Kategória: ner

Édes hazánk

Vészesen gyorsul az idő. Ahogyan kinéz az ember az ablakon, röpködnek a percek, az órák, a napok, mindjárt ősz van, és a tél is közelít. A NER, ez a tébolyult, részeg és debilis őrmester felvette ezt a ritmust, és úgy tűnik, mindent el akar végezni, mire leesik az első hó.

Azt írja az újság, hogy felpörögtek a kilakoltatások, a második negyedévben 1355 ilyen cuki kis színes történt a bulvárok címlapjaira kívánkozva, de még ők sem bírják az iramot.

Gondoljunk csak bele, egy negyedév az kilencven nap, osztunk és szorzunk duci vagy szálkás, göcsörtös ujjainkon a hátunk megett, és azt adja ki a művelet, hogy átlagosan naponta tizenöt családot szórtak ki az utcára. De nem kerülhet mindenki bele az újságba, nem mindenki lesz híres, Warhol is cseszheti a bölcsességét, na, ugye.

Meg különben is, az átlag csalfa egy dolog, mert eszerint minden egyes magyarnak, a csecsemőkig bezárólag van négymillió megtakarítása. Így a hajléktalanná vált négytagú családnak van tizenhat misije, csupán titkolják, ott van a hónuk alatt, csak fejre állítva meg kéne őket rázni. De ezek direkt rakatják ki magukat az utca kövére, hogy rossz színben tüntessék fel a rendszert, áskálódnak, hazaáruló libsi bitangok, sorosbérencek, akik megérdemlik a sorsot, amelyet számukra a király kínál.

Viszont ez egyáltalán nem ilyen mókás. Sőt, egyenesen tragikus és gyalázatos, főleg, ha belegondolunk abba, még hányan várnak ilyen életre. Hogy az utcára hajigálódó ipar nem bírja az iramot, abból is kitűnik, az Origo nagy örömökkel számolt be arról, harminc új bírósági végrehajtót nevezett ki a miniszter, akik 27-én letették az esküt.

Ebből is látszik, hogy a hatalom nem szarozik, nem cicózik, nála van a slukker, és nem fél használni. Ám megnyugodhatunk, hiszen az új hóhérok magasan képzettek, és prominens vendégek részvétele mellett fogadtak hűséget, csak utána indultak vadászatra. Így nem hagyja az út szélén az alattvalókat az állam, ez a válasza a bajokra, hogy buldogokat nevez még ki a vérontáshoz.

Viszont, ha belegondolunk, a maga módján a kilakoltatottakkal még kegyes is. Egy metszéssel vágja át a torkukat, egyértelművé téve, hogy megfeledkezett róluk, sőt, eztán üldözni is fogja az utcára került állampolgárait. Ahogy eljön az ősz ugyanis, élesedik a hajléktalanokat vegzáló törvény. Mehet mindenki a levesbe tehát, illetve a fogdára, vagy Sopronkőhidára gusztus szerint, vagy, ahol még nincs teltház.

Mindenesetre, az a pár tíz- vagy százezer ember, aki utcára kerül, már minden reményét elveszti. Megszűnik a bizonytalanság tehát, mint amikor a gyilkos is megnyugszik, ha kimondják a halálos ítéletet. A görög tragédiák tempója ez, vagy Shakespeare-é. De vannak itt másféle alakok is, akik meg Ibsen után kiáltanak a permanens szenvedésükkel. Ártunk és ormányunk ugyan nincs nagyon otthon a drámairodalomban, mégis a lehető legváltozatosabb módon, szakmányban gyártja a színpad számára a tragikus hősöket.

Magyarországon 2017-ben a lakosság harminc százaléka élt olyan háztartásban, ahol a családi jövedelem nem érte el a létminimum szintjét, de létminimum alatt élőnek számított a gyermeket nevelő családokban élők negyvenkét százaléka. – Ezt is az újság írja. – Ez kétmillió ember, hétszázezer gyerek.

Ők kapták meg most a mézesmadzagot, amikor a Novák nevű államtitkár, mint valami jótéteményt, adta elő, hogy ezen a héten kézhez vehetik a családi pótlékot. Nagy ügy, szeptemberen meg nem kapnak, és az újság azt is írja, hogy ez a kétmilliós réteg az, aki most színes ceruzákra költi a pénzt, szeptemberben emiatt meg enni nem tud. Ördögi kör ez és gyalázatos.

Nem tudom, a nyájas olvasó leledzett-e már olyan igazi pénzhiányban, kilátások nélkül, remegve. Az ilyen létállapot megeszi a lelket, beszűkíti a tudatot, és persze, hogy jótevőként néz így arra, aki odalök neki egy zsák krumplit. Az emberhez méltatlan élet emberhez nem méltó tudatokat gyárt, és kész is a szavazóbázis, még csak különösebben hülyíteni sem kell. A hajléktalanná tett százezrek meg lakcím híján nem szavazhatnak. Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom foglalata kifulladásig.

Eddig tán hihettük azt nagy naivan, hogy nincs idő és erő odafigyelésre, hogy a rendszer nem eredendően gonosz, de látható, hogy de, bizony, az, ez egy ördögi terv része. A határon lévők éheztetése is mutatja, hogy ezekben irgalom nincsen, még a szikrája sem, és módszeresen, semmit nem kímélve építik maguknak a birodalmat, egyelőre még passzív eutanáziával, de, ha kell, előkerül a macsete is, efelől ne legyen kétségünk.

Új szakaszba léptünk tehát, a hatalom belakta magát, és a tisztogatás aprómunkáját végzi. Innentől életre-halálra mennek a dolgok, és, csak idő kérdése, hogy mikor vágják át a te torkodat is. – Íme, polgártársak, ezzé lett édes, magyar hazánk, szeressük őt tehát nagyon.

A helyreigazítás hiábavalósága

A Prostisrácok nevű sajtóipari termék össze-vissza hazudozott Czeglédy Csabáról, és most nem győz helyreigazítani. Nem volt igaz, hogy Czeglédy Kunhalminak pénzt adott, hogy baloldali kampányokat finanszírozott, hogy diákmunkásokkal kampányoltatott, Kész Zoltánt pénzelte, hogy megvesztegette volna Szabó Bálintot, vagy megverte, verette az ellene tanúskodókat, megfélemlítve őket.

Egyáltalán, a Prostisrácok nevű sajtóipari termék akkor mondott igazat ebben az – és rengeteg más – ügyben, ha meg sem szólalt. De így van ezzel az összes többi az Origótól az M1-ig, és most nem állok neki felsorolni azt a több száz orgánumot, amelynek az a dolga a NER-ben, hogy fikciókat gyártson a valóság helyett az adófizetők pénzén az adófizetőknek, amelyet azok aztán két pofára tömhetnek.

Ez egyáltalán nem újság, a helyreigazítások sem azok, a hazugságok meg pláne. Így működnek a fasiszták, így gyártják az ellenséget. Ha valaki pedig felszisszenne, hogy lefasisztáztam ezeket, ne tegye. Egyrészt még nem tituláltam nácinak őket – nagy a különbség -, de még az is lehet. Másrészt pedig már hosszú évek óta nevezem ezt a bagázst ilyen bájosan, sőt, mostanában már alapos elemzések is születtek arról, hogy ezek tényleg azok.

Efölött tehát nem nyitok vitát, meg nem is ez a lényeg – dehogynem -, hanem, hogy mi történt a kerek világban most, hogy fogcsikorgatva be kellett vallani: hazudtunk éjjel és nappal, még álmunkban is, hogy akkor most kitör-e a forradalom és röpködnek-e a macskakövek. És nem. Egyáltalán semmi se történik, mint ahogyan akkor sem történt, amikor a nevezett hazugságok megszülettek.

Ezek szakmányban gyártják a böszmeségeiket, hiszen ezért tartja el őket az állam a földművesek pénzén, a világ pedig, mintha mi sem történt volna, egyhangúan zakatol tovább. A nap süt, a madarak énekelnek, Orbán nyaral, az embereket pedig kilakoltatják a konyhájukból az utca kövére. A NER múkodik kérlelhetetlenül. A népek, akiknek szólnak a hazugságok, már rég belefáradtak mindenbe, de, ami érdekesebb, ezek a zugfirkászok is a jelek szerint.

Szakmabéli ártalom és egyben kötelesség, hogy belenézzek napra-nap, miket delirálnak össze ezek, és látva meg olvasva, az egészből valami végtelenül lehangoló szürke gonoszság sugárzik. Mintha szöveggyártásra programozott robotok, vagy a betűk rajzolásával nehezen birkózó dagadt ötödikesek irkálnának szakmányban mindenféle ihlet és gyakorlat nélkül. Olyan lehangoló az egész már csak esztétikai szempontból is, éthoszról meg ne is álmodozzunk, ugye.

A tehetségtelenségen túl azonban átsüt rajta a restség bűne is, egyáltalán, nem akarnak – vagy ami tragikusabb – nem is tudnak mást, mint a monoton, zakatoló gyűlöletet, és ebbe bele lehet fáradni nagyon. Módosul, eltolódik az ingerküszöbük, hogy mitől élveznek el. Eleinte még szórakoztató lehet hazudozni, aztán elmúlik a varázs, futószalagos rutinná válik, és a gyerekek új ingerekre vágynak, valóságosabbra.

Elindulnak hát libsit cukkolni élőben – mint ahogyan példa van rá -, aztán majd fölteszik a kérdést, megdögölesszem, s a válasz pedig az lesz, dögöleszd meg. Bár nem olvasnak Szabó Lőrincet, így inkább naturalisztikusabban az hangzik majd el, lerúgjam a veséjét, kérlek, és a válasz, rúgd, kérlek. Mert az erőszak szellemi restségből is fakad.

Látom magam előtt a bimbózó fiatalt, aki írással óhajtja szolgálni Orbán ügyét (vagy pénzt kapni belőle), ezért lobogó lélekkel kurvának áll, és mégis boldogtalan lesz, mert nem így képzelte. Valami szépet akart, felemelőt, de ez több okból sem megy. Az írás az olyan dolog – mint Füst Milántól tudjuk -, amihez az ember egész szervezete szükségeltetik a lába bütykétől a füle csúcsáig közbeékelve a lélekkel, másképp értelme nincsen.

Illetve írni lehet azért, de akkor prostisrácok lesz az emberből, és megcsömöllik. Ez látszik is mondjuk, ahogyan más már nem jön ki belőlük, mint alvadt takony. Aztán az is frusztráló lehet, ha nem olvassák az embert. Innentől érthető meg Szájer üvöltése a baloldali média túlsúlyáról, ami nem azt jelenti, hogy sok lenne belőle, hanem, hogy azt a keveset olvassák, míg az ő rengetegjüket meg nem.

Ez mindenképpen idegesítő, és így veszélyes is egyben. Ez az a folyamat, amikor a kalifaszijózsi nekimegy Esterházynak tehetetlen dühében és kisebbrendűségtől gyötörve. Az ilyenekből lesznek a leghangosabb verőlegények aztán, akiknek érvek híján a bicska nyílik ki a zsebében. Czeglédy szegény, és az ő ügye erre figyelmeztet mindenkit. Hogy milyen szélsebesen masírozunk bele az éjfekete sötétbe, s szinte megállíthatatlanul.

Keresztrejtvény

Van olyan az ember gyerekével, hogy valami úgy befészkeli magát a fejébe, de úgy, hogy alunni se tud az éjjel, pedig nem is kínálják erősen káposztalevéllel. És nem is valamely kaján succubus, illetőleg máttós szomszéd az oka és indoka a bajnak, hanem egy hang, egy kép, egy kósza, csavargó verssor vagy repkedő dallam, zongorafutam netán gitárzokogás, amelyek eredetének, fellelhetési helyének utána kell járni, hogy belé ne dögöljön egészen az ember gyereke.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami mókás helyet. Imhol Magyarország, amely vidék, állam és manézs mostanában hullik alá a cirkuszi elefántok trottyos segge alá, ahonnan a ganajt nem takarította el a zenebohóc. És máris a szemünk előtt van a kövektől szikrázó Kossuth tér, oldalában egy nagy házzal, amelyen veres zászló lengedez a forró szélben rajta kereszttel, hogy olyat még senki se látott, csak sejtett a Dunába lövetős korban – gregorián dallamokkal bélelve -, ahová iramlik ismét elátkozott, szegény hazánk.

Ez az álladalom ép belefullad a szenteltvízbe, megfojtja a tömjénfüst és megsüketül a harangok szakadatlan kongásától, miközben védi a keresztényi értékeket és a keresztényi kultúrát. Amióta ez a gyönyör útjára indult, azóta forgolódok csatakosan, hogy ez meg mi a rosseb lehet, az értékek és kultúra őrzése keresztényileg. Amikor a téboly hajnala felhasadt, olybá tűnt, hogy a küzdelem a kerítés tetején, akárha szikrázó bástya zajlik, ahonnan Jézus, Jézus kiáltással ajkain rántja a mélybe a világ összes migráncsát maga Orbán, a felcsúti győző.

Amióta viszont Sorossal bővült a sátánok köre, kiegészítve a civilekkel meg a világ összes libsijével Horn Gyulától Esterházyig – és most ne röhögj, mer’ ez van a prostisrácos, magyaridős gőzökben -, az ellenség már belülről támad békaemberként bőrbe kötve. Szóval, ahogy így fokozódik a helyzet az Orbán agyában, énrajtam erős kutatási késztetés terült el, hogy mijafasz is az a keresztény kultúra, mert egzakt definíciót az őrizők nem, hogy nem adtak, de szándékukban sincsen ilyen. Innentől erős az ember gyereke gyanúja, maguk sem tudják, egészen profán okokból: taplógombák és csökött köcsögök ugyanis, hogy megengedően fössem le a nívót.

Mondom magamnak, mindegy Kázmér, majd én behatárolom ezt a kultúraértéket, de az ember gyereke akadályokba ütközik minduntalan. Hol kezdődik először is? Az evangélistáknál, vagy káslerilag Mózesnél, esetleg, mivel mélységes mély az a rohadt kút, a papájánál, Amrámnál, a nagyfaternál, Kehátnál, vagy a dédinél, Lévinél? S ha már itt járunk, belerekhatjuk-e Endéhuannát, vagy, hogy a fenekére menjünk egészen, Lillithet, az első lázadót? Hol végződik másodszor, ez se mindegy. Szent Ágostonon át, mondjuk Renanon keresztül Bayer Zsótinál? Ezt nem lehet eldönteni, és aztán rájöttem, hiába a csatakos forgolódás, a hülye mégsem én vagyok.

Ezt olvastam az evangelikus.hu-n ugyanis:

“….Nincs olyan, hogy keresztény kultúra, nincs keresztény nemzet. A Biblia szerint nincs…Vannak törvények, vannak szokások, amelyek segítenek nekünk Isten parancsa szerint élni, és vannak, amelyek hátráltatnak ebben. Amikor a kultúra embereket kezd szétválasztani magunkfajtára és magukfajtára, akkor az nem segít nekünk a felebaráti szeretet szerint élni. A felebaráti szeretet mindenkit magába foglal; liberálist és konzervatívot, zsidót és muszlimot, cigányt és bevándorlót…Ha a kultúra, amiben élek, ha a közösség szokásai és elvárásai, amelyhez tartozom, azt sugallják, hogy a másfélét ne úgy kezeljem mint magamat, akkor annak a közösségnek a szokásai elválasztanak Istentől…”

Ehhez képest tolják az ember pofájába a keresztes zászlajukat a téren, s amikor megkérdezik a Miniszterelnöki Kabinetirodát, mért, aszondják nagy konokul és debilisen: “Magyarországon az Alaptörvény mondja ki a keresztény értékek védelmét. Az alaptörvénybe júniusban került be a hetedik alkotmánymódosítással, hogy minden állami szerv kötelessége Magyarország önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme.” – Ez ugyan a zászló problematikájára választ nem ad, de a keresztény kultúra mibenlétére igen. Ezek szerint ez az, hogy kiaggatják a keresztet, ebben merül ki a szakralitás, ami nem egy elmebéli teljesítmény, de valljuk be, várt valaki is ennél többet? Ugyehogy nem. Viszont ezzel a nívóval és ezzel az agresszivitással mindjárt kereszt lesz a tantermek és a bírósági tárgyalók falán is.

Viszont én ezt az egészet jól elmesélni nem tudom, mi van itt, ezért Füst Milán pajtáshoz folyamodok, mint minden titkok örökös tudójához:

“…Hallottátok ugye, hogy fiatalkoromban a vahhabiták között éltem. Ezek elszánt gazemberek. Amellett istenhitről szó sincs náluk, csak vakbuzgó vallásosság van ott. Hogy honnan tudom ezt? – Ne legyetek olyan kegyetlenek, olyan vadak, olyan gyalázatosak, Allah majd megbüntet benneteket, – mondogattam nekik kezdetben, mikor még tapasztalatlan voltam. – Fütyülök én Allahra, – felelte nékem aztán az egyik vadember dühösen, mikor megsokallta intelmeimet. A másik meg oda jött és a fülembe súgta ugyanezt. – Fütyülök én Allahra, de meg ne mondd neki, – súgta és röhögött. A harmadik már erkölcsösebben fejezte ki magát. – Minek higgyek én Allahban? – kérdezte. – Nem vagyok én a nagyapám. Hol vagyunk mi már attól? – Rendben van, – gondoltam én, – higgyél, vagy ne higgyél, vigyen el az ördög. Csak, ha nem hiszel, mért borúlsz le nem háromszor, de ötször egymásután az esti ájtatosságnál? – Ezenfelűl: valahányszor azt a szót ejtette ki valaki előttük, hogy Mohammed, vagy próféta, mindig elkomorodtak. Érthetetlen volt a dolog. Ha ezt mesélné nékem valaki, nem hinném el…”

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim és az összes többiek, a NER keresztényi buzgóságának foglalata. Viszont, hogy a képet még sötétebbre fessem, Milán bácsinál ezek a vahhabiták a nem közibük valót egészen közönségesen széttépték. Ha nem hiszi, járjon utána – “Ez mind én voltam egykor”: ebben a még el nem égetett könyvben.

Viszont nem tudom, kellően keresztényi kultúra-e ez, amikor ilyeneket is olvashatni benne: “A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” – Ilyenkor zavarba jön ez ember gyereke nagyon, és csak néz a boci szemeivel szemre meg fejre, és cseszheti, magunk közt szólván.

Díszpolgár a buszváróban

Döntés és kemény hangú levél – csurig paragrafussal – született arról, hogy a Kétfarkúak Felcsúton épített buszváróját le kell bontani, mer’ le kell. Le. Az ilyesmi nem újság Neriában, a hatalom gusztusa ellen való dolgoknak nincsen helye az élők közt, zúg a feje. Voltaképp így szerencsés is, hogy nem fekete Pobjeda érkezett, de majd, s aztán.

A ganyéság ott van ebben az egészben, hogy a tébolynak hivatali formát adjanak, olyan katonásan fasisztát, az építményt utasváró létesítménynek nevezi a dörgedelem, s ezzel bukik le, mert kijelöli mintegy a billogos buszváró és az eljárás helyét a magyar nemköztársaság, ellenben tömjénszagú illiberális kereszténydemokráciában, ergo pántlikás diktatúrában.

Nem messze a lebontásra ítélt utasváró létesítménytől van egy fedett sportlétesítmény, ami, mint az tudvalévő, a stadion asszonyneve, s mint ilyen, Neriának kedves, holott értelme nincsen. Azon a napon, amelyen a buszváró sorsa megpecsételődött, a fedett sportlétesítményben hatvanegy – 61(!) – elszánt ember tekintette meg a láblabda eseményt. Befértek volna a buszváróba is ennyien.

Ezt az egészet mindenki úgy gondolja tovább, ahogy csak akarja, oda és vissza ismerjük már a TAO milliárdjait, Mészáros elvtárs mesés életét és a kiskutya kókadt farkát is. Csak még mindig nem világos, hogyan lehet ez, hogy a rossebbe működik és virul a NER, sőt, burjánzik, gyarapszik, mint a rák, és elveszi az emberek eszét is, mint az szerte a net drótjaiban őrződik és megnyilvánul, valamint mindenféle ünnepeken.

Az orrom elé került egy kép, amitől elkezdtem szégyellni, hogy Vas megyei vagyok, de megnyugodtam mégis, hogy az ember a szüleit nem, csak a barátjait választhatja meg, és a képen szereplők nekem nem azok. Nincs baj, így altatgattam magam, de huzamosabban nézegetve ezt a képet, láttam ám, dehogynem, most van csak igazán. Meg, stílszerűen, irgalom atyja ne hagyj el!

Három jól fejlett, jól táplált férfibeteg van ezen a képen, akik örülnek egymásnak, másnak viszont nem. Arról szól a megmerevedett pillanat, hogy az eddig nem létező “Vas megye díszpolgára” címet most létezővé tették, és nyalásilag, mintegy a szervilizmust négyzetre és köbre emelve átadják Kásler Miklósnak, aki immár miniszter, s mint ilyen, a prime jobb keze, aki minden nap láthatja Őtet, s így voltaképp a díjjal neki üzennek: tiéd vagyok édes gazdám.

Gyomorforgató, infantilis aljasság, de mégsem ez ragadott meg a műalkotásban, hanem a képen szereplő három alak. Jobb oldalt a kitüntetett, kezében a bőrkötésű oklevél. Gyengéden tekint rá, azzal a meggyőződéssel, hogy senki más nem kaphatta, csakis ő, aki megtanította kezet mosni az orvosokat, és tízparancsolattal gyógyítja a rákot, meg a létező összes nyavalyát. Sőt, óvodásokat képez ki szerzetessé.

Arca kissé meghatott, de az a meggyőződés ül rajta, hogy megérdemelte. Egyáltalán, ezek meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Mindig, mindenben, mindenhol. Nála érdekesebb az oklevél átnyújtója viszont, aki a táplálékláncban messze a sámán alatt áll, és ezzel a gesztussal veszi meg a nyüves életét, hogy föl ne zabálják früstökre. Egyszerű ember, föl fogják a hatalom törvényei szerint, ez az ánuszfényesítő gesztus csak elodázza a véget.

Ezt még nem tudja, csak sejti, érzi a zsigereiben, így nyújtja át a mappát, ezt edd meg, ne engem, és könyörgés van a gerincében meg a bőre színében is. A harmadik, a fiatal szakállas az imára kulcsolt kezével csak kiegészítő alak, hogy kilegyen a szentháromság. A szemét viszont egyiknek sem látni. Lesütik, ami jelentheti azt, hogy a lelkiismeret nem veszett ki belőlük egészen, és tudják, milyen nevetséges színdarabot játszanak. Vagy rosszkor exponált a fotós, soha nem tudjuk meg.

S még mielőtt nekem esne a nagyérdemű, hogy miket hablatyolok össze itt buszvárókról és lesütött szemű alakokról, hogy mi köze ennek egymáshoz, kiterítem a betlimet: ezek azok. Ezek írják a bontásra felszólító leveleket. Ezek működtetik a rendszert jó pénzért és hamis plecsnikért. Ezek eszik meg az életünket, mert a szervilizmus oly fokán állnak, mint Aureliano Buendia katonái: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.”

Hogy pokol az élet, annak Orbán az indoka, de az oka ezek. A házmesterek, akik a két kezükkel lakoltatnak ki, bontanak és építenek, akik hivatalos levelekbe öntik a NER-t, átkozódnak és fenyegetőznek, kommentelnek, beszólnak a buszon és leköpik a koldust. A szárba szökő, delíriummal terhes őrület, ami akkor is itt marad, amikor Orbán már sehol sem lesz, ezek a magyar alakok, akik évszázada állandók, csak az arcuk változik csendőrből ávóssá, munkásőrré és elsőáldozó ministránssá aztán.

Ezek az ország igazi veszte, s mint Máraitól tudjuk, ez a fajta nem változik.

Zsebpénz

Mint másnak a heroin vagy a kokó, miniszterügynök elvtársnak az a futball. Remegve szíja, nyomja magába, s ez az állapot már eleve romlottságot vagy betegséget tételez, és akkor a többiről még nem is beszéltünk. Most is, hogy az elvonási tüneteken enyhítsen valamelyest – úgymint a fej remegése, ajkak nyalogatása, meg más egyebek -, utánaröpült szíve szottya csapatának a messzi Bulgáriába, mert nem élhet ő a MOL Vidi nélkül, akárha muzsikaszó.

Ez is, hogyan lehet egy csapatnak a Vidi nevet adni, ilyen is csak a NER-ben történhetik, máshol sehol. Mert hogy hangozna, ha a Barcelonát átneveznék Barcikának, ugye. Bár lenne akkor egy kis nemzeti beütése, de a Manchester Unitedet se jutna eszébe senkinek Maninak hívni, bár jól hangzana a lényeget megragadva, aztán mégis szétvernék az Old Traffordot a jámbor angolok. Viszont most a pénzről fogunk beszélgetni, s nem ilyen álombéli dolgokról.

Szóval, az van, drágáim, hogy röpcsivel ment ez a bugris a meccsre, éspedig magángéppel, ami több fennforgást is von maga után. Havasi Bertalan sajtóriogató ugyanis nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a röpködés során “közpénz felhasználására nem került sor”. – Ha egy sajtós a “került sor” kifejezést használja, akkor minden aljasságra képes, de erről sem érdemes többet gondolkodni, ezek ilyenek, mit lehessen tenni, ugye? – Így mennek neki, ezzel a munícióval Esterházynak.

Miniszterügynök elvtárs azonban nincstelen ember, ahogy azt szóban valamint írásban (és tettel meg hallgatással) – vagyonbevallás – is állította, mondván, van neki hétszázezer megtakarítása a párnacihában, egy petákkal sem több. Ez volt az év elején, azóta viszont az óvodás kalandja után és miatt kapott a Patyi nevű NVB-s cimborájától egy büntetést, aztán a futball VB-re is magánerőből röpködött, ezért merül föl az emberben, hogy most Bulgáriába akkor hogy?

Mibű? Ugye. Mert minden emberi számítás szerint már egy peták sem lehet a brifkójában, hacsak nem egy kis zsebpénz, amit az Anikó asszony porcióz neki reggelente a parizeres zsömlés tízóraija mellé. De az Anikónak sincsen semmije se, ezek a két templom egere, ahogy kiszálltak Izraelben a nem is kormánygépből is, rájuk volt írva a nyomor. A lelki legalábbis, de akkor még mindig ott marad a bolgár röpködés ügye, mint fogós, ravasz kérdés.

Szívességből is vihette egy kistafírozott cimbora, ahogyan a Semjén szarvasa is gesztusból röpködött föllógatva, és az ilyenektől, ha nem illiberális egy demokrácia, illetve magyarosan kereszténydemokrata, le szoktak mondani a vezérürük. Minálunk azonban elég annyi, hogy a Soros kurvaannyát, és ebből is kitetszik, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, már akinek. Ezt én toldom hozzá, mert eszembe jut a tegnap félájultan kilakoltatásilag vonszolt néni képe. Azt nem tudjuk, hogy ő szereti-e a futballt.

Az is közismert, hogy minálunk a közpénz általában elveszíti az összes jellegét, ami azt jelenti a proletár számára, hogy: Közöd? Köcsög! Valahogy így, engemet azért mégis nyomaszt miniszterügynök elvtárs, valamint az udvartartása pénzhez való ambivalens viszonya, hogy kaparják-e olykor az aprót, vagy van-e egyáltalán például pénz a mi egyetlenünknél, volt-e a kezében mostanában egy bankó, vagy az már szublimálódott a közelében.

Hogy a létezés egy olyan szintjére lépett, amelyben ilyen apróságokkal törődni sem kell, hiszen minden az övé. Hogy amikor partedlivel a nyakában tömi magába a pörküttet ubival, akkor azt ki kell-e fizetnie, vagy a kocsmáros megtiszteltetésnek érzi, hogy adhatott, hogy a szotyit a meccsre veszi-e, tudja-e, hogy van ára neki. Szóval, mint egy igazi király, aki úgy van már, a létezés olyan kegyes állapotában, mint a Mohamed koporsója, hogy csak lebeg ég és föld között.

Mert a képről úgy jön le, hogy csak csettint a duci kis ujjaival, és ott a terülj asztalkám, a röpcsi, a helikopter, szántók, rétek és kastélyok. Ez engemet komolyan foglalkoztat, mert megint az agymacskám jött elő ezzel a Hitlerrel, aki szintén nyomorgott, sőt, meg sem nősült, őneki a nép volt a hitvese, és mégis csak Berghofot, Sasfészket meg minden kutyafaszát épített. Igaz, már az ő uralkodásának kezdetén is eltűnt a határ a magánvagyon és a pártpénz közül, nálunk is lett székházból bánya, ugye.

Olybá tűnik tehát, hogy miniszerügynök elvtárs és belső körei számára leomlott a fal az ország pénze és a saját pénztárca között. Ebből fakadóan arra kell jutnunk, hogy a parizeres zsömle mellé azt a pár krajcárt nem is az Anikó asszony csomagolja neki, hanem éppen az, akit tegnap ájultan vonszoltak ki a lakásából az utca kövére. Az ilyenek, amiket itt elmeséltem, jobb helyeken a Bastille ostromához vezetnének, mi pedig készülünk nagy izgalmakkal a huszadikai tűzijátékra. – Hát, lelkünk rajta.

Szakálla volt gender

– Gyerekek, figyeljetek, csend legyen! – így kezdte az óvónéni, de teljesen kilátástalanul, a rövidnadrágos, kantáros, kicsike kis szoknyás aprónép oda sem bagózott, amitől az óvónéni feje ütemesen reszketni kezdett. Gyakran megesett ez vele mostanában, amióta a nyakára jártak mindenféle nevelési felügyelők. Ez is, aki a sarokban ült, még meg sem szólalt, de már a frászt hozta rá. Ismerte még BKV ellenőr korából, de, amióta belépett a KDNP-be, bár a stílusa nem változott, mégis ájtatos képe lett neki, és egyből mindenhez értett. Most is azt nézegette, az idei almot hogyan idomítja ez a szerencsétlen óvónő, aki élő sem volt már, meg holt sem, amikor újra próbálkozott.

– Gyerekek, gyerekek! – ilyen elaléló hangja volt, ami mellé tapsolt, és csak még röhejesebb lett, hogy semmire sem megy.

– Hagyja csak, kedveském. – mondta kígyó szemekkel ez a funkci, és elbődült.

– Kuss legyen már! – úgy pattogott az ordítás a falak között, mint valami gumilabda, mégis fémesen, és egyszerre olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogyan az óvónéni koponyájában belül vízesésként zuhognak a könnyek, de még tartotta magát azért.

– Látja, kedveském, így megy ez. – mondta a volt jegyellenőr, miközben a gyerekek szája lefelé görbült, a dadus meg a nagy hasával bedugta a fejét az ajtón, mi történt, s ahogy meglátta az idegent, sűrűn keresztet vetve ki is farolt, pedig nem volt templomjáró egyáltalán.

Az óvónéni nem volt sem élő, sem holt, a feje jól láthatóan remegett, nyelte a könnyeit, de eldöntötte, hogy kibírja, akkor is kibírja, ha nyolc ellenőr ül is itt a nyakán. Elmosolyodott hát, és valószínűtlenül nyugodt hangon folytatta.

– Egy kedves mondókát tanulunk ma, gyerekek. – ezt mondta, és a kantárosok meg szoknyások valami ismeretlen erőnek engedelmeskedve figyeltek is rá. Az óvónéni ettől elmosolyodott, és rákezdte.

– Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender…- de nem tudta folytatni, mert az ellenőr a sarokban olyat bődült, mint egy fogfájós oroszlán, amitől egy kép leesett a falról.

– Gender? Gender? – ezt ordította artikulálatlanul szinte, hogy látszott a gyomra alja is – Hát buzikat nevel maga? Köcsögöket? Isten barma. – így folytatta bájosan, a gyerekek pedig pityeregni kezdtek, nem nagyon, csak egy kicsit.

Az óvónéni összeszedte az összes maradék erejét meg a cafatokban lógó méltóságát, hogy meg tudjon szólalni, mégis csak suttogás jött ki a száján, mint valami vattapamacsok.

– Nem gender, kender. – Ezt kockáztatta meg, de bár ne tette volna, mert még nagyobb bajt kavart, a hajdani ellenőr és mostani erkölcsi mindenesnek ez csak olaj volt a tűzre, és semmi nem szabhatott gátat a végtelen ostobaságnak, amikor ha lehet, még nagyobb hangerővel tett rendet a rendetlenségben, hogy megrepedt az egyik ablak.

– Most meg a drog? – így vonyított már üveghangon – Mindig csak a drog, a szipu, mi volt a maga anyja? – ezt kérdezte váratlanul és érthetetlenül, néhány gyerek már hangosan sírt. De nem várta meg a választ, hanem erős tömjén és fokhagymaszagot árasztva folytatta nagyon zajosan.

– Csak a drog, meg a szipu, meg a szex. Nézze már meg ezeket a kölkeket, kilóg mindnek a térde, hol a szürke mackóalsó, a matyó blúzocska, a betyárkalap? Soha nem lesz ezekből rendes magyar ember. – ilyeneket üvöltözött, az óvónéni feje pattogott, lötyögött benne a könny, és mégis tartotta magát, hogy meg ne fojtsa.

A dadus azonban rutinos volt és nagy mókamester. Megjelent az ajtóban egy tál süteménnyel, s mint valami öregasszonykórus a délelőtti misén, kiengedte a hangját, és énekelt.

– Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk…- és csoda történt, a felügyelő befogta a száját végre, a szemei pedig fönnakadtak, miközben ostya potyogott a szájából.

Az ilyen ördögűzős feelingtől viszont a gyerekek vadultak meg, elkezdtek ordítani, túrták az orrukat, és ütötték egymást, egyszóval teljes lett a káosz. Az óvónéni ezen a ponton roppant össze, s ahogyan ő zokogott, az ellenőr pedig kifordult szemmel közelített a szent orgazmushoz, egyre nagyobb lett a sikítás, a dadus meg csak fújta, egyre csak fújta.

Ekkor kerekedett a forgószél, ami fölkapta az óvodát, kitépte az alapjait az anyaföldből, az udvarral, a homokozóval, az egész várossal és elátkozott országgal együtt vitte a messze ismeretlenbe, és egy nagy, sötét luk maradt csak az egésznek a helyén, amiből még mindig hallatszott a dadus éneke.

Az óvónéni ekkor ébredt föl csatakosan és mégis boldogan, hogy csak álom volt az egész. Pistike rázogatta szelíden közölve, hogy bepisilt, de ebben a pillanatban beszólt a dadus, hogy vendég érkezett a KLIK-től, és az óvónéni halkan fölsikoltott. Belépett az öltönyös, akit ismert már valahonnan. Buszokon látta régebben karszalaggal, és akkor tényleg elkezdett reszketni a feje is.

A hanyatló nyugat ópiuma

A Hír TV munkatársai nem hordhatnak térd felett végződő rövidnadrágot vagy szoknyát, de ujjatlan blúzt sem, mert – a Csengetett Mylord Henryjének bölcsességével élve – hová vezetne ez? Megszűnne a kívánatos egyformaság, a tábori szürke, kiderülne, hogy kinek duci a térde, kinek meg göcsörtös, valamint a szexualitás gőzei megülnék a szerkesztőség katonás légkörét, és permanensen a toszásra gondolva nonszensz volna a migráncsok erőszaktevéseiről tudósítani. Meg különben is, csak.

Virág elvtárs óta tudjuk, hogy a szexualitást hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, Gogolák elvtársnő szoknyája is kurta volt, és körbe is értünk. Igaz, Bástya elvtárs egyik komisszárjának sem volt meg az a joga, hogy a b. neje seggét naponta nézegesse a fél világ, mint most a parókakészítő hitveséét, de nem is volt Lamborghinije egyiknek sem. Volt olyan kor, amikor adtak a látszatra – szerénység, elvtársak, szerénység – de máma nem olyan időket élünk, mint az tudvalévő.

Ilyen szempontból rövid idő alatt óriási fejlődésen ment keresztül a NER, ha létezhet ilyen egyáltalán. Emlékezhetünk, hogy 2015 februárjában még takargatni óhajtották a gyalázatot, és az emberminisztérium munkatársainak megtiltották a stadion szó használatát, bevezetve a fedett sportlétesítmény fogalmát. Életidegen szavakkal azonban nem lehet elfedni a gyalázatot, és a mélyszegénység sem tűnt el attól, hogy három éve betiltották ezt a hangalakot. Így forgatja az ájtatos szemét a műanyag, felfújhatós Szűz Mária.

Mindemellett akkoriban még mintha lett volna bennük valami szégyenlősség, szűzies szemérem, ahogy ribanc voltukat leplezni óhajtották, mára azonban totálisan elkurvult és elbutult az összes rohadék. Valamint bunkók is, ne szégyenlősködjünk, ha egyszer így van. Például Virág elvtárs kijelentése “…Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó…” – mutatja, hogy a komcsinak valaha volt gyerekszobája, ezek viszont tyúkszaros udvarokról érkeztek a vezérükkel együtt.

Ezért is ilyen kérlelhetetlen gyilkosok. Már nem rettegnek a Coca Cola mámortól, tisztában vannak a hanyatló nyugat összes csábító ópiumával – főleg a Habony -, viszont az összeset maguknak óhajtják. Rosszabbak tehát a régi komcsiknál, mert ezek hit és meggyőződés nélkül azok, csak szellemi restségből és gonoszságból, persze és ugye. Valami kiforratlan katyvasz van a fejükben, a keresztény-fasiszta-kommunizmus mérhetetlen sötétsége, amelyből minden nap újabb böszmeség bukik föl. Most ez a kurtaszoknya-tiltás, holnap tán keresztlevél a munkavállaláshoz, mert semmi sem elképzelhetetlen.

Voltaképp azért nem megfogható koherensen az egész katyvasz, mert őrült ugyan, de nincs benne rendszer. Ma a miniszoknyát tiltja be, holnap az óvodásokat menetelteti, az anyákat oktatja szoptatásra, világító kereszteket állít, lőgyakorlatot tart fiatalkorúaknak és szidja József Attila kurvaannyát a szentmisén, ahol arra int, hogy a templom közelében ne etessék az éhezőket, meg huszárcsákót vesz húszmillióért. Tehát totális a káosz, mintha Caligula élné az utolsó napjait az ólomtól meghülyült övéi közt, természetesen miatyánkot zsolozsmázva.

A második Orbán-uralom kilencedik évében a NER hülyeségek rejtélyes katyvaszává vált, amin segíteni immár nem lehet, és leszavazni sem. Az eszét még valahogyan bíró népesség pedig válaszút elé került: menekül, aki bír a hanyatló nyugat ópiumába, meg amíg még lehet, megadja magát és katatón őrületbe süllyed, vagy forradalmár lesz a maga módján, ki, hogy tud. Basky-matricázással és kátyútömködéssel kergeti őrületbe a szolgákat, mert az ilyesmi sokkal jobban fáj, mint azt képzelhetnénk. Nem véletlen az egy kátyúra kivonuló öt rendőrautó. Lássuk be engedelmes szível, hogy ennyi maradt. Vagy pedig el lehet innen menni. – Hogy a klasszikust idézzük.

Mit látsz, Laca?

Az AE Bizottság Tánczenekar közismert és méltán népszerű kétsorosának – “Mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok…” – második mondatát is választhattam volna címemül, mert voltaképp az felelt volna meg a gusztusomnak és mondandóm lényegének. Ámde hogyan nézett volna ki, ha a szerkesztőm mindenféle krikszkrakszokat tett volna némely betűk helyére, hogy megfeleljen a kényes közízlésnek, s pláne, ha le is cseréli nagy gonddal. Abba belehaltam volna, mint Majka a klipjében ahogyan meséli fekete-fehérben.

Az óvatosság persze érthető, hiszen a decens fehér és keresztény középosztálybéli úrasszonyok nagyon könnyen fölhúzzák a plasztikázott, fitos orrukat. Erre akkor találtam megingathatatlan bizonyságot, amikor a Facebookon a korszellemnek megfelelően némely egyedek Esterházy Pétert gyalázták holtában és írásművészetében, mert ez olyan trendi manapság. Ott szólt hozzá egy úrasszony, akinek feltehetőleg a valagából is böjti szelek fújnak: nem szereti az írót, mert csúnya szavakat használ.

Az ilyen érvek előtt pedig meg kell hajolni. És az ember nem emeli ki címbe, hogy egy nagy segget látok, amikor az Orbán köldökéből kinövő Nemzeti Sport főszerkesztő írásában eljut Mészáros Lőrinc ánuszáig, midőn körömszakadtáig védi a gyalázatos 2rule nevű márkát, amin viszont a fél ország hangosan röhög. Már innen kitetszik Virág elvtárs örök igaza, miszerint az élet nem habostorta, amihez én a magam szerény eszközeivel csak annyit tennék hozzá, hogy nem is babazsúr és emlékkönyvek lapjainak behajtott titoksarka.

Az írást, amely a segget látja, nem szedném ízekre, megtették ezt helyettem mások. Különben is, Szöllősi olvasatában, ahogyan volt szíves kifejteni, én “mindenre és mindenkire zsigeri gyűlölettel tüzelő ellenzéki média” vagyok, amit viszont kikérek magamnak. Itt, a kertben is egész jól eldiskurálok a rigókkal, ki sem hozom ellenükre az aknavetőt, sem a rongyos csúzlimat. Az ilyen Szöllősikre azonban tüzelek, és nem zsigerileg mint gondolni véli, hanem önös megfontolásból. A butaság megingathatatlan bátorsága ugyanis egészségügyi panaszokat okoz nálam.

Az olyanok különösen ritmustalan működésűvé teszik gyenge kis szívemet, hogy a 2rule létjogosultsága, mint nemzeti sportszermárka egyértelmű, ugyanis ’54-ben a VB döntőn azért kapott ki a magyar csapat, mert az Adidas a németeknek jó stoplit adott a csukájukra, a magyarok – 2rule híján – meg estek keltek a vizes füvön. Aztán: “Viszolyogtató, hogy az ellenzéki sajtó a rezsicsökkentés, a bankadó és egy sor más hasonló ügy után megint a multicégeknek szurkol.” – sőt, s ami a lényeg: “a tao-program milliárdjait most a nagy sportszergyártó multik rakják zsebre”.

Ezen a ponton föl is kiálthatnék, hogy aha, megvagy, elcsíptelek, mint Pelikán gátőr az ürgét, az a bánatod, hogy a futballba juttatott közpénz, miután jelleget váltott, nem szivárog tovább törvényesen és akadályok nélkül a mészárosi zsebbe. Viszont ilyet én nem teszek, mert úgyis az a törvény, amit csak akarnak, illetve és másrészt, szintén azt és annyit lopnak el, amit és amennyit csak óhajtanak. Ez már olyan alapvetés és evidencia, hogy énekelni róla fölösleges.

Az én gondom annyi már ebben a trutymóban csupán, hogy látszólag értelmes emberek mért csinálnak hülyét magukból nagy nyilvánosság előtt. Azonban, ha ennek a Szöllősinek a seggválasztásait nézzük, nem is meglepő, hiszen volt ő a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia kommunikációs igazgatója, vezette az MLSZ sportosztályát, most meg főszerkeszti azt a lapot, amelynél megkurvulása előtt már dolgozott. Akkor az összes olvasó rajta röhögött, midőn tudósításaink lényege az elfogyasztott ingyenpogácsa minőségének tárgyalása volt.

Ezen kajánkodott az újságolvasó közönség. Viszont így visszanézve az akkori féktelen jókedvre, az is kitetszik, hogy Szöllősi útja a mostani ténykedéséig nyílegyenesnek tekinthető, az ilyen pogácsazabálókból lettek a NER leghűbb szolgái. És voltaképp ezen a dolgozaton sem kell csodálkozni nagyon, nem ad mást, mint mi a lényege. Az a tragikus azonban, hogy a helyzet szürreális és abszurd voltát ő nem is látja, lévén maga is benne csücsül a varázsgömb közepében. Innen pedig más horizont nincsen, mint valakinek a segge.

Ám, ahogyan annak idején a pogácsás tudósítások idején is megnyilvánult a szürreálián kívül élő proletár, ezt most is megtette. Egy nyájas olvasó a dolgozat után így visított fel: “Azt a redvás, Vuitton gumicsizmás, fideszkretén, krömpörköltös, sunyi életbe!” – Egyrészt, magam sem mondhattam volna ízesebben és tartalmasabban, másrészt viszont ebből is látszik, nincsen teljesen veszve minden, hiszen van még élet a NER tébolyodott világán túl. Ha a föld alatt is, de van.

Gondolatok a könyvtárban

Komolyan mondom, hogy tényleges egészségügyi kihívás – hányinger, szapora szívverés, légszomj, és ilyen cukiságok – Magyarország miniszterelnökének mindenkori eszemenéseit hallgatni, következésképp én ilyet soha nem is teszek. Azt azonban nem lehet elkerülni, hogy a kivonatát elolvassam, mint történt az tegnap is, s bár ne vert volna meg az Isten ilyen méltatlan feladattal.

Ebből a hagymázból a totális téboly mutatkozik meg, és még igazán rendszer sincsen benne, hogy a Williamnak megfeleljen. Ellenben néhány hősének arculata fellelhető belőle, elsősorban is bizonyos III. Richárdé, aki, mint tudjuk, úgy határozott egyszer csak, hogy gazember lesz, és sikerült is neki. Ennek a miénknek púpja nincs, csak a hasa felől, de ugyanúgy eláradt benne a gonoszság.

Sok minden van a tegnapi szózuhatagban, ami egyáltalán nem is érdekel engemet, említett azonban egy bizonyos öt pontot, amelyet vezérlő eszmeként használva a jövőben még jobban igyekszik majd tönkre tenni az országot, ha ilyet lehet, s minden bizonnyal igen. Az ötből négy sem taglózott le igazán, mert tőlem szó szerint semmit el nem vehet, pénzt, munkát, lakást meg ilyesmi dolgokat, maximum az életemet, de azt előtte még meg kell beszélni.

Az ötödik azonban az szíven ütött, amely ez volt: “Minden európai országnak joga van megvédeni keresztény kultúráját. Joga van elutasítani a multikulturalizmus ideológiáját.” – és ehhez kapcsolódóan szeptembertől komoly változásokat ígért nekünk a jótevőnk, s izgatottan várom, mi lehet az. A valagából kitartott újságjai mindig jól értesültek, mindent előre tudnak, ezt is, ám most, hogy eldördült a startpisztoly, fröcsöghet igazán a fekália.

Ezért volt most az esterházyzás, meg a többi, de, hogy mi jöhet még, milyen ordas eszmék, az érdekes egy dolog lesz. Főleg, ha tettekben is manifesztálódik a gondolkodás ellen fellobbantott izzó gyűlölet, miközben védik azt az elcseszett keresztényi kultúrát, amiről maguk sem tudják mi lehet az. Egyelőre úgy néz ki, hogy a harmadvonalas írók és költők akarnak sok pénzt. Ez látszik belőle, meg annyi, hogy minden értéket irtani akarnak, ahogyan ez a fasisztáknál szokásban van.

Ilyen felütések után merült föl bennem, körbenézek a könyvtáramban, hogy mennyi elfajult szöveg van benne, s hogy ezek tanulmányozása, ami már ötven éve folyamatos, mennyire bandzsítja meg a lelkemet, hogy ne legyen NER kompatibilis. És rájöttem, veszélyes egy alak vagyok, és a minielnök kígyót melenget a kebelén énbennem, amire, ha rájön, nem lesz maradásom, de vagyunk így ezzel néhány milliónyian.

Nézegetem itt a tutit, és megvan nekem a kötelező abból az időből, amikor nem volt az, sőt. Szóval van Biblia kicsi, nagy, régi meg új, tudnék belőle kölcsön adni a minielnöknek egyszeri olvasásra legalább, de nem értené, és nem adná vissza. Mellette azonban ott van a Talmud, a Korán, a Baghavad Gita, a Buddha beszédei, ilyenek, és akkor most kérdem, mi van? Terrorista vagyok?

Vagy szabad-e ezentúl olvasni a Glasenapp-féle Öt világvallást, esetleg ez eretnek dolog, mert az jön le belőle, hogy a gyökerénél mindegyik ugyanaz, hogy a halandó tökre be van szarva a haláltól, és andalítja magát. A cukormáz változatos, de úgy tűnik – nekem legalábbis -, hogy mind közül ez a kereszténység a legelvetemültebb, de nem folytatom, mert hívogat a máglya.

Igazán nem akarnék több ezer köteten végigmenni, csak a főbb vonulatokon, a történelemből belepiszkálok kicsit Jászi Oszkárba, hogyan is volt az a Trianon, és azt is tudom, ha valaki a mai okosok közül vette volna a fáradságot, hogy elolvassa Károlyi Mihály Hit, illúziók nélkül című önéletírását, lehet, még mindig ott dülleszkedne a szobra, bár azt hiszem, ennyire naiv nem lehetek, vagy mégis.

De van bőséges szakirodalmam Hitler bácsiról meg az összes csicskájáról – Göring, Himmler, Hess, Goebbels meg a többi -, és igen érdekes William L. Shirer A harmadik birodalom felemelkedése és bukása című monumentális munkája is. Ezeket most nem azért emeltem ki külön, hogy dicsekedjek, hanem, hogy bemutassam, milyen forrásokból jöttem rá, hogy ezek ugyanazok. Az ilyesmi sem komilfó a NER-ben.

Áttérhetünk a filozófiára, amivel meg úgy jártam, hogy miközben a dialektikus materializmust akarták a fejembe verni, egészen máshol kötöttem ki. Például Kierkegaardnál, aki úgy keresztény, hogy a Harrach még csak nem is sejti, de érdekes egy alak Schopenhauer is, aki elszégyellte magát, hogy a lét értelmetlenségéről hadovál, miközben bélszínt zabál. De említhetném Spengelert is, akit, ha Orbán olvasna, nem verné a nyálát a migráncsok miatt, mert felfedezné a törvényt.

Érthető, ha ezek annyira multikultik, hogy óvni kell tőlük a magyar választópolgár satnya tudatát, és ahelyett, hogy az irodalom végtelen tengerébe alámerülnék, most csak szőrmentén utalok például Szerb Antal A világirodalom története című csudálatos összegzésére, ami meg maga a globalista fertő. Agyon is verték a szerzőt a keresztényi országvédők, amely fényes jövő felé most is kitartóan haladunk.

Mielőtt teljesen elvesznék a részletekben, mentségemül csak annyit hoznék fel, hogy van párezer könyvem, pontosan nem tudom, mennyi. Majdnem az összeset olvastam, ami nem érdem, csak állapot. És most így visszatekintve erre az egészre, azt kell látnom, hogy ettől én okosabb nem lettem. Sőt, annyira tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, hogy nem kívánom senkinek sem. Megértem a minielnököt, az ilyesmitől óvja az ő népét. Mégsem jó ember egyáltalán, mint az ismeretes.

Herehűtés

A Magyar Labdarúgó Szövetség, úgymint MLSZ, nagyon komolyan veszi magát, ahogyan kell is azt egy olyan, a társadalom működésének központi elemét koordináló és gardírozó gyülekezetnél, mint amilyen a láblabda-központ. Enélkül nincsen élet a Kárpátok alatt, amit jól mutat az is, hogy például a felcsúti, übergazdag klub hazai összecsapásait rendszeresen száznál is többen kísérik figyelemmel a Makovecz-kupolák alatt, ilyenkor a kisvasút is alig bírja az iramot.

Ebből fakadólag teljesen érthető és indokolt, hogy elrendelték, a 2020-2021-es bajnoki évadtól már a magyar másodosztályú – és itt hangsúlyosan magyar és másodosztályú – láblabda kluboknál is kötelező lesz a fűthető gyöp, vagy, ha nem, hát kisnyúl. Ennek több indoka is van. Fölfáznának a játékosok hengergőzésük során, a jégcsapok kilukasztanák a labdát, vagy, ha mókára vesszük a dolgot, akkor a forró talaj élénkebb mozgásra késztetheti a delikvenseket. Viszont mégsem vesszük dilisre ezt az egész trutymót, mert sírnivaló.

Ennek a tébolynak ölég komoly és fajsúlyos pénzügyi vonzata van még a kódolt lopáson túl is. Balmazújvárosban például már van ilyen csudadolog, ilyen radiátoros talaj, és mégis csak a baj van vele. Mert például egy meccsre azért nem tudtak pályát fűteni, mert ezt termálvízre tervezték, s ha a láblabdások talpait fűtötték volna, a közeli fürdő vize fagy be. Pénz melegítésre meg nem volt, ebből is látszik, hogy bonyolult az élet a föld nevű bolygón és a Magyar nevű országban még inkább.

Ilyen erővel és ekkora haszonnal azt is rendeletbe lehetne foglalni, hogy a kimelegedett láblabdás mókusok ne viseljenek tökvédő alkalmatosságot, sőt, meccs közben kötelező lehetne a herék hűtése, nehogy hiányt szenvedjen aztán a Párt által óhajtott szaporulat. Sőt, a boxeralsó is kötelező lehetne, a fecskéseket pedig száműznék Szibériába medvékkel párosodni. Ha abszurdnak találod, igazad van, az is. De minden lehet már a NER-ben.

Amint ez a gyöpfűtős hír tegnap napvilágot látott, az internet csahos közönsége egyből hajléktalanokat, kórházakat és nyomorgókat kezdett emlegetni, hogy bezzeg arra meg nem jut. Nincsen igaza a NET népének, ezt a kettőt – fodball oder nyomor – nem lehet pénzügyi párba állítani, illetve lehet, de nem úgy. A kórházakban nem azért halnak értelmetlen halált az emberek, nem azért éheznek, mert szegény az ország, hanem, mert az másodlagos gond itt, Neriában a futballhoz képest.

Csak rá kell nézni prime minister Victor Orban cselekedeteire, ha már a szavaira nem ér, és mindjárt látszik, hogy az elesettek, hajléktalanok, szegények, rokkantak, otthon ápolók, és az ilyen selejtek – már elnézést, csak O. V. agytekervényeit mutatom ezzel -, tehát a fentebbi körrel jellemzett réteg csak a terhet jelenti neki. Voltaképp ő és a kormánya passzív euthanáziát hajt végre leírt parancs nélkül, mint ahogyan a végső megoldásra is csak úgy kezet adtak jóváhagyólag.

Sőt, mint a támogatási rendszerükből kitetszik, családból is csupán a fehér, keresztény, sok kölkes változat a szívük szottya, a csonka, az egy gyerekes nem játszik, sőt, mint lebeg a légben, aki nem gyártott utódot a nemzetnek, az a jövőben nyugdíjat se nagyon kapna. Hogy ez vegytiszta nácizmus? Perszehogy, de nem erről visítozok már hosszú évek óta? Dehogynem, polgártársak, dehogynem, oszt látjuk, mégis, mi van máma itt.

Így hát, midőn a hírt csócsáljuk, ne gondoljunk nehéz szívvel az MLSZ-re, mert nem tehet arról, hogy hülye, másrészt meg neki is ott a tornyosuló föladat, hogy a király játékszerét kiszidolozza. A fűthető gyöpről szóló rendelkezés csak az ország romlottságát mutatja, hogy midőn leszarja az állampolgárait, a diktatúrák módján képeskönyvbe való kirakatot gányol. De, ha azt egyszer megvakarjuk, aranyapám, akkor magam sem tudom, mi lesz. Földindulás talán. Illetve esetleg.