BARÁTSÁGOS EMBEREK II – négy éve néma a zongora

Ismertem egy muzsikust, aki – ahogy senki más – órákon át tudott mesélni a csodálatos Bösendorfer zongoráról, amin hamarosan játszani fog, ott, a Pannóniában! Megígértette velem, hogy ott leszek!

Aztán, hogy eljött a nap, vonatra szálltam és Sopronba utaztam. Meglátott, amint a tömeg mögött, a terem végében éppen kinéztem magamnak a védett sarkot. A legelső sor közepén volt egy üres szék… – Neked foglaltam! …mondta szelíden, s a mosolya mögött nem volt semmi színpadiasság, de valóban úgy érezhettem, hogy rám várt. Nagyon. Gondoskodott rólam és mindenkiről, s akit hívott, azt szeretettel hívta, neki játszott…

Mindig, mindenkinek tudott örülni, nem hiszem, hogy valaha létezett nála szerényebb és alázatosabb, a muzsikát, a hangszereit, a mestereit és a tanítványait jobban tisztelő ember! Mindegy volt, hogy a szombathelyi művészeti iskola körtermében, a Pannónia szálloda halljában, a Sztent Mihály-templomban, vagy éppen a Bartók teremben játszott; hogy gyakorolt, tanított, vagy éppen hangversenyt adott! Az a pillanat, amikor ujjai alatt megszólalt a hangszer, amikor a billentyűkön cikázva elfeledtette, ha odakint szakadni kezdett a hó, vagy éppen a ború fellegei takarták el a napot, az ő játéka szenvedéllyel és örömmel töltötte be a termet, csarnokot,a szíveinket…

Nem tudom elfogadni, hogy már csak emlékezhetek Rólad! Hogy mindaz, amiről írhatok, már csak múlt idő, minden mögé odakerülnek az elmúlás igéi! Hogy többé nem lófrálhatunk a perzselő nyárban, míg te izgatottan mesélsz a készülődésről, a következő Csajkovszkíj estről… Lecsuktad a hangszered fedelét. Soha, soha többé nem lehetek már büszke arra, hogy a Bartók teremben játszó művész, ez a csupa szeretet, hatalmas ember, ott, a zongora mögött, a barátom…

2014.01.26.10.00…

„Elhunyt Szekendy Tamás Fidelissima-díjas zongora-, orgona- és csembalóművész

Súlyos veszteség érte ismét Sopron zenei életét. Szekendy Tamás Fidelissima-díjas zongora-, orgona- és csembalóművész életének 53. évében január 24-én rövid szenvedés után elhunyt.

Szekendy Tamás a soproni zeneélet egyik reprezentáns alakja volt. 1961–ben született Sopronban. A helyi zeneiskola után a Bartók-szakközépiskolában csiszolta tudását. Zenei tanulmányait Budapesten folytatta, zongoraművészi diplomáját a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban szerezte meg. (1985). Hazatérését követően a rendszeres koncertezés mellett a győri és a szombathelyi zeneművészeti szakközépiskolában tanított.

A soproni Sztent Mihály-templom orgonistája és a Capella Savaria csembalistája volt. A kamara zenekarral számos alkalommal lépett fel szólistaként , több lemezfelvételt is készített. A Trio Antiqua tagjaként, continuo-játékosként világszerte rendszeresen koncertezett neves énekesek partnereként. A legmuzikálisabb, legtechnikásabb előadókhoz tartozott. A Régi Zenei Napokon az ő fellépése volt a rendezvény fénypontja, hiszen játékával és a kiválasztott darabokkal megmutatta, mi mindenre képes még az orgona. Egy egész zenekart tudott felidézni, ütőst, húrost, fúvóst a mély tubától a csilingelő piccolóig.

„A Szent György templomban áradt a madártrilla, kakukkszó, zúgott az erdő, koppantak a tánccipők. Némi kezdeti elfogódottság után a művész játéka erőteljessé, meggyőzővé vált, tele szenvedéllyel, energiával, de finomsággal és bájjal is. Az elvárt veretes méltóságtól a játékos tréfálkozásig mindent kicsalt hangszeréből.”
– írta róla egyik kritikusa.

Sopronhoz való hűsége azonban töretlen maradt: megannyi orgona- és zongorakoncerten örvendeztette meg művészetével a nagyközönséget. Ezek nagy része jótékonysági koncert volt.

Tanárával, Ferencz Évával kiváló kapcsolatot ápolt egészen haláláig.

Legutóbb így nyilatkozott:

– Ajándéknak tekintem az állandó lehetőségeket, hogy a Pannoniában a Bösendorferen játsszak, a Szent György-templom historikus orgonáján zenéljek, amely Közép-Európa legrégibb barokk orgonája, vagy épp a fertődi Esterházy-kastély fortepianóján.

A soproni közönség utoljára az újévi koncerten láthatta – hallhatta közreműködőként.

A legtisztább szívű, lelkű és legalázatosabb muzsikus, akit valaha ismertünk – így búcsúznak tőle barátai. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük… Emlékét tisztelettel és kegyelettel megőrizzük!”

(Köszönöm, hogy idézhettem Orbán Júlia írását!)

Hová tűnt Damon Hill?

Polt ügyész Palik László iskolájába járt, viszont ő nem visítóan, bambán őszinte, hanem sunyin köcsög. Életre szóló élményt kaphatott a Formula 1. 1997-es magyar nagydíján, ahol a mi Lacink fejhangon sipítozva nem találta az angolt, és üvöltött, mint a fába szorult féreg, hogy „De hová tűnt Damon Hill?” Emlékezhetünk, akik oly régen is élveztük a rendszer változását, hiszen akkor már túl voltunk Kaya Ibrahimon, viszont még Josip Tot előtt.

Azok kedvéért jutott ez szembe, akik nem láthatták akkor Palik közvetítését, lévén, meg sem születtek még, így azt hihetik, hogy a lopás az frissen kifejlesztett evolúciós tulajdonság a Fidesz-es egyedeknél, és csupáncsak az eemúttnyóóc hozta elő belőlük, meg a Gyurcsány elleni bozótharc, de nem. A gének ennél mélyebben gyökereznek, talán a felcsúti budi avas szagú parasztudvarán, de ezt már soha nem tudjuk meg.

’97-ben Palik azért váltott ezer megahercre, mert az addig a mezőnyben haladó Hill egyszer csak eltűnt a szeme elől, mintha a föld nyelte volna el, pedig csak a váltója ragadt hármasban, de a dobogóra azért így is befért az autójával. Ez az egész sajtótörténeti eset azért érdemel szót, mert ragadós. Polt Péter sem talál senkit, akit kéne. Például Farkas Flóriánt sem leli, sem itt, sem Fokföldön, sem Ázsiában (bocs, K. D.). Sorra mennek hozzá a feljelentések, ezek zömét elutasítja, ahol vizsgálódik, ott meg a gyanúsított tűnik el. Tényleg nem lehet így dolgozni.

Ehhez képest örömünkben a földhöz verhetjük piros pöttyös seggünket, hogy a Tiborcz-ügyet azért befogadta. Itt viszont, holott az OLAF nevekkel, számokkal, cégekkel megspékelt, voltaképp nyomdakész vádiratot adott a kezébe, mégis azt mondta, hogy ez olyan rohadt bonyolult ügy, hogy évekig kell babrálni rajta. Ebben nem az a legnagyobb baj, hogy minden jel szerint megússza a fenséges vej, mert ezt már úgyis tudtuk, hanem, hogy úgy tűnik, még hosszú évekig a hatalomban érzi magát ez a Polt. Ezt például nehezebben viselem, pedig így lesz.

Ilyen kilátások miatt nyilatkozhatta azt a másik OLAF-os buktás, ez a Homolya Róbert államtitkár, az ő hárommilliárdos saráról, hogy bagatell ügy. Az ezermilliárdokhoz képest tényleg az, viszont, ha azt vesszük, mennyien fagytak meg az idei langymeleg télen kies hazánkban, akkor meg nem. Választhattam volna akármely más elriasztó ellenpéldát is egészségügyből, oktatásból, és az egész nyüves NER-ből, csak arra jutottam volna, hogy a nagyüzemi lopás mellett ezeknek minden más le van szarva, Polt meg nem találja a bűnösöket.

Illetve hát, akit akar. Czeglédyt például, a Stop-Soros után meg, amit Semjénnel benyújtattak, majd azt, akinek nem tetszik a pofája. Én kérek elnézést, hogy ilyen apokaliptikus hangulatban vagyok, és nem lelkesítő szózatokkal szórakoztatom a nagyérdeműt, de higgyék meg, nem tehetek róla. A mocsok nem bennem van, hanem a függöny alatt szivárog be az utcáról, és azzal lengi be a szobát, hogy úgysem változik semmi. Végül is, ha úgy vesszük, a Kaya Ibrahimot meg a Josip Totot is meg lehetett volna találni, csak a Schlecht Csabához kölött volna becsengetni, de az sem ment.

A dolgok sokszor egyszerűbbek, mint hinnénk, és aztán mégsem. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Havas farsangfarka Kőszegen, sok érdekes jelmezzel

A vasi kisvárosban Kőszegen már évtizedes hagyománya van a farsangolásnak, jelmezes eseményeknek. Nincs ez másképp farsangfarkán sem amikor sok üzletben vendéglátó helyen jelmezt öltenek a dolgozók.

A város utcáit ilyenkor különböző maskarások járják.
A képgaléria ide kattintva látható


A délelőtt a kicsiké, a délután mindenkié. A rendezvény fénypontja a jelmezes felvonulás és az utcabál. Minden évben új és új nagyon ötletes öltözékek kerülnek elő, amik java saját készítésű. Ettől még sokkal érdekesebb, látványosabb a kőszegi karnevál. Az idei évben is rendkívül színes volt a jelmeztár, szuperhősök, mesefigurák, boszorkányok, tűzoltók, cigányok és még egy pongyola pitypang is feltűnt bibéjével a forgatagban.

A Menetet személyesen Charlie Chaplin vezette.

Fotóim ezen a délutánon készültek, és ide kattintva láthatók.

A brüsszelita gáz

A rezsi egy pillanatra kiszabadult Németh Szilárd halálos öleléséből, és ezt ő szemlátomást nehezen viseli.

Az egész téboly úgy kezdődött, hogy a nagyhatalmú sündisznócska – bocs tüsik – látogatást abszolvált a TEK-nél, hogy a csapatok harckészek-e, meg, hogy lemosták-e már a föliratot a páncélosukról, ami a karácsonyi forgatagban ráfújódott, míg a bátrak terroristát kerestek a jászolban meg a szamár füle mögött. Itt a kikelet mindjárt, legyenek má’ fössek a harcosok, ha valamelyik urnánál nyolcadikán elszabadulna a pokol, és rossz helyre rajzolnák az ikszet.

Minden rendben lévő volt, csak az a kurva Brüsszel rajzolt gondülte csíkokat megint Szilárdunk zsírtól telt tarkójára. Mer’ az E.ON olcsóbban akarja adni a gázt, mint ahogyan a rezsicsökkentés nagykönyvében az évekkel ezelőtt megíródott – ez derült ki, midőn Szilárdunk a TEK után sajtótájékozott -. Nemá, ugyehogy. Ez a sorosista E.ON úgy hekkeli meg a rezsiharcot, hogy olcsóbbé fűt meg főz a nemzethy gázszolgáltatónál. Borzalom, hová vezet ez.

Azt mondta az imperialista E.ON, hogy a szabadpiacról szerzi be a naftát, ezért árat csökkent, amivel éves szinten az ő fogyasztói olyan tizenháromezer pénzt spórolhatnak, ami több mint egy Bözsi. Hallatlan. Az ilyenekkel, amikor nem a Rétvári jelenti be, hogy mennyit hagyott a ’zemberek zsebében a Viktor, miután szuszogva szétlopta magát, szóval az ilyen váratlan helyzetekkel nem tud mit kezdeni a csürhe, mert kicsúsznak a kezéből a dolgok. Megkérdőjeleződik a mindenhatóság nimbusza, következésképp csak hápognak, mint most a rezsi atyaúristene is.

Viszont, hogy mit, az megér egy misét. Erre tessenek gombot varrni, hogy azt kérte, az emberek ne hagyják becsapni magukat. Megjegyezte: aki elfogadja az E.ON ajánlatát, az “kimegy a szabadpiacra” két évre. Németh Szilárd az E.ON-nak azt javasolta, “kicsit fogja vissza az agarakat”, és ne avatkozzon be a választásokba. Mert, hogy Németh szerint az energiaszolgáltató ajánlatával egyértelműen a politikai adok-kapokba száll be, Brüsszel oldalán. Most levegőzzünk kicsinyég, és vonjunk mérleget.

Íme, hölgyeim és uraim, ide vezet a gát nélküli lojalitás, a totális szervilizmus és a hatalom végtelen akarásának furcsa, rothasztó elegye. Hogy elmegy tőle az ember esze. Most jámborul azt mondom a mi bábunkra, hogy idióta. És, ha azt hiszed, ezzel megengedően, mint egy agyilag lassú, dagadt óvodást jellemeztem őt, akkor tévedésben leledzel. A szakirodalomban ugyanis a félkegyelműség fokozatai az imbecillis, debilis idióta sort mutatják. Ez utóbbiba fér bele az is, amikor a szerencsétlen delikvens taknya-nyála összefolyik, és ennyit a testi tünetekről. Meg én kérek elnézést.

Hanem a lelke. Az a katyvasz, amiben tort ül a bamba gonoszság, és egy idő után azt hihetnénk, hogy nincs lejjebb, és tényleg nincs. Ott ül ő mindennek az alján, és az ilyen böfögések csak a masszív sötétség bugyborékai, mert már rég eljutott a négy láb jó, két láb rossz olyan igazságához, amin kívül egyéb nem is létezik. Esetünkben például a nemzeti gáz drága, a nemzeti gáz jó, a brüsszeli gáz olcsó, a brüsszeli gáz rossz őrületéhez, amit kiegészít néhány migráncs és Soros felüvöltés, amikor nagyon fáj neki.

Ez, hogy tutul, mert a népek olcsóbban kaphatják a gázt, mutatja, hogy a szaros politikájukról minden máz leomlik végül. Nem a polgár, a család, a kereszténység – meg még milyen hazug agymacskájuk van – a fontos, hanem csakis a hatalom meg a csókosok, és mindenáron. Nem akarok én nagy szavakat használni, de ez az út vezet oda, majd, hogy robbantsunk fel mindent, ha már nem lehet a miénk, meg, hogy ez a nép nem érdemel meg minket, így pusztulnia kell, mert elbukott. Ilyen történelemkönyvi párhuzamok ugranak be hirtelen-váratlan.

Csöndben jelezném töketlen ellenzékünk számára egyébként, hogy itt van egy újabb ziccer. Ahogyan Lendvai Ildikó 2002-ben lassan mondta, hogy Orbán is megértse, nem lesz gázáremelés, most is tagoltan kéne a panelproli tudatába injektálni, hogy nem lesz gázár-csökkentés, amíg ezek vannak. Egyszerű játék ez, és még hatása is lehet. Vagy ha nem, hát kisnyúl, és eljön az idő, hogy nemcsak azt mondják meg, mennyiért fűtheti a ’zember a seggét, hanem azt is, hogy ki kaphat gázt, hogy meg ne fagyjon. Viszont én szóltam.

Nyafogok

Tegnap, mint akármelyik más munkás éjszakán már végtelen évek óta, kimazsoláztam egy friss szeletet a magyar narancsból, bemutattam, kiforgattam, megráztam és eldobtam, miután elmeséltem, hogy milyen illetlen dolgokat gondolok róla. Mert ez a dolgom.

Hogy tükröt tartsak a valóság elé, és átszűrve háborgó mellemen a visszavert fényt, odacsöpögtessem a képződött szurkot, hogy ilyen éteri képzavarral érzékeltessem azt, nem a világot váltom meg én, mert nem is tudnám, csupáncsak ábrázolom a prizmámon keresztül, és mindenki azt gondol magában utána, amit csak akar.

Van, akiben felbuzog valami, hogy télleg elmennek a francba a leföstött alakok, más habitusú polgártársak pedig elküldenek engemet az anyukámba, és ez így van jól. Nem vagyunk egyformák ugyanis. Viszont a foglalkozás mindkét esetben eléri a célját, reflexiókat generál, és gondolkodásra késztet, ami nem megvetendő foglalatosság a mai leharcolt világban.

És akkor tegnap a képembe kapom a fotelforradalmárság vádját, meg, hogy nyafogok és szörnyülködök, szó szerint így: „Kérdésem lenne. Legalább ötven olyan oldalt ismerek ahol ehhez hasonlóan nap mint nap megy a fotelforradalmári nyafogás, hangulatkeltés, szörnyülködés. De kérdezem, ki, mit tett mostanában azért, hogy ennek vége legyen a való életben?”

Ez engemet szíven ütött. És nem az egyéni hiúság és kudarc okán, azt leszarom, mondhatni, és nem is jajidesanyám én most elpusztulok módon, meg mi lesz velünk nagymama érzéssel, hanem, olyan mellbe klopfolósan, hogy léteznek polgártársak, akiknek fingja sincs arról, miként működik a világ.

Hogy vannak a forradalmárok, meg vannak a krónikások, és a kettő halmaza elég ritkán esik egybe. Leginkább csak romantikus időkben, de a mostani nem nevezhető éppen annak. Az ilyen buzgalom nem egyedi egyébként, kapok én felkéréseket e-mailben is, hogy – látván vívódásomat – csatlakozzak mindenféle harcos képződményekhez, és ezeknek is csak azt felelem, hogy én író ember vagyok, nem pedig partizán vagy kiképző őrmester.

Nincsen tankom, buzogányom, de még egy szaros macsetém sincs. Billentyűzetem van, meg göcsörtös ujjaim. Nekem azt rendelte az én karmám, hogy megmutassam a népeknek a téboly sötét bugyrait, erősíteni ezzel az olvasóban, hogy nincsen egyedül, és más halandó is legalább annyira szenved a képtelen világban, mint ő, mert ez is jó bír lenni.

Sőt, ha a csillagok szerencsésen állnak, még az is előfordulhat, hogy valamely tévelygő bárány, aki azért olvassa el az irkálmányomat, hogy utána verbálisan keresztre feszítsen, mégis meginog narancshitében. Bár erre kevés az esély, mégis játsszunk el a gondolattal kicsit.

De nem adok lángoló útmutatást csapataink harci mozgásáról, és nem is a nyíló pitypangot énekelem. Csupáncsak ábrázolom azt a világot, amelyet a mindent beterítő orbánmédia elég fals módon tár a nagyközönség elé, és hiszem azt, kell a józanabb honpolgár számára az ilyen szöveg, mert ebből tudhatja meg, nem neki ment el az esze, hanem a hatalomnak.

Ennyi a munkám értelme, nem több, és nem kevesebb. Viszont ha fotelből űzöm is – hülye kemény székről egyébként -, abba nem hagyom. Mert, ha elönt minket a világmegváltó harci tűz, és nekiesünk a bozótosnak ész nélkül, annak sok értelme nincsen, mint annak a világnak sem, amelyben nem létezik vers meg zene.

Hát, ennyit tudok felhozni mentségemül tekintetes bíróság De, ha így sem lett volna teljesen érthető, mi a francról hablatyolok, akkor hallgassuk meg Füst Milánt, aki igen bölcsen, már előre kért elnézést Hábi Szádijában azoktól, akik égzengést vártak, holott csak a szívét csomagolta ki előttük:

„…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz. De ne csak az eszeddel figyelj, mert az nem elég nekem. Az egész lelkeddel, vagy mondjuk úgy: a szervezeteddel figyelj rám, akkor jobban meg fogsz érteni. És az idők folyamán egyre jobban, erről biztosítalak…”

BARÁTSÁGOS EMBEREK I. – a Madárdoktor, meg a Buotos Lajos…

Történet, vagy öt esztendővel ezelőttről…

Van úgy, hogy rég elfeledett holmikba, emlékekbe botlunk, rendrakáskor, nagytakarításkor, vagy éppen költözködéskor. A fiókokat ürítve elmélázunk egy-egy apró papírfecnit morzsolgatva, felidéződnek pillanatok, amik talán soha többé nem térhetnek vissza. Ezek a mi kis házi múzeumaink… A kor előrehaladtával egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emlékek sora leginkább a veszteségeink felsorolásából áll. Sokan csak későn eszmélünk, akkor szeretnénk szólni, amikor már nem lehet… késő!

A minap, könyveket pakolva egy szeletke papír hullott előttem a földre. Névjegykártya. Tulajdonosa, valaha úgy látta jónak, ha mindazok az információk elférhetnek rajta, amiket fontosnak tartott. Nem szimplán név és cím, meg telefonszám, de kép és piktogram, mely a világ minden sarkában ugyanazt jelenti… Sólyom és vöröskereszt…

Persze, vannak dolgok, amiket nehéz elképzelni. Aki nem látott még cseresznyemagozót, vagy tubuskinyomót, az valószínűleg elmélázik egy pillanatra, ha a kártya két fő gondolatát megpróbálja elképzelni: védett ragadozó MADÁRKÓRHÁZ, meg GARÁZSMÚZEUM. Olyan mesebéli, megfoghatatlan képek villannak elénk, amik valahogy nem akarnak összesimulni.

003

002

001

A védett ragadozók, meg a múzeumok tárlóiban az öröklétre szenderedett tárgyak két különleges lelki alkatot feltételeznének, pedig a madarak gyógyítója, vagy ahogy önmagát nevezte, a madárdoktor, no meg a múzeumi teremőr ugyanaz az ember… volt. És talán ezt a szót, itt a legvégén, na ezt volt a legnehezebb leírni most! Pista bácsi elment. Talán úgy a leghelyesebb, ha azt írjuk: búcsú nélkül. Ahogy a legendák illannak el, nesztelen, s csöndjük, hiányuk csak jóval később kezd sajogni!

005Még látni vélem a garázsmúzeuma kitárt kapuján át, ahogy kezében a flintával, sisakkal a fején masírozik, aztán, mikor mellém ér, odasúgja, csendesen: vigyázz a múzeumomra, ha már nem leszek!

Találkozásainkat nehéz volna felsorolni, valahány fészekből kipottyant bagolyfiókát, akárhány cinegét vittünk hozzá, jóságos ujjai közt mindahányan megnyugodtak. Rá bíztuk, a gondjaira hagytuk a madarakat, aztán, hogy legközelebb mentünk, még fölemlegette a röptüket. Mesélt az utolsó együtt töltött pillanatokról, aztán könnyezve visszaadta a felgyógyult madaraknak a szabadságot… Kőszeg felett valahány madarat látok repkedni, eszembe jut, hátha éppen a felgyógyult és felerősödött fióka szárnyalását szemlélem…

(…)

A határ túloldalán, a Szék-patak partján, Őriszigeten áll az öreg vegyeskereskedés. A kapuja zárva, évek óta már. A helyi tájszólás buotos, azaz boltos Lajosnak nevezte egykori szolgálóját. A Pathyk közt az egyik legöregebbet, akit mindenki ismert a környéken. Felsőőrött a felszegiek, a vasjobbágyi gelencsérek utódai, a vasvörösvári és alsóőri gyepűvédő székelyek unokái, akiknek padlásait évtizedeken át járta. Ahová feljutott, onnan minden törött cserepet, mozsarat, fakanalat… összegyűjtött! Néprajzi múzeum lett előbb a pajtából, a konyhából a tisztaszobából, a hálóból, legvégül maga a bolt is egy letűnt kor, a schillinges Ausztria lenyomatává változott.

006

007

008

Lassan egy éve már, hogy vasárnaponként nélküle ballagnak a szigetiek az evangélikus templomba. Buotos Lajos helye üres. Elköltözött ő is… Míg élt, bár egyre félénkebben, de mindig  megkocogtattam az ablakát. Az öröklétnek tűnt, mire ajtót nyitott, de aztán mesélt, megállíthatatlanul. A boltról, az asszonyról, meg a korán elballagó fiáról, akire örökül hagyhatta volna a portékáit… Amikor utoljára beszéltünk, csak annyit kért tőlem, ha meghal, segítsek gondoskodni a múzeumáról… Tenném, de…

009

Látom már, ő is csak egy hóbortos öregúr marad az emlékek ködében! Milyen kár! Milyen nagy kár, hogy ilyen értelmetlenül kevés, ma, megszállottnak lenni! Hinni abban, hogy adni jó, és talán kevesebb ellenségünk lehet, mint barátunk. Mostanság, a júniusi rőzsetüzek éjszakáján rájuk emlékezem, néhány apró emlék, kacat és ócskaság válogatása közben.

Ez a múzeumok éjszakája…

Katatónia és hokimeccs

Mint a reménytelen helyzetben lévő ellenzéki média ótvaros tagja, kötelességemnek tartom, hogy ismét reagáljak Puskás Imre – Fidesz szóvivő, vagy mi a rossebb – vasárnapi elmebajára. Mert, bár rohadtul tele van vele a tököm, de így kell cselekednem, mert ezt követeli a rommá lőtt haza, és nem tehetek úgy, mint Störr kapitány apukája, aki „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – Mondta, és csendesen elhunyt.” gesztussal került be F. M. feleségének történetébe.

Stopsoros, perszehogy. Ezt, ha például én vért hugyozok, vagy épp te, drága olvasó, akkor is elfogadják, különben sírba süllyed a nemzet, vagy O. V. potroha, ez még nem eldöntött véglegesen. Viszont ez a Puskás egészen sajátosan kezdett el beszélni a stopsorosról, mint akadálypálya, úgy föstötte le azt, valamint kisnyúl is, ha jól odafigyelünk. Aztán olyan új fogalmak is elhangzottak, mint határvédelmi illeték, amelyet majd attól szednek be, akitől csak akarnak, mert például kajla neki a füle, vagy görbe a farka.

És még sok mindent mondott ez a Puskás, amit most nem idéznék ide, mert mindenkinek a könyökén jön ki már, ami miatt voltam bátor elmondani, hogy én is unom, holott munkaköri kelességem ilyeneket olvasgatni. E tevékenységem során egyre inkább elhatalmasodik rajtam az a képzet, hogy ez a mi országunk valami ismeretlen sötétség felé tart, mintha egy orbitális fekete lukba zuhannánk, és utunkat, mint jelzőkarók, ilyen Puskás féle katatón mocskok jelölik ki.

Ilyenben kell szenvednie a fideszes bagázsnak, mert a robotika még nem elég fejlett, és a szingularitás is gyerekcipőben jár, e kettő híján pedig csak a fent emlegetett kór ritmusos rohamai magyarázhatják a vég nélküli ismétléseket. Viszont, hogy ezt is tudjuk, attól még egy csöppet sem lesz jobb, sőt, olyas érzés keríti hatalmába az embert, mint az A. E. Bizottság tánczenekar lemezborítóját, amely a következő bölcsességgel ajándékozta meg azt, aki harminc évvel ezelőtt tanulmányozta: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” – és ez, valljuk meg, olyan igazság, amivel nehéz vitatkozni.

Viszont akkor mi a teendő? – Tehetjük fel a kérdést Lenin apánkkal – de megy ez nekem, de nagyon -, és akkor a hurkás ujjunkkal az ellenzéknek nevezett szürkés masszára bökünk, hogy viríccsá má, de nem teszi. Simicskától várják évek óta a nagy leleplezést, mondhatni azt, hogy egyedül döntse meg Orbánt, ha már egyszer felnevelte. És most itt az OLAF ledobja nekik a hőn áhított atombombát, és akkor mit csinál, na, mit? Saját magát, meg a listáit babrálgatja. Őrület.

Itt, Szombathelyen is például tegnap valami momentumos fickó utcaseprő jelmezt öltött magára, nekilátott takarítani az állomás előtti téren, mint a nép egyszerű gyermeke, és felszólította az ellenzéki pártokat, hogy álljanak be mögé. Ezt látván nem igazán tudtam se köpni, se nyelni, a nagyobbik baj, hogy a szavazópolgár sem tud majd. Hokimeccset lát ugyanis, ahol a felek komótosan leveszik a kesztyűjüket, akkurátusan szétverik a másik pofáját, a bíró pedig megvárja, míg kicsinálják egymást, csak aztán állítja ki mindkét barmot. – Ha szabad ilyen költőien ábrázolnom közállapotjainkat, ahol O. V. a csíkos ruhás mókus.

„Több millió bevándorlót kellene befogadnia Magyarországnak a következő öt évben, mert így tudja biztosítani a gazdasági növekedés ütemét – jelentette ki tegnap Orbán Viktor kormányfő. A társadalom elöregedésétől egész Európában tartanak. Magyarország akár tizennégymillió embernek is megélhetést tud biztosítani – mondta tegnap a magyar kormányfő az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) üzleti ebédjén. Orbán Viktor a gazdasági növekedés fenntartását firtató kérdésre reagált úgy, hogy ehhez szerinte több millió külföldit kell foglalkoztatnia az országnak.”

Ezt 2001. június 6.-án írta az Origo, amikor még múkodott, és nem a felfedezés boldogsága miatt copyztam ide, hanem mintegy segítő kezet nyújtottam töketlen politikusainknak, hogy ne az utcát söprögetve óhajtsák elnyerni a nép elkínzott bizalmát, hanem mutassák be neki, hogy Orbán meg a csürhéje hogyan szarja szembe önmagát ciklikus rendszerességgel. Mindemellett persze nem ártana például az ország házában fölrúgni egy-két asztalt, amikor Soros csatakiáltással herélik ki azokat a civileket, akik voltaképp helyettük is tépik a szájukat. Hogy ne maradjanak tök egyedül a vérzivatarban.

Mondjuk, azért.

Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt

Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Télbe zárva 2018.

A hangulatos farsangi időszakot idézve, évek óta a Dési Huber István Általános iskola rendezi meg a meseillusztrációs rajzversenyt és karneváli álarcokból álló killítást.


2017. november 30-án megrendezésre került a “Télbe Zárva” meseillusztrációs rajzverseny első fordulója, melyen egy karácsonyi történetet hallgattak meg az óvodás gyermekek és ehhez készítettek rajzokat. A maszkokat iskolás és óvodás gyerekektől várták. A beérkezett 186 alkotásból látható kiállítás az iskola aulájában.

A megmérettetésen hét óvoda és hét iskola gyermekei vettek részt. A kreatív alkotások díjazására február kilencedikén került sor, a hamarosan látható képgalériánk ekkor készült.

Botka zacskója

Most meg Botka lopta szét a nemzeti, keresztény hazát, ráadásul szegény Toller Lászlóval párban, amit az ECHO TV-nek sikerült kideríteni. S mivel azt senki emberfia nem nézi, a Magyar Hírlap is megírta, hogy legyen neki nyoma. Bár azt sem olvassák, csak az igazi agyalágyultak, az Orbán seggéből valók, meg én, a hülye.

Elindult tehát a körbehivatkozás-cunami, így a páratlan páros ganyésága hamarosan tananyag lesz. Viszont én nem azért foglalkozom ezzel, hogy az M1 majd a meccsek szüneteiben sugárzott egy perc gyűlöletben úgy vezesse be a témát, hogy, mint azt rezeda megírta, hanem, mert ismerni kell a bűnözők gondolkodását, meg, hogy jót röhögjek kínomban, azért.

Szóval azt írja a Magyar Hírlap (az ECHO TV nyomán, ugye), hogy még 2004-ben kétszázötvenmillió forint kenőpénzt kért zsebbe a szocialista Botka László és Toller László egy pécsi ingatlanüzletért cserébe. Most ez bukott föl az árból hirtelen egy bizonyos F. Attilából, aki állítólag egy német ingatlanbefektető cég magyarországi megbízottja.

Tizennégy évig tanakodott magában ez az F. Attila, hogy mondja vagy ne mondja. Viszont most, hogy az OLAF égeti Orbán tökeit, és a másik rabszolga lap, a Ripost már majdnem ott tart ez ügyben, hogy olyan nevű ember, hogy Tiborcz, nem is tapodja a Föld nevű bolygót, kreálnak itt egy Nokiás-doboz 2.0-át, amiben egyenesen zacskóban folyt a bűnözés, abban lafogtak a sok milliók, ami teljesen életszerű, ugye.

F. Attila azt tudatta a tekintetes ECHO TV-vel – amit leírtak neki -, hogy ő személyesen adott át csúszópénzt reklámszatyorban, mégpedig így:

„A vételárat a pécsi vagyonkezelő felé a szerződés szerint a befektetők a bankon keresztül elutalták, dr. Botka László és Toller László urak felé pedig a kétszázötvenmillió forint több részletben a befektetők engedélye alapján megfizetésre került. Nyilván a bankból, csak kisebb részletekben, hosszabb idősíkban lehetett ezt készpénzben megoldani. Jómagam egy alkalommal vittem összeget, ami egyébként ötvenmillió forint volt, méghozzá a Parlament melletti Biarritz étterembe, ahol az emeleti részen várt Botka László és Toller László, az átvétel ott történt meg. A reklámszatyorban lévő pénzt átvették, majd valamelyik úr sofőrje levitte a szolgálati járműbe, a többi tételt kollégáim több kisebb részletben vitték kézhez dr. Botka László és Toller László uraknak”.

Ennek olyan rendőri jelentés fílingje van. És lássuk be, ez a nívó már közel áll az ürgebőrhöz, és tulajdonképpen a képtelenségekkel nem is akarnék foglalkozni igazán. Mert Botka lehet, hogy tróger, ugyanis politikus, ellenben biztosan nem hülye, aki éttermekben, zacskóban veszi át a lóvét. A védekezésképtelen Toller belekeverése ebbe az egészbe meg csak ocsmány hab a tortán.

Hanem, hogy ezt kigondolták és leírták neki, ennek az ismeretlennek, hogy ez a szintjük, na, ez már érdemel egy kis megfontolást. Nem az, hogy hazudnak, ez alapvetés, hanem ez a gagyi, ami kifolyik belőlük, ez már riasztó.

Két utat és módot lehet kihüvelyezni a királyi szöveggyártásból, amit valami ismeretlen okból újságírásnak neveznek. Az egyik az infantilis debilitás, amivel egy rosszabb kiszerelésű ötödikes szintjén védik a birodalmat, a másik a Bayer-féle artikulálatlan üvöltés, de ez az ő olvasatukban már olyan magas irodalom, ami plecsnit érdemel.

De amikor ilyen Botka-Toller történeteket gyártanak, akkor már Virág elvtárs filozófiáját követik, ami ez:

„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!”

Itt tartunk megint. Csak azt nem értem, akik most tobzódnak a trágyában, nem gondolnak bele abba, hogy egyszer minden véget ér, ez a téboly is, és, hogy akkor mi lesz. Akad-e majd valahol egy opálos tükör, amibe belenéznek, vagy sem. És majd hová tűnik az a mostani nagy pofájuk. Na, az megint érdekes történet lesz, csak győzzük kivárni.