Ljubjana, az már Nyugat?

Szlovénia szerencsés ország. Van neki majdnem háromezer méteres hegye, meg tengere is, viszont soha nem volt ellentengernagya, akinek máma szobrot akarna állítani. Sőt, nem irtotta ki a világra jövetelekor kapott nevéből a második tagot, és még mindig így néz a Napra: Republika Slovenija. Ebből is kitetszik, hogy semmit sem ért az univerzum unortodox és illiberális fejlődési vonalából, meg is nézheti magát, meg mi is őt.

Vérecskében született 1991. június 25-én, amikor kikiáltotta Jugoszláviától való függetlenségét. A JNA, tehát a Jugoszláv Néphadsereg csak kicsit volt morcos, kétheti lövöldözés után csönd lett, és véget ért a tíznapos háború. Srebrenica messzire volt, meg különben is, Pusztai Gyula, a Vas Megyei Közgyűlés akkori szoci elnöke elsőként ismerte el a szlovén államot, az ellen meg mit tehettek a tankok? Semmit se, ugye.

Szlovéniának eurója van, úgy általában vigyorog, nem akarja sem a szerbek, sem a horvátok torkát átharapni, nincsenek diktátor cimborái, és nem jár nyári egyetemet tartani se Ausztriába, se Olaszországba, hogy onnan üzengessen haza, Ljubjanába. Egyáltalán nincsen benne a történelem fő sodrában, senkit nem hajt el az anyjába a külügyminiszterük, és olyan élhetetlen népség, hogy a harcias hírekben alig is szerepelnek.

Tegnap megtört a nagy csend, mert az elnökük, ez a Borut Pahor nekilátott sétafikálni az országában a fiacskájával meg két újságíróval, hogy jövő hétfőre, napi negyven kilométert poroszkálva átszelje kies hazáját, és megérkezzen a tengerhez. Induláskor el is mondta, hogy ő kampányol, meg különben is, a szabadsága alatt azt tesz, amit csak akar. Ez valahogyan jobb módszer, mintha Hodostól Koperig teleszarná kék plakátokkal a hegyeket, erdőket meg az anyja valagát is.

Akik szeretik ezt az elnököt, dicsérik a sportosságát, de a népszerűségen kívül más előnye is van a gyaloglásnak. Fitneszguru honlapok szerint ettől lesz lapos a has, és feszes a fenék. Nekünk is van közjogi méltatlanságunk, akire ráférne egy kis séta, nem csak a mangalica termet miatt, hanem orvosi szempontból is. Azt mondják a tudós doktorok, hogy a gyaloglás minden mozgások szent grálja, ezért egyetlenünknek is meg kéne fontolni, hogy egyszer az apostolok lován szeli át a birodalmát, de hát, azt várhatjuk.

Pedig egy ilyen túra a számos lehangoló tapasztalat mellett rengeteg előnnyel is járna. A gyaloglás csökkenti a szívbetegségek és a stroke kockázatát, megelőzhető vele a cukorbetegség. A gyaloglás során javul az ember erőnléte, rugalmasabbá válik a teste, és növekszik az állóképessége. Segít a fogyásban és az ideális súly megőrzésében, emellett hozzájárul a jó alváshoz, a fokozott szellemi tevékenységhez, sőt még a depressziós érzések leküzdésében is támaszt nyújt.

Továbbá, gyaloglás közben endorfinok szabadulnak fel az agyban, olyan vegyi anyagok, melyek fájdalomcsillapítóként működnek, és segítenek lazítani, a nyugalom és a jóllét érzésével töltve el az embert. Tisztára haszon, és ha én gráci orvos lennék, csak rábeszélném prime minister O. V.-t egy ki sétára a páncélozott kisbusz helyett, ami törekvés, valljuk be, hamvába halna. A paranioa ugyanis eléggé behatárolja az ember mozgását meg a gondolkodását is, ami utóbbi a mi esetünkben a nagyobbik baj.

Viszont más gondok is akadnak. Amellett, hogy minálunk rendszerint a kedves vezető szotyolázásáról, parlamenti csokizabálásról, vagy lakótelepi, partedlis pörkütt-tunkolásról születnek képek, a népek sem tudnák elviselni a menetelését. Vagy – mint Briannél -, megtalálnák az ő tökét, és a rajongók követnék a sivatagba meg a hegyekbe, esetleg másik opcióként morcos alattvalók fölhúznák őt egy lámpavasra. Más kimenetel nincsen, marad hát nekünk a sétafikálás két formája, az egyik a CÖF, a másik meg az éhségmenet, és ezzel mindent el is mondtunk hazánk lehangoló állapotjáról.

Ilyen fennforgások közepette már csak egy, nagyon halk kérdésre futja: Tessék mondani, Ljubjana, az már Nyugat?

BÉNÍTÓ MAGÁNY – Magdi néni verse, a viseltes füzetlapon

Tudom, hogy sokkal érdekesebb lenne egy vidám kis sztori a szomszéd lányról, aki elhatározta és meglépte a lehetetlent.
Jobb volna írni valakiről, aki rekordokat állít fel, csúcsokat dönget – az ismerősei vannak, vagy tízezren, s most éppen a tengerparton sütteti…

Valami miatt, ezeket a lendületesen felépített történeteket már mindenki ismeri.
Van épp elég oldal, ahol fényképek tömegeivel mutatják meg a siker világát.
Így van ez rendjén… gondolhatnánk!

Ugyan, kit érdekelhet valaki, aki szürke, mint egy veréb, s mégis hetente mérkőzik, s minden erejét a túlélésnek szenteli? Feszegeti a lehetetlen határait… Pedig van ilyen!

Egy kicsinyke zalai falu legelején, a „lappban” lakik, ott, ahol véget ér az erdő, s kezdődik a domb, ami olykor az égig ér.

„Négylábú.”
Így nevezik őt.
Pár éve már, hogy ezt a nevet ráaggatták, s ő egyszerűen beleszeretett.
Így mutatkozik be, ha ismeretlennel találkozik.

Két hatalmas bottal, görnyedt háttal közlekedik.
Csak a vasárnapot várja.
A domb legtetején áll az öreg templom, oda igyekszik, minden héten.
Két bottal, két tönkrement lábbal éppen két óra az út.
Oda-vissza négy.
Minden vasárnap kilenc órakor útra kél, tizenegyre odaér.
Mire a pap megérkezik, ő már imára kulcsolt kézzel fohászkodik.
Aztán, hogy éppen délidőben véget ér a szentmise, felnyalábolja a botokat, hazabaktat.

Azt mondja, szép az élet.
Váltunk néhány szót, kiderül, túl van már a kilencvenhatodikon.
Az elmúlt időkről, a messze került gyerekekről beszél.
Magára maradt…

Hallgatnám még, de várnak rám, ő pedig útnak ered.
Azt mondja, kettőre éppen hazaér… Mintha fontos volna. Mintha bármi fontos volna…

Búcsúzáskor a kezembe nyomott egy gyűrött papírost. Azt mondta, ő írta. Vers van a viseltes füzetlapon. Egy asszony, a négylábú gyötrelme. Nem kérdeztem, hogy közreadhatom-e, nem kérdeztem, miért éppen én kapom. Mert nem jutott eszembe egyetlen értelmes kérdés sem…

Görbék a sorok, a rímek bukdácsolnak, talán túlontúl egyszerű is a mondanivaló…semmiség…

„Ősz hajú anyóka, édesanyja egynek,
Kinek karácsonykor képeslap se telhet…
Anyóka, ki hajnalban az ablakhoz baktat,
Szózatát intézi, ím’ a kelő Napnak:
Köszönöm, hogy látlak mindeneknek fénye,
Köszönöm szívemnek félő reménysége!

Szolgáltam, míg bírtam… magamra maradtam,
Csak téged várhatlak minden pirkadatban,
Csak tőled búcsúzom, ha fáraszt az este,
Megbocsájtó csöndet, éjszakát keresve,
Te leszel, ki virraszt, ha eljön az óra,
S társak nélkül térek végső nyugovóra…

Adj másoknak derűt, szeretetet, álmot,
Koppanó lépteket – érkező családot…
Étket éhezőnek, fázónak kabátot,
Gyógyszert a betegnek, ha szenvedni látod,
Ne hagyj mást magára, vacka szegletében,
Ne fojtson meg mást is a közöny, a szégyen!”

A tótágas életérzés

OV kicsi kis álommanói megint szorgosak voltak, és azt fészkelték a fejecskéjébe, hogy amely idő alatt a nemzet apraja testnevel, nyög, izzad és halni készül, mindeközben szállja meg őt a haza letaglózó szeretete, hogy másra se bírjon gondolni, ha békaüget, kötélmász, kislabdát hajít vagy lóg a szeren, mint az alélásra a honért.

Ez nehézségeket okoz a rendszer csálé fogaskerekeiben. A kedves vezető ugyanis csak fölskicceli a gondolatait, mit is óhajtana, hogy az istenadta permanensen fejlődjön az ő jellemében és szellemiségében, aztán a csicskáknak ezt az egészet működőképessé kell tenni, ami viszont nem megy, és lányos zavarukban hülyeségeket beszélnek. Olykor kupakokat is.

Maruzsa Zoltánnak magas hivatala van, amihez minden bizonnyal eszet is csomagoltak neki a tízórai mellé. Ő a köznevelési helyettes államtitkár, aki magára vette a terhet, hogy kiszínezi az orbáni vázlatot, és bár ne tette volna, mindenkinek jobb lett volna úgy. Rövidre zárta a problémakört, és kijelentette, hogy a testnevelés alatti hazaszeretet az egy életérzés, akárha dolce vita.

Vagy la bella vita, netán united colors of benetton. Ezekről tudjuk, hogyan érzik az életet, a dekadens olaszok hedonizmusa ölt testet az egyikben, a benettonost meg el se merem mesélni, az tisztára gender. Beleborzong a talpai egymásra lépős magyar fiatal, Harrach vigyori pedig meghasonlik hallatán. Ne is beszéljünk róla, de még akkor is itt marad nekünk ez a hazaszeretet, mint életérzés, amely minden bércet és ürgelukat teljesen kitölt.

Ezzel kell valamit kezdeni, meg kell tudnunk, mire gondol egyetlenünk, amikor hazaszeretetről hadovál. Az ő gusztusának megfelelő körülírást a Pallas Nagy Lexikonjában találhatjuk:

„A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején.”

Sínen vagyunk, ez kell a kedves vezető avítt és avas lelkének, ebben benne van a nemzetre leselkedő veszedelmektől, megpróbáltatásoktól kezdve minden, amire a NER-nek szüksége lehet. Éppen csak a Soros nem. Viszont az a gubanc vele, hogy ez olyan romantikus duma a nagyságos Millennium idejéből a múlt század végéből, mutatva a drága haza porosságát már akkor is.

Ebből a pallasos szócikkből maga Jókai mosolyog ránk, a drága ember, aki akkor merült nyakig a romantikába, és mesélt nekünk aranyemberekről, amikor a bűnös nyugaton Balzac már évek óta körmölte az Emberi színjátékot, Dickens meg rég halott volt, túl a Twist Olivéren. A mi irodalmunk csak úgy fáziskésésben volt, mint az egész ország és annak népei. Ezt a gátat szakította át először Ady, aki száz éve még mindig a feudalizmus ellen irkált, meg is utálták ezért, és meg is kapta a nyakába a maga Szabolcska Mihályát, mint mi most a penészes Orbánt.

Mégis sorsszerű ez az egész, igazolása mintegy annak, hogy miért leledzünk még mindig a múlt század harmincas éveiben. Aki pedig nem komálja a darutollat, hazaáruló. Sok Ady van máma, sokakat gyűlölnek is cefetül a hazát szeretők. Mindezt az adys lázadozást óhajtja csírájában elfojtani a NER, midőn futkosás közben magyarkodik a gyermekekkel, és ezt a pedofíliát a te csemetéddel teszi, nyájas olvasó. Neki ad puskát a kezébe, őt óhajtja lehülyíteni, hogy nemzeti színű legyen még a szeme szivárványa is. Így óhajt nacionalista pockokat tenyészteni a maga képére és hasonlatosságára, aztán majd kiderül, mire megy, amikor Istennek képzeli magát.

Fortélyos élelem igazgat

Bánatos szemű vizslák ide vagy oda, a Jobbik mégiscsak náci alakulat, ha tetszik ez a tábornak, ha nem. A Fidesz pedig – a változatosság kedvéért – szalonnáci (vagy törzsökös), de mindenképpen echte fasiszta. Ezért a kettőért hugyozik állva kies hazánk idióta lakosságának jó része, és ez az igazi tragédia, nem az, hogy pusztulnak a méhek.

Valahogyan kódolva van ez a piros pöttyös seggünkbe, mint az ’44 alatt és után alaposan ki is derült, de Rákosi idejében úgyszintén, teljesen mindegy, hogyan nevezte magát a kopasz helytartó. És az is igaz, hogy ezt az évtizedes tombolást sikerült Kádárnak, a második Moszkva-csicskának konszolidálnia, ha komilfó ez máma, és, ha nem, akkor is.

Viszont, hogy az ordas eszmék ma bolondgombaként burjánoznak, az mindenképp a krumplileves-rajongó bűne, aki nagy egyszerűségében minden elfajzást a szőnyeg alá söpört, hamis gmk-s idillbe nyomorítva az országot. És persze, hogy vége lett annak is, hogy most körbefordulva az idő kerekén tartsunk ott újra, mint a fehér lovas tróger alatt.

Dúró Dóra, Jobbik-alelnök elszólta magát, és kiderült, ha hatalmat kapna a pártja, meg ő, az általános iskolát el nem végzettek nem szavazhatnának. Ezt az ideát minősíteni teljesen fölösleges, még akkor is, ha azzal indokolja a lázárját, hogy őket lehet megvenni öt kiló krumpliért, azért aggódik. Pedig nem az egyszeregy tudása meg a Zengő ABC a választóvonal, hanem az éhség.

Ez valahogyan nem jut eszébe az alelnöknek, de a kormánypárti Holliknak sem, aki szerint a Jobbik lenézi a tudatlanokat – így, lehet, őt is -, és, akinek ennek kapcsán valahogyan az SZDSZ jutott az eszébe, pedig a kék madarak sírján már a virágok is rég elhervadtak, de a szelleme a Jobbikban kísért. Hollik szerint, ezt el ne feledjük. Ha ezt nekem valaki elmagyarázza, kap tőlem egy hangszórót.

Viszont ez csak a kisebbik ocsmányság, mert kibukott az igaz Z. Kárpáti Dánielből is, aki állítólag a mi nácijaink népesedés-politikusa lenne. Ő azt delirálta, hogy akkor fizetnének családi pótlékot, ha a szülő betöltötte a tizenkilencedik vagy huszadik életévét, sőt, a mélyszegénységben élőknek sem járna della egyáltalán.

Innen már csak egy apró lépés a sterilizálás, amiről nem mesélem el, kinek a jámbor ötlete volt 1933 után. S ha még ez nem is, az már pöfögésre készteti az agyamat, hogy vajh, miben különbözik a cigánysoron született kisded attól, mint aki a Cinege utcában látta meg az elcseszett Nap világát, ugye, és keresztényileg, miheztartás végett csupán.

Hülyék minden pártban vannak, sőt, leginkább degeneráltak vannak a pártokban, viszont kitetszik, hogy az ilyen gondolatokra nagy a társadalmi igény is. Van valami gumiszoba nevű Facebook-oldal, amely arra szakosodott, hogy megváltja a világot. Itt is a – mondjuk ki – roma nők gyerekvállalásával foglalkoztak a napokban, mert mivel mással.

Ezen a fórumon a mi egyetlen echte Puzsérunk – aki attól celeb, hogy celebeket basztat, és ettől kurva okosnak képzeli magát – többek között azt feszegeti: humánus-e, ha a társadalom hagyja, sőt, támogatja, hogy több és több gyerek szülessen rendkívüli nyomorba, tudatlanságba normális kilátások nélkül, és negatív családi pótlékról ábrándol.

A celeb a köbön szerint az, hogy az állam családi pótlékot fizet a mélyszegénységben élőknek is, egyszerűen embertelen. Puzsér ezért azt javasolja, bizonyos vagyoni-szociális szint alatt szüntessék meg a családi pótlékot, sőt, legyen helyette egyfajta negatív családi pótlék, amely a nem szülést honorálja.

Neki sem ugrik be egyéb, mert valljuk be, ez így egyszerű, látványos, mindeközben azonban aljasul embertelen. Az a mai Magyarországon senki emberfiának eszébe nem jut, hogy az analfabétát meg kéne tanítani olvasni, és akkor nem kellene elvenni a választójogát. De az sem, hogyha megszűnne a mélyszegénység, akkor gyerek sem születne bele.

Csak, hogy lássuk, hol is élünk. Szavazójogot korlátoznának iskolai végzettség alapján, a szegények szaporodását visszaszorítanák – egyelőre még – adminisztratív eszközökkel, miközben az árják 2.1-es rátáját meg cukorkával jutalmazzák. Ez bájos keveréke az NSDAP meg a Kínai Kommunista Párt húgyízű eszméinek. Szép kilátások, mondhatni.

A bajuszos ideái így kísértenek a mai szögesdrótok között, és olyan a közeg, minden esély megvan arra, hogy úgy terjedjenek el, mint a lepra. Futballmeccseken vonatok indulásáról rigmusol a kisérdemű, melegeket irtanának szorgosan, kopasz neo SA-sok terrorizálnak, és a többi cukiság, ami van nekünk az úrban, miközben nyomatják a sorosmigráncsot, és ne dilizzen be az ember.

Itt volt nekünk a soha vissza nem térő esély, hogy az évezredes bambaságból kikeveredve letegyük a fokost, de ez nem kellett, póriasan tehát: elbasztuk. A végén még igaza lesz a züllött Orbánnak, hogy ez egy keleti fajta, és, ha megnézzük, még a piros pöttyöt is fölfedezhetjük a seggünkön, ami nem vigasz, hanem annak a bizonysága, hogy nem vagyunk erre a világra valók. Minden efelé mutat, miközben a szájunkig ér már a sár, és, hogy mi lesz a téboly vége, az megjósolhatatlan. Vagy inkább nem akarom elmesélni.

A MI ÖTVENHATUNK – amit nem fogunk megbocsájtani!

Miközben képtelenségek sorát írják egymásra hétpróbás gazemberek.
Miközben egymást akarják túlszárnyalni koholt vádakkal.
Miközben mindenáron azt akarják elhitetni velünk, hogy Te hazudtál, Te loptál, Te csaltál – nekünk csak egyetlen dal marad a kapaszkodó.
Egy dal, amit annyira szeretünk… mert annyira szerettünk!
Amiről soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer a húsunkból fog táplálkozni!

Ötvenhat! Éppen ötvenhat napja nem kapunk választ, Te ott, mi itt… ötvenhat napja csak egyetlen mondat dübörög bennünk: “szép kis megtorlás!”

ENNYI!

“szép kis megtorlás!”

Végignézni,
ahogy minden
szépen lassan
szétesik.
Romok alól
kibányászni
– veszettnek hitt –
darabjait
annak, ami
fontos volt, vagy
úgy érezted,
hogy az lehet.
Összeraktad,
hogy segíts, de
csak magadat
mentheted.

Ostromnapok 10. alkalommal színes programokkal

2017-ben ismét megtörtént Kőszegen, hogy életre kelt a múlt felkavarva, felforgatva a kisváros életét.

Újra ellenséges erők lopakodtak az utcákon, tereken. Rémisztgetve boldogot, boldogtalant, ágyúfüsttől megszürkült arcukkal, csatákban szerzett vérző sebekkel testükön.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Igen idén is eljött a török, hogy próbára tegye a város összetartását, véderejét, katonái hűségét

Sok áldozattal, mennydörgő ágyúkkal, kardcsapással, nyílvesszővel, robbantásokkal, fényes tüzeket gyújtva próbálták bevenni a várat. A védelem, a mindhalálig küzdelem ismét meghozta az eredményt.

A látvány, a hatás, az átélés valóságosan igazinak tűnik évről évre. Az érdeklődés sem marad el, és az időjárás is részben támogatta a programokat. Vásári forgataggal, finom falatokkal, nyüzsgő várvédőkkel, törökökkel háremhölgyekkel, muzsikusokkal, telt meg a belváros.

A csata hírére távoli helyekről is érkeztek érdeklődők. Csepp ízelítőt fotóimon kínálok az ostromnapok első hétvégéjéről.

1532-ben 25 napig állta Kőszeg a török ostromot, és most is 25 napig tarthat a turisták ostroma.

Ostromhétvégét követő hetekben a program, hastáncfesztivállal, utcabállal, túrákkal és kiállításokkal folytatódik, majd a várkapitány Jurisics Miklós szobra előtti ünnepélyes megemlékezéssel zárul augusztus 30-án. Kőszegen a katonai hagyományőrzés, történelmi emlékezés és ez a mindenkit megmozgató nagy közös játék 2007 óta elképzelhetetlen.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Kampec dolores LV. – Ördög incselkedése

Hiába volt minden. Amikor Béla varázsceruzáját hatástalanította a fröccsök ura, hogy megóvja a papírmasé világot a pusztulástól, abban a szent pillanatban a kukoricásból egy dárda iramodott a Naphoz, szíven találta, és odaszegezte az éghez. Így állt meg az idő, és így lepett el mindent a hőség guanója, nagyon keményen, és iszonytató vastagon. A rigók a cseresznyefáról lefordultak, zuhanásuk közben ropogósra sültek, és aranyszegélyű tányérokba potyogtak, irdalva, szalonnával tűzdelve és vörösborral locsolva.

Béla, aki alig egy perce öltött újra emberi alakot, arra vágyott, hogy kiderüljön, ki szögezte oda a Napot az éghez, mert a dárda még mindig ott rezgett benne, és, ami a legérdekesebb, még csak el sem égett. Pedig az ablakok zsanérjai úgy csöpögtek, mint tábortűznél az olvadt szalonna, az udvarban álló, possadt vízzel teli kanna gőzölgött és sípolt, mint valami rozzant kukta vagy a szamovár, és Béla hajlamos lett volna azt hinni, hogy a Pokol költözött fel a Föld magjából, ha nem tudta volna, hogy az már régen itt van, és ez a rossz előadás csak ócska díszlet, amit a dárdás embernek köszönhetnek. Ki kellet hát deríteni, ki is ő.

Ki a bűnös, és mit érdemel. Ilyen vágyak és szánások horgadtak fel Bélában, s ez a kettő, így együtt ifjúi erővel öntötte el nyamvadt izmait, kigyalogolt a nagyvilágba, és bár ne tette volna. Ahogy kilépett az ivóból, bokáig süllyedt az olvadt aszfaltba, hogy mozdulni sem bírt, és égette a lábát. Visító hangon kért segítséget a kocsmárostól, aki, mint valami hollywoodi pozőr, kötelet dobott oda neki, kivonszolta a veszedelemből, és éppen idejében, mert a fekete massza bugyborékolni kezdett, mutatva, hogy a fele sem tréfa már a történéseknek, tehát nagy a baj. Valami tervet kellett kidolgozni, hogy legalább kiderüljön, mi ez az egész, mert igaz, hogy nyár volt, de ennyire nem lehetett az.

A megfigyelőállást az ivó biztonságot nyújtó falain belül alakították ki, ami annyit jelentett, hogy odahúztak két széket az ablakhoz. A fröccsök ura letörölte az üvegről a légyszart, amitől a kocsma egy gótikus templom belsejévé vált, úgy ömlött be a fény a rongy nyomán, mint valami avítt ólomüveg ablakon. Béla már rázendített egy gregorián kesergőre, de a kocsmáros lepisszegte, mert attól félt, hogy mindjárt a mennybe megy neki, amit pedig igazán nem akart. Kinéztek hát a kerek világra, és látták, hogy a forróság egészen elképesztő dolgokat művelt a faluval. Mindjárt a Szentháromság szobor mellett a két közmunkás csontváza ácsorgott csupán, de róluk nem lehetett tudni, hogy a tétlenség, vagy a hőség végzett-e velük.

A kék plakát az utca végén feketén izzott és füstölgött, a templom csúcsán Szent Elmo tüze vibrált, amitől a bádogbános esze végleg elment. Az előbb még pucéran locsolta magát a plébánia kertjében a slaggal, most, hogy csodát látott, térdre vetette magát a gőzölgő pocsolyában, és olyan szaporán vetette a keresztet, hogy húsos segge csak úgy rezgett és ringatózott, amitől meg a sekrestyésben keltek életre bűnös gerjedelmek. Mindenki megzavarodott, a kisölkek műanyag dömperjei szétolvadtak, ők ordítottak, az olajos hajú traktoristák üstöke lángra kapott, ábrándos tekintetű asszonyaik letépték magukról a koszos melegítőt, csak úgy, mint a duplagyűrűsök a virágos otthonkát.

Általános volt a felfordulás, és akkora a hangzavar, mint valami meleghengerműben, és az árkokban tényleg folydogált az izzó acél, valamit tenni kellett tehát. Béla tudta, hogy az utcán foglyul ejtené a cuppogós aszfalt, ezért kerülő utakon, porzó ösvényeken igyekezett a templomba nyakában gukerrel, hogy legalább kiderítse, ki hozza az armageddont a falura. Ziháló, égő tüdővel kapaszkodott fel a lépcsőkön a toronyba, és, amikor már csak egy nagy, fehér fényt látott, akkor ért célba, megmenekülve a mennyország monoton boldogságától. Hörgött és fújtatott, ömlött róla az izzadság, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a filmbéli hősök, akik megmentik a világot, pedig neki most ez volt a feladata.

Pár perc telt el, míg kiderült, hogy életben marad-e. Amikor nem hallotta meg a menet végét jelző gongot, remegő lábaira állt, amennyire lehetett megtörölgette csatakban úszó szemeit, és vigyázó tekintetét a gukkeren át a kukoricásra irányította. És aztán fölröhögött meg nyerített, hogy beleremegett az egész vacak torony a segge alatt. Ott állt egy alak, patákon ringatózott, és hol Gyurcsány, hol meg Soros feje volt neki, és okádta a tüzet magából, mint valami rossz cirkuszi artista. A kukoricaszárak már kezdtek migránccsá változni, hogy elözönöljék a keresztény világot, amikor Béla tölcsért csinált a kezéből, és kiáltott vidáman: – Ne má’, Gyuri bácsi!

Furcsa mód, ez az alak hallgatott rá, karjai megnyúltak, kihúzta dárdáját a Napból, ami egyből a mélybe zuhant, hűs fuvallattal fölkelt a Hold, a falu általános visítása megszűnt, a rigók életre ébredtek, és újra elöntött mindent a józan reménytelenség. A földöntúli alak patái eltűntek, a szájából ömlő lángok egycsapásra lelohadtak, előbb Süsü lett belőle, aztán meg Bodrogi Gyula, aki hívogatón intett Bélának, hogy menjen utána. Fékezett mellette egy sötét autó, amit egy fekete holló vezetett. Befelé invitálta, hogy elvinné a végtelenbe, de Béla nem szállt be, mert Margarita sehol sem volt, és azt gondolta, akkor meg minek.

Direktor úr a darálóban

„ – Démoszthenész, hát hiszesz te Istent?
– Hiszek.
– És mi a bizonyságod reá?
– Tulajdon engem vert meg, de nagyon.
– Jól megmutattad.”

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett, meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt, sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.

A NER lassan leszivárog

Balog miniszter – illetve a tartótisztje – újólag formában van, ebből fakadóan pedig aláírt egy dokumentumot, amely arról rendelkezik, hogy az évek óta hivatalban lévő kórházigazgatók csak három hónapos próbaidővel folytathatják vezetői munkájukat. Aztán majd keresnek a helyekre Pelikánokat, akiktől egyszer majd kérnek valamit.

Az új szerződésből nem derül ki egyértelműen, pontosan mennyi ideig tölthetik majd be posztjukat az érintett vezetők. A munkaszerződésben az van ugyanis, hogy „a megbízás a főigazgatói pályázatok kiírásának eredményes lezárásáig vagy legfeljebb öt évre” szól. Csakhogy azt senkivel nem közölték, kinek a posztját kívánják megpályáztatni, és kiét nem.

A papír aláírásával pedig lényegében tudomásul veszik, hogy a kórházfenntartó bármikor kiírhat a posztra pályázatot. Az egyik érintett úgy véli: a főigazgatói pályázatok lebegtetése aligha tekinthető másnak, mint a kórházvezetők zsarolásának. „Aki jól viselkedik, maradhat, a többinek mennie kell, aki pedig nem értene a szép szóból, annak három hónapos próbaidőt is szabtak a meghunyászkodásra.”

Úgy tűnik, arra törekszenek, hogy valamennyi főigazgatói és gazdasági igazgatói pozícióra minél hamarabb kiírják a pályázatot. Az egészségügy, amellett, hogy szétrohad, ideológiailag szűz terület lehet, mert nem mindegy a rezsim szerint, hogy az appendictis elleni küzdelemben jobbról vagy balról metsszük-e fel szikével a delikvenst. Valami ilyen lehet a vezérlő eszme, mi más?

Török Gábor, aki hajdan egész jó kapus volt a kispályás focicsapatban, ahogyan megnőtt, hajlamos hülyeségeket beszélni. Most is belenézett a varázsgömbjébe, és kijelentette, hogy a Fidesz nyer ugyan 2018-ban, de a NER megszűnik. Énnekem ezzel igen élénk vitám van, és csak Gyurcsány örökzöldjével tudok reagálni a hóbortos állításra, amely ez: lófaszt mama.

Orbán már nagyon régen, még az őrület felé vezető útjának az elején azt jelentette ki, hogy hatalomra kerülvén első dolga lesz átírni a telefonkönyvet, amivel arra utalt ez a drága, hogy a felsőbb szinteken lecseréli a manusokat, s valóban. Első országlása legelején meg is tette.

Most viszont a második delírium nyolcadik évében ücsörgünk, és mindenütt az ó strómanjai ülnek, iskolák, egyetemek, múzeumok, színházak meg a többi élén. Ezek az üzemi párttitkárok pedig maguk alá a sajátjaikat vitték, leszivárogtatva a NER-t a legalsóbb szintekig, egészen a takarítónőig és a ványadt közmunkásig. Így függ az ország összes polgára áttételeken keresztül – mert mindenre azért ő sem figyelhet – a kedves vezetőtől.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Beállsz a sorba, vagy éhen döglesz. Ezeket a túlélési alternatívákat kínálja a rezsim, ebből fakadóan a NER ott van minden kilométerkőnél és az összes zsigerben. Generációváltás kellene ahhoz, hogy a téboly kimosódjon az idegpályákról, ebből fakadóan, ha valami csoda folytán nyerne is az ellenzék, a rossz szellem akkor is itt marad. Ki van ez találva nagyon.

Hitleri időszámítás szerint most 1940-ben vagyunk, Európa térden, az ellenség épp a csatornán át menekül, Sztálingrád meg még sehol. Bármily hazafiatlannak, sőt, egyenesen hazaárulónak tűnhet is, valami ilyesmire lenne szükség, amely a jelenlegi helyzetben egy lehet, valami módon elzáródik az uniós pénzcsap.

Akkor egy szempillantás alatt omlik össze minden, a NER embereiből partizánok lesznek egycsapásra, a patkányok pedig visítva hagyják el a hajót, aranyrudakkal teli bőröndöket húzgálva maguk után. Helyi erőből itt – Botkára nézve fejcsóvál – sosem lesz változás. Viszont a friss levegőt én már nem érem meg, ötvenhat vagyok. Itt hagyom hát nektek a testamentumot: szerettelek titeket.

Németh Szilárd vízilovacskája

A Fidesz-KDNP képviselőcsoportja nem vesz részt, mert a Soros. A kérdés, hiszik is, amit mondanak, vagy csak úgy szivárog belőlük. Az FKDNP, más néven NSDAP azt csinál, amit csak akar. Meg amit a Viktor óhajt. A Viktor egyszer, egy valószínűtlenül őszinte pillanatában azt találta mondani, hogy ellenzék nélkül is működik a parlament, aztán elment analízisre Freudhoz Grazba.

Viszont az ellenzék próbálkozik, és csak ő tudja, miért. Ott ücsörög a tiszteletlen házban, mert odakint esik, vagy meleg van. Értelme más nincsen a dolognak. Kövér házmester már kérdezni sem enged, igaz, a Viktor sem, hacsaknem alá a Kossuthban. És ezt a homokozót nevezik kormányzásnak meg demokráciának, ami jó móka. Nekik. Van a mi vezérünknek egy rögzülése még a felcsúti avas szagú parasztudvarról.

A férfiként kiállás, a face to face, ezt ordítozta már Goodfriendnek is, kihívta a budi tövihöz, malomalja, fokos. ’89-ben is így zavarta haza a ruszkikat, akik már rég Záhonynál jártak. Kifeszítette a mellét, és kérte a lövést. Viszont már akkor fingnyi tétje nem volt az ordítozásnak, és ez valahogyan rögzült benne, cukorkával erősítették meg az ingert, és sajátjává vált a látszattempó, az egérdübörgés.

Szóba nem áll ez az alak senkivel, csak mondja, ami a likacsos agyában kavarog. Elképesztő dolgok. Ez a habitus leszivárgott egészen Németh Szilárdig, aki amúgy nagyhangú kölök a kantáros nadrágjában, és, ha valaki meg óhajtja kérdezni, mért ilyen hülye már, akkor ilyeneket delirál: „Soros György a helyi embereivel akarja összehívatni a magyar Országgyűlést.”

Ha ő ebben hisz, akkor adjunk neki langyos tejet, és simogassuk meg a buksiját, vakargassuk meg a pociját, tán lenyugszik. A műanyag dömper is működő opció lehet, de csak a tapasztalat mutathatja meg, mire reagál pozitívan a beteg. Ha meg nem hisz ebben a tébolyban, amit elővezet, akkor hazudik. Nem tudható, tehet-e róla, vagy más a baj.

Több eset lehetséges. Az egyiket konfabulációnak nevezi a szakirodalom, és organikus háttere van a hazudozásnak. Ez homloklebenyi, agyi probléma, ami baleset vagy valamiféle rendellenesség következtében alakul ki. Az érintett nincs tudatában annak, hogy hazudik, a hazugság nem jár nyereséggel, csupán a személyes emlékek sérültek, a hiányokat pedig a beteg fantáziája segítségével pótolja.

A kóros vagy krónikus hazudozó egészen más, ő a probléma megoldására használja a hazugságot, a megtévesztés pedig napi rutinná válik nála. Tessék választani. Harmadik opció, ami jó volna nagyon, ha ez a galeri, annak összes tagja a fantáziahazugság állapotában leledzene, amely kinőhető, ha iskolaéretté válik az ember, meg a frakció.

Nekem van otthon egy saját vízilovam, a fürdőkádban lakik, és minden este én etetem. Ilyenekkel jönnek az óvodások, ami nem sokkal nagyobb téveszme, mint, hogy a Soros hívja össze a parlamenti kabarét. Ha Németh Szilárd vízilovazna, az sem volna különb baromság ennél, csupán az a kérdés, elnézzük-e neki, tudjuk-e be a latin-görög dedónak, vagy sem.

A mese és valóság közötti különbségtétel nem megy olyan jól a gyerekeknek. A füllentés nagycsoportos korban a legintenzívebb, a beiskolázás idejére azonban a gyerek képi gondolkodása fogalmi gondolkodássá alakul, s ezzel párhuzamosan világossá válik számára a hazugság fogalma. Ez az egyik jele sok más mellett, hogy a felnőtthöz hasonló módon különválik valóság és álom, fantázia és realitás, ami korábban egy nagy gomolygó zűrzavar volt a gyerek fejecskéjében.

Én vagyok a hülye, és én kérek bocsánatot, hogy rációt keresek ott, ahol ilyen luxus nincs is. Németh Szilárd tényleg egy hároméves szellemi-, és lelkivilágával rendelkezik, de a gonoszabb fajtából, aki sutyiban copfokat cibál. Hogy gomolygó zűrzavar van a fejecskéjében – elnézést az eufemizmusért – az is hétszentség, még csak fehér köpeny sem kell a diagnózishoz.

Eldöntendő dolog viszont, hogyan viszonyuljon ehhez a panelproli. Jóindulatú mosollyal, a debilek iránti elnéző jósággal viseltessen iránta, vagy hagyja ezt a rézbőrű tempót, és rúgjon egy nagyot a tottyadt valagába. Ezt az egészet jövő tavaszig el kell dönteni. Hogy a vízilovakkal leszünk-e azután a dedóban, vagy netán valahol egészen másutt, szivárványos réteken, pillangók között, ugye.