rezeda – Oldal 193

Ki az, aki integet?

Tegnap Szombathelyen átadtak egy darabka járdát. Szép sima lett, alkalmas arra, amire való, hogy ne szegjék a nyakukat az emberek rajta, ha rámerészkednek valami különös kalandvágy miatt. Járdát, bicikliutat, Várkert Bazárt naponta többet is adnak át Neriában fúvószenekarral, lacikonyhával és egy fél pártalapszervezettel fűszerezve, alapköveket is tucatjával tesznek le, hétfőtől péntekig mindig. Már lépni sem lehet a sok alapkőtől, avatástól, minden pártmufti zsebében olló lapul, hátha belebotlik egy nemzeti színű szalagba, amit vagdosni lehet, de úgy, hogy közben a kamerába villantja a protkóját.

Ellenben tegnap Szombathelyen egy kilencven éves bácsi vágta át a szalagot a járda fölött, aki abban a házban lakik, ami előtt megújult a flaszter. Ilyképp nem is átadta, hanem birtokba vette, nem kegyként kapta meg méltóságos uraiméktól, hanem nyugtázta, a befizetett adóját valami számára is hasznosra költötték el. És emiatt nem kell köszönetet mondania, földig hajolva hálálkodni a fideszes csinovnyikoknak, mert nem tőlük kapta azt a nyüves járdát, hanem az útépítő munkás fabrikálta neki az ő pénzéből. Az ilyen szerződésekben a politikus csak kolonc, bohóc a manézsban, és mégis neki tapsol a sok alattvaló.

Szombathelyen ezt a gesztust az új többség gyakorolta, akik miatt hangos volt az országos sajtó, hogy helyben megfúrták a Fideszt, átvették a hatalmat, ami ím, ilyen különösségekben is megnyilvánul nagyon helyesen. Eddig ebben a városban mindent Hende Bubu adott át polgármesterrel elegyest azt az érzetet keltve az alattvalókban, hogy minden fűszál nekik, s rajtuk keresztül természetszerűleg Orbán atyuskának köszönhető. Kiderült, nem is. Nahát. Ősszel, ha az önkormányzati választások szerte az országban a remélt eredménnyel járnak, és sok helyen sikerül eltakarítani a fideszmocskot, ezek bele fognak betegedni, hogy nem avathatnak.

Már ez egy szög lesz a NER koporsójába, ha kicsi is. Ugyanis kínosan ügyel a rezsim arra, ki csilloghat a rivaldafényben, s ki nem. Ezt mutatja Szabó Bence példája is, akit olimpiai bajnokként a FIE (a vívók nemzetközi szövetsége) kijelölt a vívó világbajnokságon egy éremátadóra, ezt viszont a Magyar Vívó Szövetség elnöke, egyben a Belügyminisztérium helyettes államtitkára megtiltotta neki, mert régebben szadeszes volt. Manolisz Katszaidikisz, a FIE főtitkára azt mondta, hogy az MVSZ elnökének nincs joga ilyet kérni, de a FIE nem szeretne botrányt, ezért arra kérte Szabót, a békesség érdekében ne vegyen részt a díjátadón. Tisztára, mint az Uinó az Ursulával az élén.

Ez csak azért került ide, hogy megmutassam, magunkra vagyunk utalva nyomorúságunkban, a rendszer lebontását tehát alulról fölfelé kell elkezdeni, ilyen járdás gesztusokkal. Negyven évvel ezelőtt is, a május elsejéken az elvtársak integettek az emelvényről az ő népüknek mintegy alászállva hozzájuk a messzi magasokból, mint akiknek a nyamvadt életet, kenyeret a boltban és a penészes panelt köszönhetik, most sem járunk máshol, hanem ugyanott. CSOK-kal, családi kisbusszal és minden más ilyen lószarral perceként reklámozva a tévében, hogy tudjuk, kinek köszönhetjük a lukat a seggünkön.

Ezért vannak az összes ceremóniák is, integetések, avatások, protkók csattogása a vakufényben. S ha már Szombathellyel kezdtük, fejezzük is be azzal. Itt, minálunk a Savaria Karnevál fölvonulásán gurul mindig a császári bige is, benne az aktuális Claudiusszal, a császárral, mint városalapítóval. Moszkvában kremlinológia volt, hogy ki hol áll a temetésen, nálunk bigeológia van, hogy ki a Claudius. Tavaly – mint most Szabó Bencének az átadást -, az aktuális hatalom megtiltotta Jordán Tamásnak, hogy Claudiusként köszöntse a népet, mert nem tetszett a képe. Idén, az új idők szeleiben megint Jordán integethet, de, hogy sértődés ne legyen, lesz három másik Claudius is, csak még titkolják, kik.

Ez azt mutatja, hogy, mint a járda átadásánál, már nem csak a kiváltságosok joga császárnak lenni, hanem akárki is lehet, aki integet a népnek. Ez, ha úgy vesszük, a Mahájána buddhizmus megfelelője, ami eszme arra tanít, hogy az utolsó csavargóból is lehet megvilágosodott, minálunk pedig bárkiből válhat Claudius, ha csak kis időre és játszásiból is, és így van ez jól. Nem egy nagy dolog, amit itt előadtam, csupán arra szerettem volna utalni, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát a világban. Viszont ezt a keveset kizárólag úgy lehet elérni, ha a fideszmocskot eltakarítja az ország az üdvözülés útjából. Helyi szinten erről szól majd az elkövetkező két hónap, s mondhatnám azt is nagy pofával, hogy vigyázó szemeiteket Szombathelyre vessétek. De nem mondom mégsem.

Dőzs

– Pityukaaa! Pityukaaa! – így ordított ki a férfi az ablakon hadarva és elnyújtva egyben a szót, ami így hangzott inkább mégis: – Pigyugaaa! – de ez végül is mindegy, a lényeg, hogy egy tíz éves forma gyereknek szólt az üvöltés, aki az ablak alatti téren ücsörgött egy padon, a lábát lógázta és olvasott. Könyvet olvasott a gyerek, bármi furcsa is ez ebben a világban, még a szája is mozgott a belefeledkező örömökbe, ahogy eggyé vált a hőssel vagy hősnővel, s vitte őt a szöveg messzi vidékekre, ismeretlen tájakra és nagy kalandokba bele. Újra ordított a férfi aztán, mert az első nem ért célt.

– Pigyugaaa! Tedd má’ le azt a kurva könyvet, mer’ málé lesz a szájad. Eriggy focizni a többiekkel. – ezt mondta még a férfi kifelé az ablakból, ahogy ült ott atlétában, kezében újság, szívében rémület és szűkölés a szemében. Délelőtt volt, hétfő volt, délutános műszak előtti idő, amikor a legnehezebb.
– Ne kiabálj István. – hallatszott a konyha mélyéről egy szelíd, női hang – Hadd olvasson szegény gyerek.
– Ne olvasson, nem nézik jó szemmel, az újságban is benne van. – rázott egy Magyar Nemzetet a férfi, akárha porrongyot, hogy csak úgy zizegett, de a nő nem értette az egészet.
– Mi van? – csodálkozott.
– Az van – magyarázott a férfi az újságot rázva és mutogatva -, az van, hogy azt írják, az egyik Momentumos csaj, valami Cseh Katalin átlag felett élő világpolgár, fesztiválon volt, a Velencei-tónál padon ücsörgött, tengernél e-könyvet olvasott.
– Mi az az e-könyv? – kérdezte a nő.
– Honnan tudjam? – indulatoskodott István – Könyv, könyv, nem nézik jó szemmel. Meg az ücsörgést sem.
– És?
– A gyerek olvas és ücsörög. Ráadásul padon. Maga a fertő, mi lesz így, világpolgár? – elmélkedett, s mert a gyerek rá sem bagózott, elbődült még egyszer.
– Pigyugaaa, hozd már ide azt a rohadt könyvet, oszt futkorásszál, vagy akármi. Hozd már, amíg szépen vagyok. – nyomatékosított még. A gyerek odaballagott az ablakhoz, benyújtotta a könyvet, az apja meg a kezébe adott egy labdát, hogy eriggyen. Állt a gyerek szerencsétlenül, nézegette a labdát, toporgott kilátástalanul, mint akitől elvették a játékát, de az apja már nem foglalkozott vele.
– Húsvétra kapta azt a rohadt futballt, egy karcolás nincs rajta. – méltatlankodott, és a könyvet forgatta – Mi a szar ez? Harry Potter. Honnan a francból van ennek ilyenje?
– Biztos kölcsön kapta. – nyugtatgatta a nő, de kevés eredménnyel.
– Ne kapja kölcsön. Fodbalozzon, ahogy a többi. Mi lesz így, részeges bölcsész, vagy momentumos? Látod, ez a Cseh is lopja a napot, fesztiválozik, olvas, lábat lógat, honnan az anyám valagából van ennek erre pénze? Velencei-tó, pláne tenger. E-könyv. Csak tudnám, mi a szar az az e-könyv. – meglóbálta a Harry Pottert – Biztos ez is az. Harry, meg Potter. Hol élünk?
– Mi a bajod István? Csak ült és olvasott szegény. – jött a csitítás.
– Ne üljön meg ne olvasson. Látod, hogy az veszélyes, ha az újság is írja, nem tetszik nekik.
– Kinek? – érdeklődött a nő.
– Hát, nekik. – suttogta a férfi, és a fejével ki-, és felfelé mutogatott, valami messzi, ismeretlen veszedelem felé.
– Csak egy gyerek. Olvas. – mondta a nő, de semmire sem ment.
– Ismered a szomszédokat. Még majd megkapjuk, hogy világpolgárt, bölcsészt, momentumost nevelünk, pláne liberálist. Nem akarom elveszteni a munkám. Fodbalozzon a kölök, járjon hittanra, legyen egyszerű és szerény, mint a miniszterelnök úr is. Látod, akármit is ehetne, de mindig babot ebédel. Te mit főzöl?
– Egy kis pörköltöt.
– Meg vagy te őrülve? Hétfőn pörköltöt? Nem vagyunk mi nagyságos uraimék.
– De a Pityuka azt szereti.
– Ne szeresse azt a kurva pörköltöt, még azt mondják, a Soros pénzel, hogy állandóan húst zabálunk.
– Hülye vagy te, István. – kezdte elveszíteni a türelmét az asszony.
– Nem vagyok hülye, csak olvasok a sorok között. Egyszerűen kell élni, könyv, láblógatás, pörkölt nem fér bele. Se a nyaralás. Tényleg, hol vannak a tavalyi képek?
– Nem is nyaraltunk.
– De strandon voltunk.
– És?
– Tépd szét a képeket, égesd el. Csak az elsőáldozós maradjon, meg amikor meccsen voltunk a Pityukával, az. Sohase lehessen tudni.
– Mit nem lehet tudni?
– Semmit se lehet, hagyj már békén. – itt tartott, amikor élesen megszólalt a csengő, hogy összerezzentek már, de csak a szomszéd Irén volt az, hogy kölcsön kérjen egy kis olajat.
– Nincs nekünk olyanunk. – szűkölt István, miközben a kezével takargatta a könyvet, a bűnjelet, a gyerek bambán nézett be az ablakon, kezében a labda, és terjengett a légben a pörkölt csábító illata.
– Csak egy kis maradék, újrarottyantjuk, még karácsonyról tettük el, a polgármester úr adta a húst. – így szűkölt István, mert már semmit sem értett.
Irén azonban meglátta a könyvet, és megkérdezte, hogy tetszik Pityukának, mert ő adta kölcsön szegénynek, annyira elárvult volt ott a padon. Ekkor tört össze István teljesen, nézte a Magyar Nemzetet, és csak motyogott maga elé.
– E-könyv, Velencei-tó, pad, tenger, Momentum.
– Mi baja van? – kérdezte Irén gyengéden.
– Nem tudom – felelte az asszonyka -, talán megszúrta a nap.

És ebben maradtak aztán.

Felel, nem felel, szívből, igazán

Donald Trump megorbánult. Vagy nem is kellett neki annyira, mert Orbán trumpult meg már százezer éve, hogy aztán ne kerülgessük a rögvalót, kimondva az egy igazat, hogy bunkó ez mind a kettő. Egy, romlott akolból valók, vagy valami ilyen. Trump, mint ismeretes, nem is olyan régen rasszista kirohanást intézett saját országa néhány képviselőnője ellen, akiknek más vidékről származtak a felmenői, és eltanácsolta őket a szülőföldjükről, a nagy, és romlott USA országból, vissza a gyökereikhez, az őserdőbe, szavannákra vagy akárhová.

Őtet ezért minden szívfájdalom nélkül pofán lehetne, lehetett volna verni, ha nem lenne annyi gorillája, mint az Orbánnak is, napszemüvegben, öltönyben, fülessel és általában fölnyírt hajjal. Az ilyenek akadályozzák meg a népharag megmutatkozását, a spontán lincseléseket, hogy Orbán például a magyarok istenével ismerkedhetne meg, Trump pedig Manituval, vagy akármi más képzelt alakkal, arrafelé sok isten él, míg minálunk csak egy, de leginkább egy sem. Itt hagyott magunkra, úgy ment el az Isten, vagy inkább meghalt, kilehelte a sosemvolt lelkét a szerencsétlen.

Viszont most nem a sokféle – oder egy – teremtőt siratjuk, hanem saját magunkat. Trumphoz visszatérve tehát jegyezzük meg azért, hogy virtuálisan lett képen vágva a manus, de annyira, hogy a szava is elakadt. A CBS újságírója, egy bizonyos Weija Jiang ugyanis megkérdezte tőle, hogyan érezne akkor, ha valaki azt mondaná a feleségének, a Melániának, hogy takarodjon vissza a szülőföldjére, ami Szlovénia volna. Erre nem tudott mit mondani az usákos dúvad, tehát hallgatott. Ebből is kitetszik, mindenkinek el lehet kapni a tökeit, csak jó helyen kell szorongatni.

Orbánnak viszont rengeteg töke van, azonban valami kiismerhetetlen okból egy sem fáj neki. Ő ebbe az erkölcsi magasságba, hogy kérdezheted, nem felel, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, csak egyszer jutott el, amikor a HVG nem kevesebbszer, mint négyszer tette fel a kérdést neki, igaz-e, hogy Trumpnál a magyar civilek ellen lobbizott, és Orbán négyszer nem adott választ. Viszont enélkül is tudjuk, hogy igen, sőt, azt is, hogy midőn miniszterügynök elvtárs a másik hülyénél esengett, hogy a magyar civilek ne kapjanak norvég pénzt, Trump erre azt felelte csöndesen, ő nagyon szereti a norvégokat.

Orbánnak ez olyan lehetett, mint egy maflás, lidérces álom vagy másnapos delír, hogy szembegyalogolt önnön magával. Jött ki az éji homályból egy másik köpcös zsebrebaszott kézzel, trottyos gatyában, rángatózó fejjel, ajkait nyalogatva, és a dolgok körbeértek. Ott kezdődött minden – mint emlékezhetünk -, amikor Orbán a pharaonos kérdésre boldog karácsonnyal, Szemerkényi nagykövet menesztésére nőügyekkel nem foglalkozommal, mészárosos, vejes érdeklődésekre pedig – ahogy az tudvalévő – üzleti ügyekkel nem foglalkozom felelettel reagált. Trump meg csípi a norvégokat.

Ellenben a cinikus aljasság legmélyét Orbán érte el egyedül – ki más is -, amikor a CEU elüldözése után egy mégis arra vonatkozó kérdésre az osztrák kancellárhoz irányította az érdeklődőt. Ilyen környülállás esetén múlhatatlan szükség van a fogdmegekre, kevlárra a gyomron és páncélozott családi kisbuszra, valamint TEK-es tankokra a tereken. Viszont, hogy diktatúrában élünk, és ezt megteheti ez a mocsadék, mégis egy másik eset világítja meg legjobban, amikor a szemünk előtt készülnek arra, átírjanak egy törvényt, csak azért, hogy Orbánnak ne kelljen felelnie.

Széll Bernadett figyelmeztette arra Kövér pedellust, hogy a főnöke – bár törvényi kötelessége volna – nem számolt be a tiszteletlen házban az uniós csúcsdolgokról. A pedellus erre nem úgy reagált, felszólítja Orbán királyt a törvények betartására, hanem inkább arra intette, hasson oda a saját duci kis kezével, hogy a törvényt igazítsák az orbáni gyakorlathoz, miszerint szarunk a pofátokba. Így is lehet, meg úgy is, hogy eztán a lopás, ha fideszes kézhez tapad, kikerül a BTK-ból. Ki akadályozhat meg ezeket bármiben is most már és ugye. Senkise semmiben.

Edit néni még ötödikben azt tanította, hogy a fogalmazásban kell lennie bevezetésnek, tárgyalásnak és befejezésnek is, és már soha nem tudja meg, ezzel milyen nehéz feladatot rótt rám fél évszázad távolából de nagyon. Ezt nem lehet abbahagyni, mert akárhányszor is számol be az ember a mocsok egy újabb fejezetéről, mindjárt tolakszik a másik, liheg mögötte, hogy engem is mutass meg. Ennek soha nincs, és nem is lesz vége, hacsak meg nem fordítom az eposz szerkezetét, amelyben az indításnál kérik az isteni segedelmet a feladathoz, míg én most pedig a végén, tegyen már valamit a trottyos hősömmel belátása szerint. Más megoldás most már nincsen is.

Negatív szolárijom

Most már egészen bizonyos, hogy Béla szomszéd nem mélymagyar, keresztényi mimagyarember, inkább teli van globalista, dekadens gyanúkkal, és még sorosizmus is kinéz. Olyan is. Hedonista percember, hitetlen liberális, sőt, szerintem iszik. Nem őszintén iszik, magyar férfimódra kocsmában klopfolva az asztalt, meccset nézve, ordibálva danászva, hanem sunyiban, magában, közben könnyet se hullatva Trianonért se és soha. Én még nem hallottam, hogy a székely himnuszt énekelte volna a konyhában, vagy legalább valami édes-bús magyarnótát, ebédhez, jóhoz valót.

Ez dzsesszeket hallgat meg sikongatásokat, ilyen mondogatós migráncszenét, akár valami elvetemült bölcsész. Vele nem lehet vigyorogni, hogy de megtosznánk a postáskisasszonyt, megcsöcsörésznénk, mind az összes csajokat, utánuk se fütyöl, be se szól nekik. Biztos buzi. Misére se jár, és direkt. Tegnap hullott le az álcája teljesen neki, amikor reggel poroszkálok a kocsmába rend szerint, s mellém billeg a biciklijével, köszönt is nyájasan és álságosan, mintha szeretnénk egymást, pedig ki nem állhatom, és azt hiszem, ő sem. Jó kedvem volt, belementem a játékba tehát, mondom neki, munkába szomszéd, a dolgozóba bele?

Aszongya nem, majd holnap. Csodálkozok, hogy hát holnap vasárnap, hogyhogy a munka akkor, mire ő, hogy aznap dupla a pénz, azért, mert az kell neki. És leesett, hogy ez mindig dolgozik vasárnap, tényleg szünet nélkül, és akkor meccsre, és pláne misére hogyan? Ha nem dolgozna tán teszkóba járna vasárnap, ott töltené az istenre szánt időt, gyereke sincs felesége se neki, minek ennek a pénz. Hogy máskor járhasson a teszkóba uniós mocskot venni, banánt, mint a majmok, a nyugat szemetét, nem is csiki sört, hanem a csillagosat, a Hejnékemet. Hát magyar az ilyen? Van szíve-e neki, vagy buzi-e egészen?

Ilyen súlyok nyomtak meg egyszerre, gondok tehere meg a nemzeti felelősség, a DNS, Attila fiasága a Szíriuszról, hogy mivé lesz drága szép magyar fajunk, mikor elköszönt persze, fütyörészve ment a világba bele. Tekert, s gondolkodtam, pöttyös-e a segge neki, meg, hogy mi van a fejében ennek, se egy miatyánk csak a dzsessz, mindig csak a dzsessz. Mondok a fiúknak a kocsmában, ismerik-e ezt a Bélát, beszélt-e vele már valaki férfidolgokról, foci, a pultos lány melle köze, Erdély és rovásírás, vadászat vagy horgászás, vagy valami. De senkise semmit.

Ki ez? Tettük fel a kérdést akkor közösen erősen, jár-e közénk férfimód reggelente felesre, misére urat dicsérni, meccsre szotyolázni, körmenetre, nagygyűlésre, vagy akármi. Senki se látta sehol, nem jár ez közibénk, a sorosista, globalista kém és áruló. Migráncs talán. – hangzott el a sarokból aztán, és Misi bá’ volt, aki mondta, s neki lehet adni a szavára, minden időben megállta a helyét ugyanis. Párttitkár volt annak előtte, de, mint mesélte, hogy bomlasszon, azért, titokban járt a misére, eldugva áldozott, s nem integetett május elsején az emelvényről, csak legyezte magát a meleg ellen.

Most van ő honn, ez az ő világa, és látszik a gombszemein neki, nem viccel, tegnap is elvitetett a kocsma elől két sihedert, hogy gyülekeznek, a hajléktalanokba belerúg, ha senkise látja, szórólapozik, újságokba levelez, pedig benne van a korban nagyon. Az öregség minden bölcsességével mondta tehát még egyszer s már határozottabban, hogy migráncs a Béla, csak rá kell nézni a szemire, a tömpe orrára neki, a gyapjas hajára, hogy nigger ez, csak negatív szolárijomba jár. Ez pedig azon alapul, hogy kivonja a pigmentot a bőrből, mint a Májkell Dzsekszon is.

Ne má’! – csudálkozott a Jenő erősen, hogy pigmentot von el ez a gép, akkor hány migráncs járhat-kelhet álruhában itt, vagy UFO. Tele lehet idegenekkel drága hazánk, egy veszedelem az élet, és a Brüsszel ezt támogassa, hogy mind megkúrják az asszonyokat, föllazítva az ősi magyar DNS-t, hogy tíz év múlva négykarú négerek leszünk a mecsetekben. Így lett teljes a kép erről a Béláról, és döntetett el, hogy megbüntetjük a fellazító befurakszásért, hogy adunk az agyának, így mutatva meg a magyarok istenét neki.

Sötét volt már, ahogyan érkezett visszafele, ráugrottunk mind, és vágtuk, ütöttük, hogy migráncs, iszod a Hejnékemet, templomba se jársz, kúrod a lányainkat, hogy csak visított meg recsegett a csontja neki. Így dolgoztunk rajta, amikor megszólalt mögülünk a Béla maga, mi van itt, micsinálunk. Düllesztette a biciklijét, a mi emberünk nyöszögött ott lent, és nézett csak a Jenő, a Misi bácsi meg én, hogy akkor ki lehet, akit így megmagyarítottunk, de kideríteni, azt nem lehetett. Mert szét volt verve az arca neki már egészen, de nagyon is.

Bukj föl az árból

Az a bűbáj van most gyerekek, hogy, mint ismeretes, a Petőfi Irodalmi Múzeumban erőtér van, hogy zúg-csattog rosseb módján vagy aeternitatis. Irodalmi erőtér Demeter nertárs delírje szerint, hogy bemegy oda a vézna, szemüveges, pattanásos kis költő, és páncélban, paripán, haja lobogva, tízkilós nemzeti eposszal a hóna alatt, Attila tragédia-trilógiával és Orbán családregénnyel (A kőbányász istentől való gyermeke) tér ki onnan, talpai egymásra lépnek és kokárda van a lukában, valamint négy gőgicsélő kis magyar. Meg egy vak komondor.

A PIM-ben Esterházy, Kertész bábukat, Spiró figurákat hajingálódnak a tatamin, püfölik őket a szorítóban, dárdákat döfnek beléjük rituálisan, és fölgyújtják azokat könyveikkel elegyest hamuig egészen. Viszont-ellenben Szabolcska Mihály ércből való szobrát emelgetik, meg Vass Albertot olaszi márványból, illetve Tormay Cécile-t bronzaranyból, amitől izmaik megfeszülnek az agyukban, párhuzamos sávokba rendeződnek a neuronok és rend lesz a világban, nemzeti, mély és kérlelhetetlen rend szöges csizmák csattogásával a térköveken.

Így újul meg irodalmunk, születik világra a liberális hamuból, friss módon ábrázolva az újszülött világot, ahogyan az eke is új barázdát szántott Solohovnál a kozák falu szocialista átalakításakor, hogy még Sztálin elvtárs is elégedetten böfögött. Orbán elvtárs is böfög, zsíros a szája neki a pacaltól, ámde nem olvas. Ennek az összes gondját erre a Demeterre hagyta, aki roskadozik a terhek alatt, és újságírókat is tenyészteni óhajt az új világ hiteles ábrázolásához és is. Újságírói erőtér is lesz a PIM-ben, ösztöndíjjal, paripa, fegyver, mert pénz az van dögivel.

És itt kezdődik el minden. Ez a világ teremtésének kiinduló aktusa, az első nap, maguk a csillagok. Mert ez a Demeter azt mondta, ha a palánta elszánt keresztényileg, tud alanyt és állítmányt egyeztetni már az ösztöndíjából, bekezdéseket sorolni, egy, kettő, mennyi, akkor némi alaki gyakorlat, menetelés, éneklés, pitypang-ábrázolása nyíláskor és talpak egymáshoz érintése után kieregeti őket az életbe. A vérzivatarba, hogy énekeljék meg, amit látnak nemzetileg és keresztény módon, dübörgő jobban teljesítést és letaglózó sikereket.

Áll a slapaj hát az életben, annak is a közepén, benne a zúgásban, csattognak körötte a metrók, négyes, ötös, hatos, mind az összes metró robog erősen, labdák szállnak az égen, családok éve zászlók lobognak a hidakon, kórházak zárnak be, hajléktalanok pokróca ég, minden térkő, csupa térkő, amikor a szemben lévő szökőkútból kiemelkedik akárha Poszeidón, rég elsüllyedt U-boot, sellő vagy leveli béka Berki Krisztián maga. Csorog róla a víz, vasalt heréi villognak, és belemondja a levegőégbe, hogy főpolgármester leszek meg katona.

Vadakat terelő juhász valamint. Fölbukik az árból, megijeszti a slapajt a heréje éle, a vasalás csillogása, arcának ősidős vonalai, fölfújt izmai, elméje derengése. Ott áll a slapaj előtt enmaga, az élet, és a zárt osztály, hogy a slapaj el is menekül, fut, szalad. Zamárdiig rohan lányos zavarában, ahol migráncsozva vernek embereket, rúgják le a veséjüket nekik, mert futballisták is a karate kölkek, az élet féltett gyermekei, császárai, az erős, nemzetféltő vadbarmok, akiknek épülnek a stadionok, fütyöl a madár és kel föl a Nap kizárólag és csakis.

Áll a slapaj a Zamárdiban, hordják szét a Balatont körüle, viszik a nerhuszárok vödrönként, rohad le a tó, rúgják a migráncsok veséjét, de ebből nem bukik föl egy Berki se, Lölö tűnik elő meg a vej, a nemzeté, a slapaj menekül, de nem gyön a vonat, kétszáz percet késik, zúg az egész rohadt Magyarország, csattog a síneken, zakatol majd közéjük esik. A slapaj elsírva magát mondaná az Úrnak, hogy ijessz meg engem Istenem, szükségem van a haragodra, de ilyet ő nem ismer, se a Cécile ilyet nem írt, se az Albert, mert ebben semmi erő, csak a szépség.

Hüppög hát a slapaj, sírdogál-kesereg, keresi az alanyt meg az állítmányt, de nem leli, hiába, egyik sem passzol a másikhoz, hibás a csomag. Ám a Demeter bácsi segít, elébe teszi Novák elvtársnő örömeit, hogy mennyi babaváró van már. Egyenként ünneplik ezt, minden újabb babavárónál járja a csárdást Novák elvtársnő, s akkor a slapaj elnyugodik, az erőtér óvó kebeléből passog kifelé, hogy lesz szöveg, babák lesznek benne, sok baba többes számú állítmánnyal. Berki heréje éle meg csillog, akárha kard, és üvegszamovárként elhúz a fejük fölött az ötös metró maga, fakockával ékelve az ajtaja.

Hétköznapi fasizmus

Azt mondta az ENSZ-ben, tehát az ellenség köldökében ez a mi bájosan aljas külügyesünk, ez a Szijjártó nevű, elfogadhatatlan, hogy a migránsok ugyanolyan egészségügyi ellátást kell kapjanak, mint egy adott ország saját állampolgárai. Ez a kijelentés sok mindent felvet, elsősorban, hogy mit keres egy ilyen emberszerű képződmény a külügyek élén, másrészt, ha ez a hivatalos irány, akkor meg azt, hogy mit keresek én még ebben az országban. Mi a jó francot, ugye, és továbbá, hogy mit keres egy ilyen ország Európa közepén.

A kereszténységet mint vezérlő eszmét most felejtsük el, mert azon a mércén már számtalanszor elbukott a Fidesz és mind az összes folyománya. Itt már rég nem arról van szó, hogy emberként, segítő szándékkal forduljunk embertársaink felé, hanem, hogy valamilyen megkülönböztető jegy alapján tegyünk rosszat neki. Ezt fasizmusnak, súlyosabb esetben nácizmusnak nevezik, ha bőrszín, vallás, származás vagy akármi stigma miatt más elbánást képzelünk a másiknak az alapvető jogok és úgy általában az élet területén, mint saját magunknak. Most a migráns a megkülönböztető jegy, de akármi is lehet, innentől gátak nincsenek.

Erre utaló jel, hogy Fricz Tamás a Magyar Nemzet című sajtóipari termékben arról ábrándozott, milyen szép is lenne, ha a baloldali, liberális emberek egy kupacban lennének, akkor akár ketté is szakadhatna az ország. Mivel azonban ez macerás – teszem hozzá én -, egyszerűbb lehet a későbbiekben az elfajzottakat szögesdróttal elkeríteni a mélymagyaroktól, és a lipsik új lakhelyét lágernek nevezni. Most azonban a migránsok sorsáról elmélkedünk, akiket annak idején László Petra forgórúgással fogadott, mégis ők lettek a terroristák, és ezek a viszonyok azóta sem változtak. Ma lehetőségeinkhez mérten éheztetjük őket.

Olyannyira, hogy Felipe Gonzales Morales, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jelentéstevője indokolatlannak minősítette a kies hazánkban négy éve érvényben lévő “tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, felhívva a figyelmet arra, menekülőt a kerítésnél nem látott egyet sem, csak bezárva a tranzitzónába börtönszerű körülmények közé, ráadásul hatvan százalékuk gyerek. Gonzales arról is beszámolt, amit úgyis tudunk, hogy egy éve a hatóságok újra és újra megtagadják a menekültektől az élelmiszert, hogy az Európai Emberjogi Bíróság több mint egy tucat esetben avatkozott be. S hogy Gonzalesnek igaza legyen, épp tegnap adott hírt egy újabb ilyenről a Magyar Helsinki Bizottság.

Mint írták, egy húsz éves férfi 2018 júliusában adott be menekültkérelmet Magyarországon a családjával együtt. Az ő ügyét külön tárgyalták, mert az érkezéskor már tizennyolc év feletti volt. A férfi eddig a balassagyarmati befogadó állomáson tartózkodott, de július 9-én ok nélkül átszállították a tranzitzónába, ahol azóta nem kapott enni. A testvérei maradékából jutott némi élelemhez egészen addig, amíg a bíróság meg nem hozta ítéletét, hogy kapnia kell száraz kenyeret és kökényt. Mindebből is kitűnik, hogy szavazatszerzési vagy más aljas szándékból az Orbán rezsim nem tartja embereknek a menekülteket. Tőlük meg is dögölhetnek, darab-darab, és voltaképp így tekintenek az egész Fideszen kívüli világra.

Újabb cukiság, hogy megint csak tegnap megvétózták az EU-tagországok belügyminisztereinek közös nyilatkozatát, amely arról szólt, hogy a tagállamok vállalják a Földközi-tengeren működő NGO-hajók által Afrikából Európába szállított migránsok szétosztását. Kontrát Károly belügyminiszter-helyettes azt böfögte: „megdöbbentő, hogy a bevándorláspártiak újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy saját akaratukat és a migránsok betelepítését rákényszerítsék a tagállamokra”. Ezzel az a baj, hogy ótvaros hazugság. Pár napja meséltem a Baywatch és illiberizáció című kis színesemben, hogy ez a gondolat Heiko Maas német külügyminiszter fejében született meg.

De nem úgy, ahogyan Kontrát hazudja. A német külügyminiszter arról beszélt, hogy létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét. Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik emberéletekről.

Erre mondott vétót Pártunk és Kormányunk. Visszatérve az egészségügyi ellátásra viszont, kétszáznyolcvan (280) menekült vár a tranzitzónában, az ő ellátásuk a macerás Szijjártónak, de, mint látjuk az etetés is gondot okoz, illetőleg, lehetőség szerint éhen pusztítanák az untermenscheket. Ilyenek lehetünk akár mi is, de, hogy oldjuk a drámai hangulatot, lehet, hogy a menekültek áldhatják a saját urukat, hogy nem kerülnek be a magyar egészségügyi rendszerbe, lehet, hosszabb életűek lesznek. Ez ugyan mókás, mégsem tréfadolog, és az sem, hogy Szijjártó szerint azért nem jár nekik ellátás, mert nem fizetnek itt adót. Akkor most kezdjek el ukránozni?

Kanál

Ott állt az ember a konyhán a rézsútos fényben, beszűrődő madárfeleselésben és rövidgatyában, mert nyár volt, ezt el ne feledjük. Ha tél lett volna, maciban állt volna ott meg pislákoló lámpavilágban, de ott állt volna ugyanúgy. Tehát állt a konyha kövein, és meredten bámulta az asztalt, azon a tálcát, még azonabban a tányért, s benne a villát meg a kést. A kanalat kereste az ember a kés meg a villa mellett, aminek ott a helye az idők kezdete óta, hogy kéznél legyen, ha nagy hirtelen lefetyelni kell, meregetni, kavarni, mert kanál nélkül élni nem érdemes egyáltalán.

Nézte az ember a tányért, a kanál hűlt helyeit, s azonmód megállt az idő, sőt, nekilátott visszafelé peregni, legalábbis az ember fejiben. Mert a tapasztalat azt mutatta neki, ha a dolgok hiánya zavarja, mert eltűnik minden, lába kerekedik szemüvegnek, és bagónak, incselkedve bújnak meg ezek az ember szeme előtt, akkor élénk képzelettel, a dolgok és tárgyak feladatain merengve rá lehet jönni, mit tett velük utoljára, mikor lehetett a keziben, így lehet fölfejteni a búvóhelyeket, ahogy a szemüveg, a bagó, most meg a kanál számolnak előrefele, hogy százig meglesznek-e majd, vagy elvesznek véglegesen.

Évekkel ezelőtt vette azon magát az ember, hogy eltervezi az élete mentét. Kiszámolja, beosztja, hogy hármat kell lépni előrefele, s útközben letörli a port, megigazítja a csálé könyvet, s végül lerogy a székre megpihenni. Ha a konyhán van, tudja, a nyugalmas ágyig mit kell végeznie, ha lehajol is akad két dolog legalább az egyenesedés előtt, mindig bevillan, hogy a következő megmozdulással mennyi mindent lehet takarékosan elintézni. Egy precíz forgatókönyv volt a feje ezért sorjázó nehézségekkel, mint beleharapni az almába, rágni és nyelni, nem fordítva. Ez az életben maradás kulcsa csakis, a szigorú életmenet.

Boltba haladva már tudta, mert kiszámolta, hogy a konyhai hűtőtől a pénztárig háromszázhatvan a lépés, míg a bagóstól ugyaneddig kétszáztizenegy. A wc-től az ágyig tizenkettő, az ágytól a székig három, ha el nem esik. Így ment az élet, szigorú rend szerint, amikor, ha valami elképzelődött, hogy négy lépésen belül elintéződik, s három volt a cél a dolgokból, de csak kettő sikerült, mert a harmadik elfeledődött, olyan égő hiányok voltak az emberben, hogy azt elviselni nem lehetett. Addig nem nyugodhatott, míg rá nem jött, hogy a konyhában még az volt a fejiben, hogy menet közben lekapcsolja a villanyt.

Hogy ül a fényekben, és azon mereng, volna itt még feladat a végleges harmóniához, de, hogy mi lehet, az homályba veszett. S amikor rájön, hogy a villany volna az, elhatározza, majd a következő pisálás útjába beleveszi ezt is megint, de közben támadnak új kihívások. Egy incselkedő porcica, ferdén álló hamutartó, lefittyedő párnaszegély, hogy végtelen tennivaló az élet, megállni benne nem lehet. Így fuldoklik a kihívásokban meg a sorjázó feladatokban, hogy végül kimerülten lerogy, hogy ennyit elvégezni nem lehet, és mért bántja őtet az Isten, de nem azzal, hogy így meg kellett öregedni, hanem, hogy a dolgok sohasem olyanok, mint a fejiben.

Így állt ott az ember a kanál sorsa fölött merengve, végig gondolva, hogy mi lehet egy kanál feladata az életben, következésképp hol bukkanhat fel a tányér helyett incselkedve. Rákukkantott a mosogatóra, benézett a hűtőbe, be a sarokba, hogy odabújt esetleg szemeit takarva mint a gyerekek, de sehol sem volt. Rézsút sütött be a nap, mint emlékezhetünk, s látszott hirtelen, hogy az elvetemült függöny rosszul veti a ráncot, hogy bosszantsa a világot, s az ember fölemelve karját, hogy rendet rakjon a függöny káoszában, ott csillant meg a kanál a nap fényiben, a keziben.

Feledve a függönyt meg a ráncot elmerengett hát, mit akart a kanállal mégis, mert, hogy akart valamit, az bizonyos, de ez nem derült ki sehogyan. Ott állt hát az ember a konyhán a rézsútos fényben, beszűrődő madárfeleselésben és rövidgatyában, meglelve a kanalat, majd visszatéve a helyére az asztalra, azon a tálcára majd a tányérra a kés meg a villa mellé, hogy ott legyen, ha lefetyelni kell, meregetni, kavarni, s abban a reményben, hogy ott is marad. És ami lényegesebb, ha legközelebb visszatér hozzá, tudja még, hogy mire való, lefetyelni, meregetni, kavarni. Indult hát az ágyhoz visszafelé, tíz hosszú lépés volt a feladat, és eltűnődött, mit lehet végezni, míg odaér.

A fociakadémia nem lignitbánya

Alig pár nap alatt lett pár ezer tagja a “Virágos rétet akarunk, nem futballakadémiát” elnevezésű Facebook csoportnak, amelynek az a célja, hogy megakadályozza Mészáros Lőrincet abban, hogy Szombathely határában futballakadémiát építsen. Az alakulás pillanatában már dübörögtek a traktorok meg más, hasonló készségek, így maga az aktus történeti szempontból in medias res abszolválódott, ezzel lehetőséget adva arra, hogy úgy mászkáljunk elbeszélésünkben térben és időben előre, vissza, fölfelé meg átlósan, mintha magunk volnánk Proust teájának gőzei, vagy Jose Arcadio Buendia a sufniban az aranycsinálás titkait keresve.

Semmire sem fognak menni a “Virágos rétet akarunk, nem futballakadémiát” mozgalom jámbor és jóakaratú tagjai, hogy a végénél kezdjük lehangolón és szomorún. Mondhatnánk úgy is, hogy cseszhetik a buzgalmukat, lesz fociakadémia, és akkor is lenne, ha fejen állva, bohócruhában trombitálnának, miközben karikát pörgetnek a csülkükön. Akkor is lenne, ha két éve tiltakoznának, és akkor is, ha odakötöznék magukat egy pitypanghoz, testükkel vigyázva a rétet. Mert ez egy olyan világ, amelyben traktorok, dömperek, úthengerek és láncfűrészek járnak-kelnek, tarvágást végeznek szerte az országban a kedves vezető akarata szerint, és apelláta nincs. Nem is lehet.

A második futballista keltető épül már a városban, illetve annak határában egyébként. Az első, az Illés névre hallgató arra szolgált, hogy Szombathely száz éves csapatának, a Haladásnak tenyésszen aranylábúakat. Ez olyannyira sikeres volt, hogy a tizenötmilliárdos stadionnal – mert a polgármester jól viselkedett – felturbózott csapat ki is esett az élvonalból. De ez nem baj, mert a gyerekek mozognak, jó levegőn vannak, a baj az lenne, ha döglenének a nyulak. A mostani tenyészde ez nemzeti lesz kábé hatmilliárd közpénzből, és a rét közepén, mint látjuk. Ha olyan sikeres lesz, mint az Illés-féle, már megérte, de nem temetni jöttünk a magyar láblabdát, hanem Mészáros Lőrincet dicsérni, akárha az Urat.

2019-et írunk most épp, legalábbis egyes szempontok szerint, de ezen az időskálán voltaképp már 2008-ban eldőlt, hogy tizenegy év múlva megjelennek itt a dömperek. Ekkor módosult Szombathely településrendezési terve, amely lehetővé tette az itteni dúlást, és az akkor senkinek sem fájt. Aztán 2015-ben, megállapítva, hogy “nem feltételezhető jelentős környezeti hatás”, áldást kapott a beruházás, de akkor sem szólt senki egy szót sem. Igaz, nem is tudtak róla a mozgalmárok, mert nem az a dolguk, hogy reggeltől estig a városháza faliújságját bújják, és nem is szólt nekik senki, holott erre nézvést voltak kötelezvények. És egyszer csak feldübörögtek a testvéri markológépek, és lett nézés, hogy mi van itt, mi a lószar.

Neria azonban már csak ilyen, és mi tettük ilyenné. A mozgalmárok most gyorsan-gyorsan kiderítették, hogy a rétjükön mindenféle védett növény, lepkék, meg más cuki jószágai a teremtő Istennek hédereznek, igyekeznek védetté nyilvánítani, de gondolhatjuk az eredményt, választ sem kapnak a beadványaikra. Áder János, aki rendszeresen a környezetvédelemről nyüszít, inkább minden szart aláír, amit elétesznek, vagy például Sólyom László különféle gyopárokért való buzgalma pedig a mélységes mély múltnak kútjában van a manussal együtt. Ha már védett rét, ugye. Virágokra hivatkozva, pláne lepkékre, s így szembemenni a szent labdarúgással és Mészárossal egyben reménytelen vállalkozás.

Dúdolhatnánk a rétet óvó embereknek dekadensen, hogy késő minden kisöreg, vagy más bánatos nótákat, mindegy volna az is. Tudomásul kell venni, hogy itt, ebben az országban lepkék, gyopárok, gyíkok és emberek érdeke egy szinten van, és közösen van telibeszarva az összes. Ez a tanulsága a történéseknek, nem több és nem kevesebb, ha lehangoló is. Annyi buzdítást adhatnánk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, de ilyen szellemben piknikezni nem lehet. Viszont mindeközben eszembe jutott, hogy tizenöt évvel ezelőtt a szomszéd községben, Toronyban akartak lignitbányát nyitni, és az viszont nem sikerült. Igaz, nem Mészáros Lőrinc akarta, és az nem is volt annyira fontos, mint a futball. Sőt, Mészárosról abban az időben azt sem tudtuk, hogy a világon van, eszik-e vagy isszák.

Sőt, annyira más volt a világ, hogy annak idején még volt környezetvédelemmel foglalkozó minisztérium is, amely az emberek mellé állt tiltakozásukban. És pláne, ami az igazi unikum a mesében, hogy az egész akkori cirkuszról csináltam egy kábé egy órás dokumentumfilmet, amit a Duna Tv is leadott, és ezzel minden különbséget elmeséltem. Nem azt, hogy máma nem gyártok filmeket, hanem azt, hogy mit adna le a Duna Tv abból, amit én gyártottam. De ez mellékszál, csak kiegészítés annak bemutatásához, hogy világunk mily gyökeresen változott meg fél emberöltő alatt. Hogy eltűntek belőle az emberségnek még a morzsái is. Mert lehet a virágos rétért aggódni, vezérünk megmondta, nix ugribugri, oszt jónapot. Így megy ez mifelénk, a lepkéket meg felejtsük el.

Bayer férficsókos képzelete

Bayer Tagkönyv a saját magáról elnevezett televíziós izében azt visítozta kitartóan, nem tudja elképzelni, ahogy két férfi csókolózik. Akkor ne erőlködj, cseszd meg. – adhatnánk neki tanácsot, senki nem kényszerít ilyen képzelődésre, nem vagy te Micimackó, hogy egyfolytában gondolj. Ezt is mondhatnánk neki, de nem mondjuk, ugyanis az a vélekedésünk, hogy Bayer Tagkönyv (No.5.) akár a saját taknyába is belefulladhat mitőlünk, attól még nem hervadnak el a csillagok, mi több, a kenyér sem lesz három hatvan.

A közönségét is megszavaztatta ilyen elfuserált Cipollaként, hogy őket is irtózattal tölti el, ha két smároló pasit látnak. Nőkről ilyen kontextusban szó nem esett, mert gondolom, a leszbicsókra, és mellsimire fölizgulnak a keresztényi macsók, pedig ez a felállás sem a kedves vezető szíve szottya, nem a papa, mama, gyerekek, négy kerék, egy szoba, félcédula, szotyola szentéletű mix. Mindegy, a szeánsz célja az volt, hogy a megjelentekben és a nézőkben megerősítse a gyűlöletet, locsolgassa kicsit, ha kókadozna, készülne múlni.

Az egészséges férfiember szükségszerűen homofób, ez volt a tudományos végkövetkeztetés. Aki tehát kellő iramban és elszánással nem megy neki vasvellával az olyannak, aki nem egy vak komondor szemüvegén (ez de jó) keresztül nézi a kajla világot, az beteg. Akkor igen nagy a baj Bayer Tagkönyv stúdióján kívül (plusz Fidesz-KDNP), meg fogunk mind dögleni. De, hogy Bayer Tagkönyv mért gondol mindig erre mégis, ha nem is akarja, nos ezt kellene nézegetni, némi látens homárság fölsejlik a drámában, de ez se érdekel.

Inkább az, hogy mostanság mért néz ki úgy az ország, mint egy bagzó nyulas katroc, ez delikátabb. Hogy más téma sincs, mint az erőszakolás, a nemzetszaporítás, férficsók és női csöcsök, mint egy végóráit élő birodalomban a hedonista pusztulás, de ezek már messzibb vizek, majd egyszer megnézzük azt is. Itt az a téma a lebutított országban, hogy ki kivel és hogyan toszik, majd ebből hány kis magyar születik, hogy kilegyen a támogatott kisbusz. Normális helyeken az ilyesmi magándolog, tesztoszteron meg ösztrogén dolga, valamint a szerelemé.

Bayer Tagkönyv meg erőnek erejével férficsókókra akar gondolni, hogy külsőleg utálkozzon, de mégis izgassa a lehetőség, mert, ha mindig ezen jár az ember feje, és még a torz vallás is bejátszik, akkor elképesztő végkimenetelek kerekednek. Mint látom az egyik honlapon, egy amerikai anyuka úgy döntött, nem hord többet leggingst, mert a férje bevallotta neki, hogy ez izgatja. És az amerikai anyuka elképzelte, hogy akkor a többi hímet is biztosan, és nem akarná őket bűnös gondolatok felé terelni.

Innen már csak egy lépés Marquez ‘Magányának Fernanda del Carpiója, akinek, mint emlékezhetünk, a földig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt, s amikor ezt a férje, második Aureliano meglátta, hangosan felröhögött. Viszont, ha belegondolunk, ez a NER kompatibilis szexualitás, titokban férficsókokról ábrándozva. S ha már itt tartunk, Bayer Tagkönyv (No.5.), ha már annyira szeret elandalodni a férfiszerelmen, ezt megtehetné a debreceni honvédiskola ügyével is, amit viszont a cimborái titkosítottak, mert foltot ejtene a rendszer kényes, keresztény becsületén.

És még továbbá, mielőtt esetleg a papi pedofíliáról is megemlékeznénk, Bayer Tagkönyv arról hogyan vélekedik, hogy a minap egy hetero pár egy győri szökőkútban esett egymásnak mindenféle szégyen nélkül, hogy erre bír-e gondolni, vagy szívesen nézegetné-e talán. Őket az ilyen Bayer Tagkönyv félék le is filmezték, egy ország leste őket a neten, és megkérdeném, ez a látvány hasznosabb-e a fejlődő gyermeki léleknek, mint a férficsók. Vagy summázva, nem volna-e europérebb magatartás mindenkinek békiben hagyni az ilyetén szokásait, és nem lenne min sem fröcsögni, sem istenkedni.

Az állam azonban szeret az alattvalók gatyájában és bugyijában matatni, s úgy tűnik, Bayer Tagkönyv a kinyújtott ujj ebben a trutymóban. De hozhatok ellenkező példát is, amikor egy nizzai strandon egy muszlim nőt a rendőrök vetkőztettek le a burkinijéből, az sem jobb, mert az emberi hülyeség végtelen. A győri szökőkutas dugásnak meg az lett a vége, hogy a kitóduló rendőrség egy párt talált, akik a lábukat lógázták a vízbe, és ők lettek úgymond figyelmeztetve és igazoltatva, mert talán gyülekeztek és a rendszert szidták.

Végezetül Bayer Tagkönyv szeánsza és a fölidézett események csak azt a dilemmát nem oldották fel, hogy kit kell gyűlölnünk nagyon szexuális orientációja és szokásai miatt. De azt sem tudjuk, hogy például Bayer Tagkönyv, amikor a kedves vezetőt vagy Németh Rezsist elképzeli nőket csókolgatva a pacalzsíros pofájukkal, hogy intimebb helyzetet és a gyomrukat, potrohukat nem is emlegetve öklendezve, szóval, ha ilyeneket képzel, ha már képzelnie kell, hogy akkor jobb-e neki, erre azért fölöttébb kíváncsi lennék, ha kifejtené.

Baywatch és illiberizáció

Az Úr 2019. évében már hatszáznyolcvankettő (682) menekülő ember fúlt vízbe a Földközi-tengeren, valamint huszonhét (27) kiránduló a Dunán, és még számosan máshol a földgolyón mindenféle médiafelhajtás nélkül. Carola Raketét, aki a tengeren mentette a fuldoklókat, Salvini pribékjei bebörtönözték majd kiutasították az országból, Jurij Csaplinszkijt, aki a Hableányt elsüllyesztő, mitikus nevű Viking Sygin kapitánya volt, Orbán Pintére óvadék ellenében szabadlábra helyezte.

Az egyik életeket mentett, a másik életeket vett el, sorsuk mégis szinte azonos, ebből is kitetszik, hogy bolond egy világban élünk aljassággal fűszerezve. Budapesten Pintér belügyes egy hajó orrában, áldásra emelt kézzel flangált a tragédia helyszínén, hogyha segíteni már nem tudott, akkor kétes diadalt arasson. Ugyanő a főnökével meg a többi illiberális huszárral együtt pedig azt mondja, a tengeren lévő fuldoklók nyugodtan megdögölhetnek, amit Bakondi szerint azért tesznek, hogy “felébresszék a segíteni akarást”.

És ez sikerült is a jelek szerint, mert Heiko Maas német külügyminiszter megunta a lelketlen tökölést a tengereken, létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét.” Ebből kitetszik, hogy emberből van a bácsi, ki is húzza a gyufát majd minálunk.

De úgy tűnik, mindenre gondolt, ismeri Orbán meg a haverjai aljasságát, így az az ajánlata, hogy „Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik “emberéletekről”. – Ehhez képest mi ott tartunk, hogy Bakondi tegnap így nyilatkozott: “A liberális csoportok és az illegális bevándorlók egymásra találásáról van szó, ami a belbiztonsági veszélyeztetettség egy új fázisát jelenti.”

Másik világban van tehát az illiberális Magyarország, csak még meg kell alkotni a fogalmat, amivel jellemezhető az álszent mocsoknak az a fajtája, ami a feudális fasiszta-kommunizmusunkra frappánsan illeszthető. Mass már ismeri ezt, és az emberség jegyében nem is számol a magunkfajta söpredékkel. „A mi ajánlatunk áll: Németország kész jelentős hozzájárulást tenni, és garantálja, hogy a kimentettek jelentős részét átveszi.” – mondta azzal a toldással, hogy “sem a mentők, sem a kimentettek nem tudják kivárni, hogy az utolsó uniós tagállam is beleegyezzen abba, hogy átvesz menedékkérőket”.

A német külügyes szerint bármely ország bármikor csatlakozhatna ehhez a szövetséghez, amihez mi biztosan nem fogunk. Hiszen mi is fogadunk be menedékkérőket, ha azok bűnözők és Orbán haverjai, továbbá, ha jó pénzt fizetnek Rogánnak. A többit, ha beteg, ha gyerek, a kerítés tövében éheztetjük, és nyugdíjas csoportokat viszünk – olykor óvodásokat – megbámulni őket, akárha majmokat a ketrecükben. Ebből is kitetszik, nem vagyunk mi Európába valók, illetve hát, az aljamocsadék feléhez mindenképp.

Annyira különös dolgok történnek itt, hogy, mint emlékezhetünk, a EPP Bölcsek Tanácsát hozott létre, nézzen már körül, mi folyik a kerítés mögött, aminek függvényében eldöntik, hogy a Fidesz és csatolmányai maradhatnak-e a kebelükben. A Die Welt viszont tudni véli, hogy valami különös ok miatt igen. Hiszen – mint írják – a Bölcsek Tanácsa úgy döntött: készülő jelentésébe nem veszi be azokat a témákat, amelyeket az uniós szerződések megsértése ügyében indított, de még függőben lévő uniós eljárások tárgyalnak.

Az EPP kész elkenni a fekáliát rövidtávú politikai érdekek miatt tehát, és azt is eltűri a jelek szerint, hogy olyan tagja legyen, amelyik szarik minden emberi értékre, és olykor pofán hugyozza őket. Majd megkérik, hogy előtte fogyasszon spárgát az illatosabb vizeletért. Reménytelen egy brancs az is, amelyik asszisztál ahhoz, hogy legyen egy gennyes fekély Európa közepén, igaz, nem neki kell benne ücsörögnie, hanem a semmibe vett embereknek, akik mi volnánk. Így rohadnak el a keresztény, polgári értékek.

Valahogyan úgy tűnik, ez a társulat egyként kezeli a tengerbe veszőket a szárazföldön magára hagyottakkal, és bizonyosodik be már nem először és bizonyára nem is utoljára, hogy a szociáldemokrácia és a liberalizmus képes arra, amire polgári kereszténység nem, azaz, hogy érdek, valamint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jó legyen. Az egyik szaladgál a piros gatyájában hajótöröttet keresve, a másik belerúgja a fuldoklót a tengerbe. És mi mindig a gonosz oldalán álltunk, mért lenne most másképp.