Kampec dolores LXIII. – A híd

Amikor Béla azon gondolkozott, hogy nyitott szemmel alszik majd téli álmot a rigók első szaváig, rá kellett jönnie, hogy ez ugyan csodás elképzelés, de kivitelezhetetlen mégis. Arra jutott, hogy bár nagyon vágyik rá, mégsem olyan különálló sziget, mintha egy barlangban szuszogna, mert körülötte a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek mindent megtesznek, hogy ugyanúgy elfeledkezzenek nyomorult életükről, mint ő. Ám ezt a vágyukat kajla ünnepekbe ölik, amely napokat önkényesen kijelölnek, hogy valami fogódzót kapjanak az idő végtelen és monoton tengerében, és hazugság ez is, de mégsem tudják, mert nem is akarják igazán.

Ott ült hát az asztalánál, és most, hogy magára rántotta a saját telét, azt is tudta, hogy nincs menedék sem a karácsony, sem a szilveszter elől, amely ünnepek arra alkalmasak, hogy az állandó szürkeségbe ne bolonduljon bele az ember, ha már át nem aludhatja. És az is érdekes volt, ha jól belegondolt, milyen csalásokkal teremtették meg a feledkezést a tél iszonyata ellen. Mindjárt ez a Jézus is, állítólag, aki ilyenkor született volna, holott nem. Az az eszme, amely most és itt épp a bádogbánosban öltött rontó testet, nagy hazugságai mellett azt is sikerrel ültette el, hogy a Názáreti decemberben jött volna a világra akkor, amikor még december sem volt. Sajna, csak a korai sámánok háziasították ezzel a Szaturnáliát, a nyári világra jövetelt összekapcsolva a pogány rítussal, mert nem tudtak jobbat kitalálni.

Az ember az az állatfajta, akinek muszáj imádnia valamit vagy valakit, különben elpusztul. Jellemző módon előbb volt istene, mint kapája, és most is valami földöntúlira hivatkozva gyilkol és rombol. Amióta rájött, hogy halandó, a túlvilági jutalom reményében követi el az összes mocskot, ezért halálra van ítélve mindenképp, és közben mosolyog. Mosolyog, és petárdával ünnepli az évfordulót, holott sírnia kéne, ha képes lenne gondolkodni, hiszen minden egyes szilveszteri tűzijáték annak a bizonyítéka, hogy a számára adatott idő reménytelenül fogy. Ezt az állandó hanyatlást pedig a ritmusa adja, ahogyan a Föld nevű bolygó pörög és kering, napokra és évekre szabdalva a megmagyarázhatatlant, és ebbe a zakatolásba önkényesen tettek egy cezúrát, hogy az év télen ér véget, de lehetne akár tavasz közepén is, mert minden csak konvenció.

Ekkor jutott eszébe az is, hogy ezt az állandó dobpergést úgy kerülhetné el, ha valamely elszabadult bolygón verne tanyát, amelynek nincs csillaga, és cél nélkül száguldozik az űrben. Nem lenne azon sem reggel sem este, se tavasz és nyár, tél meg pláne nem. Azon ott és akkor megállna az idő, vagy legalább úgy sejlene, ami szintén csak káprázat volna, hiszen a Bélánk testét alkotó atomok, molekulák akkor is csak rezegnének, hogy egyszer csak megszűnjenek a kötések, és Béla teste, mint kelme feslene szét, mit összerágtak a molyok, de ez már költészet. Kósza módon még eszébe ötlött, mi lenne, ha uránból teremtené újra magát, ami anyagnak évmilliárdokban mérhető a felezési ideje, de nem akart sem sugározni, sem pedig fűtőanyag lenni Pakson, így maradt meg romlandó embernek még a képzeletében is.

Itt tartott épp csöndes mélázásában, amikor egy olajos hajú lépett be a templomába, és egy fél cseresznyét kért, ami méregről Béla azt sem tudta, hogy létezik még. Viszont ez a kérés, mint valami madeleine ütötte szíven, mert szívének gőzeiből fölszállt az idő, valahonnan az elveszett múltból, és eszébe juttatta Triplát, aki közös ifjúkorukban arról kapta a nevét, hogy hármasával kérte a cserkót sörrel öblítve, így leginkább részeg volt. Ez a részegség predesztinálta arra, hogy mint valami vérszerződést vezette elő, hogy 2000 szilveszterén a Sidney-i hídnál, amelyről nem tudták, hogy Sydney Harbour Bridge a neve, szóval, hogy ott találkoznak majd. És ez a dátum olyan messzinek tűnt akkor a jövőben, mint amennyire ma már elveszett a múltban azzal a ráismeréssel, hogy a cserkó-szerződésesek közül senki sem ment el a randira.

És ez az előugró emlék odavarázsolta a kocsmába Béla elé az egész szerződést szegő bagázst, akiket egyenként gondolt újra azzal a ráismeréssel, hogy nagy részük már halott, mert ezt tette velük az élet. Volt olyan, aki elmehetett volna a találkára, mert már rég disszidált, de az elnyert szabadságot arra használta, hogy megtömje a zsebét, és volt olyan is, mint Béla például, aki még az esélyt sem adta meg magának a nagy útra, mert restségből vagy más, ismeretlen okból itt maradt, és itt várta be, hogy zaklatás nélkül elmehessen, és még akkor sem indult útnak, mert minek. A vérszerződők közül volt olyan, aki mérhetetlen szabadságban részegen és álmában fulladt bele a saját hányásába, másokat kevésbé színpadiasan tarolt le a kaszás, hogy alig is voltak már a hídról álmodozók közül, és azok is várták a halált azzal az igazsággal, ami lehet Füst Miláné vagy Ivan Iljicsé is akár, hogy ha letelt, már mindegy, hogyan telt le. Ez Bélát ugyan nem nyugtatta meg, csak erőt adott neki, hogy továbbra is nevessen a világ ostobaságán, és meg is tette őszinte szívvel.

AZ EGYENLŐBBEK – megadóztatják az ételosztást

Amióta tudjuk, hogy az ételosztás gyomorforgató cselekedet, különösen akkor, ha a kiváltságosok bálozni méltóztatnak, s a tál meleg ételt Czeglédy a túlsó sarkon szolgáltatja a nélkülözőknek – úgy éreztük, már semmin nem rökönyödhetünk meg. Pedig de!

Az ételosztás nem egyszerűen sérti, bántja, irritálja a mindent ellopni kész naccságosékat, de lássuk be, egyenesen felháborító, ha nem hoz a konyhájukra némi aprót! Ezért kellett lépni, cselekedni Kósa egykori fellegvárában.

„Csütörtökön kerül a debreceni közgyűlés elé a város köztereinek használatáról szóló rendelet módosítása, amely amellett, hogy az inflációra hivatkozva 3 százalékkal megemeli a közterület-használati díjakat, bevezeti – az ellenzéki szocialisták szóhasználatával – a „töltöttkáposzta-adót”: az ételosztást szervező karitatív szervezeteknek naponta négyzetméterenként 35 forint díjat írna elő.”

Mert a szegényeknek mért töltöttkáposzta, ha Czeglédy méri, ha nem, nyilván ismételten gyomorforgató, ezért négyzetméterenként legalább két zsemle árát ki kell passzírozni az ételosztókból.

Valahogy el kell venni az adományozók kedvét, el kell őket tántorítani a feladattól, meg kell ölni a még foltokban pangó szolidaritás érzését, mert nem hagyhatjuk, hogy a végén Soros nevessen! Mert ne gondolja senki, hogy nem ez az oka a vámnak! A Soros, aki megtámadja, lerohanja, időről időre bekebelezi Magyarországot, nem szabad, hogy emlékeztesse az éhezőket a töltöttkáposzta ízére! A négyzetméterre kivetített adó szigora pedig a legjobb megoldás, hogy működhessen a NER, az anti-mumus, minden Soros mondat legjobb ellenszere!

De vajon mit szól a törvényalkotó ahhoz a tényhez, hogy az októbertől január végéig tartó karácsonyi adománygyűjtések évek óta egyre szomorúbban mutatják meg a hanyatló társadalom fogyó erejét?

Mert már alig akadnak, akik adnak, s akik adnak, azok is kétkedve teszik! Nyilvánvalóvá vált a hazugságok tömege, az államilag elfogadott átverések hálózata, már mindenki látja a szétlopott Magyarország csontvázát – csak éppen a tegnap még egymillió százezer, ma pedig az egymillió nyolcszázezer nem, aki elmondta a véleményét! Egyetlen éjszaka alatt több százezer ember döntött úgy, hogy meg kell adóztatni a szegényeket támogatókat! Több százezren ítélik el a másokon segítőket, az adományozókat!

Ez is Soros, meg persze Czeglédy bűne!
Miattuk éheznek itt annyian, s miattuk állnak kígyózó sorokban töltöttkáposztáért a rászorulók.

Ahogy a lábukat nézem, abban a széttiport, szétmállott, tizenöt éve viselt bakancsban, ezek mindegyike legalább fél négyzetméter! Nosza, fizessenek fejenként egy húszast! Ennyit megér az általuk bőszen elfoglalt terület – ugye?

HerenDimenzio porcelánkiállítás Szombathelyen

A kicsi herendi ékszerdoboz kinyílt, és csepp ízelítővel szolgál Szombathely város kulturális központjában közel három héten át.

Alapjaiban és legfőbb jellemzőiben 190 éve ugyanúgy készül a Herendi Porcelán. Kezek formázzák, díszítik, tűz teszi nemessé.
Ide kattintva további fotók láthatók.


Herend mind a mai napig, ebben a XXI. századi felgyorsult világban is értő türelemmel, kézműves munkával készíti termékeit. Szerdán délután az Agora MSH galériájában nyílt „HerenDimenzió” című kiállítást a város polgármestere nyitotta meg, ahol ízelítőt kaphatunk többek között a porcelán megjelenési formáiból, annak reklámhordozó plakátjaiból.
Herend mára a világ legnagyobb porcelánmanufaktúrájává tudott válni. Hogy lehet, hogy 1851-ben Viktória királynő, a XXI. században pedig az ő dédunokája ugyanúgy Herendi Porcelánért rajongott? A titok a folyamatos megújulási képességben rejlik. Azt vallják, Herend járjon a világ előtt egy lépéssel mindig. Kiemelkedően fontosnak tartják a termékfejlesztést, szinte naponta születik egy-egy új termék, a tradíciókra alapozva.

A kiállításon most, először bemutatják azt is, miképp változott a Herendi Porcelánok reklámozása, hirdetése az elmúlt évtizedekben. Herend ebben is különleges. Izgalmas látni azt a látványvilágot, eleganciát, melyet egyértelműen lekövetnek, és jelentenek állandóságot a kiállított plakátok.
A képgalériát ide kattintva tekintheti meg.

Komcsizó bolsevik

A „van annak valami diszkrét bája” jól bevált és nagyvilági fordulattal kezdené az ember az olyan szöveget, ami majd itt eljő nekünk, ha lelkében csupán rőzse-dalok pislákolnának. Viszont nem engedhető meg az andalodás luxusa, amikor igen erős késztetést érez a magamfajta elfuserált organizmus, hogy szétcsapja a monitort maga előtt felhorgadásában.

Akkor viszont az a sajátos helyzet állana elő, hogy nem tudnám megfelelő sorrendben nyomogatni a billentyűket, következésképp nem teljesíthetném a magamra rótt föladatot, hogy bemutomam a világ kajla folyását. Összefoglalva tehát a fennállást, ez egy méretes csapda, amely próbára teszi csatakos és cafatos neuronjaimat. Ekkor kell felvenni a kétszer kettő és Micimackó józanságát, aztán erősen gondolni, most épp Budai Gyulára.

Egy kósza és elfeledett mikrofon az oka, hogy hősünk lelkének mérhetetlen sötétségéről révedezhetek. Ám ezzel még semmi újat nem adtam elő, ezzel a sötétezéssel, hiszen minden elsőáldozó sorosista tisztában van vele, hogy mesénk tárgya, B. Gy., amellett, hogy némethszilárdi intellektussal van fölszerelve, még aljas is. De hát, melyik nem az a kretén bagázsból, ha jól belegondolunk.

Bekapcsolva felejtődött az a rohadt hangtovábbító szar, s így óhatatlanul kiderült, mi jár a mi Gyulánk fejében, ha gondolatai nem a közönségnek csomagolva jönnek elő a szájából. Most épp ezek, amikor arról volt szó, hogy a Fidesz Poltja a bíróságokat basztatja. Ezt mormogta a Gyula: „Jól teszi. Hát azok a bírók, nem? Komcsi mindegyik.” Meg még valami olyasmit, hogy „gyökerek”, ami így, az ő szájából épp figyelemre méltó következetlenségre utal, mert tükör nélkül borotválkozott ezek szerint.

Két dolgot kell megvizsgálnunk, amikor a Gyula kórlapját kitöltjük. Az egyik, hogy voltaképp infantilis szinten van a lelkem ezzel a komcsizással. A net, az nagyon sok mindenre baromi hasznos bír lenni. Most is, hogy ennek a Budainak az ostobaságán révedeztem, meg szörfözgettem az éccakában, mit nem látok, embervirágszálaim?

Egy kétségek közt vergődő diákember tanácsot kért, mert nem értett valamit. Ezt panaszolta: „Mi az a kommunista? Suliban nem tanultuk még töriből se, és engem érdekel, mert az egyik hülye osztálytársam mindenkire azt mondja. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, nem tudja, de az apja is ezt mondja mindig. És nem akarok butának látszani, de tényleg nem tudom.”

Erre ezzel nyugtatgatták szegényt: „A szélsőbaloldal képviselői. A köznyelvben, ha az ember ilyet mond a másikra (mint pl. osztálytársad), az a megvetést, a gyűlölködést képviseli.” Nem tudhatom, hogy szegény érdeklődőt kielégítette-e a válasz, arra azonban karakánul rávilágított, hogy a NER előállítói és elszenvedői is egyazon szinten, az általános iskola ötödikesén vannak, ha nagyon megengedő vagyok. Viszont ettől egyáltalán nem lesz jobb.

A kommunizmus, ami a könyvtárnyi hadova ellenére soha nem is volt és nem is lesz, megfoghatatlan egy valami. Bakunyin például, mint valami liberális álmodozó a szabadságról ábrándolt vele kapcsolatban, aszonta: „az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága”. Viszont egész életében menekülni volt kénytelen az anarchista lelkem, de ebbe fölösleges belemerülni.

Az sokkal érdekesebb, hogy a kommunisztikus kísérletek hogyan torkolltak tragédiákba, mint az majd Magyarországra is vár mindjárt. Azt írja a szakirodalom, hogy a komcsik az egész gazdaságot, a termelést, az elosztást és a fogyasztást újraszervezték. Ez a folyamat törvényszerűen két következménnyel járt: szabadságelkobzással és az egyenlőtlenségek új típusának megjelenésével. Így szükségszerűen alakult ki egy új osztály, az élcsapat, a pártelit, a funkcionáriusok osztálya.

A régi egyenlőtlenségek felszámolása az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek új formáit hozta létre. A centralizált gazdaság kiépítése szabadságkorlátozáshoz vezetett, ahol az erőszak, a terror nem szükséges rosszként, hanem pontosan fordítva, a rendszer nélkülözhetetlen elemeként jelent meg. Ebből a logikából fakad a kommunizmus fő jellemvonása, tehát a hatalomkoncentráció, a szabadságkorlátozás, és az erőszak alkalmazásának létrejötte.

Ebben a történetben, amely viszont már maga a bolsevizmus, a magam részéről egyetlen bírót sem látok, fidesznyik mocsadékokat és a főgecit viszont annál inkább. A bolsevizmusról még kiegészítésképp: ez a szörnyszülött az is, amelyik a törvénykezést hatalma szolgálatába állítja, tehát minden rémsége paragrafussal alátámasztható és igazolható.

Már megint a NER áll előttünk, benne a mi kis Berijánkkal, aki mindenkit elveszejtene, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. És megint csak Budaihoz lukadtunk ki, a bolsevikhez, aki valami perverz hóhérként viselkedik, és egy pokol lehet a fejében. Bárándy Gergely az egész cirkusz kapcsán kifejtette: “Budai Gyula intellektusával mi már régóta tisztában vagyunk, most a széles közvélemény is megismeri azt.”

Bárándyt ki kell ábrándítsam. Nem, nem ismeri meg egyáltalán. Ugyanúgy, ahogyan Sorost is patás ördögként azonosítja, és fingja sincs arról, valójában mit is akar ez az öregember. A széles közvélemény számára Budai a hős donkihóte, akinek bolsi buzgalmát a komcsi bírák lohasztják le minduntalan. A széles közvélemény számára ez a világ.

De szar, hogy mindig erre köll jutni.

Jesajá könyve

Az Eurostat statisztikája szerint ma, Magyarországon, a NER-ben, a jobban teljesítben minden harmadik gyerek szegénységben él, vagy a szegénységbe süllyedéstől fenyegetett. Ez félmillió kölköt jelent. Ha melléjük rendeljük a szüleiket, vagy az egy szál szülőjüket – mert az egyszülős családokban élő szemünk fényeinek igen tragikus módon közel háromnegyede virul ilyen körülmények között – az egymillió, vagy több polgártárs. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol a gyerek szegény, ott a mama meg a papa sem dizsihavajozik.

Ez az adat csupán a kisdedek kapcsán mérte fel a nyomort, ha hozzácsapjuk a farháton élő nyugdíjasokat, meg a kakaós csigát és kósza rőzséket lopkodó más felnőtteket, akkor máris előttünk áll az Orbán-rezsim foglalata a maga három-négy-ötmillió nélkülözőjével, akik nincsenek is. Hegedűs múmia tovább pöffeszkedhet az Audijában, Harrach hóhér pedig meggyőződéssel állíthatja, hogy ezek azért nem esznek, mert így szeretik az életet. Mindeközben pedig nyomják a Sorost bele az ember pofájába, mintha a konzultációs levelet el lehetne rágcsálni, holott aki szegény, az a legszegényebb, ugye és persze.

Az írással foglalatoskodó organizmus, aki magam volnék ebben a kontextusban, ilyenkor adatokat gyűjt, véleményeket idéz, költői képeket fest, hogy mondandóját minél jobban alátámassza, és valami változást idézzen elő a világ folyásában. Én ilyet most nem teszek, és nem restségből vagy idő hiányában, hanem, mert újat mondani ez ügyben már egyáltalán nem tudok. Épp most néztem rá, hogy uszkve négy év óta, amióta annak szentelem magam, hogy bemutassam Orbán Bosch-i világát a javítás szándékával, már közelítem az ezerkétszázadik írást, amelyekkel alulról, felülről, kívülről és belülről mutatom-mutattam be azt a ganajulatot, amelyben élnünk adatik.

És nem arról van szó, hogy újat ne tudnék mondani, vagy, hogy az ismétlés ne lenne hasznos, hanem, hogy a környülállás más. A helyzet fokozódik, mint azt Virág elvtárs óta tudhatjuk, így mára a sötétség, amely ellepi hazánkat oly mértékig fokozódott, olyan töménységű, hogy híven és ütősen versben vagy balladában, esetleg zenében – siratóének illetve zokogó blues – lenne helyesen ábrázolható, ilyenekhez azonban tehetségem nekem nincsen. Jó, néhány verset fabrikáltam, mégsem az az én világom. Viszont most nem az a munka, hogy az elbeszélés nehézségeiről értekezzek, megtette azt Ottlik helyettem, hanem, hogy égi és pokolbéli hatalmakat híjak segítségül az ábrázoláshoz, mert eláradt a gonoszság.

Viszont nem Jónáshoz fordulok, aki közkeletűen rühellte a prófétaságot, hanem Jesajához, aki az átkozódás igazi nagyágyúja. Nevezhetném őt akár Ézsaiásnak is, de akkor esetleg Semjén is fölfogná, vele viszont nem óhajtok szóba állni. Ennél érdekesebb, hogy a lánglelkű manus már Jézus előtt kábé hétszáz évvel miben látta a bajok okát és indokát, amelyek miatt szükségszerűnek vélte a nemzeti összeomlást. Ezek pedig a következők: Isten tiszteletének megsértése, a bálványkultusz, az erkölcstelen élet, a formális vallásosság és a szociális igazságtalanságok. Mintha máma élne ez a jóember, és éppen minálunk. Így más dolgom most már nincs is, mint engedjem, hogy elmondhassa méltó átkait.

Így kerek lenne a történet, de igazságtalan volnék a valósággal, ha annak tragikuma mellett nem mutatnám be bohózati elemeit is, az egyatábor ostobái ugyanis Brian nagy rohanására hajaznak. Ők csak most, csak itt, csak maguknak megtalálták Orbán büdös saruját meg az ő tökét, és iramlanak utána azzal a különbséggel, hogy az elvetélt focista nem egy karakán manus, és nem kéri meg a híveket, hogy menjenek a picsába. Sőt. Ilyen helyzetben van tehát visszavonhatatlan szükség Jesaja átkaira, akinek hű tolmácsa leszek, ígérem: „…bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” Ha már belemerültünk a prófétákba.

JUHÁSZEMBEREK A VESZTES OLDALON – ahol a nyáj elbitangol!

Stadler József barátom emlékére… (Írás 2015-ből!)

Még javában perzselt a nyár, amikor az elmúlt év augusztusában az alábbi meglepő hirdetésbe botlottam:

„Egész nap a gép előtt görnyed, hogy aztán hazautazzon egy tömött buszon abba a szűk kis lyukba, amit az élet lakásnak osztott? Ahol nem tarthat kutyát, pedig szeretne? Ahol a friss tej és hús, a jó levegő luxusnak számít?
Talán itt az idő, hogy pályát váltson!
Három egyetemen indul felnőtt juhászképzés nemsokára! Jelenleg mintegy hatezer juhász dolgozik az országban, a juhászok fele tagja a szövetségnek, de már azzal elégedettek lennének, ha legalább 500 juhászt sikerülne bevonni a képzésbe.
Ha sikerült felkeltenünk az érdeklődését, jelentkezzen!”

Karácsony előtt valamivel, már az első eredményes kurzusról tudósítottak.

„A juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak, ezen túlmenően új takarmányozási ismereteket, genetikát, kiválasztást, szelekciót és szaporodásbiológiát is kell tanulniuk.”

( Részlet az első egyetemi juhászkurzus hallgatóinak köszöntőjéből; Jávor András, rektor-helyettes, Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszer-tudományi és Környezetgazdálkodási Kar )

A magyar pásztorkultúra, ősi mezőgazdasági mesterségeink története évezredekkel ezelőttre vezethető vissza. Mivel már az ősmagyarok is alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak.

A legjelentősebb pásztornépek: a csikósok – „lópásztorok”, a ménes legeltetői, őrzői, a gulyások azaz marhapásztorok, a gulya őrzői, a juhászok – juhpásztorok, a juhnyáj őrzői, a kondások, kanászok – disznópásztorok, a konda vagy falka őrzői, végül a csordások és a csürhések – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzői voltak. Megmaradásunk alapvető feltétele, hogy képesek vagyunk-e értékelni a pásztornépek intelligenciáját, mentalitását…

Mivel a nyugati határszélen élők számára meglehetősen különös megérteni a juhászemberek, e rendkívüli mesterség őrzőinek mentalitását, felidézném egy a közelmúltban tragikus hirtelenséggel, igen gyanús körülmények között meghalt juhászember legendáját, és megemlékezem egy még élő, öreg barátomként szeretett nagybeteg juhász sorsáról, akit a huszonegyedik századi kiskunsági népnyelv csak nagy jótevőként emleget… akit a hatalom adócsalóként börtönbe záratott.

Váradi András 1964. május 7-én született.
A legendásan jólelkű juhászember a Csákvár és Alcsútdoboz közötti különböző földterületeken folytatott mezőgazdasági tevékenységet: birka- és kecsketenyésztést valamint búzatermesztést. Míg tehette…

001

„Két gyerekével és feleségével egykori cselédlakásban élt, lavórban mosdott. Ott, a szomszédban a gazdagok világa van, mondta, nem a miénk. Mégis küzdött az igazáért, mert hitte: neki is jár a tér, a lehetőség, nem csak azoknak, akiket a kormányfő barátsága hizlalt fel.”

Az igazság iránti elkötelezettsége okán, meg, mert Mészáros Lőrinc szerette volna a Föld színéről is eltűntetni a cigány származású juhászt, Váradi András elindult a 2014-es magyarországi önkormányzati választáson.

003

A választás előestéjén plakátokat ragasztott Alcsútdobozon, majd hazaindult autójával. A 8106-os közút 16. kilométerszelvényében leesett a létra az autójáról, ezért Váradi megállt és kiszállt a kocsiból. Ekkor elgázolta egy „véletlenül” éppen arra haladó osztrák rendszámú Mercedes, amelyet egy 84 éves magyar–osztrák kettős állampolgárságú férfi vezetett…

„Az édesanyámnak köszönhetek mindent. Ő volt az, aki hatalmas tudással és tapasztalattal rendelkezett, miközben nagyon szorgos asszony volt. Hatan voltunk testvérek, de neki mindig volt ideje arra, hogy velünk is foglalkozzon. A föld, a haza szeretete, a jóság, a tisztaság – ezt mind-mind ő táplálta belém gyermekkorom óta. Sokszor hallottam tőle, hogy mindegy, milyen szakképzettségem lesz, de maradjak mindig jó ember. Ő egy elismert gazdasszony volt a környéken, szerették és tisztelték. És „megfertőzött” engem is, mindenképp azt akartam folytatni, amit ő elkezdett. Ő a földben látta a megélhetést, a jövőt. Szeretettel gazdálkodott, és jól is csinálta, s én ezt nagyra értékeltem. Az első földemet tőle kaptam, majd aratáskor elsírta magát Etyeken, amikor látta, hogy rekordtermésünk lett. Tőle kaptam meg az alapokat, de mindig tanultam, képeztem magam. Esti tagozaton fejeztem be az iskolát, majd aranykalászos gazda lettem. Sikeresen gazdálkodtam, és ennek már híre is ment, de ekkor jött Mészáros Lőrinc, és szinte minden összeomlott…” (magyarnarancs.hu)

A temetése kapcsán írta a hatalmasságokhoz írt döbbenetes bejegyzését a közismert blogger, Szabó Gábor, vagy ahogy többen emlegetik, Tuareg:

„Ott, Etyeken, a temetésen, és utána, mikor a “baleset” helyszínén megálltunk, sokat beszéltünk helyiekkel: senki nem hiszi el a végelgyengülésben szenvedő kettősállampolgár gázoló meséjét. Egyszerűen túl sokat tudnak túl sokan az előzményekről és a kapcsolódásokról, na meg a helyszínről, hogy beetethessétek Őket. Ki fogjuk nyomozni, mi a valóság, kerüljön amibe kerül, és tartson ameddig tart.

002

Titeket egy kislány fog lehúzni a vécén: az a kislány, aki a korábbi képeken az édesapjába kapaszkodik két kézzel, mint biztos, rendíthetetlen pontba a félelmetes világban. Az a kislány, aki tegnap a temetésen végig tartotta magát, pedig nemcsak az édesapját vesztette el, hanem a biztos talajt is a lába alól. Annak a kislánynak a végtelen, leírhatatlan fájdalmát, azokat a szemeket SOHA nem fogjuk elfelejteni, mert egyszerűen nem lehet elfelejteni…”

Váradi András juhász meghalt.

Stadler József juhász… még él.

Börtöncellák és kórtermek közt imbolyog az egykori akasztói juhász, a vállalkozó, akit a kiskunsági szegényvilágban csak jótevőként, Józsi bácsiként, Jóskaként, több ezer mélyszegénységben élő ember megmentőjeként, egykori munkaadójaként tartanak számon.

A hatalom pedig adócsalóként tartja nyilván és zár alatt…

„Tanyán születtem, Akasztótól hat kilométerre. Volt egy csomó földünk, megműveltük, búza, kukorica, takarmányok, kellett az állatoknak. Anyámnak akkor sok műtétje volt, kimaradtam az iskolából, és apámmal vittük a tanyát.

A nyolc általánost úgy ahogy elvégeztem. Ott voltak ezek az idős juhászok, akik világéletükben juhászok voltak, de én már tizenöt évesen egy bárányról egy kilóval több gyapjút nyírtam, mint ők. Gondozni, olajozni a birkákat, a patájukat késsel kezelni, nevelgetni, az is tudomány, nem csak a filozófia. Egy háromszázas nyájnál nem mindegy, hogy a kezed alatt háromszázötven lesz belőle, vagy kettőszázra fogy.

Tizennyolc éves koromban katona lettem két évre. Miután megjöttem, még egy évig juhászkodtam, de láttam, hogy tovább kell lépnem. Nekiálltam kereskedni, bőr- és tollfelvásárlónak álltam, jó szakma volt. A libatollhoz kevesen értettek, én meg ebben nőttem fel. Nem mindegy, hogy első tépés, második, harmadik vagy negyedik, a fejpárnába csak első tépésű toll a jó, mert abban a legtöbb a pehelytartalom.

Egy nap alatt annyit kerestem vele, mint a juhászkodással egy hónap alatt. Ebből indultam el, aztán jött bőr, de adtam-vettem szőlőket is itt a megyében. Sokat mozogtam az országban, és nyitott szemmel jártam.

Huszonöt-huszonhat. Akkor már a környéken ismertek, Akasztón is akkor vettem egy szép házat.

Harmincévesen elmentem Ceglédre, a megyei tsz-ker-hez bőrfelvásárlónak, majd bővítettem a munkakörömet minden irányba. Tíz évet dolgoztam ott. Rengeteg pincegazdasággal, gyárral, feldolgozó üzemmel, tsz-szel kerültem kapcsolatba. Szállítottunk szőlőt meg bort az egész országba, de adtunk el kifelé is, főleg a Szovjetunióba. Annyira jól ment a bolt, hogy majdnem egymagam tartottam el a kétszáz fős céget, már akkor piszkálni kezdtek, de az igazgató urak elrendezték, hogy hagyjanak békében dolgozni. Mindig megláttam azt, hogy mibe kell belenyúlni. Mikor eljöttem, a maszek világ egyik legelső kft.-je az enyém volt. Megszimatoltam, hogy a sörösüveg betétjét, ami akkor két forint volt, fel fogják emelni jócskán.

Kapcsolatban voltam sok sörgyárral, nem bírtak kiszolgálni, mert nem volt mibe tölteni, akkor láttam, hogy más nem következhet, csak áremelés. Szépen elkezdtem fölvásárolni országszerte az üvegeket, így még inkább hiányt képeztem. De nemcsak az üreset, a telit is. Sörrekeszhegyek álltak a tsz-ker telephelyein. Na, két hét múlva fel is ment a betét ára hat forintra. Csak az üvegeken tisztán hatvanmilliót kerestem.

Kilencvenegyben szabályosan, lepapírozva csináltam, semmi csalás nem volt benne. Csak ügyes voltam, és merész. Először a románokhoz szállítottunk magyar árut, aztán jöttek a szlovákok, lengyelek, végül az orosz piac lett a nagy üzlet. Kilencvenháromban nyolcvanezer vagon árut szállítottam hozzájuk, elsősorban élelmiszert. Magyarország összes bent ragadt, eladhatatlannak vélt készletét kitakarítottam.

004

A liszttől kezdve, konzerveken, üdítőkön, felvágottakon, befőtteken, a boron, sörön, a pezsgőn át minden. Mikor a legjobban ment, így-úgy ötvenezer embernek volt munkája rajtam keresztül. Sok gyár Szobtól Nagykanizsáig a belföldi szállításain kívül csak nekem termelt. Mentünk egészen Vlagyivosztokig. Mentünk volna Mongóliába is, már fel volt térképezve a terület, de azt már nem hagyta az adóhivatal.

Két éven keresztül itt ültek mindennap az irodámban, együtt a személyzetemmel. Nem akarom mondani, ki került akkor az adóhivatal élére, egy tollvonással áthúzta az addig szabályosnak tartott dolgaimat.

Sztornó.

Ez az ember azt mondta, hogy szabálytalan az eddigi összes áfa-visszaigénylésem. Én a nyolcvanezer vagonnyi árut áfástól vásároltam meg, ahogy kiment az áru az országból, az áfát vissza lehet igényelni. És rendesen vissza is fizették. Amelyik árut nem áfásan vettem, ott nem is igényeltem vissza semmit. Az apeh-os azt mondta, hogy ez mind jogtalan, és utólagosan a nyolcvanezer vagonnyi áru áfáját vissza kell fizetnem.

Elindították a bűntető eljárást, a futballcsapatot lefoglalták, a játékosokat gyakorlatilag elkobozták. A stadion ellen még ma is tart a felszámolás, be se tehetem a lábam.”

„Az boldogít, mikor a földből vagy a semmiből egyszer csak kinő valami a kezem alatt.” (Stadler József: Életem)

Hogy valójában milyen ember Stadler József, csak az tudja, aki szorította már kérges tenyerét, aki nézett már mélyen a szemébe, s ott meglátta a könnycseppet, miközben édesanyjáról mesélt… Én tudom!

001

Hetekkel utolsó börtönbe vonulása előtt jártam soltvadkerti áruházában. Tudta jól, hogy esélytelen, mégis bizakodott. A juhászemberek mesterségéről mesélt… Meg a stadionjáról, amelyhez egyetlen fillért sem kellett a szegény emberektől, a közösből elragadni… Röviddel ezután bevonulhatott a magas falak közé.

Az akasztói juhászember története hamarosan véget ér…

Betegségei elhatalmasodtak felette, a mindig csillogó szemére furcsa fátyol ereszkedett. Már csak az egyetlen kifelé vezető útról beszél, a koporsóról, amiben hazaszállítják édesanyja falujába.

003

Az én juhászembereimet lehet szidni, ócsárolni. Gazembernek, nyughatatlan fickónak nevezni mindkettőjüket. Mert mentalitásuk, képességeik előbbre vitték őket, mint a kisemberek többségét. Juhászemberek, a pásztornépek különleges egyedei ők, Váradi András és Stadler József.

Mert a juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak…

Ojjektum

Soros Györgynek tele lett a töke Pártunkkal és Orbánunkkal, ezért kiadott egy közleményt, miszerint „a nemzeti konzultációs kérdőív állításai csúsztatásokat és nyilvánvaló hazugságokat tartalmaznak, amelyek célja, hogy szándékosan félrevezessék a magyarokat Soros György bevándorlókra és menekültekre vonatkozó álláspontjáról.” Aztán pedig tételesen végigvette a konzultáció hét pontját, hogy szerinte azok miért nem igazak.

Hibázott az öreg, ezekkel és a horda összes tagjával így nem lehet beszélni. Illetve lehet, csak teljesen fölösleges, ugyanis nem értik a pianót, ezen felül Józsik is. Illetve Józsi még a választópolgárok azon összessége, akik szerint Orbán kártékony csótány lehet, de ezt ilyen cizelláltan nem tudják megfogalmazni, sőt, sehogyan sem, mert születésüktől determináltan futballszurkolók, és belőlük áll a potenciális forradalmárok kilencven százaléka.

A Józsi-futballszurkoló archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi, mindnyájunk kedvence, szegény, akinek az a sors jutott, hogy röhögjenek rajta, ami szerepének totális félreértésére utal. Nem bohóc ő, hanem a magyar rögvalóság, társadalmunk eszenciája, kivonata, aki megmutatja, hogy Orbán mért ül a nyakunkon már harmadszor, és miért fog oda telepedni jövőre is. Ha szertenézel a gőzölgő hazában, akkor Szalacsi bácsik tömegeit láthatod, ők pedig a Józsik a stelázsiból.

Hogy megértsük nyavalygásomat, elevenítsük föl Sanyi bácsi interjúját: „…Hát, az építményéről annyit tudok, hogy … a tanács … megkapta az ojjektum … ra való, … hogy mondjam magának … hogy ezt az építményre megkapta a tanácstúl az engedélyt, hogy … hogy akarja magának kifejezni, hogy … mindent megkapott erre az ojjektumra, meg háromszázezer lite, harmincezer vagy nem tudom … valami … ojjektumra, hogy a litér háromszázezer, harmincezer literes víztartályra megkapja az engedélyt … és … Nem, igen … az ellen nem véd, de viszont … így magyaráz…ta ki Árpi, hogy … a vízbül veszi ki a … a … az oxigént. Teccik érteni? A vízbül fogja az o, harmincezer … literbül veszi ki az oxigént…”

Mindeközben pedig Soros, amikor megszólal végre, mint valami napkeleti bölcs, emeli fel az ujját, ahelyett, hogy Orbán pofájába rúgná az asztalt. Elveszett és elcseszett kísérletezés, mint ahogyan Gulyás Márton pörformansza, hogy a Rokonokból tart felolvasóestet, vagy a kétfarkúak festegetése. Szép szimbólumok ezek, csakhát, itt van nekünk ez a monolitikus NER, ez a hatalmas, kikezdhetetlen kődarab, ez az ojjektum, ezt pedig ráolvasással nem lehet elporlasztani, és kinyerni belőle a ’zoxigént.

Magyarország sajnos nem romkocsma, ahol üveggyöngyjátékot lehet folytatni Josef Knecht, Magister Ludiként a vájtfülűek számára. Itt kulturális harc folyt és folyik, de ez már nagyon régen eldőlt az örök Józsik javára, akinek sikerült annyira lecsupaszítani az öntudatát, mint a kuglinak, aki elment este berúgni.

Azt tanította nekem az Edit néni az iskolában, hogy a fogalmazásnak legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése, és most haladok afelé, hogy vén fejjel megbukjak nála. Mint kitetszik, bevezetésem és tárgyalásom az van, a befejezéssel viszont adós vagyok. Nem tudok én ebből az egészből használható tanulságot leszűrni, amit a nyájas olvasó úgy szokott megfogalmazni, ne pofázzá’, hanem azt meséld el, mi a teendő.

Szégyenszemre ilyet én nem tudok, ezért jó szokásomhoz hűen Füst Milánnál keresek óvó menedéket:

„…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz…”

Ennyit tudok fölhozni mentségemre azzal a kecsegtetéssel, hogy megígérem, ezután is igyekezni fogok Orbánt minden erőmmel basztatni, mert ha egy bárány is megtér általam, akkor talán nem éltem hiába.

HAMAROSAN JÖN A MIKULÁS! – vajon a cirógatás molesztálásnak minősül?

Aki volt már Mikulás – eltűnődhetett!
Mert Mikulásnak lenni annyit tesz, hogy az ember beöltözik, földig érő piros bundát ölt, az arcára bajuszt és szakállat ragasztanak, s a hátára jókora puttonyt aggatnak, tele mindenféle jóval.

S a dolog ettől a pillanattól működni kezd: a jelölt metamorfózisa, a Mikulássá levés abban nyilvánul meg a leginkább, hogy ezt a maskarát viselve dörmögni kezd, s némi versikéért, éneklésért cserébe szaloncukrot és piros csomagot osztogat, tele mindenféle édességekkel.

Hja, és az a Mikulás nem is igazán Mikulás, aki ugye a messzi hegyeken túlról érkezve ne volna rettentően fáradt, s ne ülne le rögtön a néki kikészített karosszékbe. A gyermekek pedig rendre beletelepednek az ő drága ölébe, oda-odabújnak a vattaszakállhoz, s a többséget illik megcirógatni… Ajjaj!

Aztán évek múltán az egykori kisgyerek felnőtté cseperedik, visszaemlékszik sanyarú gyermekkorába és felsejlik neki az a fránya ciróka-maróka! Naná, hogy a Mikulás bácsi zaklatta őt! Az ölébe vette, táncoltatta a térdein, aztán se szó, se beszéd barackot nyomott a feje búbjára! Jézusmária!

Akadnak kifejezetten aljas Mikulások, akik még ezzel sem elégednek meg, magukhoz intik az anyukákat, azokat is meg-megcirógatják, s míg a férjek kicsi szíve majd kiugrik, úgy kalapál, még oda is juttatnak a kifogyhatatlan puttonyból! Hja, nyilván, ebben a pillanatban cukros-bácsivá változik a piros bundás nagyszakállú!

Az ember emlékezetében óhatatlanul felsejlenek azok az évek, amikor az akkori legfelkapottabb iskolai menzán T. bácsi úgy szerzett érvényt a szigorának, hogy a renitens gyermekek egytől egyig a térdére kellett, hogy feküdjenek, s ő jól elnáspángolta valamennyit! Szinte látjuk már, hamarosan jelentkezni kezdenek a molesztáltak, a zaklatást elszenvedők – a néhai elnáspángoltak!

Persze, rengeteg mesét lehetne mondani a plébános bácsikról is, akik az idő előrehaladtával szépen megöregedtek, s valamennyien fontosnak érezték a templomba igyekvő apróságok cirógatását. Hajajjj! Akadt köztük nem is egy, aki a zsebeiben cukorkával, a sekrestyében pedig tábla csokikkal várta a lelkes misére járókat!

Jó volna hát, nem teljesen beleőrülni ebbe a mostani kampányba! A jóságos csipkedős nyanyák, a ciróka-maróka nagyapók, a vénséges vén pap bácsik, meg tanító urak egész egyszerűen csak szeretni merészelték a gyermekeket!

Szó nem volt semmiféle aljas pedofíliáról!

A gyermeküket szorosan magukhoz bújtató édesapák, az apróságokat ölükbe engedő óvó nénik sem betegek! Sőt! Jó volna végre kimondani – elszoktunk az efféle egyszerű szeretettől!

Ma jattot adunk, pénzt, sokat, mobiltelefonnal kedveskedhetünk a gyermekeknek, ünnepségeken emeljük őket a díjeső alá, miközben igazi elvtársi pacsiban részesítjük valamennyit… csak bújós puszi, meg simogatás nem jöhet szóba! Az már pedofília!???

A kérdés csak az, ki akar ezek után tanító, pap, vagy ne adj Isten Mikulás lenni?

Kinek van kedve önmagát kitenni, mindenféle pejoratív megjegyzéseknek: ott jön a tapperolós tanerő, a cirógató plébános!

Ki vállalja fel, hogy az egész december hatodikán át zajló – a piros bundában, süvegben és vatta szakállban megélt – izzasztó munka után még jól kérdőre is vonják:
hogy volt mersze szeretni a gyerekeket?

Kampec dolores LXII. – Álmaink gőzei

Béla ujjaival a margitvirág szirmait szöszölte, söprögette, amikor rájött, hogy ez az aktus egyszersmind az általa meghatározott tél kezdete, azé a százhúsz napé, amelyet és amelyeket már hosszú évek óta egyfajta hibernációban tölt, és már azt sem érti, hogy mi késztethette ellenállhatatlanul valaha, amikor még barlangok falára föstögetett gazellákat, tehát az idő és saját létezésének kezdetén, hogy hóból golyókat farigcsáljon, és répaorrú embert gyurmázzon, amikor az hideg és csúszós. Tettének oka és indoka csakis a forralt bor, a szegfűszeg, a fahéj és a narancs bőre, ezek illatának elegye lehetett, ami viszont érhetetlen föltételezés, mert, amikor még aprónép volt, nem szopogatott égető és habzó, gőzölgő, kábító szörpöket, és a faluban sem volt több hétig tartó csendes éj.

A tél akkor a csöndeké volt, ahogy hajnalonta lehetett hallani a házak szuszogását, amit olykor a halálra ítélt, és a vesztőhely felé vonszolt Dezsők sivalkodása hasított meg, aztán csönd lett, és a kémények ugyanúgy gőzölögtek, mintha Isten négylábú báránya nem éppen most tért volna vissza oda, ahonnan vétetett. Másfelől viszont, ha Visnuként nézzük a determinált világot, az is lehet, hogy az üvöltve könyörgő jószág lelke abban a pillanatban szállt belé a falu végén épp megszülető kisdedbe, akiből vagy érinthetetlen homeless válik, vagy kellő dresszírozás után gátat nem ismerő miniszterelnök, akinek az a karmája, hogy tönkre téve egy országot ganajtúróként ébredjen egy napon, és akkor csak leshet, hogy melyik Isten mérte rá a csapást, de akkor már késő lesz.

Ekképp révedezett Béla a magára rótt évszak első napján, de azt látta, hogy semmi téli rege nem mutatkozik a légyszaros ablakon túl, sőt, a Nap úgy süt, olyan szenvtelenül, amitől az embernek fölkelni sem támad kedve. De a közmunkások mégis ott ácsorognak sárga foltként és egyáltalán nem narancsillatúan, sőt, Isten bocsássa meg, szegény-szaguk van, amely az egész falut kitölti, bekúszik a duplagyűrűsök átlátszó fehéres, sárgás haja közé, a bánatos tekintetű fiatalasszonyok melegítője alá, és ott minden lényegest kitölt. Béla ilyen tapasztalatokkal haladt a szoborrá merevedés kínkeserves útján, de, hogy megelőzze a veszélyt, amely mindig leselkedett rá, hogy aeterno modo szemlélje a világot, forralt bort kért, hogy madeleinje legyen a mocsokban, és menekülhessen lelkének mélységes iszapjába.

Így járt mindig. Akkor is, amikor a Nap széle belógott az ablakon, az arcát nyaldosta, akkor is, amikor köd ölelte át, vagy a tavasz zuhogott az égből és szivárványok. Minden csak arra való volt, hogy visszagyömöszölje őt a barlangjába, ahol a templom tornya csak árnykép a falon, vagy az élete a mázsás mennybolt kivetítőjén iramlik, és ő egyedül ül ebben a planetáriumban, amelyet viszont nem ártana tatarozni, mert hullik a vakolat a plafonról, és egyenest bele a szemébe. Cserébe viszont végtelen szabadságot kapott, ott járt, ahol csak akart, a Tejút peremén lévő Teremtés Oszlopain ücsörgött, nézte a kis embert a fekete lyuk közepén, ahogyan keresi a villanykapcsolót, időben és térben olyan végtelenségeket utazott be, amit csak a gőzölgő forralt bor okozhatott, tehát nem volt ő erre a világra való, szegény.

Most is csak ült az örök éjben, a csalfán kivilágított nappalokban, a fülke-fényekben, könyökölt és hallgatott. Eszébe jutott, amikor ugyanígy, csak lótuszülésben ücsörgött a fügefa alatt, elméje pedig tisztává és csendessé vált, és képessé arra, hogy egyszerre lássa a múltat és a jövendőt, de elcseszte ezt is, mert vétkezett. Emiatt ül most itt, a Nirvánát meg hiába várja, ahogyan a keresztről levéve sem támadott fel, csak elbújt a sarokban, és röhögött a térdre boruló asszonyok sivalkodásán, mert ilyen izgága Jézus volt ő, és nagy mókamester. Idáig jutott Béla az elmélkedésben, amikor felröhögött és nyerített, mert meglátta a világ ostobaságát és azt is, hogy mindez, amit hirtelen összedelirált, csakis a forralt bor gonoszkodásának köszönhető, meg cafatokban lógó neuronjainak leginkább.

És ekkor jött rá arra, hogy mért volt felhőtlenül jó a jéghideg kristályokból golyókat gyúrni, jégcsapokat szopogatni és szánkón siklani. Mert akkor, amikor még egy volt a világ és kerek, minden önmaga volt, a kétszer kettő józansága, de az egész összeomlott, amikor kiderült, hogy a boszorkák kofák, kasok. És most, lazuló izmokkal jött rá arra, hogy fölnőtt, ezért olyan gonosz a templom tornyán megcsillanó napfény, és ezért bánatosak az olajos hajúak, a feleségeik, a duplagyűrűsök meg még inkább, hogy minden rohadtul felnőtt körülötte, mindent komolyan vesznek, és minden vérre megy. Nem volt ez új felismerés, csak kiábrándító. Így, s emiatt jutott eszébe, hogy valaha medve is volt, aki téli álommal védekezett a valóság ellen. De ezt az előnyét is régen elvesztette, így maradt a kocsma, a szürke falak, amelyekre akár mamutot is lehet firkálni, hogy meglegyen az illúzió: lehet azért újra kezdeni, holott rossebeket.

Gávavencsellő megkísértése

Gávavencsellő, ez az igazmagyar, szabolcsi falu nem cicózott, nem lacafaszázott, legyőzte Brüsszelt. Ezek ott a pisáló fiúcskájukkal azt hitték, ’Vencsellő gyarmat, ezért százharmincöt millió pénzt adtak, hogy ultraliberális eszméiket rájuk kényszerítsék, és ennek szellemében számolják már fel azt a rohadt szegregációt, amely pedig honunknak annyira kedves.

’Vencsellő azonban ellenállott az ürdüng incselkedésének, és azt mondta, lófaszt Soros, nem fogol te nekem diktálni, és szimbolikusan elitták a lóvét. Mint a gonosz homeless, aki csalfa, bociszemű módon csikarja ki parizerre a dellát, aztán, polgártársak, mit tesz vele? Inal a CBA-ba tablettásért, csoda, ha kitiltják őtet az aluljáróból? Egyáltalán nem, drága elvtársak.

Viszont a mi falunk sem különbözik tőle, a mi országunk pedig a falutól. Mondom. A sorosbérencek azért küldték az utalványt a Jenő postással, hogy a szabolcsi almafák alatt a roma kölkek buksiját simogassák, aztán mégsem az lett, hanem dizsihavaj. Masszázs, léleksimogató beszélgetés, életkedv-előadás, meg biorezonancia mérés.

Ám ennyi nem volt elég, nem érte be a Jolán néni, hogy szétálló bütykeit gyömöszköljék a göcsörtös hátával együtt, a Lalinak meg, aki traktorista volt valaha, simogassák a lelkét, miközben mérik a rezgő bióját neki. Futotta arra is, hogy meghívják nemzetünk nagy tanítóját, Oravecz Nórát, hogy hintse el lelkének végtelen bölcsességét a budi tövében. Azóta jár homályos, elborult szemekkel a falu apraja meg a nagyja.

A jól végezett munkát egy farsangi bulival koronázták meg, szintén az Unió finanszírozásával. Végignézve a kínálatot, amit a szabadságharc szellemében Vojto Mihályné polgármester brüsszeli pénzből prezentált az övéinek, finom léleknek hihetnők. Ennek azonban ellentmond, hogy az érdeklődő újságíróknak kifejtette, semmi közük ahhoz, hogyan mulat, mint friss magyar úr, majd kidobta az egész pesti bagázst a tyúkszaros udvarra.

Gávavencsellő az pont Magyarország, csak kicsiben. Vojtóné maga Orbán, a habitusa neki, a pénzhez való viszonya, megminden. Megróni polgármester asszonyt ezért teljesen fölösleges, követi a Fidesz által kitaposott ösvényt, azt csinálok, amit csak akarok. Ő Oraveczbe fekteti a bajor munkás pénzét, mert azt szereti, mások kisvasútba, tök mindegy, egyként romlott, szavatosságát vesztett mindkettő.

Vojtónénak az a helyzeti előnye viszont, hogy ő kihajíthatja az érdeklődő újságírókat. Orbán ellenben az Unió karszalagos ellenőreit, akik a héten érkeznek éppen az ilyen rongyrázásokat vizslatni, azonban nem. S miközben azt mondják egyetlenünknek, hogy húzódjon a kocsi belsejébe, közben a tökeire is léphetnek, ami aktustól visítások közepette szűnik meg az egész ország biorezonanciája.

Az egészben viszont az a végtelenül lehangoló, hogy ebben a történetben mi magunk vagyunk a ’vencsellői roma gyerekek, akikkel ki lett baszva, akiket ott hagytak az út szélén. Ha van Isten, akkor ezt nem hagyja szó nélkül. Viszont én őbenne nem hiszek egyáltalán, amikor minden temetésen bájosan süt a Nap. Hát milyen Isten az ilyen? Az övéké valószerűleg.