Adhatol ám két forintot

Ez a mondat, amely olyan mély nyomot hagyott nyamvadt kiskamasz életemben, hogy ötven év múltán is ott ingál a lelkemben, akár az úttörővé felkenés, tehát, mint iszony, és mégis méltó arra, hogy címmé váljon, mint azt látni tetszenek.

Az úgy volt boldogult úrfikoromban, hogy moziba ment a ’zember a föss, új orkándzsekijében, és akkor a sorban állás közepén elébe penderült egy jól fejlett másik emberkölyök-példány, maszatos ajkakkal. Aztán a képünkbe tolta szenvtelenül ezt az alig bővített alany-állítmányi viszonyt, nem kis riadalmat keltve persze harmatos szívében a ’zembernek.

Még csak felszólító módba sem rakta hangsúlyilag és hanglejtésileg, teljesen hiányzott belőle az Einstand pátosza és nyers ereje, mint amikor mintegy testmozgásként ruházzák meg az embert indulatok és érzelmek nélkül, hogy ledolgozzák a parizeres zsömlét.

Jeles kollégák már bemutatták Orbán tarháló csekkjének színét és visszáját, énbennem viszont ez az akció madeleine-ként fungál mintegy, mint föntebb tapasztalni lehetett. És egyben a déja vu érzése is elborít, hogy Orbán és a koszos képű tarháló a moziban egy és ugyanaz volna, és nem is tévedek nagyot, azt hiszem.

Ez a csekk, ez minden aljassága mellett, amely a ki a magyar – az iskolába menvén a járda peremén, oder a turulokkal táncoló -, a leplezetlen kampány, és még sok miden mellett elsősorban az éthoszról szól, amije a levél írójának nincsen egyáltalán – szenvtelenül üt -, és még, hogy hát, avas szagú parasztudvar-lelke van a szignálójának.

Meg még Kádárról, amely benne újjászületett. A krumplileveses a kommunista szombatokkal kovácsolta táborát, ez meg itt levelekkel. Ott sem folyt munka, itt sincs szükség a pénzre. A lelkek lerablása folyik, ami folyamat racionálisan már le nem írható, mert a félelem iszonytató mámorát ülteti a szívekbe.

Az enyémbe – és sokakéba – ugyan nem, de gondoljunk csak bele a közszolgába, aki elfelejt sorban állni a sárga papírjával a postán, és hirtelen leépítések lesznek a dolgozójában. És már levesre sem telik, sem kenyérre, fröccsre meg, hogy csináljon ricsajt, pláne nem. Mert ezek mindent tudnak a halandóról.

Miniszterügynök úr, akit hamvas ifjúságában megérintett a hármas ügyosztály szele, csak úgy, mint például Vikidál cimbijét, aki biztosan küld neki dellát, s aki, amikor a kétforintos dalát visítozta, szolidan jelentett erről-arról. Egyébként ez tök mindegy, csak a nyamvadt két forint miatt ugrott be, mert rohadtul gőzölög a teám, benne a tébolyult múlttal, ami itt van újra.

Zavarodott vagyok, mert annyi mindent elmondtam már, és annyi sokat akarok is még, de a gumiszobáról nem lehet tudományos értekezést írni. Kies országunk jelenlegi elvarázsolt állapota maximum versben vagy zenében fejezhető ki adekvátan, így nem is sikerül mindig.

Nekem sem, mert az nem írás, ha az ember felordít, hogy elmennek ezek a bánatos picsába. Kihüvelyezni, elemezni pedig a totális őrületet nem lehet, mert úgy vagyunk, mint a „Nagy Lebowski” zűrös hőse, aki a füvek és a fehérorosz bódulatából szemlélte a világot, és mégsem látta szürreálisabbnak, mint amilyen valójában volt.

Ilyen hely ez a miénk is, minden mákony ellenére a végsőkig csupaszítva, ahol a szívek szállodájának ura és parancsolója népe elé áll maszatos képpel, és minden külön értesítés helyett a képibe nyomja sunyin a tutit, adhatol. Ennél töményebben nem lehet lefösteni az orbánizmus romlottságát, csak nem tudható, mire megyünk az így megszerzett mérhetetlen tudással.

Gulyás et. a mi Malevicsünk

Kazimir Szeverinovics Malevics a maga idejében eljutott odáig a festészetben, ahonnan már nem lehetett tovább haladni, de visszafelé sem volt út. Bele is halt Sztálin apánkba, illetve abba, hogy jókedélyűen betiltották.

Ez a jóember a múlt század elején végigfestette a naiv, posztimpresszionista, divizionista, expresszionista, kubista és futurista irányzatokat, hogy elérkezzen a saját hangig, amelyet szuprematizmusnak nevezett el, végterméke pedig, a fokozhatatlan, a non plus ultra, a „Fehér alapon fehér négyzet” című kompozíció.

És akkor jön itt Gulyás frakcióvezető et. nekem a színekkel. Ez még az ünnepcunami alatt-közben böfögődött ki belőle, ahogyan védte a hazát csak úgy laza ujjgyakorlatként, megállapítva, hogy a német sajtó őszinte és leplezetlen gyűlölettel tekint az ő – megafidesz – értékeire.

Ezek, mint azt minden nagycsoportos tudja, a keresztény gyökerek, a nemzetállam dicsősége (magyar élettérrel terhesen), meg a család fideszista eszménye, amelyben jelzálog eltörléséért szülnek a nők a vak komondor árnyékában.

A ’zemberről az ilyenek már leperegnek, hiszen viaszkos vászonná vált a lelkünk a vérzivatarban. Viszont mindig akad olyan momentum, egy kis firnájsz, ami miatt érdemes azért horkantani egyet, amikor fecseg a felszín.

Gulyás et. úgy véli, vagy azt mondták neki, vélje úgy, hogy azért gyűlölik őket leplezetlenül, mert azok balosok meg zöldek, és nem azért, mert amúgy tenyérbe mászós pofájuk van. Ezt nem képesek fölfogni, rúgkapálnak meg evickélnek, és a nagy igyekezetben mindig alámerülnek a ganyéba.

Gulyás et. az őket ért bántásokat annak tudja be, hogy (sic) „a német sajtó nem olyan sokszínű, mint a magyar, ez a szomorú helyzet”. Ekkor jutott eszembe ez a Malevics, aki azért tagadta meg a színeket, meg festett össze-vissza lebegő tárgyakat, mert azt érezte, mint mindenki azon a századelőn, hogy minden egész eltörött.

Ilyeneket okoz a NER is, és ennek a lenyomata, hogy Gulyás et. a szürke valamelyik árnyalatát gondolja szivárványnak, miközben a több néven megjelenő Völkischer Beobachterükről beszél.

Most már egészen komolyan el kell gondolkozni azon, ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak csinálják a fesztivált? Végül is, egyik sem jobb a másiknál, annyi megengedés van a delírben, ha valóban debilek, akkor egy kis szánalom kijár a megvetés mellé, ha csak jól megfontolt, előre eltervezett gyilkosság zajlik, akkor a büntetési tételnek is ennek megfelelőnek kell lenni.

Ez a Gulyás is úgy néz ki a szemüvegében, mint egy okostojás, aztán mégis hülyeségeket beszél. Az ilyen kósáknémetszilárdok nem tételek ebben a játékban, ők a zsinórmérték, a kérdés az, hogy az összes egytálétel-e.

Viszont attól nekünk egyáltalán nem lesz jobb, hogy értelmet keresünk ott, ahol olyasmi nincsen. És ez, drága polgártársak, még fokozódni fog áprilisig, vagy addig, amilyen időpontra a halak nagy barátja majd datálja nekünk a választásnak csúfolt újabb színjátékot.

Gulyás et. eme delikát megnyilvánulása arra int minket azonban, hogy legfőbb feladatunk a tavaszt várván a józan ész megőrzése és ápolgatása, mert a téboly olyan töménysége várható, amelyet nehéz lesz higgadt elmével átvészelni.

Nekem megvan a stratégiám: majd káromkodok, meg fütyörészek.

MI, ROHADÉKOK – akik ellen pénzt kunyerál Orbán, az övéitől

Január első napjaiban levelet kapnak a haverok. Mert Magyarországon mostantól végre azt is lehet egyértelműen tudni, ki a haver – ki pedig „a rohadék”! Mert aki napokon belül nem kap levelet, amiben a magyar miniszterelnök pénzt kunyerál, az nyilvánvalóan a másik oldalon áll, Soros mellett, Bandó mellett, meg minden olyan ember mellett, aki Orbán ellensége.
Már, ha ezt gondolja róla a magyar miniszterelnök.

(Meg persze a magyar hangja, Bayer Zsolt! Aki elnevezte a fajtánkat! Rohadéknak, persze…)

Nem vacakoltak túl sokat, ahogy ők fogalmaznak: azok kapnak csekket, meg kuncsorgó sorokat, akik erre felhatalmazást adtak. Hmmm! Haveréknál ez így dukál! Nincs itt verseny, meg ígéretek, felvázolható jövőkép, netán bevállalt viták! Vannak ők, meg nyilván, vagyunk mi, a rohadékok!

És ők most csinálnak ide egy választási cirkuszt, hacacárét, melynek a végeredménye nem lehet más, mint a rohadékok likvidálása. És ehhez bizony pénz kell! Kurva sok pénz, amit majd el lehet lopni, szokás szerint, miközben mindazok, akik adakoznak, a bőrükön érezhetik majd, amint megvédik őket, tőlünk, a rohadékoktól…

„A levél címzettjei a csatolt csekk segítségével járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a Fidesz sikeresen tudja megvívni az előttünk álló időszak politikai küzdelmeit!”

Ha esetleg, véletlenségből, a haverok közül valakinek mégis sikerülne elolvasni ezt a szedett-vedett írást, újévi jókívánságainkon túl szeretnénk megüzenni, hogy küldhetnek nekünk is csekkeket! Többet is, bátran! Szívesen adakoznánk Viktornak! Elküldenénk például azt a rengeteg manit, amit legutóbb küldött Soros! Itt már semmi szükség nincs rá! Kitapétáztuk vele az irodáinkat, pénz borítja a mellékhelyiségek falát is, ugyan, mit is kezdhetnénk a többivel!

A legjobb lesz, ha megy az egész a fidesz pénztáraiba. Segítsünk ennek a nyomorult védelmezőnknek! Ugyan, nyilvánvalóan nem számítunk „honfitársnak”, de azért mi is pofátlanul magyarként élünk, itt, ebben a Magyarország nevű tartományban. Még…

Kampec dolores LXIX. – Január egy

Fityiszt mutatott hát Béla Wolandnak és a felhők mögül kukkoló Istennek is egyszerre, és erre bizonyíték gyanánt ott volt felemelt és a rigók által megtisztelt középső ujja, amelyről monoton következetességgel folyt alá a massza, be az inge alá, egészen a könyökéig. És nem lehetett vele mit kezdeni ebben a tragikusan röhejes pillanatban, csak búcsút inteni a fekete autóban elszálló Abadonnának, aki úgy nézett vissza kudarca helyszínére, mint egy gyámoltalan Mikulás, aki nem tudta kézbesíteni az ajándékot, mert végül is, karácsony volt, vagy mi a rosseb, de csak egy pillanatig.

Még hosszú pillanat sem volt, ha lehet osztályozni ezt a soha nem létező és le sem írt egységet, mert senki nem tudta, hogy a másodperc milyen tört része lehet ez, vagy hány óra, év vagy évszázad. A rigóknak, akik az átélt borzalmak után bambán ücsörögtek a vödrük peremén, amely nyáridőben trambulin volt, most pedig buszmegálló, ahol még csak dohányozni sem tudtak, végtelennek tűnt minden, a félelem, amely megbénította őket, az időt is foglyul ejtette. Olyan volt, mint egy fekete lyukba csomagolt búra, amely jobb börtönőr minden lakatnál, mert semmi, soha ki nem szabadulhat belőle, ha van ott egyáltalán valami a csupasz elektronokon és reszketésen kívül.

Ilyen fennkölt elmélkedésre azonban a mi rigóink képtelenek voltak, és nem szellembéli hiányosságok okán. Mert tudtak annyit, mint akármelyik traktorista, bádogbános vagy sekrestyés, hanem, mert be voltak szarva magunk közt szólván, amire ékes bizonyíték volt a Béla karján csordogáló, belőlük eredő szürkés puding, amely eleinte jó mókának tűnt, másodjára és jobban belegondolva viszont bizonyság volt arra, hogy még egy macskától is összecsinálják magukat, és ezért kellett átértékelni a pillanatnyilag megmerevedett életüket, ami nem kis feladat, ezt meg kell vallani. Így ücsörögtek a rigók a rémület kellős közepén, mint ideális állampolgárok, a jelek szerint örökre odakozmálva, mert csak még nem is fagyott.

Béla számára viszont, alighogy búcsút intett a sofőrsapkáján tisztelgő varjúnak, minden felgyorsult, akárha valami nyamvadt ringlispílen ült volna a teremtett világ közepén, a peremen pedig festett és kopott lovacskák helyett a falu iramlott iszonytató sebességgel. Az összes traktorista, olajos hajú, bánatos szemű és duplagyűrűs suhant el a bejglijével, töltött káposztájával és rántott halával egyetemben. Még a csendes éjt sem énekelték el, az utolsó dallamok még el sem oszoltak, s már hülye papírcsákóban fújtak műanyag trombitáikat, hajigálódták a petárdáikat, csillagszóróikat, a kutyák a kukoricásba menekültek, hogy éjfélkor, a himnusz elóbégatása után egyszerre zuhanjanak bele a nemlétbe, a falut pedig egy csapásra megülte a súlyos, tapintható csönd, és megállt az idő.

Nem végleges-visszavonhatatlanul, mert a kémények pipáltak, és egyszer a Nap is derengeni kezdett a ködök mögül. Csak a hangok, az illatok és légzések akadtak el, mintha megszűnt volna az élet, és csak a Föld keringene tovább a jeges és végtelen űrben, testén hordozva az utolsó tangó nyomait, okádások és konfettitengerek hullámzását. Olyan nesz nélküli volt a világ, hogy a rigók csőrének reszketése géppuska-zakatolásnak hatott, és Béla most először haragudott rájuk, hogy elcseszik a tökéletes pillanatot, ami évente csak egyszer adatik. Mert nem akkor kezdődik el a nap, amikor fölkel az ő csillaga, hanem, amikor az első fejfájós, másnapos kitátja csipás szemeit, de addig béke van.

Béla erőt vett magán, nyújtotta a csend hangjait, és nem a traktoristák, nem a bánatos szeműek, hanem a bádogbános, ki más, okozta a gyalázatot, megkondítva a rohadt harangját, ezzel messze űzve a Bélában bontakozni készülő áhítatot. Mert szokása szerint nem értett az ünnephez semmit sem, csak a sajátjához, amelyet a naptárban be lehetett jelölni. Ezért barmolt szét minden mást, és most, hogy kiűzte az örömöt Bélából, akire ráhullott a kétszer kettő józansága, a hirtelen támadt kiábrándultságban ő úgy döntött, hogy felvilágosítja a rigóit, hogy a macskák azok kofák, kasok, csahos kutyák, és nem farkasok. Ezért szavalni kezdett nekik, a fröccsök ura pedig elégedetten figyelte az ablak mögül, ahogyan minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ekkor kezdődött el igazán az új év. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Elhúzódó rettegés, vagy valami más

Ha nem lenne kínos-vigyorgósan pitiáner – amely tulajdonság fideszünk legfőbb sajátja -, bízvást nevezhetnénk aljasnak is, és mért ne tennénk. Mivelhogy az a drága Emmi (úgymint Balogminisztérium) körlevelet, mintegy Befehlt intézett az iskolákhoz, és pláne óvodákhoz a barom, hogy terrorveszély van potenciálisan, azért. (És a bölcsődék már le is vannak szarva, a bölcsődéseket már senki meg sem akarja gyilkolni? Kérdezzük Bástya et. buzgalmával.)

Befehlnek azért nevezhetjük Svejk nyomán az irományt teljes bizalommal, mert ez voltaképp parancs, amely arra utasít, hogy fél éven belül az összes ilyen minilaktanya dolgozza ki a HIT-et, azaz, a Honvédelmi Intézkedési Tervet. Ebben még azt is számba kell venni, hogy mennyi kréta van az oskolában (semennyi, ha a Lalika jó édesapja nem küld, de ez most mindegy), így készülve fel az „esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”.

Ez a különleges jogrend a Befehl szerint lehet terrorveszély-helyzet, rendkívüli állapot, szükségállapot, vagy váratlan támadás. Nem tudom, hogy vagy vele, drága olvasó, de terrorveszély-helyzet vagy váratlan támadás csupán Orbán Viktor beteg agyában létezik, a rendkívüli állapotot és a szükségállapotot viszont meg az elmaradt forró ősz után kiprovokálandó bugyborékoló tavasz indokolja majd, hogy mondjuk, ne nagyon kelljen választásokat tartani.

Az iskola-, és óvodavezetők úgy lehetnek ezzel, mint drága apám annak idején, aki otthon, a konyhában tervezgette térkép fölé hajolva, vonalzóval és körzővel a kezében az atomvillanás utáni teendőket, és szidta az összes ökör jó édesanyját, aki ezt az egészet kitalálta. Ez rohadt régen volt, viszont a rendszer ugyanaz, azzal az evolúciós kiegészítéssel, hogy ez a mostani sokkal magasabb szintre emelte a tébolyt.

Már mindent elmondtak előttem arról, mit érdemel az a bűnös, aki mesterségesen tartja permanens rettegésben az amúgy is szénné manipulált, csökkent képességű választói tudatokat. Arról kevesebb szó esett, hogy mit érdemel az, aki még oly rengeteg csalás mellett sem látja biztosnak hatalma megtartását, s ezért szükségállapotot vezet be, meg ilyenek.

Nem vagyok én egy rettegős és permanensen világvégét deliráló állatfajta, de ezek a jelek már bennem is megfordítják annak a lehetőségét, hogy ezeket ebben az országban fülkékben és kósza fények között legyőzni nem lehet, csakis tényleges és véres forradalommal, és bár ne legyen igazam. És ezért fohászkodok nem az ő istenükhöz, hanem az enyémhez, legyen az bármilyen fajta, százkarú vagy mélán ücsörgő, ez még eldöntendő, komoly dolog.

Tehát, BÚÉK, polgártársak, ha van ilyen. Mert tervezhetem itt, hogy papírtrombitálok csákóval a fejemen, mint az újévi malac, konfettit okádok és petárdákat lődözök a seggemből, ahogyan ez már szokásban van, ha az év fordul, amikor ilyeneket tolnak a pofámba, csesszék meg a NER-jüket, ami van nekik. Nem akartam volna ünneprontó lenni, feledjétek el most reggelig, igyatok, egyetek, holnap új erővel folytatjuk, vagy –tatom. Egésség, bódottá!

EXPECTORATIO – nagy szilveszteri fogadkozások idején

Mert minden jóravaló, óévet lezáró írás a változtatásokra, új élet kezdetére bíztat, mi nem kérünk mást, csak, hogy ne nagyon verd át magad!

Próbáld megőrizni a higgadtságodat, sőt, ha teheted, akár a józanságod mellett is kardoskodj bátran, s akarj az maradni, aki egész mostanáig maradtál: minden lesajnáló „másnak” egy megkövesedett, az elveihez végsőkig ragaszkodó alattvaló, ( balek, lúzer stb. ) aki felett mindenféle ítéletet mondhatnak – vád nélkül persze!

Az a sansz elrepült, elillant – te pedig itt maradtál a piti kis forradalmaddal!

„Szép kis megtorlás…„ Ennyi a „legtöbb, mi adható”, ez a megtestesült tett Magyarországon: az expectoratio?! Nem kell hozzá túl sok cécó, nem kell tervezgetés, csak némi „anyag”, aztán a célzás, meg némi lendület. Gyáván, arc és név nélkül ennyi a magyar ember összes tudománya, amit ráadásul egy gyengeelméjű alattvaló általában – és e jeles esetben is – egy szintén gyengécske senki ellen merészel mindössze felmutatni!

Mert ez a tócsa még véletlenül sem ott landol, vagy landolt, ahol kellene, vagy ahol kellett volna! Timikénk és társai ugyanis csak szimpla „felületek”, tereptárgyak, melyek ugyan rendkívül látványosaknak tűnnek, illékonyságukhoz ugyanakkor nem férhet kétség! Idővel megfakulnak, rozsdásodnak, ragyásodnak majd, aztán jöhet a rengeteg visszaemlékezés, azokra a régi szép időkre…

Érthetnénk persze, hogy a köpkölődő egyén nem annyira a néhai Palácsiknak szánta az ő kevéske expectoratio-ját! Gondolhatnánk, hogy az bizony a nagyszakállú pocakosnak, s rajta keresztül a legfőbb kegyúrnak gyűjtetett, de sajna, akadnak magasságok és persze mélységek, ahová a földi halandó el nem érhet!

Zordas már nem megközelíthető!
Mert a Zordasok már csak egymásra találnak, köröttük minden színtelen, szagtalan, gáz halmazállapotú – tehát leköphetetlen!

Na ezért érthetetlen, miért kellene jókívánságokon törni a buksinkat! Sem most, sem tavasszal nincs okunk bizakodni, mert nyernünk csak nekünk szabadna, egyedül velünk, választókkal változhatna a világ! Csak a ránk hagyományozott, nekünk átörökített hatalom vezethetne valahová – de sajnos, mi, választók majd megint másokra, olyanokra szavazunk, akik elsíbolták az eddig eltelt éveket, s akiken fontos volna végre felülkerekedni.

Törleszteni – de nem expectoratio-val!
Mert amire ők készülnek, már rég nem a közös siker, rég nem a köz érzése. Egyedül önmagukért, egyedül önmaguknak „nyeretik” meg ezt a következő választást.

Szilveszteri fogadalmunk lehet egyetlen.
Mert csak az az egyetlen lehet érték!
Köpünk rájuk, meg az összes demokratikusnak gúnyolt választási cselekményre…

És talán megfeledkezhetünk a kék sportkocsikban furikázó kitartottakról, ha egyszer végre eltűnhet a hályog!

Akkor, na akkor végre nekiláthatunk a méltó ellenfeleknek is!

Kampec dolores LXVIII. – Woland megcsúfolása

Ott ült tehát Béla, mint már annyiszor, és mint mindig, így ebből fakadóan örökké a rázuhant mennybolt kellős közepén, hogy a feje alig is látszott ki belőle levegőért kapkodva minduntalan, hallgatva a rigók gyászénekét, amit senki emberfia nem tapasztalhatott eddig, mert nem ivott velük együtt karácsony szent és embertelen estéjén veresbort kékszegélyű kistányérból, és nem osztotta meg összes zsömléje megszáradt cafatjait éhező csőreikkel, hogy együtt nevessenek a világ ostobaságán, és, hogy rémes véget érjen aztán az egész, őrjítő feledkezés.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkedik a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek.

A fröccsök ura nézte ezt az idillt, mert nem ismerte a benne megbúvó drámát és tragédiát. Elégedett volt, mert azt hitte, barátja messze került templomromboló igaz énjétől, pedig soha nem munkált jobban benne a dühös indulat minden ellen, hogy mért kell értelmet hazudni annak, aminek értelme nincs. Viszont arra is rájött, elnézve a szipogó rigókat, hogy változtatni ezen nem lehet, és menekvés két módon lehetséges, ha maga is beleáll a debil, vég nélküli mosolygásba, vagy pedig a fára költözik újra, és ezúttal végleg. Ebben kellett volna dűlőre jutni magában, ezért elkomolyodott, nagyon

Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és a párák között meglátta Isten csalfa, háromszögletű szemét, aki kajánul nézte, mire jut megvilágosodott antiszolgája ott alant, a porban. Tehetetlenül nézte, és Béla tudta ezt, ezért kinyújtotta középső ujját, magasra tartotta a kezét, keményen bemutatott a felhőnek, és ekkor a lázadás és ellenállás eme tornyára rászállott az egyik rigó, aki ocsúdni kezdett a gyászból. Kócos szárnyával megtörölte csipás szemét, és rákezdett az napköszöntés millió éves dallamára, ami a génjeiből fakadt.

És Béla már diadalmasan nézett volna az égre, de a rigó nem bírta beleiben a görcsöt, Béla hősi ujjaira csinált, tisztesség ne essék szólván, úgy köszöntötte a felhőkben megbúvó Urat. A magasztosság és mocsok így keveredett egyetlen masszává, ami Béla karján folyt végig, fehéres, szürke pudingként. És Abadonna, aki még mindig figyelt a fal mellől, hogy kire is nyissa zúzós szemeit, hangosan felsóhajtott: – Ilyet én még nem láttam. – Ezt bírta kinyögni a halálhozó, és Woland elé járult, hogy adjon neki másik feladatot, mert nem bír ezzel a bagázzsal az udvaron. Cihelődtek hát, és indultak vissza, Moszkvába, a varjú pedig Bélának tisztelgett a volán mellől, mert nem tehetett jobbat a hitetlenség őserejével szemben.

Kampec dolores LXVIII. – Woland megcsúfolása

Ott ült tehát Béla, mint már annyiszor, és mint mindig, így ebből fakadóan örökké a rázuhant mennybolt kellős közepén, hogy a feje alig is látszott ki belőle levegőért kapkodva minduntalan, hallgatva a rigók gyászénekét, amit senki emberfia nem tapasztalhatott eddig, mert nem ivott velük együtt karácsony szent és embertelen estéjén veresbort kékszegélyű kistányérból, és nem osztotta meg összes zsömléje megszáradt cafatjait éhező csőreikkel, hogy együtt nevessenek a világ ostobaságán, és, hogy rémes véget érjen aztán az egész, őrjítő feledkezés.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkedik a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek.

A fröccsök ura nézte ezt az idillt, mert nem ismerte a benne megbúvó drámát és tragédiát. Elégedett volt, mert azt hitte, barátja messze került templomromboló igaz énjétől, pedig soha nem munkált jobban benne a dühös indulat minden ellen, hogy mért kell értelmet hazudni annak, aminek értelme nincs. Viszont arra is rájött, elnézve a szipogó rigókat, hogy változtatni ezen nem lehet, és menekvés két módon lehetséges, ha maga is beleáll a debil, vég nélküli mosolygásba, vagy pedig a fára költözik újra, és ezúttal végleg. Ebben kellett volna dűlőre jutni magában, ezért elkomolyodott, nagyon

Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és a párák között meglátta Isten csalfa, háromszögletű szemét, aki kajánul nézte, mire jut megvilágosodott antiszolgája ott alant, a porban. Tehetetlenül nézte, és Béla tudta ezt, ezért kinyújtotta középső ujját, magasra tartotta a kezét, keményen bemutatott a felhőnek, és ekkor a lázadás és ellenállás eme tornyára rászállott az egyik rigó, aki ocsúdni kezdett a gyászból. Kócos szárnyával megtörölte csipás szemét, és rákezdett az napköszöntés millió éves dallamára, ami a génjeiből fakadt.

És Béla már diadalmasan nézett volna az égre, de a rigó nem bírta beleiben a görcsöt, Béla hősi ujjaira csinált, tisztesség ne essék szólván, úgy köszöntötte a felhőkben megbúvó Urat. A magasztosság és mocsok így keveredett egyetlen masszává, ami Béla karján folyt végig, fehéres, szürke pudingként. És Abadonna, aki még mindig figyelt a fal mellől, hogy kire is nyissa zúzós szemeit, hangosan felsóhajtott: – Ilyet én még nem láttam. – Ezt bírta kinyögni a halálhozó, és Woland elé járult, hogy adjon neki másik feladatot, mert nem bír ezzel a bagázzsal az udvaron. Cihelődtek hát, és indultak vissza, Moszkvába, a varjú pedig Bélának tisztelgett a volán mellől, mert nem tehetett jobbat a hitetlenség őserejével szemben.

A Népszava újabb bűnbeesése

Egész oldalas fizetett hirdetésben sorosozik a Népszavában pártunk és kormányunk. Ez pedig úgy terjed a szájbertérben, mint valami nóvum, mint friss skandalum, holott a lap már rég elveszítette a szüzességét, ha úgy vesszük, most éppen ribanccá válik. Március 30-án írtam a „Nincs Bocsánat” című siratóéneket, és nem lustaságból, és nem is azért, mert ugye én már akkor megmondtam, hanem, mert semmi nem változott, és a baj legalább akkora, ha nem nagyobb. Szóval ezért copyzom ide – hogyan fájt akkor, mint most is – a tavaszi dumámat.

„Most, hogy a Népszava pofánköpte magát és nem utolsó sorban saját olvasóit, fölösleges akármiről is beszélni. Megtörtént a behódolás, amikor egész oldalas kormányhirdetést fogadtak el, tettek közzé ezzel a szlogennel, ugye: „Állítsuk meg Brüsszelt!” Ez a hirdetés maga a NER, maga Orbán Viktor, aki, s ami ellen minden jobb érzésű írástudó immár hét hosszú éve mondja a magáét. Így a saját volt és leendő szavát nullázta most le a Népszava, eladva a lelkét az ördögnek pár százezer forintért. Vagy többért, ha az irány folytatódik.

Nem lehet a gyalázatot enyhíteni szerkesztőségi cikkekkel, miszerint „A konzultációs propagandakampány alatt a szabad újságírás zavartalanul üzemel”. Nem üzemel. Vagy-vagy helyzet állott elő, és a Népszava azt választotta, hogy még egy csöppet kidugja a fejét az iszapból. A Népszabadságnak választása nem volt, egyetlen metszéssel vágták át a torkát, Németh Péter viszont mérlegelhetett, és elbukott. Nem lehet a szüzességet csak egy kicsit elveszíteni, az már teljesen odavan. Pofán köpték az olvasót, aki, ha komolyan akarná venni, ami ezen a kolumnán kívül szerepel az újságban, nem tudja, minek higgyen.

Annak-é, ami ott kéklik előtte, mint a NER üzenete, vagy annak, amely a következő oldalon meg ezt szidja. De ne legyenek kétségeink, lesz ez még rosszabb is. Orbán úr nem véletlenül jelentette ki annak idején, hogy jó sztorikat kell írni, és akkor jönnek a hirdetők is. A hirdető, ím megérkezett, már csak a sztori van hátra, ami tudjuk, mi lesz. Egyszer majd kérünk magától valamit Pelikán. Ezt az alapigazságot vette semmibe most Németh, aki bizonyára megszokott egy életszínvonalat, ha így döntött, és eladta a lelkét az ördögnek. Gál J. Zoltán erre nem volt hajlandó, és fölállt, mondván a lapok körül úgy alakult a politikai környezet, hogy az számára vállalhatatlan, és a lelkiismerete szerint abban már nem kíván részt venni.

A Népszava ebben a számban látványosan odaszart, ahonnan eddig evett, sőt, le is leplezte magát, midőn a kormányhirdetés mellett ezt fejtegette: “A magyar sajtó egy része a kormányzati reklámokért cserébe rég feladta az elveit és a tisztességét, a másik felét pedig megpróbálja kivéreztetni vagy megvásárolni a hatalom”. Mintha a saját helyzetét mutatná be, köldöknézés közben. A Völkischer Beobachter sem fogadott be zsidó hirdetéseket, hogy teljesen sarkítva mutassam be a helyzetet, és mégis ez van. A Fidesz-nek életre-halálra időszak következik, jól mutatja ezt Kövér László kijelentése is.

A degenerált bajuszos szerint, ha elveszítenék a 2018-as parlamenti választásokat, mindazt, amit eddig felépítettek, le fogják nullázni. „Nem négy évet buknánk el, vagy nyolcat, mert legyen szó családtámogatásról, nemzetpolitikáról, vagy a magyar gazdasági szereplők támogatásáról, bármiről, azt visszacsinálnák. Mindent megtennének annak érdekében, hogy még egyszer egy olyan politikai garnitúra ne kerüljön hatalomra, mint mi vagyunk.” A Népszava pedig odatartotta a valagát, és némi apróért cserébe szerepet vállal abban, hogy ez a bagázs megtarthassa a hatalmát, és emiatt és ezért nincs semmiféle bocsánat. Amit tettek, az már nem bűn, az hiba. Kéretik a tükör elé járulni, alaposan belenézni, és meghallgatni Dobó István szavát, ha már csak ifjúsági regény, akkor is.

„- Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom.”

Most sincs ez másként, egyébként boldog új évet minden reménykedő honfitársnak.

Kiszel Tünde forevör

Mindenki el és megnyugodhat végre a vészekkel terhes világban, a megemelkedett, ünnepi napok arra is alkalmasak voltak ugyanis, hogy a mindenható sajtó kiderítse végre, miből is él Kiszel Tünde. Ilyen információk hiányában az ember hülyén halna meg, nem csoda hát, hogy egyből jól tudtam aludni, amint napvilágra került a titok. Annyira, hogy tiszta nyál csordult ki a szájam szélén.

Már az megérte, hogy a médium, amely dalra fakasztotta őtet, sztárnak nevezte, sőt, azt is meg lehetett tudni, hogy hajdan fotómodell volt, és ezt sem sejtettem eddig. Csak ülök itt a kajla birodalmam közepén, mint akinél ott van a bölcsek köve, és akkor a képembe tolják, hogy lószerszámot tisztelt uram. Mentségemre annyit tudok előadni, hogy ilyen szemöldök-kolbászkákkal, amelyekkel hősünk rendelkezik, én ilyen karriert nehezen képzeltem.

Viszont például Tállai et. arcszerkezete sem determinálja őt NAV elnökségre, és, hogy mért ő jutott az eszembe, az is mindjárt kiderül. Elöljáróban mentségemül még elmondom a tekintetes bíróságnak, hogy egyáltalán nem élcelődök és kajánkodok én a mi Tündénken, csupán egyetlen mondat miatt, sőt, egy mellékmondat miatt kattantam rá: „Hívnak sztárvendégnek, háziasszonynak különböző rendezvényekre. Voltam például szépségszalon megnyitóján, én vágtam át a szalagot.”

Hogy ő vágta át azt a nyüves szalagot, ez keltette fel az érdeklődésemet mindent legyűrő módon, hogy még azt az infót is elnyomta, miszerint: „Emellett lesz új falinaptáram, 2018-ban már tizenhetedik alkalommal jelenik meg a híres Kiszel Tünde-naptár. Volt már 3D-s, fekete-fehér, dominás bőrszerelésben és dobermann kutyákkal is.” Tünde tehát sztárvendég, és naptárakat készít. Minden tiszteletem az övé, hogy ebből tartja el a családját. Ehhez is kell egy bizonyos tehetség.

Ő sem más ebben a kontextusban, mint Vajnáné, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy bár neki is csak az a foglalkozása, hogy visszaveri a fényt, igaz, kicsit törten, de mégis, és mégsem az adófizetők pénzén teszi ezt, mint az aranyat zabáló kolléganője, ami nem elhanyagolható különbség. Viszont ez egy ilyen ország, sőt, egy ilyen világ, amelyik tényleg a végóráit éli, de nem orbáni, hanem spengleri, vagy ha úgy tetszik, krausi értelemben. (Ezen tessenek elmerengeni kicsinyég!)

Másrészt pedig, ha jól belegondolunk, például Tállai et. is abból él, hogy szalagokat vagdos, méghozzá ipari mennyiségben. NAV-muftiként maximum a benzinárra hat oda a fatornyos falucskájában, viszont mindkét esetben a más farkával veri a csalánt, Tünde ellenben a saját szemöldökével hódít. Sőt, még a sorsunkba sem pofázik bele, szemben a képviselő hazabölcseivel, akiknek – és nem csak Tállainak – abban nyilvánul meg a népért dobogó szívük, hogy átadnak. Reggel meg este, éjjel és nappal.

Ez egy ilyen átadós ország, amelyben az a teljesítmény, ha szalagot vág át az ember, és olyan is. Addig még nincs veszve teljesen, míg Tállai et. is nem dönt úgy, hogy bikinis falinaptárral örvendezteti meg a nagyérdeműt, bár erre utaló jelek már vannak. Most meg nem mondom melyik, de valamelyik fideszes barom képe már díszített egy keresztrejtvényt. Hogy a megfejtés ő volt-e, azt nem tudom, de végül is, az teljesen mindegy, ha jól belegondolunk az egész szétbarmolt cirkuszba.