Kategória: ner

Füstbe ment terv

Lázár János beszabadult a porcelánboltba, és meglóbálta a mocsok nagy ormányát, amely most is leng. Most, hogy így látjuk a nagyszerű képet, már semmi nem akadályoz meg abban, hogy elmeséljem – bár úgyis tudod, drága nyájas -, mi vetítette az üvegedényembe Lázárt, mint elefántot. Bár azok a jószágok értelmesebbek, mint vizsgálatunk tárgya és alanya, de még mennyire. Ám mindegy is ez.

Ilyen dohányzásügyi tótumfaktumnak tette meg őt a legfőbb genyó, hogy mért, azt senki se tudja. Tán, hogy ellegyen vele, monyákolgasson, míg zajlik körülötte a szabadrablás és az ország fölégetése. Emberünk azonban hiperaktív, elemi erővel dolgozik az élet megrontásán, és mértéket sem ismer. Fölidézhetjük például intő példaként, hogy akinek nincsen béjemvéje vagy kastélya az erdő alján, az annyit is ér szerinte.

Vagy, midőn vadászott és fácánra ment, akkor nem néhányat vagy egy tucatot tett el láb alól, hanem százszámra feküdtek ott a szárnyasok kiterítve, miközben mindent belepett a vérszag, a gyilkosok pedig a kastélyban, kandalló tüze mellett örültek a nagy diadalnak. Ezt csak azért meséltem el, hogy lefössem, úgy tűnik, hősünk egyáltalán nem ismeri a mértéket, ha valami nincs, akkor neki egyáltalán nincs, ha meg igen, akkor eget rengetően van.

Középút nem létezik a forgatókönyvben. Ilyen habitussal komoly dolgot – kisvasúton kívül akármit – rábízni hazárdjáték. Ezt is csak a legfőbb genyó teheti meg, és meg is teszi, mert mit neki az alattvalók. Ahol egy vajákos, ájtatos és kétes tudatú, sámánságba ojtott szentfazék, valamint trutymós körmű Kásler miniszter lehet, ott minden mindegy. Ehhöz képest Lázár dohányügyi biztossága maga a lottó ötös vagy fizikai Nobel díj.

Viszont ez is hülye, ezen nincs mit szépíteni. Itt, a szemünk előtt abszolválta első megnyilatkozását bagóilag, és rögtön le is szakadt a mennybolt. Aszonta tök komolyan, úgy képzeli az életet, hogy aki 2020. január elseje után született, az egyáltalán ne vehessen már cigit. Ha nagy lesz és okos, akkor se. Így akar Lázár a nem is olyan távoli jövőben füstmentes országot előállítani a kerítések mögött. Ez bírt az eszébe jutni neki.

Tisztelettel megkérem ezen a ponton a bagófüstöt elemi ösztönből gyűlölőket, ne tapsoljanak most hangosan, hogy úgy van, helyes, jól van. Nem azért, mert magam szívesen pöfékelek. Most is például, szól a halk muzsika, balról a kávé, jobbról a cigi, szemben meg a monitor, és senki kutyafaszát nem érdekli, hogy a szobám mélyin én ettől érzem magam komfortosan, és senkit nem zavarok, a szomszéd Józsit se például. Pláne, sőt, nem emiatt lesz mindjárt szmogriadó, ugye.

Mindenki fölhozhatja a maga érvét, hogy kinek mért jó füsttel vagy anélkül, itt most nem erről van szó, hanem az intézés módjáról, hogy ez a Lázár, mint NER mindenható hogyan képzeli el egy probléma megoldását. Tilt és üldöz. Megbélyegez és börtönnel fenyeget minden olyat, ami az ő világképébe nem illik bele. Szezonja van most a hajléktalanok sorsa fölötti sóhajtozásnak, és jogosan. De gondolj csak bele drága nyájas, ők is csak ezt példázzák.

Mert mi történt? Voltaképp betiltották a hajléktalanságot, és üldözik, börtönnel fenyegetik. Így gondolkoznak ezek az élet felől és így oldják meg a problémákat, erőből és csípőből. Lenyomják a delikvens és a társadalom torkán az akaratukat, és ezek vagy kisebb vagy nagyobb tragédiákat okoznak. Így építgetik az egyenvilágot, senki nem hajléktalan, senki nem dohányzik, a nők szülnek, a férfiak meccset néznek, a gyerekek pedig a lövészetet gyakorolják. És a talpaik egymásra lépnek, ezt se feledjük

Így, s emiatt érthető egyébként az is, hogy a liberálistól mért irtóznak annyira. Az színes, gondolkozik, ábrándozik, ilyenek. Sok oldala van neki, amelyeket lehetetlen lecsiszolni egyformára, s az ilyen nem illik a kirakósba. Messzire jutottunk a dohányzás totális tiltásától, de ez a lényege ennek is, bár még Lázár sem tudja. Egyszerűen így működik az agya, amikor jámboran kijelenti – és tán még rosszat sem akar -, hogy ezt azért tehetné meg, mert a dohányzás nem alapvető emberi jog, tehát tiltható.

Ha én pedig most gonosz lennék, azt mondanám: a fácánvadászat sem alapvető emberi jog, meg a lopás sem. De nem vagyok ennyire romlott, ezzel az egésszel csak azon morfondíroztam el, micsoda alakok, s miért akarják nekünk megmondani, hogyan éljünk, s hogy honnan veszik a butaság összes bátorságát ehhez. Egyébként ezt a hülyeséget már estére lehurrogták, a terv füstbe ment stílszerűen, így csak egy kósza gondolat volt és maradt. Ám azt mutatta meg mégis, hogy minden lehet.

Bármi előfordulhat, bármit betilthatnak és mindent előírhatnak, egy feltétellel: a megfelelő személy akarja. Aki a tuggyukki.

Kedv, remények, Flórák

“A honvédség gépe hozta haza Ciprusról Orbán Viktor lányát“. – Ilyen címmel örvendeztette meg a NER lakót tegnap délelőtt a baloldali médiatúlsúly. Először a Ráhelre gondolt a NER lakó, de nem, hanem a Flóra volt az, a süldő lyányka, írta aztán a médiatúlsúly, és a NER lakó ekkor elábrándozott azon, hogy ki mindenki mehetne el az anyjába ennek kapcsán. Végül elsősorban a kedves papára gondolt, mint a bűnösre, akinek a záloga a kezében van. Ez ugyanis, ez a röptetés felér egy gyermekbántalmazással, mert megrekeszti a kisded lelkének megfelelő fejlődését, és a végén még olyanná válik, mint a drága papa maga.

És a NER lakó elkezdte mondogatni még az eccpecc kimehecc kezdetű kiszámolót is, hogy zaklatott lelke megnyugodjék kicsinyt, látva azt, hogy hol is van. Költői hangulata pedig ilyeneket hozott ki belőle: Mindent megül már a trágyaszag. A húgy szúrós ammóniája, a szar leples bűze. Magyarország szaglik. Nem gyurcsányi kurvaország már, hanem orbáni lepratelep. – Ilyen rőzse dalok születtek meg a lelkében, viszont nem is elsősorban a röpködő Flóra miatt, hanem mert körülölelték őt a további hírek és események, és mindannyinak fekália stichje volt, így a NER lakó öklendezett.

Most viszont, a nagy bőségben nem is tudja a NER lakó, melyikkel örvendeztesse meg a drága olvasót, hogy a drága olvasó is a maga teljességében élvezhesse a NER-világ folyását, hogy ő is olyan kompakt, monolitikus ganyénak lássa, mint amilyen valójában is. Most csak címekkel operál a NER lakó, hogy a drága olvasó engedje magában végigfolyni az ennek kapcsán felgyülemlett érzéseket, ne fogja vissza magát, hiszen magunk között vagyunk. Például: “Potom pénzért vett az államtól gyógyfürdőt Mészáros Lőrinc, de a tb-kártyás betegekből nem kér”. No, alakul a molekula? Ha nem, van másik.

“Felfüggesztettek három magyar uniós programot Brüsszelben”. Vagy például: “Kimondta a strasbourgi bíróság: tisztességtelen volt a tankönyvpiac államosítása”. Továbbá: “Megszavazták a lakástakarékok kivégzését“, vagy: “Huszonhét hajléktalant figyelmeztettek a rendőrök a betiltás első napján”, és “Áder János aláírta a lakástakarékok állami támogatásának megszüntetéséről szóló törvényt”. – Ezek címek, mint láthatja a drága olvasó, és mind mögött megannyi dráma, mutyi, lopás, munkahely, lakás elvesztése és a NER lakosok vegzálása. Ez egy nap termése, s még csak nem is az összes, de mindahányról tanulmányt lehetne írni, amely maga felérne egy-egy Sargentini-jelentéssel.

És akkor mit kapott még a NER lakó a pofájába, mintegy koronaként és mindezek után? Nos, ezt: “Kemény választ küldött a Soros-Sargentini jelentésre a parlament”. Ennek minden debilis és infantilis gonoszságával, mert látta maga előtt a NER lakó a fideszcsürhét, midőn eltökélt arccal, pátosszal a szemében nyomja meg az igen gombot erre a képtelenségre, és úgy élvez maga alá. Az már unalmas, hogy a Rákosi-érával hasonlítgassuk ezt a tébolyt, csak meg kell kérdezni, komolyan? Most komolyan és tényleg? És tényleg. De nem is az imperialistáknak mutatták meg, akárha “A tanú”, hanem a saját választóikat nézik hülyének. Persze azok meg tapsolva hagyják magukat, így asszisztálva ujjongva a végromláshoz.

Mindegy is ez végül is, hiszen ettől csak egy átlagos nap volt a tegnapi, olyan, mint akármelyik az első kétharmad óta. Viszont adtak még rá egy koronát is, amikor megtudhatta a NER lakó, hogy: “A kabinetiroda azt közölte, hogy Orbán L. százados volt az, aki engedélyt kért, hogy a géppel szállítsa haza feleségét és Flóra nevű kétéves kislányát Ciprusról, ahol a magyar katonák egy ENSZ-misszió keretén belül már több mint egy évtizede teljesítenek szolgálatot és a kint lévő kontingenst most váltották le.” – Igen, ez is teljesen életszerű, a véletlenek furcsa egybeesése Orbánokkal és Flórákkal. Egy ötödikes jobb hazugsággal áll elő, ha komolyan veszi az életet.

Én, mint NER lakó – hála a jó Istennek és Scháb főorvos zseniális zárójelentésének – soha nem voltam katona, mert hülye vagyok, mint a Svejk, legalább annyira. Annyit azonban kapisgálok, hogy két éves kislányok nem szoktak katonai röpcsin utzgatni, ha Orbán, ha Flóra, ha nem. Viszont az igazat úgysem tudjuk meg, mert katonai titok, mint ahogyan szempillantás alatt válik minden titkossá, amiből feketén-fehéren kiderülne, hogy ezek milyen szaralakok. Nem is érdemes rajta rugózni, ezért is Csokonai után szabadon elengedem az egészet, hogy kedv, remények, Flórák, Isten véletek, ezzel a búcsúcsókkal. Viszont a drága olvasónak meghagyom a lehetőséget, hogy gondolkozzon el rajta. Meg a többi címről is, amelyeket felidéztem.

Meg ami mögöttük van, azokon leginkább, pedig igazán nem akarom, hogy rossz napja legyen. Nem én voltam, télleg és bocs.

Visszanyalás

Hogy is mondja mindig drága egyetlen miniszterügynök elvtárs, akárha Mrs. Lipton? Amilyen az aggyonisten, olyan a fogaggyisten. S lám, mennyire bizony és sőt. Itt van nekünk mindjárt ez a szépséges Ukrajna a végtelen búzamezőivel, ahol annyit ment, mendegélt ez a NER, hogy egyszer csak szembe jött vele saját maga.

Külügyminiszterünk szépen lassan meg is hasonlik ettől, beleőrül mintegy, és talán hasznosabb lenne a kis egészsége szempontjából, ha nem Astanába járkálna talmi kitüntetésekért, hanem valamely mesésebb Keletre. Rájönne akkor, hogy ez a karma maga. Hogy annyi jön ki a dolgokból, amennyit beleteszünk, illetve, hogy a fagyi olykor visszanyal.

És most, hogy elmeséltem Szijjártó elvtárs nyomorult életét, nézzük, miből is élünk. A NER-nek, hogy fennmaradhasson mindnyájunk különös örömére, szüksége van a határon túliak szavazatbéli támogatására, amit ez a NER úgy old meg, hogy állampolgárságot ad, kétszáz embert lakni jelent egy disznóólba, majd a nagy napon buszok konvojával cipeli a delikvenseket szavazni.

Mindenki tudja ezt. Az ügyészség is tudja, a választási bizottság is, a rendőrség is, sőt, a kismaci kajla farka is tudja, mégsem történik semmi. Illetve annyi: az ukránoknak tele lesz a töke azzal, hogy ez a bagázs ott kavar a falaikon belül, s mivelhogy nem szeretik a föllazítást, mert fáj nekik a Krím, elborul az agyuk, és listázni kezdenek, mintha Figyelő lennének.

Sok minden más is történt, aminek nem kellett volna, ha a NER nem ennyire hatalomőrült, nem szarja pofán az ottani magyar nemzetiséget, és nem löki az ukrán nacionalisták szerető karjai közé a népeket, most pedig visong. Pedig lehet, hogy ott is kijelentette az aktuális helyi őrült, hogy az az ukrán, akinek az unokája is ukrán lesz, így a magyar útlevél már égetheti a magyar nyugdíj mellett az ukrán zsebeket.

Nem tisztem és nincs is szándékomban nyelvtörvénytől óvodaépítésig, konzul-kiutasítástól toporzékoló Szijjártóig végigmenni újra az egész nyomorult sztorin. Csak azon kezdtem el merengeni a történtek kapcsán, hogy lám-lám, a homogén nemzetállamok dohos eszméje, a nacionalizmus és az effajta cuki kurvaságok hogyan mérgezik meg a lelket, hogy ott vagyunk 1914-ben megint.

Hogy ezeknek – a magyaroknak, meg az ukránoknak – tényleg magas ez az európaiság. Sok és megterhelő. Mi fölöslegesen vagyunk benne, ők meg hiába is áhítoznak oda, el vannak veszve azok is, de mi is. Mert elfeledve ezt az ukrán habzást, nézzünk mélyen Orbán Viktor szemébe, és delejezeve kérdezzük meg tőle: látod, mit csináltál, te ökör?

Hogy hová vezet a fajtiszta magyarság, a homogén nemzetállam avítt eszméje, hogy csak gyűlöletet generál, és ezzel kampányol az Unióban, mint jövőbe vivő biztos úttal. Oda visz, mert máshová nem tud, de, hogy az milyen lesz, azt épp most mutatják meg az események. Történhetne ez akár Romániában de Szerbiában is, és lehet, fog is, hogy a hatalom megtartásáért folytatott névleges nemzetegyesítés miatt egyszer csak azoknak is eldurran a nacionalista agya. Mert olyanjuk, az van.

Biztonsági kockázat, fegyveres konfliktussal fenyegetés ha létezik, azt Orbánnak hívják az Unióban. Annyi szerencsénk van azért, hogy egy Németh Szilárd felügyeli a haderő fejlesztését, és jó esély mutatkozik arra, ha ránéznek erre a degenerált szerencsétlenre kezében egy lábosnyi velős pacallal, mindjárt hátba veregetik, hogy de jó tréfa volt ez. Így leszünk Európa páriái mellett a hülyéi is.

Hogy így fölfejlett előttünk fényes jövőnk, azért még pár búcsúpillantás a karmára és a visszanyalásra. Szijjártó azon habzik épp, hogy Ukrajnában államilag irányított gyűlöletkampány folyik a magyarok ellen. Jé, és itt minálunk is. Annyit mondok: Soros, CEU, civilek, hajléktalanok, és pláne liberálisok, és egy személyben Gyurcsány. Aztán hozzá illesztem, hogy Sargentini, Junkcker, Macron, EU, ENSZ, menekültek és a végtelen óceán maga.

Na, kinek véresebb a szája? Barmok.

Repülővel Bicskéig

Amikor Orbán Viktor Mihály csütörtökön este ült a Stamford Bridge lelátóján, és nézte a meccset, az volt az a pillanat, amikor szembefordult a saját pártjával, a politikai ellenfeleivel, a választóival, és pofán köpte őket, miközben elhelyezte magát képzeletben az Olimposzon. Ám, hogy milyen taknyosan mókás ez a rongyos élet, épp Bálint György mondta, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk. Róla újságíró iskola kapta a nevét, ma pedig Habony lapjához úgy keresnek tollforgató embereket, hogy a szükséges készségek közt az írásé nem szerepel. A dolgok így felelnek meg egymásnak a NER-ben.

Ez a londoni meccsnézés azért volt különösen visszataszító és lehangoló, mert épp a közepén volt annak a botránynak, amely során azt vitatta a közvélemény, hogy az ország első embere csupáncsak adócsaló, vagy a velejéig romlott, korrupt féreg, tolvaj, vagy ezek stramm elegye. Erre kijelenti, hogy a kérdéses utazgatásait eddig is így abszolválta, s ezután is így fogja, majd elégedetten és nagy pofával repülőre szállt újra. Ezzel a gesztussal azt üzeni mindenkinek, az imádóinak és gyűlölőinek egyaránt, hogy minden és mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok, a törvények rám nem vonatkoznak, illetőleg nekem külön paragrafusaim vannak.

A hívek azért kaptak a képükbe ezzel a röpködéssel egy langyos adagot, mert tán épp azon morfondíroztak, hogyan igazodjanak az újabb irányhoz, vagy, hogy miként mosdassák ki a ganajból a gazdájukat, az pedig most már végképp és végérvényesen fölöttük állónak határozta meg magát. De nem egyszerű társadalmi rangsor ez, hanem szakrális különbség, amely az istenkirályság sajátja, és piramisok építéséhez vezet. Az ellenérdekelt oldalról szót sem kell ejteni, ők – a fenséges elgondolás szerint – örüljenek, ha luk van a seggükön, és nincs még kötél a nyakukon. Itt tartunk most a diktatúra evolúciójában.

A múltba révedve azért arra is emlékezhetünk, fenséges urunk saját magát és eszméit – ha egyáltalán van ilyenje neki – is rendszeresen és látványosan sercintette képen, midőn az ateista liberálistól eljutott a katolikus fasisztáig. De ezek csupán – ha létezhetik ilyen megengedés – hatalomtechnikai csulázások voltak, s mint ilyenek, ha ótvarosak is, de még ép ésszel magyarázhatók. Az a dacos szembenállás viszont, amely a kisvasút dafke Bicskéig hosszabbításában, a csak azért is röpködésben szarja le látványosan az összes rajta kívül álló organizmust, már egy, a csoportszoba sarkában kantáros rövidnadrágban toporzékoló kisdedóst mutat nekünk.

Viszont az ilyenekből lesznek a veszedelmes fölnőttek, akik gondolkodás nélkül, csupán férfias dacból emésztik el a világot. Mint a jó Adolf is ’45-ben, aki arra jutott a sok férfias kiállás után – vissza nem vonulunk, meg nem adjuk magunkat, ilyenek-, hogyha a népe győzni nem tud, akkor nem méltó arra sem, hogy éljen, ezért jobb, ha vele hal. Utasította is a patkány Speert, hogy égesse fel az országot, de helyette megtették azt a szövetségesek. Ezzel, ha úgy is tűnik, hogy párhuzamot vontam, ezt csak a te játékos képzeleted mutatja, csupáncsak egy habitust föstöttem le, aki azt hiszi, hogy férfias faszagyerek, holott csak közveszélyes őrült.

Csütörtökön derült ki az is, hogy ebben a tébolydában, amit ez a röpködő debil megalkotott nekünk, az alattvalók lelkét úgy is óvni óhajtják, hogy Hernádi Juditot nem engedik boci szemekkel szerepelni a köztévé szilveszteri műsorában. Ez engemet nem nagyon érint, szilveszterkor már nagyon régóta aludni szoktam. Nem valami dacból, hanem, mert öreg vagyok és álmos. Ez a kitiltás azért fogott meg mégis, mert ennek kapcsán mondta el nekünk Hernádi művésznő a tutit, hogy még én is azt mondtam, jé, télleg, s ami ez: szerinte kies hazánkban momentán háború van, és ebben “nem kell megmagyarázni, hogy mi volt tegnap, nem kell arra gondolni, hogy mi lesz holnap”.

És valóban, ebben a röpke összetett mondatban benne van Orbán Viktor Mihály jelenlegi működésének lényege. Ez viszont azért kellene elgondolkodtassa az embert, mert ezt így csinálni nem lehet, országot irányítani így lehetetlen, és ráadásul nagyon rossz vége is lesz, olyan Speer által megtagadott, és mégis megvalósult. Itt kő kövön nem marad, ha bukik ez a manus, a kár pedig annál nagyobb lesz, minél később. Ilyenkor szokták az ember képbe vágni, ezt mi is tudjuk, de, ha olyan okos vagy, azt mondd meg, hogyan. Én ezt azonban nem tudom, ám most arra intek mégis, írjuk alá ezt az európai ügyészséges cuccot. Belső erőkből megállítani képtelenség a gonoszt, viszont a független igazságszolgáltatás lehet az az amerikai tank, amelyet ’56-ban hiába vártak a Dózsa Lászlók.

Ius primae noctis

Szombathelyen, a helyi választási bizottság – amit nevezhetnénk akár Fidesz alapszervezetnek is – úgy határozott nagy bölcsen és hűvösen, hogy megbünteti a Momentumot valami plakát miatt ötvenezerre. Az ilyesmi fölött már röhögve átsiklik az ember, és azért, mert boldog, hogy nem kötötték föl, lőtték főbe, ami engedmények azt mutatják, hogy a hatalom kegyes és jóságos.

Viszont hozzácsaptak egy indoklást is az ítélethez mintegy desszertként, amelybe belecsempészték az egész elcseszett NER-t, szőröstül és bőröstül, miszerint a plakát szövege a: “…Fidesz-KDNP jelöltjének választási esélyeit csökkenti…” – Itthon vagyunk, a lábunkhoz térdepelt néhány bokor. Ha ezt lefordítom, akkor az jön ki, hogy egy ellenzéki párt nem csökkentheti a Fidesz-KDNP esélyeit, a választási rendszer pedig egyenesen arra való, hogy növelje azokat.

Végül is, tudjuk ezt a körzetek megrajzolása, a zsák krumplik, a lefagyó számítógépek, az utaztatott ukránok, a választási bizottságok és az ügyészség sajátos működése óta. Hogy a Kárpátok alatt ennek a csürhének nemhogy az esélyeit csökkenteni nem lehet, hanem egyenesen kiváltságokat élveznek. És sajnos nem csak a választások során, hanem a nagy büdös élet minden szegletében és szeletében. Ez az illiberalizmus lényege ugyanis, csak most épp kereszténydemokráciának nevezik.

Ne áltassuk magunkat a téboly kilencedik évében. Aki a rendszert működteti, vagy csak kellően lelkesen tapsol, annak előjogai vannak, és meg is van győződve róla, hogy az neki jár. Ezért nem érti, mert föl nem foghatja, miért zavarja a többséget a magániskolája, a röpcsije, a jachtja meg a helikoptere, a kastélya és az alanyi jogon elnyert pályázatai, ahogyan ott tartunk képletesen, hogy a fagyos utcáról az ablakra tapasztott arccal nézzük, ahogyan a benti melegben dőzsölnek.

És ebben az egészben az érdemtelenség a legtaszítóbb, hogy a gázszerelőt és a vejt is azóta szereti az Isten csak, amióta bemásztak a cimbora/após valagába. És például Simicska a megmondhatója, mi történik, ha öntudatra ébred valaki, mert eltapossák, mint egy nyamvadt szúnyogot. Esélyt sem kap senki, aki nincs benne a brancsban, s itt nem az új, nemzeti tőkésosztály kiépítése folyik, mint arra hivatkoznak, hanem kasztok kialakítása, amelyek átjárhatatlanok.

Éppen ezért, drága nyájasom, egyenes kaszával a kézben kellene noszogatni a változást, hogy az unokádnak a csámpás Tiborcz gyereke ne mondhassa “szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, és te is az maradtál”. Illetve hát, nem fogja ilyen elnézően mondani, mert belé fog rúgni egyet miheztartás végett, a felesége pedig a húszmilliós órájában vezényli a nappalijában a fölmosást, amit az unokád kedvese végez majd.

Sarkítva ugyan, de erről szól a Momentum ötvenezre, amely azokat a folyamatokat szimbolizálja, amelynek a vége az lesz, hogy az új földesuraknak születésük okán jár minden, akár a címbéli ius primae noctis (az első éjszaka, ugye), amiről kiderült, ugye, hogy így élesben talán soha nem is volt, ámde azért vitték be a köztudatba mégis, hogy ezzel is szimbolizálják a totális kiszolgáltatottságot, ami, ím, megadatott nekünk is.

Úgy fogják föl ezek az életet, mint egy lejtős futballpályát, ahol minden madár nekik fütyöl, és esélyük sincs észhez térni, hiszen való élettel, piaci viszonyokkal soha nem is találkoznak. A kölkeik pedig ebben szocializálódnak a magániskolás mellénykéjükben, és az anyjuk nem fogja föl, mi is ezzel a baj. És ez nem a jövő, hanem a lehangoló jelen, amit Márai egyszer már bemutatott:

“…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harminc éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen…”

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy nem kéne ezt hagyni.

Rákenról

Éjfél óta októbert írunk, és ennek két következménye is van momentán. Egyre nagyobb az ősz, másrészt pedig, ha a szomszéd Józsival éjjel kettőkor kiálltunk volna a ház elé Orbánt szidni, elvihettek volna a zsandárok gyülekezés miatt. Az előző de facto adott az univerzum törvényei okán, a második folyomány azonban de jure létező emberi jelenség, csak Orbán birodalmában, és csupán éjfél óta. Ez azt is hozza magával, hogy az őszt még alaptörvénnyel sem lehet megállítani, ezzel szemben Orbán Viktor Mihályt egy egyenes kaszával ki lehet kergetni az életünkből. Ez a különbség.

Megjegyzendő azonban, hogy bár a kaszával történő hajkurászás egyszerűnek tűnik, megoldhatatlan feladatot jelent mégis, és szinte kilátástalant, többféle okok miatt. A magyar az nem olyan hajkurászós típus, még gyülekezni is alig akar, ha a sor végén nem osztanak cukorkát vagy zsák krumplit. Ha viszont igen, akkor a hóna alá csapja, s hazamegy a legény, a szónokok meg ott maradnak szégyenszemre a mikrofonjukkal. Másrészt ez a hatalom, amit NER-nek hívnak, a kilencedik évébe lépve meglehetősen monolit és sajátosan eszelős is lett, és egyik tulajdonsága sem független a leszedált emberektől, akik működtetik.

Freud bácsi értekezik arról a “Rossz közérzet a kultúrában” című esszéjében, hogy a boldogság üldözése közepette a legcélravezetőbb a világ átalakítása, magunk képére formálása. Ám a szakállas nagyon illetlen módon azt is mondta ugyanitt, hogy ugyanakkor a vallások a világ eszelős átalakítására törekszenek, miközben nem ismerik fel tevékenységük eszelős voltát. Ezzel máris itt csücsülünk keresztény kultúránk centrumában, azzal a megszorítással, hogy a Fidesz-KDNP jellemzésére a keresztény jelző is meglehetősen eufemisztikus, kultúráról pedig jobb nem is beszélni. Ilyen homokos, füves, vizes síkot találunk ennek helyén, elképesztő következményekkel.

Szerdán például ez a fideszmassza, amely hasmarsként folyik ki Orbán seggéből, végképp dedós idiótát csinál magából, amikor elfogad egy olyan javaslatot, hogy a kormány “ne engedjen a zsarolásnak, utasítsa vissza a Magyarország elleni valótlan vádakat, és jogi úton is lépjen fel a csalással elfogadott, Magyarországot rágalmazó jelentéssel szemben”. – Eközben a Sargentini-afférra gondolnak természetszerűleg, és nem veszik észre, mennyire röhejesek, sőt, a hazát megmentő hős harcosoknak képzelik magukat. Teljesen degenerált az összes, mert pénzért nem lehet ennyire hülyének lenni, erre születni kell.

De mit is tehetnének mást, ha a vezérlő csillaguk, sem egyéb, mint egy duzzogó, durcás, dagadt óvodás, akinek elvették a játékát. Mert mi egyebet jelenthetne, ha azt olvassuk, hogy nem írta alá Lech Walesa szülinapi üdvözlőkártyáját, amit egyébként az EU tagállamainak valamennyi vezetője megtett, kivéve őt, és lengyel kollégáját, ezt a Mateusz Morawieckit, mert két jóbarát, ha tuskó is. Orbán baja egyébként az volt minden bizonnyal, hogy Walesa már sokszor elmondta a keresetlen véleményét róla és a kormányáról is. De így van ezzel pár cimboráján kívül mindenki, ezért lehet, hogy az egész világgal harcban áll, sőt, a saját népével is, sőt most készül épp az összecsapásokra.

Erről Kocsis Máté tudósított minket, amikor kifejtette, hogy az októberrel elmélyülő őszön a “Soros-hálózat” utcai provokációkkal és megmozdulásokkal készülhet az ellenzéki pártokon is keresztül. “Senki ne számítson békés időszakra!” – Soha nem jöhetett volna jobbkor az újfajta gyülekezési törvény tehát, bár a Kossuth-térről enélkül is cipelték el az embereket a csípős hajnalokon, és ezután is fogják, nem kell ahhoz semmiféle törvény, mert azt csinálnak, amit csak akarnak. És ezen a ponton érkezünk el megint az egyenes kaszák problémaköréhez, és be kell látnunk, hogy az úgy nem fog menni, mert nekik még tankjaik is vannak.

Mindemellett azon kapom magam mostanában, hogy vénségemre egyre többet hallgatom a zeneművészet hiphop irányzatnak nevezett fajtáját, ami úgy nagy általánosságban a lázadásról szól. Ez is mutatja, hogy minden mindennel összefügg, s ahogy ereszkedik a köd az országra valóságosan és szellemi értelemben is, úgy válok egyre sötétebbé magam is tehetetlenségemben és jobb híján. Viszont ez döbbentett rá arra, hogy az eszelősen monolit hatalom ellen abszurd gerilla módszerekkel lehet már csak föllépni, és el is mondom, mért és hogyan. A kulcs a 80-as évek Amerikájában rejtőzik, és végig itt volt az orrunk előtt.

Reagan elnök annak idején az 50-es évekbe álmodta vissza az országát, annak az avas szagú erkölcseit óhajtotta rákényszeríteni az usákos népekre, mint most nálunk Orbán is jön a vallással megspékelt fasiszta kommunizmussal. Reagan országában pedig elemi erővel tört ki az indirekt lázadás, megszületett a rap, a hiphop atyja, és mindent elborítottak a graffitik, azt üzenve, hogy az élet él és élni akar. A jelenleg nálunk zajló kulturális forradalom közepette a NER-ben sem marad más eszköz, mint az efféle lázadás. Mert mit kezdhetne azzal akár a TEK is, ha az országban egy időben ezer helyen vonatozna a falakon Orbán, vagy, ha percenként kapnák a hívást, hogy itt is gyülekeznek, meg ott is.

Nem egy lenini program a Téli Palota bevételére, de kezdetnek megtenné. Sőt, azzal is kecsegtethetne, hogy a művházakból, színházakból kiszorított emberek, akik esetleg unják az operettek és a nemzeti temtikájú színművek talmi világát, ugyanúgy megteremtik azt az ellenkultúrát, ami elemésztheti a rendszert, mert lássuk be, más lehetőségünk nem maradt. Ellőttünk a rákenról új korszaka, amikor az új bálványokat gitárral lehet ledönteni. Hogy ez már harminc éve megtörtént kies hazánkban, az ne zavarjon senkit se. Erre jutottam most, hogy éjjel egykor fölébredtem, és nem hívtam ki a szomszéd Józsit gyülekezni a ködökbe, s nem azért, mert nem esett volna jól, hanem, mert ő is hívő, ráadásul a magyarnótát kedveli.

Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Ott állsz az út szélén

Koldustól nem lopunk. Állítólag szerepel ilyesmi a zsiványok becsületkódexében.

Ez az első tétel.

Magyarország kormánya, annak első embere, Orbán Viktor, illetve a kabinet csatolmányai, a minisztériumok, továbbá a csápok, a közigazgatás és annak dolgozói előre kitervelten és tevőleges részvétellel éhhalálra ítélik az ország lakosságának egy részét, és ezt végre is fogják hajtani. Minden bizonnyal szenvtelenül és a legjobb tudásuk szerint.

Ez a második tétel.

A munkalapú társadalomban nincsen helye a henyélésnek, még, ha önhibáján kívül dologtalan is az ember. Aki nem dolgozik, ne is egyék, sőt, forduljon fel mihamarabb, lehetőleg máma még. Ezt a bájos filozófiát vallja a kormányzó erő, amely fasiszta csürhe tovább akarja szigorítani a szociális segély feltételeit. Jövőre az a család, aki közmunkással dicskedhetik a soraiban, ilyképp érthető okból, akárha Dagobert bácsi, háton úszik az aranyban, minden bizonnyal a kukából szerzi be a vacsorát.

A szociális segély odaítélésekor ugyanis a jövő évtől a közmunkásként szerzett bér összegét számolják bele a háztartás egy fogyasztási egységre eső jövedelmébe. Eddig az FHT (foglalkozást helyettesítő támogatás) 22.800 forintját vették figyelembe, ez alapján dőlt el, hogy valaki jogosult-e a támogatásra vagy sem, biztosított-e a megélhetése vagy sem. Így viszont – ha az eddigi számítás helyett a nyolc órás közmunkás bér jelenlegi nettó 54.217 forintját vagy pedig a szakképzett közmunkások nettó 77.968 forintját veszik figyelembe – akkor alig marad olyan család, ahol a nem dolgozó felnőtt jogosult lesz a segélyre.

A szociális törvény értelmében a megélhetés akkor nem biztosított, ha a családnak az egy „fogyasztási egységre” jutó havi jövedelme nem haladja meg a 28.500 forintos nyugdíjminimum kilencven százalékát, vagyis a 25 650 forintot. A kiszámításnál az első nagykorú családtag 1 egésznek számít, de társa már csak 0,9, az első és második gyermek 0,8, minden további gyermek 0,7 egység. Egy négytagú család a szociális ellátás kiszámításánál például már csak 3,5 fogyasztási egységnek számít, és 89.775 forint alatt kell maradnia a bevételeiknek, hogy megkaphassák a szociális segélyt.

Hogy összefoglaljuk: ha papa, mama, gyerekek (2), csupa szív szeretet összesen, négyen kilencvenezer (90.000) forint havi bevétellel rendelkeznek, az már elég a NER szerint. Hol van már a havi negyvennyolcezerből meg lehet élni, már az is édes álom, rózsaszínű lányszoba és a gyönyörök kertje. Mindenesetre ez a tervezet nem nyilvános. Sőt, annyira titkos volt, mint az Endlösung, csak valami hülye véletlenül közzé tette, akinek nem lennénk a helyében, de ez legyen az ő baja.

Ez a harmadik tétel.

Lehetne ezt ragozni még ide meg oda, csak fölösleges. Emlékezhetünk, a NER népe milyen vicces kedvében volt, amikor fényességes padisahunk – a mai állapotához mérve még kamaszlánykorában – kijelentette, hogy “Senkit nem hagyunk az út szélén”. Jöttek itt a mókák, hogy nem ott hagyja, hanem belelöki, belerúgja az árokba a delikvenst, és ehhöz képest is tovább léptünk. A megoldás egyszerűsödött, ami szerint nem belelöki abba a nyüves árokba a panelprolit, hanem belelövi, belegéppuskázza zokszó, gondolkodás és szégyen nélkül. Csak előtte leveteti vele a cipőjét.

Ott állunk az út szélén feleim, és várjuk a halált.

És ez a végső tétel.

Hungarotorna

Kovács tanár úr akkorát fújt a fütyülőjébe, mint még soha. A lányok haja az égnek meredt tőle, a sminkjük lepergett és berepedt a műkörmük. A fiúkról meg jobb nem is beszélni, ezeknek összekeveredtek a csámpás lábaik, a kis Tomikának pedig a homlokára csúszott a szemüvege, sőt, a választék is elborzolódott a hajában.

– Sorakozó, nyamvadt bagázs! – ezt ordította Kovács tanár úr, aki alig is látszott ki a földből, de a szemei villogtak a lebarnult bőréből kifelé, a deres hajából tűntek elő, nem csoda, hogy Zsuzsa néni – a másik tornatanár – állva hugyozott érte, és a szertárban éppen emiatt sűrűn rendezték a medicinlabdákat zárt ajtók mögött. Fess ember volt ez a Kovács tanár úr a suhogósában, néha tévesztett egy kicsit a toaletten, amikor makkos cipőt húzott fehér zoknival, de akkor is olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő.

– Gyorsabban, szarháziak! – kiabált a tornatanár, ami váratlan volt tőle, mert nem szokott ő ilyen kiképző őrmester stílusban működni, de máma valahogyan elment az esze.

Ott állt előtte a 3. C. Ez ilyen hagyományos gimnázium volt még, nem vonták össze az óvodával, és traktoristákat sem képeztek benne, mintha kiesett volna az időből, olyan volt. Irodalmi színpaddal, sőt, kémiai laborral meg kis költők társaságával, nem volt benne semmi korszerűen kaszárnyás. Még a Párt helyi prominense sem cipelt ide pöttyös labdákat, sőt, nem terelték ki az egész iskolát a határra migráncsnézőbe sem, egyáltalán az univerzum ezen apró szeglete olyan emberi formát mutatott, mintha nem is ebben az országban lett volna, még nevettek is benne, hallatlan.

Felsorakozott hát a 3. C, már amennyire telt tőlük, ott imbolyogtak Kovács tanár úr előtt, mint a szélfútta nádas, úgy, csak nem olyan rendezetten. Mindenféle kölkek voltak ebben a 3. C-ben, kicsik, nagyok, dagik és soványak, szőkék és barnák, sőt, egy kis vöröske is, a Cili, aki emellett úgy nézett ki, mint egy másnapos egér. Katonai szemmel őrület volt az egész, senkinek nem csattogott a foga, nem volt acélos a tekintete, olyan bölcsésznek nézett ki az összes. Pedig a Pityu például olyan matekos volt, hogy csodájára jártak, az Éva meg biológia versenyt nyert, és mégsem volt jó hazafi egyik sem.

– Na, népek – mondta Kovács tanár úr -, az idei évtől új módon neveljük azt a nyamvadt testeteket, még kettest sem kaphat senki, aki nem tudja rendesen a jobbra át-ot, balra át-ot, nem tud düllesztett mellű vigyázzban állni, miközben látszik a szemein, hogy imádja a hazáját és kész érte halni is a csatamezőn. Ennek megfelelően alaki gyakorlatokat tartunk, túlélő technikákat ismerünk meg, terepen tájékozódunk, menedéket építünk, megtanulunk tisztelegni, és minden olyat, amire egy harcos hazafinak szüksége lehet a mindennapokban. Hadtörténelmet tanulunk, lövünk és hadifoglyokat ejtünk, hogy legyenek. Sőt, közelharc is lesz, hogy baszná meg.

Ezt az utolsó félmondatot elharapva mondta a foga között, mert tornatanár volt ő és nem világháborús őrvezető, de a gyerekek mégis meghallották, felröhögtek, és villogtatták a fogszabályzójukat. A Pityu, a matekos félénken jelentkezett szólásra, és engedélyt kapva kérdezte:

– Kosarazni mikor fogunk? – mert, bár kőkemény kocka volt, ezt a kosárlabdát valami érthetetlen okból szerette, igaz, nem ment neki, de a szerelem öröknek tűnt mégis.

– Felejtsd el. – felelte Kovács tanár úr, és az őrmesteres arca szokatlanul meglágyult, de csak kicsit, hiszen mégis csak ő volt a tornatanár, vagy mi a rosseb. Mert most komoly zavarba került, mi is ő, milyen játékszere a hatalomnak, milyen bábja és rongybabája. És ahogyan hirtelen ez elhatolt a tudatáig, hogy megszűnt tornatanárnak lenni, és valami arctalan gép vált belőle, undorral vegyes téboly ülte meg, hogy már minden mindegy, és immár hangosan, jól hallhatóan is kimondta:

– Hogy baszná meg. – az osztály egy arcként nézett, rá, nem viháncolt, az irodalmi színpad érzékenységével fogták föl, hogy itt dráma van születőben, tragédia, mert az ajtó felől kulcscsörgés hallatszott, ami Zsuzsa néni egyezményes hívó jele volt, hogy Kovács tanár úr iramodjon a szertárba medicinlabdát szortírozni. De nem ő lépett be, hanem egy ismeretlen, sasorrú és vékony ajkú alak, oldalán egy köpcös tizedessel, aki szuronyos puskát és szablyát szorongatott, sőt, lovagló ostort is.

– Jó napot. – ezt harsogta bele a porszagú tornaterembe, majd, amikor csak a csönd felelt neki, nagyot biccentve folytatta – Erről beszéltem. Ha azt mondom, jó napot, maguk visszaordítják, hogy erőt, egészséget, és haptákba állnak, mint a zászlórúd. Horvát úr vagyok a tankerületről, ő itt Markó tizedes, mától ő tartja a testnevelés órákat. Feltétlen engedelmességgel tartoznak neki, rend lesz itt, nem ilyen érzelgős nyavalygás, értve vagyok? – befejezte, a gyerekek néztek nagy szemekkel, a Tomikának visszacsúszott az orrára a szemüvege, csak úgy csattant.

– Velem mi lesz? – kérdezte Kovács tanár úr alig hallhatóan.

– Maga velem jön. – felelte ez a tankerületes.

– Miért? – értetlenkedett a tanár.

– Átnéztük a Facebook profilját, legyen elég ennyi. – ezt mondta, s indult, Kovács tanár úr pedig, mint valami kivert kutya utána. A gyerekek tátott szájjal nézték, ahogyan kioldalog a harminc évig birodalmából, a poros tornateremből. Markó tizedes pedig csattintott, suhintott egyet az ostorával, és elbődült:

– Na, csürhe, viiigyááázzz! – így kezdődött el az új tanév első, mindent átható tornaórája. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.