Kategória: orbán viktor

Ami nincs, az nem van

Volt nekünk itt ez a tüntetésünk tegnap. Hogy stramm volt-e, szép és hasznos, hogy a foglalkozás elérte-e a célját és lesz-e folytatása vagy hamvába hal ez is, az majd eldől. Abban azonban konszenzus lehet közöttünk, hogy volt minden kétséget kizáróan, megtörtént tehát, és nyüves hazánk életében ezen a napon azért ez volt a legfajsúlyosabb esemény minden bizonnyal. Ezt hihetjük.

Azért lamentálok ilyen hosszan a levésen, mert, ha a Fidesz médiaholdingját, ezt a nagyjából négyszáz bigyót – amelyek állítólag hírekkel foglalkoznak, történésekkel szóban és írásban -, illetve még a közszolgálati néven szégyenkező többi dolgot is hozzávesszük, akkor azt tapasztalhattuk tegnap – estig legalábbis – ezek interpretálásában, hogy ilyen esemény Magyarországon nem volt.

Rákattantam erre a témára nagyon, mert az álmos szombat délelőttön nézgelődtem a gépen keresztül a nagyvilágban. Már tudhattuk, hogy magas hivatalú vendég miatt a Kossuth tér zárva lesz, mint hajdan vasárnap a Tesco, és azt is, hogy gyűlnek a népek és műanyag vödrökön dobolnak. Minden tudható volt, ha az ember nem a holdingon keresztül nézte a nagyvilágot.

A holding két tüntetésről mesélt nekünk bőségesen, egy párizsiról, amelynek örültek nagyon, hogy a 2006-os, hazai tomboláshoz hasonló francia népek majd jól megdöntik a Macront, és akkor nekik jó lesz ismeretlen okokból. Hallhatunk, olvashattunk még Rómáról, ahol meg Salvinit koronázták épp a holding és a közszolgálati szerint, és ez is jó volt nekik nagyon.

Magyar fölhorgadásról, hogy a fuldokló jódógos kisember épp az orruk előtt küzd az életéért, ezek nem vettek tudomást, arról be nem számoltak. Gondoltam, na, majd a deles híradóban, kézhez véve az ukázokat, csak mondanak valamit, de nem futotta rá a buzgalomból. Pedig befogtam az orromat, visszatuszkoltam a hányingeremet, és végignéztem egy ilyet. De semmi.

Kiküldött tudósító volt Párizsban és Rómában, akik, hogy, hogysem, szó szerint azt mondták spontánul a tüntetések forgatagában, amit órákkal azelőtt már olvastam a holdingban. Az volt a kérdés, ki tudósít kit, hogy mely központ gyártja le azt a szöveget, ami aztán spontánul előjön belőlük, ez is érdekes, de az meg még inkább, hogy ezzel szemben, ami a sarkon történt épp akkor, arról meg semmi se.

Pedig emlékezhetünk, hogy buzgalomnak éppen nincsenek híján, ha arra kapnak ukázt. 2006-ban is, még a horda maga sem tudta, hogy földúlja a TV székházat meg gyújtogat, mégis, a Hír Tv élőben éltette a forradalmat, már ott volt, ahová a tömeg éppen csak készült, mintha az ő forgatókönyvéből dolgozott volna a csürhe, és mégsem ítélek el senkit az államrend erőszakos megdöntésének kísérletéért.

Azt már cseszhetjük, viszont ezt is. Lévai Katalin szociológus már közel tíz éve is így mesélt nekünk Orbán médiájáról:

„Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző; a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken; s a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.”

Bájos, nem? De. És még mennyire igaz.

Viszont ehhez képest is rengeteget fejlődtünk mára, most már, amit Orbán nem akar, az nincs is, mint láthatjuk. Voltaképp erre való a holdingjuk, hogy átírják a valóságot. Aki csak belőlük tájékozódik, semmit nem tud még a saját életéről sem. Eljuthatunk odáig, hogy a fiú vérző fejjel és szakadt ruhában tér haza, s mikor megkérdik tőle, mi történt, s válaszol, hogy tüntetni volt és a rendőrök meggyakták, anyukája majd azt feleli neki, ne hazudozzon, tüntetés nem volt, ha lett volna, bemondta volna a tévé.

De nem mondta, így a forradalmárt elviszik a diliházba, hogy képzelődik. Ilyen is lesz, most viszont az van, hogy a jódógos kisember úgy él, hogy megkapja a kicsi fizetését, a kicsi parizerjét, a kis ájtatosságát, a kicsi kis választási eredményét. Atyuska gondoskodik róla, míg leépül az agya.

Állítólag van ebben az országban hétmillió ember, aki rühelli ezeket. Nem akartam, de el kell mesélnem, hogy mi a teendő, ha már általános sztrájkot nem hirdethetek. Ahogyan Orbán is azon rugózott, amikor még szüksége volt rá, hogy mindenki hozzon magával még egy embert, ma is az lenne a hasznos, ha minden ellenforradalmár egy, csak egy embernek mesélné el, hol is él valójában.

Mint a kölyökkutya orrát a vizeletébe hülye gazdák, hogy szobatiszta legyen, úgy kell egyesével szembesíteni a szarral azokat, akik tobzódnak benne, mert úgy vélik, ez a világ a lehetők legjobbika, mert ezt hitetik el velük a gyalázatosak. Bármi tragikus is, a valóságot kell már bemutatni a mese helyett, ide jutottunk. Az ember a józan esze megtartásáért dolgozik a tébolydában. Ez már szint, nívó vagy mi a rosseb. Ellenben a kérdés az, lehet-e kirángatni valakit a posványból, ha abban érzi jól magát?

És erre senki sem tudja a választ.

Magyarul

A The New York Times szerkesztősége Kovács Zoltán szerint álmatlanul hánykolódik, mert megtudta, Magyarországon négyszáznál is több médium van abban a holdingban, amely azért jött létre, hogy a legutolsó csecsszopót is hatásosan elérje a náci propaganda. Másrészt pedig, hogy a maradék, rajta kívül eső újságokat, honlapokat ledarálja, kiiktassa és beszántsa az egészen tisztességtelenül koncentrált erejével.

Kovács Zoltán amúgy nagyon serény az új hivatalában, amely arra hivatott, hogy az Univerzumból Orbán miniszterügynök elvtárs felé áramló rosszat kiszűrje, és ellencsapásokat mérjen a sötét anyagra is, amely ellene összeesküdött és mószerolja őtet. Plakátos autót már küldött Brüsszelbe, most ment a levél New Yorkba is, ahol azt vetette a szemére egyéb érvek híján a helyi sorosistáknak, hogy ott nem tudnak magyarul.

Tulajdonképpen halvány fogalma sincs az embernek, mit is akart mondani ezzel a költő, a zsigereiben viszont érzi, hogy megérkezett Mucsára, így hát körülnéz itt, Kovács Zoltán kies otthonában, ahol ennyire futja: tudnak-e ott magyarul. Ezzel a magyar nyelvvel, ennek birtoklásával vagy hiányával elég régóta akadnak gondok egyébként, már 2002-ben is, amikor a The Washington Posttal keveredett a Fidesz nyelvészeti vitába, mint emlékezhetünk.

Miniszterügynök elvtársból kikandikált a náci énje, életterekről ábrándozott akkoriban, és az sem tetszett valahogyan a nagy vízen túl. Az volt a móka, ugye, hogy az Orbán adminisztráció szerint fénylő, köpcös csillagunk nem is azt mondta akkor, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér, így a magyarul nem tudó jenkik fogják be a pofájukat, mert már akkor is kellően tahó hivatalnokai voltak OVM-nek, pedig ez a Kovács még sehol sem volt.

Erre a magyarul, nem magyarul dichotómiára egyébként maga OVM adott megfejtést már tizenöt éve, amikor szokásos álnépi és álnaiv bölcsen annyit jegyzett meg az ettől állva pisáló híveinek, hogy “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” – Négyszáz újság az négyszáz újság. Más nyelven, jelesül amerikaiul four hundred, magyarul kétszer kétszáz az négyszáz, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Különben is, a számok mély titkokat rejtenek az orbáni nagyközönség számára.

Mint azt pécsi rajongóktól tudtuk meg a tavasz folyamán, ha nem a rezsim nyer, akkor a világvége akképp is megérkezik országunkba, hogy kötelező jelleggel bevezetik az arab számok használatát, amitől viszont megóv minket maga Orbán Viktor. Ez csak azért jutott az eszembe, hogy lássuk, milyen nívót szolgál, illetve tart kívánatosnak az a négyszáz újság, amely galádságát most Kovács Zoltán hülyeséget mantrázva véd, mert mást nem bír kitalálni.

Ez egyébként másról is árulkodik. Előbukott mintegy ebből a harcosból is a feudális énje, a régi jó táblabírák szalonnazsíros tudata, miszerint Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen. Esetleg a népies-nemzeti költészetével a magyar kultúrán máig ható sebeket ejtő Petőfi kis zsengéje, hogy “Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.” Innen már csak a pörkütt hiányzik meg a darutoll.

Ez a habitus, ez a taplóság járatja le egyébként az országot. A CÖF Obamával levelezett annak idején, Kovács már az egész világgal, mint egy fölnyírt hajú, dagadt és gonosz óvodás. Az Orbánon kívül eső dolgokkal ez a viszonyuk: Szijjártó a troglodita, aki tagolatlan üvöltéssel ordítja le mindenki fejét, Kovács levelez, amitől Magyarország a nagypofájú kretének birodalmának tűnik, s voltaképp sokat nem is téved, aki így látja.

Egyébként a helyzet teljesen reménytelen, mert ez a Kovács azzal is védte a védhetetlen holdingját, hogy azzal szemben viszont a maradék józan hangú médiumot sokkal többen olvassák és nézik. És ez már egészen a kultúrharcig ér, mert ahogyan nem kerülnek elő a fiókokból a fideszes remekművek, se egy regény, se semmi, úgy a holdingos izéjük is azért nem kelendő, mert az nem újságírás, ha a pártpropagandát szajkózzuk.

Egészen egyszerűen: jóllakottan böfögve nem lehet hiteles verset írni, Orbán seggéből pedig újságot. Mint ahogyan az sem érv az őket ért bírálatra, hogy ez még magyarul se tud, ez ne pofázzon. Viszont Neria éppen itt tart, és a jelek szerint azon dolgozik egyre nagyobb vehemenciával, hogy mindenkit szerte az országban elvadítson és meghülyítsen. Az elkövetkező nehéz évek feladata tehát a józan ész és ítélőképesség megtartásának embert próbáló feladata lesz. Kalandra fel tehát!

Rosszkedvem tele

Olyan mennyiségben és olyan gyakorisággal történik aljasság és gyalázat lángoktól öleltünkben, hogy az ember már választani sem bír közülük. Miről meséljen, miről magyarázzon, hogy fennmaradjon az utókornak, meglegyen a bizonyíték, ha eljön az óra, és a maiak is tudják azért, hol is élnek, miközben győzelmi jelentések borítják el a levegőeget, és a gyűlölet persze, hogy azt se feledjük.

Utólagos szíves engedelemmel ezért máma magammal foglalkozok, így ne tartson velem, aki nem akar, bár azt hiszem, lesz haszna ennek is, ha jól odafigyelünk. Tegnap két dolog lökött oda, hogy most a köldökömet nézzem, és a kerek lukba meredve messzeható szavakat rakjak össze mégis, és az első ezek közül, hogy meg lettem róva. Nem is ez magában, mert gyakori az ilyen, rendszeres a kurvaanyámmal elegyest, hanem a mért.

Holmi atlétikai világbajnokságról elmélkedtem a Mikulás eljövetelének napján, hogy mért nem örülök a dolognak. Furcsa és szomorú analógiákat láttam ugyanis a CEU elűzésével kombinálva az örömöket, és akadt olyan nyájasom, aki ezt nem nézte jó szemmel. Nem tetszett neki a szöveg, mert, mint mondta, a jóból csak a rosszat látom, ha aztán az ellenoldal aratja le a babérokat, akkor hozsannázok majd, így most csupán acsarkodok.

Érdekes ez, mert ekkor néztem le a hasamra először, másodjára pedig akkor, amikor Boros Péter elvtársból bizonyos nemzeti ébredést vizionálva előbújt a nyilas lélek teljesen. S nem azért, mert – mint sokan tételezik – vén szenilis, hanem, mert ilyen. Ez a veleje neki, és egyre hangosabb. Már rég megállapítottam, hogy nácik ezek, meg is írtam, és két napja meg azt vetették a szememre, hogy NER-nek neveztem a rendszert, ezzel pedig beálltam a szekértolói sorába.

Mindezek így együtt hozták elő bennem a késztetést, hogy máma én innen el nem megyek addig, míg ki nem derítem, ki vagyok, és hogyan lettem azzá, aki vagyok. Végtelen évek óta verem már a tamtamot Orbán Viktor Mihály ellen, és nem divatból, vagy mert jól esik, hanem genetikus okok miatt. A köldökömből azt láttam meg ugyanis, hogy nem vagyunk mi egymáshoz valók egyáltalán, illetve még ennél is nagyobb a baj.

Mégpedig, mert végigvizsgálva a cafatos lelkemet, azt kell megállapítanom, hogy miközöttünk antagonisztikus különbségek és ellentétek húzódnak olyan félreeső dolgokban, mint politika, kultúra, nyelv, etika és esztétika, filozófia és szakralitás, majd végezetül egzisztencia. Ebből pedig az tűnik elő, hogy a teljes lényem, az egész szervezetem tagadja őt, ami velem történik tehát, az determinált, így, ha visongok, az nem acsarkodás, hanem lélegzetvétel, s ez az egyik.

Ezen túl védelmemre még előadom, hogy úgy nagy általánosságban újságíró volna az ember, és, amikor ez még szakma volt – ejj, Monika, Monika -, azt tanultuk róla, hogy a regnáló hatalmat ellenőrzi, mert ez a dolga. Ebből következik, hogyha valami valószínűtlen okokból kifolyólag, mint azt bírálóm vizionálta, 2023-ban már az összefogás aratja le a babérokat, én hozsannázok majd.

Nem fogok. Több oka is van. Az egyik, hogy végignézve a sormintán az mutatkozik: 2010-ben tán meglepetésre, ’14-ben ordas hibák miatt, ’18-ban pedig csalással elegyest, de meglett az a kétharmad. Így, egy új, eddig még ismeretlen – hadsereg, TEK – tényezőt bevetve 2022-ben is meglesz az, aggodalomra tehát semmi ok. Az összefogás semmit nem arat, nekem megmarad a mondandóm, az országnak pedig a trutymó.

Így, mivel toleranciám zéró a hatalommal szemben, ha úgy tetszik, acsarkodni fogok, míg be nem fogják a pofámat. Ennek csak egy módja lehet, hogy, mint Fábián kolléga a minap megírta, eljön értem a nagy, fekete autó. Mert végtelenül szabad vagyok, elvenni tőlem semmit – állás, pénz, lakás, autó, család – nem tudnak, vagy elvisznek vagy lelőnek. Mondhatni megtestesül bennem az ideális antifasiszta.

És még tovább, de ezt már magamhoz való miheztartás végett mesélem el, kérlelhetetlenségem széles körű. A rendszer irányítói ebben az olvasatban köztörvényes bűnözők, a haszonélvezői tettestársak, az együttműködők – és ebben az ellenzék is benne van – kollaboránsok. Nem büszkélkedésből, de szidtam őket is eleget, ám ez az aktus most már halottgyalázás lenne.

Így állunk hát, ezt üzente nekem a köldököm mindnyájunk okulására. S ha most azt kérdezed, most jobb, azt felelem, nem, egyáltalán nem. Csak, hogy ezen a héten átlépett egy olyan határt a rezsim, amely a legsötétebb történelmi korokat idézi, jó volt tisztázni tehát, hogy ezek után mit várhatok magamtól, és mit várhat a közönség. Ezt, amit föntebb elmeséltem, s mindezek után elégedetten rágyújtok. Azt hiszem.

Két mondat a zsarnokságról

Az lett volna ám a mókás, a végképp szívderítő, ha egy napon hallottuk volna mindkettőt, egymás mellett, mintegy szellemi koszorúként rosszkedvünk egén – ezt skiccelje le valaki, aki ért hozzá -. És mert semmi nem lehet teljesen tökéletes Orbán Viktor Mihályon (az örök világosság fényeskedjen neki) kívül, muszáj lesz lineárisan haladni. Egymás után csakis, mint a kisvasút tömött vagonjai, úgy. Kezdjük hát az első boldogsággal, amitől nemzeti kis szívünk nagyot és remegve dobbant, hogy minálunk lesz 2023-ban az atlétikai világbajnokság. Mert az IAAF Budapestnek ítélte a rendezést, azért.

A pártközpontban több pezsgőt is bontottak ez alkalommal. Örömük határtalan, hiszen, mint minden dübörgő diktatúrának, nekik is olyan ez, mintha nem is lennének azok, amik valójában Hogy kaptak egy kis lukat, amin át bemehetnek a klubba páváskodni. A sport az ilyen takaró, bele kell törődnünk, viszont nem árt tudni róla. A mindenféle nemzetközi sportszervezetek – az összes fennkölt eszméik ellenére is – csak mocskos politikai képződmények, tömve korrupcióval, így, ha egy ország megkap egy ilyet, egy vb-t, az nem azért van, mert annyira méltó rá, hanem, mert ott biztosított a siker. Mindenféle téren, pénz, paripa, fegyver, ilyenek.

Jobb helyeken esetleg még kudarc is lehet az ilyesmiből, ilyen Magyarországokon, Oroszországokban, Kínákban ez teljesen kizárt. Ezekben az anyagi forrás végtelen, a közönség garantált a kis zászlócskákkal, amelyeket a buszokon kapnak, amikor központilag viszik őket mosolyogni. Az ilyen országokban tökéletes a kirakat, mindenféle sportszövetségeket más meg nem igazán érdekel. Pezsgőt bontottak tehát a pártközpontban, hogy szüret, és föltették szólni DopeMan slágerét, hogy “Lopni, megyünk lopni…” És ez azzal az előnnyel is kecsegtet, hogy végre befejeződhet az úszó vb, amely máig drágul, lett helyette új ok és indok. Van másik, röhögi Orbán a bohócruhájában, majd lenyel egy szotyolát.

Ám, mivelhogy különben is lopnának – csak így egyszerűbb -, ez nem is érne meg egy misét. Viszont akkor előjövök Lord Sebastian Coe, az atléták elnöke – aki szintén belehülyült a hivatalába – mondatával, ha már kettőt ígértem, íme az egy: “Azért választottuk Budapestet, mert olyan helyet kerestünk, ahol megfelelő a környezet, a körülmények, ahol úgy érezzük, szívesen látnak egy ilyen eseményt.” – Én ezt most nem boncolgatom különösebben, csak jelzem, Berlin is rendezett olimpiát 1936-ban, miután megígérte, hogy a német származású üldözöttek részére is lehetővé teszik a játékokon való részvételt. Ennyi elég volt az akkori hülyéknek, ott is megfelelő volt a környezet, ott is szívesen látták őket.

Nem is vittek senki atlétát koncentrációs táborba, tiszta boldogság volt minden, miközben a gyárak ontották a panzereket, ilyenek. Leginkább J. A. soraival jellemezhetnénk az idilli állapotot: “Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.” – Viszont az a mentség akkor még megvolt, hogy ezt az olimpiát még weimari lánykorában kapta meg a birodalom, 1931-ben, aztán így jártak. Lord Coe azonban akkor örömködött, amikor Guy Verhofstadt, Orbán Hadházyhoz mérhető barátja megemlített egy sajnálatos tényt, hogy legutóbb a nácik zárattak be egyetemet 1943-ban, Oslóban, mint ahogyan az a leendő 2023-as vb színhelyén sajnálatosan megtörtént, mégpedig éppen most és éppen itt.

Így hát, végre itt az ideje, hogy idetegyük az atléták elégedetten böfögő érzési mellé Michael Ignatieffnek, a CEU elnök-rektorának mondatát is, mint másodikat a hülye Coe-é mellé, s amely ez: „A CEU-t kiszorították. Ez példátlan. Egy amerikai intézményt kiszorítanak egy NATO-szövetséges országból. Egy európai intézményt elűznek az Európai Unió egyik tagállamából.” – És elérkezett az a pont, amikor én ezt már tovább nem boncolgatom, nem elemzem és nem magyarázom. Csupán zárásképp szelíden utalok arra, itt egy – újabb – magyarázat arra, mért is fogunk megdögleni mind. Mert a Lord Coe-félék – is – legitimálják a mi vezérünket, bizonyítva azt, hogy semmit sem tanultak a történelemből, ha tudtak egyáltalán valamit is. Így jártunk emberek, nem épp sehogy.

Pléd

Ha lenne bakancslistám, de az sincs, akkor elbicikliznék Karnakba, de nem fogok, és nézném a csodát, hogy a falu, amelyről a templomok halmaza kapta a nevét, bőven elférne azokban, meg persze nézném az oszlopokat is, meg a falakat. Aztán jó lenne nekem. Csak elgondolkodnék – miközben jó lenne -, hogy azért építkeztek itt mindenféle fáraók ezer éveken át, hogy komfortos otthona legyen az isteneknek, meg persze saját maguknak is, akik szintén istenek voltak persze kicsit. Így gondolták, most meg fekszenek kiterítve gyolcsokban, fene se tudja.

Viszont az istenek is hülyék, hiúak és politikusok. Így lehetett, hogy például itt, Karnakban – ahol letámasztva áll a biciklim – a nagy Ramszesz, amikor trónra került, a jó édesapjának, Széthinek a nyomait is el akarta tüntetni, mert még ő sem hallott a relativitáselméletről, Bergson szubjektív idejéről meg pláne nem. Így hát, cseszheti a buzgalmát, az apja sem, de ő sem fog örökre fönnmaradni. Ám ahogyan az isteneknek jó volt itt, a papjaiknak meg még jobb, mert kiderült, hogy a templomokban élők hatvan évig is elélhettek, míg odakint, a faluban meg, akik eltartották ezeket, csak harminc nyüves évre számíthattak a megmurdelás előtt.

A világ soha nem volt igazságos, és most sem az, de aztán, nevezzük akár karmának vagy gondviselésnek, végül minden kiegyenesedik és a helyére kerül. Ha már elbicikliztem idáig, akkor beszéljünk arról is – mert van benne tanulság számunkra is -, hogy egy fáraó, akire alig is emlékszünk, bizonyos Ehnaton, vagy IV. Amenhotep, gusztus szerint, szóval ez a félisten a régi egyiptomiak fejére a sok-sok, megszokott és jól bejáratott istene helyett csupáncsak egyet, Atont akarta ültetni. Ebbe pedig úgy beleremegett a birodalom, hogy Ehnaton halála után eltüntették őt a történelemből, tiszta mázli, hogy azért nyoma maradt.

Ez a kereszténydemokrácia erőltetett építése miatt jutott az eszembe, mint ahogyan meg azért bicikliztem el Karnakba elmélkedni – bármily hihetetlen is -, mert kiderült, hogy a csepeli mentőállomáson nincs elég pléd, amivel betakarják a betegeket, és most a Facebookon koldulnak. Röhej, miközben így karácsony közeledvén, még a ködökben is ki lehet ülni forralt borra, teára a menőbb kerthelyiségekben, amelyekben plédeket rendszeresítettek, hogy a jól szituált polgár csülkei ne fagyjanak le. És a meccsek VIP páholyaiban is van ilyen készség, míg a fűtött gyöpön szaladgálnak a botlábúak, a rajongók betakaróznak, hogy kibírják a látványt. Csepelen meg a betegek is reszkethetnek.

Ilyen gyalázatokból annyi van Neriában, mint égen a fénylő csillag, és ekkor jutott eszembe Spengler a kultúrköreivel, ezért bicikliztem Karnakba, hogy tanulmányozzam kies hazánkat testközelből, mert tele van párhuzamosságokkal a világ. Milliók egy miatt – így sóhajtott fel Madách Az ember tragédiájában még abban a bocsánatos tévedésben leledzve, hogy a piramisokat rabszolgák építették. Ezzel szemben, ha eltekintünk Schmidt Mária történelemszemléletétől, amelynek a következő fejezete az lesz, hogy a piramisokat nem más, mint a magyarok húzták fel varázspálcával, megpihenve a Szíriusztól a Kárpát-medencéig tartó kimerítő út során. Nos, ezen túllépve azért az az igaz, hogy bérmunkások robotolták össze leginkább, mint nálunk az Audikat és Mercedeseket szintén.

Ebből is kitetszik, hogy az idő körben forog, és minden volt már egyszer. Négyezer éve is dolgoztak már napi tizenkét órákat, mint az nálunk is kinéz az új törvény alapján. Akkor is rá akartak erőltetni egy vallást a népekre, máma is. Karnak is épül, csak Felcsútnak hívják, és itt is be akar kerülni az örökkévalóságba egy degenerált manus. Lengyel László írt a Magyar alakok című könyvében három emberről, akik korszakok voltak szerencsétlen hazánk újkori történelmében. Ferenc József, Horthy és Kádár. Most születik a negyedik, kiábrándító szakasz, és nem jó ily módon a történelem sodrában lenni. Számunkra ez csekély vigasz, de ez is elmúlik egyszer. Így, ha aeterno modo szemlélődünk, mindegy is.

Le kellene vonni valami tanulságot, vagy fölcsillantani a csalfa reményt, de ilyennel én nem szolgálhatok. A rabnak sem a szabadulást kell várni, mert abba beleőrül, hanem a takarodót, a látogatót, ilyen apróságokat, amelyek belátható szakaszokra osztják a vég nélküli időt. Visszatérve azért még a letámasztott biciklimhez: minden elvetemült fáraó célja az örökkévalóság volt, amit a legjobban Ehnaton fiacskája, Tutanhamon ért el, s nem azért, mert oly kiváló lett volna, hanem, mert egy földcsuszamlás miatt nem tudták kirabolni a sírját. Így maradt meg sértetlenül, így ismerik az egész világon őt a legtöbben, míg a hatvan évig országló Ramszeszt meg alig is. Innen fakad Örkény igaza, amely ez: Túlélsz pöcök. És ezen gondolkodjunk el azért.

Kosz és mocsok

Hadházy Ákost nem engedték fórumozni tegnap a szombathelyi könyvtárban, mert nem tudták kitakarítani azt, koszos volt állítólag. Elromlott tán a porszívó, esetleg Rózsika, a takarító néni, netán a Rendszer. Nagy és kibogozhatatlan titkok ezek. Ilyenkor, amikor hírül veszi az ember a mocskot, habitus, filozófiai és vallási beállítódás, illetve a test pillanatnyi állapota – melyik bütyök lüktet, zúg-e épp a fül – alapján reagál.

Az én életem voltaképp szakmai ártalmakból kifolyólag permanens reakció, ezért most rágyújtok, fölnézek az égre picit, ami a plafon, kortyolok a kávéból – kizárólag cukor nélkül, petróleum-sűrűen a’la Florentino Ariza – és aztán vonyítok föl, mint a lábon lőtt anyafarkas, hogy nagyon fáj, meg ilyenek. Pedig az efféle dolgokat tiszta fejjel kell feldolgozni, bármennyire is mindennaposak és rutinná váltak szinte.

Orbán Viktor Mihály annak idején kijelentette egyrészt azt, hogy ellenzék nélkül is elboldogul, hogy ilyen ballasztra szüksége nincsen neki egyáltalán. Másrészt olyan is elhagyta a pörköltszaftos száját, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Ennek a két kormányzási alapelvnek a folyománya volt, hogy Hadházy kiszorult a sötétbe és a hidegbe, mint valami illegalitásba vonult forradalmár, éppen úgy.

És tényleg, hovatovább, ilyen állapotban leledzik az annyit, s olykor okkal csesztetett ellenzék, a helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak. Hogy igazoljam ezt a sejtéses állításomat, tessenek csak belegondolni, mit művelt velük Lezsák két napja, hogy már szóhoz, végül székhez sem jutottak, legyalulta őket a friss Príma díjas irodalmilag és gyalázatosan.

A helyzet egyébként teljesen reménytelen, és még kilátástalan is, mivelhogy tudjuk, Hadházy mért nem léphetett be a könyvtárba. Mindenki tudja, az utolsó csecsszopó csecsemő is, az ilyen takarítós kifogások azonban csak rendkívül kínossá teszik a dolgot, s legfőképp a könyvtár igazgatója számára, aki akkor volt hülye, amikor egy ilyen rendezvényt befogadott. Tudnia kellett volna, hogy megcsörren az a telefon úgyis.

A jószándékú naivitás minősített esete forog fenn, ami csupán arról tanúskodik, hogy vannak még idealista emberek, akik a tisztesség és a szakmai becsület alapján élik az életüket, pedig nem is újszülöttek. Most azonban az igazgató asszony felmenőit szidják sokan, pedig ők is tudják, nem azt kellene, de jobb elverni a port azon, aki kéznél van. Nem véletlenül nem jár emberek közé ez a mi Cézárunk tehát.

Viszont az nem vigasz, hogy ez borítékolható volt, attól a mocsok még mocsok marad, és azt kell egyre inkább kiszűrnünk mindebből, hogy az ország is elvan ellenzék nélkül, hogy az a hétmillió, aki nem szavazott ezekre, az mind nemkívánatos elem a kerítésen belül, és ennek a fele sem tréfa. Mint kitetszik, nem csak a képviselőiket zárják ki a parlamentből, hanem a népek is mehetnek a fagyos utcára, ha nem győzelmi jelentéseket akarnak hallgatni fideszbűnözőktől.

És nem Hadházyról van szó, hanem akárkiről. Gondoljunk csak bele Alföldy és más művészemberek, zenekarok és akárkik eseteibe, akiket úgy űznek el a nyilvánosságtól, mint a leprásokat. És ami rosszabb ennél, a meghátrálás csöndben. Az én elcseszett városomban eddig mindig volt Alföldy rendezés, s még milyenek, ebben az évadban viszont nem lesz. Pletykák és meg nem erősített információk szerint, hogy megelőzzék a bajt. Azért.

Ami persze így a legnagyobb, csupán nem durran, mint ez a Hadházy most. De legalább a könyvtár igazgatója is megtanulta, nem lehet szeleburdi, hogy mindenféle alakokat beenged Wass Albert szentélyébe. Persze magam is ilyen meggondolatlan voltam és naiv, hiába jár a szájam. Az én Józsi szomszédomnak eddig is voltak homofób és rasszista kijelentései, de mondom, hülye ez, nézzük el neki. Ez a hiba meg a baj.

Két napja is beállított szomszédolni. Ahogyan mindig, a YouTube-on meg jó szokásomhoz híven szólt a zene, éneklődött egy fekete ember. Azt mondja ez a Józsi, hogy ez most a fán van, vagy alatta? – És bambán vigyorgott. Mondtam neki, hogy ezt hagyja abba, de nem tette meg. Én is elcsodálkoztam magamon, de ordítva vágtam ki a francba. Másnap jámboran megkérdezte, hogy mért vagyok megsértődve, és ekkor értettem meg, hogy semmit nem fog föl a világból.

És az is világos immár, hogy a könyvtárak – ha járna oda, de nem -, a színházak – ha járna oda, de nem -, neki vannak nyitva csakis. A tévéműsor neki készül, a rádiók neki szólnak, és Mészáros neki írja a lapokat csakis, Orbán neki szónokol, és neki küldik a konzultációs leveleket kizárólag is. Ilyen egyszerű ez és ilyen gyalázatos, viszont nincs mitől félni, csak mindenki hajítsa az ő Józsiját az utcára a megfelelő szinteken. Hogy ezt forradalomnak hívják, arról viszont én nem tehetek.

Két papír

Van nekünk itt két papír a tarsolyunkban. Az egyik csokis, maszatos, talán nyálfoltos és gyűrött is. A másik írólap, levélpapír, merített, famentes, vagy milyen típusok vannak még ebben a digitális világban, én nem tudom. Tán mindegy is. E két papírdarab közös tulajdonsága, hogy mindkettőt a véső kétségbeesés kínja lengi körül, és az, hogy én most mesélni fogok róluk. Nem jókedvemben, hanem, mert késztetést érzek rá, tisztára ilyen okulárés nagyapó vagyok már, hogy itt napra-nap be nem áll a szájam.

Négy éve lesz már annak a gyalázatnak, mint emlékezhetünk – és soha nem is feledjük -, hogy készült elfogadni ez a galeri a TrafikMutyi 2.0-s törvényt, bájos szokás szerint veszélybe sodorva (jó)néhány ember, (jó)néhány család megélhetését Krisztus és az összes aprószentek nevében. A dohányipari dolgozók odakint tüntettek a mínuszokban, és beküldtek a Parlamentbe egy csokit, rajta ezzel a szöveggel: „Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!”

Mint az ismeretes, a csokit két pofára fölzabálta Orbán Viktor Mihály és egyes számú csicskása, Semjén Zsolt, a szöveget el nem olvasták, a törvényt pedig megszavazták. A dohányipari dolgozók pedig hazamentek a hidegből dolgavégezetlen, közmunkásnak álltak vagy éhen dögöltek, ez a kettő pedig elégedetten böfögött, mert ez egy ilyen ország. Ez nem sok, csupán egy szimbolikus történet arról, hogy milyen iszonytató lelke van ezeknek. Tudtuk is, de nem árt felidézni, építgetni tovább az embertelenség szobrát, hogy elérjen az égig.

Viszont fölbukik a kérdés, hogy mit olvasnak ezek, ha egyáltalán. Azóta foglalkoztat ez engemet, amikor egy kávéházi szegleten – de tényleg, volt olyan, hogy még lehetett vele beszélni – diskuráltam interjúilag Orbán Viktor Mihállyal, és rákérdeztem a szőlei dolgára, hogy hogyan is van az, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet. Akkor még ilyen szerény volt a vágyaiban, viszont erről irkált az ÉS meg zengett az ország. Azt felelte akkor nekem ez a mókus, hogy ő ilyen sajtótermékeket, mint ÉS, egészségügyi okok miatt nem olvas, nem érti hát, miről is beszélek. Pofán kellett volna vágni, helyette csak nyugtáztam, hogy szaralak.

Már akkor látszott a szemében a hatalom végtelen akarása. Szinte csak az látszott, s ez a rögeszme mára eszelős tébollyá terebélyesedett, másból sem áll a manus. Ez a kór ma is rányomja bélyegét az olvasási szokásaira, és most ne arra gondoljunk, hogy szokott-e hetvenhét magyar népmesét zümmögni az unokájának, vagy verseket dúdolgatni magában. Hanem, hogy az elébe tett, neki gyártott hülyeségeken kívül, amelyeket lelkesítő célzattal felolvas a bamba és rajongó tömegeknek, hogy az ilyeneken kívül találkozik-e esetleg a valósággal, vagy megóvják attól az orvosok.

Mindez azért vált aktuálissá épp, mert tegnap kiderült, hogy szegény jámbor és egészen naiv CEU hallgatók mire készülnek szintén végső elkeseredésükben, mint annak idején a dohányiparosok. Egymást buzdítgatják ezek a szerencsétlenek, hogy írjanak levelet Orbán Viktor Mihálynak, számoljanak be neki arról, milyen szar is má’, hogy csuklóztatja az egyetemet, hogy ettől ők rosszul érzik magukat. Én, jó Istenem! Most cinikusan – de nagyon – megkérdem, tényleg olyan jó tanintézet ez a CEU, ha ilyen mókusokat képez, akik azt hiszik, buzgalmuknak bármi értelme is van?

Ifjúság, bolondság. Értem én, meg a lelkesedést is, de, ha tényleg ennyire ismerik csak az életet, akkor bajok vannak. Ugyan egyben szégyellem is magam, mert mit tehetnének mást, mint, hogy a józan ész tiszta szavával szólalnak meg, egyebük nincsen ugyanis, aztán mégis. Olyan ez a levélírás, mint valami lányregények romantikus illúziója, mert nem, hogy megfontolná, nem is olvassa, elébe sem kerül, a közelébe nem ér, más dimenziókban létezik az ipse ugyanis. Ezt nem ártana tudni, ha már olyan okos az ember. És ez itt, kedves jámborak, egyáltalán nem a diákok bírálata.

Magam, vénöreg emberként például tanácsolhatnám azt, hogy a kétségbeesés levelébe csomagoljanak egy kis kolbászt, házi töltésűt, az odajut, azt megkapja. Hogy elolvasni nem fogja így sem, az is bizonyos. Úgy járna ez is, mint a dohányosok csokis segélykiáltása, kienné belőle a masszát, és a legkisebb megingás nélkül menne, haladna tovább. Levelet írni? Ugyanmá’! Tessenek kitölteni a konzultációs ívet, ez a maximum, amit a rendszer nyújtani tud. Ez, hogy ilyen kolbászos ötleteim vannak, eléggé abszurd, és mégis súrolja a valóságot. Így jár az az ország, amelyet egy eszelős zabagép irányít. Így és nem másként.

Kicsi bolt, kicsi színház, kicsi ember

Bezár Győrben a Menház Színpad, mert erre nem jár majd a TAO, csak a meccsre. Sok ilyen hír van mostanában reggel, délben meg este, azért példálózok ezzel épp, mert ez a legfrissebb, a tegnapi. Oda lesz évi százhúsz előadás, elúszik ötven színész itteni munkája és tízezer néző szórakozása. Huszonötmillió forint hiánya okozza majd mindezt, és élvhajhász dolog azt mondani most, hogy ennyit Mészáros stróman fél nap alatt megkeres, de legyünk máma akkor ilyen olcsójánosok.

Megy gajra az ország, elveszik belőle az, ami miatt lakni lehetne benne. A kisboltok már lehúzták a rolót a vasárnapi boltzár miatt, most a kis színházak zárják be a kaput. Aztán később a kicsi emberek is, akik majd évi ötven napnyit túlórázhatnak, mert a NER nem akar törvényi gátja lenni a munkába való beledöglésnek. Fizetni, azt ráér a munkaadó, amikor a panelproli már belerokkant az örömökbe és el is temették. Bözsit se kaphat, csak olyan utalványt, amellyel futballt lehet bámulni.

Érdemes lesz, ezek a labdarúgók félmilliárd pénzig alig fognak adózni, amitől javul a légstpojuk meg a felhőfejesük, a fülükön pörgetik a labdát és két tüdejük nő. Vannak fontossági sorrendek az életben. J. A. szerint “ehess, ihass, ölelhess, alhass”, O. V. meglátásában: dolgozhass, meccsre járhass. Neki több nincs a ládafiában. Faék szegény, és így kultúrharcol, mert a győri színház is ennek az áldozata végül is. A TAO pénzekből ki tudja, milyen ellenőrizetlen előadásokkal mételyezik a szavazópolgárt, beszántani tehát, sóval meghinteni. Ilyen egyszerű ez.

Mindeközben a nemzet onkológusa, tehát Kásler fősámán Belgrádban tárgyalt a kollégájával, ahol megállapodtak, hogy a gyarmatosítás jegyében Neria növeli kulturális jelenlétét nemcsak a Vajdaságban, hanem Szerbia délebbi részein is. Például színházakkal. Most mutassak rá, emeljem ki, húzzam alá, szögezzem le, mint a tudósítások, hogy mit gondolok erről? Inkább nem. Csak jusson eszünkbe a győri színház, meg a többi is, természetesen, amelyek mennek a levesbe vagy a lecsóba, gusztus szerint, Szerbia déli részei egyébként Macedóniával határosak. Ez csak úgy eszembe jutott.

Hogy jobb lett volna, ha ez a Kásler maradt volna inkább a sugárterápiánál, az is mutatja, belgrádi látogatása során gyermeki lélekkel örült annak, hogy megjelent egy szerb-magyar középszótár. Mint kifejtette, ettől majd több szerb könyv magyar fordítása jelenhet meg, én pedig hozzáteszem, bizonyára és csakis. Majd bánatos szívvel gondolok arra, Kásler ezt megbeszélhetné Csuka Zoltánnal, aki fordította a Híd a Drinán-t Ivo Andrictól, hogy neki milyen jól jött volna neki egy ilyen középszótár. Bár abban a regényben is sok a multikulti, ez az onkológus biztosan ezért nem emlékszik rá.

Érdekes dolog ez a műfordítás egyébként. Volt egy köztársasági elnökünk valaha, aki ebből élt a börtön után, ez a mostani ez csak pecázik. Igaz, már köztársaság sincsen. De ez csak mellékszál, nem is tudom mért ez ugrott be épp, amikor sokkal beszédesebb, hogy Székács Vera fordította például a Szerelem a kolera idején-t, a Száz év magányt Marquez bácsitól, amivel és akivel Orbán most kurválkodik. A legjobb, és röhögnék rajta, ha nem sírnék éppen, hogy a fordító asszony munkáját a Soros Alapítvány támogatta. Végig gondolva, Orbán Soros nélkül még hülyeségeket sem tudna beszélni.

Ez delikát életérzés, viszont nem sokra megy vele az ember, attól még zavarok nélkül cseszik szét az életét. Mert nézzük csak, miről beszélgettünk máma kisebb kitérőkkel. Színházak zárnak be, mert elszedik a pénzüket, megszívatják a keményen dolgozó kisembert a túlórákkal, a focistáknak mindent lehet, neked viszont semmit sem. Kásler egy bigott, tudatlan, zsinóron rángatott bábu, akinek fingja sincs arról, aminek a főnöke. Orbán viszont, nos, rá már jelzőm nincs, elkoptak az évek alatt, nem is fárasztom magam a kereséssel.

Ellenben, hogy meglegyen a katarzis, iderakom a Száz év magány első fél mondatát, ha már a köpcös annyira szereti, bár fingja sincs róla mégse: “Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt…” – Így kezdi a nagy utazást Marquez bácsi, és most mindenki arra gondol, amire csak akar, és ami momentán jól esik neki. Lehet pajkos is, áthallásos is, énnekem tök mindegy.

Átadva, kitiltva, megbüntetve

Félmilliót kóstál egy bohócorr, elsősorban azért, mert Polt Péter kapta. Kövér pedellus elvtárs taksálja ennyire, egészen pontosan 504.900 forintra, de, hogy ez miképp jött ki neki, milyen furmányokkal, azt én nem tudom. Mindenesetre Tordai Bence, a Párbeszéd báránykája kell ennyit fizessen, mivel az egyik Országgyűlés-béli szeánszon nevezte Poltot bohócnak, majd egy ilyen szép, piros cuccot vitt oda a legfőbb legfőbbnek – ügyésznek nem hívnám, a többi bizonytalan -, levideózta, majd annak rendje és módja szerint közzé is tette.

Most fizethet, de magunk közt szólva még jól járt, mert Kövér pedellus elvtárs ott helyben le is lövethette volna, hadserege már van hozzá és az elszántsága is kellően buzog. Csak bele kell nézni a tébolyult szemeibe, meghallgatni olykor, miket delirál össze, és jobb helyeken már vasalnák is élire a kényszerzubbonyt, itt, minálunk meg közjogtalan méltóságon aluli tábornok. Amióta kötelet ígért minden fideszen kívül álló organizmusnak, tudjuk, hogy gyilkos szándékok munkálkodnak benne, s hogy ne legyen belőle tűzparancsot kiadó eszelős, a nyilvánosság tartja vissza egyelőre.

Ezt viszont igyekeznek teljességgel eltüntetni, mert arra például egyáltalán nincs épeszű magyarázat, hogy a tegnap mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére átadott, a legrészletesebb és legkegyelmesebb nevén “Budapest Honvéd Magyar Futball Akadémiájának Utánpótlásközpontja” nagy avatási ceremóniájára mért nem engedték be az Euronewst, hogy mi a szartól féltek. Igaz, a hermetizálás annyira jól sikerült, hogy Détári Lajos sem sem volt képes bejutni a falak mögé annak ellenére, hogy odabent pályát neveztek el róla. Nem jelzett vissza időben, oda be nem tehette a lábát.

Ez is mutatja, hogy a NER másképp működik, mint akármely kezdő diktatúra, már belakta magát, mondhatni. Itt olajozottan mennek a dolgok, minden a helyén, mindenki tudja a feladatát. Mint egy száz éves pénztárgép, úgy csörög, csattog és kattog a NER, olyan szenvtelenül és félelmetesen. A kitiltó kitilt, a cerberus be nem enged, a népek pediglen tapsolnak. Ezt a kitiltási mániát egyébként Kövér pedellus elvtárs hozta olyan nagy divatba, hogy szerte Neriában elterjedt, az origója viszont maga Orbán Viktor Mihály volt, ő kezdte, hogy csak azzal áll szóba, aki megkérdezi tőle, mit kérdezhet.

De, ha már szóba került ez az új futballista-keltető, ez is delikát egy dolog. Nem az, hogy hány milliárdot baszott el a rezsim, ez ma már oly gyakori, hogy fel sem tűnik, hanem a vezér színjátéka, az a klafa. Honvéd sálban mórikálta magát az előtt az ember előtt, aki pár éve még, amikor ellopta tőle a Puskás nevet a fatornyosa számára, legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Most viszont Hemingway elvtárs, mint a klub tulajdonosa, olyan éléken lefetyelte a vezéri valagat, hogy idáig hallatszott a csattogása.

Ebből is kitetszik, hogy a NER mindenkit ledarál, lepecsétel, elintéz, iktat és legyőz. Egy nagy, szenvtelen hivatal az ország, amely az állam – következésképp a vezér – szolgálatában áll. Aki beáll a sorba, mint ez a Hemingway is, megkapja a jutalomfalatkáját, aki meg nem, azt igyekeznek megdögöleszteni. Most épp Demeter Márta van a bögyükben nagyon, a bakó feni a bárdot, és csorog a nyála. Az egész fidesz-falka körülötte csahol, most épp a NATO közgyűlésből hívnák vissza, mint közveszélyes alakot.

Ilyen nyomást, amit kap ez a nő, sokáig bírni nem lehet. Vagy sírva rohan el majd, vagy megtér. Nincs az a mocsok, ami ne lenne megengedett, például a Gyurcsány házaspárt is mindenféle ismeretlen bolgár bűnözőkkel boronálják össze, hogy a Gruevszkijükről eltereljék a figyelmet. A rendszer tényleg úgy működik, mint egy szenvtelen gép, egy lépegető exkavátor, amely akadályok nélkül halad végső célja, a nihil felé, és ember nincs, aki visszatartsa. Olyan balesetek, mint a Gruevszki-féle, amelyek máshol végzetesek, itt csak apró fodrok a ringatózó vízen.

A szájunkig ér már a sár, hogy Villonnal takarjam el a gyalázatot, és meg fogunk dögleni most már mindenképp. Ágyban vagy párnák közt, eldőlve egy padon, egyre megy, itt életben csak az maradhat, aki behódol. Énnekem mindegy, nekem jól fog állni a hősi halott szerepe, s ahogyan fekszem majd kiterítve, mint Ivan Iljics, az én halálom is arra utal majd, mint az övé, hogy “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem” – azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Ez így korrekt, de, hogy veletek mi történik majd, azt én nem tudom.

Meneküljetek!

Seggfej

Mocskos egy idő volt tegnap itt, minálunk, a háborúba ájult Neriában, és nem menyhártjenői értelemben, hanem, hogy szitált a köd és ingott a hó. Borús elbeszélésekben ilyenkor szokott a kabát alá fészkalódni a hideg, a kutyák rendszerint keservesen vonyítanak, valamint pipálnak a kémények. Versekben pedig rakás krumplipaprikásként nyújtóznak el a falvak lankás domboldalakon.

A panel az nem ilyen. Itt egyenesek a vonalak és céllal léteznek az emberek, hogy életben maradjanak, azért. Mint minden organizmus a planktontól a fenséges turulmadárig, és az unikornist se feledjük, mert az idők olyanok máma. Minden lehet, az összes csoda, hogy a tízparancsolat segít elűzni a bajt, két nap alatt lesz milliárdos az ember, ha jóban van Istennel, és egy perc alatt kerül az utcára, ha pediglen nem.

Csodaország Alice nélkül, már majdnem Narnia, de azért mégis csak NER. Hullámoztak hát a népek tegnap a panelok tövében, mentek sűrű sorokban ide-oda, hogy tudós szemüvegesek hangyaszerű rendszerezett vonulást láttak volna benne, és megjósolták volna a jövőt. Nem mindenki ilyen felkészült azonban az okkultizmus terén, így én, a magam szerény eszközeivel csupán bámultam, hogy csak lesz valami.

Lett is aztán. A helyi érdekű szupermarket körül hatalmas volt a nyüzsgés, haladtak a népek ha nem is gyorsan, de határozottan, viszont rengetegen ide meg oda, ide is és oda is. Még csak meg sem álltak, mert bizonyára olvasták a hírt ők is, hogy a messzi és bűnös Budapesten, a Déli körül hárman beszélgettek gondtalanul az utcán, aztán szó nélkül vitte el őket a meseautó, és senkise tudta, mért.

Gyülekeztek, véleményt nyilvánítva összejövetelt tartottak talán. Nem is ketten, ami a kritikus tömeg, hanem egyenesen hárman, pláne és sőt, az egyikük még gesztikulált is. Nekem te nem mutogatol, vélhette a fakabát, és zsupsz, már vitték is őket, mint a patkánymérges pogácsát egyperces novellákban. Miheztartás végett, gondolom én, mert aztán nem utalták őket kőbányába tovább – majd, s aztán -, és hazamehettek.

Ilyeneket írt az újság, ilyeneket olvashattak a panelprolik, hogy annyira siettek. Meg sem álltak kalapot emelve: hogy van szomszéd, hogy szolgál a kedves köszvénye, csalja még az a cafat felesége, ilyenek. Ilyen köznapi dolgok, nem ám dzsídípí meg szaporulat, hanem a fröccsök, a csapos lány valaga és csöcsei, az élet nagy kérdései tehát, mert jönnek az ünnepek és fába szorulnak a férgek.

Így teltek a percek a ködökben tegnap, és az ásítozó hóesésben, ezt el ne feledjük, mikor is hirtelen és váratlan ingatag polgártárs bukkant fel a színpad szélén jelenésre várva és végszó nélkül. Ellenben láthatólag bevizelve, küzdve erősen a gravitációval, az elboruló panelekkel és a világ ostobaságával, miszerint illik állva maradni a dzsungelben, mert eldőlve fölfalják a hiénák és keselyűk tépik inait, míg el nem fehérül a száj is.

Segítségére sietett szorult helyzetében egy hirdetőoszlop, rajta nagy vezérünk fényképével, ezt ölelte át emberünk hugyos gatyáját a kép szájához dörgölve és nem forradalmi szándékkal, hogy megdöntse a rencert’, hanem, hogy maga ne boruljon el, azért. Hiába is álmodtunk volna bele egy új Petőfit, vagy Kossuthot akár, pestisrácokat vagy Dózsa Lászlót, itt a talpon maradni minden áron köznapi esete forgott fenn csupán.

Helyt is állt a vérzivatarban böcsülettel, viszont semmi sem örök, még, ha annak is tűnik olykor. A hal sem és Jónás sem, a vezér pláne, és a szájához dörgölt hugyos gatya kéjes érzése még inkább. Elkezdett tehát emberünk menegetni, de, mintha mindegy volna, meg is állt. Sajátosan nagyon, nem is tudom, hogy mondjam, hogy is magyarázzam, te ismered a lázam.

Két lépés után hát szíveskedett előre hajolni örkényileg, hogy még jobban abszurdnak lássa a kajla világot, mint amennyire determináltan az. Szóval előrehajolt, két kezével a földön támaszkodott kitartóan, és bár imbolygott, mégsem esett el. Viszont egy új lény született, midőn a gatyája ebben a pozitúrában a bokájáig csúszott az alsó kellékkel együtt, így hát a valaga, mint egy nagy, kerek fej, hosszú, elmélyülő orral szemlélte a világot. Szó szerint lett seggfej.

Nézte ez a segg a házakat, a szürke eget, szállingózott bele a hó, így mosolygott, és talpon maradt, hosszan, kitartóan és embertelenül. A népek körötte még csak föl sem horkantak, nem sóhajtoztak, hogy teremtő Krisztusom, mosolyogtak csak, és egy pajkos kedvű fiatal szelfizett vele, teljes volt a boldogság, mígnem aztán a talpára állították, leültették, gatyáját is fölhúzták, hogy szorult helyzetén enyhítsenek.

Így lett teljessé az anziksz, a kis üdvözletünk Neriából, aminek semmi kézzel fogható haszna, és semmi hátsó jelentése nincsen, egyszerűen csak van. S hogy mégis mért melengetett meg, ez a nagy kérdés. Hogy milyen szimbolika rejtőzött ebben a seggben, az élet milyen nagy kérdései bújtak meg benne, azon még elmélkednem kell, tanulmányozva a fekete lukak mibenlétét. Kezdetnek tán annyit: jobb volt látni, mint OVM ábrázatját. – Felemelőbb mindenesetre.