MŰKÖNNYEK HELYETT – na húzzál szépen, apukám!

Lám, lám, még ez is megtörténhet, vele, az Örökkévalóval!
A félelmei okán mindenkor körülnézni kényszerülővel, akire a legnemesebb feladatot hozza ez az ostoba kánikula.
Összecsomagolhatja, sok-sok banános ládába gyömheti – mint példaképe… – a regiment kockás meg csíkos alsóneműt, a szépen vasaltatott üngöket, meg a sok mihaszna könyvet, azután eliparkodhat.
Örökre! Naná!
És meglehet, hogy persze cseppet sem elfogultan gyártogattatni méltóztatik majd a csuromvizesre bégetett zsepiket, a dolog egy mívesen nagy falban végződik – ennyi!
Az érdemek már csak ilyenek!

Amúgy ez a banános ládás cuccolás nagyon jópofa dolog!
Akkor is, amikor az emberfia nekiveselkedik, hogy a valami módon összepászolókat egybedöngölje, meg persze majdan odaát is, a nagy-nagy megérdemeltben!
Ott duplikálódik csak igazán e príma móka!
Becsomi, azután kicsomi! A leghiábavalóbb teszetoszaság…

Műkönnyek itt és ott, derékig meghatódott asszonyok, meg persze leánykák – bár, mint tudjuk, ők sohasem nem is léteztek – nem ám!

És eljön a két teljes hét, amikor még az eszébe botlik majd ezeknek, jön újabb kettő, míg az újdonság erejével szólani méltóztatnak róla, ott – aztán huss, mint a döglött gólya, kiveszik az emberfia mindenek emlékezetéből!
Na ennyit erről a búcsúzkodási gerzemürzéről!

A dolog úgy fest, hogy a harmadik héten már senkinek de senkinek nem jut az eszébe.
Megholni méltóztatik – újfent!
És ez a megholás az egészben a legpraktikusabb!
Amolyan rendszerváltás – némi teccettek vóna forradalmat csinyálni!

Ma este, amikor e lényről gondolkodtam, a lehető legmesszebb szerettem volna ellátni – lám, beesteledett. Amint pedig ezzel a beesteledéssel lenni szokott, az égvilágon semmit sem láthattam. Ez ennek az egész elrendelt cuccolásnak a lényege! A valaki nem elmegy, elköltözik, elillan – nem ám! Szedi a sátorfáját, mert elzavarták! Kitelt a becsülete, lejárt a szavatossága – és még sorolhatnánk! Láthatatlanul elcsámborog…
Hja, és ugye az új seprű is jól seper!

Míg bambulok ebbe a fene nagy semmibe, egyre csak azért rimánkodom, hogy tán egyszer még megérhetem, hogy valamennyien így iparkodnak majd… Mert kérem, én türelmes vagyok – kivárom! Nézem majd, ahogy meghökkennek, fejüket csóválgatva úgy tesznek majd, hogy mások már messziről láthassák, mi a dolguk, azután a siratócsapat élén elhúznak, mind, a bánatba!

A bánatba!
Jajj, jajj, de komisz egy élet ez! Kutya komisz élet…

Feslett víztükör

Lett öröm, aludni se tudtak az éjjel. Tegnap a Nemzetközi Úszószövetség főmuftija minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve felkiáltással lángoktól öleltünknek ítélte a 2024-es rövidpályás úszó világbajnokság megrendezését, amellyel újólag bizonyította nemzeti nagylétünket. Na, ugye!

Szakértői vélemények szerint akkor már – talán – nem kell új uszodát vagy mézeskalács házat építeni, de ez a megengedő feltételes mód azt is jelenti, hogy esetleg igen, és ezeret. Hét év rohadt hosszú idő, és még az is lehet, hogy akkor már nem egyetlenünk dirigálja ezt a kuplerájt, mégis, sokkal inkább valószínű, hogy de, igen, ha így mennek tovább a történések a szögesdrótok között.

Ezt a dodonait arra alapozom, hogy minden jel szerint például az MSZP, mint pufók cserkészcsapat, kollektíven és teljesen elhülyült. Ennek kézzel fogható jele, hogy miközben a Fidesz évek óta nehéztüzérséggel lövi szét az országot, és röpködnek a srapnelek, ezek idióta módon az EFOTT-on henna-festegetéssel óhajtottak szavazóbázist bővíteni. Pedig Kunhalmit még bírtam is valaha.

De vissza az ugrótoronyba ájult Hunniához. Ez a mostani, két hetes csobogás százharminc milliárdot kóstál, amely zsebpénz kérdéseket generál a még gondolkozni képes polgártársakban. Az aggodalmakat azonban a Magyar Hírlap névre hallgató nyomdaipari termék azzal hessegeti el, hogy nincsen most ideje a kérdéseknek, örüljünk kifulladásig, mert az éjszaka sosem ér véget.

Mindez azt a fájdalmas emléket ébreszti fel bennem, hogy számos költözésem egyike során egy jó szándékú, ámde fölöttébb jámbor cipekedő ember a kincseket érő bakelitjeimet elejtette a lépcsőházban, s midőn azok pattogtak és ugráltak a kövön, magam pedig verődtem földön és égbolton, egy degenerált óvodás magabiztosságával így nyugtatgatott: nem baj ám.

Kötődése és tartótisztje okán az MH valahogy így viszonyul a közpénz magánzsebbe történő transzformációjához, a magunk részéről azonban még annyival egészítenénk ki a kórképet, hogy már kérdezni is teljesen fölösleges. Ott, ahol egy Polt Péter ül a szarhalom közepén, eleve halálra van ítélve mindenfajta érdeklődés, amiről Hadházy Ákos, LMP-s tótumfaktum tarthatna vetítettképes előadást.

Hangfelvétellel bizonyította, hogy lopnak itt cefetül, ezt csatolta, iktatta a feljelentéshez, a rend éber őrei viszont úgy értékelték a ganajságot, hogy nem merült fel hivatali visszaélés vagy hűtlen kezelés gyanúja. Polt válasza pedig arra a kérdésre, hogy miért nem történt semmi sem, ez: “A nyomozás időszerű befejezésének akadályát az igazságügyi építész szakértő késedelme okozza.”

A mostani rendezés sikerét viszont nem késlelteti semmi. Hogy hét év múlva is rajtunk legyen a világ szeme, ahhoz rabszolgákat alkalmaz a NER, végül is ehhez ért. Ápolóknak lehetett pályázni, hogy a nagy eseményen, fizetés-kiegészítésképpen egy hetet dolgozzanak. Pénz erre nincs, azt mondták nekik, egy-két nap oké, a többiben megengedik, hogy önkénteskedjenek.

Valaha is volt kommunista szombat, ez annak a továbbfejlesztett változata, azzal a delikáttal, hogy nem verte a mellét az akkori Lázár, a György, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Ennyit mondott csak, tiéd a gyár, magadnak építed. Most meg tán: övé a stadion, neki építed, de ez csak a kákán való csomókeresés minősített esete.

Vigasztaljon azonban minket az a tudat, hogy a nagy kékség közepette Semjén fővadász kóbor kutyának képzelte magát, bizonyítva, hogy az élet még most sem állt meg teljesen. „Ha én kidobott, kóbor kutya lennék, akkor azt kívánnám, hogy egy jól irányzott lövéssel ejtsenek el, mintsem nyomorultul fagyjak meg, megegyen a rüh, éhen pusztuljak vagy elüssön egy autó és az árok szélén még napokig kínlódjak.”

Ekként ábrándozott a világ összes gondját magára véve, viszont szerintem a kisemmizett, átvert ápolókra gondolt ő ezzel az antropomorfizálással, jelesül, hogyan oldaná meg az összes, nyüves gondjukat egy nagy durranással. Viszont az ápolók a medence mellett mi magunk vagyunk. Végezetül, hogy újólag bizonyítsam a versekhez való perverz vonzódásomat, Tóth Árpáddal fejezem be. Nem csak azért, mert érdek nélkül tetszik, hanem, mert éppen ez van: „Fekszem megadva, békén, resten,/ S néz rám, át a végtelen esten,/ Tűnődve sorsomon, az Isten.”

Orbán kutyái

Kellő kondicionálás után Pavlov bácsi kutyája minden fényjelzésre elkezdett nyáladzani, ha kapott kaját, ha nem. A II. Világháborúban az oroszok, ha csak nem csináltak csizmát a blöki bürkéjéből, akkor gyilkolni használták őket. A nyáladzás mintájára úgy képezték ki szerencsétleneket, ha megláttak egy német tankot, akkor a hátukra szerelt bombával alája futottak, és a Kolják távirányítóval bumm, fölrobbantották a lánctalpast, és értelemszerűen a dzsihádista kutyát is.

Továbbá, amikor a szövetségesek a nyugati fronton rugdosták Hitler bácsi valagát, és sorra ejtették a hadifoglyokat, meglepve tapasztalták, hogy kamaszok ellen harcoltak a Hitlerjugend jóvoltából, de azt is, hogy soha olyan gyűlöletet ember szemében még nem láttak, mint ezeknek a kölköknek a tekintetében. A bajuszos ’33-ban hajtott végre fülkeforradalmat, tizenkét év alatt tehát kitenyésztette a neki tetsző új fajt. Mi a nyolcadik esztendőben járunk a forradalmunk után, és az irány megfelel a nürnbergi útmutatásoknak.

A szövetségesek, ha föltámadnának, meglepve tapasztalnák a békemenetek népének utálkozó, s egyszersmind imbecillis pillantásait. Legyintenének, és behajóznának hazafelé, mert látnák, hogy itt már nincs mit tenni. Így vagyok én is. A szomszéd Józsi, igaz, már nem kamasz, de legalább annyira fanatikus és egyszerű, mint a jugendisták hajdan. Amikor bemáttózik, malacszemeivel és a protkójával élteti az urat, aki nála nem valamely Jézus, hanem a Viktor. Próbáltam vele értelmesen elbeszélgetni a világ folyásáról, de nem ment. Legyurcsányistázott, és böfögött.

Van nekünk a CSOK jóvoltából sok óvodistánk, akiket migráncsnézőbe visznek a határra szellemi és jellembéli gyarapodásul, valamint iskolásaink is, akik testnevelnek naponta, mert ez felel meg az árja gondolkodásnak. Aztán hitet tanulnak, későbben az iskolai lőtereken gyakorlatoznak majd, nem fapuskával. Tizenhat évesen pedig, amikor már nehéz lesz az egyszeregy, kapát és kaszát kézbe kapva közmunkáznak. Képzésük véget ér, de ennyi elég is lesz, készen áll bennük a kód, hogy mire kell nyáladzani.

Egy éve kezdődött el a plakát-kondicionálás, és termő talajra lelt nemzetünk aprajában és nagyjában is. Nem kell ehhez egyéb, mint szertenézni a homokos, füves, vizes síkon csalás nélkül és könnyedén. Pár napja, a kedvenc kávézóm teraszán egy szerencsétlen koldus odalépett egy állampolgárhoz némi apróért. Olyan ordítást én még az életben nem hallottam, aminek az volt a veleje, hogy ő adózik. Ez, nem tudom, hogyan aránylik az emberséghez, de önélzetes volt a kis latol, nagyon.

Ha most azt hiszed, én nyájasom, hogy ennek semmi köze a föntiekhez, el kell meséljem, hogy debizony van. Úgy is idomították a falkát, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Ez a koldus a jólszituált szavazópolgár szemében egy szardarab volt, ami szintén megfelel a nürnbergi szellemiségnek, mint ahogyan irtandó fajta a meleg, a cigány, meg a többi. A Józsinak is a nő az nem ember, és a dakoták veszik el az ő munkáját, mint panaszolni szokta. Ilyen közegben válaszút elé kerül az ember, hogy nyáladzik, és végül vet neki egy falatot a Viktor, vagy inkább éhen döglik. A magam részéről indulok a büdösbe.

Bayeriáda: a Vatikán az új Brüsszel

Most már teljesen biztos, és kétség sincsen felőle, hogy Bayer tagkönyv beteg ember. Mégsem tudjuk tisztelni őt, mint a rézbőrűek a degeneráltakat, mert ezzel együtt kártékony is nagyon. Nem foglalkoznék vele, ha csak önmagában nyüszítene, ámde muszáj, mivelhogy egyszersmind eszencia is ő, a NER párlata mintegy.

Ez az organizmus ezúttal azzal szórakoztatta a nagyérdeműt a miskolci helyi érdekű televízióban, hogy a pápa a migránsokról szóló megnyilvánulásával beállt a jelenlegi EU-s vezetők sorába, akik szembe mennek az uniós állampolgárok érzéseivel, szándékaival, akaratával, és egy semmibe menő politikát akarnak ráerőltetni Európa lakosságára.

Ferenc, mint uniós vezető, ez delikát idea, ami állítás önmagában még szórakoztató is lenne, ha nem hangzottak volna el a továbbiak: az argentin születésű Ferenc migráns hátterű pápa, akinek az égvilágon semmilyen európai kötődése sincsen. És innentől nyitjuk ki a zárt osztály ajtaját.

A tagkönyv szerint az sem véletlen, hogy amikor a leginkább szükség lenne egy európai pápára, dél-amerikai pap került a katolikus egyház élére, és éppen most sikerült idehozni egy európai értékektől idegen pápát. Szerinte – most betűhíven – a pápa “hiába ismételgeti kretén brüsszeli politikusok kretén mondatait kretén módon”, ettől „migráns marad, mert Argentínában szinte mindenki az”.

A korona ezen a deliráláson, hogy az Orbán által kitüntetett szavakkal foglalkozó képződmény szerint a pápa ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, csak egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni. Ezen kívül először „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak titulálta az egyházfőt.

Most, hogy ismertettem a tényállást, gondolkozzunk el rajta, foglaljuk össze tagkönyv elvtárs Ferencről való elmélkedésének velejét. Ezek szerint a pápa: migráns, libsi, marha, kretén, és ebbéli minőségében EU-s vezető. Íme hát, bayeri előadásban, a felszólítás a csatára, kiket kell utálni, ha majd véget ér a vizes cirkusz, amely most ápol és eltakar.

Hozzáteszem, mindehhez a magyar katolikus egyháznak, a magyar püspöki karnak semmi hozzáfűzni valója nincsen, mert el vannak foglalva azzal, hogy Orbán Viktor lelki üdvéért imádkozzanak. Legalább arról felvilágosíthatnák a drágalátos tagkönyvet, hogy még a pápa-állításról sincsen lövése, továbbá, hogy Péter mindenkori utódja nem Európát dirigálja, hanem a Föld nevű bolygó összes csuhását és minden hívőjét, de ez mindegy is.

Ez az egész szórakoztató is lehetne, mégsem az. Úgy tűnik ugyanis, hogy Bayer és közönsége ilyen egymás hülyeségét erősítő szimbiózisban él, és ezek így közösen elkezdtek szélsebesen pörögni. S míg a tagkönyv olyan ökörségeket beszél, mint amit volt szerencsétlenségem bemutatni, az ő hívei pedig ilyen megnyilvánulásokat eregetnek a kibertérbe: „Na jó, őszentsége leszophat, úgy tetszik, szépen befeküdt a liberálisok alá szexuális célból. Vén latin genya.”

Íme, hölgyeim és uraim, Magyarország, 2017-ben, és nem tudom, tetszenek-e érezni, hogy nem lesz ennek jó vége. Egy Fidesz-es mufti szerint már előkészítették a vizes szar után induló gyűlölet-félórát. Azt nem árulta el, ki vagy mi lesz a célpont, de, ha ez így megy tovább, még megérjük, hogy Ferenc fog mosolyogni a plakátokon, és őt kell majd megállítani. Az lesz ám csak a ramazuri.

(Zárójelben végül: ehhez az egész mocsokhoz a KDNP nevű mókus őrsnek sincs egy szava sem. Hallgat Semjén, hallgat Harrach, kussol Rétvári. Több ájtatos manó nem jut az eszembe.)

Na, ugye! – Nem

Egy drága, jobbos ismerősöm azt üzente egyszer nekem a facén, hogy térjek észhez, keveredjek ki a liberalizmus mocskából, és akkor nem leszek permanensen boldogtalan. Azóta is ezen tűnődök meg-megállva, ma hajnalban pedig különösen, hogy mitől futkároznak hangyák a hátamon mérhetetlen homeless lelkem magányában, pedig nem is akartam igazán, hogy így legyen. Csak aztán jönnek az ilyen drága jobbos ismerősök, akiknek egymásra lépnek a talpai.

Mert nekem semmi se tetszik, semminek se tudok örülni, sőt, még ütemesen tapsolni se, pláne. Megtörtént hát a csoda az este, az univerzumban soha nem volt sokmilliárdos Káel-cirkusz nemzeti nagylétünkről, hogy Orbán megint elmondhassa, na, ugye. Csak olyan volt ez az egész, mint a Nemzeti Színház épülete is a parton, megfoghatatlan egy valami, csak egy a biztos, hogy nem komilfó. Minden a szentkoronaszent hajókáztatásával kezdődött, aztán ide jutottunk, valami, valami, nem tudom kimondani hová.

Itten a felszín fecseg, drága polgártársak. Arra szolgál a cirkusz, amely már nem a plebsnek szól, hanem a nagyvilágnak, hogy képeslap legyen, giccses anzix, föladva a kétkedők számára bizonyítékként, hogy ez egy élhető ország, itt bőség van és mérhetetlen boldogság. Csak hát, minden időkben az összes kedves diktátor így adta el magát, figyelmes szemeinket 1936-ra vetve, ahol a drága berliniek fogsziszegve tapsoltak Jesse Owensnek, hogy aztán két hét múlva folytatódjanak a pogromok. Itt is foggal és körömmel kaparták le a Sorost, de, mint hírlik, már készen van a következő szeretetcsomag terve. De addig csobbanunk.

És erről momentán ennyi elég is. A második napirendi pont a nemzet göcsörtös tagjainak nagyközös összeborulása, amire itt már hetek óta kapacitálják az elfekvőben lévőket is, hogy egyesüljenek az örömben. Az egész tavaly kezdődött, amikor csillogó szemű lakájok hetekig mantrázták szerte a világban, hogy a futball hogyan hozta össze „Az éjjel soha nem ér véget” jegyében az összes rajongót. És ez a Soho Party – vagy mi a rosseb – tákolmány lett az új „Nemzeti összetartozás dala”, és a talpnyaló média mondta, hogy na, ugye, és Orbán dörzsölte duci tenyerét, hogy na, ugye.

Most két hetes ilyen happyt vizionálnak a gonoszok, hogy az ezerszer átkozott Katinkától és a pólósoktól alél egymásba az egész ország, és aki ezt nem teszi, az hazaáruló, mert nem ér véget az éjszaka megint. A vizes nyolcasból már kilopták, amit lehetett, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, de a tavalyi éjszaka is lopott volt, Menyhárt Jenő, amikor még volt remény, már elmesélte nekünk, hogy „…egy őrület fogságában/ a buja pesti éjszakában/ elmondom az imát és bedobom a vitaminokat/ az igazi élet nagy kaland/ a sok jóból jó sokat!/ Ez az éjszaka sosem ér véget,/ gyönyörű vagy és én szeretlek téged…”

De, ha már ezt elkezdtem, folytassuk azért okulásul, hogy aszondja „…én nem tudom, hogy hol a határ,/ és szeretem azt is, ha valami fáj!/ Mért lennék jó, mért lennék kedves,/ én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes!/ Itt vagyok és elmegyek,/ és semmit se adok csak elveszek./ Egy darab jövőt, egy darab jelent,/ hagyd, hogy elveszítsem a fejem…” De ilyenek máma már nem játszanak. Itt és most álhappy, álnyuszi ájlávjú van, a sikerekben egyesült nemzet, míg el nem fehérül a száj is, hogy nagy vezérünk mondhassa, na, ugye, pedig lófaszt mama. Szóval, nem vagyok én boldogtalan, csak végtelenül szomorú, de nem a sírás szorongatja a torkomat, hanem a hányinger lüktető kényszere. Lehet vinni akasztani.

Elvonók népe

A magyar proletárok háromnegyede támogatja az alapjövedelem intézményét egy felmérés szerint, Kósa Lajos pedig nem. Ebbéli álláspontját megerősítendő kijelentette, hogy az alattvalók szívének ez a kósza vágya „abból a tőből fakad, hogy legyen ingyen a sör, a pálinka, legyen minden ingyen, és ne is kelljen dolgozni semmit se, sőt még annál is kevesebbet”.

Ezen a ponton táborozzunk le egy csöppet, és tekintsük át ennek a mondatnak a jelentését, elemezzük mintegy a táblánál. Lajosunk nem kevesebbet állít, minthogy a magyar népek dologtalan piások, akárhogyan is forgatom én ezt az egészet. Lehet, hogy akad majd, aki fölhorgad ezen, aminek az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Volt itt már mindenki komcsi, buzi, meg még ki tudja, mi a rosseb nem, attól függően, mit kívánt meg a Fideszbe csomagolt haza érdeke, miközben ők egyfolytában helikopterek, mert a „segükbe is felyük” van. Le vagyunk nézve? Perszehogy, de ez csak megerősíti szívünknek azt a kósza vágyát, hogy elhúzhatnának már a redvásba, hogy ilyen cizelláltan fejezzem ki magamat.

Nem állok én itt neki számba venni, felsorolni, hogy hányszor-sokszor volt a nép bánatos légyszarnak nézve általuk, ellenben ezt az egészet egy másik aspektusból sem árt megvizsgálni, és egészen érdekes dolgok derülhetnek ki. Olyanok leginkább: rendszerint halovány fingjuk sincsen arról, hogy miket hadoválnak össze.

Vegyük például Szijjártó futsalügyest, aki heti rendszerességgel és visító fejhangon követel az egész univerzumtól több tiszteletet a magyar népnek, amikor pedig a világ sorosai kelettől nyugatig csakis őket hajtják el a maci vérveres orra végibe, mint arra bizonyára emlékezni tetszenek az annalesekből, valamint a napi sajtóból.

Ha most összevetjük Kósa helikopter állítását – hogy a magyar nép egy alkoholista állatállomány – ezzel a tiszteletet követelő mantrával, máris látható, hogy a kettő sehogyan sem passzol össze. Mert mit tiszteljen a sok liberálkommunista mibennünk? Az elvonók népét? A csikósch-gulyásch-piásch triumvirátust?

Ugyehogy nem állnak össze a dolgok. Viszont emlékezzünk a kupakokra, amelyek Kósa Lajos szájából folytak elő búvópatakként, kijelölve Pártunk szellemi horizontját valahol Heidegger és Felcsút között. Olyan alapvetés volt az, amelyet tanítani fognak a pártiskolán, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Idézzük ide szellemét!

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Két folyomány fakad csupán ebből. Az egyik, hogy amikor ezt így sikerült megfogalmaznia, maga is kokellós volt, és akkor sírva követeljük a turmix titkát. Én a sör-unikum kombóra szavazok, de akkor ne pofázzon. A másik meg, hogy neki ennyire futja, és ez a valószínűbb. Viszont akkor mi legyünk indiánok, aki népek tisztelték a lelki szegényeket. Ez lesz a keresztényi hozzáállás.

NYITOTT MELLKASSAL SZÁLLÍTHATÓ KISLÁNY VAGYOK – ki nevet a végén?

Nem, vagy csak alig-alig hallható a nyitott mellkassal szállított kislány halálhörgése.
Ami vele történt, bármelyikünkkel megtörténhet, és nyugi – lesz majd orvos főigazgató, meg lelkész miniszter is, aki prímán elmagyarázza, hogy minden rendben van!

Ennek a kíméletlenül fasizálódó katyvasznak nem számít egy kislány, nem számítanak a kislányt – valami megmagyarázhatatlan okból még mindig és egyre jobban szerető – hozzátartozói.
Nem számít a nagyika, aki valóban mindenét veszítette el!

Kedves olvasó – akinek most semmiféle szenzációs szóvirággal nem szolgálhatok – te is egy potenciális, nyitott mellkassal szállítható lény vagy!
Ahogy ők mondják, szimpla gondoskodással – egy emberke!
Így neveznek valamennyiünket, amikor szimpla statisztikai adatként letudva, felemlegetnek közülünk egyet, aki elment.

Aki amúgy is meghalt volna! Mert az orvos főigazgatóknak ezt a szövegblokkot kell kárálni, amikor üvölteni volna jó!

„A főigazgató eloszlatva a nyitott mellkassal kapcsolatos elképzeléseket hangsúlyozta, a “nyitott mellkas” egy orvosi terminológia, tehát nem arról van szó, hogy a betegnek nyitva van a mellkasa. Mint mondta, a bőrt összevarrják, azonban a további esetleges műtétek miatt a csontos vázrendszert nem kapcsolják össze.”

„A műtétet utáni 16. napon a vérzés mellett idegrendszeri tünetek is jelentkeztek, ezért a neurológiai konzílium koponya CT-re rendelte a gyereket, amit a Heim Pál Gyermekkórházban végeztek el. “Sem a szállítás alatt, sem azt követően nem történt szövődmény” – mondta Ofner Péter az MTI beszámolója szerint, és azt is hozzátette, hogy a súlyos állapotban lévő betegek CT-be való eljuttatása rutin orvosi feladat, amelyre a kardiológiai intézet fel van készülve. Korábban azt nyilatkozta, hogy heti hat-nyolc alkalommal történik ilyen szállítás a CT-hiány miatt.”

„A vizsgálat eredménye megállapította, hogy a kislány súlyos roncsoló agyvérzést kapott, ami miatt a műszívkezelést nem tudták folytatni. Abba kellett hagyni a véralvadásgátló-kezelést is, és ebben az állapotban a gyermek a saját keringésére nem tudott támaszkodni, június 29-én meghalt.”

Mindezek után a rosszindulatú baloldal, meg a soros bérencek, meg a nemzet aláásói, meg a minden csomón kákát keresők – az ilyen magukkal nem bíró nagymamák fröcsögni kezdenek, pedig a nyitott mellkas nincs is nyitva!
A kislány mellén simán összeöltögették a bőrt, úgy utaztatták!
Minek itt ez a rettenetes parádé!
És jön a hatalmas teljesítmény: “Sem a szállítás alatt, sem azt követően nem történt szövődmény”

Akkor meg POFA BE! De mindenkinek!

A nyitott mellkassal szállított kislány halálhörgése vinnyogás volt, aljas Soros féle buhera, miközben az ország a világszínvonalú vizes vébére készül, és különben is!

Balog miniszternek igaza volt!
Miért mondana le?
Lesz majd CT, ha eljön az ideje!
Most másra kell!
Balog miniszternek igaza van!
Neki mindig igaza van, és lesz, mert ő Orbán legeslegeslegjobb barátja!
Na, kinek van még kérdése?

Balog miniszter szétnyílt mellkasa

Meghalt egy kislány, akit nyitott mellkassal szállítottak át egyik magyar kórházból a másikba, mert az előbbiben nem volt CT. Ilyenkor az ember elszomorodik, megdöbben, elmélázik, ki-ki habitusa és gusztusa szerint. Tiszteletesek imádkoznak, és mindenfélét kérnek az Úrtól.

Balog miniszter, miután esztergált a Diósgyőri Gépgyárban, teológusnak szegődött, aztán meg Fidesz-es lett. Hogy a lelkét mikor veszítette el, azt csak ő, meg az ő Ura tudhatja, viszont most ebbéli állapotában áll előttünk, nem igazán mondhatnánk, hogy nagy örömünkre, viszont a mostani rendszer díszes példányaként.

A kislány halálára az egyik televízióban ezt bírta mondani: „Lehet, hogy nyitott mellkassal át kell szállítani a beteget egy másik kórházba, hogy CT-vizsgálatot kapjon, de eddig a másik kórházban sem volt CT.” Tehát az ország jobban teljesít. Sőt, talán meg sem halt az a gyerek, hiszen így folytatta: „Álhírekkel támadják a magyar egészségügyet, mert csak azzal foglalkozik mindenki, hogy melyik kórházban nincs CT, miközben kétszer annyiban van, mint korábban volt.”

Ismét mindenki vérmérséklete szabja meg azt, hogy milyen átkot szór a miniszter fejére, vagy, hogy lelkében miképpen verné szét a fején a hokedlit, de nem is ez a lényeges igazán, hanem, hogy Balog miniszter a rendszer eszenciája mintegy, a Fidesz lelke (hm), mert ilyen az összes.

Fingjuk sincsen a magyar valóságról, vagy, ha van is némi tudomásuk róla, akkor gondosan titkolják a hatalom gyakorlásának aljas szándékától vezérelve. Mindeközben pedig nemhogy senkit nem hagynak az út szélén, hanem egyáltalán tudomást sem vesznek az „aljanépről”.

Ugyanebben a műsorban a kórházi várólisták kapcsán merült fel ugyanis, hogy azt némi cash-el meg lehet gyorsítani. Az emberi miniszter szerint: „Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Akinek nincs semmije, az annyit is ér, ugye.

De, hogy ne csak erről a Balogról essék szó, idézzük ide Harrach Péter nem is oly régi esetét a gyermekéhezés kapcsán. Nekiszegezte a szervilis műsorvezető a sugalmazó kérdést-állítást, hogy: „Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést, melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes.” A mindig vidám keresztény válasza: “Gondolom, ez életforma kérdése”.

És a Nap vidáman süt a temetéseken. Emlékezhetünk továbbá – hogy visszakanyarodjunk Baloghoz – a hiltoni vacsorára: „Negyven nehéz körülmények között élő gyermeket ajándékoz meg a Református Szeretetszolgálat egy különleges vacsorával, melynek fővédnöke Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere.”

Ezen a libaerőleves után „Nyilas Misi Pakkokat” kaptak a szerencsétlenek, viszont annyira már nem becsülték őket, hogy a nevüket megkérdezzék, pláne megjegyezzék, a csomagokra ugyanis csak annyi volt írva, hogy “6-7 éves fiúnak”; “10-14 éves lánynak”; “5-10 éves fiúnak”.

Ez a lányka, aki Balog szerint meghalt vagy sem, szintén névtelen, de a tiszteletlennek mindegy is. Nincsen, és nem is volt. Te sem létezel, proletár. Hülye pártok ilyenkor teljesen feleslegesen lemondásra szólítanak fel. Minek? Úgysem fog. A magam részéről például a fölháborodáson is túl vagyok. Undorodom csak. Ha akarsz, csatlakozz.

JÚLIUS TIZENHARMADIKA – a törpéket megölik, ugye?

„ A »törpe« egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”

Minden esztendőben eljön a nap, minden napok legszebbike, amikor boldogan emlékezünk, s eltűnődhetünk! Vágyakozva gondolhatunk a néhai hősre, aki képes volt megszabadítani az „övéit” a rémes törpétől. Igen, a történelem egyik legszebb napján ma egyre többen gondolunk Charlotte Corday-a, aki egy konyhakéssel szíven szúrta Jean-Paul Marat, svájci származású orvost, természettudóst, filozófust és francia forradalmárt, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetőjét. Akit korábban milliók bálványoztak, aki maga volt a változás – tréfásan akár úgy is fogalmazhatnánk – akkoriban ő volt az a bizonyos nemzet, aki nem lehetett ellenzékben…

Victor Hugo pontos idézete hű rajzolatot adott Marat-ról, akinek alakját Hugo-nak megköszönve szinte a magunkénak érezhetünk – olyan, mintha Marat köztünk járna, s nekünk magyaroknak gajdolna a ránk-ránktörő ellenségeinkről, mintha olykor felmutatná mumusainkat, hogy azután elmerülhessünk vele a jelen világraszóló medencéiben… Jean-Paul Marat-nak csak egy fürdőkád jutott, vére pirosra festette a vizet. Charlotte Corday pedig felettébb élvezte elhívatottságát – másokért ölt, mások nevében, s úgy tűnt, kiélvezte a pillanatokat!

„A nép barátja” – így neveztette önmagát Marat. Így gondolt önmagára az a törpe, s bár alig töltötte be ötvenedik életévét, már a leginkább mártíromsága közelgett: egyre súlyosbodó, akkoriban még kezelhetetlen bőrbetegsége, valamint epilepsziára emlékeztető nyavalyája egy ócska bádogkádba száműzte a forradalom élvonalán járó, dühödt jakobinust. Elérte a végzete, már-már úgy tűnt, nem adatik meg neki, hogy igazi vértanú lehessen, amikor a fürdőszobája padlóján koppantak végre Charlotte Corday léptei…

Július tizenharmadika jelképpé magasztosult. Az üzenet ennyi: Nem kell a sok mellébeszélés, nem kellenek a szóvirágok! Hölgyek kellenek, bátrak, némi szúróeszközzel, meg víztározó edény, kádnyi, akár medencényi…, s kezdődhet a móka!

A törpék elvérzése, mint minden más ismétlés a történelem lapjain, különleges esemény! Ünnepeljük hát, gondoljunk szeretettel Marie-Anne Charlotte Corday d’Armont alakjára.

De lássuk, hogy emlékezett meg minderről a történetírás:
„A Palais-Royalban vásárolt egy kést, és megírta Adresse aux Français amis des lois et de la paix (Szónoklat a béke és jog francia barátainak), amiben megmagyarázza tettének okait. Július 13-án délelőtt felkereste Marat-t azzal az indokkal, hogy informálja őt egy Caen-ban szerveződő girondista felkelésről. Akkor elküldték, de este újra próbálkozott, és ez alkalommal Marat a dolgozószobájában fogadta. A jakobinus politikus legtöbb ügyét egy kádból folytatta le, most is így tett.

Marat leírta a girondisták nevét, amit Charlotte diktált neki. Ekkor rántotta elő kését és mártotta bele Marat mellkasába, megsértve tüdejét, aortáját és bal szívkamráját. Mielőtt meghalt, még segítségért kiáltott: „Aidez, ma chère amie !” (Segíts, kedves barátom!).

Tárgyalásán Charlotte kijelentette, hogy egyedül követte el tettét, mint mondta: „Megöltem egy embert, hogy százezreket mentsek meg.”


Ezek a szavak hangzottak el Maximilien de Robespierre szájából is XVI. Lajos francia király kivégzésénél. Négy nappal azután, hogy Marat-t 1793. július 13-án megölte, Charlotte Corday-t guillotine-nal kivégezték. Ahogy fejét vették, egyik hóhérja felemelte fejét a kosárból és arcon ütötte. Szemtanúk azt állították, hogy amikor arcon ütötték, arcán mély felháborodás volt látható. Ezt a pofont elfogadhatatlannak tartották a „guillotine-etikettben” és az elkövetőt 3 hónapra be is börtönözték.

Charlotte Corday testét más kivégzettekkel együtt egy árokba dobták. Az azonban nem tisztázott, hogy levágott fejét is teste mellé temették, vagy megtartották, mint kuriózumot. Van olyan elképzelés, hogy a koponya a Bonaparte-család tulajdonában volt egészen a XX. századig.”

Kampec dolores LIII. – Keszonbetegség

Amikor a kocsma szétesett a nagy zuhanástól, Béla a cseresznyefa csúcsai és odvai felé iramodott, ott remélve végső menedéket, de még az udvarra nyíló ajtóig, illetve annak romos maradványáig sem jutott el, összeesett, mint valami elájult tehén. Szemei fönnakadtak a fán, zihált és rángatózott, mert nem vette figyelembe, hogy a lélek távoli tájairól visszatérni a valóságba, és főleg ebbe, hirtelen megrázó élmény, ezért nem is ajánlatos. Ugyanabba a hibába esett megint, amitől újra és újra, mondhatni örökké menekülnie kellett, bár ez jelenlegi állapotában kevéssé látszódott. A fröccsök ura is csak annyit látott, hogy nagy a baj, és vénásan kell beadnia neki a fröccsöt, hogy életben maradjon.

Miután ez megtörtént, és Béla már az asztalánál darvadozott, jöhetett volna az újabb gyógyír. De ő elutasította a hűsiket és beöntéseket, mert tudta, hogy ezúttal vagy itt hal meg, vagy pedig azt teszi, mint minden mélytengeri utazó, hogy fokozatosan, mintegy lépésről-lépésre bukik föl az árból. Nyomorult életének nyamvadt, tyúkszaros elemeit egyenként vizsgálja át, illetve hát, nem is ezt, hanem a díszleteket, hogy amikor végül felnyitja a szemét, a kétszer kettő józansága elviselhető legyen, mert nem azzal van a baj, ki ő, hanem, hogy ennek az egész cirkusznak milyenek a díszletei. Tulajdonképpen így bújt ki a felelősség alól, de végül is, igaza volt. – Nézzünk szét csalás nélkül, könnyedén! – Adta ki a jelszót, a fröccsök ura nem értette a motyogást, de megnyugodott, hogy akkor a beteg most már életben marad.

Körkörös védelemre rendezkedett be Béla, mint valami hülye hadvezér, és módszeresen kezdett vizsgálódni, hogy mi vár rá, ha majd a felszínre ér. Imhol a plébánia, illetve hát, előtte a Szentháromság szobor, amelynek avatási szertartása annak idején annyira felzaklatta. Átnézte hát újra a képet, amelyen koncot leső szaralakok szerepeltek, mint az összes életek urai a környéken, a friss feudalisták, pocakosan és hülyén, amilyen már a természetük ez már nekik. Béla ebből az emlékből az hüvelyezte ki, hogy a világ igazságtalan, mert nem az érdemek, hanem a gerinctelenség és aljasság mentén osztja el a javait. De ez sosem volt másként, és nem is lesz, ebből a szempontból tehát el is nyugodhatott volna, ha kontrasztként ott nem áll a háttérben a bamba népség, szemeik fönnakadva az ájtatosságtól, ami viszont az ő nyomorúságuk.

Ezt az egész középkori szertartást a bádogbános celebrálta akkor, akiről kiderült, hogy csak egy urat szolgál, és az nem az égben lakozik. Béla gondolatai tehát a templom dohos falai közé iramodtak, annyi móka helyszínére, ahonnan vitték őt már el a rendőrök az illetlenkedése miatt, ahol Buddhát bocsátott az oltárra, hogy a tévelygőket jobb belátásra bírja, és, ahol nem győzött kacarászni a duplagyűrűsök vernyogásán, de mégsem tudta legyőzni a gonoszt, aki nem Jézus volt, hanem a bádogbános. Vele még elbírt volna, az őt körüllengő ostobasággal azonban nem, de hát, nem volt ő forradalmár, csak egy…Itt elakadtak a gondolatai, mert kiderült, nem tudja, ki is ő valójában, és úgy döntött, ezt egyszer még ki kell vizsgálnia lelke hatóságának, de addig más munka van.

Folytatta hát a bolyongást, és meg is akadt a szeme a két közmunkáson, akik már a világ kezdete óta dölleszkedtek ott sárga vészmellényben a gereblyéjükön, mint a rabszolgaság szobrai. Béla ekkor melléjük képzelte az összes többit. A vernyogó duplagyűrűsöket, akik már nem siratták az uraikat, az ábrándos tekintetű fiatalasszonyokat, akik viszont igen, a dömperes kölkeket, olajos hajú traktoros apjaikat, a sóhajtozó kamaszokat meg a fogatlan nagypapákat, és az összesből úgy áradt a büszke reménytelenség, mint a halál bűzös lehelete. Ez megülte a falut, csöpögött a házfalakról, és azt mesélte, hogy nincs menedék. Béla ekkor elment a kukoricás mellé, a szakadt, kék plakáthoz, alá és fölé nézett, kiforgatta meg vissza, és megértette, hogy hazaért, tehát fölébredhet.

Zúzós szemével fölnézett álmai gőzei alól, ment a tévé, benne asoros, hogy ő ne győzze le az országot már, és ne vihoghasson a gyönyörű nemzeten. – Ennek sosem lesz vége? – Ezt kérdezte a fröccsök urától, aki szegény megijedt, nagyon, mert azt hitte, barátja szunyókál. – Nem. – Ezt válaszolta a kocsmáros, sprickolt egy fröccsöt a visszatérés örömére, és kérdőn nézett. Béla szükségét érezte, hogy megint okos legyen, ezért kijelentette: – Tudod, mit mondott az öreg dán? – A fröccsök ura nem tudta, ezért Béla föllapozta lelkének éjfekete könyvét, és felolvasott belőle, mint aki meglelte a bölcsek kövét, és az írt az összes bajokra.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve kinézett a tyúkszaros ablakon, a kocsmáros pedig kikapcsolta azt a rohadt tévét, hogy nyugtuk legyen végre a potrohos csőcseléktől.