rezeda – Oldal 229

Szennyes

Egy bizonyos Hidvéghi Balázs, aki Pártunk kommunikációs igazgatója, azt üzente Soros Györgynek, hogy tartsa meg a szennyes pénzét, mintha épp rá szeretné tukmálni, úgy tűnik ki ebből a dumából. Ilyet azonban én nem hiszek, hogy ez a Soros a Hidvéghi vonyójába óhajtaná tűzni-fűzni az ezrest, amit ő nagy büszkeséggel, a megsértett, dolgozó ember jogos öntudatával utasítana vissza. Ilyenről nincsen szó, viszont a szájunkig ér már a sár, mint kitetszik ennek az elvetélt dzsentrinek a dumájából, a gh-jával a végén.

Kommunikáció az sokféle van, az is az, amikor a víziló pergő farokkal szarja körbe a körötte elterülő vizet, ezzel jelezve birodalmának határait. Vagy épp, amikor egy ordas összehugyozza a kerek világot, szintén a vízilóéhoz hasonló célzattal. Mert bonyolult dolog ez a szemiotika. Nem is azért találták ki, hogy az ilyen Hidvéghiek otthon legyenek benne, viszont sok minden kikövetkeztethető általa. Például az, hogy nem kéne kommunikációs igazgatónak híni olyan manusokat, akiknek fingja nincs a szavak jelentéséről és messze ható bonyolultságáról.

Mert mi jut eszébe az egyszerű proletárnak, midőn Hidvéghi et. dörgedelmei eljutnak satnya tudatához? Hát, hogy melyik ifjú demokrata nézegette Oxford ódon falait sorosista pénzből, és melyik bimbózó párt vett nyomtatót ugyanebből. Hát perszehogy az óvodás demokraták, akik a kantáros rövidnadrágot odahagyva ilyen rosszul szabott öltönyökben visonganak. Mert ezt például, amit ez az igazgató itt összedelirált, azt másnak nevezni nem lehet. A hívek ettől ugyan boldogok lehetnek, de okosak nem, másrészt pedig rohadt unalmas már, de mit lehessen tenni. A diktatúrák építésének megvan a módszertana, csak azt követik a reszketeg fejű fiatalok.

Viszont nem érne egy szót sem, ez az egész, már oda-vissza fújjuk a leckét, ha nem támadna bibliai érzete az embernek, olyan babitsi értelemben, hogy aszongya: “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.” – Ezt például Jónás istene mondta, körültekintve azon, mivé lett, amit oly nagy buzgalommal teremtett meg. S ha ennek a Sorosnak volna arra érkezése, ugyanezeket a szavakat mondhatná el, meg még, hogy kígyót melengetett a keblén. De le sem szarja ő az ilyen Hidvéghiket, viszont mi élünk velük együtt, s nem ő. Az a baj.

A Natgeón most mutogatnak egy műalkotás-sorozatot “Diktátorok kézikönyve”, azt hiszem ilyen címmel, de ez nem biztos. Az azonban igen, hogy ebből megtudható, egy bizonyos ponton szükségszerű természetességgel működik együtt minden rezsim az alvilággal, mint ez a miénk is teszi most épp, ha már a szennyes pénzekről ejtett szót a “kommunikációs igazgató”. Mert ahogyan Sorost nyírják mindenféle aljadék eszközökkel, úgy teszik ezt Czeglédy Csabával is azzal a különbséggel, hogy ő már a kezükben van, és éppen készülnek kitekerni a nyakát. Viszont az ő sorsa figyelmeztet arra, hogy így járhatsz te is, meg így járhatok én is. Itt tartunk most a történetben, és még a “Stop Soros” meg sem született. Majd aztán.

Visszatérve ehhez az alvilághoz, ez meg azért jutott az eszembe, mert a saját szememmel olvastam, meg a rojtos füleimmel hallottam, miszerint a Zuschlag most meg a koronatanú, azt kreál belőle a TV2, amely minden aljasságra képes, erre is. Most ennek a Zuschlagnak a nevében hazudoznak össze-vissza. Például, hogy Czeglédy cipősdobozban szállította az áfacsalásból ellopott pénzt Gyurcsány Ferencnek, de szerintük ő pénzelte a jobbikos Rig Lajos kampányát is a tapolcai időközi országgyűlési választáson, miközben az MSZP embereként a párton belül kémkedett is a DK-nak.

Ilyeneket tud ez a Zuschlag, pedig alig is jött ki a börtönből. Ő bizonyára nem annyira öntudatos, mint ez a Hidvéghi, és nem mondja a Vajnának, hogy tartsa meg a szennyes pénzét, illetve hát, a miénket. Mert az is különbségnek mutatkozik a Soros és ezek között, hogy míg az öreg a sajátjából nem ad migráncsimportra, ezek viszont a miénkből, a lopottból vesznek maguknak ilyen Zuschlagokat. Mindebből az következik, hogy unom én ezt az egészet, és szennyesileg alámerülök J. A. csudálatos világába két sor erejéig, hogy “mint édesanyám ringatott, mesélt, és mosta a város összes szennyesét”, valamint: “a szennyes lé lapulva árad el, tajtékja föltűrt karján szárad el” Hát nem jobb ez, mint az ilyen Hidvéghik redves világa? Debizony, polgártársak, debizony.

Hisztimesék

Van abban valami félelmetesen megnyugtató, hogy a világ akkor is ugyanúgy működik, amikor az ember nem vesz részt benne. Itt van mindjárt nekünk Kovács kormányszóvivő et., aki konok következetességgel csak olyan sunyi kis patkány, ha látja őtet az ember, tudomást vesz róla mintegy, mintha meg nem.

Egy hétig nem néztem rá, mégsem lett más. Az ilyesmire mondta Füst Milán, hogy a Nap vidáman süt a temetéseken, ami elborzasztó egy dolog, de ennél csak Kovács szóvivő et. valamint a NER monolit hülyesége vágja jobban mellbe az embert, midőn a megvonások után friss és ropogós hírekhez jut.

Ezekben hirtelen és váratlan azt látja elsőként, hogy Kovács szóvivő et. sír, mint a fürdős kurva – már ahogyan panelproliéknál mondanák -, mert a Blomberg bántotta Orbán Viktor Mihály örökös miniszterelnököt. Őtet általában bántják az ilyen elfajult orgánumok, amelyek nem értik az illiberalizmus, újkori nevén kereszténydemokrácia leglényegét, hogy csak az összmagyarságért szuszog.

Ebben a Boombergben Orbán Viktor Mihály permanens miniszterelnököt az Európán az utóbbi években végigsöprő és a kontinens megosztásával fenyegető populista hullám kulcsfigurájának nevezték. Ez nem egy nagy vaszisztdasz, ezt minden részeges bölcsész tudja, hogy ez egy neofasiszta figura szenteltvízbe hengergőzve, nem kell ehhez Bloombergnek lenni.

Az is alapvetés, hogy amikor Kovács szóvivő et. lelkét mellbe tossza az igazság, akkor ő mintegy reflexszerűen, vonyít, mint ez esetben is, hogy aszondja “a hírügynökség a vádak szokásos litániáját tette közzé”, így borította el a hiszti őtet, és ez történik minden egyes alkalommal. Ezek nyüszítenek, az élükön Szijjártó miniszterrel.

Ő a hisztit egészen magas fokon műveli, toporzékolni is szokott, hörögni, berendelni, kivégezni. Végig ment már egész Európán, nincs olyan nagykövet, akinek ne ordította volna le a fejét. Na jó, a Putyin szolgáját, meg az azerit azt nem, viszont mindenki másét meg igen, az ember azt hihetné róla, hogy Hruscsov tanítványa ő. Tudják, az a fiatalember, aki az ENSZ közgyűlésén a cipőjével verte az asztalt.

Ez a Nyikita, ez büszke volt rá, hogy ő egy bunkó, ellenben a Szijjártó az azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszkot, viszont mindketten jártak a nagy Amerikában. Ellenben ennek a Nyikitának volt atomja, a Szijjártónak meg csak cifra tiszti kardjai vannak, azokat is most szerezte be. Más a felállás pöttyet.

Nem véletlen tehát, a kilencedik évnek kellett eljönnie, hogy ezt a Szijjártót fogadja az usákos kollégája, amitől ő állva pisált örömében, és élénk nyelvcsapásokat abszolvált, midőn kijelentette, hogy “Magyarország nem kíván az Egyesült Államokat hisztérikusan bíráló európai kórus tagjává válni”. Már megint ez a hiszti, gondolhatnánk, és igazunk is lenne.

Még akkor, amikor a meggondolatlan hírügynökségek cenzúra nélkül röpítették világgá a magvas gondolatokat, így szerepelt, hogy Szijjártó szerint van egy hisztiző európai kórus. Viszont, amikor rájött ő, meg a főnöke, hogy onnan érkezik a lóvé, amit zsebre lehet tenni, egyből finomítottak, hogy “Magyarország nem fog beállni az Egyesült Államokat most már lassan hobbiszerűen bíráló európaiak sorába”.

Csak az a rohadt net, hogy már tele vannak a drótok a hisztizéssel, azok emlékeznek, ha már a magyar választópolgár ilyesmire képtelen. Ezen csak azért akadtam fenn, mert valahogy nonszensz, hogy ez a Szijjártó meg ez a Fidesz mesél nekünk a hisztiről, holott az ő életük nem áll másból. Mondhatni, a hiszti a kormányzásuk lényege.

Elég csak ránézniük Gyurcsányra, máris reszketni kezd a fejük és habzik a szájuk, az ember már orvosért kiáltana, de rápillant a Kásler miniszterre, és inkább nem teszi. Van neki lelke – mármint az embernek – ugyanis, és bár ezeknek a pusztulatát kívánja, érte azonban tevőleg nem mozdul, az időre bízza a piszkos munkát.

De ha már Amerikában járunk, illetve hát ez a Szijjártó volt arrafelé, nem állhatom meg, hogy ne foglalkozzak egy másik szívbe markoló mondatával, miszerint “mind az amerikai adminisztráció, mind a magyar kormány megvédi a zsidó-keresztény értékeket és örökséget”. Ezek ebbe teljesen belehülyültek, meg a görög-latin kultúrába is.

Már csak azért, mert például nem értem, a Trump a klafa frizurájával mi a francot véd a zsidó-keresztény értékeken, amikor ő a bigott katolikus mexikóiaktól óvja a nyüves országát. Az aztékokat, akik arról a vidékről jöhetnének, már régen kiirtották Jézus nevében, így ez a Szijjártó megint csak hülyeségeket beszélt, de mit is várhatna az ember egy futsalostól.

Ilyen kirakat-kereszténységük van ezeknek, felfújt hólyagoknak más nem is nagyon szokott lenni, és ez most már szót sem érdemel. Ellenben ez a hiszti dolog engemet nem hagy nyugodni egyáltalán, mert elég csak a Szijjártó fejére nézni, és meglátni benne az ütődött óvodást, amint a sarokban toporzékol, és megszánja őtet az ember, mint valami jóságos dadus.

A főnöke figyelmébe ajánlhatnánk három hisztikezelő módszert, ha nem akarja, hogy ez az alak folyamatosan égesse őt a nagyvilágban. Persze, ha ez így jól van, ahogyan ő működik, akkor nincsen kérdés. Viszont szíves fölhasználásra – hátha mégis – idesrejbolom a tutit, ha le kell csillapítani a Szijjártó lüktető agyát.

Van egyszer a nyugisarok, ahová ez a Szijjártó elbújhat. Ahol van egy kis fotel, vagy párna, plüssállatok, ahova be lehet menni bánkódni, levezetni a dühöt, kisírni magát. Aztán a maciölelés is szóba jöhet. A hisztiző külügyért a főnöke megöleli és a fülébe suttog: semmi gond, tudom, hogy most mérges vagy, de anya segít neked. Orbánnak ez oly jól állna.

Harmadjára használhatja ez a Szijjártó az indulat-elterelést is, amikor megtanulja, hogy nem csapkod, nem harap, hanem például levezetheti az indulatát párnabokszolással, ugrálással és tapsolással. Ilyen egyszerű a világ, tehát nincs mitől félni. – Mondom én, belekábulva abba, hogy újra tanulmányozhatom a NER csudálatos világát. Itthon vagyok.

Kis magyar fekete luk

Orbán Viktor Mihály költő, fizikus és sámán egy ugyanazon pufi testbe bújtatva, mert a megváltók és a próféták mindig rejtekeznek. Elég csak Brianra utalnunk, aki után ugyan iramodtak a tömegek, de ő mindezt fölöttébb terhesnek érezte, egészen annyira, hogy udvariasan megkérte a bamba követőket, menjenek már a picsába.

Ámde sohasem olyan egyszerűek a dolgok, mint amilyennek mutatják magukat. Elég csak Platon káprázataira utalnunk, és máris megértjük, miért vált egyszerre tanácstalanná a Brian után nyomuló massza, hogy fennhangon meg is kérdezte, hogyan menjünk a picsába, mester? Egyértelmű ez a fejlemény, ha már kitartóan követték az ő tökét.

Orbán Viktor Mihály a reciproka ennek az egész cirkusznak, ő szíve minden melegével vágyja a bamba híveket, és nem is küldi őket a nuniba. Ellenben nem kevésbé varázslatos dolgokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, amely halmaz egyetlen célja, hogy érette vigyázállásban hugyozzon. Enélkül nincs értelme semminek sem.

Csoda, ha Orbán Viktor Mihály szellemileg eltunyul mintegy, és ellenőrizetlen tartalmak buzognak elő az ő szájából pörküttmaradékkal vegyest? Az ilyesmi egyáltalán nem szokatlan, sőt, amióta azt véli, úgy ér véget a redves élete, hogy a trónjáról fordul le majd kétszázhuszonhárom évesen, tehát április nyolcadika óta, semmi gátja sincs a ködök gomolygásának a tokája mögött.

Odáig jutott nagy önbizalmában, hogy minden napra szolgál unikummal, most például egy székházavatón jelentette ki, hogy: „Akkor járunk el helyesen, ha a saját észjárásunknak megfelelően – a magunk akarata szerint – a valóságot is képesek vagyunk hajlítani.”

Ha az ember nem alél el már a jól szabott öltönyének sugárzó látványától is, akkor hajlamos elmerengeni azon, miket is delirál össze ez az alak. A valóság hajlítása, ez olyan népies műdalba kívánkozó kép, mint a lábak egymásra lépése is volt. Ezért mondom, hogy költő. Ugyanakkor sámán, mert ezen a ponton ájulnak a lába elé a kézcsókos boszorkák.

Ugyanakkor fizikus is lehet, mert a valóságot, amely a téridő maga, a gravitáció képes hajlítani meg görbíteni, a fekete lyukak meg rohadtul. Ezekről tudható – és nem csak Sheldon óta -, hogy a téridő olyan tartományai, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni. Azonban a fekete lyukban – az eseményhorizont mögött – nincs valódi égitest: a fekete lyuknak nincs belső szerkezete, kifelé pedig csak a tömege, töltése és perdülete nyilvánul meg, ez az úgynevezett kopaszsági elv.

Anélkül, hogy a fekete lyukak egyéb tulajdonságaiban elmerülnék, a föntiekből is kitűnik, hogy maga Orbán Viktor Mihály a mi kis magyar fekete lukunk. A tömege megvan hozzá, sőt egyéb tulajdonságai is. Belső szerkezete nincsen, perdülete viszont hatalmas, és ő maga a megtestesült szingularitás.

Erről az utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy ebben a pontban bizonyos fizikai mennyiségek (sűrűség, téridőgörbület) végtelenné válnak. A szingularitást körülvevő térrészben a gravitáció olyan erős, hogy semmit el nem ereszt, s e térrész határfelülete az eseményhorizont, az ezen belülre kerülő anyag pedig belezuhan a szingularitásba.

Tévedtem az elébb, Orbán Viktor Mihály nem fizikus, hanem maga a fizika megtestesülése. Az élő bizonyíték Einstein zsenijére a végtelen tömegével, a mindent beszippantásával, ahogy képes fölfalni nem csak a pörküttet két pofára, hanem a rajongókat, hívőket, mindent elnyel, s megemészt. Ebből fakadóan tartózkodni kell a közelségétől.

Viszont nem gondolt ő ilyen bonyolultságokra, midőn a valóság hajlításáról, mintegy transzformációjáról mesélt, hanem nagy ravaszon azt tette közzé, azt csinálok, amit csak akarok. Mert voltaképp egyszerű lélek ő, Felcsút bozontos gyermeke, aki legalább annyira szertelen már, mint osztrák festő kollégája volt, amikor azt hitte, az ölébe hullott a nagyvilág. Az ilyenek szoktak csúnya, füstölgő véget érni az álmoskönyvek szerint.

Ungarische Wehrmacht

Én mindent megértek, még Németh Szilárdot is, őt pláne, mert szeretem a reneszánsz embereket. Most, hogy lelkének mélyéről előásta a hadászati tudását, különösen kedves nekem, mert példa lehet a még meg sem született kis magyarok számára, hogy kellő kitartással a lét milyen magasságaiig lehet eljutni.

Még parlamenti államtitkár is lehet az ember, ami minden – Orbántól labdát kapó – kisóvodás szíve vágya. Többeknek egyenesen Németh Szilárd a jele, hallani lehetett, hogy két hugyos emiatt össze is verekedett, a vesztesnek be kellett érnie Káslerrel, de rájött, ő járt jobban mégis, mert azóta szikrázik a feje, és tömjén szaga van.

És most, hogy így elmeséltem a rezsim jelenlegi állapotát, örüljünk annak, aminek Németh Szilárd is örül, jelesül, hogy 2024-re megduplázódik a katonásdira elkúrt összeg, ebből modernizálják a hadsereget, sőt, beindítják a nemzeti fegyvergyártást is. Ez beláthatatlan lehetőségekkel kecsegtet Mészáros Lőrinc számára, a többit pedig meglátjuk.

Kis befektetéssel óriási haszon remélhető – ezt már én teszem hozzá, mint a gázszerelő tanácsadója -, a magam részéről a jól bevált angol hosszú íj gyártására fókuszálnék. Erről már 1545-ben, és egyenesen VIII. Henrik dedikálásával jelent meg kézikönyv, de – egyes feljegyzések szerint – 633-ban is használták a mórok ellen, mert fertőzött szendvicsekkel kínálgatták a vaddisznókat a birnami erdőben.

A hosszú íj előtt senkinek nem volt megállása, átütött minden páncélzatot, még a walesi rónákon robogó tigris tankokat is, nem igazolt állítások szerint leszedtek vele egy ballisztikus rakétát a félhold mellől. Igaz, az atomtöltet fölrobbant, és a hülye angolok jé, gomba felkiáltással gyalogoltak bele a fénybe, viszont annyira mutálódtak, hogy államtitkárként, sőt, emberminiszterként jöttek elő belőle.

A gázszerelőnek azért jó ez a prodzsekt, mert ez a fegyver aránylag olcsó, könnyen és gyorsan elkészíthető, alkalmas a sorozatgyártásra, és akkora, hogy az újkori migráncsok totemoszlopnak nézik. Nem eszik meg a viselőjét, sőt, leborulnak előtte, és a lábai elé teszik a félig rágott szendvicseiket áldozatként.

A másik villámgyorsan gyártásba kerülhető készség a scutum, magyarán pajzs. Ezt birtokolva a magyar véderő, közkeletűen Wehrmacht alkalmazhatja ostromkor a testudót, tehát a jól bevált teknősbéka alakzatot. Ez komplett védelmet nyújt nátha és gyorsfosás ellen is. Nem egy Blitzkrieg, de velős pacaltól elnehezülve épp jó, sőt tüntetések idején is fölfogja a tojásokat, bár ilyesmitől momentán Orbániában egyáltalán nem kell tartani.

Németh Szilárd attól is felhőtlenül boldog volt, hogy egyre több fiatal találja meg élete egyetlen értelmét közmunka helyett a bakaruhában. Ilyen kondíciókkal, sőt, ha Isten velünk, akkor ki ellenünk visítással, ugye, eljön az idő, amikor seregeink erőltetett menetben iramodnak Erdély felszabadítására, az államtitkár meg kap egy zöld pónilovat.

A kiképzéshez ajánlanám szegény apám kétségbeesett módszerét, aki nagyanyám szózuhataga elől menekült az atomvillanásba. Maga elé vett egy térképet, és azon körzővel matatva mérte fel a menekülés lehetőségeit, közben maga elé szórva a szitkokat a vén szipirtyóról. Katona nem lett belőle, de nem kellett hallgatnia a hülyeségeket.

Ezt a bölcsességet vegyük szem elé, ha legközelebb megszólal Németh Szilárd.

Delej

Tegnap kiderült, hogy Orbán Viktor Mihály, következésképp a kormány hagyományai, világlátása és gondolkodásmódja most meg a cserkészekével fakad egy tőről, mert a céljaik közösek. Olyan fiatalokat akarnak nevelni ezek ketten, „Akik hisznek a magyarságot ezer éve megtartó értékekben, és a jég hátán is megélnek. Nekünk természetes, hogy családban, hazában és az egymásért kiálló bajtársias szövetségben gondolkodunk. Hiszünk a magyarok határokon átívelő összetartozásában, valljuk, hogy a nemzet nem kitaláció, hanem egy élő közösség”. – Ilyeneket delirált ez az Orbán.

A fiatalok katonás nevelése cserkészileg rendben van, kormányprogramnak viszont bajos, de mit lehessen tenni. Miniszterügynök et. egyébként semmit sem mondott szokás szerint ilyen jég hátán is megél humbugokkal, bár erről a létformáról mesélhetne neki az a tömeg, amelyik gulyásért áll sorban félnapokat, illetve a megfagyottak sokasága. Esetükben nem volt eredményes a kiképzés ezek szerint, nem hogy a jég hátán, még a fűtetlen lakásban sem tudnak megélni, micsoda dolog ez, hová lett a cserkészbecsület, kérdezhetnénk, de nem tesszük, mert debilekkel fölösleges szóba elegyedni.

Szót sem érne ez a tartalmatlan és értelmetlen szófosás, ha nem rejtene azért némi nóvumot is, mégpedig azt, hogy mindenféle XXI. századi gondolat veszélyes már a rekatolizáló országban Sőt, egyáltalán maga a gondolkodás-tépelődés is libsi passzió, és veszélybe sodorja a sokat szenvedő hazát, “ha hagyjuk, a modern idők és az új kordivatok folyamatosan alááshatják azokat a kulturális alapokat, amelyek a cserkészeket cserkészekké, Magyarországot pedig magyar országgá teszik. Ezért nekünk ma jól felvert sátrak kellenek, amelyek a legerősebb viharoknak is ellent tudnak állni”. – Így nyomja a feszületet a delikvens arcába Orbán et. a megégetés előtt.

Íme, hölgyeim és uraim Magyarország miniszterelnöke a sátrában, amint dacol az elemekkel népe védése közben. Ezeket már megszokhattuk, ebben semmi unikum nincsen, ilyen gyönyöröket naponta százat is tud. Viszont megfigyelhető, hogy ebben az új uralkodásában mégis szintet lépett, ha nem is ő, mert azt már nem lehet, hanem a kiszolgáló személyzete. A beszédet egyre jobban eluralja a misztikum és a gomolygó ködök, amelyből olykor előtűnik egy-egy keresztes vitéz, mint például Kásler Miklós, aki spirituálisan akar magyarságkutató intézetet gründolni magának, hogy élhessen a régi mániájának, megvalósítva ifjúkori álmait, mint a cserkészek.

Lehetne ezen göcögni is akár, de egyáltalán nem érdemes, mert a folyamat, amelynek tanúi és részesei vagyunk, egyszer már lezajlott. Himmler is megépítette a maga Wewlsburgját, ahol a náci lovagok merültek el a hajdanvolt germán dicsőségben, majd így megerősödve lelkükben indultak gyilkolászni és embereket égetni kemencékben. Nem véletlen, hogy Schmidt Mária nagyasszony is neonáci alakokat hív meg konferenciázni, ők is ilyen gomolygó ködökkel vannak tele, mert úgy tűnik, a kereszténydemokrácia szakralitása ezt kívánja, viszont ez veszedelmesebb, mint az eddigi harci kürtök. Így süllyedünk vissza a középkorba.

Ez valami fertő lehet egyébként, vagy a vezér delejez meg mindenkit, aki a közelébe kerül, mert az is megfigyelhető, hogy aki meg ebből a gravitációból szabadul, egyből megvilágosodik. Mint Lázár János is tegnap, aki hirtelen rádöbbent, hogy szar a kormány oktatáspolitikája. Azt mondta, a gyerekeket most mindenekelőtt tanulni kell megtanítani, hiszen a hasznos élethez szükséges ismeretanyag és tudás gyorsabban változik, mint amivel a hagyományos iskolarendszer lépést tud tartani. Sőt: a kormány által erőltetett és lebutított szakképzés pont ezt a képességet nem adja meg a diákoknak, akik ennek hiányában nem tudják majd egy új gép kezelését sem megtanulni.

Hát nem csudálatos ez a megvilágosodás? Dehogynem, polgártársak, de nem egyedi. Például Navracsics et. is akkor kezdett normálisabb lenni, amikor Brüsszelből kezdte nézni, mit is művelt addig itt, és még számosan vannak ilyenek. Az ilyesmi kitisztult tudat nem azt jelenti, hogy egy csapásra haverek lettek ezek az alakok, Lázár is ugyanúgy irtandó állatfajta, mint eddig, csak mókás nézni, ahogyan kiderül, tudja ez, hogy egy nagy trágyahalom, amit művelnek, de csak akkor nyitja ki a pofáját, amikor elkezd zuhanni le a mélybe. Ami mégis egy ábránddá teszi ezt a Lázárt is, hogy azért neki volt esze. Ennek az új eresztésnek már az sincs. És lesz rosszabb is.

Energia a zagyba

Ez a Kásler miniszter, ez alig került bele a brancsba, de már olyan otthonos benne, mintha világ életében ebben szüttyögött-tocsogott volna. Rá lett találva nagyon, az már igaz. És olyannyira meg akar felelni a lebutított elvárásoknak, hogy még szerencsétlen volt diáktársait is meg akarja téríteni, mint a misszionárius a kókuszdiók országában a Péntekeket, olyan buzgalommal.

A sárvári Tinódi Gimnázium biztosan rohadt büszke hajdanvolt diákjára, hogy mennyire fölvitte az Isten az ő dolgát, viszont mi nem vagyunk eltelve a produktumtól. Mert milyen ember már az, aki egy érettségi találkozón nem arra emlékezik, hogyan szopatták meg a tanár urat nagy huncutul, hanem pártpropagandát folytat. Pedig ez a Kásler ez ezt tette, fújtak a seggéből a böjti szelek még most is, még ekkor is.

Viszont van egy világképe ennek a manusnak, azt meg kell hagyni. Kicsit zavaros, kicsit eccerű, de az övé. A tízparancsolat gyógyító erejébe vetett hite az egy dolog, ez nóvum ugyan, de akármelyik degenerált zarándok képes ilyenre. Sőt, aki a zangyal sugallata miatt új gumit kapott a tolószékére, mert kihussant belőle a gonosz, az is van ennyire debil Isten segedelmével.

Ellenben neki nem adott hatalmat a zorbán élők és holtak fölött ítélni, mint ennek a Káslernek, aki ezzel az erővel él, sőt visszaél. Gyermekeinket spirituálisan és szakrálisan óhajtja idomítani, ami egy dolog, ellenben avíttas. Sőt, a panelproli nem azért járatja oskolába a kölkét, hogy kis táltos legyen belőle, hanem, hogy bírja a szorzótáblát, meg, hogy eligazodjon a zengő ABC zegzugaiban.

Visszatérve azonban erre az érettségi találkozóra, ez a Kásler elmesélte hajdani diáktársainak a Fidesz oktatásról kiadott dekrétumait, hogy mennyire fasza már minden. És plánesőt, hogy még milyen tökélyek jönnek majd a birodalomban, de nem mondta neki a valahai padtársa, hogy Miklós, most komolyan. Sőt, cirkuszi mutatvány lesz ez a Kásler, hogy az oskola milyen kivételes és egyedi példányt adott a hazának.

Így tátott szájjal, és lehet, elalélva hallgatták ezt a bohócot, belereszketve a gyönyörbe, hogy egy levegőt szíhatnak vele, sőt, hajdan, sok évvel ezelőtt látták a csupasz seggét tornaóra előtt. S lám, most ott ül már az Atyának jobbján, mégis itt van közöttük, és mutatja az egy igaz utat. Vannak ilyen öregdiákok, őket utálta annak idején a legjobban mindenki, mégis ők érnek el ilyen sikereket, ilyen hivatalokat, ebbe döglik bele a zország úgyis.

Orbán Viktor negyedik eljövetele után valami különös oknál fogva előtérbe került az alattvalók zűrös nemi élete, az ebből fakadó szaporulat, és az új zombik kitenyésztése. Ezt a hármas szentséget ez a Kásler egységben kezelte, midőn hajdani diáktársainak az érettségi találkozón így ábrándozott:

“Van jövője annak a nemzetnek, amely egyre több energiát fektet a gyermekekbe, meggyőződésünk, hogy a magyar nemzetnek csak a magyar gyermekekkel lehet jövője.”

Ha én hajdani padtárs lettem volna, akkor hátbatoszom ezt a zembert, és megkérdem tőle: tényleg, Miki? Tényleg? És elmesélem, hogy a kölkekbe nem energiát köll fektetni, hanem tudást, s pláne, ha az az energia a Paks kettőből átsugárzott spiritualizmus, meg hasonló cukiságok. Sőt, azt is elmondtam volna, baszmeg Miki, hagyjátok inkább azokat a kisdedeket, semmi hittanóra meg nuku lövészet, ilyenek.

De ez a Miki cseszett volna rám, és nem is volt ilyen padtárs, sőt, még a média is hírül adta, hogy ez a Kásler mit üzent nem egykori iskolájába, hanem onnan kifelé. Például, hogy a magyar nemzetnek magyar gyermekekkel van jövője. Én sem ebihalakra gondoltam, viszont, ha azt a jövőt a Kásler által vázolt úton érjük el, akkor Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

Felcsútról a nő

Orbán Viktor napkeleti bölcs lett, és egyben reszkető fejű nagyapó, ám mindeközben diszkrét trágyaillat lengi őt körül, amely a pórusaiból szivárog. Ez, amit újólag előadott tegnap a női nemről, nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó pörformansza volt, de kerekdeddé vált tőle a portréja, miközben a Kossuth-béli szeánsz során szokás szerint minden kontroll nélkül folytak elő belőle a szavak és a mondatok. Ennek az arcképnek a sarkába egy vasvella van támasztva, a költő ezt nagyon hangsúlyosan helyezte oda, mutatva hősünk gyökereit, amelyek között örökre meg is rekedt, beléragadt mintegy a tyúkszarba.

„A világ sokat változott azóta, hogy én fiatal voltam. Az emberek, különösen a nők is másképpen gondolkodnak. Úgy látom, hogy azon nőknek az aránya, akik nem egyszerűen gazdasági kényszerből, merthogy szükség van még egy fizetésre otthon, hanem személyes ambíció okán is szeretnének dolgozni, ezeknek a száma nő, úgy látom. Tehát ez az életfelfogás, életstratégia, filozófia mintha nőne Magyarországon is. Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ilyeneket ábrándolt össze hősünk, és nem árt elgondolkozni azon, mi süt át, mi dereng az ilyen gondolatfoszlányok mélyiben, a létezésnek milyen ősi formája, amelyben az asszony jól tartott konyhai és ágybéli robot, illetve hát, rabszolga inkább, akire rácsodálkozik, az ura, hogy jé, ennek meg van öntudata, ezt meg honnan a rossebből szedte össze. S miközben előadja itt nekünk a tévedhetetlen öreget – ez valami új maszka most, a nép immár mindent tudó atyja, ugye -, azt mutatja be mégis, hogy a való világtól nem egy generáció – mint sejtetni szeretné – választja el, hanem egy egész világ.

Ha Kádár apánk nyilatkozik így, akkor még megértők volnánk, de tán ez a példa is sántít, hiszen ő egyenrangúak tekintette az elvtársnőket a mozgalomban. Sőt, előtte Rákosi pajtás is szívesen nézegette a traktorista és esztergályos lányokat. Így, ha belegondolunk, amikor a mi frissen avatott bölcs öregünk, a falu új vénje, amikor a saját fiatalságáról mesél a köréje gyűlő aprónépnek, akkor az idő sokkal mélyebb lukaiba álmodja vissza magát. Minimum a fehér lovas őfőméltósága idejébe, és ez nem is meglepő. A Kossuth tér átépítése így nyer értelmet a feudális családmodelljével kikerekítve, csakhogy ez itt a XXI. század, de még nem vette észre.

Ez a stigma, hogy egyetlenünk nőkhöz való viszonya enyhén szólva is problémás, rá van rajzolva Anikó asszony elgyötört ábrázatjára is. Bár illetlen dolog az ilyesmi, nem tűnik boldognak az a nő, de lehet, hogy csak gyomorbajos. Amikor karriert építhetett volna, akkor az ura még nem volt ilyen bölcs öreg, így ragadt bele a házimunkába és a szőlő gondozásába, hogy a számolatlan purdé neveléséről ne is beszéljünk, illetve ezek saját lábra állítgatásáról, de ezek már családi titkok, nem illendő firtatni őket, az a bíróság dolga lesz majd.

Viszont, hogy Orbán et. ilyen nóvumként fedezi fel, hogy a nő nem beszélő gép („ezeknek a száma nő, úgy látom”), minden eddigit megmagyaráz. A vak komondort, a bugyogóban matatást, a szép lehet, de okos nem beszólásokat, az egész macsó szart, amit ő meg a haverjai előadtak itt nekünk. Ezek összességéből azt a képet vonta le az ember, hogy jé, ezek meg bunkók, de ezzel semmi újat nem fedeztem fel, nem úgy, mint Orbán a bölcsőde és óvoda intézményét. Mire másra utalhatott ezzel ugyanis: „Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ezen a ponton megkérdezhetnénk tőle azt is, tudja-e, hová vitt két napja egy zsák labdát, de fölösleges, látszik, hogy teljesen kész van a manus. Így ábrándozik az ifjúkoráról, amit most lányos zavarunkban nem tudunk hová tenni. Ha már női egyenjogúság, akkor miniszterügynök úr szíves figyelmébe ajánlhatnánk például Pipás Pistát, született Földi Viktóriát, foglalkozására nézve bérgyilkost, vagy esetleg George Sandot, aki Amandine Aurore Lucile Dupin néven látta meg a napvilágot, és író volt. Mindkettő jól példázza a nő öntudatra ébredését már Orbán et. megvilágosodása előttről.

De míg az előző megrendelésre irtotta szenvedő nőtársai elbizakodott férjeit, mint amilyen Orbán et. is, a második otthagyta a sajátját, mert nem értettek egyet a nők szexuális egyenjogúsításáról való eszményeikben, igaz, a XIX században. Mindez annak fényében érdekes, hogy egyetlenünk milyen elcsépelt spanyolviaszkot fedezett fel megint, bemutatva, hogy avas szagú parasztudvaron látta meg a napvilágot, és ott is maradt. Ami ennél lényegesebb, hozzávetőleg azon a szinten, mint azt hiszem az „Ovizsaru” című film óvodása, aki a ráismerés bizonyosságával mondja el Schwarzeneggernek az egyetlen igazságot: „A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk.” Hát, így valahogy.

Egy zsák labda

Orbán Viktor Mihály, mint az szokás vagy késztetés a bűnözőknél, visszatért a tett helyszínére. Míg március utolsó és április első napjaiban szavazatszerzési, most köszönetnyilvánítási szándékkal járja a kerek világot, s úgy vélte, az elhíresült óvodai látogatás ért neki annyit, hogy ezúttal egy zsák labdával meg focikapukkal fejezze ki háláját a kis hugyosoknak a kétharmadért.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Malac-Manhattan

A hatalmas és leleményes Kínában, a Pekinghez közeli Yaji hegyekben építettek egy lakótelepet disznók számára. Két hétemeletes épületben laknak eddig a malacok, még kettőt húznak fel, az egyik tizenhárom szintes lesz. Ha teljesen elkészül a disznóváros, harmincezer boldog röfi lakja majd, és évi nyolcszázezer malac születik itt a tervek szerint.

A grandiózus építkezés felkeltette Pártunk figyelmét a panelprogram továbbfejlesztése miatt is, de elsősorban népesedéspolitikai szempontból. A Lendvai utcában úgy vélték, ha a kínaiak ezekkel a házakkal rá tudják venni a malacokat a permanens szaporodásra, a magyar ember is képes erre, tanulmányutat szerveztek tehát.

Németh Szilárd indult volna, hogy Csepelen ezt az egészet seperc alatt megvalósítja, de Káslert küldte a Párt, mert mégis csak ő az emberminiszter, neki kell hát a disznók lakhatását és nemi életét tanulmányozni, hogy gazdag tudással térhessen aztán haza a messzi vidékről. Orbán et. is élénken érdeklődött a projekt iránt, elképzelte, amint mondhatja, mi van röfi, s pláne tömegek előtt és sokszor.

De már az érdeklődő levél megírásánál bajok mutatkoztak. Jolika, a titkárnő MKKP-t írt KKP helyett, mert azt ismerte. A miniszternek kellett felvilágosítani, hogy az MKKP, azok olyan liberális, festegetős ördögfattya, a KKP, azok meg a böcsületes kommunisták Kínából. Így, az akadályokat leküzdve megszületett a kérvény, kis idő múlva pedig ez a Kásler indulhatott is.

Hszi Csin-ping személyesen ugyan nem tudta fogadni őt, de a körzeti megbízott, aki kísértetiesen hasonlított megboldogult Rákosi Mátyásra – ugyanaz a frizura és eszelős tekintet -, szívélyesen kalauzolta a malacok között. Sőt, lehetővé tette, hogy az egyik házmesterrel is szót válthasson, aki jól fejlett kan volt, mangalica beütéssel, és tudott magyarul. Kék svájcisapkában volt ez a disznó, és úgy mondta a szöveget, mintha papírból olvasná:

– Örökre hálásak leszünk pártunknak, hogy kiutalta nekünk ezt az összkomfortos lakást. Hallom, maguknál, a Mari néninél düledező faviskóban tengeti magát Röfi, aki egyébként távoli rokon, rendszeres levelezésben is vagyunk, épp tegnap küldtem neki képeket a lakásról. Maga is láthatja, teljes a kényelem, hideg-melegvíz, központi fűtés, a hűtő tele moslékkal, a kilátás a hegyekre csodálatos. A földszinten wellness, szauna, edzőterem, mozi. Mondtam is az asszonynak, látod, anyjuk, gondoskodik rólunk Ping elvtárs, hogy nőjön földig a szakálla. Tényleg más dolgunk sincs itt, mint a szeretkezés, nemrégiben megkaptuk a Káma Szútrát. Hasznos olvasmány, jó képekkel, bár az emberszex undorító, mégis sokat lehet tanulni belőle. Szaporodunk is rendesen. Igaz, hogy a gyerekeket tíz hetes korukban elviszik, de csak, hogy ők is családot alapíthassanak, rendszeresen küldenek lapot. Az öregek, akik nem bírják már a tempót, nyugdíjasotthonba kerülnek. Igaz, hogy a kerítésen túlról néha visítás hallatszik, meg vér és égett szőr szaga jön, de az csak sorosista propaganda, hogy kivégzések lennének. Mondtam is az asszonynak, látod, anyus, irigylik tőlünk ezt a jót, amit a Párt adott, becsüljük meg. Nincs is baj, jönnek a gyerekek rendesen, és az én Jolánom helyt is áll. Az ágyban is, meg a konyhában is. Igazi kínai anyatípus.

Ez a Kásler, ez bőszen jegyzetelt mindeközben, majd föltette a kérdést kísérőjének, hogyan áll a lakosság a tízparancsolattal. Ő elmondta neki, hogy itt nem nagyon vannak keresztények, ellenben sok a taoista, hiszen Micimackó is az volt, ebből pedig azt vonták le, hogy Malacka is az.

Az emberminiszter elképedve ettől a csodától ült repülőre, hogy a kínai leleményesség, hogyan oldja meg a kívánatos szaporulatot, igaz, disznókkal, de Isten segedelmével megy ez majd emberekkel is, gondolta. repült ábrándozva, és ahogyan elnézte a lapos Földet a felhők fölül, arra gondolt, fel kell venni a kapcsolatot Kósa anyukával, aki nagy tapasztalattal bír a disznókról. S ha vele egyeztetett, majd aztán teszi le javaslatait a kormány elé.

Épp dolgozik rajta.

Kampec dolores LXXVIII. – Á la recherche

Ott állt tehát Béla a tavaszban, a szétrohanó univerzum kellős közepén, a kocsma udvarán, és azon gondolkozott, hogy vajon milyen irgalom volt az, ami fölhorgadt benne, és képzeletben ugyan, de mégis megkérte a rigót, hogy kegyelmezzen a falunak, és minden benne élőnek. Hogy mért ilyen jámbor, Béla azon gondolkozott, amikor ez a világ, amelynek most kegyesen adott még pár kósza évet, amelyet ezek aeterno modo szemlélve hisznek öröknek, pedig csak szempillantások a körforgásban. Ez akkor vált bizonyossá, amikor ránézett a bamba Napra, amelyik azt hitte, halhatatlan, ezért fütyörészve eregette a sugarait alá, meg szanaszét mindenfelé, úgy osztogatta, mint nagylelkű ribanc a bájait, aki aztán hirtelen, váratlan arra eszmél, hogy a púder, a pirosító tartja össze csupán, s a kamaszok, akik addig sűrű és szemérmetlen vágyakkal néztek rá, visítva menekülnek előle, és ott marad ő férfit óhajtó képzeletével, mint madárijesztő a kukoricás közepén, azzal a magánnyal. Béla lenézett a lábaira, és valahogy ettől ült meg benne a bizonyosság, hogy ki is ő, milyen porszeme a világnak, aki azzal veretett, hogy mégis tudja, a nagyképű Nap is elmúlik egyszer, mint ahogyan minden. Ha úgy vesszük, szigorú logikával csakis, negyven éve van ennek a gázgolyónak a saját idejében, ő kétszázötven millió év alatt kerüli meg a centrumát, s ha belátjuk, most négy és félmilliárd éves, akkor csak tizenhat, kamasz, aki a neki adatott tízmilliárdot úgy éli majd meg, hogy negyvenszer kerülte csupán a nyüves Tejút közepét, és máris vége van. A Napok tehát korán halnak, és nem is, mint a mosónők, hanem, mint göthes költők, akik nem erre a világra valók, mert rohad a tüdejük, vagy a bánat végez velük időnek előtte. Így döbbent rá Béla, hogy voltaképp senki ő, és a korán haló Nap számára voltaképp nincs, nem is létezik, mint ahogyan tán neki sem az egynapos tiszavirág, mert az idő az nagy mókamester, és azt csinál, amit csak akar. Viszont visszafordulni ő sem tud, ezt még a csillogó szemű, pulifrizurás sem engedi neki a kiöltött nyelvével, és mégis mindent fölzabál. Ilyen döbbenetekkel ücsörgött a kocsma udvarán Béla, és üveges szemeit az ablakon belüli légyszaros falra vetette, meg az órára azon, amikor bekerült emlékeinek alagútjába, és úgy rohant benne vissza-vissza, megállíthatatlanul, mint ötven éve vele a 424-es Pest felé. És kormos lett a keze, a lába, meg a tüdeje is, sípolt az idő, nagy, mozdonyhangon, és elhúzott egy bakterház előtt, benne ült Béla éjszaka, és nézte az órát, amely szinte megállt. Végtelen dolgok múltak el, míg Béla hatvanig számolt, hogy kattanjon egyet a nagymutató, de a kicsit odaszögezték, hogy sohase is jöhessen a vonat, és minden úgy maradjon örökre a Földön, a bakterházban, benne Béla, és odakünn a csalfa csillagok, hogy minden megmerevedjen, ahogyan a nagymama akarta még régebben, mert ő is menekült. Az idő visszafütyölte magát, míg Béla hét éves nem lett, hirtelen ott ült a nagymama konyháján és nézte a vekkert, amelyik ketyegett ugyan, de sehová sem haladt, mindig négy óra lett volna rajta öt perc múlva, és kölökbéla nem indulhatott haza a nagymama fogságából, amikor rádöbbent, fogoly ő, s amikor rémületében, ami gonosz mesékből fakadt, hogy ez itt nem is a nagyanyja, hanem a vasorrú, mégis, összeszedve minden erejét rápirított, hogy is van ez, az öregasszony elszégyellte magát, és azt mondta lecsukott szemekkel, azt szerettem volna, hogy maradj még. És megfordult az idő, a nagymama volt, aki kérte, ne menj el, mesélj, hogy a magánya elől meneküljön, mert szembe nézett a halállal, így a szerelmesek kútjába esett, akik nagy elzöldülésükben csak azt kérik a mindenhatótól, hogy az a pillanat örökre úgy maradjon, a bambák, mert nem tudják, hogy az élet csakis az örök változás, hogyha mindig édeset majszolgatnak, abba belehalnak, mint a halálra simogatott kivégzettek Sziámban. Viszont Béla nem tudta, hogy az öregasszony olthatatlan vágya, hogy ő maradjon, szeretetből vagy a haláltól való iszonyból fakad, de rá kellett jönnie, a kettő egymás nélkül nem létezik, a halál elől azért menekül a nagymama, mert szeret. És most, hogy ebbe belegondolt, értette meg Ray Charles-t is, aki arról danászott a sötétségében, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált. A kölökbéla pedig maradt még öt percet, mert amint a turpisság kiderült, hogy az óra állása csak pányva, hogy őt megkötözzék, a mutatók rögvest száguldásba kezdtek, és a nagymama integetett neki amint távolodott, szívében azzal a reménnyel, hogy holnap újra látja, mert erre úgy volt szüksége, mint a levegőre. Pár év múlva bizonyította is, amikor egy hét alatt halt az ura után, mert nem volt akkor már semmi, ami ezen a világon tartotta volna. Nézte Béla az órát a kocsma falán, és egy pillanatba tömörült az egész élete, a tehénlepényes gyerekkorától a mostani légyszaros ablakig, ott hevert egymáson a világ, és összenyomta egyik dolog a másikát. Amikor már teljesen festménnyé vált volna, megszólalt a templom harangja, bizonyítva, hogy a bádogbánosnak semmi érzéke nincs nemhogy a szentségekhez, de az élethez sem, és a nagymama is csak mosolygott rá megengedőn, mert már tudta, sőt, ötven éve is tudta, hogy az időt visszatekerni ugyan nem lehet, csak megállítani, míg el nem fehérül a száj is. De csak addig, csakis addig.