Nincs egy Speerünk

Ma tehát országunk gyűlése tárgyalja, és minden bizonnyal el is fogadja a „Lex CEU”-t, hogy kies hazánknak még jobb híre kerekedjen a nagyvilágban, mint ami eddig is volt neki. Ezt a sietséget ki más, mint Semjén fővadász szorgalmazta, mondván, hogy „kormányzati érdek” fűződik a gyalázathoz. Ilyen sürgősségi ellátást ülésszakonként hatszor lehet kérni, a „kormányzati érdek” tehát nagyon nyomós lehet, csak föl kell fejteni, mi is lehet az.

Az egyik vélekedés szerint az egész cirkusz azt a célt szolgálja, hogy Orbán Viktor közelebb kerüljön a Fehér Házhoz. Lehet benne valami, hiszen oly régen vágyik már oda, és hiába hintette el szerte mindenkinek, hogy Trump az ő öribarija, csak nem érkezett meg az a meghívó sem kékszegélyű kistányéron, sem más úton-módon. Amilyen pitiáner és narcisztikus kis rövidnadrágos, ez a forgatókönyv is valós lehet.

Tegnap már pöckösen ült a póniján, és nyugtatgatta nagy arccal az aggodalmaskodókat, mondván: „Majd tárgyaluk az amerikaiakkal, hogy ők mit szeretnének, a jó szándék fogja vezetni a magyar kormányt és bizonyára az Amerikai Egyesült Államok kormányát is, tehát nincs ok arra, hogy bárki ideges legyen.”

A másik eshetőség, hogy spontán módon előtört belőle az illiberális vadbarom, és voltaképp osztja Toroczkai László Jobbik alelnök, ásotthalmi, méltán híres polgármester velős véleményét, aki szerint „A CEU az elsikkasztott rendszerváltozás óta külföldről mozgatva, de Budapestről mérgezi a levegőt, támadja a nemzet és a társadalom alapjait. Soros egyetemével nem gyáván finomkodni kellene, hanem nemzetbiztonsági veszélyre hivatkozva betiltani, bezárni, a romjait pedig sóval behinteni”

Ennyit arról, hogy a Jobbik és a Fidesz mennyire áll eltérő szellemi alapokon, mint kitetszik, semennyire. A különbség annyi, hogy az egyik fasiszta alakulat hatalmon van épp, míg a másik meg erre ácsingózik vizslával a kézben vagy sót hintegetve, a végeredmény egy és ugyanaz.

A CEU jogállásáról és szellemi műhely voltáról most nem ejtenék szót, akit érdekel a rezsim újabb ámokfutása, úgyis tisztában van vele. Mutatja ezt a hétvégi tüntetés váratlan sokasága, a megszámlálhatatlan tiltakozás itthonról és az egész világról, amely érveket a rendszer természeténél fogva söpör le az asztalról, mert csak.

Megszokhattuk már rég, hogy a választói akarat nem igazán érdekli az egyre inkább diktatúra felé hajló, vagy oda már meg is érkező rezsimet. Sőt, magunk közt egészen szomorúan és csöndesen azt is be kell látnunk, hogy a választók döntő többségét ez az egész teljesen hidegen hagyja, a keményen dolgozó kisember azt is gondolhatja, hogy a CEU a CBA leányvállalata, mondjuk.

Főleg, ha egyáltalán a hír eljut hozzá, de nem jut el. Itt, minálunk a megyei napilap Mészáros Lőrinc jótékony kezeiben van, és sikerült benne oly mellékvágányon és röviden tudósítani például a tüntetésről, hogy a gyászhírekbe belefeledkező olvasó még véletlenül se találkozzék vele.

Ha halványan földereng neki valami, az úgy tűnhet, mintha egy másik galaxisban történne, következésképp érdektelen, a kiváncsiabbak esetleg odáig eljutnak, hogy ezek a „pestiek” már megint verik a nyálukat valami miatt, és semmi több. Olcsóbb lesz emiatt a kenyér? Nem. Akkor ki a szart érdekel. Íme, a magyar választópolgár tudata.

Ez ugyan mellékszál, de korántsem lényegtelen, mert azt mutatja, miért vezet minden egyes közvélemény kutatáson a Fidesz még mindig toronymagasan, és ez így lesz jövő tavasszal is minden bizonnyal, de térjünk vissza a kályhához. Másik nemzeti hősünk, Harrach Péter szerint a sietséget az indokolja, hogy: „Az a politikai hisztéria, ami követi ezt az előterjesztést, indokolja, hogy minél előbb véget vessünk ennek a cirkusznak”.

Oly jellemző, hogy egy pillanatra sem merül föl a „cirkusz” leállításának legegyszerűbb módja, hogy visszavonnák a tébolyt. Michael Ignatieff, a CEU rektora világosan elmondta: „A CEU New York Állam oktatási minisztériuma és az Egyesült Államok egyik legnagyobb akkreditációs szervezete, a Middle States Commission on Higher Education által bejegyzett, illetve akkreditált felsőoktatási intézmény. Ugyanazokon az ellenőrzési folyamatokon esett át, mint a Columbia vagy a New York University. Magyarországon a CEU a magyar hatóságok által kibocsájtott engedélyek alapján működik, a magyar törvényekkel összhangban.”

Ennél egyértelműbben nem lehet elmagyarázni a degeneráltaknak a helyzetet, akik most, ma, elfogadnak egy törvényt, hogy az eddigi törvényes állapot megszűnjék. Ha ez így lesz, márpedig így lesz, akkor a romániai magyar egyetemek is csomagolhatnak, mint az a napokban fölmerült.

Éppen ezért ez az egész őrület nem tekinthető egyébnek, mint tudatos rombolásnak, ami persze nem idegen Orbán Viktortól, elég csak a Kossuth térre gondolni, illetőleg nem tárgyiasult formában az egész ország szétcseszésére. Hitler, vesztét érezvén 1944 végén kiadta a Néró-parancsot, amely azt irányozta elő, hogy az egész országot döntsék romba, mielőtt a szövetségesek kezébe kerülne. Albert Speer pedig, aki amúgy a végsőkig hűséges volt hozzá, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Ilyen alattvalója Orbánnak nincs, így rohan az ország a vesztébe.

Mert hiába vágyakozik a nagy Amerikába, már megszólaltak a hangok, amelyek azt mutatják, útja meglehetősen hánykolódós lesz. A New York Times, ami nem a Magyar Idők, ugye, így fogalmaz: “Ha a törvénytervezet átmegy, ez lesz az első törvénybe foglalt támadás egy egyetem ellen az EU-ban. És ez lesz az első alkalom, hogy egy amerikai szövetséges állam, NATO-tagállam nyíltan megtámad egy amerikai intézményt a saját földjén.” No comment.

ÉLJEN ÁPRILIS 4! – a patkányok nemzetközi világnapja…

„2016. április negyedike volt a 14. World Rat Day.
A patkányok nemzetközi világnapja…
A kezdeményezés egy ratclub – gy.k.:patkányklub! – levező listáján látott napvilágot még 2002-ben. 2017 a tizenötödik ünnep éve!

A patkánygazdák úgy érezték, hogy kell egy igazi patkányos nap ami csak a kis-kedvenc patkánykáké, nap, ami arra hivatott, hogy eloszlassa az előítéleteket, buta vélekedéseket ezekről az édes kis állatokról.

Azért április 4-re esett a választás, mert ettől a naptól számítják a szóban forgó levelezőlista születését is…
Szóval: csak!

Ezen a különleges napon a gazdik ellátják jószágaikat mindenféle földi jóval – akárcsak a rosszcsontokat egy bizonyos gyereknapon Néhány, kellően degenerált patkánytulaj külön rendezvényeket szervez e napra, ahol a barátokkal, családdal ünneplik a különleges patkányokat és mindenki visz valami kis ajándékot az ünnepelteknek.
De nem csak szűk családi körben ünnepelnek a gazdik! Megjelentek a nagyobb rendezvények is, ahol a gazdaállatok összejönnek, patkányetetési, gondozási és … patkánytartási tippeket cserélve.

Jó páran a Patkánynapot olyan pozitív dolognak tartják, ami megjelenhet a médiában és megmutathatja, hogy a patkány nem az a szörnyeteg, mint sokan hiszik.”

Patkánynak lenni tehát jó.
Mondhatni, felemelő. Akkor is, ha a patkányok el-eltűnnek, meg akkor is, ha óriásplakátokról figyelnek!

Az öreg* valahogy így tanított róluk:

„Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott.
Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.
Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig.
A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy.
A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.

Így élt az ember.
Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt.
Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna. Az ember eleinte meg sem látta őket.
Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele.
Volt elég.
Jutott belőle annak, aki éhes.

Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt.
– Milyen apró, és milyen félénk. – gondolta – Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.

Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: – Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.

És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok és azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

– Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről
– Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat.
És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá.

– Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol!
Nem tűrjük tovább!
És föllázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég! S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak – még a virágoknak is – hogy a ház nem ember-ország többé, hanem patkány-ország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.

Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt.
A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak.
És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon. Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna. Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!”

*W.A.

Napi hülye

Van a fideszfiúkban valami sajátos kényszer, hogyha eljő a vasárnap, akkor összetrombitálják a sajtó segédmunkásait, hogy agyuk különös, bugyborékoló tartalmát megosszák a nagyvilággal. Mindezt tán azért, hogy a hívek ne maradjanak szellemi falat nélkül, az ellenoldal pedig höröghessen vagy röhöghessen, ki-ki gusztusa szerint.

Tegnap, amikor megdőlt a melegrekord megint, Németh Szilárd volt a soros – hehe -, hogy magas hőfokon tartsa a harci kedvet, és az ínyencek dörzsölték is a tenyerüket, mert az ő szeánszai mindig különleges szellemi kulináris élménynek ígérkeznek, és, magunk közt szólván nem is kellett csalódniuk. Új értelmet nyert a világ a csepeli fiatalember szavai által.

Mielőtt azonban belevágnánk mondandója ismertetésébe, némi malíciával vegyes csodálkozással tesszük fel a hangszórót érő kérdést, miszerint Németh Szilárd mért nem a templomok dohos, tömjénszagú mélyén hűsölt a megszentelt napon, hiszen valaha ezt annyira akarták, hogy még a boltokat is bezárták miatta. Mindenkinek sokkal jobb lett volna, ha a miatyánkot pofázza, és nem azt, ami alább következik.

Németh Szilárd, mint szülőanyja, Orbán Viktor, meg úgy általában az egész tolvajbanda szerte a világon összeesküvéseket föltételez, amely az ő Istentől eredeztetett hatalmukat akarná aláásni és aknázni, és így volt ez most is, midőn a rezsiharcos előállott a farbával, hogy aszondja: „Egy olyan furcsa koalíció alakult ki az ellenzéki oldalon, amelyben a baloldalt Soros György, a Jobbikot pedig Simicska Lajos rángatja, finanszírozza.”

A Sorost azt már megszoktuk, ez a simicskás közlés viszont teljesen új, és itt a lényege: „Simicska Lajos azt követően gondolta úgy, hogy kell keresnie magának egy parlamenti pártot, miután a Fidesz-kormány nem úgy táncolt, ahogy ő gondolta, sőt, a parlamentben neki nem kedvező döntéseket is kezdeményezett. Vona Gábort meg is találta, meg is vette dekára, Simicska Lajos a Jobbiknak juttatott pénzért cserébe azt kérhet a párttól, amit akar.”

Érdekes dolgok ezek, el nem tudom képzelni, Simicska mi a szart kérhetne cserébe az amúgy nem létező támogatásért, de a Dunában megbúvó ellenséges békameberek óta tudjuk, hogy a veszedelem ott van minden kilométerkőnél, ott lapul minden bokorban, de legfőképpen Németh Szilárd likacsos agyában.

Viszont még ez sem volt elég, Vonát is meg kellett rónia a cuki kutyás pálfordulásáért, mondván: „A párt agyonhallgatta a kvótanépszavazást a részvételi arány csökkentéséért, majd nem szavazta meg a betelepítési kvóták ellen kezdeményezett alaptörvény-módosítást, továbbá végig összeállt azokkal az álomgyilkosokkal, akik az olimpia megbuktatásával akartak maguknak új politikai esélyt teremteni.”

Aztán, amikor ebbe a katyvaszba valahogyan még belekeverte Heller Ágnest is, akkor tényleg látszott, hogy egészen nagy a baj, amit bizonyított a szimfónia befejező tétele is, ami így szólt: „A Jobbikkal ellentétben a Fidesz-kormány nem engedett semmiféle üzleti, vagy politikai nyomásgyakorlásnak, és ezután sem fog.”

Nos, ekkor a magam részéről fölnyerítettem, és egyben meg is sajnáltam szegény ördögöt, mert nagyon szar lehet ilyen szellemi munícióval élni abban a világban, amelyről fingja sincs az embernek, mert eltakarják előle a fényt a rezsicsökkentett csekkek. Mindenki mögött áll valaki, ez tudvalévő, Németh Szilárd mögött is ott áll a főnöke, aki kiterelte őt a pihenőnapján ökörségeket előadni, és nem mehetett ezért misére, de még TESCO-ba sem. Hallatlan.

Viszont, mint aztán a nehéz nap délutánján kiderült, a simicskázás nem volt ok nélkül való. Állítólag a hajdani haver házát hetek óta megfigyelés alatt tartják a paparazzik, ami kezdi kiborítani Lajosunkat, és most a gecizésnél bővebben is kifejtette álláspontját, mondván: „Ez egy büdös bűnöző banda, amelynek el kell takarodnia.” Mindezt az egyik fia, Ádám egészítette ki ezzel a szösszenettel: „Azért a családdal csak ésszel! Viktor! Most az kell neked, hogy teljes coming outot toljunk a kis pereputtyodról??? Teljeset???? Ettől félsz te is! Ti vagytok a nagy keresztények???”

Mi pedig mindezek után szívrepesve várjuk már azt a coming outot, ami viszont soha nem fog bekövetkezni. Ugyanis, amikor Lajos még NAV elnök volt, és a „Hosszú bájtok éjszakáján” eltakarította a mocskot, akkor börtönt érő bűnrészessé vált maga is. Ergo, kölcsönösen tartják egymást sakkban a gecivé vált cimbivel, nagy reményeink tehát ne legyenek. Marad nekünk, hogy Németh Szilárdon röhögjünk, és ez se semmi.

RockMemories és Mokka Tribute Band a Végállomás Klubban

Mint minden ami április elsejére esik kicsi kételkedést, kicsi gyanakvást okoz. Hiszen a nagy tréfálkozások napja ez.  A Végállomás klub programja viszont nem áprilisi tréfa volt.

 Sőt mondhatom bátran hogy mindkét csapat nagyon is komolyan vette a fellépést. 

Hatalmas energiák szabadultak fel a színpadon, és a tombolótéren egyaránt. És mikor ezek az energiák valahol félúton összecsapnak akkor keletkezik egy ilyen feledhetetlen bulis ékszaka mit az a szombati volt.

S hogy mire gondolok majd a képek elárulják. A képekre kattintva további fotók láthatók.   

Plakáthalál

Özv. H. J.-né, miután a rigók napkelte előtt egy órával fölkeltették álmai gőzeiből, oldalra nyúlt, a pállott vízből kiemelte fogsorát, konyharuhával kicsit megdörgölte, és aszott ínyére helyezte a rágást szolgáló műanyagot. Mindezek után a sarokban lévő lavórhoz csoszogott, megpaskolta vízzel ráncos arcát, lafogó mellei tövét meg hónalját, így felfrissülvén pedig magára öltötte szakadt otthonkáját meg a mamuszt, és nekilátott túlélni ezt a napot is.

Tegnapról maradt még egy kis cikóriás teje, cukorral, csakis cukorral, abba belemorzsolt egy fél száraz zsömlét, megvárta, míg gusztustalan, alaktalan péppé alakul át az egész massza, és kiskanállal majszolgatni kezdte az életben maradás ocsmány moslékát, és még mindig sötét volt, de a rigók egyre hangosabbak voltak, majd beszakadt ordításuktól az ablak. Bekapcsolta hát az urától rá maradt Sokol típusú hangtéglát, ahol híreket mondtak, örökké csak híreket.

Özv. H. J.-né ilyenkor szokott meghasonlani, ami minden egyes elcseszett napját teljesen tönkretette már kora hajnalban, mert amit ott hallott, sehogyan sem passzolt azzal, amit pápaszemes szemeivel látott, pláne nem, amit saját, lehangoló életében tapasztalt, de úgy hitte, benne van a hiba, hiszen nem dolgozott már keményen, mint a többi kisember. Bár egész életében ezt tette a gyárban, aztán, amikor azt bezárták, a bölcsőde konyhájában, de ez olyan régen volt, hogy már alig is emlékezett rá.

Kitartottnak, az állam ribancának érezte magát, és tán épp emiatt, mintegy törlesztésként hallgatta minden reggel a híreket, amelyekből semmit sem értett, csupán szavak maradtak meg a fejében, hogy Brüsszel, migránsok, terrorizmus, kommunisták, ilyenek. Ettől mindig megkeseredett a túlcukrozott cikória a protézise alatt, és elkezdett a szíve kalapálni, mert az nagyon gyenge volt szegénynek, összevissza, kihagyásokkal verte a tamtamot a melle alatt, ilyenkor lila lett a szája, mintha kirúzsozta volna.

Okosabb ő ezektől a hírektől nem lett, csak a rossz érzés növekedett benne minden reggel, amit estére úgy-ahogy ki tudott heverni. Most viszont elfogyott a szívgyógyszere, és nem volt képes megregulázni az öreg jószágot, viszont a boltba át kellett imbolyognia, mert nem volt otthon se tej, se zsömle, és főzni is kellett volna valamit már ezen a héten. Ahogy világosodni kezdett, úgy, ahogy volt, mamuszban, otthonkában indult a túrára, és amint kilépett az utcára, ott állt előtte egy bazi nagy kék tábla, rajta a felirat, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”

Ezt ismerte már a rádióból, de ilyen testközelből még soha nem tapasztalta meg a harcot, vizsgálta hát elölről meg hátulról, de csak a fölirat égett bele a szívébe meg az agyába. És ekkor fordult be a sarkon a kamion. Özv. H J.-né rendetlen szíve kalapált, már alig is volt magánál a reggeli csípős hidegben, és ahogy a monstrum közeledett feléje, elméje teljesen elborult, úgy érezte, hogy a karácsonyi utalványát meg kell szolgálnia, hogy a tartása visszatérjen. A kamion haladt, ő már nem is látott semmit, csak, hogy valami közeledik. Jön Brüsszel, gondolta, és feltartott kézzel állt az autó útjába, testével védve a hazát. Akkorát csattant, hogy a környék összes kutyája egyszerre ugatott fel.

Kampec dolores XLV. – Evolúció

Miután Béla felismerte, hogy Istennek hagymaszaga van, ilyképpen nem morózus öregember, hanem sokkal inkább dúdolászó nagymama lehet, belátta, hogy a szakralitás teljesen odaveszett, hogy a bádogbános inkább csaló, elvetemült cirkuszi mutatványos, mintsem az elveszett lelkek mestere, ebből fakadón pedig aljadék gazember, újra idejét látta annak, hogy felforgassa a duplagyűrűsök életét, akik immár egyedül tartották életben a babonák földjét, ami mindig csütörtök.

Ahogy idáig jutott elmélkedésében, rádöbbent, hogy nem a túlvilág, hanem a földi idő fogja, és ebből sokkal inkább nem tud szabadulni, mint a dohos és tömjén szagú hókuszpókból, mert olyan erővel zuhant rá a tavasz a rigók ordibálásával, hogy teljesen laposra nyomta, és már-már látni vélte a fény végét, ami az ő megfogalmazásában poszt mortem hallucinogén állapot, amelyet tévesen neveznek mennyországnak.

Meg kellett vizsgálnia tehát, hogyan hagyhatná oda az örökös csütörtököket, ami nagyon nehéz mókának ígérkezett, hiszen nem túlvilági démonokkal, hanem kézzel fogható, látható, érezhető öregasszonyokkal, meg olajos hajú traktoros legényekkel kellett szembe néznie, és nem lehetett mindezt úgy intézni, mint ami kedvenc időtöltése volt, hogy lelkének éjfekete tartalmát a kocsma pókhálós falára mozizza, és mintegy kívülről szemléli azt, ami a szívében kavarog.

Így köszöntött be a józanság kora, amihöz természetszerűleg fröccsöt kellett abszolválni elsősorban, mert, lássuk be, enélkül túl nehéz lett volna szembe nézni a valósággal, ami szürke, kizárólag mindig csak szürke, mintha egy kutya szemével látná az elcseszett világot, és majdnem elkezdte csóválni a farkát, amikor a fröccsök ura elébe tolta az italt, mint gondos gazda, és akkor nekilátott elmesélni neki az evolúció csodáját, hogy a harang zúgásába ne őrüljön bele.

– Tudtad? – Állt neki a mesének. – Tudtad, hogy az emlősök, amikor még a dínók uralták a Földet, és csak apró, egérszerű jószág volt az összes ősünk, és csupán éjszaka mozogtak, hogy a bazi nagy t. rex föl ne zabálja, vagy agyon ne tapossa őket, szóval emiatt nem láttak színeket? – A kocsmáros hülyén nézett rá, nem tudta elképzelni, honnan keveredett elő most meg ez barátja lelkéből, de nem is érdekelte igazán. Megszokta már, hogy a saját ritmusában éli az életét, és ennek megfelelően egészen váratlan tartalmak bugyognak ki belőle.

És akkor Béla nekilátott fölmondani mindazt, ami hosszú élete során az evolúcióról megragadt benne, az ázalék-állatkáktól kezdve a halakig, aztán jöttek a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök, és már az előembernél járt, amikor egyszemélyes mozijába megérkezett az első vendég a külvilágból, ami jelenleg a falu volt, és egy fogatlan nagypapa képében tette tiszteletét Béla szabadegyetemén, de nem igazán törődött vele, reszkető kézzel szopogatta a fröccsét a bambaság kegyes állapotában.

És Béla, midőn a neander völgyiek és a homo sapiens öldöklő küzdelméről mesélt fennhangon, arra jött rá, hogy a demencia nem azért ül ki az öreg ráncos arcára, mert fölzabálta őt az idő, hanem, mert ilyennek született. Olyan volt a ráismerés, mint az ostor csapása, mert arra mutatott rá, nem ővele, nem Bélával van az eredendő baj, hanem az összes többi emberképű organizmussal körülötte, akik alig is különböztek a trogloditáktól, csupán barlang helyett kalákában kinyögött kockákban laknak, ami szuszogás fölzabálja az életüket, mielőtt a világra rácsodálkozhatnának.

Ilyen az összes, rémült meg Béla a ráismeréstől. Ilyenek a műanyag dömperesek, a sóhajtozó fiatalasszonyok, a férjeik, a nagymamák és a nagypapák, a rügyező arcú kamaszok, ilyen a bádogbános meg a két közmunkás, egyforma massza, ezért idegenek. Ekkor jött rá arra is, hogy az utóbbi tízezer évben semmi nem változott, csak a díszletek a nemzedékek egymást követő bamba forgatagában, csak ezek nem a tűz istenét imádják, hanem valami szakállas, szenvedő alakot, akit a bádogbános mutogat nekik napról napra.

Meg az apját, meg a szent lelket, hogy ezzel a hármassággal, meg az eredendő bűn hazugságával tartsák félelemben őket, hogy terelni lehessen a jámbor csordát, amerre csak akarják. És mindettől nem gerjedt éktelen haragra, mint az elvárható lett volna tőle, legalábbis nekünk, akik már alaposan ismerjük őt, hanem elöntötte a végtelen szomorúság, mert csak most látta meg, hová is született. Hogy a faja, amely az evolúció csúcsterméke volna, ezer generációval ezelőtt megrekedt az iszapban, és azóta egyhelyben rúgkapál.

Változás, ha van, csupán annyi, hogy most nem a kardfogú tigris, hanem kék plakátok ordas eszméi törnek rá, tartják rettegésben és rabságban, amelyek ellen nem elég a csontvégű dárda, hanem egyéb fegyverekre lenne szükség, amit még nem találtak föl, és talán nem is fognak soha. Szomorúan nézte a nyammogó öreget, aki a templomba készült, hogy hülyeségében őt a bádogbános újólag megerősítse, és ekkor jött rá arra, hogy az ellenség nem ezeknek a szerencsétleneknek a lelkében van, hanem rajtuk kívül, így semmiről sem tehetnek.

– Menthetetlen a világ. – Tette meg a cáfolhatatlan kinyilatkoztatást. – A fröccsök ura lemondón legyintett, mert ismerte Bélában a prófétát, a bamba öreg meg nyálcsorgatva nézett rá. – Tudod, tata – fordult most már célzottan hozzá Béla – pár milliárd év múlva ez az egész kóceráj önmagába hullik vissza, összezuhan, egy végtelenül sűrű pontba tömörül, hogy aztán esetleg újra robbanhasson, és kezdődhet minden megint elölről, és a te nyamvadt Istened semmit nem tehet? – Az öreg debil módjára forgatta a szemeit, amivel föltüzelte Bélát.

– Aztán lesz először megint hidrogén meg hélium – tört elő belőle a csillagász-filozófus -, ezek a bazi nagy csillagokban összesűrűsödnek, nyomódnak, tömődnek, aztán lesz a vas, meg a többi szar, amiből állsz te is tata. Kis víz, kis trutyi meg buborék, és az élet, pár milliárd év, aztán fölegyenesedsz a szavannákon, innentől már csak pár millió pillanat, és bölényt rajzolsz a barlang falára, és még néhány százezer esztendőcske, és kinő a földből a szaros falud, és megszülethetsz újra. Na, az lesz majd a föltámadás, nem a harsonaszó. – Itt tartott, amikor megszólalt a misére hívó harangszó. – Viszontlátásra. – Mondta az öreg, és elcsoszogott bálványt imádni. – Szerencsétlen. – Ezt bökte utána Béla, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és rákérdezett. – Hülye vagy? – Azt hiszem. – válaszolta Béla, és alámerült a kétségbeesés hívogató, zöld tengerébe.

A tökéletesiskola játék: megkérdeztük saját gyerekünket, mit tartana jó sulinak

Egy tudatos szülő ezerféle cikket elolvas arról, mit mond a mai iskolarendszerről a pedagógus, a pszichológus és sok-sok szakember, aztán nagyokat sóhajt és bólogat, hogy igen és tényleg, borzasztó ez amiben a gyerekeink töltik a fél életüket. Valljuk be, annak az esélye, hogy délután egy felszabadult, mosolygós, friss gyerek vár minket az iskolában szinte egyenlő a nullával, általában tele vannak feszültséggel, fáradtak és agyilag totál le vannak szívva – így aztán a szülő hazavisz egy ordibáló vagy magába roskadó, idegesítően locsogó vagy totál néma, őrjöngve futkosó vagy fotelba rogyó gyereket, szóval semmiképp sem olyant, akivel a maradék kis időt jókedvűen lehet eltölteni. De hát ezek közhelyek, amiről sok okos írt már, mi meg minden nap megtapasztaljuk.

Mellette pedig olvasunk és irigykedünk a finn példára és néhány jól működő, de elérhetetlen alternatív intézményre. Arról viszont ritkán kérdezzük meg a legilletékesebbet, vagyis a saját gyerekünket, hogy ő mit tartana tökéletes iskolának. Nálunk nemrégiben a reggeli autózás közben apa és lánya belevágott egy olyan játékba, ami egyfajta „iskolareform”, arról szól, a gyerek milyen intézményt képzel el magának álmaiban. Tanulságos nagyon.

Az egyik pont például az, amit mi felnőttek úgy hívunk, hogy kis létszámú osztály. „Mert apa, múltkor, amikor a fiúk a műsort próbálták, csak nekünk lányoknak volt óra, és az szuper volt.” Itt nagyjából 12 tanulóra kell gondolnunk. Szóval a gyerek szeretne kis csoportban dolgozni, ahol a tanár néninek több ideje van egy-egy diákra, lehet lazább a hangulat, lehet jobban egymásra figyelni. A legjobb óra természetesen a játék lenne – hozzáteszem, nem elsős és jó tanuló a kislány – természetesen a szabadban, természetesen egy óriási udvaron, ahol nem csekkolja őket a tanár néni és természetesen szabadon, mindenféle vezényszó nélkül. „A tanár néninek csak egy sípja lenne, és amikor vége az órának fúj egyet és akkor minden elrejtőzött gyerek odafut hozzá.” Lenne még sütés és erdőjáró óra is, persze szabadon, ki merre akar, arra bóklászik, mindenki kapna egy GPS-t, hogy visszataláljon. Közben pedig mindenféle kincseket gyűjthetnének.

A jelenlegi tárgyak közül maradhat az angol, úgy ahogy most is van – nagy gratula a tanító néninek :). A többi még megfontolás tárgya, környezet az lehet „csak kicsit érdekesebben”, persze a rajz marad, talán az irodalom is, de az olvasmányt mindenki maga választaná. A matek, háááát azon még gondolkodik:

) És ki lenne a tanár néni? – szól a nehéz kérdés. Óriási szerencsénkre a 3 év alatt azért sikerült két gyerekszerető pedagógust kapnunk. Tökéletesek lennének, egy tökéletes rendszerben, ám még így is, hogy mindenféle eszement dolog köti a kezüket, a lehető legjobbat adják a kicsiknek – szóval a legmeghatározóbb első éveket jó pedagógusoknak köszönhetjük. És ezt érzi a gyerek is – ők tanítanának álmai iskolájában.

Néhány pedagógus neve persze rögtön tiltólistára került, félek, ezek száma az évekkel csak nőni fog. :( A tökéletes iskola játék tovább zajlik reggelente, szerintem érdemes kipróbálni. Sok gyerek persze egyszerűen csak azt válaszolja, legszívesebben felrobbantaná az iskolát – meg is értem – de ha nem ütjük el viccel a játékot, izgalmas és tanulságos dolgok derülhetnek ki arról, hogyan éli most és hogyan élné álmaiban a gyerek az iskolai életét.  

Ritmusállomás a Végállomásban döngetett

Szombathely élőzenés koncert klubja a Végállomás adott otthont, bemutatkozási, fellépési lehetőséget az egyre ismertebb dobiskolának, a Ritmusállomásnak.

A nagy zenei múlttal rendelkező Hollósi László vezetésével már 2004 óta van lehetőségük fiataloknak, idősebbeknek, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy részt vegyenek a doboktatáson, legyenek akár kezdők vagy  haladók.

A képekre kattintva további fotók láthatók

A zenei stílust illetőleg pedig akár rock, jazz, latin, funk és fusion stílusokban próbálkozhatnak a tanulással.

És ahogy a régi öregek mondták a puding próbája az evés, ez esetben az oktatás próbája a fellépés a koncert hangulat. És erre keresnek minél több lehetőséget az ifjú dobosok számára. Így március utolsó estéjén családias hangulatban ugyan de élvezhettük mint látványában mint pedig hangzásában a szinkron dobolás élményét. Oktató és tanulói léptek színpadra és verték a dob ritmusokat az ismert rock dallamok alá.

Ezekről a pillanatokról készült a képgalériám ami a képekre kattintva látható.

A csapat újabb bemutatkozása Gencsapátiban, a Pünkösdi Fesztiválon várható.

Kiborogatott Heineken

A tegnapi, heti szellemidézésen, amelyet egyszerűsítő néven kormányinfónak neveznek, Lázár vezérminiszter et. szórakoztatta a publikumot a tőle megszokott magas művészi színvonalon. A hódmezővásárhelyi győző azt találta mondani az elmúlt hetek heroikus küzdelmeiről, amelyet ezúttal egy söröket gyártó cég ellen vívtak, hogy: mindenkinek köszöni, aki a gigászi csatában megivott egy Csíki sört, és kiborított egy Heinekent.

Ez, amennyire röhejes, annyira félelmetes is egyben. Teljesen biztos vagyok ugyanis, hogy egy csepp holland habzó nem sok, de annyi sem került a megszentelt magyar földre, hacsak nem már újrahasznosítva, okádás formájában, túlfogyasztás következtében. A magyar ember ugyanis nem hülye, ha a megspórolt lóvéját sörbe fektette, akkor nem fogja rituális céllal, dobszó kíséretében kiborogatni. Inkább a halál.

Másrészt meg, ha valami ismeretlen erő közreműködése nyomán mégis akadt pár partizán, aki ezt tette, akkor mi változott volna? A hollandok miképp károsultak volna, hiszen a borogatáshoz is meg kell venni azt a rohadt komcsi italt, ilyképp kár egyáltalán nem érte volna a galádokat. Nem. Sőt, mint hírlett, midőn Pártunk meghirdette a csatát, némely helyeken növekedett is az eladás ebből az ellenséges, nemzetrontó folyadékból.

De nem is erről van itt szó elsősorban, hanem a rituáléról és szimbólumokról. Olybá tűnik, ez a sörborogatási delír, hasonló funkciót töltött volna be, mint a klafa könyvégetések. Ezek, ugye vallási vagy politikai okokból történnek szertartásos keretek között, és azokat szokták máglyára vetni, amelyeket veszélyesnek tekintenek a hatalom gondolkodásmódjára nézvést. Nem föltétlenül a nácikra kell gondolni, Angliában égették el már a Sátáni verseket, a hülye Amerikában meg Harry Pottert.

Visszakanyarodva mégis Lázár vezérminiszter et. baromságára, ebből is kitetszik, hogy a rezsim szimbólumokkal és jelszavakkal óhajtja irányítani és butítani az alattvalókat. Ezt a célt szolgálják az óriásplakátok odaböfögött tőmondatai, a nemzeti konzultációk, a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” visítás, meg a futballban egyesülő a nemzet, hogy más példával ezúttal ne is éljünk. Az egész kormányzásuk ilyen szimbólumok sorozata, hacsak nem közbeszerzésekről és más, zsebtöltő intézkedésekről van szó.

Ezekben ugyanis fölöttébb leleményesnek mutatkoznak. Egyenesen művészi szintre fejlesztették a szerzést, amely technikákat, ha majd egyszer Isten és a nép segedelmével megbuknak, és nyilvánossá válnak a titkos és szent iratok, tanítani fognak mindenféle egyetemeken, legfőképp a CEU-n, amely akkor már messze országokban fog székelni, ha így mennek tovább a dolgok. Rá is kimondták a Heinekent, és momentán nem tudni, mi lesz a vége, de már rakják a máglyát a könyvek égetéséhez.

Ilyen háttérrel büszkélkedett azzal a mi prime miniszterünk az Európai Néppárt őrsi gyűlésén – ahol egyébként elfogadtak egy Oroszországot elítélő fogalmazványt, és ő szemrebbenés nélkül megszavazta ezt is -, hogy nem vagyunk mi populisták. Na most: ebben a tömörülésben harminckilenc ország hetvennégy pártja van jelen. A másik hetvenhárom lehet, hogy nem populista, de hogy ez a miénk igen, az hétszentség. Olyannyira, hogyha tovább halad egyetlenünk a lenini úton, ki fogják baszni a közösségből, és akkor kereshet új haverokat. És ami a legfélelmetesebb, találni is fog, csak jobbra kell fordítania tokásodó, nemtelen élű orcáját.

AMIKOR A SAVANYÚ CUKOR A ZSEBEDBE RAGAD – Kálmán Olga bukásáról ír az Or(b)igó

Először arra gondoltam, nem égetem magam, hogy egy végletekig lepusztult hírportál aktuális butaságával hozakodjak elő.
Ugyan, minek is írni egy jelentéktelenné erodálódott oldal harmatgyenge firkászának rittyenetéről!

Aztán meggondoltam magam!
Mert napok óta várom, hogy a nálam jóval tájékozottabb és felkészültebb újságírók végre kinyilvánítsák elismerésüket: na, igen, a változás megérte!
De valahogy csend maradt, minden eddiginél nagyobb csend, pedig az egykor Szombathelyen rendkívüli népszerűségnek örvendő, s ma már országos elismertségű Kálmán Olga új műsora az új adón – valódi telitalálat!

És akkor az Or(b)igó, a legfőbb hatalomnak behasalt hírportál bizonyos origo nevű tudósítója – mert nyilván oltári gáz lett volna névvel is vállalni ezt a hányadékot – jól megglosszintotta az immár sokadik adást megért vadonatúj műsort, valahogy így: Óriási bukás Kálmán Olga műsora Simicska Lajos tévéjében…

Nem könnyű elfelejteni azt az érzést, amit akkor éltünk át, amikor a néhai ofő egy rosszul sikerült pillanatában a tudomásunkra hozta az aktuális frankót, s kínunkban zsebünkbe köptük az éppen csak a szopogatás legelső pillanatain túlesett savanyú cukrot… Mire magunkhoz tértünk, a ragacsos édesség a zsebünkbe tapadt, csupa szösz lett – így gyakorlatilag lehetetlenné vált, hogy bevégezzük a megkezdett gyönyörűséget!

Valahogy így éreztem magam, elolvasva a rengeteg badarságot, amit egy bértollnok összehozhat! Szinte már-már Cseszkói magasságokba – mélységekbe – ráncigálnak az összefüggéstelen csacskaságok, melyek Simicska Lajosról, Vona Gáborról, meg nyilván a jobbikossá váltakról szólnak – köztük Kálmán Olgával, aki nyilván maga is elfajzott…

Még jó, hogy az összeömlengett cikk legvégén azért kibújhatott a szög abból a fránya zsákból! A szerencsétlen, megélhetési bértollnok csak bevallotta, mi bántja a leginkább a csőrét! Naná, hogy a négy millió! Az a frankón kiszorzott és elosztott, saccolt és vélt hatalmas summa, amiről az Orbibarát Or(b)igó nyomoroncai oly szívesen álmodoznak! Azt kellene valahogy elsumákolni, elsíbolni az „árulóvá vált” Kálmán Olgától – s ha ez így van, már semmi nem számít!

A dolog úgy fest, hogy ettől a kavarástól nem lett kevesebb az új műsor, Olga műsorát mindazok figyelik, akiknek fontosabb a remény, mint egyszerűen elfogadni, hogy lassan mindenki betámolyog a sorba, isteníteni az isteníthetetlent! Mi pedig talán még büszkébbek lehetünk a Szombathelyről indult műsor-vezetőnő!re, aki képes volt a megújulásra – mint már annyiszor! A mi Olgink…

Köszönjük, Kálmán Olga!

Utóirat: Jogi lépést tesz a HírTV az Origóval szemben…