Edvin Marton, lánykori nevén Csűry Lajos hegedér Észak-Koreában haknizott, és fölöttébb elégedetten tért vissza az övéihez. Edvin Marton annyira ostoba, hogy hamarosan konzul lesz valahol, a világlátása az megvan hozzá, már csak futsálozni kell megtanulnia, és készen is áll a feladatra.
A messzi vidékről összegezte tapasztalatait, ekképp: „Vannak problémáik, de erről nem tehetnek. Barátságosak és vendégszeretőek, kaszinótól kezdve minden van ott, sőt, nagyobb kaszinószabadság van, mint itthon. Igaz, nem működik az ember telefonja, nincs internet, wifi. A diktátorság nézőpont kérdése, máshogy működnek, de nincs ezzel semmi baj!”
Nem érdemelne ez az egész elmezüllés egy lukas „a” betűt sem, ha nem volna tele kies országunk rengeteg Csűry Lajossal, aminek nagyon rossz vége lehet, mint arra utaló jelek már dögivel vannak. Bár minálunk egyelőre még működik az internet, és fényképezni is lehet, de a mi kedves vezetőnk már rajta van az úton életterekről és etnikai homogenitásról álmodozva.
Azt is be kell látnunk azonban, hogy Csűry prímás nem egyedüli jelenség. Pár éve Dennis Rodmantől volt hangos a világ, a Chicago Bulls hajdani baszketbálosától, aki öröbarija lett Kim Dzsongunnak, őt azonban fölmenti az, hogy amúgy sem volt normális, ezen kívül vagy talajrészeg, ennek hiányában meg be van tépve.
Elég csak elolvasni önéletírását, amely „A féreg” felemelő címet viseli magára utalva. Ebben egészen megkapó az a jelenet, mikor plasztikusan ábrázolja, hogyan ücsörgött a chicagoi éjszakában az autójában dollármilliókkal a zsebében Pearl Jamet hallgatva, és azon morfondírozott, hogy golyót röpítsen-e a saját piercingektől ékes fejébe, avagy sem. Összefoglalva: eleve terhelt a manus, viszont győzött az életösztöne, ami egészen Phenjanig röpítette.
Csűry hegedérnek bizonyára nincsenek ilyen dilemmái, ő csupán egyszerű lélek. És még azt a mentséget is megengedem neki, hogy másra is emlékezek. Például 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.
De van más is. Andre Gide például Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalta össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”
Mindebből kitetszik, hogy nagyon könnyű megtévedni, amire hazai példát is mutatok. Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-ben jártak a Szovjetunióban, amiből az előző megírta az „Oroszország 1934”, az utóbbi pedig a „Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén” névre hallgató úti leírásokat, amelyekben szintén vannak lelkesültségek. Illyés később megérkezik az „Egy mondat a zsarnokságról”-ig, amivel helyre billenti a szellem rendjét.
A hazánkban megbúvó számtalan Edvin Marton azonban soha nem fog eljutni a megvilágosodásig. Gondolataikban ez a világ a lehetők legjobbika, mert kusza ujjaikon számolgatva mutatják, hogy ezt is lehet még itten meg azt is, föl sem fogva azt, hogy már mit nem. S ami miatt minderről elmélkedni kezdtem, az a tagmondat, hogy „a diktátorság nézőpont kérdése”, minden viszonylagos tehát.
Pogány Süttőfia Süttő is, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták, ekképp vélekedett: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”
Ilyen a magyar választópolgár tudata is. Tegnap Szombathelyen szegődött hozzánk a gyalázat, ahol annak ellenére, hogy a fél világ kiállt Jordán Tamás mellett, s miközben a városháza előtt a nép erősen hallatta a hangját, mégsem választották újra színházigazgatónak, mert a fölsőbb hatalmak így óhajtották. Ez is a az őrület egy apró köröcskéje.
A diktatúra tehát minálunk viszonylagos, hogy filozófiai szakkifejezéssé emeljük a hülye hegedűs kijelentését. Csak az a baj, hogy amíg ő azt sem tudja, mit beszél, mások ennek tartalmával igen alaposan tisztában vannak. Helyzetünk így, ha nem is Barbie-színű, mégis egészen kilátástalan, aminek ábrázolásához újra Örkény Süttőjét hívom segítségül:
„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!”
Romain Rolland agyrémére visszatérve, aki Sztálint humanista, felvilágosult bolsevik uralkodónak rajzolta meg, vizsgáljuk meg ezt a miénket. Még ebben az összevetésben is vesztes, mert nem felvilágosult, nem humanista, viszont nagyon bolsevik.