Popzene

Németh Pacal Szilárd örvendezett nagyon, hogy hiába az esős idő, és Istennek ellene való minden furmánykodása, csak összejött a koviubi. Ma már koviubi nélkül nem ember az ember, ez a jelszó a galeribe való bejutáshoz, amit csak szittya magyarok ismerhetnek. A koviubi az magyarul koviubi, ez minden más nyelven másképpen van. Azért nyúltam ilyen merészen ehhez az állításhoz, mert annak idején a kedves vezető, illetve az őt mosdató agytrösztje is kijelentette, hogy az élettér az nem Lebensraum, na, ugye, és hát természetesen perszepláne.

Hogy lássuk, amiként annak idején Berki kivasaltatta a herezacsit, hogy megbucskázzon rajta a napsugár, akképp Németh Pacal az agytekervényeivel tette ugyanezt. Sima a szürkeállomány, mint egy biliárdgolyó, ami abból is kitetszik, közvetlenül a koviubi után azt is megtudtuk: „Sok, nálunk gazdagabb és fejlettebbnek gondolt ország megirigyelhette az elmúlt három hónapban Magyarországot. Bebizonyosodott, hogy a fegyelmezett állampolgárok összefogása, a kormány gyors, hatékony és felelős döntései, az elkötelezett egészségügyiek, honvédek, rendőrök ereje gyakran többet ér a pénznél.”

Nem tudom, érezzük-e a világképből a tábori szürkét és a zupás őrmester eltátott száját, amelyek együtt olyan erőt sugároznak, mint Svejk hülye tábornoka. Emlékezhetünk, ő volt az, aki álmodozva kijelentette, olyan sereg elől, amelynek tagjai este megeszik a gulyást, majd kikakálják magukat, minden ellenség fejvesztve menekül. Általában is kezd hasonlítani kies hazánk a K&K degenerált világához, amelyben ügyelni kell, hogy a legyek le ne szarják császár őfelsége arcképét. Ferenc Jóska olyan apafigura volt azonban az akkori szervilistáknak, mint ma Viktor atyuska.

Nem mókázok, mert ugyanis tegnap, apák napja lévén a Fidelitas krémje „Apa csak egy van” felirattal a kedves vezető képét jelentette meg. És ide is eljutottunk. Meg oda is, hogy az igazi papájuk nem veri ezeket képen, mondja nekik, hogy játszódjanak a sarokban. Egyáltalán érdekelne azoknak a lelke, akik ifjúságukban ilyenre vetemednek. Régen az ilyenek mentek az Ifjú Gárdába majd pedig munkásőrnek, mint az egyik nagy ideológus, a Gajdics is, aki ma tele szájjal komcsizik. Ilyen az összes, de ez már nem érdekes, csak legyintünk, hülye ez, s mintha nem is lenne.

Viszont van utánpótlás, és az újak a megfelelési kényszer miatt hülyébbek és aljasabbak az előttük lévőknél. Mondjuk Pokorni vs. Kásler, és még lehetne mutatni párokat, ahogyan azt is, hogy a jobbak hogyan hagyták oda azt a fertőt, amit ma már a Fidesz jelent. Csak a belső mag örök, a triumvirátus: Orbán, Kövér, Áder, és a peremeken negyediknek Deutsch, ezek harminc év alatt megkaparintották az országot, és formálják a maguk züllött és ostoba képére, kirabolják, és mindig találnak hozzá kiszolgáló személyzetet. A legújabb véres szájú ez a Demeter Szilárd.

Mindent elmond a manusról, hogy az emlékezetes interjús afférjáról annyit jegyzett meg, hogy ugyan aljas volt amit tett, de helyes. Ilyen erkölccsel a lágerek őrei rendelkeztek utoljára, akik az eszmével igazolták az embertelenséget. És ez az ember az irodalom ura ma, és most már a popzenéé is. Hogy ilyet ki bírtak találni, azt mutatja, ezek soha nem voltak fiatalok, ami igaz lehet, mert már húsz évesen is csak a hatalomról álmodoztak a kollégiumban, ami görcsösségektől ma sem bírnak szabadulni, viszont közben nem jutott idejük arra, hogy megismerjék a világot.

A popzene (rock, punk, vagy akármi), az nem a párt által jóváhagyott Kislány a zongoránál a táncdalfesztiválon, hanem eleven hús és lázadás. Johnny Rotten meg Menyhárt Jenő. Ezeket nem lehet társadalmiasítani, mint ahogyan ez a Demeter feladatul kapta, ő annyit tehet, hogy milliókkal tömi ki Ákos dalszerzőt, meg az UFO-k által szabadjára eresztett, mulatóssal kurválkodó Patakyt. Ugyan ők ma is kapják a jussukat, de, hogy a júdáspénzek így hivatalossá válnak, maguk termelik ki azt az ellenkultúrát, amelynek a gyermekei majd megdöntik őket. Gondolom én, ujjam a bilibe lógván.

Cien años de soledad

Eléggé lehangoló, látni és hallani, hogy miniszterügynök elvtárs nem olvas, csak beszél. Egyre többet, s pláne még miket. Ha most kellene a beszédeiből összeállítani egy kötetet, ilyen harcászati kézikönyv kerekedne belőle zupás őrmesterek számára, az ő szókincsükkel, nívójukon és habitusukkal. Mint tegnap is, amikor turulszobrot avatott a trianoni ünnepkör utójátékaként, mint nemzeti politika. Nem idézném, csak szavakat belőle, az is épp elég megismerhetni azt a végtelent, ami benne leledzik: csapás, támadás, csatatér, golyó, kardvas, vérveszteség, katonák, döntő ütközet, vérveszteség, győzelem.

Mindez keresztény maszlaggal leöntve, amitől olyan lett az egész, mint amikor Svejk ministrált a tábori misén a fontra induló katonáknak. Ezen túl, mint tapasztalhattuk, gondjai akadnak az idézetekkel. Szerelmes verssel komcsizik, Wass Albertet delirál mindenhová, ilyenek. Tegnap nem idézett, csak utalt, de ezt se nagyon kellett volna, s nem azért, mert zokon veszem, hogy a mocskos mancsával Marquez mesterhez ért, hanem, mert ebből is szarul jön ki. „A száz év magány korszaka véget ért, ismét vannak szövetségeseink, jó szomszédaink, akikkel együtt készülhetünk a jövőre.” – mondta miniszterügynök elvtárs, s nekem más dolgom nem akadt, mint tiszta forrásból megmutatni, hogyan is ér véget a száz év magány. Tessék, gyerekek:

„…Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi. Most Aureliano e leleménytől elbűvölve, hangosan, kihagyások nélkül olvasta az enciklikákat, amelyeket maga Melchiades kántált el Arcadiónak, s amelyek valójában a kivégzését jövendölték, és rátalált arra a jóslatra is, hogy meg fog születni a világszép leány, aki testestül-lelkestül felszáll az égbe, és elolvasta a két meghalt ikertestvér származását, akik lemondtak a pergamenek megfejtéséről, nemcsak tehetetlenségből és állhatatlanságból, hanem azért, mert korai volt a próbálkozásuk. De Aurelianót itt már cserben hagyta a türelem, alig várta, hogy a saját eredetéhez érjen, és átugrott egy részt. Ekkor támadt fel a szél, lágyan és langyosan, és múltbeli hangokat hozott, ősi gerániumok suttogását, a legszívósabb nosztalgiáknál is régebbi csalódások sóhajait. Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhaság a délibábos sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt, és aztán sohase tegye boldoggá. Aureliano felismerte, majd tovább haladt származásának titkos útjain, és rátalált arra a pillanatra, amikor skorpiók és sárga pillangók közt megfogant az alkonyi fürdőben, ahol egy kétkezi munkás csillapította kéjvágyát a szeretőjével, akit a lázadás hajtott a karjaiba. Úgy elmerült az olvasásban, hogy nem is érezte a szél második rohamát, amelynek cikloni ereje kitépte az ajtókat és az ablakokat, lesodorta a ház keleti szárnyának tetejét, és elszaggatta az alapzat gyökereit. Csak ekkor tudta meg, hogy Amaranta Ursula nem a nővére volt, hanem a nagynénje, és Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák azt a mitológiai állatot, amely majd véget vet a nemzetségnek. Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon…”

Nos hát, ennyi.

Gondolj apádra

Bizonyára él bennünk a kép, amelyben Müllerné viszi tolószéken Svejket a sorozóbizottság elé. Eközben ő lengeti a mankóját, és „Fel, Belgrádra” ordibálással veri fel a csendes prágai utcákat, elégedettséget csalva az akkori hülyék arcaira, miközben csak ő tudta, hogy mire készül. Mindezek előtt, mint emlékezhetünk, történt egy s más a Kehelyben. Elvitték Paliveczet, mert a legyek leszarták császár őfelsége arcképét, Svejket is átmenetileg, mert rémhírt terjesztett, egyszóval így, hogy épp bevonulás közben találkozunk a derék katonával, ha nem is in medias res vagyunk, de már majdnem.

Épp az Operatív Törzs tegnapi sajtótájékoztatóján, ahol megjelent Németh Szilárd is, és előadta a toborzónótáját azzal a kérlelhetetlen csökönyösséggel, amivel minden, a Párt által rátestált feladatot végez, legyen az rezsiharc, pacalkotyvasztás vagy most a verbunk. Ő az a pártkatona, aki nem kérdőjelez meg semmit, sőt, száztíz százalékon ég, ő a mi Dub hadnagyunk, ha már Svejket hívtuk mankónak, és még fogjuk is ma sokszor, mert katonásdit játszunk a hetedik napon. Németh Szilárd – mint azt Ceci néni helyén állva kifejtette – várja a seregbe a deli magyar férfiakat tizennyolc és ötvenöt év közt.

Arról szó nem esett, hogy jó lesz-e Svejk módján, tolószékben, mankóval integetve, s épp azt ordibálva, aktualizálva a történelmet, hogy „Fel, Brüsszelre”. Ha így érkeznék meg a béna hadfi, egyből akár kórházparancsnok is lehetne, kerítésfelügyelő vagy mit tudom én, mindenki mehet, aki lélegezni tud. A magyar különben is egészséges fajta, a féllábú sem rokkant, mint emlékezhetünk, az ilyen szimulánsok, mint Svejknél, teljes diétával, beöntéssel és hidegvizes borogatással hadra foghatók, sírva könyörgik magukat a menetszázadba. Ha delibbek, sajtótájékoztatón is pózolhatnak, esetleg huszármentében, lovon, akármi, mert már minden lehet.

Egyébként ez a téboly, ami kibontakozóban van hadsereg és katonaság ürügyén, szót sem érne, ha nem mondta volna Németh elvtárs, hogy ötvenöt éves férfiakat várnak kiképzésre. Másutt ilyen korban kapják meg az obsitot, és még Hitler is csak végső kétségbeesésében, Berlin ostromakor nyúlt ehhez a korosztályhoz a gyerekek mellett, annyira is ment vele, amennyire. Ötvenöt éves nagypapákat csuklóztatna a magyar állam honvédelem ürügyén, szemüveges, nadrágtartós, hónaljig húzott mackógatyás deli hadfikat faragna, mert az ilyen sereg elől sírva fut el minden ellenség.

„Gondolj apádra,/ Ha rákerülsz a lapátra./ Megmondtam előre,/ Hogy fel ne menj a tetőre!/ Egyszer kell leesni, már nincs mit keresni!”
– danászta a másik klasszikus, Hofi, és ezt épp ideillőnek vélem, amikor olyan ürüggyel, hogy elveszítette a munkáját, embereket terelnek bakának. Mert vagy nincs más ötletük, vagy, mert ezt kívánja a militáns lelkük, ez majd kiderül. Az egyik kitétel, hogy Dub hadnagyon mindenki röhögött, a másik, hogy a spanyol miniszterelnök tegnap bejelentette, a jövő héten bevezetik országában a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelmet.

Csak azt hisszük, hogy ez nem tartozik ide, és mégis. Mert ugyanis, a spanyolok szívbéli jóságból és józan megfontolásokból tesznek azért, hogy az állampolgár ne vesszen éhen, míg pedig a magyar állam, ezt is feltételekhez köti. Az ötvenöt éves katona az egyáltalán nem ér semmit katonailag, viszont ugyanúgy fizetnek neki, mintha nem kellene katonáskodnia. Ez is pénzbe kerül, az is. A spanyolok odaadják, Orbán előtte megalázza az alattvalót, és ez nem kicsiny különbség. Sőt, még amikor haptákba állítja, akkor sem ad annyit neki, amiből megélhetne.

Közmunkás lehetsz vagy katona. Kínálja az állam a polgárainak, s ha a közmunkát – jó okkal – árokvakarásnak tételezzük, akkor a vele egyenrangú katonaság vajon mi lehet. Ebből az egészből csak egy dolog következik, az állam, következésképp Orbán bábunak tekinti az állampolgárt, akit most a járvány miatt úgy kezel, mintha a seggéből rángatta volna elő. Eddig is így volt, csak nem tűnt ki ilyen egyértelműen, s mindehhez állítanak oda katonabábukat. Rókázva röhejes ez a ganyé. De visszatérve a kályhánkhoz, Németh-Dub hadnagyunk meg ebben tapicskol elégedetten, de ő tudja. Vagy ezt sem.

Ez hülye

Ez hülye. – Bukott ki a ferencvárosi polgármesterből, amikor az egyik fideszes képviselője ott nyüzsgött neki, akadékoskodott, ahogy ezek ellenzékben szoktak, míg hatalmon rendszerint pofán verik a másik felet. Ez a mondat, hogy „Ez hülye”, nem sértő, ez ténymegállapítás, mintha azt mondanánk, az ég kék, a fű zöld, ilyenek. Illetve van benne némi rácsodálkozás, kerekre nyílt szemek, és egyfajta elnézés is, megbocsátó gyöngédség, lemondó legyintés. Nincs benne se kurvaannya, se buzi, se más jelző, csak a szikár tény. Sok mindent gondolunk így embertársainkról, egészen elképesztő dolgokat, amelyek rendszerint rejtve maradnak.

Csakhogy itt bekapcsolva volt a mikrofon, így a fideszes képviselő megtudhatta magáról, hogy hülye, holott egészen eddig helikopternek képzelte azt a szarhalmot, ami valójában volna. Az ilyesmi nem komilfó, meg fájni is tud, az ember lelkébe hatol a gondolat, hogy tényleg hülye vagyok? Ezek a mikrofonok ellenségek bírnak lenni, régebben a szolnoki polgármester nevezte választópolgárait – akiknek amúgy krumplit osztogat – vén kurváknak, ott is ezek a kóbor áramok hangosítottak ki rejteni kívánt tartalmakat. A vén kurvák nem rombolták le a városházát, hanem továbbra is a Fideszre szavaztak. Ki érti ezt? A szó amúgy el szokott szállni, ha csak nem akarjuk, hogy ott maradjon.

Most nagyon akarták, óhajtották, szinte örömmel vették, hogy na, végre lehülyézett minket, és ezzel a lendülettel küldenék máglyára a polgármestert. Hogy itt a bizonyság, ez terrorista, diktátor, kommunista, sorosista, egyszóval itt a világvége, elevenen falja fel az ártatlan fideszest, akinek a szíve a népért dobog. Pedig csak hülye. Erre nem lehet ráhúzni, hogy irtja a keresztényeket, mint Niedermüller, ezzel nem lehet a pápához futkorászni, ezzel maximum a főnénihez lehet a kakukkfészekben, az óvónénihez a homokozó partjain. Önélzetesek a kis latlok ellenzékben, olyan kényesek a szavakra, mint valami elsőáldozó kislány, harmatos a lelkük meg rózsaszín.

Ez azért van, mert, mint megfigyelhető, amikor képviselők lesznek, akkor elemelkednek az anyaföldtől. Egyből körbelengi őket a méltóság, komolyság és tisztelet, a seggükből elkezdenek böjti szelek fújdogálni, szarniuk sem kell többet, és, ha kérdik őket valamiről, meg szokták jegyezni, hogy tudják-e kik ők, mint Svejknek rend szerint Dub hadnagy. Vagy nekem is annak idején a kocsmában az MSZMP helyi lapjának főszerkesztője, aki tök részegen kérdezgette, tudom-e ki ő, és fenyegetett, hogy sokat tud ártani nekem, pedig egy büdös szót sem szóltam hozzá. Képzelem, mi lett volna, ha lehülyézem, de a talponállóban szerencsére nem volt mikrofon.

Ezzel csak arra utaltam, hogy ezek ugyanazok. Valami veleszületett érzelmi intelligencia és bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember ne részegüljön meg a hatalom szelétől. Rögtön a rendszer változása után elképedve figyeltem, ahogyan Antall államtitkára, Raffai történész a bokáját csattogtatja bemutatkozáskor, mint valami zupás őrmester, és az ő szemében is megjelent a tébolynak az a lángja, ami most szinte az összesében lobog. Egyesével végig menve az egész bagázson, és alaposan belegondolva, ugyanúgy volna megállapítható mindahányról a ferencvárosi igazság: ez hülye, és rögtön választ is kapnánk arra a dilemmára, miért rohad szét az ország.

Mint kitetszik, nem sokra tartom a politikusnak nevezett állatfajtát, sőt, kifejezetten károsnak, és az én mikrofonom állandóan be van kapcsolva. A kedves vezető is ma fog mekegni valami évértékelőt, és az egész ország azon fog rugózni, mit mondott és hogyan mondta. Holott ugyanúgy egy egyszerű ténymegállapító mondattal, miszerint ez hülye, nyugtázni lehetne az egész organizmust, amivel csak arra irányítanám rá a figyelmet, ha leemelnénk őt a magas polcáról, s úgy néznénk rá a trottyos gatyájára, a véreres szemeire, a csüngő hasára és beteges gondolataira, és azt látnánk benne, ami: ez hülye, egy lépéssel közelebb kerülnénk a képlet megoldásához. Csak mondom.

Kilenc év

Orbán Viktor szemmel láthatóan kapkod. Egy hét alatt az osztrák modelltől az olasz úton át eljutott mindkettő megtagadásáig, ha nem figyel oda, hétfőn kéri a felvételét újra a Liberális Internacionáléba, és Gyurcsánnyal fog teázgatni délutánonként. Szánalmas a manus, és egyben félelmetes is az elvtelensége, ilyen jellemmel egy jobb galeriből is páros lábbal rúgnák ki, a Fidesznek viszont megfelel. A rá szavazók és az őt követők majd elszámolnak a lelkiismeretükkel, és azzal is, milyen szerepük volt abban, hogy ez az eszelős pokollá tegyen egy egész országot.

Orbán Viktor elszámolta magát. Úgy akart királlyá válni, hogy szétrohasztja az ország után a Néppártot is, ennek alternatívája volt az elfasizálódó Európa élére állni, s most, hogy mindkét forgatókönyv almás, ott vergődik világ szégyenére, már nem ér a nevemet játszik és tényleg káposzta a feje. A slepp bejelentette, hogy elhalasztják a közigazgatási bíróságok bevezetését, leépítik a reklámadót, sőt, Gulyás csicskának arra is volt gondja, hogy Salvininek is változnia kell. Remélem, az olasz fasiszta ezek után lesz olyan gerinces, hogy pofán köpi eddigi állítólagos elvtársát.

Bármilyen furcsa, még ő is több tiszteletet érdemel, mint a mi mocsadékunk, akinek most a maga rémisztő valójában bukkan elő a jelleme, illetve az a valami, ami annak a helyén ücsörög. Európa felelőssége most lett óriási, és most fog megmutatkozni, hogy valóban európai-e, s amiket eddig mint európai értékeket feltételként szabott Orbánnak, számon kéri-e, vagy megelégszik azzal, ha a farkas báránybőrbe bújik. Rájön-e végre arra, hogy ez a mi köpcösünk a két lábon járó romlás, maga a pestis, akinek elvei, erkölcsei, emberi értékei nincsenek, s ha most egyet visszalép, az nem feledtet el kilenc hosszú évet.

Ott van Európa előtt az a lehetőség, hogy parkolópályára tegye esküdt ellenségét, nehezére sem esik, csak ki kell vágni a Néppártból, hogy egye meg, amit főzött. A nagyságos Európa kilenc hosszú éve tétlenül nézte ennek az alaknak a dúlását, kilenc hosszú éve finanszírozza a rezsim kiépítését, és többre nem futotta eddig, mint széplelkes sóhajtozásra. S ha most elfeledve a sajtószabadságot, a bíróságok függetlenségét, a civilek csesztetését, a tudomány ledarálását, CEU-t, korrupciót és putyini bomlasztást egy üres gesztusért önös érdekből bocsánatot ad a bűnösnek, akkor nem Európa a neve. Csupán földrajzilag.

Voltaképp köszönetet is mondhatunk Orbán Viktornak telhetetlenségéért, jellemtelenségéért és pofátlanságáért, mert így előbb ásta meg a maga sírját, mintha megfontoltan lett volna ocsmány alak. S most, hogy pőre valójában kitárulkozott, csak hagyni kell, hogy a sorsa beteljesedjen. Eddig annak a meggyőződésemnek adtam hangot rendszeresen, hogy a saját sorsunkat csak saját magunk fordíthatjuk jobbá. Most, a választások után kialakult helyzetben, illetve a választások alatt történtek nyomán – hogy itt őt legyőzni nem lehet – be kell látnom, csak külső erők buktathatják meg, ami éppen most kezdődhet el.

Ezért nem mindegy egyáltalán, mi történik most, hogy végleg partvonalra teszik-e a manust, vagy kegyesen engedik neki a túlélést. Nem szabadna, ha bárhol megtelepszik ugyanis, rákos sejtként kezd el burjánzani újra, és elkezd mindent fölzabálni megint. S hogy nekünk, az országnak rossz lesz-e kigyógyulni belőle? Nagyon. És hosszú is. Meg fájni is fog. Összeomló gazdaság az uniós csöcs nélkül, közigazgatási káosz, s nem utolsó sorban a lelkek purgatóriuma, már aki alkalmas erre, és nem vitte el egészen már most is az ördög. Sokkal több minden dől el ezekben a napokban a megállított Brüsszelben, mintsem gondolhatnánk.

Én nagyon nem szeretem ezt a pátoszos masszát, ami előmászott belőlem máma, de Svejktől tudjuk, hogy a nagy idők nagy embereket kívánnak. Ennek felelek meg most. Mert hosszú évek óta sokszor azt kaptam a képembe, nem elég azt mondani, hogy Orbán menjen el a francba, ez egyáltalán nem vaszisztdasz, azt is meséljem el, mi a gyógyír ellene. Ím, megtaláltam. Igaz, rajtunk kívül lévőt, ha már idebent semmi sem maradt. Egy lehetőségünk van momentán sorsunk befolyásolására, mindenki a saját istenéhez imádkozik, hogy az Unió potentátjai legyenek jobb szívvel hozzánk. Aki másan bízik, csalódni fog. Kilenc évnyi guanót önerőből lekaparni képtelenek vagyunk ugyanis.

Hülye vagyok

Kende Péter szociológus-politológus-író megállapította, hogy Semjén miniszterelnök-helyettes mindközönségesen buta. A Notre Dame kapcsán Semjénünkből kifakadt prófétálás miatt jutott erre a megállapításra, elég későn, de még épp időben. Mi, akik nem vagyunk sem szociológusok, sem politológusok, írók meg pláne nem, mi is tudtuk mindezt, csak nem mondtuk ki ilyen letisztultan és sallangmentesen. Mindig tettünk hozzá még egy jelzőt, képzeltünk mögé még valamit, elborított bennünket az indulat, ha Semjén elvtársra gondoltunk, és ez nem helyes, befolyásolja az ítélőképességet ugyanis.

Kende Péter azonban franciaországi magányából és biztonságos menedékéből hideg fejjel tudja felmérni, hogy mi is ez az ember és milyen. Helyesen állapítja meg, hogy egyszerűen buta. Itt áll előttünk Semjén, az ember, megfosztva minden hatalomtól és minden illúziótól, nem védi őt Orbán aklának melege sem a templom homálya. Semjént látjuk pőrén és csupaszon, egy embert, aki buta. És még mennyi ilyen van a bandában, aki hasonló oldalon szerepel a mi fideszes Brehmünkben. Németh Szilárd, ugye, Kósa Laja vagy a kisegítő személyzetből például a volt ifjú gárdista, Gajdics főszerkesztő. Ők ilyen naturálisan buták.

Illik rájuk hajdani rovatvezetőm frappáns meghatározása, aki egy bizonyos embertípusról csak annyit mondott, a butaság bátorságával éli az életét. Mert buta ember sokféle van, alfajok és elágazások, de a Semjén-féle butaság az archetípus. Mondhatnánk, hogy ez a butaság minden butaságok alfája és eredője, így meg kell köszönnünk Kende szociológus-politológus-írónak a frappáns besorolást, sokat segít kajla világunk megértésében és az általa okozott traumák feldolgozásában. Vagy csak egyszerűen abban, hogy nem bolondul meg tőle az ember, bár erre utaló jelek bőséggel vannak. Mert, ha a vizes síkon körbenézünk, azt kell látnunk, hogy ez a típus uralja az életet.

Ott vannak minden kilométerkőnél, minden időben, minden földrajzi szélességen és hosszúságon, tengereken és réteken, hegyeken és renovált várak ormain. A buták uralják a Föld nevű bolygót, ezen nincs mit szépíteni, egyszerűen számbeli fölényben vannak. Elibéd tolakodnak a sorban, elmagyarázzák a velős pacal készítésének titkait, mint a magyarság megmaradásának biztos útját, és nekik adják nevetséges áron a babgulyást. Ezek hangosak is, be nem áll a szájuk, mint Svejk lengyel tábornoka, aki abban látta a győzelem egyetlen zálogát, ha a legénység vacsora után jól kikakálja magát és aludni tér. Mint Hasektől tudjuk, az ilyen sereg elől sírva menekül az ellenség.

Az életet viszont, ha viszontagságos is, nem árt elviselni, ami olykor túlélő gyakorlattal ér fel. S ha már a mi drága bakánk az eszembe jutott – nem ok nélkül, hiszen hozzá szerettem volna kilukadni -, vegyünk tőle emberségből példát és vitézségről formát. Svejk ugyanis a butáktól ölelten belebújik a degenerált szerepébe, és úgy röhög a csalfa világon, mint ismeretes. Tehetetlenek vele szemben, mert kijelenti, én megtehetem, mert hülye vagyok. Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata, azaz annak a receptje, miképpen lehet elviselni a NER forgatagát, mert ugyanolyan háborús viszonyok közt élünk, mint amikor a mi bakánk a fogdavagonban utazott a vérzivatarba.

Nincsen egyéb menedékünk. S bár felróható a hülyeség álcáját felöltő honfitársunknak, hogy ez nem egy forradalmi viselet, s győzelemre nem vezet, de a túlélés is erény és érdem, ha azt a célt szolgálja, ha már mindent letarolt a srapnel, hogy az emberiség fennmaradjon. Illetve emberség. Mert az a sajátos helyzet állott elő, hogy a buták és ostobák a saját kiérlelt bátorságukkal minden aljasságra képesek és még csak föl sem fogják, mit csinálnak, a bohócsipka viszont megvéd a pusztulástól, mert hülye ez legyintéssel békiben hagyják az embert. Ezt néhai Antall miniszterelnök úgy fogalmazta meg: most alámerülök és kibekkelem őket. Sok bűne volt a valahainak, de tán ez az egy megbocsátható. Így hát, kedveseim, szintén Svejkre hallgatva, a háború után találkozunk a Kehelyben. Hétfőn, csakis.

Pézsmapocok vagy nem pézsmapocok

Semjén Zsoltnak fáj az igazság, hogy Annika Strandhäll svéd szociális miniszter – aki nem egy Novák államtitkár egyáltalán – megjegyezte, “riasztó, ami Magyarországon történik”. Ez korrekt, tudja minden épelméjű ember, viszont ez a Strandhäll asszony a mimagyarok számára egészen szokatlanul meg is indokolta, miért mondja, amit mond, kifejtve, hogy OVM azt akarja, több igaz magyar gyerek szülessen, és ezt az egész tébolydát a náci Németországhoz hasonlította ez a Strandhäll miniszter.

Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával “szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig “aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet a biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben “aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a finom kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: “Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Húha anyánk

Amikor Bayer Zsolt veretesen ocsmány nyelvezetű írásműveiért megkapta a maga birodalmi keresztjét, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nem aggódott. Amikor az Orbán seggéből kilógó médiatermékek kitartott firkászai, a mindenféle sajtóklubok és félórák meg más uszító, fröcskölő meg habzó nyálú kurvaanyázásai elárasztották az országot a szeretet jegyében, akkor sem volt különösebb baja a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének.

Zárójelben annyit, aki a homlokára írja, hogy értelmiségi, és még pláne keresztény is, az az én olvasatomban minden aljasságra képes. Az ilyenek szoktak befogott orral belerúgni a koldusba, meg kiírni a templom ajtajára, hogy azokat ne etessék a Krisztusban testvérek. Volt nekem egy cimborám, aki készíttetett egy névjegyet, amin ez állt: Kovács István, segédmunkás. Ez az önmeghatározás már karakán és komilfó, benne van, hogy a gazdája milyen biztonsággal viseli az életet, sőt, még érzéke van a szarkazmushoz is.

Éppen ezért és még továbbá, kérdés, hogy valaki mitől értelmiségi, hogy erről adnak-e papírt, hogy Bibó az volt-e munkásruhában? Vagy, hogyha keresztény, akkor miért marxista terminológiát használ az önmeghatározásra, és azt még végig sem gondoltuk, mitől keresztény. Ha Orbán is az, akkor persze nincsen kérdés, akkor helyben vagyunk, meg akkor is, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége azidőtájt tartotta fontosnak megszólalni a magyar nyelv tisztaságáért, amikor sláger lett az O1G-ből.

Így aggódnak ők:

“A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vezetősége és tagsága aggodalommal tapasztalja azt a folyamatot, ahogyan a magyar közbeszéd az elmúlt években egyre inkább eldurvult. A legfőbb közjogi méltóságokat, a vezető politikusokat és a közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő szóhasználat sajnos mindennapossá vált…Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.”

Ez derék dolog, dicséretes szorongás, viszont semmi köze az élethez. Gyermekeink, a keresztény kisdedek feltehetőleg nem politikai nagygyűlésekbe kábulnak bele, sokkal inkább a testnevelésbe ojtott hazafias nevelésbe hittannal fűszerezve, midőn aztán analfabétaként ájulnak ki az iskolapadból. Az oktatás elkáslerítása ellen szava nincs az értelmiségieknek és pláne keresztényeknek.

Másrészt pedig, midőn a nyelvért aggódunk, nem ártana utána nézni, hogyan működik az, mint valami élő organizmus. Hogy egyrészt a való világból fakad, azt ábrázolja, s ha az a világ mocsokkal terhes, akkor a nyelv is elaljasul. Ekképp abban igaza van a keresztény értelmiségieknek, hogy “aki szelet vet, vihart arat”, ugyanis Orbán Viktor és nertársai bűnei óhatatlanul hozzák ki az emberből a kurvaannyázást. Ezen túl forradalmakban sem szoktak illemórákat tartani, hogy aszondja, szíveskedjék a bitó alá fáradni kedves vezető, hanem fölrántják a lámpavasra.

Orbán Viktor Mihály szokta volt mondani, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, és most sincs ez másként. Kilenc éve gyűlik a népekben az elfojtott indulat, ami nem kukckómackós versikékben szokott utat törni magának. Ezt mutatja nekünk Hasek is:

„…- Úgy látom, ön káromkodik – mondta komoran a fanatikus. – Szokás kérdése – felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni…”

Vizsgálat tárgyát képezné még, hogy a közönséges beszéd – mint a Keresztény Értelmiségiek írják -, vagy Orbán Viktor ássa-e alá a demokrácia alapértékeit, továbbá, ha ezért őt O1G-nek nevezik, akkor az trágárság-e. Aki ezt használja, nem egy szaporító testnedvet lát maga előtt ugyanis, hanem vezérünk köpcös-trottyos visszataszító alakját. Mert a hangalak és a jelentés többnyire nincsen kapcsolatban.

Így kérdés az is, ez egyáltalán sértő-e, és ismét Svejket hívom igazam alátámasztásául, aki a fogdavagonban ekképp okoskodott:

„…Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?…”

Na, ugye. Viszont az is érdekelne, a mai közbeszéd milyen vallási szimbólumokat mocskolt be, hacsak nem a szánkó az, továbbá, hogy a közjogi méltóságokat mért ne lehetne illetlen szavakkal ábrázolni, ha megérdemlik azt, illetve csak azt érdemlik. Nem jó, ha hamis ájtatos mázzal vonjuk be a világot, és a seggünkből böjti szelek fújnak, valamint eltartott kisujjal hörböljük Orbán vizeletét.

Gyermekeink pedig nem a tüntetéseken tanulhatnak ocsmány beszédet, hanem a stadionokban, még szerencse, hogy nem járnak oda, sőt, még apáik sem. Végezetül, a szar akkor is ugyanolyan büdös, ha bélsárnak nevezzük, az Orbán takarodj pedig keményebben hangzik, mintha úgy mondanánk, eridj a picsába, holott ugyanazt jelenti. A húha anyád is csak kurva anyád, ha kifordítom, ha meg be, akkor is.

Mindezzel csak annyit akartam elmesélni, hogy az élet nem habostorta, a koldusok nem angolkisasszonyok, az “értelmiségi” nem attól az, ha a hamut mamunak mondja, a keresztény pedig nem azt jelenti, hogy föltartjuk a feszületet. Hanem azt, hogy lehajolunk a szenvedőhöz, aki azért káromkodik, mert már nem bírja elviselni az életet. Minden más mellébeszélés, haszontalan és hamis. Minden, ami a zsarnokot védi, átkozott. És most mindenki azt gondol, amit csak akar.

Festett föld

Magyar Nemköztársaságunk Karmacs nevű településén, vagy annak határában – ahogyan képünk is bizonyság reá – felföstötték a földutat, útjelekkel látták el úgymond, mert gondoltak a végtelenre és az örök életre talán. Vagy isteni volt a sugallat, vagy pediglen sátáni, esetleg debil volt a festegető polgártárs, ezt nem lehet tudni, és mégis elgondolkozom rajta olyan kényszerek nélkül, hogy OVM kedves édesanyját kelljen szapulnom.

Aztán, ahogyan majd kiderül, a rőzse-dalok és a szabad ötletek egy ülésben való lejegyzése után mégis piszok messzire fogok eljutni. Tudom és érzem, miközben árad majd a dolgozatból a melankólia meg a spleen, mert zsong az ősz húrja, azért.

Mimagyarok, nagyapáink, vérszerződött eleink, vissza egészen az ázalékállatkás létformánk idejéig, űzött, ámde diadalmas nép vagyunk a Csele patak, Világos és a Don összes ragyogásával, mivelhogy permanensen védtük a hálátlan Európát és egyébként most is.

Nem csak a kerítés, az első védvonal teljesít egyfolytában ezer százalékon minden énekes madarat megállítva, hanem a front, göcsörtös utcáink és útaink is csak azért vannak és léteznek, ez az eszenciájuk, hogy a vándorló hordák el ne juthassanak a háládatlan Európa köldökébe.

Mint másik kiragadott képem is demonstrálja, csellel állítjuk meg a migráncsáradatot. Az út végiben stoptábla, majd jobbra-, és balra kanyarodás tiltása, szemben pedig a behajtani tilos tábla.

Innen út nem vezet sehová, vagy ott toporog a vándor, míg bele nem pusztul, vagy pediglen visszafordul a tengerek felé. Milyen leleményes is a mi népünk, láthatjuk és Virág elvtárs is megmondta, mint emlékezhetünk, midőn a héjába’ sült krumplit majszolta Pelikánék bájos otthonában.

Itt egyébként, a migráncsok elleni szakadatlan harcban nyer értelmet útaink bokatörő állapotja, és az is, hogy a kétfarkúakkal nem azért bontatják újra a kátyúkat, mert pikkelnének rájuk, hanem, mert a terroristáknak egyengetik a flasztert és nem a magyar paraszt boldogulására meg bokája állagának óvása okán. A buszállók is csak ilyen útjelző készségek, ezért nincs helyük a véráztatta magyar anyaföldön.

Hanem ez a felföstött föld, ez zavarba hozza az embert, midőn okai és indokai után kutakodik az ő lelkében, és csak úgy záporozzák a zagyát a ráismerések és az ahá pillanatok is. Tudjuk, hogy a Magyar Nemköztársaság jobban teljesít, na de ennyire? Ugye.

Vagy felderengett a dicső múlt, amikor a néphadseregben a füvet kellett zöldre pingálni, ha magas rangú elöljáró érkezett. Most is OVM páncélozott géperejű járműve haladt erre, hogy megtekintse a tartományt, vagy csak egy Gauleiter, elég az is. És még át is adták szalagokkal hatan, gondolva arra, ha már föstve van, akkor kész, de ha nem, assebajj, majd visszatérnek egypárszor, ilyenek, mert minden lehet, és mindennek az ellenkezője is, mint az közismert a napközisek között.

De még ez sem elég, mert jusson eszünkbe a drága Svejk példabeszéde a masinisztáról, aki rossz mozdonyt vitt el az Ústi nad Labem-i depóba, mert képtelen volt megjegyezni a számát. Itt is tán egy, az oktatásunk elleni vádiratot mintázó dolgozó, aki kilépvén az iskola kapuján olvasni, számolni nem tud, csupán imádkozni, szóval egy ilyennek mondták: fösd fel az ilyen meg ilyen számú utat, de kifolyt az agyából a szám, és rossz helyen pingált.

Van ez így, vagy csak hóttmák volt, esetleg benne volt a magyar szaki virtusa, hogy jólesszazúgy. Netán egy forradalmárt köszönthetünk az alkotóban, aki ezzel próbálta megdönteni a rendszert. Vagy pedig mégsem.

Mivelhogy ősz van, és hullkálnak a levelek, maradjunk annyiban, hogy ez Magyarország. A világvége és festett földútjával, ebben benne van az egész elcseszett életünk és leendő halálunk is. Viszont ezt őrizzük unokánknak, hogy ő is magyarul beszéljen, mert, amíg ez nem történik meg, mi sem vagyunk semmik. Hontalan, hazátlan bitangok, méltatlanok a nemzettestre, és ott levitálunk a festett föld felett esetleg örök időkre és anyánk szégyenére, aki nem ilyen lovat akart.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.