rezeda – Oldal 201

Rákenról

Éjfél óta októbert írunk, és ennek két következménye is van momentán. Egyre nagyobb az ősz, másrészt pedig, ha a szomszéd Józsival éjjel kettőkor kiálltunk volna a ház elé Orbánt szidni, elvihettek volna a zsandárok gyülekezés miatt. Az előző de facto adott az univerzum törvényei okán, a második folyomány azonban de jure létező emberi jelenség, csak Orbán birodalmában, és csupán éjfél óta. Ez azt is hozza magával, hogy az őszt még alaptörvénnyel sem lehet megállítani, ezzel szemben Orbán Viktor Mihályt egy egyenes kaszával ki lehet kergetni az életünkből. Ez a különbség.

Megjegyzendő azonban, hogy bár a kaszával történő hajkurászás egyszerűnek tűnik, megoldhatatlan feladatot jelent mégis, és szinte kilátástalant, többféle okok miatt. A magyar az nem olyan hajkurászós típus, még gyülekezni is alig akar, ha a sor végén nem osztanak cukorkát vagy zsák krumplit. Ha viszont igen, akkor a hóna alá csapja, s hazamegy a legény, a szónokok meg ott maradnak szégyenszemre a mikrofonjukkal. Másrészt ez a hatalom, amit NER-nek hívnak, a kilencedik évébe lépve meglehetősen monolit és sajátosan eszelős is lett, és egyik tulajdonsága sem független a leszedált emberektől, akik működtetik.

Freud bácsi értekezik arról a “Rossz közérzet a kultúrában” című esszéjében, hogy a boldogság üldözése közepette a legcélravezetőbb a világ átalakítása, magunk képére formálása. Ám a szakállas nagyon illetlen módon azt is mondta ugyanitt, hogy ugyanakkor a vallások a világ eszelős átalakítására törekszenek, miközben nem ismerik fel tevékenységük eszelős voltát. Ezzel máris itt csücsülünk keresztény kultúránk centrumában, azzal a megszorítással, hogy a Fidesz-KDNP jellemzésére a keresztény jelző is meglehetősen eufemisztikus, kultúráról pedig jobb nem is beszélni. Ilyen homokos, füves, vizes síkot találunk ennek helyén, elképesztő következményekkel.

Szerdán például ez a fideszmassza, amely hasmarsként folyik ki Orbán seggéből, végképp dedós idiótát csinál magából, amikor elfogad egy olyan javaslatot, hogy a kormány “ne engedjen a zsarolásnak, utasítsa vissza a Magyarország elleni valótlan vádakat, és jogi úton is lépjen fel a csalással elfogadott, Magyarországot rágalmazó jelentéssel szemben”. – Eközben a Sargentini-afférra gondolnak természetszerűleg, és nem veszik észre, mennyire röhejesek, sőt, a hazát megmentő hős harcosoknak képzelik magukat. Teljesen degenerált az összes, mert pénzért nem lehet ennyire hülyének lenni, erre születni kell.

De mit is tehetnének mást, ha a vezérlő csillaguk, sem egyéb, mint egy duzzogó, durcás, dagadt óvodás, akinek elvették a játékát. Mert mi egyebet jelenthetne, ha azt olvassuk, hogy nem írta alá Lech Walesa szülinapi üdvözlőkártyáját, amit egyébként az EU tagállamainak valamennyi vezetője megtett, kivéve őt, és lengyel kollégáját, ezt a Mateusz Morawieckit, mert két jóbarát, ha tuskó is. Orbán baja egyébként az volt minden bizonnyal, hogy Walesa már sokszor elmondta a keresetlen véleményét róla és a kormányáról is. De így van ezzel pár cimboráján kívül mindenki, ezért lehet, hogy az egész világgal harcban áll, sőt, a saját népével is, sőt most készül épp az összecsapásokra.

Erről Kocsis Máté tudósított minket, amikor kifejtette, hogy az októberrel elmélyülő őszön a “Soros-hálózat” utcai provokációkkal és megmozdulásokkal készülhet az ellenzéki pártokon is keresztül. “Senki ne számítson békés időszakra!” – Soha nem jöhetett volna jobbkor az újfajta gyülekezési törvény tehát, bár a Kossuth-térről enélkül is cipelték el az embereket a csípős hajnalokon, és ezután is fogják, nem kell ahhoz semmiféle törvény, mert azt csinálnak, amit csak akarnak. És ezen a ponton érkezünk el megint az egyenes kaszák problémaköréhez, és be kell látnunk, hogy az úgy nem fog menni, mert nekik még tankjaik is vannak.

Mindemellett azon kapom magam mostanában, hogy vénségemre egyre többet hallgatom a zeneművészet hiphop irányzatnak nevezett fajtáját, ami úgy nagy általánosságban a lázadásról szól. Ez is mutatja, hogy minden mindennel összefügg, s ahogy ereszkedik a köd az országra valóságosan és szellemi értelemben is, úgy válok egyre sötétebbé magam is tehetetlenségemben és jobb híján. Viszont ez döbbentett rá arra, hogy az eszelősen monolit hatalom ellen abszurd gerilla módszerekkel lehet már csak föllépni, és el is mondom, mért és hogyan. A kulcs a 80-as évek Amerikájában rejtőzik, és végig itt volt az orrunk előtt.

Reagan elnök annak idején az 50-es évekbe álmodta vissza az országát, annak az avas szagú erkölcseit óhajtotta rákényszeríteni az usákos népekre, mint most nálunk Orbán is jön a vallással megspékelt fasiszta kommunizmussal. Reagan országában pedig elemi erővel tört ki az indirekt lázadás, megszületett a rap, a hiphop atyja, és mindent elborítottak a graffitik, azt üzenve, hogy az élet él és élni akar. A jelenleg nálunk zajló kulturális forradalom közepette a NER-ben sem marad más eszköz, mint az efféle lázadás. Mert mit kezdhetne azzal akár a TEK is, ha az országban egy időben ezer helyen vonatozna a falakon Orbán, vagy, ha percenként kapnák a hívást, hogy itt is gyülekeznek, meg ott is.

Nem egy lenini program a Téli Palota bevételére, de kezdetnek megtenné. Sőt, azzal is kecsegtethetne, hogy a művházakból, színházakból kiszorított emberek, akik esetleg unják az operettek és a nemzeti temtikájú színművek talmi világát, ugyanúgy megteremtik azt az ellenkultúrát, ami elemésztheti a rendszert, mert lássuk be, más lehetőségünk nem maradt. Ellőttünk a rákenról új korszaka, amikor az új bálványokat gitárral lehet ledönteni. Hogy ez már harminc éve megtörtént kies hazánkban, az ne zavarjon senkit se. Erre jutottam most, hogy éjjel egykor fölébredtem, és nem hívtam ki a szomszéd Józsit gyülekezni a ködökbe, s nem azért, mert nem esett volna jól, hanem, mert ő is hívő, ráadásul a magyarnótát kedveli.

Orbán, az ’56-os hős

A hétvégeken mindig Rétvári Bence szokott szórakoztatni minket különféle jó hírekkel. Ilyenkor, a vasárnapi mise környékére időzíti általában az olyan kijelentéseket, hogy kinek miért nagyon jó éppen, s kinek lesz majd, mely társadalmi rétegek részesülnek a NER jótéteményeiből, ők pedig hogyan fáradoznak szakadatlan a boldogulásunkon, ilyenek.

Ezen a héten másfajta örömöket kínált. Nem arról mesélt, hogy mért mosolyog az egész ország szünetmentesen a rohadt fogával, mert kapott egy zsák krumplit, hanem utat mutatott mintegy, kijelölte az ösvényt, amelyen haladni szükséges az elhülyüléshez, hogy úgy általában akadályok nélkül fogadhassa be az egész lakosság, komplexen és kollektíven a szent lelket, és az Isten csavaros farkát.

Az államtitkár rámutatott – szólnak a híradások -, szóval rámutatott, s magunk látjuk is, midőn acélos tekintettel, a jövőbe vetett hittel lengeti a mutatóujját, szóval, még egyszer: rámutatott, hogy “az iskolai nevelés sem kulturálisan, sem felekezetileg nem lehet független”. Ezt egyszerűbben úgy mondják, folyik a rekatolizácó, és alattvalókat tenyésztünk.

Én ilyesmin élcelődni már nem bírok, így momentán Rétvári államtitkárról szóló gondolkodásomat be is fejezem azzal a toldással, hogy ördögi körbe kerültünk mi ketten – államtitkár úr meg én, de az egész NER is -, mert a permanens hülyeségekre hasonképp szünet nélkül kell reflektálnia az embernek, mert a végén még azt hiszik, hogy nekik van igazuk.

Rétvári államtitkár viszont nem azért menekül meg, mert olyan jámbor a szívem, hanem, mert kihívója akadt az eseményekben, de még milyen. Orbán Viktor emlékérmet kapott ugyanis, mégpedig az 1956-os mártírról, Szobonya Zoltánról elnevezettet, és ez az esemény mutatja nekünk, Rétvári államtitkár ábrándozása a kívánatos oktatásról – amely nem független – milyen eredményekhez vezethet. – Ilyenekhez.

Olvasva ugyanis, hogy “a díjat azok vehetik át, vagy kaphatják posztumusz, akik életüket áldozták a forradalomban való részvételért, példát mutattak a harcok alatt, vagy példát adnak a magyarság felvállalásáról”, és végig gondolva, hogy Orbán Viktor Mihály milyen fajsúlyos szerepet játszott ’56-ban, előttünk áll az odaítélés aktusában megtestesülő kiforrott szervilizmus, amely már az idiótaságba hajlik, így tökéletesen NER kompatibilis.

A díjat ugyanis a Szobonya család legidősebb tagja ítéli oda, mint a kuratórium elnöke. Ebben a gesztusban tehát mást nem láthatunk, mint a vallásos imádat és rajongás megtestesülését, lévén, Orbán Viktor Mihály egyetlen kritériumnak sem felel meg, ami miatt a díj elnyerhető. Életét nem áldozta a harcokban, példát sem mutatott a küzdelmek során, ugye.

Magunk közt szólván ’56-hoz annyi köze volt a most ennek okán kitüntetettnek, hogy még szakállasan Nagy Imre szimbólumával kurválkodott, és zavarta ki a már úgyis poroszkáló oroszokat. Létezése tehát már akkor hazugságban fogant, hiszen láthatjuk, hogy akinek a szimbolikus koporsójánál akkor verte a nyálát, annak a szobrát most készül eltávolítani, hogy újraírja a történelmet.

Már évek óta annyira tarja csak ’56 hőseit, hogy a Forradalom lángja nevet viselő alkotást is egy kutyafuttató mellé költöztette. Ott tartunk, hogy Dózsa László a legnagyobb király, és Wittner Mária az egyetlen hős, mert ők egyelőre még ugyanúgy kéznél vannak, mint a Szobonya család legidősebb tagja, akinek senki nem mondta meg, hogy tévedni tetszik, sőt, ez így valahogyan olyan perverz gesztus.

Nem tudom, hogyan illik viselkedni ilyen kitüntetésekkel, de, ha a Kossuth-díjat vissza lehet utasítani, hogy komcsiktól nem veszem át, ilyen Szobonya emlékéremre is lehetne annyit mondani, hogy nem vagyok méltó rá. Ilyenről azonban ne is álmodjunk, mert ahogyan az odaítélés gesztusát belengi a mindennapos agyvérszegénység, a jutalmazottat pedig hasonképp üli meg a romlott gonoszság.

S ez, hogy szimbiózisba került az elvakult szervilis imádat, s kitenyésztődött az, aki élvezi, sőt, hovatovább elvárja a személyi kultusz játékos formálódását, több más mellett mutatja, hogy abba a történelmi korba jutottunk vissza, ami ellen azok harcoltak, akiket most nem tüntettek ki, hanem helyettük az érdemtelen és nevetséges Orbánt. Szintet léptünk megint.

Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

Csirkeláb

Orbán Viktor Mihály betegségének abba a stádiumába érkezett, amikor már senkinek sem hisz. Most épp a Magyar Nemzeti Banknak nem hisz, amely intézményt pedig a pórázon vezetett kajla szemű kis pincsije dirigál piros pöttyel a seggén, és aki legalább annyira unortodox, mint amennyire a gazdája illiberális. Ezt a kettőt az Isten is egymásnak teremtette, most mégis bizalmatlanul méregetik a másik hasát, illetőleg csalfa tekintetét.

Úgy akár, mint amikor az Adolfnak magyaráztak a maradék tábornokai, hogy baj van, főnök, közben az oroszok már verték a bunker ajtaját, hogy csigabiga gyere ki, vár a vodka ideki, ő meg tologatta a nemlétező seregeit, majd nagy kegyesen főbe is lőtte magát. De ne ábrándozzunk a nagy előd példamutató életútján, nézzük inkább, miből főzünk mi, illetve hát, ahogy a vége felé kiderül, hogyan nem főzünk egyáltalán semmiből semmit se.

Mert az van, drágáim, hogy Ártunk és Ormányunk a duci kis ujjain kiszámolta – csak olyan van neki -, hogy Krisztus után 2019 évvel az infláció 2,7 százalék lesz, és ezt kőbe is vésték. Olyannyira, hogy a kajla szemű hiába mondja, 3,1 lesz az a 2,7, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el, mer’ nem hiszi el. Emiatt a nyugdíjasok szívják majd a csöcsöt, mert a nyugdíjukat az orbáni ábrándok szerint emelik, aztán, ha mégis több lesz a pénzromlás, s emiatt éhen halnak, akkor posztumusz kapnak novemberben kompenzációt.

Szórakozok itt, holott ez egyáltalán nem tréfadolog. Elnézést az illetlenségért, de megdögleni is jobb széles mosollyal az arcunkon, nem igaz? Nem. És most, hogy feloldottuk itt a gyomori görcsöket, már nyugodtan mondhatjuk Ártunknak és Ormányunknak, hogy kapja be. Ilyen indulat nélküli megengedő jóindulattal és hátba veregetéssel, midőn azon morfondírozunk, hogyan számolják ezek az inflációt különben is.

Az is egy titok, a KSH úgy működik máma már, mint valami Enigma, és képes teljesen ellenkező előjelű dolgokat állítani, mint amit a való élet mutat. Ahogyan ezt tapasztalhatni is, mert a népek, akik nem tudnak lopni úgy, mint a vezetőik, visonganak, milyen drága már minden, s legfőképp, milyen ütemű a drágulás. Ez azonban a statisztikákban egyáltalán nem jelenik meg, és kedves vezetőink, akik nem járnak a piacra, erről nem is szereznek tudomást soha.

Jogos hát Orbán Viktor Mihály személyes meggyőződése, hogy ő a magyarság jótevője, vagy csupán a tapasztalat hiánya mondat vele ilyesmit, ezt már soha nem tudjuk meg. Egyáltalán azt sem tudjuk, van-e neki pénztárcája, hogy szükséges-e ilyen kellék neki, amikor mindent alanyi jogon kap meg, röpcsit, pörküttet ubival, szotyit pedig stadionnal. Ambivalens viszonya lehet a fizetőeszközzel, így nem tudható, született gonosz, vagy a létezés másik dimenziójában leledzik, mint az alattvalók. Ez örök titok, és az is marad.

De milyen érdekes is az élet. Nemrégen láttam egy dokumentarista jellegű filmet a Vasladyről – nem Hosszú Katinkáról, hanem Margaret Thatcherről -, aki ebben már nyugdíjas éveiben megjött a piacról, ahová úgy szökött ki, és felháborodva közölte a férjével, hogy már megint hány pennyvel emelkedett a tej ára, tarthatatlan. Ilyen sztori a mi egyetlenünkről nem születhetik, ha majd film lesz belőle, és erről mindenki azt gondol, amit csak akar.

De visszatérve a rögvalóhoz, elmesélem, a saját benyomásaimat az inflációról. Olyanokról, amik mellbe nem vágtak, csak azt mondtam magamban, na, bassza meg. A sós kiflim ebben az évben huszonhat helyett huszonkilenc pénz, ez nekem tíz százaléknak tűnik uszkve. Megszerettem egy sajtot, aminek kilója kilencszázról ezernégyre kúszott, ez több, mint ötven százalék, és mehetnék tovább a végtelenségig.

Most viszont a nyugdíjasokról beszélünk elsősorban, és nem tudom, mit tartalmaz az ő úgynevezett vásárlói kosaruk, de csirkelábat és farhátat, mint közkedvelt nyugdíjas eledelt biztosan. Ezek sem lettek olcsóbbak, és a tejjel is megesett az a csoda, hogy amint lecsökkent az áfája, a boltban másnap drágább lett. Hogy ezt hogyan csinálták, az nagy talány, de felteszem, mindenkinek megvan a maga szívhez szóló története, mi és hogyan lett drágább.

Viszont ezt, mint látjuk, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el. Ez az az állapot, amikor az akarat fölülírja a törvényt, az álom a valóságot, s így, ilyen közelítéssel nemhogy országot, háztartást sem lehet vezetni, mert a végén kilakoltatják az embert. Utcára teszik a fogdmegek. Ez a mai mese is egy apró adalék arról, hol is élünk, töketlen barmok által irányítottan, akik ráadásul még gonoszak is.

Az, ugye, egyedi tragédiája az országnak, hogy olyan aljas miniszterelnöke van, aki habitusában Virág elvtársi magaslatokon jár, amikor a valósággal kell szembenéznie, mint emlékezhetünk: “…Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…” – És fölépült a ház ajtó meg ablakok nélkül.

Most meg ez a Bono

Momentán az a kultúrharcosok legégetőbb gondja, hogy Bonot, a U2 zenekar frontemberét ekézzék. Az ügy most olyan stádiumban van, hogy szerintük ez a jóember egy pedofil, tehetségtelen buzi, aki Gyurcsány kottájából játszik. Ez bármennyire is szürreális, de itt történik Magyarországon, a mi életünkben, és még csak nem is álmodjuk. Én is megcsíptem magam az imént, és ébren lévőnek bizonyultam.

Mindez ott kezdődött, mint az tudvalévő, hogy ez a Bono beszólt nagy nyilvánosság előtt miniszterügynökünknek, urunknak Madridban, lájtosan lefasisztázta, amivel nem tett egyebet, mint amit az EU képviselői is megszavaztak, besorolta őtet oda, ahová való, a történelem szemétdombjára. Bár, kétségtelen, hogy ez Orbán seggéből előkandikálva kevéssé látszik, mert ott meleg van és magyarszag.

Van az úgy, hogy beszólnak miniszterügynök úrnak, megtette ezt már nem egyszer Roger Waters, de Manu Chao is. Nem mindenki dalokádó és szignálszerző Ákos, és pláne nem ufókkal táncoló Pataki Attila. Mégis, oly jó látni, hogy amikor nincs fennhatósága az elvtársaknak, és nem tilthatják be a fellépést, mint ahogy Alföldinek nincs maradása már az országban, akkor milyen tehetetlenül rázzák a ketrecüket.

De ne higgyük azt, hogy ez a habitus újkeletű, már nagyon régóta csinálnak hülyét magukból azok, akiket a kontraszelekció kitenyésztett. Pár nappal ezelőtt is Szalay-Bobrovinczky Vince helyettes államtitkár levelezése került napvilágra, amelyet a Die Welt újságírójával, Alan Posenerrel abszolvált. Ez a Bobrovinczky ott tartott buzgalmában, hogy olyasmibe pofázott bele, amihez tényleg semmi köze, de a baksisért terjesztette az igét mégis.

Régóta rajtuk van ez a misszionárus tempó. Már 2002-ben is a The Washington Posttal leveleztek Orbán miatt, bizonygatva, nem is mondta azt, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér. Ebből is látszik, ha valaki a nácikkal kokettál, arra nagyon érzékeny a világnak az a fele, ahol nem építik át a Kossuth teret azért, hogy olyan korba álmodják vissza magukat, amikor négyszázezer embert bevagoníroztak. És az ilyen álmokat mosdatják, mosogatják a hit őrizői csikorgó fogakkal.

2014-ben a CÖF is levelezett Obama elnökkel, mert az Államokban a vezérüket basztatták. Aggódtak “az amerikai kormányzat, illetve a közvélemény Magyarországgal kapcsolatos megnyilvánulásai kapcsán”, és kijelentették, “örömmel és állhatatosan kívánnak dolgozni a jogállamiság keretei között megvalósuló szabadság és demokrácia értékeiért”. – Aztán itt tartunk, ahol.

Ez a troglodita módi jellemzi Kovács kormányszóvivőt ugyancsak, ő is nagy levelező, szerte az univerzumban védi a mundért, és csinál hülyét nem csak magából, de az egész országból is, hogy az emberben olyan hazaáruló gondolatok fogannak meg, hogyha ez magyar, akkor én nem vagyok az. És akkor még Szijjártó elvtárs világra szóló toporzékolásairól szót sem ejtettünk.

Ezek nívója pedig magával ragadó. Ahogyan az a logikai készség és egyben asszociatív bázis is, ami úgy általában a zárt osztályok sajátja, amelyben kényszerképzetes dühöngő delikvensek szaggatják a kényszerzubbonyukat. Csak az ilyen elborulás eredményezhet olyan premisszát, amivel a Sajtóklubjukban előálltak, miszerint Bono azért basztatta a vezérüket, mert így akarta magára irányítani a figyelmet.

Ennek ő fájdalmasan híján lehet, hiszen csak miheztartás végett ránéztem a Youtube-ra, ami azt mutatja, hogy a U2-őt, így egyben Bonot azért nézegetik az emberek, zeneszámonként másfél milliótól százötven millióig bezárólag. Innen érthető, hogy úgy kell neki az Orbán Viktor Mihály farvizén generált figyelem, mint egy falat kenyér. És csak így kaphatta meg kizárólag a Francia Köztársaság Becsületrendjének lovagja, a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoka, a Philadelphia Liberty Medal és a Brit Birodalom Érdemrendje plecsniket is.

Sőt, éppen 2002-ben, midőn egyetlenünk, mint emlékezhetünk még a The Washington Post ellenében bizonygatta, hogy ő nem náci, ez a Bono bekerült a BBC által megszavaztatott száz legnagyobb brit listájára Sir Winston Churchill és Diana hercegné mellé például, így, ha őt Bayer Zsóti ekézi, akkor megint csak az van, hogy én letagadom, hogy egy nyelvet beszélek vele.

Nem szorul ez az ember – mármint ez a Bono – az én védelmemre, a zenéjéből is kinőttem lánykorom után, csupán a környezetem tahósága gondolkodtat el. Mert például, aki nem él a 888.hu által kínált szellemi gyönyörökkel, azt megörvendeztetem egy onnan származó Bono-ügyi írás egy kis szeletével, hogy érezzük a nívó lüktetését:

“…Most, hogy Európában végre a selejt uralkodik, Bono és barátai zseniális érzékkel rácuppantak az életet adó emlőkre, fürge nyelveikkel a matériával tele tőgyeket csiklandozzák. Nem, véletlenül sem akarják meghallani az emberek valódi véleményét. Nem értéket teremtenek, nem pusztán zenélnek, hanem az uralkodó eszméket hirdetik a színpadról…”

Mit ne mondjak, ezek a tőgyek, emlők és nyelvek, meg a matériás csiklandozás, ez nagyon ott van. Csak az nem világos, mit is akar mondani a költő azon kívül, hogy Orbán seggében szép az élet, ott teremnek a magyar vitézek. Arra viszont kíváncsi lennék – bár úgysem érem meg -, hogy alkalmasint, a rezsim bukása után ezek az emberek miből élnek majd meg. Nem is érdekel, mondjuk, ám ezen, ahogyan permanensen hülyét csinálnak magukból, egész jól szórakozok. És mégis ők röhögnek.

Égből pottyant mesék

Jól imádkozhattak”Semjén Zsolt úr”-ért és a magyar kormány tagjaiért, sőt, kellőképp áldhatták is meg őket a Tűz konferencián, amelyet a Christ for All Nations szervezet tartott a bűnös Budapesten, csurig prédikátorokkal, és más, hasonszőrű szélhámosokkal. Például a szarvasölő is ott volt. Az imájuk azért lehetett hasznos, mert “Semjén Zsolt úr” még mindig bambán vigyorog, és a kormány, annak első embere, valamint az összes csatlósaik és csahos kutyáik is vígan haligaliznak, sőt, a mázsás, szörnyű mennybolt sem roskadott össze, pedig indoka bőven lett volna rá. Naponta többször hágják át a saját törvényeiket is, Polt elvtárs pedig bájosan mosolyog.

Például az is milyen már, hogy ez a Czunyiné Bertalan Judit nem nyughatik. Az ő vezetésével ugyanis összegyűlt az Országgyűlés igazságügyi bizottsága, sőt, határozatképes is volt az ügyben, hogyha eddig nem ment, ezután tényleg eleméssze a sorosista civileket, karóba húzza és fölnégyelje őket, és ez nem tréfadolog. A Migration Aid úgy döntött, hogy betartja a törvényeket, de mégsem fizet bevándorlási adót, mert civilként megszűnik és párttá alakul. Czunyinénak ettől habzik a szája, és a bizottságával együtt felkérik a kormányt, kezdeményezzen törvényi változásokat, hogy ez ne történhessen meg. Lehetne hozni névre szóló törvényeket is, az alól semmi furmányos sorosfattya ki nem bújhatna, de meglesz majd az is az ima segedelmével.

Ez a Czunyiné azért hörög a bizottságával együtt, mert a Migration Aid nem fizet adót. Ez az álca, amin már Brüsszel is átlát, mert voltaképpen pártunk és kormányunk el akarja emészteni őket, mint mindent és mindenkit, akinek másképpen áll a füle, mint az övé, és nem tapsol ütemesen. Bod Péter Ákos is most csodálkozott el ezen, pedig, ha annyira vág az esze, már évtizedek óta tudhatta volna, hogy ezek ilyenek. Sőt, hogy odapiszkáljak a közgazdásznak, voltaképp belőle sarjadtak. A végromlás első etapja az az Antall kormány volt, amelynek ő is tagja volt, sőt, Orbán első ámokfutása idején gazdasági főtanácsokat is adott neki. Ennyit erről, viszont ez az adóelkerülés érdekes egy téma, főleg korrupcióval elegyítve, amely bűnök miatt a testvéri Kínában ki szokták végezni a delikvenseket.

Itt van nekünk az a röpcsi megint, amellyel egyetlenünk meccsekre jár szerte a világban. Nem a nem is kormánygépre gondolok most, hanem arra a másikra, amelyet miniszterügynök elvtárs cimborája fizet, s cserébe számolatlanul kapja százmilliárdos tételben a baráti, állami megbízásokat. Állítólag ennek a gépnek az üzemeltetése ötmillió óránként, s ha miniszterügynök úr ezt ajándékba kapja, az ugyanolyan adóköteles, mint a Migration Aid pénze, csak emiatt Czunyinénak nem habzik a szája, sem a bizottságának. És még csak korrupció sincsen, holott egy ilyen út felér öt nokiás dobozzal, és egész nyáron ezen nyargalásztak mégis. Szar ügy lehetne, de mintha semmi sem történt volna.

Azon is csak a vájtfülűek akadnak ki, hogy holnap megint dolga lesz a gépnek, mert miniszterügynök úr a szerbiai Topolyára utazik, hogy átadja azt a fociakadémiát, amelyet három milliárd magyar adóforintból építettek fel Ez is csak a Balkan Insightnek fáj, és nem a Magyar Időknek, mert azok a balkánosok is liberális hazaárulók. Mindemellett a netes közbeszédben téma volt az ügy, ahol a Trianontól megvert hozzászóló úgy érvelt, ha a hazai magyaroknak jár a stadion, akkor a vajdaságiaknak is. Súlyos tévedés, egyiknek sem jár, ez csak Orbán fölöttébb káros mániája és pénzmosodája egyben, ami beleillik a röpködés módszertanába. Mint ahogyan az is, hogy a miniszterelnökség az igazságügyminiszter ügyvédi irodáját bízza meg másfél milliárdért egy munkával, és ez is rendben van állítólag.

Mindez, amit itt hevenyészve lezongoráztam, egyetlen nap kicsinyke kis szelete egy csokorba gyűjtve, mint a mezei virágok. Apró részlet abból a tengernyi mocsokból, amibe belefullad az ország, mégis csupán piszok a köröm alatt. És ami a leglehangolóbb az egészben, elnézve magunkat, itt tényleg csak a vájtfülűeket érdekli, pár elszánt és elvetemült alakot, ahogy elárad a gonoszság. Az is eszembe jut, hogy amíg ezt megírtam, tíz-húsz ember belehalt a szárnyaló egészségügy működésébe, mert nem ismerte a tízparancsolatot. Aztán éppen most nyolc-tíz család ül az összecsomagolt bőröndjein, várva, hogy markos legények utcára tegyék őket, amint feljön a nap. Már hideg is van, lehet, egypáran megfagytak nagy boldogan, sokrengeteg gyerek pedig nem reggelizik, és nem azért, mert nem kerül, hanem, mert Harrach szerint nem is akar igazán.

Így élünk mi Neriában, és föl kéne szabadulni már, ahogy a költő mondja. Bár ő is inkább a vonat alá bújt meghalni. De unom én ezt az egész redvás szart, Füst Milán-i fenségességgel valahogy.

A levél

V. Károly és b. neje, V. Károlyné, Ibolyka néni, szöszmögtek a kockaköves konyhán. Ibolyka kontya alá ütött a gőz, mert káposztát főzött, kavargatta a rántást, amíg az ura szódát sprickolt a borába, hogy ezzel járuljon hozzá a házi munkálatokhoz. Így szoktak ezek ketten együtt dolgozgatni a konyhában, a szobában meg az udvaron, ahol Kuksi, a vak komondor is besegített a söprögetésbe a lompos farkával, amíg V. Károly oldalba nem rúgta mindig, hogy ne legyen láb alatt. Meg, hogy az Ibolyka véletlenül el ne botoljon benne, azért.

Totális volt az idill, életük minden percét áthatotta a boldogság, úgy éltek ők, mint a rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Most is sütött a nap, a madarak csácsogtak odakünn, és a szomszédok is hasonképp, mint ezek ketten, beleájultak a permanens és fokozhatatlan örömökbe. Építették a magyarságot, hallani lehetett a Tízparancsolat kántáló sorait jobbról, mert az Etelt elkapta valami nátha, meghűlés. Jobbról Pista bácsi elemezte a migráncshelyzetet és a futballcsapat esélyeit, kifejtve, amióta ez a rulettes mezük van, nem bírnak veszíteni az új stadionjukban. Igaz, csak embé hármasok – így mondta, tényleg – de a miénkek, a mi fiaink.

Így szépült a haza, amikor hallani lehetett a Karcsi postás fütyölését, ahogy leveleket rakosgat a tartóba. A druszám, szokta ordítani V. Károly, amikor a nyugdíját hozta neki. Ilyenkor egy-egy kávéra, felesre be is hívta a kockaköves konyhába, ahol megbeszélték az aktualitásokat, ki halt meg az utcában, kit erőszakoltak meg aznap és ilyen fontos dolgok. Lapogatták a másik hátát és egymás talpára léptek, Karcsi postásnak mindig volt egy jó vicce bunkó libsikről vagy komcsikról. Olyan szép volt a világ, hogy V. Károly nem is akarta odahagyni, titokban az örök életről ábrándozott. Ezt el is mesélte József atyának, aki azonban imádkozásra intette őt, miközben egy kis elsőáldozó kisfiú fejét simogatta furcsa szemekkel, és lerúgta egy hajléktalan veséjét.

Karcsi postás fütyölése távolodott az utcában, Ibolyka néni pedig a kontyából füstölgő gőzzel kiszaladt, hogy megnézze, mit hozott ez a Karcsi. És V. Károly csak egy elhaló sikolyt hallott, meg Istenem, Istenem kárálást, hogy nem tudta, mi lehet, de Ibolyka néni már benn is volt a kockaköves konyhán, korát meghazudtolva, mint egy szétkokszolt jamaicai sprinter. És visított már, hogy Károly, nézd, Károly, és úgy mutatta azt a nyüves levelet, úgy emelte a magasba, mint József atya Isten testét a misén, úgy, két kézzel és ájtatos, fönnakadt szemekkel, mielőtt fölzabálta volna.

– Írt nekünk. – ennyit mondott, többet nem bírt kinyögni, elakadt a szava és remegett a keze, reszketett teljes valójában.

– Ki írt? – érdeklődött V. Károly.

– Ő. – csak ennyit bírt kinyögni Ibolyka néni, de V. Károly már tudta ki írt, és ő is reszketett, a sapkáját akarta levenni, de épp nem volt rajta, így csak a koszos, ősz haját tépkedte kérlelhetetlenül, de mégis benne bukkant föl először a józanság, és suttogva intette élete párját.

– Óvatosan bontsd föl, hátha utalvány van benne. – ezt mondta, és ebből is látszott, hogy azért nincsen teljesen az eszénél.

Ibolyka néni egy késsel óvatosan felnyiszatolta a kincsét, és kivette a tartalmát. Reszkető kezekkel az orrára illesztette a szemüvegét, és olvasni kezdett annyira erőlködve, hogy közben hangtalanul mozogtak az ajkai.

– Mit ír? Mit ír? – türelmetlenkedett V. Károly.

– A családról kérdez, hogy fontos-e nekünk, hogy mit tartunk annak, meg a nemzet szaporodásáról. – ezt mondta Ibolyka néni, és itt, a végénél el is pirult, elöntötte őt a kamaszlányok színe, és elhallgatott nagyon. Nem volt ő szokva ilyen beszédhez, hogy a szaporodás szóba kerüljön, viszont V. Károly belelkesedett, tovább tépkedte a haját, úgy érezte magát, mint egy kocsmai szemináriumon és diktálni kezdett.

– Írjad – mondta határozottan – írjad! – ám Ibolyka néni közbeszólt.

– Még tollam sincs. – ezt rebegte, de már kotorászott a fiókban, meglelte a készséget, és várakozóan az urára nézett, hogy mit írjon akkor. V. Károly, mint aki megtalálta a bölcsek kövét, diktálni kezdett.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve. Végső célja a gyermekáldás, hogy nemzetünk gyarapodjon és sokasodjon, annyit toszunk, amennyit a párt elrendel és előír, Isten engem úgy segéljen. – ezt kimondta egyszerre, és úgy nézett, mint valami hadvezér a győztes csata után, Ibolyka néni azonban nem írt semmit.

– Én ilyen mocskot el nem küldök, ilyenhez a nevemet nem adom. – vált tőle szokatlanul határozottá, és bár ne tette volna. V. Károly elordította magát, hogy Kuksi, behívta a kockaköves konyhába a kutyát, és csak akkor vágta nyakon Ibolyka nénit.

Módszeresen ütötte, miközben monotonul mondta neki, hogy leírja, amit kell, amit a Párt és pláne Ő kíván, mert rend lesz itt. Ibolyka néni hüppögve mondogatta, amit írt.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve…

– Ugye, hogy megy ez. – mondta V. Károly, belerúgott a kutyába, mert az már elvégezte a dolgát, bort töltött még, és visszaszólt az átkiáltó szomszédnak, aki érdeklődött, nincs-e valami baj.

– Nincs. – ordított vissza V. Károly – csak meghűlt kicsit az Iboly. – ezt felelte, és a szomszéd a falon át mondta el a receptet.

– Mondjon el két Miatyánkot, jobban lesz.

– Már mondja, már mondja. – válaszolt V. Károly, és jóságosan, megengedően tarkón vágta a feleségét.

– Azt a toszást is leírod. – így biztatgatta.

– Le, le. – válaszolt Ibolyka néni kezesen – Az “i” betűre rajzolhatok szívecskét? – ezt kérdezte még, mert a női lelket nem lehet kiismerni. Meg a madarak is csácsogtak, ezt el ne feledjük.

Orbán Open

Állítólag tegnap reggel, pontosan 3:54:56-kor Neriába beszökött az ősz, amelyről meggondolatlan alakok azt ígérték, hogy forró lesz Orbán Viktor Mihály számára. Ehhöz képest attól kellene melege legyen, hogy a DK bájos politikusnője, Földi Judit a felcsúti dácsájára helyezett egy uniós zászlót, amelyet már biztosan elmosott az eső, mert még huszonnégy óra sem telt el, és a mámai hajnalban vigasztalanul szakad, meg egész hűvös is van. Gyurcsány is hazament Szegedről, Neria pedig beleájult a hétköznapokba, épül-szépül a fasizmus.

Olyan monotonul, ahogyan a hajnali, kora őszi eső veri az ablakot, hogy már a denevérek is elnyugodtak, pedig most lenne itt az ő idejük. Sőt, a télre is készülniük kellene, de ezek is csak élnek bele a vakvilágba, mint a meggondolatlan emberek, és mindketten csodálkoznak aztán, ha megfagynak. Mindeközben a KDNP szaporítja a magyarokat, mint Krisztus a kenyeret, úgy általában a hétvégék nívóján szól mindenki Kövértől az utolsó csicskáig bezárólag, hülye az összes. Ilyen felhozatal mellett persze, hogy mellen veri az embert, hogy állítólag egyetlenünk hatmillióért tenisztornát vett volna az országnak, bokrétául a kalapjára.

Euróért, persze. Tenisztornát forintért nem adnak, ahogyan a Ráhelnek sem svájci diplomát. És ki mástól, mint az elég kétes múltú és hírű Ion Tiriactól, viszont az is lehet, hogy ez az egész nem is igaz, fék meg nyúz, ki tudja már ezt a mai világban. Ám előfordulhat, hogy valódi volt a szándék, de nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy ilyen ügylet kapcsán egyáltalán szóba kerül miniszterügynök úr becses neve. Ebből fakadólag két kérdés mindjárt adja is magát: minek kéne neki egy ATP torna, és honnan lenne rá, lett volna rá hatmilliója euróban, amikor forintban is csak hétszázezre volt, amit az ovis büntetés fölemésztett különben is.

A másodikra, a pénzügyi keretre viszonylag egyszerű a válasz. Mindenre fussa, amire ő akarja, amióta az egész országot úgy kezeli, mint a saját brifkóját. A pénzek jellegüket vesztik vagy átlényegülnek, szublimálódnak, végső esetben azt is lehet mondani, hogy a hadseregnek volt szüksége a tenisztornára, és minden adat titkos. Viszont, hogy neki mért fontos, vagy mért lett volna fontos, nos, ahhoz már föl kell lapoznunk a diktátorok kézikönyvét, és nem is kell annyira messzire menni. Ott van mindjárt Orbánunk nagy cimborája, ez a Putyin, aki orrba-szájba rendez futball vébéket, olimpiákat, mindenféle sportos kutyafaszát, hogy eladja az országot az amúgy megvetett Nyugatnak.

Ez valami elemi ösztön, hogy a szennyest érmekkel és kupákkal lehet tisztára mosni, a pénzeket pedig olyan építkezésekkel, mint a vizes vébé, ha már az olimpiai álmot a libsik elszabták. Viszont minden sportesemény megrendezésével a nemzeti nagylét is bizonyítható, sőt, a népeknek cirkusz is kell, a haszon tehát többszörös. Mondjuk, magányos oligarchák is fektethetnének ilyesmibe, mint ez a mi Mészárosunk, de ő még nem jutott el az öntudat megfelelő fokára, és sajnos úgy lehet, nem is fog soha. Pedig a sport segítségével európaivá is lehet válni, amire számtalan példa van a történelemben, hogy ne menjünk messzire, vizsgáljuk meg Roman Arkagyjevics Abramovics ügyét.

Ő jódógában 2003-ban megvette a londoni székhelyű Chelsea FC-t, ami nem egy Felcsút, s azóta ott ül a Stamford Bridge-en az ábrándos szemeivel meg a jól szabott öltönyében, és nem trottyosban. Akkor is jól nézett ki, amikor Csukcsföld kormányzója volt, s nem Magyarország miniszterelnöke, de az ilyesmi habitus és gyerekszoba kérdése. Ez az úriember egyébként Putyinnal szinte apa-fia viszonyban van. Másban nem is lehetne, ha nem ücsörögne jámborul a londoni futball meccseken, lehet, már börtönben nézegetne Szibériában, vagy mérget vett volna magához véletlenül. Igaz, nálunk is elgázolják a juhászokat, de ez olyan óvodás tempó, kezdő szint, mondhatni, de most a sport szükségességéről morfondírozunk, és nem egyébről.

Például Donald Trump, az usákok hülyéje is kacérkodott vele. A jól működő amerikai futball – nem ez a felcsúti, hanem a tojáslabdás, bukósisakos – liga, az NFL ellenében és mellett ez a Trump más őrültekkel létrehozta az USFL-t (United States Football League), és annak rendje és módja szerint bele is buktak. Nem is szereti már ezt a fajta játékot, a sporttal kurválkodni azonban ő is óhajt, illetve akarna. Az NBA (az amerikai kosárlabda liga) idei – meg tavalyi – bajnokát, az oaklandi illetőségű Golden State Warriors csapatát például meghívta a Fehér Házba teázni, ők pedig kollektíven mondták neki, hogy bekaphatja.

Ebből is látszik, hogy van még remény. Ott. – Itt, minálunk nem annyira. Ha miniszterügynök úr akarja, lesz tenisztorna, sőt, az Australian-, meg az US Open mintájára Orbán Open lesz a neve, ami még alliterál is, tiszta haszon. De nem azt jelentené, hogy Orbán Viktor Mihály nyitva van, hanem, hogy cégéres gazember, de ezt már enélkül is tudja, aki akarja.

Szemantika

Potápi Árpád, aki a számtalan államtitkár közül a nemzetpolitikáért felel, legyen az akármi is, Dombóváron, a Szent Orsolya Iskolaközpontban, a CÖF helyi szervezetének családi napján elmondta, hogy a határon túli magyarság a kormány mellett áll. Itt be is fejezhetném, ebben a bővített mondatban benne van a NER maga, minden, ami ezután következik, csak perverz kurválkodás, de jó meghalni.

Potápi és a NER öröme is határtalan, mert a megjelent dombóvári kisdedeket és kajla szüleiket azzal is szórakoztatta lufi helyett, hogy a Fidesz-KDNP 2014-ben a határon túlról érkezett levélszavazatok 94 százalékát, 2018-ban 96,8 százalékát kapta. Ezt eddig is tudtuk, de, azt, hogy ennek mi köze a Fidesz-KDNP agymacskájához, miszerint “a család egy férfi és egy nő kapcsolatán alapul, és gyermekeinket is úgy képzeljük el, hogy ilyen családokban kell felnőniük” – azt csak a dombóvári karonülők tudják, mert ez is a képükbe lett mázolva.

Elképzelem, ahogyan Potápi elképzeli a gyermekeinket, és pedofil reverendások kénköves és tömjén szagú képe ugrik be, amiről tényleg nem tehetek. Ilyet okoz a pátoszba ojtott kifordult szem és a reszelt narancshéj. Mindez azt mutatja, hogy a szavak olykor nem azt hordozzák, amit mondanak. Ez a szemantika bonyolultsága, amely arról szól, hogy mit jelentenek a dolgok, s csak azok kedvéért jegyeztem meg, akiket nem vert meg az Isten a leíró magyar nyelvtan stúdiummal, bár abban is volt szépség.

Amikor újságot hordva az első félévben a hangtan fejezetnél kivágott az utcára a prof, mert nem tudtam latinul mondjuk az “f” képzési helyeit és az abban részt vevő izmokat, a kollégám meg is jegyezte a bukta hallatán: nem megy a helyesírás, Kázmér? – látod, feleltem neki, hülye vagyok.

De csak csapongok itt, bizonyítandó a jelentések bonyolultságát, amikor azt is megtudtuk ettől a Potápitól, hogy kormányunk a családok éve örve alatt ötszázötven határon túli óvodát épít vagy újít fel magyarok lakta településeken. Ezt hallva, dombóvári szülőként nyakamban a kölkemmel azt mondtam volna, mi közöm nekem a szavazatvásárlási üzelmeitekhez, amihöz viszont az ukránoknak van, és sok is.

Nem is nézik jó szemmel, olyannyira, hogy Pavlo Klimkin, ukrán külügyér kevéssé barátságosan azt közölte, a magyarok vagy visszahívják a beregszászi konzuljukat, vagy ők utasítják ki. Ez a Klimkin nem átallotta azt is kijelenteni, Ukrajna azt szeretné, ha a beregszászi magyar konzul visszatérne hazájába, szerinte ez lenne a leginkább megfelelő lépés. „Kész vagyok arra, hogy javasoljam ezt a konstruktív lépést Szijjártó úrnak” – hangsúlyozta a miniszter, sőt, megjegyezte még, nemcsak állampolgárságot nem szabad osztogatni, hanem manipulálással sem szabad foglalkozni.

Jézusszűzmáriám! Ezek is azért bántják a magyart, akik pedig csak az igét terjesztik ott is, mint az Potápitól megtudtuk, hogy “a család egy férfi és egy nő kapcsolatán alapul, és gyermekeinket is úgy képzeljük el, hogy ilyen családokban kell felnőniük”, és ezek az ukránok is ehelyett a migráncsokat támogatják, ahogyan az egész világ az ellenünkben. – Ez fog majd kikerekedni belőle, pedig az igazat, a tutit Kövér elvtárs mondta ki szintén tegnap.

Szerinte ők azon munkálkodnak, keresik, kutatják: “Miként őrizhető meg a társadalomban az értékalapú erkölcsi többség, és arra alapozva miként biztosítható a demokratikus politikai többség is.” – Erről, hogy ez mit jelent, oldalakat lehetne írni, legyen most elég az az egyszerű magyar-magyar fordítás, hogy Kövér és a Fidesz-KDNP dilemmája az, hogyan lehet a kisebbség – akik ők – akaratát agresszíven rákényszeríteni a többségre úgy, hogy emiatt még ne rúgják valagba őket azok, akik látják, mi folyik itt.

Ilyen egyszerű dolog ez a szemantika, csak azt kell figyelembe venni, hogy ezek csak akkor nem hazudnak, ha nem szólalnak meg, különben még a levegővételük is hamis és mindemellett álságos is. Ennek ellenére egyfolytában jár a szájuk. Például a Kásler miniszter e hétvégi kis színese így szól: „Magyarországon élni jó, mert kívánatos hely”. – Hogy mire gondolhatott a költő, amikor ezt mondta, azt csak ő maga tudhatja, de az idő majd segít kideríteni ezt is.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.