2017.november 8 – kontra 2015. június…

Ernő „szerény képességű” nebuló volt.
Az iskolából rendszeresen ellógott, a délutánok az ócska grundon érték.
Általában magában labdázgatott, a panelház falának rugdosva bogyóját… a pályára csak ritkán merészkedett…

003

A várva-várt nyarakat rendre a pótvizsgákra való keserves felkészüléssel töltötte, magolt, s a szakmunkásképzőt befejező haverokkal egy időben, éppen csak a nyolcadikkal sikerült megbirkóznia…

Valahányszor felidézem az alakját, mindig az őt mentegető édesanyja mellett látom, aki tángálva langaléta kölykét, egyre azt bizonygatta, hogy neki „így is jó ez”, büszke rá, elvégre egy anyuka „minden szituban szereti az egyetlen kölykét”.

Ernőből késve ugyan, de felnőtt lett, valahogy nem sikerült családot alapítania, segédmunkásként csapódott munkahelyről munkahelyre, az alkohol, meg a narkotikumok felé fordult, majd egy szép napon, valamivel a harmincadik születésnapja előtt, levetette magát egy panelház tetejéről. Történetét a minap idéztem fel, amikor gondozatlan sírja előtt álltam a szombathelyi temetőben.
(…)

2015 nyara. Szombathely különös öröm-mámorában úszik.
A helyi labdarúgó csapat, mely évtizedeken át „Haladás” néven működött, úgy tűnik, névváltoztatásra készül, már, ha hinni lehet a hivatalos önkormányzati hírcsárdának, mely a legutóbbi címlapján három frenetikus boldogságban úszó focistával jelent meg. A széles mosollyal ölelkezőkre a szerkesztők és laptervezők csak egyetlen szót biggyesztettek, mely akár a csapat – az önkormányzat által derekasan kiagyalt – jövőbeni neve is lehetne: „Bennmaradás”.

Tehát sikerült! Sikerült??? Ez lett a cél, az eredmény, mely nem valami magasztos, a „Haladás”-tól jóval kevesebb, de ahogy mondani szokás, ez a miénk? Akkor is, ha kicsit sárga, meg akkor is, ha nagyon savanyú…ugye?

A „Bennmaradás” üdvözlése volt az, ami újra az eszembe juttatta Ernőt, meg az ő mamáját, amint mentegeti a porontyát. Kár volt Ernőért, ahogy kár a Haladásért is! Bár a látszat mást próbál ravaszkodva felmutatni, ez az öröm még csak nem is mérhető bármiféle esélyhez, eredményhez, valljuk meg őszintén, általuk ma éppen a nullát ünnepeljük! Kiindulóponthoz jutottunk, ahonnan fel és természetesen még lejjebb is lódulhatunk. (Már, ha a mostanáig érvényesülő tendenciákra gondolunk… Mindezen túl, persze respektálható Mészöly igyekezete, vagy inkább vakmerősége!)

Ugyan, kinek a fondorlatos terve, nemtörődömsége, vagy nagyon is megfontolt spekulációja kellett ahhoz, hogy a népes szurkolótábor szeme láttára szétessen a „Hali”, s ma az legyen az ünnep, a boldogság tárgya, hogy a Rubicon alatt fél méterrel, azért mégiscsak sikerült túlélni a szezont… A terv kiagyalójának nem sok köze lehetett a sporthoz, még kevesebb a versenyhez!

002

E méltatlan szereplés kizárólag egyetlen „furcsa bukáshoz” hasonlítható a leginkább: a 2014. évi önkormányzati választásokon siralmasan leszerepelt fidesz hasonló módon aratta kétes diadalát! Ott is láthattunk összeölelkezve Puskást, Koczkát, meg az addig őket feledni akaró Molnárt, fölényes biztonsággal tekinteni a jövőbe: volt nagy „bennmaradás”, lám, sikerült maguknak megőrizni Szombathelyt! A város győzelmét harsogták, miközben a város fele másként döntött. S azóta sem számít egyetlen kezdeményezés, ötlet, segítség, ami odaátról érkezik. A szavazógép mindent lesöpör!
Még szerencse, hogy az ő anyukájuk, a fidesz, szintén „minden szituban szereti az egyetlen kölykét”! Csak annyit kellett ígérni, hogy „folytatjuk”, sehol nem volt program, sem távlati elképzelés, csak avatási ünnepségek, (akár többször is!), csinnadratta, meg persze Hende kézmozdulata, amint apróra töpöríti ellenfeleit… mindez elegendő volt a négy évnyi „bennmaradáshoz”!

Csak a dolognak éppen semmi köze nincs a győzelemhez!
(…)

Utóirat:

hali11

A Szombathelyi Haladástól még senki nem próbálta elvenni a nevet, melyet 1919-ben kapott. Az olykor jobb és néha gyengébb szereplés ellenére sem jutott senki eszébe, hogy a játékosoktól elvitassa a küzdeni akarás lehetőségét.

001

Senki nem merészelte megbecsteleníteni a szurkolótábor előtt azt a csapatot, melyért meccsek alkalmával a rajongóik akár a világ végéig is elutaztak volna. Mert Szombathelyen mostanáig a versenyben való győzelem, a valódi haladás volt a mértékadó!

Mert Szombathely a Haladás és nem a „bennmaradás” szülővárosa.

Csak a mostani vezetés, a jelenlegi gazdák zsigereiben él tovább Ernő, a néhai szerény képességű nebuló!
Ernő, aki a felnőtté válás nehézségeit vállalhatatlannak tartotta, s megelégedett a panelház legtetejéről való elrugaszkodással.
Csak ők keresnek maguk helyett bűnbakokat és megértő, alázatos cinkosokat a mutyihoz, a legújabb bennmaradási kísérleteikhez!

Hajrá Hali!

(Ez az írás 2015. júniusában készült, de újra aktuális! Csak azóta van már vadiúj családi fészkünk! Ugye?)

Értik ezek a hexametert?

Semjén Zsolt senkiházi hazaárulónak nevezte Gyurcsány Ferencet, mert belekötött a határon túliak szavazati jogába. A szalonkagyilkos kijelentette, senkit nem érdekel, hogy „a Gyurcsány nevű ember mit beszél”. Azokat pedig, akik aláírtak a senkiházi hazaárulónak ez ügyben – sokan vannak -, nemzetárulónak titulálta, egészen pontosan így: “hogy néhány nemzetáruló csatlakozik Gyurcsányhoz, annak nincs jelentősége.”

Ahhoz képest, hogy a makulátlan erkölcsű Szili Katalin leprásként jellemezte Gyurcsányt, Semjén – akinek a dumája meg másokat nem érdekel – még elsőáldozó kisasszony volt, sőt, nóvumot sem sikerült alakítania, de majd az ő Istene megbocsát neki, vagy nem. Ez a haza-, és nemzetárulás olyan kies hazánkban, mint a tüsszentés után az egészségére, igazából már nem is figyel rá senki sem, hacsak az aktus után el nem ered a delikvens orra vére.

Gyurcsány igazáról vagy patás voltáról én most nem nyitok vitát. Itt mindenki úgy bele van állva Trianonba, szerzett jogokba, világfájdalomba, hogy szép ugyan lehetnék, de okos nem. Ezért elmesélem egy csudálatos képpel, mi a jófranc az érzés a panelproliban ezzel az egész cirkusszal. Szeretjük a szomszéd Józsit mi nagyon. Együtt iszunk, még a boltból is segítünk neki cipekedni. Akkor viszont pipák vagyunk rá, amikor bekiabál az ablakon, mit együnk vacsorára, mit nézzünk a tévében, vagy mit olvassunk, és ezt el is várja, holott semmi köze hozzá az ég egy világon.

Ezt a bekezdést részemről be is fejeztem, ha bárkinek arra van gusztusa, lehet hazaárulózni, leszarom. És éppen itt érkezünk el ahhoz, amiről magokni óhajtok. Haza-, és nemzetárulás, ezek olyan súlyos, nagy szavak, hogy nem árt megvizsgálni a jelentéstartalmakat, ha már reggeltől estig ezt hallja az ember, és igazából bele sem gondol, miket beszélnek neki az emelvényről.

Minden ember egy országot tekint hazájának, így a haza egy ország és emberi közösség, ahová egy személy tartozik; a szülőföld és az ott élő nemzet, társadalmi, érzelmi közösség, ahol a személy otthon érzi magát, ahol értik a hexametert is esetleg. A hazaárulást a lehető legegyszerűbben úgy definiálhatjuk, mint az adott nemzet biztonsága ellen a saját állampolgára(i) által elkövetett bűncselekmény.

Ilyen kontextusban sem Gyurcsány, sem egyetlen más sorosbérenc sem tekinthető hazaárulónak, ha tetszik ez a Semjén-féléknek meg a bandájuknak, ha nem. Jó ezt figyelemben tartani akkor is, ha abba gondolunk bele, ki tett azért hathatósan, hogy emberek milliói ne érezzék otthon magukat, akiktől így következésképp elvették a hazájukat. Nem óhajtanék ujjal mutogatni.

Másrészt nem ártana foglalkozni a nemzettel sem, ami fogalmat sikerült úgy taccsra tenni, mint a kokárdát. Ez már mindegy, de arra kíváncsi volnék, hogy fideszék hogyan értelmezik. Esetleg az 1523-as törvények alapján, amelyekben többször beszélnek ruténekről, oláhokról és szlávokról, jeléül annak, hogy ezeket nem számították a magyar natiohoz, amely így szűkebb keret volt az országlakók egyeteménél.

S ha már Trianonnál tartunk, azt is vegyük számba, hogy ezt épp az ilyen nemzetfelfogás okozta, és nem Károlyi. Viszont a Tisza Pista inkább, de erről sem lehet meggyőzni a begőzölt agyúakat, és nem is akarom igazán. Ám innentől lenne érdekes az is, hogy Semjén, miközben a lován parádézik, a nemzetet államnemzetként, vagy kultúrnemzetként definiálná, de neki ilyenekről halovány fingja nincsen, és most én sem világosítom fel.

Ami érdekesség még ebben a kuplerájban, hogy a szakirodalom nem nagyon ismeri a nemzetárulás fogalmát. Ezzel nácikok meg a Semjén dobálózik csupán, így jelöli ki magát Zsóti az eszmei térképen. Tulajdonképpen Virág elvtárssal is mondhatná: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

Mennyivel egyszerűbb már ez, nincsen lacafaca, cicó. Így lehet kijelölni, hogy aki nincs velünk, az nem létezik, és akkor lehet haza-, nemzetáruló meg a kiskutya fasza is. Mindezt kijelölve végre véget érne ez a felfokozott zakatolás, ami nem hagyja, hogy az ember elücsörögjön a járdaszegélyen, és addig nézze a csillagokat, göncölöket, míg el nem takarja a jóságos, gomolygó köd. Ebben az aktusban több hazaszeretet van, lehetne, mint ötszáz Himnuszban meg nyolcszáz Szózatban együtt és vegyítve a négyzeten. És innen nézve kaphatja be az összes szűk agyú semjénrobot.

Viszont most indulok a máglyára dalolva.

Hittérítők

Megtéptek egy idős és vak zongoraművészt Orbán üvöltöző, nyugdíjas katonái. Ezek Sorosról terjesztették az igét, s mivel a delikvens ellenállt, és kihajította a cuccot, nekiestek, és a hírek szerint „rikácsoltak, hogy milyen hálátlan, migránsoztak, kerítéseztek, Soros-bérenceztek”. A szomszéd érkezése szabadította ki szorult helyzetéből a megtéríteni óhajtott alanyt, és ezzel új szintre érkeztünk.

Nem azzal, hogy a succubusok ütöttek és vertek, mert ez, bármennyire is sajnálatos, már megszokottnak mondható a NER-ben. Ennek a gyökerei 2011-ig nyúlnak, amikor az atyaisten a Párt kongresszusán ekképp nyilvánult meg: “Elvégeztük a munkát, egyetlen ügyben sem hagytuk, hogy a probléma súlya, a pesszimizmus, a kishitűség vagy mások kételkedése elbizonytalanítson bennünket. A támadásokat visszavertük. Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk néhány baráti tarkón verést.”

Aztán jöttek a viszkető tenyerek, mint arra emlékezhetünk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni, és mindjárt előttünk is áll teljes gyönyörűségében a meggyőzés teljes fegyvertára. Előszeretettel hasonlítják az orbáni működést Kádárhoz, s okkal. A krumplileveses azt mondta volt, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Kései tanítványa száznyolcvan fokkal megforgatta ezt, s ma már ott tartunk, hogy aki nincs vele, az ellene van.

És még ez sem az a nóvum, amely ellenállhatatlan kényszert oltott belém a mesélésre, hanem a módi. Hogy nem hagyják békében az embert, és a permanensen, az élet minden területéről ömlő mocsok sem elég, hanem az üldözött után mennek a barlangjába, és a szájához nyomják a feszületet, hogy csókolja azt, ha okádnia kell, akkor is.

Becsöngetnek, mint a jehovisták a fekete öltönyükben meg a fehér ingükben, azzal a különbséggel, hogy azokra rá lehet cseszni az ajtót, ezekre nem, mert pofán vágják az ember, és elkapják a fülét, ha rosszul áll a szeme. Hogy már a csendes rezignáltságot sem engedik meg, és mindent megtesznek, hogy mindenki együtt ordítson velük.

Így dúlják föl az ember életét, és ez az eset is, a vak ember meggyakása bizonyítja, hogy ez nem spontán, művelet. A vénasszonyoknál ugyanis szórólapok voltak, térítő brosúrák, akárha biblia, és azt valahol valakik a kezükbe adták, valahol valakik elmondták nekik, hová kell becsöngetniük a rohadt nagy városban, és ez nem a hímző szakkör volt, hanem a pártiroda, vagy a plébánia dohos mélye.

S hogy még ez se legyen elég, a reakciójuk ez: „Az incidenst tehát a már minden bizonnyal Ron Werber befolyása alatt álló LMP-s média találta ki és az álhírt az a Weszely Zsuzsa közölte nyílt levélben az oldallal, aki az LMP fizetett kommunikációs tanácsadója” – így a Fidesz közleménye, ami azzal zárul, hogy a kormánypárt szerint „Szél Bernadett maga is Soros katonája, korábban a Soros által pénzelt migránspárti szervezeteknek dolgozott”.

Nincs tehát objektív valóság, mint Szombathelyen sem volt, amikor a helyi kórház működésére panaszkodott tucatnyi beteg, ez pedig hendei olvasatban az ellenzéki sajtó kitalációja és ármánykodása volt csupán. Itt ülünk hát nyakig a szarban, viszont arra kell esküdnünk, hogy ami a szájunkat csapdossa az ambrózia, különben mehetünk a máglyára. Ez már a goebbelsi totális háború.

A magam részéről eleddig azért tudtam üdvözült Buddha-mosollyal elviselni a tomboló tébolyt, mert szorosan betartottam Füst Milán bölcs életvezetési tanácsát, amely ez: „Légy nagyvonalú!” Milán bácsi, megbuktam nálad. Már nem megy, nem hagyják, mert mindent elkövetnek, hogy előbugyogjon az emberből a gyomra mélyén rejtező vadállat, és nem lesz ennek jó vége egyáltalán.

Hatalmas mosollyal jöttek a kicsik a Márton kirakóra

Egy kicsit a program kezdése után érkezve hatalmas gyermek mosolycsokor fogadott a 2017-es Szent Márton kirakón, Szombathely Fő terén.

A népszerű gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt tanulságos élettörténet játékos bemutatása soha nem évül el, ahogy talán a gyerekek lelkesedése sem.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Az érdeklődés töretlen, mindig újabb korosztály ” érik bele ” a feladatokba, és a szülők is szivesen veszik ki részük a vidám és egyben ismeretterjesztő feladatokból. Mert még sok felnőtt sem tudja, teljesen Szent Márton élettörténetét.

A jó idő is kedvezett, így a rövid idő alatt közel 150-en teljesítették a feladatokat, és vitték emlékül a pecsétekkel ellátott emléklap mellé Márton kiflijét.

A Gencsi néptáncosok pedig ismét igazi színfoltjai voltak a rendezvénynek, táncba vittek gyermekeket, felnőtteket egyaránt.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Fagyállós kockacukor

Egy ismeretlen, elvetemült organizmus, amely emberszabású lehetett – lévén az ufonauták humánusabbak, illetve rivális kutyabandák leszámolási akciójáról sem lehet szó – több mint ötven, fagyállóval átitatott kockacukrot rejtett el egy békéscsabai kertben, feltehetően kutya-, oder macskagyilkossági szándékkal.

A rendőrség negyvenhetet le is foglalt a cuccosból, a többi sorsa ismeretlen. Csak reménykedhetünk , hogy valaki nem örült meg annyira a váratlan édességnek, hogy későbbi fogyasztásra zsebre rakta, legyen elég ideidézni okulásul Örkény „Végzet” című egypercesét:

„Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát. Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarirtószert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek. Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság meg a közeli és távolabbi szomszédok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszolgatták. El is patkoltak mind, ahányan voltak. A mentősöknek – az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek – már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort. Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek. És most viszi!”

Viszont most nem a kajánkodásnak van itt az ideje, mert ez nem irodalom, hanem a nagybüdös magyar élet. A fagyálló nem játék, és nagyon alattomos, tisztára nemzeti eledel.

Az etilénglikol az alkoholokra jellemző bódító hatást fejt ki, az első tünetek a részeg ember aldehides fázisához hasonlóak, a kedvenc állatoknál is a mozgás összerendezetlensége, dülöngélés, tudatzavar, hányás, gyengeség, görcsök fordulnak elő, gyakran a végtagok is lebénulnak. Ezek a tünetek nagyon gyorsan, a méreg felvételét követően fél-hat órán belül feltűnhetnek. Ezt követően huszonnégy-harminchat órán belül már jelentkezik a súlyos anyagcserezavar, a vese,- és az agy károsodására utaló rángógörcsök, aztán a blöki vagy macsek megmurdel.

Mint ahogyan az emberek is. Ők is szoktak fagyállót szopogatni, vagy véletlenül, mert eredendően finom édes az anyag, vagy direkt, egészen nem keresztényi módon öngyilkolási szándékkal. Ez a ritkább, viszont hatásos módi.

Pártunk is rendszeresen, naponta több alkalommal akar rángógörcsöket okozni alattvalóinak, s ehhez a fagyállós kockacukra a sorosozás. Nem is kertek mélyén rejti el, hanem plakátokon harsogja, levélbombában küldi, nyomdaipari termékeken át és az éteren keresztül teríti a mérget meglehetős nagy hatásfokkal, ha az utóbbi napok megvadult magyar szántóvetőire gondolunk, valamint esernyővel kardozó nyugdíjasokra.

A méreg lassan, de biztosan hat. Ez a kormány a saját népe ellen intéz permanens dezinformációs támadás-sorozatot, háborút vív a saját népe ellen, pszichoterrort folytat, hamis félelmet kelt, riogat, veszéllyel fenyeget, így taszítva pánikba és rettegésbe a polgártársakat.

Ennek nagyon látványos és legújabb eleme, hogy a hét végén ott tartottunk: “Soros szervezete terroristákat pénzel”. Ezt az MTI adta ki további szíves felhasználásra a 888.hu-ra hivatkozva, aki aljanépek meg a Daily Caller, köztudottan álhíroldalként fungáló seggpiszoktól vették át mindenféle skrupulus nélkül és dalolva. Ezt hajnaltájt vakerászom a gépre máma (hétfő), és teljesen biztos vagyok benne, hogy mire a magyar proletár felébred, hogy munkába induljon, mindenhonnan ez folyik majd.

Így készül a mai kockacukor, ha már ebbe a metaforába ragadtam bele. Pártunk fagyállója pedig ez: Akit átvernek, akivel elhitetik, hogy félnie kell, aki retteg, az nem a maga ura. A félelem beszűkíti a tudatot, lebénítja a gondolkodást, felfalja a lelket, és ezáltal a hatalom számára dróton rángatható, irányítható bábbá válnak a félelem-propaganda áldozatai. Pont ez a célja Orbánnak, a fideszes félelem-gyártóknak, akik így tesznek tönkre magyarokat.

És nincsen több mesélni valóm mára.

Szent Márton – napi vásár

Az ősz ezer színével, ízével, illatával, kézműves termékek kavalkádjával, programok, foglalkozások sorával várta idén az érdeklődőket a Vasi Skanzenben a Szent Márton – napi vásár.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Volt itt agyagliba formázás, madáretető – és lámpás készítés, gyertyadíszítés, tökfaragás. Kipróbálhatok voltak a különböző népi játékok, vagy akár a nagyméretű libás társasjátékok. Nyargalhattunk Márton-paripán.

Ehettünk libacombot ihattunk eperbort. Láthattunk mesejátékokat, énekes és zenés műsorokat.

A vásárosok pedig minden féltett kincseiket elénk tárták idén is.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Táncdalfesztivál megemlékezéssel

Az Agora Művelődési és Sportház ismerős helyszín volt a 2017-es Táncdalfesztivál turné fellépőinek, hiszen eddig bár mikor is vendégeskedtek Szombathelyen nagy valószínűséggel e falak közt, e színpadon dalolták a 60-as 70-es évekből nagy slágereiket.

És valóban a maguk kifinomult eleganciájával jöttel közénk ezen a novemberi szombat estén is, egy közel két órányi múltidézésre.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Erre számítva ezt várva érkezett a közönség is. Valódi kis időutazás volt, ahol ugyan a kor megmutatkozott, de a lelkesedés a régi, és ahogy felcsendültek a dallamok, még mindig magával ragadták a hallgatóságot, és úgy szóltak a régi slágerek, hogy fiatalságba repítettek vissza.

A közönség kissé visszafogott volt eleinte, de Poór Péter kellő alapot adott már a koncert elején lendületével, közvetlenségével, és a jól ismert slágerekkel.

Sajnos a szervezésbe az élet is bele tud szólni, így most meg is tette. Hiszen a koncertet Aradszky László váratlan eltávozása miatt, személye nélkül kellet megtartani. László nagyon hiányzott a ” csapatból ” hisz egy meghatározó egyénisége volt a könnyűzenei műfajnak az elmúlt 50 évben. Dalait sokan vele együtt énekelték fellépéseikor.

Zenész társai kis megemlékezésben elmondták biztosan Ő ma sem azt szeretné hogy szomorkodjanak rajongói hanem hogy hangja dalai megmaradjanak jó emlékezetükben. Így a műsor első részében az Ő dalai csendültek fel énekhangja nélkül, a közönség pedig bátran dalolhatta a slágereit ma is, mint ahogy hosszú éveken át vele szokták.

Az est további jó hangulatáról Zalatnay Sarolta, Koós János, Dékány Sarolta, Molnár György harmonikaművész és koncertzenekara gondoskodott.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Bicikli

Ernő, az élet kiválasztott és elkényeztetett gyermeke csudálatos életet élt. Senkije sem volt neki, és semmije sem egyáltalán, álmodni nem lehetett ennél nagyobb szabadságot, amelyet a munka, evés, alvás szentháromsága töltött ki olyan tökéletességgel, hogy hősünk jó úton haladt a megbuddhulás felé. Vágyai, következésképp kínjai sem voltak, amikor hirtelen beütött a ménkő, mert fölemelte a fejét az utcán.

A szürke betonon, az ólmos ég alatt poroszkált hazafelé, amikor suhanást hallott hirtelen, és nem varjak iramlottak el mellette, hanem valami szivárványos Isten csodája, kerekeken. Felfedezte a biciklit, ami nem is bicikli volt már, hanem kerékpár, ettől kárhozat költözött a szívébe, és félelem meg reszketés. Beleremegett, hogy ő akar, beléköltözött az öt éves gyerek kérlelhetetlen álmodozása. Látta magát suhanni, visszaszállni, megmekkent tehát magyarán beszélve.

Bekopogott a szomszédhoz, hogy a fura, világító képernyőn keresztül, ami mindent tudott a világról, mutasson neki álmokat, és közös erővel fölfedeztek egy csodajárgányt, ami viszont kéthavi fizetésébe került. Ernő nem hátrált meg a tornyosuló akadályok előtt, nem evett annyit, nem világított és nem fűtött. Arca kiélesedett, tekintete megacélosodott, izmai megszálkásultak, mint egy magát sanyargató szerzetesé. Kemény menet volt, de fél évnyi aszkézis elégnek bizonyult, hogy ott álljon az asztalon a töméntelen pénz, amennyit így egyben még soha nem is látott, de a boldogság ígéretét hordozta magában.

Ünneplőbe öltöztette rezgő szívét, elgyalogolt a bicikliboltba, és szerzett. Meg minden hozzá valót is még, sisakot, pumpát, lámpát, és olyan zárat, ami hét nyelven beszélt, és már a látványa is elég volt ahhoz, hogy minden ártó szellemet és lopni vágyó emberi rohadékot messzire riasszon. Ernő a kapuszínbe állította a teremtés csodáját, és ünnepelni hívta a szomszédokat. Mutogatott, magyarázott, csak egyet nem mert tenni vele, kerekezni rajta, mert már látta, ha akárhol egy percre is odahagyja, azonmód viszik el tőle enyves kezek. S így, ahelyett, hogy a flaszteron parádézott volna vele és lányokat hódított volna, csak munkába menet és jövet simogatta meg a szemével a biciklit. De jó volt a tudat, hogy van.

Aztán egyik reggelre kifordult sarkaiból a világ. Ernő kilépvén a kapuszínbe a porban csak a kerekek nyomát találta, amit hűlt helynek neveznek népmesékben. És hosszú percek kellettek ahhoz, hogy felfogja, szívének egyetlen virágszálát ellopták, megbecstelenítették, és most éppen valami idegen segg ringatózhat rajta, amibe szörnyű volt még csak bele is gondolni. Mintha az oltárnál hagyták volna faképnél, bizsergést érzett az ágyékában. Viszont elhatározta, hogy nagyon kemény lesz, mint a Chuk Norris, vagy az a Van Damme, olyan. Szája azt hadarta, hogy nem idegeskedek, attól nem lesz jobb, a szíve azonban cafatokban lógott, ez abból is kitetszett, hogy olykor előbugyogott belőle: én azért megdolgoztam. Ilyenkor kicsit elcsuklott a hangja.

Senki nem tudta, hogyan kélt lába a biciklinek a zárt kapu mögül, valami belső ellenségre gyanakodtak, s okkal, de nem kellett sokáig. Két nap múlva meglett a csavargó, három sarokkal arrébb támasztotta a falat, mintha a tétlenséget elunván csak sétált volna kicsit a környéken, és megpihent. Amint újra érinthette, Ernőt azonmód szállta meg a rettegés. Fogta a biciklit, levitte a pincébe, annak is a sarkába, és letakarta, hogy föl se lehessen ismerni sohasem. Kulcsra zárta a pince ajtaját, lelakatolta a pincébe vezető lépcső bejáratát, és fecnit függesztett a kapuszínre, hogy a lakók zárják kulcsra azt az ajtót, amit kívülről amúgy sem lehetett másképp, csak kulccsal nyitni.

Viszont elveszett az utolsó esély is, hogy valaha használja ezt a csodát, a lakók szerint meghülyült, és ebben volt is valami. Mert a munka, evés, alvás triumvirátusba, amely életét tökéletessé tette, amíg nem volt ennyire gazdag, most már, amikor otthon volt, beléköltözött a házőrző kutya lelke is. Óránként ereszkedett alá a pincébe, lakatot nyitott meg zárakat, elemlámpával a sarokba botorkált, megsimogatta a drótszamarat, amitől az bánatosan iázott. Amikor megbizonyosodott, hogy egyetlene ott van, visszafelé kulcsozott meg lakatozott, de, amint fölért a lakásba, már fordult is volna vissza. Pokol lett az élete, és nem sejtette miért. Buddha viszont merengőn mosolygott, hogy már megint igaza volt, és bánatosan legyintett, hogy az ember menthetetlen állatfajta. Bizony, így van ez.

A FOCICSINYÁLÓK GYÖTRŐDÉSE – éljen és erősödjék november nyolcadika? De hun a foci?

Valaha a labdarúgás maga volt a gyönyörűség!
A mai Palace, a régi „klinik” előtt álló fabódéban reszkető apucik harsány üvöltésbe fogtak, mikor megtudták, hogy odabent, a nagy szülészet épületében az ő feleségük bizony fiúgyermeknek adott életet.
( Nem volt akkor még, holmi apás szülés…!)
Telefonon üzenték a hírt.
Öröm volt ez a köbön!
Íme, csak sikerült, – mondogatták -, jön az utánpótlás, focistát hozott a gólya – lehet örvendezni. Mert a család legújabb tagja, ha fiú lett, az apukák meg sem álltak a Marx sarkán álló „négyesig”, s jó pár feles társaságában, a haverokkal, kollégákkal hosszasan ünnepelték a kölköt, a leendő focistát!
Mi mást!
Mert nem volt vita, aki Szombathelyen született, ráadásul férfigyerekként landolt a nyugati szegleten, nem lehetett más, csak zöld-fehér drukker, igazi lábzsonglőr, és végül akár a nemzeti tizenegyig meg sem álló Hali focista!

Hja, ez még abban az időben volt, amikor a Rohonc felé vezető út jobb oldalán búza és kukoricatábla terpeszkedett, átellenben a nagy füves focipálya előtt terült el a salakos edzőpálya, s a hatalmasra nőtt nyárfasor szegletében egy éppen csak jelzésértékű, aprócska jegyárusító bódé fölött ott virított a felirat: HALADÁS VSE. Ha meccs készült, már órákkal a rangadó előtt rákezdtek a rikkancsok: itt a szotyi a szotyi, a rágógumi! A kerítésnek támasztva sok száz öreg bicikli jelezte: Nagy nap ez a mai, győzni fog a Hali! A pályán játékosok kergették a labdát és tudtak focizni… anno!!!

A pályán pedig nem volt más, csak játék, lelkesedés, príma technika és rengeteg góóóól! Valahogy ez volt az egész értelme! A meccs, a heti betevő, ahol a pasasok kiengedhették a gőzt, lehetett ordítani, kiabálni és persze kacagni, örvendezni az eredményeknek. A pálya művészei azt hozták, amit elvárt a publikum… A rizirozoga pályán!

2017. november nyolcadikán is nagy nap készülődik. No, nem nyamvadt stadion – avató, inkább „komplexum átadási ünnepség”, amolyan bűbájosnak ígérkező szalag nyiszálás, pofavizit, ömlengés mindarról, amiről az ott megjelentek liheghetnek.
Lesz rengeteg vállveregetés, meg dicséret, feszítés mindazért, amihez az égvilágon senkinek nem lesz köze. De a lényeg mégsem ez! Mert tényleg nem szeretnénk ünneprontók lenni – de! Látva ennek a mostani brancsnak, a mostani Haladásnak a hetek, hónapok óta húzódó irgalmatlanul gyenge vergődését, furcsa szorongással vagyunk kénytelenek nekifogni a nagy készülődésnek…

És udvariasan bár, de megpróbáljuk elképzelni a nyilván bénán imbolygó disputát, a focicsinyálók morfondírozásait – vajon mi legyen olyan a nyitómeccsen, mintha tényleg foci volna az új gyepen?!
Mert bár elvárás, hogy a magyar, a szombathelyi, meg főleg a Hali drukker legyen kellően ostoba, mulya; igyon a meccs előtt elegendő védőitalt, aztán rikoltozzon, meg nótázzon a delíriumtól, de vajon mit lehet tudni az eredményről? Vajon, lehet-e majd győzni? – mert nyilván ez dobogtatná meg a szhelyi srácok, meg szhelyi lányok szívét!

De vajon le szabad-e győzni a Mészáros Lőrinc csapatát, meg különben is, mit tud az a csapat?
Szokás szerint ők is ledarálják majd a szombathelyi focistákat, vagy kapnak előre szemellenzőt, meg „magától felbomló cipőfűzőt”, netán valamennyien reumások, vagy másnaposak lesznek? Már az öltözőben elrugatják a bokájukat és biceregni fognak?

S mi van, ha mégis mesterfokon űzik majd a focit és jajjj – legyőzik az ünnepélyes átadón a helyi csapatot? A sportkomplexumot szétdöntik-e majd akkor a mi perintparti ultráink?

Nos, e rengeteg kérdés közben nem könnyű szegény focicsinyálókon tűnődni!

Mert azért hülyék nem lehetünk, hogy azt merészeljük gondolni, hogy 2017. novemberében, Orbánisztánban ne volna előre lerendezve a nyitóünnepség minden másodperce! Fix, hogy még a szabadrúgások, meg a cserék is előre lesznek rendezve… Pam-pam-pam, a nagy vezér meg majd ropogtatja a szotyolát, kockás ingben Illés Béla, a nagy bálvány mellett!
Hű apukáim de príma kis meccs lesz ez! Puskás majd dörgöli a mancsát, mert ő mindig, mindenhol a mancsát dörgöli, s a végén csak ennyit mond a világ minden részéből felsorakozó, kormányközeli riporterek előtt: Piszkos jó meccs volt! Hajrá Hali! Naná!
(…)

De kár, hogy nincs már költőnk, ki megírhatná, rímekbe szedhetné az ünnepet! November nyolcadikát… Mint egykor Zelk Zoltán tette, valahogy így:

Rímes üdvözlő távirat

Alighogy átszállt a határon
a győzelem, az a hat-három
s fáradtan a nagy drukkolástól
ledőlnék, egyszerre csak rámszól
a rádió és arra bíztat,
hogy verset írjak…
Hát írok is. Miért ne tenném,
mért ne váljon ez az eredmény,
ez a diadal verssorokra,
mért ne mondhassam rímmel szólva,
hogy milyen szívvidítón jó volt
hallani azt a hat magyar gólt!
S a nagyképüség, ha legyintne?
Mit tudja ő, mily kedves kincse
a felnőtt embernek a játék!
hogy minden vasárnap megvár még,
találkozóra jő gyermekkorunk,
amikor csapatunknak drukkolunk….
Mert nemcsak néz a néző: játszik,
a labdával ő is cikázik
a védők közt. Cselez is, lő is.
Csapatával veszít is, győz is.
Akárcsak most, ugye, barátom –
mintha egy óriás lelátón
külön-külön és mégis együtt
a rádiót fülelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve,
bead, s aztán…. haj, balszerencse!
Kocsis fejese kapufára
csattan…. de jő Bozsik s bevágja!
s Hidegkuti talál megint utat
a kapu előtt, s benn a féltucat!
Hát így esett,
hogy a hívó szó és magam jókedve
a hat-háromról most verset irat,
indulj hát, szállj te rímes
üdvözlő távirat:
vidd örömünk a győztes tizenegynek
s a dolguk értő, derék mestereknek,
Mándinak és Titkosnak is.
S vidd el szavam, vidd el külön Sebesnek,
kinek bátyjával hajdan együtt jártam
a gödi Fecskefészek homokjában –
csendőrszurony villant a nyári égen
s álmodtuk, vártuk, hogy jövővé érjen
munka, harc, hűség, az emberi érdem –
s mikor már a jövendő kapujában,
meghalt ezerkilencszáznegyvennégyben.
Lám, így van mindennel az ember. –
Verset ír tréfás, játszi kedvvel
s hirtelen rálel egy emlékre,
hogy ne felejtse, hogy megértse,
hogy újfent s jól eszébe vésse:
mi dolga van, e földön élve!
Szabad Nép, 1953. november 27.

Orbán Viktor mennybemenetele

Lukács (8:5–17) arról mesél, hogy Jézus Kafarnaumban egy szavával távolról meggyógyította egy pogány százados szolgáját, akiből mindezek után ez jött elő: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.”

Ezt módosították a katolikusok ekképp: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” A templomba járók is ezt mormogják ájtatosságukban, és addig-addig a honunkat megülő ál-szakralitásban, a vásári hitben, hogy Orbán szava is hasonló magasságokat ér el azok körében, akik neki áldoznak.

Bizonyság erre, hogy nem lesz semmilyen miniszterelnök-jelölti vita, mert a narancssárga nyáj szerint semmi értelme nincsen, és nem azért, mert Orbán, mint valami elcseszett Vejnemöjnen a kamerák előtt a földbe énekelné az ellent, hanem, mert egyik kihívója sem méltó rá, hogy az ő hajlékába menjen. Ilyen hitben ringatóznak a maffia végrehajtó részlegénél.

Szó szerint: „Senki sem szolgálta meg belpolitikai teljesítményével, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök kiálljon vele vitázni.” Innentől kezdve több szinten és dimenzióban fut a történet. Az egyik alternatív valóságban Orbán mint nagy tanító áll előttünk, aki értékeli a vele szembe álló nyüzsit, majd csendesen kiköp.

Másrészt, mivel tudjuk, hogy Isten kegyelméből kormányoz, sőt, egyes vélekedések szerint ott is ül az Atyának jobbján, könnyen belátható, hogy onnan szóba állni bármilyen földi halandóval nem csak lehetetlen, hanem vallásgyalázás is lenne. Ezt a vonalat erősíti és igazolja az érette csörgő imalánc, valamint a neki celebrált misék sokasága, de a kézcsókok mindenképp.

És az ellenzék semmit nem tanul, nem követi az ő tökét, és meglelt saruját, ennek ellenére a mi Orbán-Brianünk mégis csak azt mondja nekik, hogy menjenek a picsába. Urunk mennybemenetelének (Ascensio Domini) ünnepe a húsvét utáni negyvenedik nap. Ez Orbánnál a választások után fog bekövetkezni körmenetekkel és harsonaszóval.

Arra azonban nem ártana figyelmezni a stábnak, hogy Magyarországon a XII. századtól a kora újkorig élt egy különös szokás, amikor is a hívek a mennybemenő Krisztust ábrázoló szobrot felhúzták a templom mennyezetéig. Drága a szemüveg, mint az tudvalévő, és a vaksi hívek (vagy forradalmárok) akármit mis a plafonba cibálhatnak, hiába rúgkapál. Vannak tehát buktatók a dologban.

Idáig tartott a kultúrtörténeti utazás, ideje szembe nézni a húgyszagú valósággal. Ez nem egyéb, mint, hogy a mi Orbánunk se nem tanár bácsi, se nem szent, hanem egy beszari alak, aki Gyurcsánytól akkora maflást kapott évtizede, amitől máig cseng a füle, és senkivel szóba nem áll, aki nem a fenségtelen valagát nyalja.

Közelebbről megnézve a szotyizabáló, izgága Hakapeszi Makit, arra kell jutnunk, hogy vitatkozni nem tud, csak kinyilatkoztatni, szónokolni nem tud, csak jól-rosszul felolvasni ajkakat nyalogatva és félre billentett busa fejjel. Egyáltalán semmi olyan tulajdonsága nincsen neki, ami alkalmassá tenné bármilyen emberi párbeszédre.

A nyakunkban lihegő szingularitás kezdetleges robotpéldánya ő, amelynek a konzola valamely Moszkva környéki dácsa mélyén rejtezik. Ott pedig tartósan nyom egy vodkaszagú ujj egy sárga gombot, amitől ez a mi terminátorunk előadja ezt az érthetetlen pörformanszot Ettől a hívek leborulnak, az ellenzék pedig bambán, tátott szájjal figyel. Mégis inkább Cipolla ő.