A családtudomány nagymesterei

Amikor én még kissrác voltam, az anyám anyám volt, az apám meg apám, és mindenféle tudomány nélkül belőlük lettem én, mint fatörzsükből gyönge ága. Most pedig meghuzigáljuk a törölközővel hónunk alját, amely kiváltképp izzadós, pláne, hogy süt a Nap is, ami ritka kincs a gödörben, és jót mókázunk emberminiszter tiszteletes méretes baromságán.

Ugyanis Balog Zoltán nőnapon azt jelentette be, hogy az Emmi – aki nem a szomszéd néni – szeptembertől családtudományi mesterképzést indít a Corvinus Egyetemen. Balog elmondta: „Ellenzi a kormány a genderképzést, az emberek nőnek és férfinak születnek. Ezért a kormány nemet mond a társadalmi nemekre, de igent, a társadalmi szerepekre.” Ezt szó szerint mondta így, azért az idézőjel, hogy ne engemet nézzenek már hülyének, hanem őt.

A citált mondatnak ugyanis az ég egy világon semmi értelme nincsen, akárhonnan is nézegetem. Viszont azt mutatja, hogy Balog tiszteletes, mint kormányunk oszlopa, abba is belepofázik, mit oktassanak az egyetemek, és ilyen, amikor még „tudományos szocializmust” oktattak a jámbor diákoknak, akik tanáraikkal együtt röhögték ki az egészet, szóval ilyen azóta sem nagyon volt. De most ismét.

Másrészt a stúdium tárgya is fölöttébb érdekes, mert nem tudható, hogy macsóságokat, vak komondort vagy mi a rossebet szánnak a hallgatók fejébe verni, mondjuk azt a mániájukat, hogy szüljél doszt és fogd be a pofád, mindez még bizonytalan. Még nem értem el egészen abba a korba, hogy arról ajvékoljak, régen minden jobb volt, de lehet, hogy most átléptem ezt a lélektani határt, például, ha a nagyanyámra gondolok.

Vagy a dédire, illetőleg az összes családban élő, még Afrika szavannáin imbolygó ősünkre egészen az evolúció kezdeti szakaszáig, amikor Balog tiszteletes útmutatása nélkül is tudta az emberi organizmus, mit jelent családban élni, és halni. Illetve azon kívül is. Ez – holott még nem igazán derült ki, mi a lószart fognak oktatni ezen a címen – megint csak olyan hímsoviniszta baromságnak tűnik, amely betegségben a kereszténységbe ájult „elitünk” szenved.

Végül is, ez a NER lényege, minden más cukisága mellett, csak azt nem értem, hogy Parragh iparkamarás mért nem ordít ellene, mint ahogyan azt a bölcsészekkel tette, hogy az a tudás haszontalan, mert nem lehet vele esztergályozni. Érdekes dolgok ezek. A családtudomány régi mesterei úgy voltak, hogy megtetszett egymásnak a nézésük meg a járásuk, és addig-addig noszogatták a dolgot, míg közös lett az ágyuk, meg a konyhájuk, életre-halálra. Vagy nem, de ahhoz se kellett Balog-stúdiumot végezni.

Bazinga

Én annak idején olyannyira törvénytisztelő és rendszerető állampolgár voltam, hogy a szombathelyi strandon a füvön ücsörögve, kis, apró hamutartóba raktam örökös dohányzásom melléktermékeit, a csikkeket. Törvények most is vannak, ám nem mindenki tartja magát hozzájuk, legfőképp, akik azokat alkotják a maguk örömére.

A strandon ücsörögve, törvényt betartva, miközben olyan barna lettem, mint egy ma született medve, soha eszembe sem jutott, hová is jutunk röpke évtized alatt. Voltaképp az egész addig ismert világ kiment a seggem alól, és így ülök most, bámulva és bambulva, hogy mi folyik itt. Amikor még együtt futballoztunk, Orbán Viktor szimpatikus fiatalembernek tűnt, és mindez odaveszett.

A pénz, az meghatározó dolog az ember életében, megléte, illetve hiánya dönti el, mivel tömjük meg gyomrunkat csupán azért, hogy az élet folyását fönntartsuk. Játszik ebben a meccsben a coopos parizer, beleájulva a költekezésbe viszont kolbász is, sőt, kakaóscsiga kakaóval kombinálva, hogy nem rohad szét a pejslim a hívatlan gyönyörökbe.

Üdítő, kokárda, rózsafüzér, zsebhamuzó, pénzcsipesz, buborékfújó, faliórák. Ezzel a kínálattal csábítja a vásárlókat egy bolt, és, ha jobban belegondolunk, ezek összessége elég is arra, hogy abszolváljuk azt a feladatot, amit amúgy életnek neveznek. A szellem és a test minden vágya és igénye benne foglaltatik a krétával srejbolt csalogatóban, én mégis inkább azon vagyok, hogy bazinga, amely szó Sheldon felfogásában azt jelenti, hogy vicc ez az egész.

Vagyunk így ezzel pár milliónyian ebben az országban, akik azt sem értik, miképpen lehet ellopni még a fejünket is a fülünk közül, hogy ne legyen mivel csodálkozni. Itt van nekünk mindjárt ez a születő félben lévő Puskás Stadion, ami árából a fiúk annyi rózsafüzért vehetnek, hogy lépni sem bírnak tőle.

A stadionberuházásról szóló első koncepciót az Orbán-kormány még 2011 novemberében fogadta el. Akkor be is árazták a projektet, a többnyire “hivatalosnak” tekintett helyen, a parlamentben elhangzott bejelentés szerint a költségvetésből harmincöt milliárd forintot adnának egy új, ötvenezer férőhelyesre bővíthető létesítményre.

2013-ban egy kormányszóvivői sajtótájékoztatón újabb tervekről számoltak be. Ott már hetven-nyolcvan milliárd forintban határozták meg a stadion maximális költségét, két év múlva ebből százmilliárd lett, a tervekben pedig már százhuszonnyolc milliárd forint is felbukkant.

Most pedig már azt magyarázzák, hogy a Puskás-stadion esetében nem történt kerettúllépés, hiszen a korábbiak nem voltak „hivatalos költségbecslések”. 2016-ban a létesítmény közbeszerzési hatóságnál leadott bruttó becsült értéke a hivatalos költségbecslés alapján száznyolcvan milliárd forint volt, áfával és öt százalék tartalékkerettel együtt.

Ha figyelembe vesszük, hogy Mészáros cézárnak még sok-sok újságot és televíziót kell fölvásárolnia, akkor a növekmény nem is olyan nagy. Nekem viszont fáj, hiszen lehet, hogy a kakaóscsigámat kell beáldoznom érte, a szomszédban meg a Józsi vagy megfagy, vagy pedig éhenhal, és ilyen Józsikból annyi van az országban, mint amennyi szotyolahéj a felcsúti VIP-ben Orbán Viktor meccsnézése után.

Mondhatnám erre Sheldon után, hogy bazinga, majd alámerülhetnék a gumilabdák tengerébe, de egyáltalán nincsen kedvem hozzá. Szétnézve ugyanis szűkebb és tágabb világomban, amely egyelőre még Magyarország névre hallgat, napra nap azt kell látnom, hogyan rohad szét az egész, miközben jobban teljesít. Így hát, az emlegetett bolt kínálatából a buborékfújót választom a zsebhamuzó mellé, kiülök a padra, onnan nézek szerteszét, és azt még kivárom, hogy ez a rohadt lufi szétdurran, mert ez lesz a vége. Akkor kiáltok majd, hogy bazinga, és jó lesz nekem. Nagyon.

Nincs alku

Miheztartás végett:
„…Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején./ Szép a forrás – fürödni abban!/ A nyugalom, a remegés/ egymást öleli s kél a habban/ kecsesen okos csevegés…”
(J. A.)

Most kúrják el az életünket éppen. Illetve, hát már el van az baszódva visszamenőleg a születésünkig, az úttörőcsapattal, és a szombathelyi Felszabadulási Emlékmű tövében lövöldöző orosz csapatokkal, akik így köszöntötték, hogy KISZ tag lett a jámbor, és ezek után, midőn kalapjukban az MSZMP helyi kollégái örvendezve nyugtázták, hogy ez is megvan, az ember a KISZ-ről azután egy szót sem hallott, mert nem is volt.

Másoknak tán igen, akik most – hogy csak egy példányt említsünk – az országgyűlés elnökei, valaha volt MSZMP-és igazolvánnyal, de ez már szót sem érdemel igazán, hiszen annyira közkeletű. És, hogy többes számot használok, azért szükséges az, mert az összes ilyen. És ezt fölösleges is tovább ragozni.

Csakhogy, midőn a Párt újólag belenyomult belénk, és már nem kalapokkal a márciusi szélben, amely, lássuk be, avitt egy dolog, olyan Kádár szaga van, ha az ember fényképeket nézeget hajdanvolt önmagáról, és látja, Pista bácsi ’Pestről miképp mosolyog a közös örömök hazudott boldogságában.

Így vagyunk most is. Jobban teljesítünk. Én pedig, aki avval vagyok megkeserítve, hogy mikroszkópon át nézem az életet, és hanyatlva immár kívülállóként, azt veszem észre, hogy a Gyurcsány, a drága ember, és ezt komolyan gondolom, harminc évezik itt nekem, a büdös sunába.

“Nekem van harminc évem arra, hogy olyan legyen Magyarország, amilyen most a DK programja” – ezt mondta a Feri. Mélységes alázattal közlöm, hogy nekem nincsen harminc évem egyáltalán, nekem, ha úgy nézzük, óráim vannak csupán, és hiába hiteget akárki, hogy majd egyszer kiderül az ég, ha azt látom, hogy borongás van az utca kövei fölött.

Ebből, ebből a gyurcsányi nyilatkozatból az folyt le a falakon, hogy már ez az ember sem akarja éppen most a sárkányt ledöfni. Azt mondta: “Csak akarat kérdése az egyéni körzetekkel kapcsolatos megállapodás, hogy ott egyeztetett indulás legyen. A lista pedig lehet önálló. Bárkivel fogadok, ha külön listák lesznek, akkor tíz százalék felett lesz a DK 2018-ban”.

És akkor mi lesz? Ez az én kérdésem, és nem is kevés. Mindez az egész választási rendszer úgy lett megszerkesztve, hogy tíz százalékokkal csak valagat lehet törölni, és nincs az az ’Úr, aki megmószerolhatná, az legyen, akit a többség akar. Beleragadtunk a sárba, és, ha már J. A.-val tettem elfogadhatóvá az agyam menését, illő dolog vele is zárni: „Ijessz meg engem, Istenem,/ szükségem van a haragodra./ Bukj föl az árból hirtelen,/ ne rántson el a semmi sodra.” És összegzésül: „Meghalni lélekzetemet/ fojtom vissza, ha nem versz bottal/ és úgy nézek farkasszemet,/ emberarcú, a hiányoddal!”

Pisálás közben

A férfiember evilágon elvégzendő feladatai közül tán ez az első, amelyet macsóként kell abszolválni. Laza terpesz, mókus elővétele és fölkészítése a feladatra, és ötven éven túl a várakozás. Azért mentünk a négyzetméterbe, hogy kisugarazzon, ami arra vár. Aztán állunk ott bambán, hogy alig csöppen. Nehéz dolgok ezek a hímállat életében.

A drága Marquez mutatja be nekünk a ’kolerában, hogy is van ez a leszálló ágra érkezve. Nem akartam igazán, de ez jutott bele az agyamba. Mentségként, mindenről szövegek jutnak az eszembe, vagy zenék, de arra is föltenném a vashatosomat, hogy órákon át mondok neked József Attilát, míg el nem fehérül a száj is. Természetem az enyém.

Juvenal Urbino doktor, midőn a halál felé vitorlázott hosszú élete végefelé, arra lett figyelmes, hogy vizelete elkalandozik. Nem egyenes és mindent lehengerlő sugárban indul a célja felé, hanem, összevissza sprickol, külön ágakra válik, és új utakat keres csorgásában. Akkor jöttem rá, öregszem, amikor Urbinóként figyeltem magamat.

Megvolt a szökőkút, és erről ennyit, vitát nem nyitok. Ám akkor az alfeli gondokról az agyamra száguldozva beötlött, hogyhát, ez van itt is, ebben vagyok én, nem kell boldogságiul Macondóba vitetni magamat fehér elefánttal, se nem páncélozott járművekkel, ahogyan ez szokásban van minálunk örömös napok kapcsán, a háború a spájzban van magunk közt szólván.

A fő dilemma tehát, hová pisálhatunk bántás nélkül. Gyanítom, csak a susnyásba, megalkuvástól mentesen, mert bármi érdekes, én most ennek okán arról mesélnék, hogy mi folyik itt. Illetve ott, mert mindenről az jut az eszembe. Szörnyű pilláimat Szombathelyre vetem, ahol épp ülök is, és a kilátás, az valami utánozhatatlan, drágám.

A tévére nézek csak, és máris a városházán találom magamat, ahol szintén ilyen ötvenesek döntenek arról, hogy én az ősztől milyen Csehovot nézzek a színházamban. Őket is megviselhette a mellékhelyiség meglátogatása, mert ezerrel nyomják a baromságot, amit nem részleteznék, hiszen a botrány immár országos, és te, nyájas olvasó, bizonyára tudod, hogy az orbánbébik mit is tettek itt.

Pofán köpték a népet magunk közt szólván, akik, amikor a szörnyű színjáték folyt a falakon belül, odakint, pár méterre szerették volna akaratukat az általuk választottakra kényszeríteni, természetesen a siker legkisebb reménye nélkül. És ami miatt ez ilyen nehezen fordult meg bennem, és végül mégis győzött a közlés kényszere, az alpolgármesterünk dumája volt, aki Koczka névre hallgat, és megmutatta az orbáni világot, amely voltaképp ő maga, egy személyben.

Kijelentette azokról, akik őt megválasztották, hogy ne ugassanak bele már az ő döntésébe, amely pedig róluk szól. A központ leiratban megküldte, hogy Jordánt ki kell csinálni, és azt is teszik, szemük nem rebben. Mindenki le van szarva, legfőképp a választó, a keményen dolgozó kisember, és ami a legszebb az egészben, Jordán annyi nekik, mint a kisvasút, amit meghosszabbítanak, ha sokat pofázol.

Így megy ez. Alpolgármester úr a főnökével, aki hajdanán tisztességes orvosember volt, de ebbéli állapotát már nagyon régen odahagyta, és látszik rajta, igazából azt sem tudja, hol az istenben van, áll a klozettban, hugyoznak, egymás gatyáját érik a mellékösvények, miközben hátba veregetik a másikat, hogy ezt is elbasztuk, Oszi. Hogy visszakanyarodjak Urbino doktorhoz, ő sem abba halt bele, hogy félrevizelt. Egy jámbor papagáj volt az oka, hogy kitörte a nyakát. Ilyesmiben reménykedhetünk, másban nem igazán.

Schiffer árnya imbolyog, újra Sukoró

Schiffer poltergeist ugyan már nyugalomba vonult, ám a kár, illetve a kór, amelyet egyetlen emlékezetes genyóságával keltett, itt van közöttünk immár évtizede, és ezt bocsássa meg neki az, aki akarja. Én nem.

Azzal szerzett magának óvodásként hírnevet, hogy feljelentette Gyurcsányt Sukoró kapcsán, amit nem kell már elmesélni, mert Pistike a középső csoportból ezen pusmogott a sarokban a Julcsival, hogy az a szemét meglopta a magyar nemzetet, de nem engedték neki, következésképp párszáz munkahely is elillant. De ez mindegy, lehet helyette árkot vakarászni.

Kedves vezetőnk egyik harsonája magához nyúlt örömében, és kikiáltotta a nemzetnek: már dolgozik a fellebbezésen a Legfőbb Ügyészség. Muszáj neki, mindeddig munka nélkül volt, a haverok stiklijeit úgy söpörte le az asztalról Polt bandája, mint a „Postás mindig kétszer csenget”- ben Jack Nicholson a tányérokat, igaz, ő toszási céllal.

De valahogyan ilyen szinten van Polt kutya, és a cellatársai is. Ezt az egészet most azért kellett elővenni újra, mert hirtelen elkezdett nagyra nőni Fletó, meg túl nagy a pofája, és 2018 bergsoni időszemlélettel már éppen itt is van. Mindjárt nyitnak az urnák, sajnálatos módon nem beleporladási, hanem szavazási hívogatással.

Mindez már megint az előjáték, hosszan elnyújtva mindenki örömére, aki ilyenekre izgul, viszont az orgazmus még odébb van. Ilyen átfutó gyönyöröket generál az ügyészség a hívőknek, de nekik már tök mindegy, a hamut is mamunak mondják, ellenben a hitetleneket győzködni kell, hogy távolodjanak el a Sátántól, amely Gyurcsány maga.

A vád egyébként egy egész háromtized milliárdos kárról beszél egy meg sem valósult ügylet kapcsán, ilyképp arra alapoz, mi lett volna, ha lett volna. Ezt a gondolati dilemmát Füst Milán hüvelyezi gyönyörűségesen, de csak azért se citálom ide, olvassatok, az ajánlott mű pedig az „Ez mind én voltam egykor”.

Ilyen felgondolásokkal egyébiránt kedves vezetőnk, és népes hordája is belenézhetne a tükörbe, de az ő foncsoruk töredezett, már esik szétfelé. A Polté is. Nem akarnék most itt abba belemenni, hogy a legfőbb ügyész úr szotyis haverja hány ezer milliárd kárt okozott, mert ez máma tök fölösleges.

Mindegy is már, azon se veszünk farhátat, viszont ezt a Schiffert valaki megküldhetné ágyéktájékon, mert most se bír lenyugodni. Mindenhonnan visszavonult, de felelősségteljes polgárként még mindig osztogatja azt az eszét, ami egyébként nincsen neki. Joga, az van hozzá, de ezt a Sukorót azért egyszer még megbeszéltetném vele a szomszéd Józsival, ha benne van már a napi maligán.

Beleragadva

Özvegy K. J.-né egy furcsa napon benne rekedt a liftben. Különös fények voltak odakünn, de ebből özvegy K. J.-né semmit sem észlelt, mivelhogy benne volt a liftben, ami sajátos állapot, ha az ember húst sütögetne az ő unokácskáinak. Összefoglalva, szar ez az egész, úgy, ahogy van, de ez az özvegy véleménye, és nem a krónikásé egyáltalán.

Ezt a szart dokumentálta tehát magában özvegy K. J.-né, miután a hős tűzoltók kiszabadították fogságából, és beleszólt a száz mikrofonba, amelyek, alighogy léget vehetett különös rabsága után, beleállottak a fogsorába, amely pedig jól oda volt ragasztva, efelől vita nem nyitható.

Viszont meghasonlott özvegy K. J.-né, és ez a kamerák bűne, illetve és nahát, a mögöttük álló népeké, akiken ne az operátorfiút tessenek érteni, hanem a piramis csúcsán pisáló földmíves gyermeket, aki odahagyta a stelázsit, és diktátornak szegődött, de ez egyáltalán nem érdekel minket, mert vizsgálatunk tárgya, alanya özvegy K. J.-né, és akkor most, valamint tovább.

Van a sarkon egy bolt, amibe eljár az ember, mert a karjai már nem bírják a kapát. Így megy ez Vonnegut óta, és csak még nem is sejtjük, hogy valami ufo, oder Soros lohol nekünk mindig a hátterek alatt, mögött, és pláne végett. Mindebből az következik, hogy vigyáznunk kell a macskákkal, akik szaralakok.

K. J.-nére visszatérve mégis, miután liftből, mikrofonokból szabadult, egyáltalán nem találta a helyét, és ez a Gyurcsány bűne, mert. Mega nyócév. Ezen mélázni most már nincs mit, de özvegyünk lelke akkor sem, és még mindig nem NER kompatibilis, mert beleragadt a liftbe, viszont.

Ez alkalommal meglátta ő a fényt, újra végigélte pillantás alatt a sohasemvolt életét, és voltaképp, kedves gyerekek, innen kezdődik el a mese, hujde jó, ugye? És nem. Franciska – K. J.-né leányneve – aki már nagyon régen született, a kurta farkú malacon is túl, tehát ide, s tova rohadtul.

Ahogyan legyalulta őtet a jóisten, egyszer arra ébredett, hogy öregecske. Nem kicsit, nagyon. A Jenőt már elvitte a devla olyan régen, hogy már az emléke sincs, csak a szaga a párna peremén. Viszont élni kell, ezt nem az apácák, hanem a sarki kocsmáros erősítette meg Franciska – milyen kaján ez így – pusmadó tudatában.

És ő élt, bizony. A liftben rekedve átmenetileg átrohant rajta az egész addig volt sora, kádárilag, gyurcsányilag, orbánilag, és arra kellett rájöjjön a méla magányban, hogy tök mindegy. Teljesen érdektelen, hogy melyik madár viribül, a tyúkláb akkor is ritka kincs, a parizer meg szar. Ezt mondta volna el a mikrofonokba, miután rabságából kiszabadították őtet, de erre egyáltalán nem volt érkezése. Meglengette tehát járókeretét, és azt kiáltotta: bikicsunáj. A szomszédok ma se értik, özvegy K. J.-né viszont mosolyog.

Maccabiah, nácifrász

Képzeljük el, drága polgártársak, midőn a Maccabiah, közkeletű nevén „Zsidó Olimpia” felemelő eredményhirdetésén, illetőleg az érmek átadása aktusa során a mi két, saját bejáratú nácink közül az egyik lesz kénytelen az űrkorszak-béli Jesse Owens nyakába illeszteni a rovásírással ékesített aranymedált. Ez maga az infarktus, valamint zárt osztály, az egészségi kimenetelek kérdése csupán a végső dudaszó elhangzása után diagnosztizálható.

Az örömteli pillanat 2019-ben örvendeztethet meg mindahányunkat, akkor rendezik meg Budapesten a dolgot, ami annyira nem újdonság, hogy Josef Jekutiel javaslata nyomán már 1932 óta van. Ezen a miénken közel kétezerötszáz sportoló részvétele várható, ezzel Magyarország legnagyobb sporteseménye lesz abban az évben. Viszont a Jobbik egyik tagozata – elnökük hiába fotózkodik Morzsa kutyákkal – aláírást gyűjt ellene, mert vérszemet kapott.

Úgy vélelmezik, hogy mindazok az indokok, amivel az olimpiai pályázatot megfúrták, itt is fennállnak. Illetve szerintük az a kétmilliárd, amit a kormány erre a célra szánt, hogy szalonképes maradjon Európában, egyenlő azzal az ezerrel, amibe egy igazi került volna. Ezért – és ez különösen édes – arra kérik a népeket, hogy akinek az nem tetszett, ezt is utálja. Különös házasság volna, másrészt meg, ha így mennek tovább a dolgok, a leendő új Népstadionban egyetlen ülőke fog ennyibe kerülni. S hogy valóban nem tudják, hol élnek, azt is írják: “Szeretném megkérni a nolimpia aláírásgyűjtőit és a momentumosokat, hogy segítsenek a gyűjtésben.” Röhej.

De, hogy ne legyen ennyire mókás a dolog, van más is a tarsolyban. Azt is írják, hogy a rendezvény nemzetbiztonsági kockázatot jelent, 2019. július 29 és augusztus 7 között a magyar fővárosba vonzhat szélsőséges terroristákat, öngyilkos merénylőket. És még a lovat is megfordítják saját maguk alatt, midőn a legvégső és legsúlyosabb vád is elhangzik: „A Maccabi Games, amely közkeletű nevén a zsidók európai olimpiája, súlyosan kirekesztő, fajgyűlölő rendezvény. Ellentétes az olimpiai eszmével, mert származási alapon különbözteti meg az embereket, csak zsidó sportolók részvételét teszi lehetővé.”

Ez nekem kiváltképp tetszik, hiszen épp a Jobbik volt az, amely tömörület erősen vizsgálta a származásokat, olyannyira, hogy például Gyöngyösi Márton nem is oly rég még a parlamenti képviselőket is listázni akarta „származási alapon”, igaz, később Szegedi Csanáddal együtt meglelték homlokukon a menórát. Ezért annak rendje és módja szerint a toleráns párt ki is okádta őket, viszont indulhatnak az olimpián. Amióta Vona báránybőrbe bújt, Jakab Péter, miskolci jobbikos önkormányzati képviselőről derült ki, hogy nem árja, ennek ellenére maradhatott, Vona meg shalomozik, ilyképp fröcsög is a szar a párt berkeiben.

Ám, hogy ne legyenek kétségeink, a tagság miként vélekedik erről, hallgassuk meg Csengeri Áront, aki a kitartás.net-en fejtette ki mézédes álláspontját: „A dekadens pártpolitika ismételten csődöt mondott. A demokráciába besimuló Jobbik a korrupció, politikai manipuláció, hazugság, félrevezetés mocsarába süllyedt. A Jobbik vezetői a magyarok nemzet és hazaszeretetén élősködve, a jó szándékú emberek munkáját kihasználva semmivel sem lett különb politikai alakulat, mint az MSZP, vagy akár a Demokratikus Koalíció. A Hungarista Mozgalom nem tűr meg sem zsidókat, sem cigányokat, sem a mozgalomban, sem a magyar élettérben. Ez egy olyan sziklaszilárd álláspont, amelyet sem a politika, sem az idő vasfoga nem tud megváltoztatni!”

Ez, ugyan mocsadék, de korrekt beszéd, bemutatja, mire lehet számítani, ha hatalomra kerülnek. Mondom, ezért lesz nagy móka a budapesti Maccabiah, amit megnyit majd az élettérről, illetve az etnikai homogenitásról omló álmokat szövő, ilyképp gondolatiságában Csengeri Áronhoz közelítő Orbán, rosszabb esetben cuki kutyával a kezében, viszont csahos falkával maga mögött Vona. Aztán úgy éreznek majd zsidó honfitársaink győzelmei okán, mint 1936-ban neves elődjük, Adolf, amikor Cleveland „Jesse” Owens négy aranyat nyert az ő földjén, aki nigger volt, így az ő világképében még csak nem is Untermensch, hanem egy másik faj szülötte.

Állnak majd ott, vagy a Vona vagy az Orbán, és két pofára tömik a seduxent xanax-szal kombinálva, hogy a műmosoly megmaradhasson álságos pofájukon. Saját vigasztalásunkra azonban elmesélem, hogy ilyen Csengeri Áron féle degeneráltak nem csak minálunk vannak. A távoli Amerikában létezik egy nagy létszámú csoport, amelynek tagjai arról vannak meggyőződve, hogy a dinoszauruszok földre szállt angyalok voltak, akiket a zsidók irtottak ki. És ez bármennyire is annak tűnik, mégsem vicc. Az a helyzeti előnyük azért megvan, hogy az effélék ott nem kerülnek a hatalom közelébe, míg minálunk erre reális esély mutatkozik. Na, ez a baj.

Taperoló busók

Ha egy menekülőnek – a természet törvényeinek engedelmeskedve – hajnali merevedése van, akkor abból a fölvásárolt média kilóra megvett orbánmunkásai balladát kreálnak zenei aláfestéssel.

Ha igazmagyar busók molesztálnak nőket és lányokat, arról nem ír drámát Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében, mint történt az alig pár napja, amikor madárijesztőnek küldte volna a kerítésekhez a faálarcosokat „Busókat a határra” címmel.

A busók viszont most tökön rúgták kéretlen szóvivőjüket, mert úgy éltek a vadvilágban, ahogyan azt a menekülőkről ábrándolják és terjesztik szeretett kormányfőnk orbánmunkásai. Olyat cselekedtek, amit nem lehet a nyuszira fogni, így tehát hallgatnak róla.

Pótlom tehát a hiátust. Egy apa nagyobb baráti társasággal vett részt a mohácsi busójáráson, és hiába voltak ott, a férfi tizenöt éves lányát fogdosták a beöltözött busók. A lány el is sírta magát, annyira megviselte, hogy intim testrészeit össze és vissza is tapogatták.

Megszólalt egy huszonéves fiatal nő is, aki szintén hasonlókat élt át Mohácson. Ahogy elmondta: “Minden nőnek vannak olyan részei a testén, amit – mondjuk – nem sok embernek enged megtapintani.” Ezeket a bájos busók egyáltalán nem tartották tiszteletben, ott is megfogdosták, ahol amúgy nem igazán örül neki, hacsak nem a kedvese teszi. A busók pedig nem mondhatók annak. Gyorsan történt minden, nem volt esélye kitépni magát a szorításból, hiába volt rajta hosszú kabát, az alá is benyomultak a busókezek.

Mindez amúgy kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, amelyet magyarul így definiálnak: a szexuális zaklatás magában foglal minden nem kívánt szexuális közeledést, beleértve az érintést, sőt azt is, ha valaki szexuális természetű megjegyzéseket tesz.

Olyat én még nem hallottam, hogy a magyar királyságban ilyesmiből egyszer is dili támadt volna, igaz, feudális társadalmakban ez nincsen szokásban. Sőt, minden nőnemű egyed állva pisálhat afölötti felhőtlen örömében, hogy a „Ius primae noctis”-t nem foglalták bele az alapszarba, de még ezt is megérhetjük.

Bunkó férfiak mindenütt akadnak, menekülők, busók, de legfőképp a politikusok között. Számtalan példát lehetne felhozni arra, hogy választott képviselőink hogyan tekintik alantas lénynek a másik nemet, kettőt kiragadok azért, mintegy illusztrálásként.

Tasó László Fidesz-es barom egy alkalommal így oktatta Szabó Tímeát: „Mit pofázol bele, kisanyám.” Varga István ugyanabból az akolból meg így föstött bíztató képet a molesztált nők örömére: „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”.

Vak komondortól sújtott országunk ilyen képet mutat, amely állapoton voltaképp egyáltalán nem kell meglepődnünk. Annyi tesztoszteron termelődik itt, hogy a férfinépek agya szinte tocsog benne, ami nem is csoda, hiszen már hetedik éve harcolnak legjobbjaink minden ellen, ami él és mozog.

A csatából megtérve otthonaikba pedig pihenésképp az a minimum, hogy az asszonyok odatartják hőseinknek a valagukat, majd jöhet a pörkütt. A busók bunkóságára is frappáns választ adott az esemény szervezője, szerinte az álarcosok munkaköri leírásában szerepel, hogy ölelgessék a lányokat.

Aztán, ha mindez a lábuk között történik, szóra sem érdemes. És ha ez nem tetszik a kemény tökű magyar huszároknak, akkor az ember gyereke buzi-köcsög, libsiállat. Hogy mennyire nem értenek ezek semmit sem, arra mutatok egy igen kézhez álló példát. Egyszer, nagyon hajdan, midőn egyik barlangból a másikba költöztem, egy Józsi névre hallgató kan vitte a dobozba rakosgatott és nagyon óvott bakelitjeimet, és volt szíves a lépcsőházban kiejteni a bamba kezéből.

A lemezek ugráltak és pattogtak, gurultak és sírtak, valamint én is. Józsi, akár a keze, olyan egyszerűséggel vígasztalt vállon veregetve: nincs ám semmi baj. Körülbelül így néz ki a férfi-nő viszony minálunk. A harcosok idegen pinákat fogdosnak, de nincsen semmi probléma, mert így rendelkezett a jóisten, minden más eshetőség macsótalan, Pride-os csökevény. Magyarország, így szeretnek ők tégedet. Egyébként meg Gyurcsány a hibás.

Csak a szex, csak a szipu

A Fidesz&Co. körmendi lerakata közleményt adott ki hajdanvolt alpolgármesteréről, aki nem tudott parancsolni lingamjának, és kétes viszonyba keveredett egy gyereklánnyal. A lerakat szerint ez nem történt meg, holott az alpolgármester lemondott, és az is hírlik, hogy nőül venné a kölyöklányt. Szerintük viszont nem ő a vétkes, hanem, akik ezt szóba hozták.

Azt mondják: „Elkeserítő, hogy ez az ügy már a kezdetektől fogva nem arról szól, amiről valójában szólnia kellene. Nem az igazságról, nem arról, hogy mi is történt valójában, hanem arról, hogy magukat civilnek nevező liberális körök minél nagyobb botrányt tudjanak kreálni.” A helyi betanított fideszmunkásoknak tehát nem tetszik, hogy napvilágra került a – volt – alpolgármester boxeralsójának kellemetlen tartalma.

Szar ügy, és ha most az óvoda homokozójában volnánk – mint ahogy voltaképp tényleg ott vagyunk -, akkor kantáros rövidnadrágban és lehorzsolt térddel járulnának Erzsi néni elé szipogva és ujjal mutogatva, hogy ő kezdte.

Nem a civilek, az hétszentség. A Fidesz&Co. látott neki egy időben úgy viselkedni, mint akit beszippantott a huszonegyedik század, túl sok pornót néztek a neten, és annyira megemelkedett a kefélni vágyó ingerküszöbük, hogy csak a szex jár a fejükben, mint Brian-nek állítólag.

Mint az közkeletű, az ő jó édesanyja, miután egy ’lómai tiszttel tartott fenn üzekedős kapcsolatat, aminek áldása voltaképp Brian maga, s amikor a szerencsétlen gyermek az élet értelmét keresi, az anya „Csak a szex, csak a szipu” felkiáltással rója meg az akkori idők fiatalságát, mert annyira nem érti a korát, mint ma minálunk a Fidesz&Co. és számtalan lerakatai szerte az országban.

Egyébiránt, ha már a homokozóban járunk, akkor azt mondjuk el Erzsi néninek, hogy a Fidesz&Co. a hunyó a taknyos orrával, amire okot és indokot a vak komondor szolgáltatott, aki elgáncsolta és meggyakta a narancsbőrű polgármester hites asszonyát. Nos, azóta szabadult el a pokol szex ügyben, és nincsen megállás.

Azidőtájt kezdtek a narancsosok és ájtatos társaik a nők bugyijában matatni egészen obszcén módon, és meg is szülték a saját bejáratú világnézetüket ezzel kapcsolatban, kifejtve, hogy a nő dolga a húsok klopfolása, valamint, hogy engedelmesen tárják szét combjaikat házi főzésű pálinkától bűzlő uruk számára, és akkor vak komondoros baj nem érheti őket.

Ezután következett a Jobbik, nem sorolva föl itt a Vona, Volner és Kulcsár urak ellen fölhozottakat. Viszont kitetszett, immár nem elégszenek meg a névtelen nők vénuszdombjával, már nevesített férfiak szerszámja is téma, mert túl nagyra nőttek. Nem a szerszámok, hanem a Jobbik-fiúk. Úgy jártak, mint Röhm bácsi a „Hosszú kések éjszakája” akció során 1934-ben. Ő köztudottan volt meleg, de nem ezért kellett vesznie, hanem, mert az SA-ja túlméretessé vált.

A Jobbik-fiúkkal ellentétben viszont a Fidesz&Co. jámbor alakjai megfogadták Órigenész exegéta és Tertullianus intését, valamint Siricius pápa parancsát, és cölibátusban élnek. Ők maguk, gyermekeik és unokáik pedig szeplőtelenül fogantak, ám mindenki más a perverzió mocskában fetreng. A migráncsok is egyfolytában csak tosznak, nincs olyan nap, hogy három erőszakos aktus ne kerülne szóba a médiájukban, ami olyan lesz lassan, mint egy pornócsatorna.

Hogy Brian anyjának teljesen igaza legyen, arról meg Juhász Péter gondoskodik szerintük, viszont szó sem esik Deutsch Beléptető Rendszerről, Habony porairól meg egyáltalán. Egy dolog biztos csak ebben a kuplerájban, hogy mindenről Gyurcsány jut az eszükbe, a körmendi lerakatnak is a volt alpolgármester farkáról.

Azt mondják a helyi háborgó civilekről: „Tagjaik között pedig olyan személyeket találunk, akik a mai napig helyi szekértolói Gyurcsány Ferencnek, valamint a különböző balliberális törpepártoknak.” Hát nem csodálatos ez az élet? Már-már Satchmo rekedt hangjára való.

Egy dolog azonban teljesen bizonyos ezek után, a Fidesz&Co. kommunikációja valahol azon a szinten jár, mint amilyet Brian tapasztalt egy önjelölt prófétától a ’lómaiak elől menekülve, kezében az ő tökével.

„És azt fogják majd rebesgetni, hogy eltűntek a dolgok. És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok. És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötőállvány, amihez hozzá voltak erősítve. És akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát, és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak… már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.”

Hát, így valahogy.

Viszonylagos diktatúra

Edvin Marton, lánykori nevén Csűry Lajos hegedér Észak-Koreában haknizott, és fölöttébb elégedetten tért vissza az övéihez. Edvin Marton annyira ostoba, hogy hamarosan konzul lesz valahol, a világlátása az megvan hozzá, már csak futsálozni kell megtanulnia, és készen is áll a feladatra.

A messzi vidékről összegezte tapasztalatait, ekképp: „Vannak problémáik, de erről nem tehetnek. Barátságosak és vendégszeretőek, kaszinótól kezdve minden van ott, sőt, nagyobb kaszinószabadság van, mint itthon. Igaz, nem működik az ember telefonja, nincs internet, wifi. A diktátorság nézőpont kérdése, máshogy működnek, de nincs ezzel semmi baj!”

Nem érdemelne ez az egész elmezüllés egy lukas „a” betűt sem, ha nem volna tele kies országunk rengeteg Csűry Lajossal, aminek nagyon rossz vége lehet, mint arra utaló jelek már dögivel vannak. Bár minálunk egyelőre még működik az internet, és fényképezni is lehet, de a mi kedves vezetőnk már rajta van az úton életterekről és etnikai homogenitásról álmodozva.

Azt is be kell látnunk azonban, hogy Csűry prímás nem egyedüli jelenség. Pár éve Dennis Rodmantől volt hangos a világ, a Chicago Bulls hajdani baszketbálosától, aki öröbarija lett Kim Dzsongunnak, őt azonban fölmenti az, hogy amúgy sem volt normális, ezen kívül vagy talajrészeg, ennek hiányában meg be van tépve.

Elég csak elolvasni önéletírását, amely „A féreg” felemelő címet viseli magára utalva. Ebben egészen megkapó az a jelenet, mikor plasztikusan ábrázolja, hogyan ücsörgött a chicagoi éjszakában az autójában dollármilliókkal a zsebében Pearl Jamet hallgatva, és azon morfondírozott, hogy golyót röpítsen-e a saját piercingektől ékes fejébe, avagy sem. Összefoglalva: eleve terhelt a manus, viszont győzött az életösztöne, ami egészen Phenjanig röpítette.

Csűry hegedérnek bizonyára nincsenek ilyen dilemmái, ő csupán egyszerű lélek. És még azt a mentséget is megengedem neki, hogy másra is emlékezek. Például 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.

De van más is. Andre Gide például Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalta össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”

Mindebből kitetszik, hogy nagyon könnyű megtévedni, amire hazai példát is mutatok. Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-ben jártak a Szovjetunióban, amiből az előző megírta az „Oroszország 1934”, az utóbbi pedig a „Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén” névre hallgató úti leírásokat, amelyekben szintén vannak lelkesültségek. Illyés később megérkezik az „Egy mondat a zsarnokságról”-ig, amivel helyre billenti a szellem rendjét.

A hazánkban megbúvó számtalan Edvin Marton azonban soha nem fog eljutni a megvilágosodásig. Gondolataikban ez a világ a lehetők legjobbika, mert kusza ujjaikon számolgatva mutatják, hogy ezt is lehet még itten meg azt is, föl sem fogva azt, hogy már mit nem. S ami miatt minderről elmélkedni kezdtem, az a tagmondat, hogy „a diktátorság nézőpont kérdése”, minden viszonylagos tehát.

Pogány Süttőfia Süttő is, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták, ekképp vélekedett: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”

Ilyen a magyar választópolgár tudata is. Tegnap Szombathelyen szegődött hozzánk a gyalázat, ahol annak ellenére, hogy a fél világ kiállt Jordán Tamás mellett, s miközben a városháza előtt a nép erősen hallatta a hangját, mégsem választották újra színházigazgatónak, mert a fölsőbb hatalmak így óhajtották. Ez is a az őrület egy apró köröcskéje.

A diktatúra tehát minálunk viszonylagos, hogy filozófiai szakkifejezéssé emeljük a hülye hegedűs kijelentését. Csak az a baj, hogy amíg ő azt sem tudja, mit beszél, mások ennek tartalmával igen alaposan tisztában vannak. Helyzetünk így, ha nem is Barbie-színű, mégis egészen kilátástalan, aminek ábrázolásához újra Örkény Süttőjét hívom segítségül:

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!”

Romain Rolland agyrémére visszatérve, aki Sztálint humanista, felvilágosult bolsevik uralkodónak rajzolta meg, vizsgáljuk meg ezt a miénket. Még ebben az összevetésben is vesztes, mert nem felvilágosult, nem humanista, viszont nagyon bolsevik.