A magyar proletárok háromnegyede támogatja az alapjövedelem intézményét egy felmérés szerint, Kósa Lajos pedig nem. Ebbéli álláspontját megerősítendő kijelentette, hogy az alattvalók szívének ez a kósza vágya „abból a tőből fakad, hogy legyen ingyen a sör, a pálinka, legyen minden ingyen, és ne is kelljen dolgozni semmit se, sőt még annál is kevesebbet”.
Ezen a ponton táborozzunk le egy csöppet, és tekintsük át ennek a mondatnak a jelentését, elemezzük mintegy a táblánál. Lajosunk nem kevesebbet állít, minthogy a magyar népek dologtalan piások, akárhogyan is forgatom én ezt az egészet. Lehet, hogy akad majd, aki fölhorgad ezen, aminek az ég egy világon semmi értelme nincsen.
Volt itt már mindenki komcsi, buzi, meg még ki tudja, mi a rosseb nem, attól függően, mit kívánt meg a Fideszbe csomagolt haza érdeke, miközben ők egyfolytában helikopterek, mert a „segükbe is felyük” van. Le vagyunk nézve? Perszehogy, de ez csak megerősíti szívünknek azt a kósza vágyát, hogy elhúzhatnának már a redvásba, hogy ilyen cizelláltan fejezzem ki magamat.
Nem állok én itt neki számba venni, felsorolni, hogy hányszor-sokszor volt a nép bánatos légyszarnak nézve általuk, ellenben ezt az egészet egy másik aspektusból sem árt megvizsgálni, és egészen érdekes dolgok derülhetnek ki. Olyanok leginkább: rendszerint halovány fingjuk sincsen arról, hogy miket hadoválnak össze.
Vegyük például Szijjártó futsalügyest, aki heti rendszerességgel és visító fejhangon követel az egész univerzumtól több tiszteletet a magyar népnek, amikor pedig a világ sorosai kelettől nyugatig csakis őket hajtják el a maci vérveres orra végibe, mint arra bizonyára emlékezni tetszenek az annalesekből, valamint a napi sajtóból.
Ha most összevetjük Kósa helikopter állítását – hogy a magyar nép egy alkoholista állatállomány – ezzel a tiszteletet követelő mantrával, máris látható, hogy a kettő sehogyan sem passzol össze. Mert mit tiszteljen a sok liberálkommunista mibennünk? Az elvonók népét? A csikósch-gulyásch-piásch triumvirátust?
Ugyehogy nem állnak össze a dolgok. Viszont emlékezzünk a kupakokra, amelyek Kósa Lajos szájából folytak elő búvópatakként, kijelölve Pártunk szellemi horizontját valahol Heidegger és Felcsút között. Olyan alapvetés volt az, amelyet tanítani fognak a pártiskolán, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Idézzük ide szellemét!
„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”
Két folyomány fakad csupán ebből. Az egyik, hogy amikor ezt így sikerült megfogalmaznia, maga is kokellós volt, és akkor sírva követeljük a turmix titkát. Én a sör-unikum kombóra szavazok, de akkor ne pofázzon. A másik meg, hogy neki ennyire futja, és ez a valószínűbb. Viszont akkor mi legyünk indiánok, aki népek tisztelték a lelki szegényeket. Ez lesz a keresztényi hozzáállás.
Ismét mindenki vérmérséklete szabja meg azt, hogy milyen átkot szór a miniszter fejére, vagy, hogy lelkében miképpen verné szét a fején a hokedlit, de nem is ez a lényeges igazán, hanem, hogy Balog miniszter a rendszer eszenciája mintegy, a Fidesz lelke (hm), mert ilyen az összes.
Miután ez megtörtént, és Béla már az asztalánál darvadozott, jöhetett volna az újabb gyógyír. De ő elutasította a hűsiket és beöntéseket, mert tudta, hogy ezúttal vagy itt hal meg, vagy pedig azt teszi, mint minden mélytengeri utazó, hogy fokozatosan, mintegy lépésről-lépésre bukik föl az árból. Nyomorult életének nyamvadt, tyúkszaros elemeit egyenként vizsgálja át, illetve hát, nem is ezt, hanem a díszleteket, hogy amikor végül felnyitja a szemét, a kétszer kettő józansága elviselhető legyen, mert nem azzal van a baj, ki ő, hanem, hogy ennek az egész cirkusznak milyenek a díszletei. Tulajdonképpen így bújt ki a felelősség alól, de végül is, igaza volt. – Nézzünk szét csalás nélkül, könnyedén! – Adta ki a jelszót, a fröccsök ura nem értette a motyogást, de megnyugodott, hogy akkor a beteg most már életben marad.
Zúzós szemével fölnézett álmai gőzei alól, ment a tévé, benne asoros, hogy ő ne győzze le az országot már, és ne vihoghasson a gyönyörű nemzeten. – Ennek sosem lesz vége? – Ezt kérdezte a fröccsök urától, aki szegény megijedt, nagyon, mert azt hitte, barátja szunyókál. – Nem. – Ezt válaszolta a kocsmáros, sprickolt egy fröccsöt a visszatérés örömére, és kérdőn nézett. Béla szükségét érezte, hogy megint okos legyen, ezért kijelentette: – Tudod, mit mondott az öreg dán? – A fröccsök ura nem tudta, ezért Béla föllapozta lelkének éjfekete könyvét, és felolvasott belőle, mint aki meglelte a bölcsek kövét, és az írt az összes bajokra.
