Kategória: orbán viktor

Mi lesz itt?

Semmi sem lesz, illetve hát, minden, ami eddig, azaz mégis csak semmi, ha kormányzási oldalról górcsövezzük azt a szarkupacot, amely országunkból nyolc év NER után itt gőzölög nekünk, előző és azt megelőző nyolcakkal felturbózva persze.

Valamint a teljesen elcseszett kezdeti néggyel, ezt el ne feledjük, és mindjárt itt is áll előttünk rendszerváltásunk utáni bozontos történelmünk, ami voltaképp már maga az élet. Viszont momentán csak egy bűnösünk van, akit szemétdombra kellene száműzni, mert övé az emútnyóóc, s hogy ne legyen neki mégannyi, azért.

Mert azt már nem igazán lehetne kibírni ép ésszel.

Mindig ez jár az én fejemben, tegnap meg hogyne járt volna, midőn Ő, a tyúkszarban született az iparkamarásoknál tartott évnyitót így tavasszal. Azt gondoltam én, mint proletár, hogy na, akkor itt csak mond már valamit, hogy mi lesz itt, mer’ mégsem nyugdíjasokat ámítani érkezett, mint az szokása rendszerint.

A kamarások is csüggtek az ő szavain, hogy akkor iparilag hogyan fog felvirágozni a lángoktól öleltünk, és hát, sehogyan sem, ha őtőle függ. Semmit sem mondott még ezeknek sem, de mit is várhattak volna a szerencsétlenek, akiknek a vezetőjével sandán arra szövetkezett, hogy lebutítja az egész redves országot, és a program múúkodik is.

Ezeket sem tartotta túl sokra. Annyit tudhattak meg tőle, hogy a magyar gazdaság az Unió pénze nélkül is hasítana, mint valami redvás szputnyik, ami szintén ölég unortodox idea. Viszont az már egészen ocsmány nóvum volt, hogy az egész nyomorult euromilliárdok amiket kapunk, s amiket aztán gondos terv szerint ugye kegyeskednek ellopni, hogy az is csak nekünk rossz. Hogy amiképpen kapjuk zsákszámra a lóvét, akképp szíja a vérünket Brüsszel, és rajtunk gazdagszik.

Ilyenkor csapja földhöz a legény a pörge kalapját a bálban, és jelenti ki, hogy ő innen haza nem megy, mert kurva jól érzi magát, és aztán meg is éri a buzgalom és a fáradság, de nagyon.

Így voltak ezzel a kamarások is, tátott szájjal várták a csodát, az igét már ezek után, de lófaszt sem kaptak. Annyit csupán, hogy a kormány éppen most nem tud vállalásokat tenni, majd fog, ha három feltétel teljesül. Mintha aranyhalak lenne az egész tetves ország a tyúkszarban született óhajait lesve, amelyek erős náci beütéstől terhesek.

A gazdaságban akkor vállal valamit is a kormány – hallhatták ezek a kamarások -, ha, és most jól figyelj: „Egyetlen migránst sem lehet beengedni. Ki kell fizettetni a kerítés árát. Ki kell tiltani mindenkit, aki a bevándorlás szervezésével foglalkozik.”

Mindebből az fakad, hogy soha nem vállal semmit, hiszen csípőből már két feltétel is bukott. A migránsokat ő maga engedte be, a kerítés árát pedig soha a büdös életben nem fogja megkapni. A harmadik meg, hogy elzavar az országból mindenkit, akinek nem tetszik a pofája, na, ez azért már súlyos.

Eddig is tudtuk, azt azonban még nem, hogy a gazdasági vállalásoknak is ők a gátjai, mondjuk így ekkép én magam is, vagy te, drága olvasó, mert kajla a füled, vagy, mert az anyád a malomtulajdonos kulák szeretője.

Volt ugye ez a szentduósága a tyúkszarban születettnek, hogy miket mond, meg mit csinál, hogy mit érdemes nézni. Aztán kiderült, hogy hülyeségeket beszél és aljasságokat cselekszik, és, ahogyan látszik, éppen ezt fejleszti tökélyre, és ezt folytatja. Ennyi az elképzelése az országról, amelynek a trónusára vágyik, s ebbéli törekvésében egyre többen állnak az útjában, őket tehát likvidálni kell.

Ez a program az elkövetkezendő évekre.

Tehát, drágáim, ez lesz itt, felperzselt föld vagy tohuvabohu gusztus szerint, vagy épp vér, veríték és könnyek Winston nyomán, s nem a majdani győzelem, hanem az elbukás miatt. Egyre inkább az látszik, ha kap még négy évet ez a degenerált zsarnok, akkor vége lesz az országnak teljesen, s benne nekünk is, ezt el ne feledjük.

Van még egy utolsó esély nyolcadikán, azt azért valahogy nem kéne elkúrni. Jobb nem jut az eszembe éppen, bár ez a legnehezebb, tudom én. Éppen ezért hiszem azt, hogy még az ördöggel is cimborálni köll ellene, és ezt komoly megfontolásra javaslom az okosoknak. Ezt tessenek csócsálgatni, csak most már ne túl sokáig, ha lehetne, ennyi a vágya a halandónak, aki én vagyok. Na meg, te.

Lehetnék én is kamikaze

Már nem is tudom, melyik agyament gonosz adta meg az alaphangot, a kezdő lökést mintegy, de tegnap végigsöpört az országon az az őrület, amelyet most minden bizonnyal öt hétig hallgathatunk. A migráncsok egészen konkrét betelepítéséről mindenhová, a panelproli szaros budijába is, hogy reszkessen az a nyomorult.

Egertől Bicskéig, Deutschtól Orbánig jött az újabb eszement és álságos duma. Bicskén Karácsony újra nyitná a menekült tábort, Egerben Gyurcsány a laktanyába ültetne ezreket, Szél kisasszony pedig végrehajtaná az LMP gonosz tervét, és ezt érdemes betűhíven: „Arra készülnek, hogy elvegyék a tulajdonosoktól a lakásokat és jogszabályi kényszerrel másokat telepítsenek be oda.”

Szétrajzanak ezután a fideszcsótányok, és mindenütt ezt zizgik, ami amennyire aljas, annyira röhejes is. Viszont veszélyes is egyben, hiszen Bözsi néninek, akinek a malacát is kidúrják az ólból, hogy oda is mecsetet építsenek a most felvett vezérfonal szerint, ez egyáltalán nem az. Ez, drága polgártársak, a totális téboly. Az aljas manipuláció olyan turbó fokozata, amivel nem lehet már mit kezdeni.

Ez a kamikazék tempója, akik fölhajtva a szakét beleröpültek a végtelenbe a császárukért, olyan elborult aggyal minden bizonnyal, amilyennel a mi aljasaink is rendelkeznek. Ellenük a józan ész tehetetlen, tátott szájjal lesi csak az ember, ahogyan teljes krafttal beleröpülnek a veséjébe, és a csattanás után mindennek vége lesz.

Ez itt, amit átélnünk adatik, olyan, mint Róma végnapjai, amikor a bortól és ólomtól meghülyült népek várták a kegyes halált, vagy, mint Móricz Szakhmáry Zoltánja, aki fölgyújtotta a tanyát majd szíven lőtte magát. Nem tudom, még hányféleképpen ábrázoljam a teátrális végromlást, amibe belelökik az országot, de fösthetném akár a Guernicát is, az sem lenne elég súlyos.

Játszom egy gondolattal és játszik velem egy gondolat, miszerint azt is megérhetjük, hogy a békemenetelő lengyel klakőrök mintájára összegyűjtenek pár busznyi migránst, és, mint valami vándorcirkuszt utaztatják falutól faluig, demonstrálandó a veszedelmet. Lehetetlen és kellően aljas? Igen? Akkor igaz is lesz.

Föltehetné a ’zember Lenin apánk módján a kérdést, beledúrva rőt szakállába, hogy mi a teendő, de az a nagybüdös igazság, hogy halovány fingom sincs. A hülyeség ellen sosincs orvosság, ha pedig ez ganyésággal elegyes, akkor a helyzet még reménytelenebb. Beszéd, érvelés itt mit sem ér, igaz, eddig sem nagyon, az én tárházamban azonban másik fegyver nincsen.

A legborzalmasabb azonban, hogyha az ember kiegyenesítené a kaszáját, mint az amúgy tökös népeknél szokásban van, azzal se menne semmire. Mert most már egyre biztosabb, hogy a patkányfi csak erre vár, hogy mikor TEK-ezheti meg kicsit a gyalogokat, akiknek Hódmezővásárhelyen nagyon kinyílt a csipája.

Úgy vagyunk tehát polgártársak, hogy rajtam teljesen eluralkodott a kilátástalan lehangoltság, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Ezt is lophatnám J. A.-tól, de ez nem egy szerelmes vers, hanem forradalmári nyüszögés. Tényleg teljesen paff vagyok, ám, mivel polgári módot ebben a vérzivatarban nem látok a sportszerű viadalra, megtanulok röpcsit vezetni, és a homlokomra kötöm a felkelő Napot.

Csak eldobom az agyam, és már indulok is.

A Finkelstein utáni űr

Lázár miniszter, hogy a hódmezővásárhelyi maflást gyógyítgassa, kampánycéllal apátfalvi gazdákkal pálinkázott kicsit. S mivel nem volt mellette senki, aki foghatta volna a kezét, lányos zavarában visszatért a már jól ismert kályhához, és komcsizott kicsit.

Úgy vélte, ezzel nem lehet túl nagy baj, és ez jött ki belőle: „Ha visszajönnek Gyurcsányék, meg a komcsik, akkor ezek a gazdák mindent elveszítenek, földet, támogatást.” Nem lett baj, a gazdák engedelmes pincsiként követték őtet a nihilbe, és vasvellájukra támaszkodva megnyugtatták a minisztert, hogy ők olyat nem engednek soha.

Ebből az egészből az süt, hogy Lázár miniszternek egyáltalán nincsen semmilyen sütnivalója, sem önálló gondolata. Még szerencse, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásáról nem tartott kiselőadást, mint annak idején a Rákositól rettegő kulákok, de úgy tűnik, a házi főzésű jótékony fedésében ez is megteszi.

Elvannak ezek egymással, mindegyik tudja a másikról, hogy hazudik, de minimum nem mond igazat, és az így megteremtett akolmelegben lapogatják a másik hátát. Lázárnak ahhoz sincs képzelőereje, hogy magától találjon ki valamit, amit gyűlölni lehet, előveszi hát a termelési regényt.

Viszont, amit Apátfalván előadott, az még matinénak is gyenge. Innen látszik, hogy meghalt a gurujuk, Arthur Jay Finkelstein, aki a migráncsozásban, a kerítésezésben és sorosozásban még gazdagon benne volt. Most viszont, hogy ezeknek Hódmezővásárhelyen kitelt a becsülete, nincs egy ember, aki egy tökös célt kijelölne.

Habony ehhez kevés, de még maga Orbán Viktor sem elég, mert a guruja nélkül nála is megrekedt a tű, és csak egy kis cigányozásra futotta. Látják, hogy a népek megcsömölltek, mint Pelikán kölke a Dezső töpörtyűjétől, de képtelenek tovább lépni, és ez nem is fog már megváltozni a nevezetes április nyolcadikáig.

Ez a Finkelstein egyszer vallott a kampány-filozófiájáról: „Ha arról beszélsz, hogy ebben a hét pontban akarom megreformálni a nyugdíjrendszert, soha nem fogsz nyerni, viszont ha azzal kampányolsz, hogy ezt vagy azt a csoportot kidobod az országból, inkább lehet esélyed.”

Látszik, még mindig látszik, hogy valahol mélyen hat ez az aljasság, viszont kevésnek mutatkozik. És, hogy a Fidesz-ből mennyire hiányzik a gondolat, de még az ihlet is, jól mutatja Lázár primitív komcsizása, amely valahol a múlt század ötvenes éveiből böfög elő, holott ő ott sem volt.

Kellene tehát ez a Finkelstein nekik nagyon, viszont még mindig veszélyes. Egy nagyon régi amerikai „munkájáról” mesélt így: „Teljesen összezavartuk őket. Letartóztattuk a vezetőiket, feloszlattuk a gyűléseiket, becsméreltük őket a hírekben estéről estére. Hogy tudtuk-e, hogy hazudunk? Persze hogy tudtuk.”

S ha túllépünk Lázár óvodás attitűdjén, azt láthatjuk, hogy a második citátum elemei mennyire jól működnek még most is. Ezt olyan alaposan megjegyezte a Fidesz, hogy, mint Czeglédy esete is mutatja, egy életre bevésték, és nem félnek használni. A cizelláltságból viszont csak a puszta erő maradt, és ennek az ideje következik most. Imádkozzunk.

Fogkrém

A teremtő megrázta Orbán Viktor fejét, hogy megtudja, mit tett bele az emlékezetes aktus során, amikor megalkotta őt. Mert csak arra emlékezett, hogy pont akkor, amikor ez megtörtént, éppen hótt koki volt – tisztesség ne essék szólván -, mert az egyik arkangyallal ünnepelték, hogy új fazonra vágatta a szárnyát.

Sok volt a whisky, így sóhajtott fel a szakállas, de már nem volt mit tenni, a baj megtörtént. Rázogatta a busa fejet, amely kotyogott, meg zörgött, mint a rumbatök, mert csak szotyi jutott bele. Hagyta hát a fenébe az egészet, és ivócimborát keresett, mert nagyon csetlett a béle. Visszacsavarozta a fejet a hájas törzsre, de akkor váratlanul, kéretlenül annak szájából legott ömleni kezdett a földöntúli okosság, hogy beleremegtek a csillagok is.

Fogkrémek jutottak az eszébe, és ezekkel mondta el eddigi élete minden bölcsességét, amelyet kitartó kísérletezéssel és nem kevés tapasztalattal összegyűjtött. Úgy jelentette ki, mint aki megtalálta a bölcsek kövét: – Elvtársak, ha a fogkrémet kinyomjuk a tubusból, abba visszagyömöszölni már sohasem lehet.

Fölkapta a fejét a teremtő ekkor, hogy nem megy innen ő sehová, mert a buli itt van, csakis. Benyúlt hát a hóna alá, és elővette a vésztartalékot, a gravírozott laposüveget. Jól megszopta, és belenézett a varázsgömbbe, hogy lássa, mi folyik itt, mit cseszett el már megint, amikor a világnak ezt a szeletét kirázta az ujjaiból, amelyet aztán később Magyarországnak neveztek el.

Egészen elképedt a pörformanszon, amit összedeliráltak neki ezek a magyarok. Látta, ahogyan az Orbán nevű a rumbatökös fejével nyomkodja a fogkrémeket, duci ujjaival gyömöszköli, kiskanállal tuszkolja, és szuszog: nem megy, elvtársak nem sikerül.

A bokor mögül nézte ezt Einstein az egész nyüves Manhattan-tervvel karöltve, és magyarázott. – Íme, kollégák, a hülyeség és őrület klasszikus esete, midőn a kísérleti alany egyre csak ugyanazt teszi, és mindig más eredményt vár tőle. Ez itt, ez a példány különösen menthetetlennek mutatkozik. Észben kissé gyönge, akárki meglássa, vezér lesz belőle.

Röhögött a teremtő nagyon, és föltűnt neki a háttérben egy nagy orrú egyed, aki azt magyarázta, hogy csak azért nem hugyozza szét az egész világot, mert túlzottan világos van. Ebből a szakállas arra következtetett, ha sötét lenne, az egész ország úszna a vizeletben, és ez, aki Lázárnak nevezte magát, sűrűen tapsolna, hogy íme, itt a bizonyíték minden kétséget kizáróan, hogy a vej bűntelen. Ezt mondta ez a Lázár, és elcsomagolta a farkát.

Kissé odébb egy gyáravató zajlott, ahol is, valami Pócs János szájából bugyogott elő a szervilis majom, és azt mondta a helyi polgármester asszonynak: – Drága Mártika, ötvennégy éves vagyok, de még senki nem dolgoztatott meg úgy, mint maga, ez férfimunka volt. – Mindenki lesett, hogy hol tosztak ezek, de kiderült, hogy ez a Pócs, ez se normális, és mindenféle kontroll nélkül jönnek ki belőle a szavak.

Ez akkor lett teljesen nyilvánvaló, amikor kijelentette: Jézus Krisztus is jász volt, mert jászolban született. A teremtő ekkor elhatározta, nem megy innen ő sehová, mert már teljesen kész volt. Ekkor Dali a kackiás bajuszával vállon veregette, azt mondta neki: fösd le cimbora, én már nem bírom. Aztán együtt ittak tovább.

Az öreg odakészítette a vásznat, és nézte a nyersanyagot. Ott állt a dagadt, nyomogatta a fogkrémes tubusokat, tiszta fehér szar volt az egész ember. A másik hunyorgott, hogy kapcsolják le a villanyt, mert most már tényleg behugyozik. Időnként átrohant a színen egy tébolyult, és vagy azt ordította, Soros, vagy, hogy migráncs, csak úgy csattogott a protkója.

– Azt a kurva életbe. Azt a rohadt, kurva életbe, ezt nagyon elbasztam. – Így sóhajtozott az öreg, és azt gondolta, nézzünk valami vidám helyet, és hopp, imhol egy temetés, lett boldog nagyon. – Merre folyjon a koporsó? – Kérdezte a peckes bajuszost, aki lemondóan legyintett: – Tök mindegy ezeknek. Csak adj egy slukkot. – Így nézték tovább a zárt osztályt a gémeskút töviben, mert ilyet még ők sem láttak soha a nagy büdös életben.

Négy nap, huszonegy ember

Vasárnaptól szerdáig, tehát négy röpke nap alatt huszonegy honfitársunk fagyott meg. Kajla módon épp a huszonegyedik században járunk, s állítólag Európa közepén, de ez már egyáltalán nem biztos. Mindez azért is különösen lehangoló, mert épp szezonja volt a megfagyásnak, ha lehet ezt így mondani, és a NER állítólag minden erejét összeszedte, hogy ezt elkerülje, aztán mégsem sikerült. Ez sem.

Miközben elönt a felháborodás és a gyász, próbáljunk meg józanul, szenvtelenül mintegy szembenézni azzal, amit ez a tény jelent, hogy végezetül le tudjuk vonni a konzekvenciát, amely az lesz, hogy Orbánnak mennie kell, holott nem a saját duci kis kezével lapátolta a jeget az eltávozottakra. Hitler sem lőtt tarkón senkit, mégis tudjuk, hogy benne lakott a gonosz.

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, hogy akik most halálukkal kiérdemelték azt a kétes dicsőséget, hogy hír legyen belőlük – mert az életük erre okot nem szolgáltatott, hiszen a rezsim gondolkodásának minden lényeges szegletét a migráncsokban manifesztálódó hatalmi akarás töltötte ki -, hogy ők nem fagytak meg. Nem a fagyásba hal bele Isten gyermeke ugyanis.

A szervezet általában kihűlés következtében mond csődöt egészen addig, míg a lélek is visszatér teremtőjéhez. Profánabbul a fagyás lokális folyamat, a kihűlés azonban az egész szervezetet érinti, és hypothermiának nevezik az okosok, meg a natgeo túlélő bajnokai. Ilyen kameraképes tudással viszont a magyar panelproli nem rendelkezik, következésképp nem is éli túl a hideget.

Nem áll mellette harminc fős stáb, hogy leforgassa a nagy küzdelmet, sőt, még csak a társadalom sem áll mellette vagy mögötte, így címlapokra csak akkor kerül, ha véglegesen elfehérült a szája neki. Vörös kód ide vagy oda, belügyminiszter úr nem küld neki sms-t, hogy üljön át másik lakásba, jön és segít. Nem ilyenekkel van ő elfoglalva kampányidőben.

A hypothermia nem olyan látványos dolog, mint mondjuk az esernyővel kardozás, ámde sokkal halálosabb. Nem a felzaklatott lelkek nyugtatására, csak az objektivitás kedvéért jegyezzük meg, a delikvens még csak nem is szenved túl sokat. Az elején csupán, amikor a kihűlés kezdetén a szervezet védekezik, igyekszik több meleget termelni és azt megőrizni. Az erek összehúzódnak, az izmok működésbe lépnek, az egész test remeg.

Ilyet mindenki átélhetett már, amikor szánkózott, sőt, a második etapot is, amikor, ha a lehűlés folyamata tovább tart, a bőr erei összehúzódnak, a bőr fehér, a kéz-, és lábujjak, a fül, orr, ajkak lividen elszíneződnek (elkékülnek, elszürkülnek), a remegés, reszketés fokozódik. A szánkózó egyed ebben a stádiumban húzódik kályha mellé. A mi huszonegy emberünknek azonban nem volt ilyen menekülési útvonala, mert a hideg sparhert mellett ücsörögtek.

Viszont a harmadik stádiumban a kínok meg is szűnnek. Ebben a viselkedés zavarttá-, az áldozat beszéde érthetetlenné válik, tántorog, kezét, ujjait nem tudja használni. A későbbiekben járásképtelenség, irracionális magatartás – mintha részeg lenne – jelenik meg, a pulzus, a légzésszám és a vérnyomás esik, majd az áldozat eszméletét veszti.

28 ℃ alatti maghőmérséklet esetében megjelennek a szívritmuszavarok. Az ennél alacsonyabb értéknél sokszor már nincs visszaút, a szívműködés leáll, és beáll klinikai halál állapota. Ennyi esélyt adtunk az öreg Zola agymenésének, amely a naturalizmus nevet nyerte el a keresztségben. Viszont hátra van még annak a vizsgálata, mért zajlott le ez a folyamat négy nap alatt huszonegyszer minálunk.

Itt más tollával fogok ékeskedni, mert az ember ezzel úgy van, mért ne használja az intertextualitást, ha valamit egyszer már megírtak, mégpedig oly jól, hogy annál jobban már nem lehet. Minek bíbelődjünk akkor újabb szöveg előállításával, ha itt van nekünk Camus pajtás Sziszüphosza.

„…Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. De hagyjuk az analógiákat, maradjunk a köznapi szavaknál. Az ember mindössze annyit vall be, hogy „nem érdemes”. Élni persze sosem könnyű. Az ember továbbra is végzi a létezés által megkövetelt mozdulatokat, több okból, mindenekelőtt megszokásból. Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges. Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Íme, nyájas olvasó, a NER életérzése, ha a pereméről nézi az ember. Mondhatnád persze, hogy ez az öngyilkosságról szól, és igazad is lenne, de nekem is, amikor azt mondom, a mi huszonegy honfitársunk azért halt meg, mert nem is akart élni igazán már.

Nem az Antarktisz közepén csücsülünk ugyanis, és a huszonegyek meg is menekülhettek volna, ha a legkisebb késztetést is érzik, hogy felkeresve valami melegebb helyet megérjék a tavaszt. Nem volt hozzá kedvük, mert már rég a képükbe vágták, hogy annyit is érnek, meg a körön kívül álltak, vagy még ki tudja miért ülte meg őket a közöny.

Viszont, ha jól belegondolsz, ez nagyobb vádirat, mintha itt csattogó fogakkal azon ordibálnék, hogy skandalum, nem telt tüzelőre, télikabátra, ilyenekre. Ezt már tudjuk, hogy hányan nyomorognak, és ez az egyik ok, ami miatt előre vetítettem a végeredményt, miszerint Orbánnak mennie kell. Súlyosabb bűn azonban, hogy az élethez való kedvet is lenullázta, hogy így arat az apátia a birodalmában. Ez a totális nihil.

És ez az, ami miatt nemhogy mennie kell, hanem inkább takarodnia, ha jól belegondolunk.

Soros hirtelen megállt

Két nap alatt úgy tűnt el az összes lakájmédiából mindenféle Soros, mintha nem is létezne ezen a világon. A hódmezővásárhelyi sokk után azt a következtetést bírták levonni az okosok a központi bizottságban: ez ügyben túltolták a biciklit, hogy az embertelen lelkész szófordulatát használjuk a csalfa megvilágosodásra.

Ez viszont felér egy beismerő vallomással a szerencsétlen, elvarázsolt mintegy kétmillió ember felé, akikre hivatkozva megtörtént mindaz a gyalázat, aminek most varázsütésre vége lett. Lesz majd másik. Még nem tudni, mi, de valami biztosan, hiszen a gyűlölet gerjesztésén kívül egyéb nincs a repertoárban, és nem is volt soha.

Viszont a megnémulás is értelmetlenné tette az évek óta elköltött, számolatlan milliárdokat, amelyek konzultációra, plakátra, hirdetésekre és a kiskutya himbálózó lingamjára folytak el, eredményük pedig csak néhány vicsorgó protkó, amelyek viszont úgy is maradnak már, mert a károsodás maradandó. Még arra sem volt jó ez a pénz, amire szánták. Ilyen erővel el is égethették volna.

Ahogyan azonban azóta is kitűnik, e közül a kétmillió közül egy megveszekedett darab sincs, aki föltenné a kérdést, hogy akkor most mi van? Szórakoztok elvtársak? Már idáig sem jut el az országot sakkban tartó kisebbség. Igaz, akkor sem kérdezett senki semmit, amikor kiderült, hogy minden uszítás ellenére fű alatt mégis csak megvolt az a betelepítési kvóta.

És arra sem jön rá ez a kétmillió, hogy egy velejéig romlott és javíthatatlan manipuláció eszköze és áldozata egyben, hogy a nyolc évnyi kormányzás összes számba vehető eredménye csupáncsak a hatalom reszkető megtartásának technikája az általános romlásban. És még ez is recseg. Ezt szokás totális kudarcnak nevezni.

De beismerő vallomás az is, midőn Lázár, a hülyéje azzal mosdatgatja a buktáját, hogy a szavazótáboruk nem csökkent. Elismerése ez annak, hogy a kétharmad, az ebből fakadó népre hivatkozás és hatalmas legitimáció is csak technikai hókuszpókusz, magyarul megnevezve csalás eredménye. Minden csak redves hazugság. Az egész nyüves, NER áztatta élet.

Mert abban a pillanatban, amikor a nép, amely nevében eddig is loptak, kicsit is felemeli a fejét, már egyharmad is alig van az a kettő, tehát minden, ami nyolc év alatt történt, légvár csupán és érvénytelen. És akkor még mindig van képük hangosan elgondolkozni azon, mi lehetett a hiba, amit a sorosozásban találnak meg, hogy ez baj volt. Hogy ez volt a baj egyedül.

Nem azért viszont, mert önmagában szemenszedett hazugság, hanem, mert csak a híveket lehet megszólítani vele, a többiről lepereg. Évek kellettek, hogy erre rájöjjenek: lol. És a hívek még ekkor sem veszik észre, hogy hülyének vannak nézve, csak rázzák tovább a ketrecüket, és ez az egész végtelenül lehangoló a békemenetjükkel együtt, ami megint lesz.

És még mindig nem értik mi lehet a baj, pedig elég lenne csak – hogy a saját házamban maradjak – olvasni, amiket évek óta, permanensen, napra nap irkálok. Az egy többezer oldalas vádirat. Igaz, másnak a hívek nem nevezték sohasem – mondjuk anyám szidása mellett -, mint libsibolsi ajvékolásnak. Ilyen betegesen irkáló ember is van egypár még, olyan kimenetellel, mint amit magam tapasztalok a bőrömön: leginkább megfojtanának.

És nem tartunk máshol most sem, amikor azt hallani, az egész eddigi ámokfutásban csak a stílus volt a rossz, és minden más teljesen rendben lévőnek mutatkozik. Ilyenkor már kérdezni sem kéne, mert reménytelen, mégis muszáj: tessék mondani, akkor most Soros nevet a végén, vagy mi van?

Mindezek után jó szokásomat megcsúfolva nem küldöm el illetlen szavakkal a búbánatos jóniba az egész bagázst, hiszen tetszenek tudni, mi a „Ki nevet a végén” című méltán népszerű társasjáték másik neve? „Kocog és kidob” – ez pedig magában hordozza a maradék nyolcmillió elkövetkező napokra rendelt feladatait.

Szájra véve

Majka, született Majoros Péter a szájára vette Vajna Tímea nevét, és elhajtotta őtet az ótvaros francba, minden joggal, ezt tegyük hozzá. Ez a Tímea meg kikelt magából mind az összes íkújával, hogy hogyan képzeli, hogy a szájára veszi, és ezzel belépett abba a sorba, amelynek az elején ő áll, aztán következik miniszterelnök úr, a végén pedig ott áll a teremtő Isten maga.

Ebből is kitetszik, hogy itt és most nem celebvágta történik, hanem kultúrtörténeti kifestőkönyv lapjait látjuk, de leginkább a NER vizsgálata abszolválódik öléggé karcosan, erről kezeskedek.

Itt van nekünk mindjárt az elején a névmágia, ez az ősi aktus, amely tiltja az evolúció egy bizonyos fokán álló humanoidoknak, hogy valamely személy vagy istenség nevét használják, a szájukra vegyék mintegy. Abból az elvből kiindulva, hogy a név a lehető legteljesebben hozzá tartozik a viselőjéhez, senki sem juthat birtokába, senki se tudhatja meg, mert ezáltal hatalmába kerítheti a név viselőjét.

Ezen a metóduson alapszik a totemizmus is, amiből látszik, hogy a vallásoknak is megvan a maguk fejlődéstörténete. A júdaizmus őskorában sem lehetett kiejteni Isten titokzatos nevét, amelyet JHVH rövidítéssel, a Tetragrammatonnal helyettesítettek, és a Brian életéből tudjuk, mi várt arra, aki ennél bővebben, például Jehovaként emlegette a teremtőt. Kapott pár hegyeset és laposat a bordái közé.

Ha ennél is tovább ment a delikvens, mint Lillith, az igazi első asszony, aki elsutyorogta a Tetragrammaton fölfejtését, úgymint Y(od) – H(é) – V(au) – H(é), akkor meg egyenest Sátán vált belőle, mutatva, hogy a képzeletnek nincsenek igazán határai.

A Tízparancsolat másodikja is így szól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Ebből is kitetszik, milyen erős ez a tiltás, hogy évezredes babramunkával egészen máig hat, és ilyen Semjéneket állít elő nekünk a semmiből, meg Illés államtitkárokat is, persze. Ő volt az ugyanis, aki nem is oly rég Szél Bernadettet rótta meg így a mi országunk házában: „Képviselő asszony, a miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára.”

Az ilyen humoreszkek azt mutatják nekünk, ezek úgy vélik, hogy elemelkedtek az anyaföldtől, mint Nicanor atya a forró csokoládé segítségével. Továbbá a seggükből is böjti szelek fújnak oly bőséggel, hogy Neogranormon legyen a talpán, amelyik a lafogó cafatjait megorvosolja. Ilyen pisze orrú nekik a lelkiviláguk.

Majka sem volt kellően óvatos, és Vajnánét nem a hagyományoknak megfelelően VJNTM-ként emlegette földig hajolva, és ezzel a férj, elsöprő haragját is magára zúdította. A nemzet kasszinósából ekképp szakadt ki a vadbarom:

“Kezd elegem lenni a napokban megjelent, a feleségemet rossz színben feltüntető szándékos lejárató kampányból. Egyúttal azt üzenném mindenkinek, aki érintett az ügyben és különösképpen Majoros Péternek, ha fontos az állása és hazai boldogulása jobb, ha még egyszer meggondolja, miket ejt ki a száján, különben eltiprom. A továbbiakban nem tűröm el feleségem pocskondiázását, még ha emiatt kíméletlen eszközökhöz is kell folyamodnom.”

Édes a lelkem, és megkérdeznénk, hogy ki a lófasz is ő, ha nem lebegne előttünk Damu Roland példája, amit nem féltés miatt, hanem miheztartás végett ajánlanék Majoros úr figyelmébe. Neki is volt afférja a nénivel még Palácsik korából, és lehet, hogy Damu egy állat, de kínjában elrebegte egyszer, kinek köszönheti, hogy kiherélték, és, hogy most már csak hálni jár belé a lélek.

Ennek a szivarosnak. És, hogy idáig eljutottunk, emlékezzünk meg akkor a NER-ről, amelyik a mindenható Orbán mellett ilyen degenerált kiskirályokat állít elő házmestertől a tankerületi igazgatókig, akik a hatósugarukban élet és halál urai. Ilyenekkel van tele az egész elcseszett ország, akik gondoskodnak arról, ha Viktorunk duci karjai személyesen nem is érnek el minden barlangba, a csápjai azért ott legyenek.

És mára végeztem is, köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Kiröhögve

A Kr. utáni. 1938-ik év kajla őszén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök Münchenből megérkezvén kiszállt a repülőjéből, és egy gyűrött papírdarabot lobogtatva büszkén jelentette ki ott, mindjárt Hestonban, hogy Németország és Anglia között most már soha a büdös életben nem lehet háború. Egy év múlva potyogtak a bombák Londonra, és semmit sem ért, hogy lenyelték az Anschlusst, de még az sem, hogy Csehszlovákiát odadobták a Sátán karmai közé.

Mindezzel nem azt akarom demonstrálni, hogy milyen baromira túlművelt vagyok Hitlerből – nem is -, sokkal inkább, hogy megmutassam, a demokráciák úgy nagy általánosságban lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek.

Ezeket a sajátosságokat kitartóan őrzik az ilyen Orbán-félék legnagyobb gyönyörűségére, mert ezek azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Elbuknak aztán mindig, de ez a jelen pillanatban kevés vigasz az éppen alatta szenvedőknek. És mégis azt a következtetést vonom le ebből az egészből, hogy legyen velünk a nevetés, mert Kierkegaardtól is lehet tanulni azért valamit.

A végén még majd azt is elmondom, miért jó vigyorogni.

Itt van nekünk mindjárt ez az Unió, mint a demokrácia sánta állatorvosi lova. A föntebb odavetett tulajdonságok mindegyikével hatványozottan rendelkezik, olyan mennyiségben, hogy közel áll a totális működésképtelenséghez.

Tele van kretén alakokkal és renitens országokkal – köztük az élen a mi fatornyos, karikás ustoros hazánkkal -, amely kicsapongók csupán fejőstehénnek alkalmazzák, különben meg ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Sőt, még Gerébek is, akik Putyinhoz szaladgálnak azzal a nyüves zászlóval.

Azt sem bánnák, ha a grund elveszne, de most kimászok ebből a metaforából, mert sehová sem vezet. Mondjuk ki nyíltan, ganaj egy ország vagyunk európai szemmel nézve, és ezek képtelenek bármit is tenni, bár legyek emiatt hazaáruló (úgyis rég az vagyok).

Most például Merkel mamának lett tele a nemlétező töke mivelünk (is), és fenyegetőzik, hogy azok az országok részesülnének EU-támogatásban csupán, amelyek betartják a jogállamiságot és az EU-alapelveit. Nyolc éve hallgatjuk már ezt. Merkel is, meg az összes többi Chamberlain a nyüves papírdarabját lobogtatja, hogy aztán kitörölhesse vele a seggét.

Ha tényleg megtették volna – amit egyébként soha nem fognak, mert lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek – amit csak ígérgetnek, amikor rothadásnak indult a hazánk, akkor már rég túl lennénk mindenen, mert uniós pénz nélkül két hét alatt roskadt volna – roskadna – össze a rezsim.

Hogy megszenvednénk, az ziher, viszont ennél rosszabb úgysem nagyon lehetne. Mégsem reménykedhet az ember abban, hogy akármilyen apró kis segítség érkezik. ’56-ban sem érkeztek a testvéri usákos tankok Hegyeshalomra.

Sőt, tegnap az is kiderült, hogy a rendszer belülről is – illetve csak belülről – legyőzhető, ha vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Hódmezővásárhelyre vetjük.

Addig azonban, amíg mindez országos szinten is jellemzővé válik, tessenek jóízűen vigyorogni. Elsősorban is azért, mert így hétfő hajnaltájt úgy tűnik, ez a falat úgy megakadt a rendszer torkán, hogy még hírt is alig bírnak felböfögni róla, a hátország pedig, a kommenthadsereg átkozódva hörög, miközben fröcsög a nyála.

Nincs megalázóbb egy handabandázó mókus számára, mint ha jóindulatúan mosolygunk rajta. A jelek szerint ezt már a nagyságos Európa is kezdi észrevenni, mert például Macron, amikor kiderült, hogy a konzultációjában csak és kizárólag a mi hazánk nem vesz részt, csak vigyorgott ironikusan, míg hallgatósága pedig hangosan nevetett a lehangoló poénján.

Viszont ezzel az egy gesztussal oda tette Orbánt, ahová való, a történelem szemétdombjára, mert diktátorokon már csak akkor szoktak röhögni, amikor a delejük megszűnt. Ezért mondom, hogy mosolyogjunk mi magunk is rajtuk, míg el nem fehérül a szájuk, akárha Lázár falujában.

Postáskisasszony

Heréd polgármesterének, egy bizonyos Kómár Józsefnek az egyik atyafija elmerült a kampányos, szavazós és savazós cirkuszban, de szügyig. Egy Fidesz-es mikkamakkának gyűjtögetett volna a postán, ami nem tetszett a postáskisasszonynak.

Nem esztétikai okokból, lehet, hogy föss ember volt ez az atyafi, de még az is lehet, hogy nem. Ez tök mindegy, a postán nem lehet aláírást gyűjtögetni. A postán sok mindent lehet, kaparászni, agyvérzést kapni, de ezt és most, ezt a gyűjtögetést ezt nem lehet.

A postáskisasszony tökös volt nagyon, ha ez a jelző épp az ő esetében megengedett, de ez sem érdekel igazán. Szólt ennek az atyafinak, hogy ne má’. Jobb helyeken ilyenkor azt mondják a legények, hogy oppardon kisasszony, és hazamennek.

A vadnyugaton meg előkapják a hatlövetűt, és hunyorogva lőnek a fekete kalapjukban. Magyarhon se nem jobb hely, se nem a vadnyugat. Magyarhon ilyen sajátos, komcsifeudál-fasiszta kóceráj. Ezért ez a polgármester sértve érezte magát, holott ott sem volt.

Ilyen hármas áttételen keresztül, mikkamakka–atyafi-pm.elvtárs is fájt neki, hogy a fatornyosában ilyen postáskisasszonyok ellenállnak az akaratnak. Elbattyogott tehát polgármester elvtárs a postára, és lebaszta a postáskisasszonyt, hogy mit képzel magában, trallalla-trallala, vagy hogyan van az a nóta a királyfival.

Ennyi az egész voltaképp, és szót sem érdemelne, ha nem lett volna ez az én madeleinem tegnap, ahogyan szuttyog a teában. És máris láttam magam fiatalon, delin, amint az idők hajnalán hordom az újságot, és egészen furcsa dolgok történnek velem, akárha postáskisasszony lennék.

Ez annyira Orbán előtt volt, hogy még javában Kádár alatt, így végül is, akárha most. Egyelőre még úgy tűnik azonban, hogy az idő leginkább lineárisan telik, egyezzünk meg tehát abban, hogy kurva régen történt, hogy belenéztek a szemembe.

A körzetemben lakott a megyei lap főszerkesztő elvtársa is, aki a nehéz napok estéin a sarki késdobálóban pihente ki a fáradalmakat. Ez volt a közelben elterülő szovjet laktanya tisztjeinek törzshelye is, klafa kis hely volt tehát, én meg újságpénzt szedtem a bizarr nap estéjén, és szintén megpihentem főszerkesztő elvtárs második otthonában.

Úgy adta ki magát a dolog, hogy pont egy asztalnál dülleszkedtünk csöndesen, amikor főszerkesztő úr fixírozni kezdett nagyon a malac szemeivel, és kérdések özönével bombázott, ki vagyok, mit csinálok, minek élek, ilyenek. Akkor sem beszéltem túl sokat, nem válaszoltam neki. Nem szóltam egy rohadt szót sem.

Ebbe ő egyre jobban belehergelte magát, és a végén megkérdezte, tudom-e ki ő, meg kijelentette, vigyázzak, mert nagyon sokat tud ártani nekem. Így habzott a nyála, aztán csöndben ott hagytam az anyjában főni.

(Így zárójelben teljesítem ki a mesét: egy óra múlva, amint az újságpénz szedését bevégeztem, visszafelé haladtomban látom ám, hogy a kocsmától húsz méterre egy alak úszó mozdulatokat végez a flaszteron hasmánt, a kalapját meg fújja a szél, s az gurul. Perszehogy főszerkesztő elvtárs tempózott ott. Jó úttörő vagyok, hazacipeltem és nekitámasztottam az ajtónak.)

Ez a főszerkesztő elvtárs ilyen kommunista-dzsentri volt, mint a herédi polgármester elvtárs. Ez egy embertípus, amelyet megfelelő gének esetén a rendszer kitermel magából. Nem mindenütt fordul elő a világban, nálunk viszont bőven tenyészik.

’89 után volt rá esély, hogy kihaljon, de ez sajnálatos módon elmaradt. Most pedig már túlszaporodtak, burjánzanak élőhelyükön, amely a NER, és ennek sűrű és büdös levegője egyre nagyobbra növeszti az összeset. Onnan ismerhetni meg őket, hogy önálló vegyértékük nincs, rangjuk van, meg címük. Polgármester, képviselő, ilyenek, és nem tudják, hogy ez csak egy állapot, mindenféle érdem nélkül.

Viszont ezt a kommunista-dzsentri fogalmat nem csak azért találtam ki, mert oly jól hangzik, meg igaz. Hanem mert, ha a mi hülyéink szerint már van sorosista embertípus, akkor játsszuk így a játékot, és illesszük be a Brehmbe őket is, mint felettébb kártékony fajtát.

De megint csak száguldozik a képzeletem, hiszen voltaképp a postáskisasszonyról akartam mesélni, és hiszed vagy sem, de azt tettem. Becsületre méltó a merészsége, amellyel szembeszállt egy kommunista-dzsentrivel, mert ezek bosszúálló fajta, meg pitiáner is, persze. Lehet, a postáskisasszony és a rokonsága az incidens után kezdheti keresgélni a ládafiában a munkanélküliek kiskönyvét.

De más baj is eshet, ha nem vigyáz. Mert tegnap olvastam azt is, hogy vezérünk meghirdette a totális háborút, amelyben szerinte óhatatlanul elcsattan egy-két pofon. Így fogalmazott, hát, akkor nézzük!

Hello, röfi!

– Büszke legyen az a légy! – Ezt mondta a karvezető bácsi-elvtárs, midőn a szombathelyi 498-as számú úttörőcsapat – soraiban velem – bamba kóristái nem engedték ki kellően a hangjukat, készülvén a Daloló Ifjúság nevű pörformanszra, amelyen évi rendszerességgel tekintettünk bizakodva a jövőbe.

Azon az esztendőn, amely most eszembe jutott, Fehér Klára néni-elvtársnő „Úttörőinduló” című fergeteges hip-hopjával szerettük volna tudatni az elvtárs-bácsikkal, hogy ránk lehet számítani a munka frontján, ha nagyok leszünk, és az imperializmus elleni küzdelemben is, persze.

“…Büszke név az úttörő. Viharban edzett drága név. Ha hallod a szót: úttörő, nevedre százszor büszke légy!…” – Így szóltak az első taktusok, és a karvezető bácsi-elvtárs erre a mondat végi légyre mondta, hogy legyen büszke. Összehugyozta magát gyönyörűségében, és huncutul kacsintott, milyen kurvára humoros egy bácsi ő.

Tele volt a tököm az egésszel, viszont életkori sajátosságok miatt ezt nem tudtam ilyen karakteresen kifejezni. Csak nyüszögtem magamban annak jeleként, mennyire kontraproduktív a nevelés e sajátos válfaja, meg azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kéne úgy büszkének lenni, hogy az megfeleljen az elvtárs-bácsiknak.

Ellenben a Fidesz tudja a titkot. Kiadták azt a sorvezetőt (is), ha összegyűjtötték a nyüves ötszáz aláírásukat, amely azt bizonyítja, hogy a népek mennyire imádják őket – meg a Viktorot -, akkor arra hogyan kell verni a nyálukat, hogy bizonyítsák a bambáknak: egy az Isten. Meg, hogy cukkolják az ellenséget. Azért.

Nem mindegy azonban, hogyan. A Facebookon kell dicsekedni az alábbi módon: „Vizuális eleme lehet a bejegyzésnek egy kép a képviselőjelöltről, amint gyűjti vagy tartja az aláírásokat, vagy mellette áll csapatával, vagy, hogy épp leadja (büszke hangulat uralkodjon a képen)”. Tisztára a Daloló Ifjúság légköre ez, és legalább annyira infantilis is.

És ezek fognak kormányozni minket. A tragédia azonban, amely megüli Magyarország homokos, vizes partjait, hogy a panelprolit ennyire tartják, és csak még nagyobb, hogy jogosan. Ilyen debil játékokkal férkőznek az egybites népek kajla tudatába, és meg is ragadnak benne visszavonhatatlanul.

Orbán karvezető-elvtárs sem bíz semmit a véletlenre, járja az országot. Tegnap épp Egerben sompolygott a ravaszdi, és ide-oda becsöngetett, mint a postás. Szíve joga, mielőtt nekem ugrana mindenki, hogy a Fletó is csöngethetne, sőt, a Vona is. De még a kiskutya vérveres fasza is rákönyökölhetne a csöngőre (ezt a vásznat levédetem), szóval nem ezért fáj.

Hanem a hülyének nézés. Hogy debil óvodásnak, jobb esetben dagadt úttörő-kóristának nézik az embert, és ebben a szartengerben dagonyáznak. Ugyanúgy nyüszögő-ótvar érzésem van, mint amikor a karvezető-bácsi-elvtárs kacsintott rám, hogy legyek büszke, mint valami leharcolt, pedofil sekrestyés. De hát, kit érdeklek én, és kit érdekel az a pár millió, aki emiatt a színjáték miatt szintén szégyelli magát?

Senkit sem, zakatol a gép. De láthatóan Orbán bácsi-elvtársat sem izgatja, merre jár, ha tudja egyáltalán, hol van. Isteni szerencse, hogy nem ugrik be neki egy emlék, és az ajtót nyitó, jól kiválasztott, leszedált és lobotómián átesett polgártársat nem úgy üdvözli: hello, röfi! Darab-darab, ugye.

Ha én lehetnék az előadás rendezője, akkor spontánul dobnám fel egy jelenettel, amelyben egyetlenünk rátenyerelne a csöngőre, majd a bokorban megbújva kilesné, ahogyan a választópolgár ajtót nyit, és nem a csínytevő gyerekek kurva anyját szidná, hanem elővenné a méhében megbúvó József Attilát, és könnyes szemekkel szavalna:

„…Kinek a szeme omló könnyü,/ elmenni annak ilyen könnyü?/ Mért bántsz? Én nem bántottalak!/ Versed csengése mért pereg?/ Ugy tettél, mint a kisgyerek/ ki becsöngetett s elszaladt…”

Ennek végeztével aztán Viktorunk előugrana rejtekéből, és azt mondaná, buncili, kuccs, mint a játékos kedvű nagyanyám, aki azt hitte, hülye vagyok, és ezzel szórakoztatott, miután elvette a feje elől a párnát, és meglett. Azt a kurva életbe, ha tetszenek érteni, mire is gondolhatok.