rezeda – Oldal 222

Isten megsértődött

Mint azt képünk hűen ábrázolja, Erdogan szultán, midőn meghódította a lezárt Budapestet és OVM kicsi kis szívét, Gül Baba türbéjében kamaszos hévvel imádkozásra ragadtatta magát, amivel számos dilemmát hozott elő a fikh (mint a saria tudománya), a teológia, a pedofília és a mi a zisten van itt kérdéskörében. OVM, miként fotónk tanúsítja is, lányos zavarában ettől a felfordulástól a sarokba menekült, onnan nézett ki a fejéből, és golyóálló otthonkájának rojtjait húzgálta.

Isten mélán nézte, mi a francot csinál itt ez a kettő meg a sleppjük. Röhögnie kellett volna, de már rég elveszítette ebbéli képességét, mert azt látta csak, tehetetlenül figyelte, ahogyan a nevével kurválkodnak évezredek óta, hogy Jézus meg Allah, illetve Manitu és Kiss József kiáltással az ajkukon fröcsög a vér, gyúlnak a máglyák és tépik ki organizmusok nyelvét meg szívét. És Isten arra gondolt, hogy nem épp ezért gyúrta ő össze ezeket sárból meg agyagból, illetve farigcsált oldalbordát a bugylibicskájával.

Viszont itt épp ő volt az, akire nem is gondoltak egyáltalán képünk hősei. Hanem a mammon járt az eszükben, végtelen rétek, szőlők és birtokok, kastélyok imbolygása és röpcsik suhogása, a Rolex ketyegése meg a kappan vagy bárány íze. Erdogan szultán többszörösen is leszarta, amit neki Mohamed törvényül előírt, hogy miként kellene Istenre gondolva imádkoznia. Úgy kellett volna kezdenie fennhangon, hogy Allahu Akbar! (Allah a leghatalmasabb), ezt azonban nem tehette meg, mert mögötte állt a TEK, aki meg arra van idomítva, hogy az ilyeneket leteperje.

Aztán azt sem tudta ez az Erdogan Szultán, merre vannak Kába tornyai, amelyek felé fordulva tisztelettel és hódolattal úgy kellett volna imádkoznia, mintha maga Allah állt volna előtte. Sőt, el sem végezte az előírt tisztálkodást, s ha még abba is belegondolunk, hogy előtte meg OVM pörküttszaftos kezét szorongatta, akkor már kész is a kárhozat. Ezen túl egy nyamvadt és elcseszett rakát sem végzett el tisztességesen, mert nem akarta, hogy rájuk esteledjen, és úgy járjon, mint amikor felhőkbe hanyatlott a drégeli rom, vagy a Dobó Pista sityakja.

Ez a raka ez cifra dolog, mert az Allahu akbar kurjantás után a szultánnak el kellett volna mondania a Korán első és egy szabadon választott szúráját, aztán csípőből hajlongania, ismét Allahu akbart mondani, majd a földre borulni úgy, hogy a homloka, az orra, a térde, a kezei és a talppárnák viseljék a súlyát. A leborulás után ezt kellett volna mondania az imádkozónak: dicsőség a magasságos Uramnak. Majd felemelkednie, ülőhelyzetben Allahu akbart mondani megint úgy, hogy a bal lábfejét maga alá fordítja és ráül, a jobb lábfej viszont behajlított lábujjakkal áll.

Ilyeneket kellett volna tennie Erdogan szultánnak, ha igazhitű lenne, de nem az. Elkövette azt a főbenjáró bűnt, azért imádkozott, hogy az emberek mondják róla, milyen szépen és jól szereti az urat. A Korán szerint az ilyenek lesznek az elsők a pokolban, viszont Isten azon gondolkozott ezt látván, hogy ez a Mohamed is egy hülye volt, fingja nem volt ugyanis, hogyan mennek a dolgok valójában. Mert ő bárhogyan is vinné mind a kettőt szíve szerint, hatalma az neki sincs fölöttük. Sőt, már senkinek sem.

Mert ránézett arra a másikra is a trottyos gatyájában, aki meg Szűz Mária és Jézus nevében kurválkodik vele, aki egy és ugyanaz, mint a szultán Allahja, hogy nevezték őt már Jahvénak is, sőt, Rának, és Pallasz Athénének, egyáltalán annyi elcseszett neve volt, hogy már azt sem tudja, melyikre hallgasson, így hát nem hallgat egyikre sem. Odahagyta a Föld nevű bolygót, ami úgy is néz ki magunk közt szólván. Viszont most megsértődött itt, a türbében, de rohadtul, és villámot is cikáztatott volna bele, de kiment az égi biztosíték, és nem volt raktáron éppen.

Egyébként azért húzta föl az orrát és jogosan, mert, a trottyos gatyájú sajtója nem számolt be arról, ahogyan a szultán őt Allah formájában imádja. Azért legfőképp, mert a sok böszme magyar, aki a trottyos ténykedése nyomán arról van meggyőződve, az ilyen szultánok azért imádkoznak, hogy azok, akik az Istent Jézus formájában imádják, forduljanak föl, lehetőleg bomba vagy erőszakolás által. Egyáltalán OVM sehogyan sem tudott elszámolni a dologgal, amit összehozott a kerítéssel, migránccsokkal meg a birodalmában imádkozó szultánnal.

Ezek nem passzolnak össze sehogyan sem a rózsaszínű képeslapon. Ezen az látszik, ahogyan épp veszik el OVM keresztény kultúráját, és a szultán csak azért nem gombolja a sliccét a fotós csajra gerjedve, mert mellette áll a neje a csudás kendőjében. Akkora volt itt a katyvasz, úgy megülte az ájert a gonoszság és a hazugság, hogy Isten nemcsak megsértődött, hanem föl is húzta a fenséges orrát, és azt mondta, na, elmennek ezek a picsába. Máskor úgy volt, hogy amint kimondott valamit, úgy is lett, most azonban nem. Ebből látszott, hogy átvette a hatalmat az ürdüng, tehát innentől fogva cseszhetjük az egészet. Viszont ez a kettő ettől még vigyorog, és ezt képtelenség ép ésszel kibírni.

Rohasztás

Szijjártó elvtárs interjút adott az osztrák Der Standardnak, amelyben kijelentette, addig maradnak a Néppártban, amíg utcára nem teszik őket. Akkor is ott pöffeszkednek majd, ha – mint fogalmazott – nem sikerül megerősíteni a migrációellenes erőket. Ezzel azt vallotta be ez a szarházi, hogy már semmi keresnivalójuk ott, közük nincs azokhoz az értékekhez, amelyek ezt a pártcsaládot jellemzik, de előnyöket vélnek a maradásban, így a szokásos elvtelen módon terpeszkednek még csöppet.

Persze az érkezésük a liberálisoktól ugyanilyen etikailag terhelt aktus volt, amikor a belpolitikai dúlásuknak kerestek külső formát, de ez az idő is elmúlt. Az evolúció, amely a darwinitól eltérően, itt a politikában és eszményekben – ha van ilyenjük egyáltalán – nem előre mutató, hanem az aljasság egyre újabb bugyraiba vezet. Szíjjártó elvtárs azt is mondta ennek az újságnak, hogy “…Tagok vagyunk, és mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megváltoztassuk a Néppártot…” Ez pedig felér egy fenyegetéssel.

Viszont a jámbor osztrák kolléga nem kérdezte meg, hogy a nyavalyába képzelik ezt mégis. Sőt, sikítva el sem rohant, mert azzal a tudással sem bírt, hogy a Standardját, ha ezek beteszik a lábukat Európába, ugyanúgy bezárják, bezárhatják majd, mint minálunk a Népszabadságot, és ő elmehet üldözött homlessznek. Ehelyett megnyálazta a ceruzáját, negédesen diskurált, mert a világ azon boldogabbik felének szülötte, ahol még nem ezek vagy az elvetemült haverjaik dirigálnak. De akarnak, mint az idézett mondat is mutatja.

Én csak egy szerencsétlen slapaj vagyok a Der Standard nagyhatalmú újságírójához képest, de egészen delikát információkat tudnék adni az elkényelmesedett kollégának, mivel jár az, ha ezek a kezelésbe vesznek egy pártot barátilag. Megboldogult Torgyán elvtárs tudna erről kiselőadást tartani, hogyan tűnt el a pártja a chilei cseresznye árnyékában. Akkor még nem tudtuk teljes valójában, de mára tudományosan beigazolódott, hogy a Fidesz tényleg olyan, mint a rák.

Mindent fölzabál, elemészt és megfojt. De nem is igazán jó ez a költői kép, mert a rák valójában egy karakán manus, odaáll elibéd, a képedbe röhög, és azt mondja, én mostan szép lassan, módszeresen megöllek, aztán úgy is tesz. Ezek viszont sunyi férgek, belülről, csöndben és aljasul zabálják föl a kiszemelt prédát, megrohasztják, mint azt jelen időben az LMP és a Jobbik példája mutatja nekünk. Az utolsókat rúgja mind a kettő, mert az egyik belőle fakadt, a másik pedig leállt vele snóblizni.

Így jártak a magyar demokrácia dicsőségére. Ha nem lenne olyan fenségesen félelmetes, akkor azt is mondhatnám, hogy a Fidesz, akárha a Margarita Abadonnája, ha leveszi a szemüvegét és valakinek mélyen a szemébe néz, az holtan esik össze. A magyar vidéket már letarolta ez a veszedelem, és most Európát vette célba. A debil tehetetlenséget az is mutatja, hogy nem csapták ki már most, mint a macskát szarni. Kezd az egész bagázs eltorgyánosodni, pedig ott tart a sündisznócska, hogy folyamatosan köpi szembe őket.

Kirgizekkel, tatárokkal, putyinokkal és erdogánokkal kokettál, és már nem is fű alatt, hanem dafke megmutatva mutyizik és röpcsizik, lop, csal, hazudik, és még mindig azt hiszik ezek a jámborak, hogy majd észhöz tér egy lárifáritól. Gyurcsányt megkérdezhetnék, ez mennyire jött be, milyen jó volt, amikor lángokban állt a város és röpködtek az utcakövek. És most már nem is burkoltan, hanem a külügyes csetnikjével üzeni, hogy ezt szánja az eltrottyosult Európának is. Így akarják szétrohasztani azt is.

Itt már rég nem arról van szó, hogy a drágalátos Európának a magyarok érdekében kell a repedt sarkára állnia – ez is csudás egy dia a falra vetítve -, hanem a saját nyamvadt érdekében. München, 1938 – csak ennyit mondok, de ezek soha nem tanulnak semmit. Amúgy meg engemet már tényleg hidegen hagy a töketlenségük. Magyarország rég elveszett, és már csak olyasmi kármentésért imádkozom, hogy fiainknak legyen hová menekülni, ha jön értük a fekete autó. Viszont ahogyan ez kinéz, nem lesz ilyen lehetőség sem. Fasza.

Kövér ezt is tudja

1848, 1849, Arad, a Pilvax, Világos, Bem apó, meg minden egyéb, ami ehhöz tartozik, azt juttatta Kövér László eszébe, hogy ma a magyarság ellen tudatos kultúrharc folyik változó eszközökkel és módszerekkel. Ezt az éleslátó alapvetést kiegészítette még azzal a delikáttal, hogy “akik támadnak, azok önmagukat haladóknak nevezik, akiket támadnak, azokat maradinak titulálják”. – És elkezdett az eső cseperészni.

Ekkor húztam a hokedlit a szélesvásznú elé, megpukkasztottam egy zacskó popcornt, hogy apám, én innen el nem megyek, amíg tart a buli. Föltűnt a képen Orbán is, aki úgy örült az atomkori szultánnak, olyan felhőtlenül boldogan ragyogott, mint az unokája születésekor sem, igaz, most épp biztonságban leledzett a lehegesztett és kiürített utcákon. Sőt, és ráadásul türk testvér ez az Erdogan, így a magyarság gyökerei a valagába nyúlnak. Miheztartás végett, ugye.

Ez csak a Fidesz magyarkultúr-védése okán jutott az eszembe, de már ugorhatunk is, mint Pósalaki bácsi. Visszatérve így a kövéri axiómához – hogy maradinak érzi magát -, amellett, hogy megállapítható, ebben épp igaza van – mert a bigott komcsi máma nem épp menő -, az is egyre inkább látszik a fiatalokon, hogy eluralkodott rajtuk valamiféle kisebbrendűségi érzés. Hogy sejtik, nem bírják a képüket a klubban, és fintorognak a szaguktól.

Mondjuk, ha egyfolytában belehugyoznak a zongorába, akkor ez nem is annyira különös, ám, ez még mindig nem mutatja nekünk, Kövér elvtárs mitől érzi úgy, vagy mért érzi szükségét annak a hazugságnak, hogy az ő kultúráját támadják, amikor az enyémen nem érzek ilyen nyomást, hacsak nem felőlük. Hogy a NER akarja ledózerolni az agyamat és annak összes tartalmát. Most értettem meg, mi ez a nyomás a mellemen, de most nem az én nyamvadt életemről van szó.

Hanem a miénkről így nagy közösen, hogy mibe adatik belepusztulni, amikor itt ilyen kövérek és az összes magyaridőkös folyományaik védik a keresztényi kultúrájukat, amiről máig nem tudható, mi a rosseb lehet, de, amint kitetszik, a támadás már világméretű. Egy komplex összeesküvés ez a redves élet, a sorosista bitangok fölszámolják a hangsúlyos verselést meg a szinkópát, sőt, coca colával öntik le a matyóhímzést. Így valahogy.

Ott vagyunk megint a Szabolcska Mihálynál, meg a Nyugatba írdogáló zsidócska költőknél. Ezeket a mostani renegátokat is élteti a hanyatló nyugat, míg a mai karikás ustorosoknak meg kell elégedniük azzal, ha egymást tüntetik ki, és azt a plecsnit nem a Gyurcsány kezéből kell átvenni. Ám ez mind csak ilyen elefántcsont tornyos cifra nyomorúság, mert őszintén a szívünkre téve a koszos mancsunkat, be kell látni, hogy senkinek a szomszéd Józsiját ilyen dolgok nem érdeklik egyáltalán.

Viszont a gyerekét már érdekelhetné, meg mind az összesét, ámde nem fogja. Göring birodalmi marsall is, midőn meglátogatta a leigázott Ukrajnát, ahol a szőke kalászszedő leányok felszabadítóként járultak elé a frissen sütött kenyérrel, a marsall pedig a valagukat fogdosva csöndesen megjegyezte, elég, ha a nevüket le tudják írni, aztán dolgoznak nekünk, míg föl nem fordulnak. Ez volt az oktatási programjuk a modernkori rabszolgák számára, és akárha a NER-t látnám meg hallanám.

Mert mi mást is jelenthetne Palkovics miniszter azon kijelentése, hogy az ország összes egyetemén a Corvinus módija lesz az iránymutató, mert, mint ismeretes, itt két év múlva már nem indítanak államilag finanszírozott képzést. Nos, ha az egész ország összes felsőoktatási intézménye így működik majd, az nem lesz más, mint újabb, és bővebb Numerus Clausus, csak a pénz mögé bújtatva. Göringi program ez is, lányok, lehet sütni a kenyereket.

Ezt a gyalázatot az a meggyőződés diktálhatja a rezsimnek, amit már nem is tudom, melyik hülyétől hallottam, miszerint a liberálisok nem mások, mint diplomás kommunisták. Ez annyira kurvajó, hogy bár ökörség, de meg kellett örökíteni az utókor számára. És még azért is, mert bármennyire abszurd is, még igaz is lehet. Viszont ne röhögjünk, hanem forradalmi feladatként magyarázza el mindenki a saját szomszéd Józsijának, mit készülnek tenni a kölkével.

És itt érhetünk körbe meg vissza Kövér elvtárs kényszerképzetéhez, a magyar kultúra elleni támadáshoz. Ilyen van. Ők folytatják. Elég csak rájuk nézni, az újságjaik meg a tévéik nyelvezetére, az elitjük makogására kupakostul meg tízparancsolatostul, és máris előttünk áll a merénylet maga, ahogyan a Párt útmutatásai alapján iramlik az ország a dedós, sötét középkorba. Még két lépés, és ott vagyunk a Gyalog galopp közepén, hogy akkor elsüllyed vagy sem. Kövér elvtárs már csak tudja ezt. Illetve és, ezt is tudja.

Szakács a várban

Ott ült Ő a hosszú teremnek végén, nagy, nehéz tölgyfaasztal mögött, a falakról brokátok, selymek lógtak alá, minden aranyban villódzott, s a metszett üvegen át csíkokban szivárgott be a fény, a lebukó Nap sóhajai. Száz méter hosszú volt az a terem, végig mellette erkély húzódott, alatta a folyó ezüst csíkja, kis hangyák, az emberek és a végtelen város. Vörös szőnyeg terült el a terem száz méterén, alabárdosok, szolgák hada nézte, ahogyan vacsorál Ő. Az asztal rogyásig: pörkütt, ubi, nokdeli, szalonnák és frissen töltött kolbászok, halmokban szotyola. Mind a száz métert megülte a fokhagymaszag, tömjénnel elegyest.

A partedli, amely hatalmas gyomrán nyugodott, a nyakán hátul megkötve játékos szamárfüleket formált a tokától ölelt busa feje mögött, véreres volt a szeme és erősen szuszogott, valamint a szája szélit nyalogatta. Jobbjában villát szorongatott egész marokra, mint az óvodások a homokozó lapátot, baljából félig rágott uborka meredezett, és, ami a legfurcsább volt az egészben, kockás volt az abrosz és a partedli is, pedig az eszcájg az arany, meg ezüst, a porcelán viszont herendi, de matyómintás, a sótartó pedig mókás matrjoska babák, hogy a legkisebbikben volt az anyag, szóval egy nagy káosz volt minden, mint ahogyan az egész ember is.

Trottyos volt a gatyája, a foszöld inge ujja könyékig tűrve, ilyenek. Sőt, a fején széles karimájú kalap. Hogy ezt ki érti, mindegy. Táplálkozott tehát fenségesen, fröcsögött a zsír, roppant a csont, morzsák röpködtek, a zenekar – mert az is volt, ezt el ne feledjük – Ákos szignáljait játszotta, a táncosok pedig egymás talpait tapodták. És ebben a reneszánsz vásári elegyben a nehéz tölgyfa asztal előtt állt egy vékonybélű alak fehér ruhában, kezében szakácssipkát gyűrögetve remegőn. Ott feszengett már órák óta, nézte a nagy zabálást, és várta, hogy megszólítsa Ő, a kiválasztott és fölkent, valamint elátkozott is, de ezt nem mondták el neki valami miatt.

– A hirdetésünkre jelentkeztél hát. – szólt végül nagy kegyesen. A szólástól a vékonybélű arcára fröccsent egy kis szaft, folydogált rajta, de nem merte letörölni.

– Igen. – ezt rebegte ez a vékonybélű, hogy alig is lehetett hallani.

– Szóval szakácsok akarunk lenni a várban. – érdeklődött Ő a partedli mögül.

– Igen. – felelte a vékonybélű elhaló hangon, és Ő fölhorgadt, a nehéz tölgyfaasztalra csapott, hogy csörgött az eszcájg és röpködtek a szotyolák.

– Hangosan felelj, ha kérdezlek! Férfi-e vagy, vagy mi a rosseb, voltál katona-e, van feleséged-e, azt is félve tepered le-e, hány gyereked van, hiszel te Istenben-e? – ezt így mind egyszerre ordította rá a vékonybélűre, aki rezgett a szájából kiáradó huzatban, és összepisálta magát. Ez viszont egyáltalán nem zavarta Őt valami furcsa okból, sőt, röhögött, és elkiáltotta magát.

– Ráhel, Ráhel, dobj ide egy pelenkát! – és a térdeit csapkodta Ő gyönyörűségében, mint egy eszelős, de újabb bajt talált.

– Koszos a körmöd. – ezt szegezte neki a vékonybélűnek, és így folytatta:

– Szakácsot keresek, nem minisztert. Neked a tízparancsolatot sem kell kívülről fújnod. De imádkozni tudsz, ugye? – ezt bökte oda hirtelen, amire a vékonybélű csak bólogatott, mint egy kutya az autóablakban, de ennyi elég is volt. Csettintett Ő egyet a hurkás ujjaival, a zenekar tust húzott, és egy reflektor megvilágította az egyik sarkot, amelyben ott állt egy ősz hajú, szemüveges ember bohócsipkában, a terem tetejében helikoffer csattogott fölötte, és egy szarvas lógott alá madzagon, és Ő kérdezett.

– Mit főznél ebből?

– Pörküttet. – felelte a vékonybélű szokatlanul határozottan, és a válasz helyesnek bizonyult. Újabbat csettintett hát Ő, a dobok peregtek, a másik sarokban pedig hatalmas orrú, vékony ember bukkant elő a reflektorok tüzében “Kurva sokat érek” feliratú 2rule márkájú, de rózsaszín pólóban, lábai előtt, amelyeken futballcsuka volt, fácánok füzére kiterítve.

– És mi adnál ezekből elém? – érdeklődött Ő, és sercegve az uborkába harapott.

– Pörküttet. – mondta lakonikusan, de már határozottan a vékonybélű, és ezt is eltalálta.

– Föl vagy véve. – ezt mondta neki Ő, a zenekar tust húzott, csettintett Ő megint, de most édesen búgón hívogatott is.

– Vejem! Hol vagy drága vejem? – halvány fények gyúltak a kandeláberekben, hogy csak homályosan látszott alattuk a szőke herceg, jobbjában demizson, és az inge az ugyanolyan kockás volt, mint az abrosz.

– Igyunk! – örvendezett Ő, és folytatta.

– Saját főzésű kisüsti. – cuppogott elégedetten, és barátilag fejezte be az audienciába ojtott workshopos szakácscastingot.

– Elsején kezdel. A családot is hozhatod, a lovardában ellakhattok.

– Kárpátalján élnek. – aggodalmasokodott a vékonybélű, de így sem volt baj.

– Annál jobb. A kijáratnál vehetsz nekik kötvényt. Tíz százalék kedvezményt kapsz, de most eriggy, kezdődik a meccs. – így bocsátotta el, és a zenekar hangját elnyomta a hajtóművek zaja, ahogyan a röpcsi ereszkedni kezdett a terem végében. Szotyolát tömött a zsebébe Ő, és odaintett a pilótának.

– A végtelenbe, és tovább. De inkább Felcsútra, máma a Mezőkövesd jön. – és elnyelte Őt a gép, csak halvány fokhagymaszag maradt utána, amely lassan lengett. Lengett, nem suhant.

Márki-Zay a futballateista

Márky-Zay Péter egyáltalán nem NER-kompatibilis. Sőt, olybá kell tekintenünk rá, ahogyan a csillagászok szoktak fogalmazni, vizsgálódván a végtelent, és olyasmire bukkanva, ami meghaladja addigi tudásukat, valamint ellentmond az általuk ismert törvényeknek, hogy a felfedezett objektumnak ott sem szabadna lennie. Aztán csudálkoznak, hogy jé, ez meg hogy a tökömbe lehet.

Ilyen értetlen csillagászok a fideszcsürhe mind. Ezeknek is szent meggyőződésük, hogy a polgármesternek mindenhol – a stelázsi polcán, a szoba sarkában vagy a fregolira csipeszelve – jobb helye lenne, mint az ő városuk élén. Tulajdonképpen Hódmezővásárhely az az állatorvosi ló, amelyik azt példázza, mi lenne várható az egész országban, ha ez a troglodita-horda ellenzékbe kerülne valami isteni csoda folytán. (Bár 2006-ban már megmutatták.)

Szétbarmolnának mindent, akár valami felbőszült bivalyhorda, kő kövön nem maradna. Tulajdonképpen az is maga a csoda, hogy Hódmezővásárhely még egyben van, és nem valami füstölgő-gőzölgő kőhalom leledzik csupán a helyén. Az annyit is ér vezérük utasította a helyi fideszcsürhét, hogy gyűjtögessék a negatívumokat, terjesszék azokat, mert enélkül az a kényszerképzete támadhatna a halandónak, hogy az is bír működni, ami nem Orbán valagából lóg ki.

Zajlik egyébként az élet a bűnös városban. Az elmúlt héten elmaradt egy közgyűlés, amely a vízközmű-rendszer fejlesztési tervét fogadta volna el. Ez, ugye eléggé érinti a szavazópolgárok mindennapjait, a fideszcsürhe ezért persze, hogy nem jelent meg, így határozatképtelenség miatt a népek leshetik a csupasz csapjaikat. A panelprolik sorsáról való gondolkodás helyett a fideszcsürhe följelentette Márki-Zayt, hogy diktatúrát épít.

De történt más is arrafelé. A polgármester tárgyalásokat folytatott az ATEV Zrt. helyi fehérjefeldolgozó üzemének vezetőjével, mert miattuk – is – büdös van a városban, amit bájos eufemizmussal szagterhelésnek nevez a szakirodalom. Mint megtudtuk, az állami cégnek pár milliárdjába kerülne ezen segíteni, ami állami jóváhagyást és pénzt igényel. Összefoglalom: addig lesz büdös, amíg Márki-Zay polgármester marad. Ha száz évig, akkor addig.

Ezen kívül megszűnik az ottani városi televízió is, mert a csődközeli helyzetben lévő városnak ilyen luxusra már nem futja. Ilyenek történtek az elmúlt héten a szakadároknál, de ezek közül egyikkel sem sikerült bekerülni az országos sajtóba. Azzal viszont már igen, hogy veszélybe került a labdarúgó NB III. középső csoportjában vitézkedő HFC – a helyi Barca – szereplése, mert a polgármester bezárja a városi stadiont, lévén, arra sincsen pénz.

Illetve nem zárja be, hanem azt mondta a helyi Messiknek, itt a kulcs, működjetek kedvetekre. A HFC azonban egyedül maradt a vérzivatarban, nincs egy Garancsija vagy Mészárosa, és még a szeme is rosszul áll – már ha antropomorfizálhatunk egy futball csapatot -, lévén, a nevében van a végzete, “Hódmezővásárhely”, ami a NER-ben máma egyet jelent a gonosz birodalmával. Az is. Márki-Zay eddig is bőséges bűnlajstroma most azzal bővül, hogy beszántja a helyi fodballt, és elveszi a gyerekek sportolási lehetőségét.

Ez pedig eredendő bűn a NER-ben, istenkáromlás vagy tagadás, hiszen, mint az tudvalévő, magyar hazánk két dolgon nyugszik, a keresztény hiten, és az abból sarjadzó labdarúgáson. Innentől és a stadion bezárásától Márki-Zay nem szimpla hitetetlen, hanem futballateista, aki halmozza a bűnöket, népünk vesztére tör, vagy nem tudom, milyen olvasata lesz ennek az egésznek, amikor a fideszcsürhe teleokádja vele az univerzumot.

Egy bizonyos Horváth Zoltán a fodballklub elnöke, és már szólt is: “…Egészen addig, amíg a kaput nem zárják be, mi a sportolás lehetőségeit megteremtjük, de ha bezárják, se hagyjuk veszni. Lehet, hogy egy parkban vagy térre kell lemenni, vagy a mártélyi, szikáncsi pályát kell használni, de nem szeretnénk, ha korosztályos csapataink nem fejezhetnék be a bajnokságot és ez a helyzet a felnőtt csapataink esetében is. Egy stadionbezárással nem lehet eltörölni a vásárhelyi labdarúgást, ezt nem is fogjuk engedni…”

Ugyehogy szemétmocsok ez a Márki-Zay? Nem. Nem az. Úgy gondolkodik a labdarúgás felől, ahogyan a hanyatló nyugaton szokás, hogy tartsa el magát. Itt közbe kell vetnem egy érdekességet, ha már szóba került a Barca, ami szintén FC. Ez az élhetetlen klub tavaly elérte az egymilliárd dolláros árbevételt, van is neki kilencvenezres stadionja, mégis épít magának egy újat. TAO nélkül, képzeld, csak úgy hasra ütve.

Hódmezvásárhely az viszont nem Barcelona és viszont, hogy fordítsunk a dolgon. Ellenben nem is Felcsút vagy Kisvárda – és itt lehetne folytatni a sort a futballkedvezményezett településekkel, amelyeknek az az érdeme csupán, hogy a fideszcsürhéből származó mókus felségterülete a város, falu, akármi. Ha így lenne, Hódmezővásárhelynek ilyesmi gondja nem volna egyáltalán. Sőt, kacsalábon forogna az a stadion, amit nem kéne bezárni.

Most azonban az lesz, az következik, hogy Márki-Zay Pétert, mint futballateistát keresztre fogják feszíteni. Nem. Meg fogják égetni boszorkányként, pedig nem tett egyebet, mint piaci alapokra helyezte a helyi labdarúgást, ami ím, megbukott. És ez a sors vár az ország összes stadionjára mind, amikor megszűnik vallás lenni a labda rugdosása. Itt fog rohadni nekünk az összes mementóként, benövi azokat a gaz, fák burjánoznak bennük, viszont a madarak azok énekelni fognak bennük nagyon.

Repülővel Bicskéig

Amikor Orbán Viktor Mihály csütörtökön este ült a Stamford Bridge lelátóján, és nézte a meccset, az volt az a pillanat, amikor szembefordult a saját pártjával, a politikai ellenfeleivel, a választóival, és pofán köpte őket, miközben elhelyezte magát képzeletben az Olimposzon. Ám, hogy milyen taknyosan mókás ez a rongyos élet, épp Bálint György mondta, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk. Róla újságíró iskola kapta a nevét, ma pedig Habony lapjához úgy keresnek tollforgató embereket, hogy a szükséges készségek közt az írásé nem szerepel. A dolgok így felelnek meg egymásnak a NER-ben.

Ez a londoni meccsnézés azért volt különösen visszataszító és lehangoló, mert épp a közepén volt annak a botránynak, amely során azt vitatta a közvélemény, hogy az ország első embere csupáncsak adócsaló, vagy a velejéig romlott, korrupt féreg, tolvaj, vagy ezek stramm elegye. Erre kijelenti, hogy a kérdéses utazgatásait eddig is így abszolválta, s ezután is így fogja, majd elégedetten és nagy pofával repülőre szállt újra. Ezzel a gesztussal azt üzeni mindenkinek, az imádóinak és gyűlölőinek egyaránt, hogy minden és mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok, a törvények rám nem vonatkoznak, illetőleg nekem külön paragrafusaim vannak.

A hívek azért kaptak a képükbe ezzel a röpködéssel egy langyos adagot, mert tán épp azon morfondíroztak, hogyan igazodjanak az újabb irányhoz, vagy, hogy miként mosdassák ki a ganajból a gazdájukat, az pedig most már végképp és végérvényesen fölöttük állónak határozta meg magát. De nem egyszerű társadalmi rangsor ez, hanem szakrális különbség, amely az istenkirályság sajátja, és piramisok építéséhez vezet. Az ellenérdekelt oldalról szót sem kell ejteni, ők – a fenséges elgondolás szerint – örüljenek, ha luk van a seggükön, és nincs még kötél a nyakukon. Itt tartunk most a diktatúra evolúciójában.

A múltba révedve azért arra is emlékezhetünk, fenséges urunk saját magát és eszméit – ha egyáltalán van ilyenje neki – is rendszeresen és látványosan sercintette képen, midőn az ateista liberálistól eljutott a katolikus fasisztáig. De ezek csupán – ha létezhetik ilyen megengedés – hatalomtechnikai csulázások voltak, s mint ilyenek, ha ótvarosak is, de még ép ésszel magyarázhatók. Az a dacos szembenállás viszont, amely a kisvasút dafke Bicskéig hosszabbításában, a csak azért is röpködésben szarja le látványosan az összes rajta kívül álló organizmust, már egy, a csoportszoba sarkában kantáros rövidnadrágban toporzékoló kisdedóst mutat nekünk.

Viszont az ilyenekből lesznek a veszedelmes fölnőttek, akik gondolkodás nélkül, csupán férfias dacból emésztik el a világot. Mint a jó Adolf is ’45-ben, aki arra jutott a sok férfias kiállás után – vissza nem vonulunk, meg nem adjuk magunkat, ilyenek-, hogyha a népe győzni nem tud, akkor nem méltó arra sem, hogy éljen, ezért jobb, ha vele hal. Utasította is a patkány Speert, hogy égesse fel az országot, de helyette megtették azt a szövetségesek. Ezzel, ha úgy is tűnik, hogy párhuzamot vontam, ezt csak a te játékos képzeleted mutatja, csupáncsak egy habitust föstöttem le, aki azt hiszi, hogy férfias faszagyerek, holott csak közveszélyes őrült.

Csütörtökön derült ki az is, hogy ebben a tébolydában, amit ez a röpködő debil megalkotott nekünk, az alattvalók lelkét úgy is óvni óhajtják, hogy Hernádi Juditot nem engedik boci szemekkel szerepelni a köztévé szilveszteri műsorában. Ez engemet nem nagyon érint, szilveszterkor már nagyon régóta aludni szoktam. Nem valami dacból, hanem, mert öreg vagyok és álmos. Ez a kitiltás azért fogott meg mégis, mert ennek kapcsán mondta el nekünk Hernádi művésznő a tutit, hogy még én is azt mondtam, jé, télleg, s ami ez: szerinte kies hazánkban momentán háború van, és ebben “nem kell megmagyarázni, hogy mi volt tegnap, nem kell arra gondolni, hogy mi lesz holnap”.

És valóban, ebben a röpke összetett mondatban benne van Orbán Viktor Mihály jelenlegi működésének lényege. Ez viszont azért kellene elgondolkodtassa az embert, mert ezt így csinálni nem lehet, országot irányítani így lehetetlen, és ráadásul nagyon rossz vége is lesz, olyan Speer által megtagadott, és mégis megvalósult. Itt kő kövön nem marad, ha bukik ez a manus, a kár pedig annál nagyobb lesz, minél később. Ilyenkor szokták az ember képbe vágni, ezt mi is tudjuk, de, ha olyan okos vagy, azt mondd meg, hogyan. Én ezt azonban nem tudom, ám most arra intek mégis, írjuk alá ezt az európai ügyészséges cuccot. Belső erőkből megállítani képtelenség a gonoszt, viszont a független igazságszolgáltatás lehet az az amerikai tank, amelyet ’56-ban hiába vártak a Dózsa Lászlók.

Ius primae noctis

Szombathelyen, a helyi választási bizottság – amit nevezhetnénk akár Fidesz alapszervezetnek is – úgy határozott nagy bölcsen és hűvösen, hogy megbünteti a Momentumot valami plakát miatt ötvenezerre. Az ilyesmi fölött már röhögve átsiklik az ember, és azért, mert boldog, hogy nem kötötték föl, lőtték főbe, ami engedmények azt mutatják, hogy a hatalom kegyes és jóságos.

Viszont hozzácsaptak egy indoklást is az ítélethez mintegy desszertként, amelybe belecsempészték az egész elcseszett NER-t, szőröstül és bőröstül, miszerint a plakát szövege a: “…Fidesz-KDNP jelöltjének választási esélyeit csökkenti…” – Itthon vagyunk, a lábunkhoz térdepelt néhány bokor. Ha ezt lefordítom, akkor az jön ki, hogy egy ellenzéki párt nem csökkentheti a Fidesz-KDNP esélyeit, a választási rendszer pedig egyenesen arra való, hogy növelje azokat.

Végül is, tudjuk ezt a körzetek megrajzolása, a zsák krumplik, a lefagyó számítógépek, az utaztatott ukránok, a választási bizottságok és az ügyészség sajátos működése óta. Hogy a Kárpátok alatt ennek a csürhének nemhogy az esélyeit csökkenteni nem lehet, hanem egyenesen kiváltságokat élveznek. És sajnos nem csak a választások során, hanem a nagy büdös élet minden szegletében és szeletében. Ez az illiberalizmus lényege ugyanis, csak most épp kereszténydemokráciának nevezik.

Ne áltassuk magunkat a téboly kilencedik évében. Aki a rendszert működteti, vagy csak kellően lelkesen tapsol, annak előjogai vannak, és meg is van győződve róla, hogy az neki jár. Ezért nem érti, mert föl nem foghatja, miért zavarja a többséget a magániskolája, a röpcsije, a jachtja meg a helikoptere, a kastélya és az alanyi jogon elnyert pályázatai, ahogyan ott tartunk képletesen, hogy a fagyos utcáról az ablakra tapasztott arccal nézzük, ahogyan a benti melegben dőzsölnek.

És ebben az egészben az érdemtelenség a legtaszítóbb, hogy a gázszerelőt és a vejt is azóta szereti az Isten csak, amióta bemásztak a cimbora/após valagába. És például Simicska a megmondhatója, mi történik, ha öntudatra ébred valaki, mert eltapossák, mint egy nyamvadt szúnyogot. Esélyt sem kap senki, aki nincs benne a brancsban, s itt nem az új, nemzeti tőkésosztály kiépítése folyik, mint arra hivatkoznak, hanem kasztok kialakítása, amelyek átjárhatatlanok.

Éppen ezért, drága nyájasom, egyenes kaszával a kézben kellene noszogatni a változást, hogy az unokádnak a csámpás Tiborcz gyereke ne mondhassa “szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, és te is az maradtál”. Illetve hát, nem fogja ilyen elnézően mondani, mert belé fog rúgni egyet miheztartás végett, a felesége pedig a húszmilliós órájában vezényli a nappalijában a fölmosást, amit az unokád kedvese végez majd.

Sarkítva ugyan, de erről szól a Momentum ötvenezre, amely azokat a folyamatokat szimbolizálja, amelynek a vége az lesz, hogy az új földesuraknak születésük okán jár minden, akár a címbéli ius primae noctis (az első éjszaka, ugye), amiről kiderült, ugye, hogy így élesben talán soha nem is volt, ámde azért vitték be a köztudatba mégis, hogy ezzel is szimbolizálják a totális kiszolgáltatottságot, ami, ím, megadatott nekünk is.

Úgy fogják föl ezek az életet, mint egy lejtős futballpályát, ahol minden madár nekik fütyöl, és esélyük sincs észhez térni, hiszen való élettel, piaci viszonyokkal soha nem is találkoznak. A kölkeik pedig ebben szocializálódnak a magániskolás mellénykéjükben, és az anyjuk nem fogja föl, mi is ezzel a baj. És ez nem a jövő, hanem a lehangoló jelen, amit Márai egyszer már bemutatott:

“…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harminc éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen…”

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy nem kéne ezt hagyni.

Star Wars

K. József (Jóska vagy Józsi) a csillagokat tanulmányozta, miközben a kocsma oldalánál pisált, és nem önszántából állt hátrafelé derékszögben, feje az ég irányában, hanem, hogy a Föld előrefelé vonzását ellensúlyozza, mint egy inga vagy kelfeljancsi. A tökélyig fejlesztette az ilyen egyensúlyozást, gyakran is alkalmazta kényszerűségből, ha sok volt a hűsi, amely aznapra boldoggá tette, következésképp úgy ismerte a mennyboltot, mint a tenyerét, csak másnapra mindig elfelejtette, mit is üzentek a csillagok.

Dolga végeztével kiegyenesedett, nézte a lába közt elzubogó patakot, és hallgatta a kurvaanyázást, amely a szemközti ház ablakából érkezett, a függöny mögül, és az ő pöcsének leszáradását kárálta öregasszonyhangon, valamint vércse. De ő csak a Mariska volt (Mária néni vagy vén szatyor), akit úgy elkoptattak az évek, hogy át lehetett látni rajta, ha szétcsúszott az otthonkája. Ilyen veszély azonban most nem fenyegetett, mert ősz volt nagyon, és már a tücskök is feladták. Egy vers volt a világ, vagy brácsahang házakkal és pipáló kéményekkel, de inkább magyar nóta mégis jó ebéd után.

Jelenés közelített a neonok fényénél, szellemszerű alak, aki kihasználta az utca egész szélességét, úgy pattogott ide-oda, mint valami rossz labda, néha koppant a falon, és mégis haladt előre. Ő volt M. István (Pityu vagy Pista). Zsebéből pedig fehérség lafogott elő, ahogyan érkezett feltartóztathatatlanul, és újabb átkokat csalva a függöny mögül, a pongyola alól, a protkó árnyékából. Így alakult a matiné, pedig nem délelőtt volt, hanem este tíz, el ne feledjük, és a világ csak azért nem borult fel, mert K. József (Jóska vagy Józsi) ellentartott neki a busa fejével.

Vannak nagy találkozások a történelemben, amikor elhivatott férfiak egy nagy, közös eszme vonzásában összeborulnak, mint most ez a kettő is. Szó szerint, mint egy sátor váza, úgy támasztották egymást és boldogan, hogy az orra-, illetőleg hanyatt esés réme átmenetileg elmúlt, a Föld engedett csöppet a vonzásából, sőt, lassan lebegni taszította őket. De mégsem ezek ketten emelkedtek el, hanem Mariska (Mária néni vagy vén szatyor), ahogyan a kajla füleit az utcára tette, hogy hallja, miről is van ott szó, mert a szovjet rajzfilmen nevelkedett, és mindent tudni akart, álladóan, plánesőt.

M. István (Pityu vagy Pista), amint viszonylagos nyugalomba jutott, kihúzta a zsebéből a fehérséget, amiről kiderült, hogy újság az, sőt, az újság, és éppen odahajtva, ahol egész oldalas nagy kékségen fehér betűk virítottak, hogy védjük meg Magyarországot. Rázta azt K. József (Jóska vagy Józsi) orra előtt, gesztikulált, és kásás hangon betöltötte az őszi éjt a migráncs, Brüsszel csatakiáltás, hadonászás és hazaszeretet. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) látta, hogy indulnának, egyik erre, másik arra, de nem jutnak semmire és semerre sem.

Olybá fajult a honvédés, annyira hangossá, hogy az utca aztán, mint a kőkorszaki szakik idején, amikor a hős Vilmát ordít, ahogyan ott sorra gyúlnak fel a kőkorszaki villanyok, itt is világosodott minden. Pizsamás fejek buktak föl az árból, redőnyök recsegtek, és ordítottak már mind, hogy Brüsszel, kurva anyád, Soros, migráncs, hogy úgy tűnt, spontán tüntetés bontakozott ki, amit a CÖF is megirigyelhetne, kérhetné a receptet, pedig csak a fájások buzogtak elő, és vonyítás aztán, hogy alunni akarok, azanyátokpicsáját. De ez sem segített, csak Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) volt annyira fineszes, hogy belekárálta-karattyolta a levegőégbe a varázsszót, hogy gyülekezés, az annyaszenségit.

És még egyszer elnyújtva, hogy gyülekezééés. A pizsamások, a kócos hajúak és lekonyult fülűek mint valami odvába iszkoló szurikátasereg, csukták be az ablakot, redőnyök sikítottak, csattantak lezuhanva, mert ezek még élni akartak valami érthetetlen ok miatt. A kettő azonban, aki a pörformansz okozója volt, úgy látszik, nem, és Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) fölidézte házmesteres, boldog ifjú korát, amitől a telefonba is bemondta a varázsszót, hogy gyülekezés, és szirénázva fékezett is a yard egybőlrögtön. Billegett a mi kettőnk, és jámboran érdeklődött az egyenruhától, merre van az a Brüsszel, hogy indulnának hazát védeni.

A rendőr pedig sóhajtott nagyot, mert tele volt már a töke az egésszel, a gumibotjával pedig messze, az utca végibe mutatott, hogy arra van Brüsszel, lehet iramlani. És nézte, ahogy ezek ketten belegyalogolnak a Holdba, amely ott világított pont a flaszter fölött, és úgy mentek ezek ketten, úgy haladtak, billegtek gurultak és hadonásztak, akárha R2D2 és C-3PO furcsa párosa lennének, és keresték azt a nyüves Brüsszelt. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) viszont csalódott volt nagyon. Fájt a bütyke, nekilátott hát egy miatyánknak, és a frissen kapott kérdőívre, amely a dugási szokásai felől érdeklődött, ráírta, hogy nagyon gyakran és módfelett változatosan. Így jött el a hajnal, és Brüsszel még mindig állt. Hallatlan.

A stílus maga a rendszer

Nem a restség az oka, hogy szűkösen bánok máma a szavakkal, hanem a heuréka-élmény kegyes pillanata, és a ráismerés arra, ez önmagában megáll, sőt, csak úgy áll meg. (Vagy nevezhetném fennhéjazón a Hemingway-féle regényelméletnek, amelyben azt vallja a nagy vadász az úgynevezett jéghegy-elvben, hogy az elmondandónak elég tíz százalékát megmutatni, a többi fölfejlik magától.)

Szóval, tessenek figyuzni ezekre itt alant:

“…A Te vezetésed érdeme drága Rákosi elvtárs, hogy hét éves szakadatlan harcban sikerült legyőzni és szétzúzni azokat a reakciós erőket, amelyek népünk felemelkedésének útjában állottak, amelyek a régi, népellenes rendszer visszaállítására az imperialista háborús uszítók sötét hatalmaival esküdtek össze. A Te forradalmi éberségednek köszönhetjük elsősorban, hogy rendre-sorra sikerült lelepleznünk és megsemmisítenünk a külső és belső reakció ügynökeit, népünk gaz ellenségeit. De Te neveled pártunkat és népünket arra is, hogy ne nyugodjék meg babérain, legyen továbbra is éber az ellenség aknamunkájával szemben, tárja fel és küzdje le bátran a hibákat és hiányosságokat, a fegyelmezetlenséget és elbizakodottságot. Szeretett Rákosi elvtársunk! A Te vezetéseddel harcoltunk eddig és fogunk harcolni továbbra is az imperialisták beavatkozási kísérleteivel belső ügyeinkbe, védtük és fogjuk védeni ezután is nemzeti függetlenségünket, szocializmust építő népi demokráciánk nagy vívmányait. Te vagy békénk első harcosa, akinek szava: “Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” egész népünk szent fogadalma. A Te vezetéseddel teremtettük meg Néphadseregünket, amelyet éppúgy a Te szellemed hat át és tesz erőssé, mint egész dolgozó népünket…”
(Szabad Nép, 1952. március 9.)

Illetve és pláne, valamint sőt:

“…Bodoky Tamás, a Soros-pénzből finanszírozott, de magát folyton függetlennek hazudó Átlátszó.hu főszerkesztője a napokban elszaladt Brüsszelbe, hogy hálálkodjon kicsit Judith Sargentininek a Magyarországról készült hazug Soros-Sargentini jelentés megalkotása miatt, erről képet is töltött fel a Facebook-oldalára. Így ha bárkiben kétség merült volna fel, hogy Sargentini a hazai Soros-fiókák érdekében, a Soros-birodalom szerves részeként járt el, vagy hogy az Átlátszó Soros utasítására figyeli meg drónokkal az ellenségnek tartott magyarokat, ez a kép minden kétséget eloszlat. De vajon miről egyeztettek? A Soros pénzből fizetett főszerkesztő tehát már nem is próbálja meg tagadni, hogy „egy családba” tartoznak Sargentinivel, elégedetten mosolyognak, hiszen elvégezték a rájuk bízott „közös munkát” és – legalábbis szerintük – meggyalázták végre Magyarországot. Mint ahogy azt korábban megírtuk, Sargentini a Soros-hálózat megbízható tagjaként járt el hazug jelentésének elkészítése során, és a hazai Soros-katonákkal erős szövetségben, az ő tollbamondásuk alapján fogalmazta meg a vádpontjait Magyarországgal szemben. Nem csoda, hogy a közös nagy „sikerre” egyszerre tört ki örömujjongásban a teljes hazai Soros-birodalom. A hála persze Sargentinit illeti meg, aki elvégezte a gazda által rábízott feladatot, és formába öntötte a Soros-Sargentini jelentést…”
(Origo, 2018. szeptember 28.)

Az iskolai fogalmazás bevett szabályai szerint, miután a röpke indítással és a citált két szövegrészlettel a bevezetés és tárgyalás kötelezettségeinek eleget tettem, most befejezés gyanánt annak kéne következni, hogy a szemantika, morfológia, szintaxis, etimológia és más cuki nyelvi kurvaságok segítségével bizonyítsam be e két csoda közös gyökereit. De ez fölösleges időtöltés volna, enélkül is látszik, hogy ezek ugyanazok. Ugyanaz a ganyé mind a kettő, csak rájuk kell nézni.

Aztán az volna még hátra, hogy odabiggyesszem a nagy “T”, “H” és “K” betűket, aláírjam, hogy Rezda Kázmér, 5. b., és várjam, hogy Patonáné tanárnő hanyasokra értékeli erőfeszítéseimet a tartalom a helyesírás és a külalak tekintetében. Viszont öreg vagyok én már ehhez.

Makácsné rendet rak

Makácsné Mengyi Mágia képviselő asszonynak bögyében volt a színház, amelynek dolgaiba a bizottságán keresztül beleszólhatott, és bele is akart szólni minduntalan. Mert egy kisvárosi képviselő az a kis szemétdombján olyan, illetve olyannak hiszi magát, mint pártjának első, egyetlen és örökös vezetője, az ország teljhatalmú ura, aki szerte a birodalomban dönt élet és halál fölött, mert övé a hatalom meg a dicsőség most és halálunk órájában, ámen.

Ámde, hogy ez a Makácsné ez csupán megfelelni óhajtott volna a központi kívánalmaknak, és jól megfontolásból játszotta az apró kiskirályt, a helyi hatalmast, mint kinyújtott csáp, mert élni akart ő is, vagy generikusan volt pállott szagú párttitkár, nem lehetett tudni. A kettő elegye lehetett, ilyen klón, aki a szocreálban fölnőve hozta magával a reflexeket és a rendíthetetlen tudást, amely mindent magában foglalt Istentől a spájzig bezárólag, és tartalmazta közbevetőleg a színházművészetről való kikezdhetetlen ismereteket is, a butaság rendíthetetlen bátorságával leginkább.

Viszont nem is a színházzal magával akadt baja Makácsné Mágiának, hanem annak igazgatójával, aki nem az ő kutyájának kölke volt, viszont országos alak, s mint ilyen, szálka lehetett a pártközpont frekventált elvtársainak szemében. Iderakták még az eemúútnyócba, és valahogyan még mindig itt volt, a Kossuth, meg mindenféle díjával mérgezte a kisváros kultúrálissan bevált homogén taknyát mindenféle renitens előadásokkal, amelyek díjakat nyertek ugyan, ámde Mágia asszony nem értette mégse azokat, mert mit lehessen tenni, ugye.

Az jó volt, ihletett perc, amikor ennek a mindenféle díjas igazgatónak lejárt a mandátuma, és meg lehetett hirdetni a helyét, hogy méltóbb, jártasabb és nyálasabb katonát ültessenek oda. Ámde szar került a propellerbe, és valami fenomenális országos botrány miatt sem az igazgató, következésképp az irányváltás sem jött össze ebben a színházban. Így, abban a szent pillanatban Makácsné Mengyi Mágia kijelentette, hogy ő szakmailag ellenőrizni fogja ezentúl ezt az egész kócerájt. És a mindenféle díjas azt mondta, elvárják a próbákra, de soha nem látták ott.

Az önkormányzatiságnak az is az előnye, hogy a pártközpontnak nem kell személyesen felügyelni a végeken történő dolgokat. Mindenhol vannak ilyen Makácsnék ugyanis, mint csápok, akik vértől csöpögő szájjal, ámde negédesen mosolyogva felügyelik az óhajtott rendet és irányt. Következésképp nem csak módjuk van rá, de kötelességük is olyan dolgok fölött dönteni, amiről fingjuk sincs, aztán mégis primadonnák lehetnek. Ez a Mágia asszony is permanensen kekeckedett a mindenféle díjassal, mert nem csak képzelte, hogy a főnöke neki, hanem tényleg az is volt törvény szerint.

Viszont vizsgálandó, milyen késztetésekkel és készségekkel működött, mint a színház helytartója, és a megnyilvánulásaiból szánalmas kép bontakozik ki. Arról nem tehet, hogy a mindenféle díjas színházában rosszul érezte magát, mert nem olyanhoz volt szokva. Még ifjúkorában kialakult benne egy kép a színházról, amelyben dalolnak, a termelés gondjait beszélik meg, dráma, ha van, az csak szerelmi természetű lehet. De többnyire a színházat a móka és a kacagás üli meg, nagyot nevetnek a jóváhagyott kikacsintásokon, és van bambi is a büfében. A darabokat pedig a pártbizottság láttamozza, hogy megfeleljenek az iránynak.

Az ilyen színház hasznos, mert nem kell gondolkozni felőle és rajta, így betölti hivatását, és gondoskodik dolgozó népünk kikapcsolódásáról, amit a brigádnaplóban lehet rögzíteni beragasztott jegyekkel. Ez, a Fejes Endre definíciójával “esztergályos főnemes elvtársak” ideje, s most, hogy az idő háromszázhatvan fokot fordult, itt kéne tartanunk színházilag újra, kiegészítve a kokárdával, turullal és feszülettel. Ehhöz képest Mágia asszony nem ezt kapja ebben a színházban, hanem azt veszi észre, ha nagy ritkán ellátogat oda, akkor fölzaklatva tér haza az urához. Gondolkodnia kell a látottakon, és ettől ő rosszul érzi magát.

Ez okozza, hogy először könnyű darabokat követel, táncos komikust, meg ilyeneket, most meg, hogy a nemzeti vonal és a nevelés vált elsődlegessé a birodalomban, magyar klasszikusokat, azzal a megszorítással, hogy ilyet megnevezni nem tud, ezért az a baja, hogy sok az előadás. Mágia asszonynak az a fixa ideája, hogy a színház ebben a formájában az ördög tanyája, és az a szent meggyőződése, hogy ott rendet rak. Amíg a mindenféle díjas igazgat, ez csak módjával fog menni, de Makácsné bízik az időben és a választók bambaságában, hogy őt mindig újra bejuttatják a szemétdombra, és még akkor is képviselőként rontja a levegőt, amikor a mindenféle díjast már rég eltakarították.

És így is lesz, mert a választó, ha magyar, már csak ilyen. Tehát egyszer rend lesz abban a kurva színházban, ha Makácsné addig él is. Addig fog.