Az időpont már megszületett.
Nyilván az egész estés program látványelemei is kirajzolódnak lassan, gyártják már a pályányi hosszúságú nemzetiszín szalagot, s a parlament aktuális feladatait is úgy állítják össze, hogy az alelnök úr ne hiányozhasson ott senkinek.
Hosszú hónapok várakozása után, elégedetten szeletelheti végre a nemzetit – polgármesterrel, püspökkel, pártfunkcikkal, haverokkal, cinkostársakkal és persze mindenféle, egészen elenyésző méretű üleptakarítókkal…
Ünnep lesz ez a javából!
Avató, mely után még nehezebb lesz megérteni, hogy az egészhez semmi közünk!
Nem terveztük, nem finanszíroztuk, nem vesszük birtokba – micsoda ócska hazugság ez a „birtokbavétel” című színmű – csak tűrjük, mint ahogy mindezidáig minden mozzanatát.
És mindazok, akik ezt a pillanatot úgy várták, mint a Messiás eljövetelét, most koppannak csak igazán, mert a megpróbáltatások nem érhetnek véget!
Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek szart sem kapnak a megnyitóval – legfeljebb elmehetnek már napokkal az esemény előtt és jól bevásárolhatnak méregdrága jegyekből, megvehetik az ünneplés jogát!
Amúgy az imént felsorolt csapat csak egy töredéke mindazoknak, akik hosszú heteken, hónapokon át nyelték a port, cuppogtak a sárban, hallgatták a hajnaltól késő estig zuhogó, dübörgő gépeket, s akiket a kiválóan manipuláló sajtótermékek rendre összeugrasztottak a Hali-arénát oly rettenetesen váró drukkerekkel.
Szégyenkezniük kellett és kell, ha szólni merészelnek az elszenvedett kínokról, vagy ha említeni próbálják, miként esett az ingatlanjuk értéke a töredékszint alá, mióta a nagy fehér izé terpeszkedik az erkélyük előtt. Furán igazságtalan volt, ahogy senki nem kért a véleményükből, sem a tervezéskor, sem a kivitelezéskor, sem pedig a hetek óta tartó diszkivilágítás és mindenféle hangpróbák okán.
Az ő dolguk nem lehet más, mint a valami módon elérhető túlélés, minden tűrése és elfogadása – elvégre a miniszterelnök gyönyörűsége mindenek feletti gyönyör! Ostobaság előhozakodni a működésképtelen kórházakat, a lepukkant iskolákat, a járhatatlan utakat – de legalábbis hiábavaló küzdelem, Orbánisztán kies hantjain…
Szóval, a pontosság kedvéért ma világossá válhatott végre, hogy Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek beslattyoghatnak és megünnepelhetik nagyságosék „piszkosul jól sikerült” projectjét, ott lehetnek és tapsikolhatnak, sikoltozhatnak, mikoron a miniszter nyiszálni méltóztatik, ha…
Ha kifizetik a belépőjegyet, ha tejelnek egy kellemeset, miközben kóser kis bio díszletté válhatnak, a világot körbejáró tudósítások részeként, amikor a Haladás Sportkomplexum soha nem látott tömegeiről kell majd ódákat röffenteni!
Mert amint pl. az Őrvidékház valamennyi rendezvényén előforduló kilenc nézőről hetente méltóztatnak gyönyörű eposzokat firkantani, minden bizonnyal ezt a megnyitó ünnepséget is a hatalmas nézőszámmal teszik majd felejthetetlenné.
Lesz ott kérem minden, ami helyi különlegesség – tehát fellépti díjukról boldogan lemondó balga tősgyökeresek attrakciói -, lesznek ügyeletes sztárocskák, akiknek fenekén még ott piheg valamely közeli tehetségkutató maradványa, no és persze lesznek római kacatokba öltöztetett szombathelyi operátorok, meg integető manuszok, amolyan elkötelezettek. Ha nem szarakodtak volna oly soká a kivitelezők, maga Szent Márton is itt felezné aktuális köpönyegét, s pár százan lenyalhatnának pár száz reanimációs babut is – elvégre ez a segítés városa.
Kedves szombathelyi barátaink!
Drága Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek a Rohonci út lakói!
Legyünk már olyan bátrak és ne álljunk sorba méregdrága jegyekért! Ízléstelen és szokás szerint aljas húzás valami birtokba vételéről ünnepélyt rendezni, ott, ahol éppen csak ideiglenes vendégek lehetünk, egyetlen megváltott helyjegy erejéig!
Ez Szombathely vezetésének a szintje, amihez felesleges volna asszisztálnunk… Nélkülünk alkották, nélkülünk vegyék birtokba, akiket illet, s örvendezzenek, ahogy szoktak, publikum és érdeklődők nélkül!
Csak, hogy megírhassák, miként fanyalgunk, mi a nyilván Soros-bérenc szombathelyiek…