Kategória: Egyéb

Életviteli szonáta korgó gyomorra (op. 1.)

Ilyenkor, karácsony közeledtével, fokozottan ügyeljünk a táplálék megfelelő és arányos bevitelére. Ha kidobott, szétnyílt, mások számára esztétikai okok miatt fogyaszthatatlan bejglit találunk a használt pelenka mellett a szemetesben, semmiképp se tömjük be egyszerre és két pofára.

Már Pelikán gátőr is volt annyira képzett ideológiailag, hogy tudta, a hörcsögtempós mértéktelenségtől megcsömöllünk. Különben is, a hét főbűn egyike a torkosság, amire Harrach et. figyelmeztet mindenkit, óvón felemelve ujját, kiemelve az éhezés, mint életforma felettébb hasznos voltát, amivel nagyon sokat lehet spórolni.

Ha megkaptuk a konzultációs levél mellé a Párt sms-ét is, amely arra int, ha a viharok szélfútta beleinkben már elviselhetetlenül tombolnak, üljünk át másik kukába, ezt is körültekintően tegyük. A kukát érdemes jól megválasztani, elsősorban földrajzi, másodjára néprajzi szempontból.

Csillivilli dácsák szemetesébe egyáltalán nem érdemes szügyig elmerülni, csalódást fognak okozni. Ezek tulajdonosai szarrágó pöcsök a közkeletű szleng szerint, semmi használhatót nem dobnak ki, és kutyájuk is van rendszerint, amelyet előszeretettel uszítanak korgó gyomrú embertársaikra göcögés végett.

Lepusztult viskókhoz se menjünk, az ezekben tanyázó organizmusoknak szemetük sincsen. Minden használhatót fölfalnak, mielőtt megfagynának, vagy szénmonoxidtól kábán a konyha koszos kövére rogynának, amikor használt biciklibelsővel melegítik lelküket és bütykös, sajgó csülkeiket.

Véreink ők voltaképp, csak egyelőre szégyellik bevallani. Ezt a büszkeséget őrizgetik hajdani méltóságukból, amely valahogyan feloldódott nemzeti nagylétünk jobban teljesítő katyvaszában. Hasznos vadászterepnek a panelek környéke mutatkozik, a keményen dolgozó jómunkás-kisemberek tömege mindig termel valami másodlagosan fogyasztható szemetet.

Egyébként Sheldon óta tudjuk, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, de azt csinálunk mégis, amit csak akarunk. A lökött fizikus szerint az eleve elrendelt, szükséges dolgok a következők: muszáj tápanyagot bevinni a működéshez, oxigént szopogatni, hogy elégethessük azt, valamint a salakanyagok ürítése is elengedhetetlen. Minden más választható.

Alapvető szükségleteinket templomok környékén nem tudjuk kielégíteni, ott a híveket felszólítják, hogy ne etessenek bennünket. Belvárosokban sorba már nem állhatunk, embertelen minisztériumunk megtiltotta a kiállított állatok etetését ugyanis. Néhány helyen adnak egy zacskó nyers krumplit ugyan, de csak Soros-levelekkel együtt, s ha kezet csókolunk nekik.

Dugják föl maguknak, drága polgártársak, ez a véleményünk, miközben a Petrovics bácsi Farkasok dala című opuszát mormoljuk magunkban. A nyers krumpli rágós és nehezen emészthető, másrészt pedig nem adjuk a lelkünket a nyüves életünkért. Lehet ezt is, a kellő kéz megcsókolása után meleg hivatal és Erzsi-jegy is jár, tessék választani.

Ha a szabadon való éhendöglés mellett döntünk, az agónia elnyújtásánál hasznos a változatos étkezés. Ne szedjünk ki minden szart a kukából, ügyeljünk, hogy moslékunkban legyen fehérje, zsírok, szénhidrát, cukor, rostos anyagok és vitaminok mindenképp, hogy elkerüljük az influenzát.

Nem egyszerű mindezt beszerezni, de egyáltalán nem lehetetlen Helyzetünk így, ha nem is ideális, mégis kielégítőnek mondható, viszont az élénk turkálástól sajátos szagunk lesz, amitől embertársaink fintorognak. Válaszunk hát magunknak egy félreeső kutyafuttatót, és annak egyik fájára lazán lógassuk fel magunkat.

Meglátjuk, hogy az élénk légmozgás milyen jól átszellőztet, olyanok leszünk, mint a Coccolino-maci. Szemeink is oly bájosan csillognak majd, míg rájuk nem telepszik valami fátyol, s közben nem a Csendes éjt, hanem Ginsberg Leples bitangját dudorásszuk, akárha Hobo dörmögne a szívünk helyén.

AZ ÉN MINISZTERELNÖKÖM – Szombathelynek nem kell másik jelölt!

Tizenöt hosszú esztendővel ezelőtt, néhány nekibuzdult lélek, egy egészen különös jelvénykével a kabáthajtókáján rótta köreit. A nagy csatavesztést követően, – igen, a 2002-ben elszenvedett csúfos fidesz-vereségre gondolunk -, hetekkel az emlékezetes Dísz téri beszéd után néhányan úgy gondolták, kinyilvánítják soha el nem buktatható álmaikat.

Bemagolták a „ha mozdulnunk kell, együtt mozdulhassunk” bonyolult rigmusait, aztán rövidesen kaphatóvá vált a kitűző, s szinte kötelezően mindenki ezt viselte, aki nem akarta elfogadni a lesújtó vég-eredményt. Igen, Orbán Viktor fityegett a kabátokon, mint aktuális miniszterelnök. Legalábbis ezt tudatta a felirat: az én miniszterelnököm.

Nem számított, hogy az akkor éppen regnáló vezetőt Medgyessy Péternek hívták!

Ma már jól tudjuk, ez nem egyszerű dac volt!
Csak a fidesz fanatikusainak rögeszméje – a magabiztosság álságos jele, az örök-miniszterelnök személye kapcsán.
Hamarosan berobbant a legnagyobb átverés szövege, mely szerint a „nemzet nem lehet ellenzékben”, jöttek a mindent felzabáló polgári körök, Holdvilág Hende koordinátori atyáskodásával, s a „történelem főutcája” című településrombolások.
A lényeg mindig ugyanaz maradt: bő másfél órás folklórműsor, némi gyalázkodás Bayerral meg a Rákay gyerekkel, aki Kálmánságát Philipségre cserélte, aztán szűnni nem akaró Viktor-viktor-viktor után egy-egy dakota közmondásokkal tarkított beszéd, magától a bálványtól.

Soha, egyetlen pillanatra nem zavarta a társadalmat, hogy a vesztesek kárognak!!!

Senki nem próbálta megadni a kegyelemdöfést, senki nem rugdalt a haldoklókba – tehették a dolgukat, hiszen demokrácia volt a Magyar Köztársaságban.

Nem számított sértésnek egyetlen valótlanságuk sem, s ha nehézségeik támadtak a küzdelemben, nyugodtan fordulhattak a nemzetközi közvéleményhez! Támogatókat, rokonszenvezőket találhattak mindenütt!
És nem csak Soros Györgyre támaszkodhattak!

(…)
Tizenöt év után mindenféle alternatíva nélkül sodródunk a következő tavasz felé. Persona nongraták, ellehetetlenítettek és legatyásítottak versenghetnek majd Németh Szilárdokkal, Rogán Antalokkal és Habony Árpádokkal. (Nem tudja valaki, kicsoda Habony Árpád?) Valaha erre mondtuk, hogy „maccsunk nincs”, hogy tutira kivérezhetünk, ha egyáltalán mérkőzni merészelnénk. Pedig létezhetne választásunk!

Az én miniszterelnököm hét hónapja arra vár, hogy megszólítsák, hét hónapja arra vár, hogy meghallgassák. Az én miniszterelnököm egy zárka félhomályában ül, fogva tartják és hetedik hónapja már, hogy nem ölelheti magához szeretett gyermekeit, szíve választottját. A jogállamban szokásos jogairól gondolkozik és közben be kell látnia, hogy mindaz, amit évtizedeken keresztül tanult, értelmét veszítheti.

Szombathelynek nem kell másik jelölt! Van miniszterelnököm.
És a Derkón lakó társaimnak is ugyanígy.
Karácsony közeledtével még inkább!

Kampec dolores LXV. – Irén

Ahogyan a betakargatott öreg magában az Urat dicsérte, hangosan pedig valaki ismeretlen és bizonytalan, csak az emlékeiben vagy a tölgyek alatt létező Irénnek adott hálát, hogy megmenekült a fagyhalál elől, pedig nem is tudott róla, Béla már a kocsma asztalán dobolt nyugtalan ujjakkal, és nem tudta, miért szállta meg a zizgés, amikor pedig minden remekül adott volt ahhoz, hogy aeterno modo szemléje a világot, amely filozopteri létállapot leegyszerűsítve azt takarta, hogy mindenki bekaphatja. Bár ilyet ki nem mondott volna soha, csak gondolta erősen.

A kakas szava, amely arra volt teremtve, hogy harsogásával előhívja a fényt, és ezzel vackaikba parancsoljon vissza minden ártó vagy együgyű szellemalakot, akik már semmiben nem hittek, mert tudták, hogy suhanó létük is véges, ezért sivalkodtak minden éjszaka, ezúttal nem a Napot görgette elő a Föld pereme alól, ahol izgága Jézusok lóbázták a mocskos lábukat, hanem valahonnan a göncölök közül ködöt szipkázott alá, hogy borongós gomolygásával betakarja a falut, amiben csak a kutyák ugatása hallatszott a mélyből, és az öreg elhaló hangja, amellyel Irént szólongatta a veszedelemben.

Valahogy átderengett a nyálas masszán a Hold, akárha megrágott tejfölös lángos, a farkasok vonyító istene, amely ebben a Walpurgis-éjben nem tengereket cibált magához, mint koszló mágnes, hanem madeleine lett Béla szívében, amelyik most épp a Szentháromság szobor tövében lüktetett, abban mártózott meg a vibráló korong, és a sistergő gőzökből, amelyek felszálltak belőle, az égre íródott megint, hogy Irén. És Béla valamely irgalmatlan alagúton átsuhanva gyerek lett újra, és ott állt a konyha kövén, a piros fotelben pedig nagyapja ült, lagziból lábadozva, tehetetlenül és maga alá csinálva, és ő is Irént hívogatta, idézte, hogy merné ki a mocsokból.

De Irén nem jött, mert még valahol a hányások között, az eldobott menyasszonyi csokor cafatain rúgta a csárdást, mert ekkor még fiatal volt, merengő lány, aki a lakodalom őskáoszában fiatal férfiakat vacsorált a kukoricásban, amely úgy látszik, örök. Most is ott terül el a falu szélén, mint mementó, ám most nem a bűnből ocsúdó borzas fejű férfiak és elvetélt szüzek térnek benne magukhoz, miután átrobogott rajtuk a gerjedelem, hanem kék táblák meredeznek mindenki szégyenére, amelyeknek fogalmuk sincsen az életről, amely minden nyáron és minden lagzi szétokádott hajnalán ott sprickolódott a kókadozó csumák tövében, erős sóhajokat keltve Irén szája szegletéből és torka mélyéről egyszerre.

Nagyapa tehát kivárta a sorát, hogy, miután az élet megkapta, amit megkövetelt, hogy csak utána vakarják le róla a rákövült szart, amely olyan volt, mint afrikai szavannák repedezett sara a száraz évszak derekán, s miközben lókaparóval nyúzták a seggéről, a derekáról és a hátáról a masszát, fenséges tehetetlenségében kénytelen volt végig hallgatni a világ összes szidalmát, ami Irénben élete során megrekedt, és mindig az volt a mondat vége, hogy bár dögölne meg. Ezt aztán kis idő múlva nagy döbbenetekre és igen szófogadóan meg is tette, és a temetésén, ahol minden beszarás és tajt részegség megdicsőült az úrban, jóvan aptya, a koporsón való kocogtatással küldték őt a föld alá pondró eledel gyanánt az örök körforgás torkába.

Ebben az időben már Irén szemét is megülte a fátyol, s miközben apósát eregették alá az agyagba, eszébe jutott a szarvakarászós hajnal, a kukoricás, meg az olajos hajú férfi, akivel nagy örömükben két sort is letaroltak, és ez olyan messzinek tűnt az időben, mint amilyen messze valóban volt is. De ezeken a megsárgult képeken Béla még mindig kölök volt csupán, éppen ezért csak nehezen folytak alá a ködökből, mint valami elveszett de megkerült dagerrotípia, hogy aztán hangosfilmre váltson, Béla pedig fess fiatal férfiként a nagyváros bűnös kocsmájában igya az asztal alá magát annyira, hogy szirénázó rendőrök érkezzenek a vadnyugati ivóvá váló csehóba rendet gumibotozni, ami mozit Béla a pult alól lesett, mert Irén odarejtette a szervek haragja elől, mert vénülve ott volt csapos, hogy életben maradjon még egy kis időre.

És azon az éjszakán történt az is, mielőtt még kezdetét vette volna a gyalázat, hogy Irén a szénaboglya fejével, kopott, sárga haja alól, a ráncok közül kipréselte magából közelítő vénsége elől menekülve egyetlen vágyát, beleordított hát a borszagú létbe, hogy férfit akarok, de senki nem hallotta meg. Aztán elhaló hangon ismételte az elemi ösztönt, a férfi utáni óhajtozását, amikor elcsattantak az első pofonok, az asztal alá söpörve a mocskos poharakat csak úgy, mint Irén még foltosabb vágyait, amellyel a kukoricásba iramodott volna, nem bánva azt sem, ha újra az apósáról kellene szart vakarnia, mert az élet akarása erősebb ezek szerint, mint a vele járó undor. De ez az elhaló hang nem is Irénből jött, hanem valahonnan az idők mélyéről.

Együtt rezgett az ősrobbanással, vele száguldott atomonként meggörbülve a térben, és ez tört elő szupernovaként a fagyni készülő öregből, ez hajtotta a műanyag dömpereseket, a duplagyűrűsöket, a jelen Irénjeit, ezt sóhajtozták elő a bánatos szemű fiatalasszonyok, akik már nem ismerhették a kukoricások örömeit, és ez az erő hajította minden reggel a traktoristákba a felest. Béla a ráismeréssel azonmód tért magához Irén igézetéből, aki kajla módon megmutatta neki a régóta hiába keresett Istent. De a bádogbános rohadt harangja megkondult, ettől megrepedt a köd, a kutyák megnémultak, a falu pedig visszatért a festett világba, a fából faragott Krisztusok közé. – Minden hazug, mindent szabad. – Ezt mondta Béla hidegen, a fröccsök ura pedig a pohár után nyúlt újratölteni azt.

Elhúzódó inkontinencia

Ezek mindig belehugyoznak a zongorába, ahogyan már tizenöt (15, XV) évvel ezelőtt Váncsa István volt szíves igen hatékony képes beszéddel lefösteni a Fidesz működését. Pedig akkor még NER sem volt, és mégsem változott semmi sem. Azóta sem.

(„…Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik….”)

Tizenöt (15, XV) évvel ezelőtt a NATO-val volt a baj, és most is azzal van. Tizenegy tagállam, közöttük Németország, hivatalosan is jelezte: rossz néven veszik, hogy Magyarország blokkolja a NATO–Ukrajna bizottság ülését. Ugyanis a magyar kormány már korábban azt mondta, „nem aktuális” számára a külügyminiszteri szintű NATO–Ukrajna-tanácsülés.

Má’ megin’ az a rohadt zongora, amelybe ezúttal épp azért veretnek, mert zokon veszik az ukrán nyelvtörvényt, amely fölhorgadást talán nem ilyen módon kellene elintézni. De mit tehet az ember, ha nem volt nekik gyerekszobájuk. Ez a kisebbik gond, nagyobbnak tűnik, hogy ez a szarakodás olyan nemzetbiztonsági szintű monyák, ha jól odafigyelünk.

Mást ért viszont nemzetbiztonságon a NER, és megint mást a világ józanabbik fele. Két nappal ezelőtt, a 2004-es kettős állampolgárságról szóló szavazásra emlékezett megsebzett szívvel a bagázs, és ennek kapcsán Gyurcsány minden volt, csak jólfésült ember nem. Sőt, nemzetbiztonsági kockázat lett, mert a Fidesz szerint gyűlöletkampányt folytat véreink ellen, és migráncsokkal ültetné tele a virágzó rózsakertet.

2004-ben nem történt más, mint Gyurcsány meghallotta Mikola elsuttogott szavait szavazati jogról és húsz évnyi bebetonozott hatalomról, amelyből nyolc lassan letelik. És most már azt sem tudni, mennyi lehet hátra, hiszen teljesen elfajultak a történések.

„Egymillióval többek vagyunk, egymillióval erősebbek vagyunk.” Ezt is tartalmazza a Gyurcsányt – és Vonát – ekéző dokumentum, amely azt jelenti, hogy a rezsim ennyi levélszavazatot hazudhat magának, és most tekintsenek el attól, hogy választási rendszerünket bővebben bemutassam. Úgyis mindenki tudja, mi a baj. Az.

Ezzel az Ukrajnával csak a gond van mostanság, az ellenzéknek azonban hazaáruló módon nem a nyelvtörvény, nem is a pofátlan végkielégítések – ha emlékszünk még -, hanem a pofátlan nyugdíjak miatt fáj a feje. És megint csak a DK veri a habot Vadai Ágnes képében, tök fölöslegesen, mert, akiknek szól, azok úgyis süketek rá.

Ezt a mesét is ismeri mindenki. Egy Kádár-kori megállapodás alapján ukrán véreinknek magyar nyugdíj jár, amihez csak magyar lakcím kell. A keleti végeken exponenciálisan növekszik is a virtuális lakosság száma, ami egyáltalán nem érdekli Nerországot, mert egyszer majd kérnek tőlük valamit, olyan április tájékán, azt hiszem.

Ott tartunk jelenleg, hogy a NER kerítésen belüli bázisát – azt az uszkve kétmilliót – biztonságban tudja egyetlenünk, a többi nyolcmillió vastagon le van szarva, helyettük pedig erősen ez egymillió friss húsra koncentrálnak. Egészen addig hatalmi tébolyukban, hogy szembe mennek mindennel, ami él és mozog, legyen az Unió, NATO, akárki. Permanensen vizelnek a zongorába, hogy már semmilyen tennalédi sem segít a bajon.

A pöcsüket kéne levágni orvoslásilag. Addig is azonban, míg ez valósággá válik, térjünk vissza Váncsához, mert a dolog annyira eszkalálódott, hogy naponta vethetné papírra a tizenöt éves diagnózist. Viszont akkor sem változna semmi, de azért vigadjunk:

„…Persze a baj nem az, hogy a Washington Post a NATO-ügyekkel összefüggésben gyöngédtelen szavakkal illeti Prime Minister Victor Orbant, hanem hogy Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal…”

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD! – Kádár János simán veri Orbán Viktort

Pedig mindent megpróbáltak már! Viktor és narancsai…

A létező összes szarságot az elődök nyakába varrták, ha kellett naponta felsorolták a Kádár rezsim minden bűnét, és tessék, itt a kutatás, ami egyértelműsíti: Kádár idejében minden sokkal jobb volt, mint ma!

Megkérdezték a magyarokat, és lássatok csudát: 32% gondolja azt, hogy most jobb az élet, mint 50 éve, és 39% azt, hogy rosszabb a helyzet, mint a kommunista egypártrendszer időszakában!

„A Pew Research Center kutatása szerint Vietnamban változott legtöbbet a helyzet: 88% azt mondja, hogy ma jobb az élet, mint fél évszázaddal ezelőtt. Ez azonban annyira nem meglepő, hiszen akkoriban zajlott a vietnami háború. A második helyen India végzett (69%), a harmadik pedig Dél-Korea (68%) lett.
Mindegyik ország elképesztő átalakuláson ment keresztül azóta. Ugyanakkor Japán, Németország és Törökország lakossága (egyaránt 65% érzi kedvezőbbnek az életet) is sokkal jobbnak látja a jelenlegi körülményeket, mint az akkorit.

A lista másik végén jelenleg hatalmas gazdasági válsággal küzdő Venezuela van, ahol mindössze 10% gondolja azt, hogy most jobb az élet, és 72%, hogy rosszabb. Mexikó és Jordánia szerepel még hátul,

Magyarország a 28. helyen áll a felmérésben, ahol 32% gondolja azt, hogy most jobb az élet, mint 50 éve, és 39% azt, hogy rosszabb a helyzet, mint a kommunista egypártrendszer időszakában, Kádár János vezetése mellett.”

A kutatások persze sokféleképpen kritizálhatóak, lehet valamennyit elfogultsággal vádolni!
Egy biztos: a megkérdezettek 39%-a úgy gondolja, hogy mindaz, ami most van, rosszabb, sokkal rosszabb, mint ami akkor volt.
Ha belegondolunk, ők nyilván azok, akiknek akkoriban jó volt.
Volt munkahelyük, a fizetésükből futotta a bevásárlásokra, megtakarításokat gyűjtögettek, autót vásárolhattak, s évente pihenhettek – nem kevesen a nyaralásukat éppen a Balaton mellett tölthették.

De vajon kik lehetnek ők, a 32%?
Talán nem vívjuk ki mindenki haragját, ha úgy gondoljuk, ők a vélekedők, a hallomásból ismerők, de leginkább mindazok, akik a fidesz kampányait elhitték, elfogadták – azért, mert, csak…
Mesékből ismerik a múltat…

Milyen kár, hogy nem lehet fordított a helyzet!
De szép is volna, ha, Orbán rendszerében nem lenne mindennapos kérdés, így télvíz idején, hogy a fizetésünkből együnk, igyunk, ruházkodjunk, gyógyszereket vásároljunk, vagy befűtsünk!
Mert ma ez az öt vágy az itt élők többségének nem igazán működhet!
Csak ma éppen nem illik beszélni a fagyhalottak várható számáról, a naponta éhezőknek tilos ételosztásokat szervezni, s a rezsim szerint mindenki dolgozhat, aki akar!

Nos, ennyi nettó hazugság után az is csoda, ha csak 39% gondolja úgy, hogy Kádár alatt jobb volt!

B-listás Mikulás

Tegnap hajnalban strammul átkúsztam a boltba, mintha szokványos, rigófüttyös, ónos esős nap kezdődne megint a NER dicsőségére, és látom ám, hogy a klozettpapírok mellett ott susmorog a Mikulás egy eladóval. Azt mondta neki, sajnos, teljesen be vagyok táblázva, amiből az következhetett az estére nézvést, hogy az eladó gyereke napnyugtakor szomorú lesz. Mikuláshiányban fog szenvedni, összetörik a kicsi szíve neki, és visító meg hisztiző megvonási tüneteket produkál majd a parkettához ütögetve magát.

Ebből is kitetszik, hogy a Mikulásra égető szükség van így, december elején, mint ahogyan a halkan szálló angyalokra és a gőgicsélő Jézusra a hónap vége felé, amely díszletek görög-római identitásunk origója és gyökere némethszilárdilag mintegy, nemzeti nagylétünk fundamentuma, ha jól belegondolunk. Nem lehet véletlen tehát, hogy a Soros-féle nemzetközi összeesküvés ezt a talapzatot támadja, és az lesz itt, minálunk is, mint a veszte felé száguldó Ausztriában, ahol még csak nem is konzultáltak Soros incselkedéseiről, és úgy is jártak, magunk közt szólván.

Napok óta terjedt a facén a szörnyű hír, miszerint Bécsben betiltották a Mikulást. Erre rengeteg egyszerű világlátású polgártárs rákkattant, szidva a libsibolsik kurvaannyát Gyurcsányig bezárólag, ahogyan az már szokásban van minálunk, Neriában. Tegnap aztán, ahogyan a boltból hazatértem, az is kiderült, honnan a hagymáz. A hirado.hu hivatkozott a 888.hu-ra, mint autentikus forrásra, akik az Österreich című orgánum olvasói levelei közt találták a szörnyűséget. A florisdorfi iskolában – így az összegzés – a karácsonyt már télünnepnek nevezik, Jézuska sem érkezik, a Mikulástól pedig állítólag félnének a gyerekek.

A nép eccerű gyermekeinek hangját még a Lajtán túl is meghalló oknyomozó lakájslapaj idéz is, utalva a szörnyűség eredetére: „Ez az integráció teljes félreértése, kérem, segítsenek. – írta egy névtelenséget kérő apa.” Célnál is vagyunk. Mielőtt tovább elmélkednék az őrületek fölött, meg kell jegyezzem, hogy nem sajnáltam nyomorult életemből legalább két órát, hogy végignyálazzam ennek az Österreich című lapnak az online változatát. Ilyesmit én abban nem találtam, olyat viszont igen, hogy örvendtek az ott bevezetendő melegházasságnak, meg vigyorogtak a karácsonyi receptek fölött a borvirágos orrú Mikulások is.

Hogy hazudnak ezek, az egyáltalán nem nóvum, viszont, hogy a labancok Mikulása mért fáj nekik, az egy érdekes történet. Ugyanezek az orgánumok fújják már napok óta a leckét, miszerint soha nem látott, hatalmas lánctalpasok támadják Brüsszelből a hazát, előttük Soros lovagol kivont karddal, hogy leváltsa a nemzetvédő kormányt, és olyat ültessen a nép nyakába, aki lebontja a kerítést, és niggerekkel toszatja szanaszét a bimbózó magyar szüzeket. Ha O. V. veszít – irgalom anyja ne hagyj el -, másnap a Duna-deltából fertelmes nagy uszályokon milliószám indulnak Budavára felé a terroristák, betiltják a Jézust és janicsárok űzik el a Mikulást.

Nem vagyok hülye, csak egy kicsikét. Épp annyira, hogy konokul böngésszem azt a gondolatvilágot, vagy a gondolat-nihilt inkább, ami süt Orbánból, a sleppjéből, a sajtójából, amiből így egyben valami elképesztő őrült massza kerekedik azt mutatva, hogy égető pokol lehet ezeknek a fejében. Ha következetesen végigvinném a lázárjukat, akkor tegnap reggel a boltban zokogva borultam volna a Mikulás nyakába, siratva őt, aki végleg elveszik, Rudolffal, csengőszóval és manókkal együtt. A Mikulás pedig bambán nézett volna rám, hogy ki ez a barom, mert azt sem tudja a szerencsétlen, ha jövőre nem a Viktor győz, akkor cseszheti, nem fotózkodhat a boltban, nem mondhatja, hogy hohohohó, mert mindennek vége lesz. Legalábbis a hirado.hu szerint, ami nem semmi egy delírium, ha jól belegondolunk.

A boríték kinyitásának fortélyai

Tudjuk, hogy Rétvári Bence minden aljasságra – és még az alatt is – kapható, amihez teljesen megfelelő a gyomorbeteg ministráns ábrázata. Olyas, mint annak idején a legendás Manchester Unitedben Ole Gunnar Solskjaer, akit csak babaarcú gyilkosnak neveztek, és jó okkal. Viszont most, hogy ez eszembe jutott, kellett rájönnöm, hogy milyen rohadt öreg vagyok, mert erre a norvégra is emlékszek, bár még mindig nem jár nekem Erzsébet utalvány, és már nem is fog soha.

A jó Gunnartól én kérek elnézést, hogy méltatlanhoz hasonlítottam, pedig nem is értek a focihoz, ámde szeretem úgy Gálvölgyi módján. Annak ellenére, hogy nem vagyok méltó, hogy egyetlenünk ilyen Böske-papír formájában jöjjön a hajlékomba, fülem és szemem egyelőre még van, így óhatatlanul látni-hallani fogom, ahogyan Pártunk teleképen keresztül magyarázza majd el a nyugdíjasoknak, hogy mit kell kezdeni az utalványaikkal, ha már budipapírnak túl karcos, s így erre haszontalan.

És ezt tudhattuk meg Rétváritól tegnap, hogy még véletlenül se maradjon ki egyetlen nap se úgy, hogy valami észveszejtő, aljas baromság ne jönne elő a fényre. Hogy miképp óhajtja épp a rezsim fölzabálni alattvalóinak romlatlan vagy jámbor lelkét. Mert indul az Erzsébet-utalványokról szóló televíziós felvilágosító kampány, ezt jelentette be ez a Rétvári. Ennek az a hazudott célja, hogy tájékoztassa a nyugdíjasokat a tízezer forintos utalványok átvételével, felhasználásával kapcsolatos tudnivalókról.

Nem vagyok egy utalvány-hasznosítási guru, de a folyamatot úgy képzelem, hogy megkapja a delikvens a kis borítékját, azt remegő kézzel, késsel, baltával, koszos körmökkel föltépi, aztán magáévá teszi a hat darab papírfecnit (négy kétezres, két ezres értékben), átcsoszog a boltba, és becseréli parizerre meg farhátra. A magam részéről nem látok ebben olyan mérvű megoldhatatlan feladatot, hogy ehhöz szemináriumon kelljen részt venni, Rétvári és pártunk meg igen.

Ha nyugdíjas volnék, aki most épp utalványokban feredőzik, akkor tutulásra nyitnám a szájamat, hogy ennyire hülyének néznek, hogy egy nyüves utalvány elköltéséhez is Pártunk útmutatása szükséges. Nem vagyok nyugdíjas, és ők sem degeneráltak. Mégis úgy bánnak velük, hogy leplezzék az igehirdetés ótvaros módját, mert ez a kampány csak arra szolgál, hogy Pavlovként megerősítsék a feltételes reflexeket, tudat alatt kódolják mintegy, hogy kitől is jön az a nyüves papír, amely nyálcsorgást idéz elő. Hát persze, hogy Tőle, má’ ki se merjük mondani a nevét, csak így: RBNVKTR.

Elmennek ezek a vérveres redvába, mert ez megint csak arra példa, hogyan lesz kampány az utalványból, hogyan veszíti el jótékony jellegét a papír. Mint ahogyan minden elveszít valamilyen jelleget ebben az országban, ebből fakadóan semmi sem az, aminek látszik. Sem a közpénz, sem a szegénység és sem a lopás. Ez egy jellegvesztő ország, aminek egyetlen jól megfogható és leírható működtető elve van, a hatalom és a pénz végtelen akarása, amihez egészen röhejes és pofátlan előadásokat celebrálnak, mint ez a borítéknyitási stúdium is. Beszarás, mert hozzám már hűtlen lettek a szavak.

2 301 463, avagy atomvillanás jobbról

Fárasztó már az én ízületeimmel még egyszer lepötyögni, tehát, polgártársak, a címbéli mennyiséget – nem többet és nem kevesebbet egy darabbal sem – konzultálta elhivatott nemzetünk a Soros patáiról. Ezt bizonyos Hidvégi Balázs tegnapi szíves közléséből lehet tudni, aki nem sajnálta a miseidőt, hogy az örömhírt közölje az erre szomjazó alattvalókkal, hogy még ünnepibb legyen Advent első, elcseszett, jeges napja.

Most már csak két dolgot kell tudnunk, hogy ezt a duci kis ujjain számolta-e ki, vagy a füle csattogtatásával, valamint, hogy ki a rosseb az a Hidvégi Balázs. Azt írja az újság, hogy a kormánypárt kommunikációs igazgatója, de mi tudjuk, hogy nálunk párt, kormány és frakció egylényegű, akárha Szentháromság, ezért marhára bizonytalan a dolog, de ki nem szarja le magunk közt szólván. Hidvégi urat csak úgy, mint a konzultációját is neki, amelyik egyébként világcsúcs.

Persze, hogy az, ilyen versenyszámot ugyanis sehol máshol a végtelen univerzumban nem ismernek, csakis itt. Sőt, megengedem, olyan sincs sehol máshol, az Üveghegyen túl se, hogy az ilyen habverést a demokrácia diadalának állítsanak be, mint tette azt nem a Hidvégi, hanem valamely másik csinovnyik az erről szóló permanens böfögés közepette, és, láss csodát, akkor sem érdekel ez engemet egyáltalán.

Sőt, a maradék 7 698 537 pöttyös seggűt sem, ha épp 10 000 000 ilyen organizmus van Nemesmedvestől Záhonyig bezárólag, és ennyire belemerültünk a számokba, ami érdekes egy dolog, ellenben teljesen érdektelen. Annyit mondanak, amennyit csak akarnak. Egy hete még 1 754 128 volt a nyerő Hadházy 400 000-es saccával szemben, amiből pör lesz, hogy folytatódjék a cirkuszi mutatvány, bár ez még annak is lapos.

Hogy itt dobálóztam a csodás számjegyekkel, annak egy, jól megfogható hátsó szándéka volt, hogy érzékletesen tudjam demonstrálni az értelmetlenséget, mert mondhatnánk számot a nullától a végtelenig bezárólag az egyenesen akárhol. Az sem számítana semmit, mert csak úgy nem lenne igaz, mint kiinduló tételünk, a 2 301 463. Mert itt nem a mennyiség a lényeg, hanem a kretén romlottság ideája, amit a népekre zúdítanak egészen jövő tavaszig már, ez teljesen biztos.

A tamtam elől csakúgy nincsen menekvés, mint az atomvillanás jobbról felkiáltás után a megdögölés elől, ahogyan annak idején Kádár sameszei oktatták polgári védelemből a népeket. Ami szintén nem azt a célt szolgálta, hogy a jómunkásember tudja menteni a redves irháját, hanem, hogy a reszkető gyűlölet őbenne kicsírázzon a dagadt kapitalista ellen, aki akkor még nem Soros volt, ellenben volt neki jenki zászlós cilinderje.

A módszertan és a nívó ugyanaz, ebből is látszik Orbán korai vallomásának igaza: nem az a baj, hogy diktatúra van, hanem, hogy más működteti. A számok azonban beszédesek, hiszen tegnap, vasárnap lévén, ami nap minálunk az örömök és diadalok közlésének ideje, azt is megtudhattuk, hogy a végéhez közelít a nyugdíjasok 2 700 000 utalványának gyártása, s ha csak ezt odatesszük a bűvös 2 301 463 szám mellé, akkor egyből kiderül, még ők sem küldték vissza mind a soros-cetlit. Hálátlan népség.

Kicsire viszont minálunk nem adnak, úgyhogy felejtsük el ezt is. Foglaljuk össze úgy a tegnapot, hogy a fidesz már megint észvesztő sikereket aratott, csak apróbb gikszerek csúsztak be. Ugyanis Uhrinyi Tamás, az Erzsébet Utalványforgalmazó Zrt. logisztikai igazgatója azt is mesélte ujját a magasba emelve, hogy a mohó nyugdíjasok a borítékjuk felbontásának fejedelmi pillanatában legyenek óvatosak „a sérülések elkerülése érdekében”.

Arról nem ejtett szót, hogy mért. Hogy bomba van abban a levélben, vagy a Soros ugrik-e ki belőle, ez egyáltalán nem tudható. Viszont, hogy valami egyértelműen örömteli közléssel fejezzem be az első adventi nap krónikáját, kiderült, hogy Balog Zoltán, aki szintén boldogságokat jelentett be tegnap matinéra, kérdésre válaszolva kifejtette, hogy miniszterként is fenntartja lelkészi jellegét. Ezt én eddig nem tudtam, viszont most már, ilyen ismeretek birtokában teljesen elnyugodok.

ADVENT? – polgármesteri gyertyagyújtás, háztáji Betlehem, stb…

Mondd, miséztél ma már?
Egy jó kis hajnali házi-zsolozsma, némi gyertyagyújtással, bárkinek belefér – ugye?

Még szép, hogy már napokkal ezelőtt bevásároltad a szükséges „ünnepi”eszközeidet: van adventi koszorúd, szép piros, meg zöld, meg kék gyertyákkal, körbeszalagozva… nyilván a betlehemi szerkót is előkaptad már! Egy kicsit leporolgatod a háztáji figurákat, otthonossá varázsolod az egész évben nejlonzsákban a varrógép mellett szundizó istállót, friss füvet szedsz a műanyag barmoknak, aztán a helyére fekteted a Jézuskádat, mellé operálva a műanyag Máriát, meg műanyag Józsefet… Brrrr!

A házad előtt ácsorgó fenyőt már egy hete körbetekerted a vadiúj kültéri fényfüzérrel – pukkadjon meg a szembe-szomszéd az irigységtől! – az ereszre visszafűzted a tavalyi villogó jégcsapfűzért! Ollé! Happikriszmasz!
Nyilván!

Szinte minden a közelgő ünnepről szól!
Magadra öltöd a legmenőbb cuccokat, aztán útnak indulsz, mert a nap fénypontja még hátra van!
Bizony, bizony, a te kis településed főterén hamarosan ünnepség kezdődik, ahol megtekintheted a fűrészportestű háromkirályokat, kackiás pamutbajusszal, meg szakállal, pontosan úgy, ahogy az elmúlt esztendőben is!
Ez ám a tökéletes Betlehem!
Falubetlehem!
A közösség csodája, ahol az esti didergésben a falu esze, a polgármester fogja meggyújtani az első hófehér gyertyát! Ki más! A miniszter nem ér rá…
Hatalmas gyertyák ezek, nem spóroltak vele – egyszer élünk!
Aztán az ünnepség fényét emelendő, fellép egy kevéske műsorral a helyi pávakör, az asszony kórus, meg a legények brigádja, káprázatos csűrdöngölőnek öltöztetve a Locomotív GT egykori nótáját!
Lottyan a forralt bor, csöpög a tea, a kosarakból mindenféle káprázatos elemózsia kerül a mancsokba – mulatság ez a javából!

December első vasárnapja van, már csak három hét maradt a személyi kölcsönök felvételére! Szent este lesz huszonnegyedikén, aranyvasárnap nagybevásárlása estéjén, annyi biztos!

De, hogy mit akar a pap azzal a rengeteg hajnali hacacáréval, szinte már senki nem tudja! Fél évszázada, amikor az a rettenetes kommunizmus volt – na igen, akkor egyetlen adventi koszorún, ott, a templomban gyújtottunk meg az első, lila színű gyertyát.

Ott, a templomban, ahol a parányi Betlehem figuráit ez az egyetlen pislákoló gyertya fénye világította meg…
………………………………………………………………….

A várakozás szentségéről

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Pilinszky János

Imát az imaboltból

Jeles napra virrad máma Csepel, új, három méteres (kovácsoltvas kerítéssel ölelt), hófehér kőkeresztet kap. Ez szép, hogy gazdagszik lelkében a környék, hogy, mint meséli a csepel.hu, azért van rá szükség, hogy az aprók és a nagyobbacskák arra jártukban és keltükben, ha épp nem tudnak eljutni az Isten házába, az új készségre pillantva el tudjanak rebegni egy fohászt az elkárhozás ellen.

Mielőtt azt visítaná az üldözött kereszténység, hogy én gúnyt űzök az ő hitéből, sietve jelzem, hogy nekem ilyen illetlenség meg sem fordult a fejemben. A gúnyt a hitetlen ájtatosokon csattantom el, akik egyrészt azt hiszik, hogy ilyen totemoszlopok nélkül hit nem is létezik, pedig dehogynem, s csak úgy igazán. Másrészt az indokokkal szórakozok én, ha egyszer adja magát a buli.

Azt mondják az állíttatók, hogy a panelek között már régóta hiányzik a feszület, és éppen itt égető szükség is van rá az ördögtől való LIDL ellen, amely multi szeptemberben valamely termékéről leretusálta a csomagoláson látható keresztet, ami máig zengő botrányt okozott. Ezért a csepeli bambák – és itt nem a panelprolikról beszélek, hanem a szervilis dülledt szeműekről – a multi elé rakják a keresztet örök mementóul.

Ez van az indoklásban. Kitetszik, hogy kőkereszt nélkül nincsen élet sehol sem, főleg úgy, hogy az ittenieket – de inkább a pártja debilségét – a rezsik ura képviseli a görög-latin műveltségével, így, a hókuszpókkal neki és az ő urának adóznak. Nem valószínű, hogy elemi erejű követeléssel álltak volna elő a csepeliek, hogy keresztet akarnak a LIDL gonoszsága ellen. Mert ezután sem lehet bemenni a bótba tíz deka imádságért, és eddig sem lehetett. Ez nem így működik, csak a fidesznél.

Macondóban is elhajtották a halál bránerére Ricanor atyát az összes hókuszpókjával együtt, és az öreg Buendia kifejtette neki, hogy mért is. Azt mondta, ha Istennel akad dolguk, azt elintézik magukban, és így lehetnek ezzel a csepeliek is, akik feltehetően egyáltalán nem várják el, hogy Németh Szilárd levitáljon nekik a forró csokoládétól, megtérítési szándékkal, bár biztosan képes lenne erre is, amilyen ügyes és ugrifüles.

S ha most mindezért a cinizmusért engemet máglyára óhajtana küldeni a hitet hazudó keresztes sereg, jelzem, hogy szívesen a rőzsékre telepszek, legalább lesz egy kis melegség a téren. Viszont a keresztjüket, azt nem fogom megcsókolni, hogy behódoljak nekik, mert abban is teljesen biztos vagyok, hogy a magam módján több a hitem, mint a keresztállítóknak, csak nem csinálok belőle cirkuszi mutatványt.

Hogy érzékletesen bemutathassam, milyen a helyzet – nem csak Csepelen, hanem szerte a kerek országban is -, Hasek zsenialitását hívom segítségül, aki Otto Katz celebrálásával, Svejk ministrálása mellett mutatta be, hogyan is működik ez a hit, ami van az egyszerűeknek. Mert bárhogyan is csavarom, semmi nem változott azóta, csak a díszletek:

„…- Úgy látom, ön káromkodik – mondta komoran a fanatikus.

– Szokás kérdése – felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni. Egyáltalán nem nehéz vagy fáradságos dolog, és mihozzánk lelkiatyákhoz nagyon közel is áll: az isten, a szentség, a Szűzmária, ugye milyen szépen és szakszerűen hangzik? Igyék, kolléga úr.

A volt hitoktató gépiesen ivott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem tud. Próbálta összeszedni a gondolatait.

– Kolléga úr – folytatta Katz -, fel a fejjel, ne üljön itt olyan szomorúan, mintha öt perc múlva az akasztófára kellene mennie. Hallottam önről, hogy egyszer pénteken tévedésből sertéskotlettet evett a vendéglőben, mert azt tetszett hinni, hogy csütörtök van, és aztán a klozetton meg tetszett piszkálni a torkát az ujjával, hogy kijöjjön az egész, mert azt tetszett hinni, hogy isten különben elpusztítja önt. Én nem félek attól, hogy böjtidőben húst egyek, és a pokoltól sem félek. Pardon, parancsoljon inni. No, most már jobban érzi magát? Vagy talán haladó nézeteket vall a pokolról, és a korszellemhez meg a reformistákhoz igazodik? Szerintük a pokolban most már nem olyan közönséges kénes üstök vannak a szerencsétlen bűnösök számára, hanem magasnyomású, Papin-féle fazekak, a bűnösöket margarinban sütik, a nyársak elektromos úton működnek, a bűnösökön sok millió évig úthengerlő gépek járnak, a fogcsikorgatásról fogászok gondoskodnak különleges műszerekkel, az üvöltést gramofonra veszik, és a lemezeket felküldik a paradicsomba az igaz lelkek mulattatására. A paradicsomban kölnivíz-spriccelő gépek működnek, és a filharmónia olyan sokáig játssza Brahmsot, hogy az ember inkább a pokolba vagy a purgatóriumba kívánkozik. Az angyaloknak repülőgép-propeller van a fenekükben, hogy ne dolgozzák magukat agyon a szárnyukkal. Igyon, kolléga úr. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak, úgy látom, nem érzi egészen jól magát…”

Hát, így valahogy.