„Nem hiszem el, hogy egy hátfájással ide kellett jönni!” kezdi, köszönés helyett az ügyeletes orvos. „Sajnos, ide! Nem tudok mozogni és levegőt venni” válaszolom.
Hajnal 4:48, felébredek és ezzel egy időben éles fájdalom hasít a bal lapocka alatt a hátamba. Nagyon nehezen felkelek, rájövök, hogy nem tudok menni, mert minden egyes lépés, és levegővétel óriási fájdalommal jár.
Kétségbeesek: hogy lehet, hogy egyik pillanatról a másikra, elvesztem a kontrolt testem felett, és nem tudok mozogni, vagy csak nagy fájdalom árán?!
Nem adom fel, erőltetem a mozgást a fájdalom ellenére is. Az nem lehet, hogy nem megy, ez nem opció, igenis mennie kell. Felveszem a harcot a fájdalommal és nyomom a reggeli rutint, tusolás, öltözés, fogmosás, kávét most kihagyom…, közben sírok a tehetetlenségtől és a fájdalomtól. Hamar felismerem, hogy a sírást abba kell hagyni, mivel a hüppögés, és szipogás csak fokozza a fájdalmat.
Közben egy belső monoton hang tolja: ne ess kétségbe, cselekedj! Menj be az ügyeletre! Nem is rossz ötlet, kicsit még várok, nem akarom korán zavarni az orvost, gondolok kellő empátiával az ügyeletes orvosra. 5:50-kor elindulok, ha hatkor csengetek, talán nem lesz illetlenül korán. Az ajtóban találkozok egy szintén korai pácienssel, még egy nyugtató pont, nem vagyok egyedül.
Csengetek, az asszisztens kedvesen fogad, kis türelmet kér hívja a doktornőt. Hát… ő minden, csak nem kedves… „Nem hiszem el, hogy egy hátfájással ide kellett jönni!” kezdi, köszönés helyett. „Sajnos, ide! Nem tudok mozogni és levegőt venni” válaszolom. „Hogyne tudna, különben hogy jött volna ide”-hangzik a végtelenül gúnyos válasz. Próbálom magyarázni, hogy higgye el nem jókedvemből vagyok itt , és iszonyú a fájdalmam. Meg sem hallgatja mit mondok, csak egyetlen mondatot kántál, „miért nem vett be fájdalomcsillapítót OTTHON?” Döbbenten állok, azt hiszem nem hallok jól.
Telik az agyam vérrel, és közben arra gondolok, mi lenne ha én is kérdéssel válaszolnék: „ Mérték már az EQ-ját?” Nagyon kíváncsi lennék az eredményre. A közhelyek, hogy az „adóforintjaimból ülsz te itt, „arohadtéletbe” már eszembe sem jutnak.
Gyakorlatias okokból mérlegelem, ha felhúzom magam az izmaim összehúzódnak, és csak növekszik a fájdalom. Próbálok nyugodt maradni. „Ez a viselkedés őt minősíti, nem téged”- nyugtatgatom magam. Ennek ellenére én érzem magam megalázva.
A cinizmust már nem tudom legyőzni, és megkérdezem, hogy mégis milyen panaszokkal jöhet az ember ide, hogy ne tűnjön hisztinek. Választ nem kapok… Velem a továbbiakban nem kommunikál, csak annyit, vessem le a felsőm, megvizsgál. Az asszisztensnő próbál kedves lenni, elmagyarázza, hogy két injekciót kapok, mindkét felembe egyet-egyet, hogy ne legyek féloldalas… kedves vicc, nevetgélnél se erőm, se kedvem.
Az, hogy mitől vannak a fájdalmak, még mindig nem tudom. A orvos sértődött, hogy bagatell tünetekkel, reggel 6-kor felkeltettem. Úgy tűnik, nem tervezi, hogy megbocsát, mert szájzárral büntet.
Ennél rosszabb nem lehet…. veszem a bátorságot és megkérdezem, mi van velem, mitől vannak a fájdalmaim.
Ekkor nagy kegyesen elmondja, hogy gerincből ered, további vizsgálatok kellenek, egyeztessek a házi orvosommal.
Leforrázva ülök be az autóba, és nem tudom felfogni, hogy miben volt részem az előző 10 percben. A tehetetlenség ordít bennem, és továbbra is csak az EQ foglalkoztat….egy raklapban is több empátia van.
Kövér házelnök et. akkor állította, hogy világszínvonalú a magyar betegségügy, amikor az is kiderült, hogy a rendszerváltás utáni nyomorban, 1992-ben kies hazánk a GDP hat százalékát költötte gyógyításra, most meg, hogy erős és büszke, már csak négyegészhetet.
Állócsillag nincsen, azt csak a Fidesz állítja. A mi Napunk is a Tejútrendszer Perseus-karában kering a középen ücsörgő bazi nagy fekete lyuk körül, úgy hozzávetőlegesen egymillió kilométer perórás sebességgel, és, ami érdekes, még csak a menetszél sem fújja a hajunkat.
Ötletem sincs, hogyan lehetne még egyszerűbben elcsalni a választásokat, mint ismeretlen helyeken feladott, bizonytalan mennyiségű, ködös tartalmú levelekkel, amilyen a konzultációs hagymáz is, amire egyfolytában hivatkoznak. Ahogyan megint csak tegnap valami Dömötör kismufti, aki harcukat a 2015-ös bevándorlási konzultációra, a tavaly őszi kvóta-népszavazásra, és a most lezárult konzultációra alapozza.
Nem tudom, nyájas olvasó, hogy átsugárzik-e a monitorodon, hogy miközben itt mókázva mutatom be a sivatagot, mennyire nyüszög ez én lelkem a liberális mocsárban. Az a legszebb a vakegerek eme harsonaszavában, hogy voltaképp burkoltan arra buzdít, öljünk meg minden rohadékot, de ez merénylet lenne Vian ellen, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy a buzik és a romák megruházása lehet az, amely célként a tiszta tekintetűek elméjében lebeg. Valahogy úgy látják, hogy ezek a gátja az ő boldogságuknak.
A történelem olyan, hogy egyfolytában zajlik, csak közelről nem vehető észre. Hosszú évszázadok után majd, amikor háromfejű és jóságos szíriusziak végeznek ásatásokat, hogy kiderítsék, miért és hová tűnt el ez a faj a Föld nevű bolygóról, legalább olyan tanácstalanok lesznek, mint a jelenkor vizsgálatai Atlantisz kapcsán. Nem látják, mert nem láthatják meg, a homo sapiens győzelme már eleve arra épült, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, és azóta szüntelen ez megy. Elvágjuk a másik torkát, mert nem tetszik a frizurája.
A sivatag olyan terület, amelynek vízháztartása állandóan veszteséges. Ez a legkonkrétabb definíciója a földi pokolnak, amely kies országunkban is kitartóan alakulgat, mert egyre rosszabb az ember közérzete abban a kultúrában, amelyet Orbán Viktor sötétsége szabadít ránk.
