rezeda – Oldal 260

Szaga van

„…Ám iszonyú lett volna e les – hisz a tengeri fókák
förtelmes szaga orrunkat kínozva facsarta –
tengeri szörnyetegek mellé ki feküdne örömmel? –,
megmentett mégis, kieszelt egy nagyszerü szert is:
mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,
édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék…”
(Odüsszeia)

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.

Bugyogó

Valamikor az idők kezdetén, és pláne az Üveghegyen túl, amikor Simicska még hózentráger nélküli, és pláne bozontos hajú, lánglelkű adóügyi elnök volt, tehát ide, s tova a „hosszúbájtok éjszakája” körül, a kurtafarkú kismalac túrásának tetején, Kaja Ibrahim és Joszif Tot kapcsán a még geciületlen filozopter megadta a kezdőlökést a mindenható debilitásnak, midőn lefektette a máig érvényben lévő axiómát, miszerint a hülyeség állampolgári jog.

Vagy, mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. A betűhív szövegben még nem egyeztek meg a kutatók, viszont ez az origó az azóta szárba szökkent NER gondolatiságában, minden innen indult el, és ide is tér vissza. Manapság a kiteljesedés állapotát éljük épp, erre utal egy blogger kolléga frappáns értékelése a mi görög-latin hősünkről: „Németh Szilárdon már korábban is látszottak azok a jelek, amely szerint nincs teljesen birtokában annak a szellemi képességnek, hogy egymaga képes legyen elengedett kézzel ülve maradni a kerti vécén.”

Még maga Kósa Lajos is hozzátette a saját tudását, miután végzett a kupakokkal, meg a tuszukkal és a hutikkal. Ebben a magasságban jelentette ki, hogy a hülyeség nem betiltható, majd büfizett egy csöppet. És, hogy ez valóban így is van, annak élő bizonyítéka éppen ő maga Viszont mostanában már a bíróságok is haladnak a korral, és bugyogókkal foglalkoznak két kokós gázoló szabadon engedése között. Illetve hát, leginkább Handó Tünde, aki még nyolc millert sem sajnált a Mici néni kosztpénzéből, hogy rend legyen ebben a világban, de az ő szemétdombján mindenképpen.

A Design Alapok néven világra jött biblia sok egyéb más mellett a nők bugyogójával is foglalkozik, amelyből ötöt ír elő, fehéret és testszínűt. Ha feltéve, de nem megengedeve az ösztrogénben feredőző bírósági alkalmazott ad magára, és naponta váltja a tundráját, akkor, vasárnap, odahagyva a hús klopfolását, fedetlen seggel kell az Isten házába látogatnia, mon dieu! Viszont a férfiak boxeralsójával mégsem foglalkozik, azaz vak komondorosan szexista. Tehát beleillik a trendbe, hiszen a mai Virág elvtársak miden skrupulus nélkül róhatják meg a női egyedet: „Gogolákné elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”

Így valahogy. Rémlik, mintha látnám, midőn a bíróságok folyosóján nem kurta, hanem épp megfelelő aljban, fekete bokafikszben, illő frizurával és decens hónaljszaggal – mert a Krasznaja Moszkva még tilos – suhannak az alkalmazottak, kezükben aktákkal, és még csak az orrukat sem túrják. A műkörmöket, csatokat és csingilingiket a retikülbe rejtik, hogy föl ne fedezze a pedellus. Kérdezhetné tőlem is Virág elvtárs, hogy: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

És mondanám neki, miközben a sült malac bőrét roppantanám, hogy ezen, Virág elvtárs, ezen. Mert azért kitetszik, mi folyik itt. Előbukkan a kulturális forradalom, amelyben a közmunkással napocskát rajzoltatnak, így mérve fel azt, hogy esetleg megérti-e az írásban megkapott Befehlt, hogy merre menjen árkot vakarászni, gyermekeink csillogó szemmel éneklik meg az egymásra lépő talpaikat, a csapokból pedig ájtatosság csorog reménytelenül. Leszarom én – magunk közt szólván -, hogy milyen bugyogót visel akármelyik bírónő, és az esetleg vonalkódos-e. Csak ne kelljen már mindenkinek Kósa Lajoshoz hasonlítani, Németh Szilárdhoz meg pláne, pedig ez a kitűzött cél. Az eljövendő mennyország.

Hullarablók

Ha Hadházy Ákos, LMP társelnök igazat mond, és mért ne tenné, akkor a Fidesz-bagázs elkövette, ha nem is a legnagyobb, de legalábbis a legundorítóbb bűnt, amit az ember – no meg a keselyűk – véthetnek. A hullarablást. Ezért jobbfajta hadseregekben főbelövés jár, a madarak viszont így vannak kódolva a teremtő által. Nekik meg lehet bocsátani, ellenben ezeknek nem.

A társelnök nem kevesebbet állít, mint, hogy Szekszárdon vannak olyan Fidesz-es másodvonalbeli politikusok, akik a devizahitelesek házait vásárolták meg árverésen. Hadházy szerint a kilakoltatásokból számítanak profitra az ország több pontján is, miközben a Fidesz-nek lehetősége lett volna a parlamentben a moratórium meghosszabbítására.

Mért nem csodálkozok. Ők is így vannak beállítva, ha nem is az atyaúristen, hanem a pártjuk által, amelynek tagjai úgy általában nem ismernek erkölcsi gátakat, főleg, ha szerzésről van szó. Ismerjük a csúcson lévőket, ezt a második vonalat, amelyet a társelnök emleget, azonban nem. Pedig igazából ők teszik tönkre a panelprolik életét, velük találkoznak a hivatalokban, munkahelyeken és mindenhol, szerte az országban.

Varga Zsolt, volt Fidesz-es kormánytisztviselő világosodott meg legújabban, és kitálalt. Azt mesélte, eleinte úgy vélte, a kétharmados felhatalmazás olyan erő, amelyet jól kihasználva létre lehetne hozni egy valóban jól működő országot, aztán megtapasztalta, hogy nem Magyarország a fontos, hanem a párt, a személyek, a klientúra, és a támogatók.

Ezt úgy mondta, mintha ő fedezte volna fel azt a vaszisztdaszt, amelyet minden, két neuronnál többet tulajdonló organizmus világosan látott már a NER meghirdetésekor. Ezért ordít a lélekkel még rendelkező polgártárs reménytelenül és csekély eredménnyel közel egy évtizede. Mert módszeresen fosztódik ki az ország, és már el is felejtettük a trafikokat, földeket, nyugdíjrablást és a felsorolni is sok einstandot, amit szinte ellenkezés nélkül hajtottak végre a szabadcsapatok.

Az eltelt valamivel több, mint hét év alatt módszeres és nagyüzemi szintű lett a fosztogatás, amely során a közbeszerzett közös pénzből veszik meg a mesterségesen lerohasztott újságot, kastélyt, amire csak gusztusuk támad. Sőt, a közpénz jelleget elveszített suskából már bankra is futja, amely pedig kölcsönt ad a keselyűknek, hogy azt vegyenek meg, amit csak akarnak.

Az utcára kerülő emberek végső kisemmizése azonban már egy olyan szint, mint amilyet a Waffen SS képviselt nem is oly rég, amely bájos cserkészcsapat gödrök szélire állított embereket lőtt bele a sárba, mert annak a rendszernek – mint ahogyan ennek is – megvolt/van a maga filozófiája. A mieink egyelőre csupasz seggel hajtják ki a családokat a jeges esőbe, a módszereken tehát még finomítani kell, de az is meglesz Isten segedelmével.

De bármilyen döbbenetes is, ami momentán kies hazánkban történik, az nem előzmények nélkül való. Tudnának erről mesélni zsidó, kulák, vagy csak egyszerűen belvárosi polgárok, akiket a fasiszta kommunizmus fosztott meg szinte mindenüktől, hogy lojális egysejtűeknek passzolja tovább vérdíjul. Úgy látszik, Európa helyett ilyen homokos, füves, vizes síkságra érkeztünk megint, mert a magyar idő körben forog.

Nem is oly rég, amikor az Orbán által kiemelkedő államférfivé delirált Horthy fungált, nagyjából ilyen mocsadék volt az ország, mint most. Akadt viszont akkoriban egy Teleki Pál is, aki máig ható búcsúlevél megírása után lőtte főbe magát:

„Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.
1941. április 3.”

Tessenek elrévedezni ezen kicsinyég.

Elpattant egy húr

Özv. K.-né, Manyi néni, nem volt egy partizán alkat, meg forradalmár sem soha. Ugyan nem vak komondoros, de azért magyaros idillben pörgetett le az urával olyan negyven évet, mígnem Abadonna le nem vette a szemüvegét neki, vagy a mája ment össze, ez is lehet, nem tudható bizonyosan, de mindenképpen elvitte az ördög. Ez ellen már nincs mit tenni. Kampec dolores, ahogyan az öreg paraszt mondja a bajszát pödörve.

Manyi néni addig sem túl érdekes élete a temetés után még lehangolóbb lett, és percre pontos. Úgy működött, mint egy kakukkos óra, reggel, dél, este, tavasz, nyár, tél. Az egyre gyorsuló időben apró megállókat jelentett Margit, a szomszéd özvegy, a valaha volt zenetanár, aki göcsörtös ujjaival már a cipőjét sem tudta megkötni, nemhogy zongorázni, a lelke finomsága ettől viszont még hatalmasabbra nőtt.

Manyi néni azért elviselte minden nap déli tizenkettő és délután három között, és csak azért, mert addigra minden elképzelhető munkát elvégeztek a lakásban, és mindkettőt az a veszély fenyegette, hogy a tompa délutánokban szeletenként őrülnek meg, és észre sem veszik, hogy rajtuk röhög az egész utca.

Így volt ez azon a napon is, amikor a zúgó hőségben egyszer csak megcsörrent a telefon, amitől porfelhő emelkedett ki belőle, mutatva a magány hatalmát. Azóta nem volt használatban, amióta az utolsó kondoleáló hamis hangja is el nem halt benne, tehát ide, s tova ezer éve talán, vagy még több. Megrezzentek az öregasszonyok a váratlanságtól.

– Mi a rosseb. – Cihelődött Manyi néni a jószághoz, felvette, kifújta belőle a halott legyeket és szúnyogokat, aztán kapcsolatot teremtett a falakon túli világgal. – Ki van ott? – Kérdezte, és Margit is érdeklődött, hogy hát ki is lehet az. – A Fidesz. – Mondta Manyi néni, és elkerekedett a szeme. – Hangosítsd ki, hangosítsd ki! – Kérlelte a széplelkű hajdani zenetanár, és Manyi néni megnyomta az a rohadt gombot. Ilyeneket hallottak:

„…Azért hívom, mert önnek is tudnia kell, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. Azt mondta róluk, hogy szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak. Ez felháborító! A Jobbik szégyellheti magát! Nem először fordítanak hátat az időseknek, nem először sértegetik őket. Vona Gábor kijelentése csak a legutóbbi példa. Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk! Köszönöm, hogy meghallgatott…”

Aztán csönd lett nagyon. Margit látta, hogy Manyi néni arca elfehérül, illetve fehérebb nem lehetett, inkább olyan opálos-viaszossá vált, a szemei pedig fennakadtak, hogy szinte ördögűzőt kellett hívni hozzá a ráereszkedő hártya miatt. Száját pedig hatalmasra tátotta, és Margit csodálkozott, hogy nem esik ki a protkója. De valami csoda folytán a helyén maradt, hogy olyan cifraságoknak engedjen utat, amilyeneket csak vajúdó cigányasszonyoktól lehet hallani.

– Telefon? Telefon, mi? Hogy szakannátok meg a telefonálásba’, rogyna rátok az ég, csapna belétek az istennyila, mocsadékok, szartúró bogarak! – Margit vetette a keresztet buzgón, és de… Manyi, hát…, sóhajokkal igyekezett megállítani az áradatot, és elkerülni egyben Isten haragját is, de nem volt menedék, Margit nénit tényleg megszállta a sátán, csak ő lehetett. – Az uram rokkantját elvenni? Leveleket irkálni? Nyugdíjat emmejé’ cseszd meg. A drága Tóth doktor is elment, elüldöztétek, itt döglök meg, nincs, aki gyógyszert írjon, de minek is, ki váltja azt ki, he? Stadion? Migráncs? Kenyérvégem van a spájzban, cseszd meg. A cipőm lerohad, éppen, hogy éhen nem döglök, ki szégyejje magát? Ki? – Karjait felemelte, mint valami másodosztályú próféta. – Szavazzon rátok a radai rosseb.

Amilyen hirtelen jött a vihar, azonmód tűnt el egyszerre. Manyi néni amazonból reszketeg öregasszonnyá vált újra. – Mit főzöl Margitom? Nekem van tegnapról egy kis paprikás krumplim. – Ezt mondta, Margit nézett rá bambán. – Tudod, hogy ezt nem hallotta senki? – Kérdezte az áradatra utalva, de Manyi néni már el is felejtette a lelke sötétjét. – Láttad tegnap a híradóban ezt a Németh Szilárdot? Milyen föss ember. – Ilyet delirált, Margit pedig csodálkozott, hányféle világ van a Földön. – Egy kis grenadírt csinálok. – Ezt motyogta Margit, és a rend végleg helyreállott. Csak a telefon sípolása hallatszott, mert Manyi néni elfelejtette visszatenni a kagylót.

Csakrabiznisz

Most, hogy a Pilisben szaros három milliárdért spirituális elvonuló központ épül, ami egy fedett sportlétesítményhez képest kutya lingamja (hamár), mindenki láthatja, hogy szintet léptünk. S mivelhogy pár százezer honfitársunknak anyagi jellegű táplálék nem akad, vagy csak ritkán, kormányunk nagyon helyesen szellemiekről gondoskodik. Marék rizsen, a vége felé pedig fényen is lehet élni, egészen addig, míg végül már csak egy nagy fehér alagút lesz a káprázatos világ, és ennek a végén a jó magaviseletűek belezuhanhatnak a megérdemelt Nirvanaba, ami azzal az előnnyel jár, hogy soha többé nem kell Orbán Viktor képét bámulni. Aki rosszalkodott, kágyilló lesz, vagy ganajtúró bogár. Narajana.

Viszont, hogy mi épül ott a panelproli pénzéből, arról semmit nem lehet sejteni sem. A hatalmas tudás elviselésére még alkalmatlan ustoros népünk, de lesz majd másképp is. Momentán annyi bizonyos, hogy az imbecillis Földön hét csakrapont lelhető fel, ebből a szívé (Anáhata „meg nem ütött”) éppen itt, a Dobogókőn, bár ez bizonytalan, lehet pár méterrel odébb is. Viszont hogy e tájon leledzik, az hétszentség. Bizonyság erre, hogy Atilla, a hunok nagy királya is ezt a környéket jelölte ki a birodalom központjául.

Mai táltosok szerint is szent tájék ez, ők éppen ezért információs táblákat helyeznek ide, útba igazítandó a szakrális helyek után kajtató mókusokat. A csakrák birizgálása egyébként beláthatatlan következményekkel jár, de ebbe nem gondolt bele Pártunk és Kormányunk. Koncentrációs gyakorlatokkal csakráról csakrára haladva elérhető végül a tisztánlátás, mások gondolataiban való olvasni tudás, magasabb rendű víziók, múlt-jelen-jövőbe látás és más okkult képességek (sziddhik) aszerint, hogy melyik csakra válik aktívvá, míg a delikvens végül eléri a teljes megvilágosulás állapotát.

Ha a „nagy szekér” (mahajána) tanaiban hisz Semjén Zsolt, akkor tudhatná, hogy bárki, még maga Kósa Lajos is megvilágosodhat, aminek viszont beláthatatlan folyományai lehetnek. Feledve kupakokat, mindent, tagadná meg vezérlő csillagát, és tán azt is kijelentené, mint maga Sziddhartha szépséges hercegnőkről, hogy nem kell neki, mert ez (ő) is nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. A tisztánlátás ilyen kegyes állapotát elérve előtűnne vezénylő csillagunk bendője, benne a rosszul megrágott szotyola és tunkolt pörkütt, valamint tüntetők csokija is.

Már ez elég lenne arra, hogy OV reinkarnációjában kínai kuliként szülessen újjá. Veszélyes üzem ez a buddhizmus oder hinduizmus – gusztus szerint -, nem elég az üdvösséghez, hogy Erdő Pétert kitüntetjük, ő aztán feloldoz a ganajságunkból, és egyből Szent Péter színe elé járulhatunk fütyörészve. Mondom, nincs ez teljesen végig gondolva kormányzati szempontból, bár az is igaz, hogy halovány sejtésünk sincs arról, miféle spiritualitásról lesz itt szó, megépülhet akár a magyar Wewelsburg is, ami anno a náci világ közepe volt mágikus értelemben.

Ez a kastély, amelyet Himmler szaktárs csinosíttatott ki, az ősi pogány germán rítusokat idézte meg. A táltosok már nálunk is mozgolódnak, ugye, itt is árad a gyógyító energia a Föld kebeléből, csak úgy, mint ott. Azt a helyet a náci okkultisták tartották a világ közepének, ezt meg Atilla, valamint mai leszármazottjai. Annyi különbség van, hogy az SS-Reichsfürer magára vállalta a kastély felújításának minden anyagi terhét, hogy a halálfejes lovagrend szent erődjét felépíthesse, ezek a mieink az adófizetők farkával klopfolják a csalánt.

Mesélhetnék még Semjénnek, de Harrachnak is arról, hogy ez a móka alapjaiban más, mint a Tescoba vasárnap való vonulástól tiltás, ugyanis a templomba járás, vagy az Istenben való hit nem jelenti közvetlen módon a spiritualitást. A spirituális ember vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet, célt és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani, etc.

Mindezek nincsenek benne a első áldozásra kapott misekönyvben, következésképp, ha a NER csinovnyikja spiritualitásról mesél, akkor fingja sincs arról, miket mond, csak a pecsétet üti rá arra, hogy a haverek három milliárdban kalézolhassanak. Jó biznisz a csakrabiznisz, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a megvilágosodáshoz Sziddharthának elég volt egy fügefa, ami csak úgy pénz nélkül nő, aztán ő belátta azt is, hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli, e szenvedés oka az emberi önzés és vágyakozás, a megszabaduláshoz pedig a „nemes nyolcrétű ösvény” vezet: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés.

Ilyenekről nem tud még maga Balog tiszteletes sem, pláne a Bence, a Rétvári, és nem is akarnának ennek megfelelően éldegélni csöndesen, merengve. Hogyan is venné az ki magát? Mit akarnak a fiúk tehát a szakrális titkos projekttel? Lopni, természetszerűleg. Mi mást?

Ádernek lenni

Ádernek lenni nem egy kellemes létállapot, de ő tehet róla, és nem én. Bár a nemlétező köztársaság elnökeként minden esélye megvolt arra, hogy, ha nem is mindenki Árpi bácsija, de legalább szeretett Janija legyen, ám esküjét megszegve – Beckettel szólva – elbaltázta a jogait. Ezért őt most mindenféle jelzős szerkezetekkel illetik, amelyeket a korhatáros karika miatt inkább nem citálnék. Viszont mégsem erről lesz szó igazán, hanem más csuda dolgokról, ami van nekünk.

Nincs a világnak még egy olyan elcseszett országa, mint ez a miénk, ahol annyit pofáznának tök fölöslegesen politikusnak nevezett mókusok, pláne főleg és főként hülyeségeket. Nem is lehet másként, hiszen amennyi busongós ünnep, ahány híd-avatás van minálunk, hovatovább naponta kettő, annyi okosság a Földön nem létezik, amennyit a fékevesztett tempó igényelne. Maximum nemzeti színű szalaggal bírja a száguldozó magyar textilipar. Tudom én, több polgármesternek is írtam cifra ünnepi beszédet.

Janó viszont, illetve a szövegírója vagy a dramaturgja tegnap szintet lépett. Valami ezoterikus magasságokba óhajtván emelkedni, lételméleti bölcsességek jöttek ki az ő száján, mígnem eljutott ahhoz az igazsághoz, amely alapjaiban forgatja föl az összmagyarság gondolkodásmódját. Ez be fog kerülni halhatatlan filozófusok aforizma-gyűjteményébe is, a Lenin összes mellé. Eszonta:

“Újra látnunk kell, hogy csak az lehet igazán a miénk, amit újra és újra képesek vagyunk megvédeni”.

Ezen el kell merengeni, hogy igazán a magunkévá tehessük. Magamra nézvést például arra jutottam, hogy nem azért nincs semmim se, és érek ekként lószart a felkentek szemében, mert tényleg nincsen semmim, hanem, mert ami mégis van, azt nem is védelmezem újra és újra.

Amikor a homeless nyújtogatja a mocskos mancsát, hogy egy kis apró, fröccsre, hogy csináljon ricsajt, macsetével nem nyesem le a karját, sőt, a viseltes télikabátomat sem rögzítem technokollal a biztonság kedvéért a hátamon.

Sorolhatnám, hogy mit nem védek még meg, sőt, hogy mit vagyok képtelen megvédeni. Például, ha ködülte őszi hajnalon elébem állna egy marcona alak, hogy pénzt vagy életet, akkor nem csettintenék a TEK-emnek, hogy tankozza le őtet, és nem csak azért, mert nekem ilyen seregem nincsen, hanem, mert nem is akarnám igazán. Ellenben nekik van efféle játékszerük, sőt, saját bejáratú törvényeik is vannak magukra szabva, és ezekkel így együtt szuszogva óvják a rablott vagyont, így hát, áderi felfogásban az igazán az övék.

Ez a Janó gyerek vélhetően nem ezt akarta mondani, aztán mégis így sikerült. Sűrű az élete, a horgászat és a Föld megóvása minden percét kitölti, gyorsan aláfirkantja, amit elé raknak, megmossa a haját, és már indul is. A népek, akik éhezik a szépet, meg ilyen bölcsességeket kapnak tőle, amikor irányt is mutathatna gyakorlati demonstrálással, hogy melyik végén törjék fel a lágytojást.

De hát, ettől szép ez a mi országunk, meg még az alapkövektől, amelyeket szintén kényszeres módon ásnak el a megszentelt magyar földbe.

Abba nem gondolnak bele csupán, hogy eljön az idő, amikor a mai földesurak azt bizonygatják majd, hogy ők partizánok voltak, és csúzlival mentek bokrok mélyiről a TEK ellen, akkor ezek a kapszulák vallanak. Van bennük ugyanis napilap, meg ilyenek, üzenetek ezek a palackban, amelyek terhelő bizonyítékok lesznek akkor, amikor az istenadta nép megfogadja a janói bölcseletet, és megvédi, amije van, hogy igazán az övé lehessen.

Ez csak ábránd a likacsos agyamban, viszont annak ékes bizonysága, hogy elöljáróink vagy degeneráltak, vagy minket néznek annak. Más megfejtése nincsen a feladványnak, így ezt az ünnepet is ki lehet pipálni a végtelen sorban. Ugorgyunk!

Kampec dolores LVI. – Valami nagy ünnep

Amikor a fura alak eltűnt a kukoricásból, Wotan limuzinja is belesuhant a Holdba új krátert ütve benne, és olyan csend lett a templom tornyában, hogy Béla hallotta, amint gyenge és kimerült szíve sóhajtozik és nyögdécsel. Suttogva szidta a gazdáját, mert ő már tudta, amit a felelőtlen Béla nem, hogy innen le is kell menni, és csak a csirkeszárnyon hizlalt nyugdíjasok mesélhettek volna arról, hogy ez milyen embert próbáló, hatalmas feladat. Ám ők bután horkoltak poharakban merengő protkójuk gúnyos vigyora mellett a dunyhájuk alatt, pedig annyira meleg volt még most is, hogy a harang erősen izzadt. Úgy csöpögött alá a mélybe az olvadt bronz, mint tavasz elején a csalfa jégcsapok mocskos, zavaros, télízű vize.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el.

De kérlelhetetlen volt. Átbattyogott a poros téren, elment a Szentháromság szobor mellett, kikerülte a bukszusokat és a közmunkások megkövesedett lába nyomát, bicegve és szuszogva előzgette a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a mackónadrágosokat, átugrott néhány félrelökött műanyag dömperen, úgy vágott át mindenen, mint egy csatahajó. Belépve a dohos hűvösbe a sarokba ült, szappanbuborékot eregetett maga köré, amitől olyan lett minden, mintha eldugult volna a füle. Távolról hallotta csak a bádogbános hülyeségeit, a burok védte meg attól, hogy visítania kelljen a duplagyűrűsök óbégatásától, és olyan összkomfortos volt a világa a gömb belsejében, hogy semmi sem állhatta útját, hogy alámerüljön gyerekkora homályos, elveszett világába.

A fröccsök ura egy darabig aggodalmaskodó arccal álldogált a kocsma ajtajában, ám, amikor egy idő után semmi sikoly és semmi ordítás nem hallatszott az Isten házából, arra jutott, hogy barátját megszállta a szentlélek, megtért, vagy valami más okból ment el teljesen az esze. Sem mentő-, sem pedig rendőrautó sivítását nem hallotta, mert fogalma sem volt arról, hogy miközben a pap Szent Istvánról és Sorosról értekezik a szószéken Jézus helyett, Béla a buborék alatt pulik ugatását hallgatja, tücskök muzsikáját ötven évvel ezelőttről, meg lovagol fűzfasípot fújva. Így verte át az egész világot emberünk, mert senki nem tudta, hogy Béla a cseresznyefa alatt elérte a bódhiszattvaság kegyes állapotát, ezért egy másik világban él, túl minden Szent Jobbon, új kenyéren és tisztavatáson. Ezért van még életben, ha egyáltalán.

Amikor az öregasszonyok csámpásan sompolyogni kezdtek, hogy elsőként áldozhassanak, Béla úgy vélte, eleget hűsölt már. Visszaindult tehát a valóságba, kidurrantva az oltalmazó burkot, és hiába csapta meg a fülét a disznók visítása, érzékeny orrát pedig a lengedező szarszag, annyira átlényegült, hogy a fröccsök ura tényleg azt hitte, vénségére megtért, amin nem is lehetett volna csodálkozni, de nem így volt. – Tudod-e, milyen nap van máma? – Ezt tudakolta a fröccsök urától a megvilágosodott, de nem várta meg, hogy az kérdezzen, kegyetlenül sorolta: – 636-ban ezen a napon az arabok döntő győzelmet aratnak a Bizánci Birodalom felett Jarmúknál, 984-ben a római Angyalvárba zárt XIV. János pápát éheztetéssel vagy méreggel meggyilkolászták, 1960-ban a szerencsétlen Sztrelka és Bjelka kutyák a Szputnyik–5 űrhajó utasaiként élve visszatértek a világűrből, 1968-ban pedig elkezdődött a Varsói Szerződés hordáinak inváziója Csehszlovákia ellen a mi bájos közreműködésünkkel.

A kocsmáros hülyén nézett, el nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Automatikusan legyártotta a fröccsöt, oldalazva az asztalhoz sasszézott, Béla szemébe nézett hosszan és firtatón, de nem látta benne az őrület lobogását. Már azt hitte, a felsorolás eljut a mai átkozott napig, és barátja a maga gyermeki és kérlelhetetlen módján kezdi szidni a rendszert, mert erre volt kódolva, de nem. Kocogtatta a pohara falát, a fröccsök urára nézett, aki észrevette, hogy a szemeiben pipacsok nyílnak és hervadnak el, rájött, hogy a szivárványhártyán keresztül látni lehet Béla lelkét, le, egészen az aljáig, és valami csoda okán kocka alakú minyonnal van kikövezve az egész.

A virágzó vendég kérdést tett fel: – Tudod, ki született ezen a napon? – Választ sem várva folytatta: – Sok más mellett Bolesław Prus, vagy Robert Plant. – A kocsmáros szeme elkerekedett, malomkő nagyságúra növekedett, és Béla nem kegyetlenül, de nagyon határozottan bevitte a végső csapást: – Meg az apám. – Ahogyan ezt kibökte, megitta fröccse maradékát és fölállt. Vagy inkább fölegyenesedett. Fölmagasodott. Nem tudta honnan, de visszatért lábába a ruganyosság, és imbolygás meg rogyadozás nélkül úgy indult a kocsmán túli világba, mint egy ostoba tengerészgyalogos. A fröccsök ura még utána kiáltott: – Most meg hová mész? – A temetőbe, beszédem van az öreggel. – Ezt felelte Béla, és haladtában a bal füléből szappanbuborék kúszott elő, beburkolta, hogy megóvja őt a világ ostobaságától és gonoszságától. Attól mindenképp.

Prokarioták ivadékai

Bájos neonáci organizmusok vért pisálnak, hogy megmutassák genetikai tisztaságukat, ami azt jelentené, annyira fehérek, hogy a jegesmedvétől származnak nagy übermencsségükben. Aztán, amikor a vizsgálatok után kiderül, hogy, mint mindannyian, valamely afrikai ősanyától eredeztethetők, azt hiszik, hogy zsidó összeesküvés áldozatai lettek, ami így önmagában megér egy zárt osztályt, viszont azt is mutatja, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és halálra van ítélve.

Van egy rossz hírem, az ursus maritimus bőre éjfekete, és csak azért nyőlesztett fehér szőrzetet, hogy átverje a debil fókákat, és ki fog halni, mint ahogyan a homo sapiens is, csak idő kérdése az egész. Ez az evolúció veleje, hogy az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok permanensen átalakulnak, új fajok keletkeznek és kihalnak, vagy csillagok gyúlnak és kihunynak, hacsak nem a jóisten ujjából szivárogtak a lapos anyaföldre, amelynek a peremén lehet lógázni a sajtszagú lábakat.

A dinoszaurusz testvérek kétszázötven millió évig azt hitték, övék a világ, haligali, aztán máma az übermencs autóját hajtják, olaj formájában ott lötyögnek a tartályban. Ehhöz képest az emberi organizmusra hasonlító élőlények, a korai emberfélék olyan hétmillió évvel ezelőtt bóklásztak bambán a füves pusztákon, a mai jólfésült fajta meg csupán kétszázezer éve lövi be a sérót a barlangokban. És bármi fájó is, a szőke, kékszemű és szeplős nácikok génjei tele vannak a múlttal, a dínókkal, egészen visszahaladva az időben röpke négymilliárd évet, amikor is megjelentek a prokarioták, a Föd nevű bolygó első élőlényei, akiknek az ivadékai vagyunk mindahányan.

Ezt nehéz lehet elviselni, ha korlátolt az ember, sőt, annyira imbecillis, hogy szerinte mondjuk Boubacar Traoré a gitárjával alacsonyabb rendű, mint a horogkereszt-tetkós, bőrgatyás ganyé, aki a saját húgyában fetreng kiválasztottként hótt belőve a Harleyija mellett. Ez a homo egy különleges állatfaj. Fizikailag még mindig egy trópusi ragadozó, ezért kell neki bőrgatya, az agyában viszont, bármennyire is barázdált neki, csak egy nyüves troglodita, vagy ázalékállatka, és ez elég régóta így van. Ezek a hóttfehérek rohadt nagyot fognak csalódni egyszer. Úgy néz ki, hogy az emberi faj – ha megmarad addig, bár erre kicsi az esély – valami mulatt bőrű, barna szemű élőlénnyé alakul a nagy keveredésben.

Ezen a ponton pedig a teremtő Isten is csak bambán pislog, mert sehol nem találja Ádám apánk szőke leszármazottjait, és nem lesz, akit büntessen. Ő is beleesik a panelproli csökött időszemléletébe, aki azt hiszi, hogy a sarki kocsma mindig ott volt, és mindig ott is lesz háttérben a lankákkal, mert nem látja, hogy az ő élete még csak egy szempillantás se. Belátható időn belül a kocsma egy tenger mélyén üzemel majd, ahol a csapos Icuka bugyborékolva méri a fröccsöt, később ugyanez az egység fölemelkedik a magasba, és hegyi fogadó lesz, mert a Föld él, ellenben mi nem nagyon. Ilyeneket nehéz lehet meggondolni.

Aztán mégis, ebben az atomvillanásnyi időben, amióta fajunk rontja itt a levegőt, bizonyos embercsoportok azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, és ennek szellemében kedélyesen gyilkolják a másikat. Az első világégés alatt a franciák filmeket vetítettek, amelyben azt bizonygatták, hogy a németek büdösek, az valami különös faj. A másodikban a tiszta vérű germán lett az Isten a szőke hajával, amit a kacskalábú és mélybarna hajzatú propaganda miniszter terjesztett, akárha Habony. Mehetnénk visszább is az időben, de minek. Tök fölösleges, minden korban voltak korlátolt egyedek, egyesek a dagadt milói Venust imádták, mások a kiálló bordájú Jézust.

Manapság ez az árjaság terjedt el a zárt osztály piacán. Gójok, gárdák, vizslasimogatók és vak komondorok gazdái között, aki degenerált népek védik az ingatag kultúrájukat, ami nincs, és beleájulnak más bőrszínű embertáraik gyűlöletébe, mintha nekik nem is lenne luk a seggükön. A bőrszín természetesen csereszabatos a zsidóval, a hajléktalannal, sőt, mostanában a bölcsésszel is, melyik übermencsnek mi az agymacskája, csak a kasza legyen egyenes. Van egy rossz hírem viszont. Füst Milán bácsit nem hallgatták meg, aki Störr kapitány szájával azt mondta, légy nagyvonalú. Ez hibádzik, sőt, ezen felül Hábi-Szádi keleti mágus más, rossz hírekkel is szolgál az echte fehérek számára, éspedig ezt:

„…– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Efölött el kéne merengeni kicsit. Csak egy csöppet.

Ügyészet

Nyakó Istvánnak egyszer majd beleér a kisujja a csillogó éjjelibe, és végre észreveszi hol a jó francban is van. Itt, minálunk. Mindemellett karakán manus ő, és bízik a lehetetlenben. Tett egy feljelentést, hogy hátha, bár azért már az elején látszott, tudja ő, hiába veri a tamtamot, kitörölheti a puha kis arschát a reményeivel, de mégis bizakodott, mert olvasott Madáchot.

A feljelentés megtételekor ugyanis azt mondta, Polt Péter legfőbb ügyész pártkatona, aki várhatóan eltussolja az ügyet, de a beadott dokumentum bizonyíték lesz arra, hogy elkövette a bűnpártolást. Gyönyörű idea, amely halálra van ítélve. Slágvortokban azért elmesélem, mi az ábra.

Az MSZP-s álmodozó júliusban csalás miatt ismeretlen tettes ellen tett feljelentést, miután kiderült, hogy a 2010-es választások idején a Simicska Lajoshoz köthető Mahir Cityposter rekord olcsó árakat biztosított a Fidesznek, sőt, ezerháromszáz plakátot számla nélkül helyeztek ki. Ilyenekért szokott a NAV piaci kofákat felnégyelni, elevenen megégetni, és elvenni a talicskájukat.

Nem találják ki, mi történt, vagy de. A Fővárosi Főügyészség elutasította Nyakó beadványát, mert nem vetődik fel bűncselekmény gyanúja. Hát hogyne. Ennek jól körülírható oka is van, hiszen Nyakó szerint a Fidesz 2010-es alapszabálya szerint a kampányköltésekről csak az Orbán Viktor által vezetett országos elnökség, az elszámolások jóváhagyásáról pedig a Kövér László által vezetett országos választmány dönthetett. Vagyis a csalások két fő szervezője a mostani miniszterelnök és a házelnök, az ország két közjogi méltósága.

Ők pedig, és még számos, jobban mondva számtalan NER katona érinthetetlen. Nem a hindu kasztrendszer értelmében, ahol ilyen titulussal a legelesettebbeket illetik, akik valahogy kívül állnak a világon, mint nálunk szabolcsi falvak lakói, és a hajléktalanok, vagy mondjuk, én, magam. A mi közjogasaink a Fidesz-jog szerint állnak mindenen felül és kívül.

Érdekes ez a jog, ami van itt nekünk. Az unalomig ismert csűréseket, csavarásokat, titkosításokat, meg az összes ganajodást fölösleges újra fölemlegetni, viszont a végkövetkeztetést azért levonhatjuk. Eszerint, ami Magyarországon van, az nem rendőrállam, hanem ügyészállam, aminek a rendőrök és bv-dolgozók is megszenvedői. Az ügyészség egy az egyben a Fidesz politikai érdekeinek a kiszolgálója, ami fölött nincs semmiféle társadalmi kontroll.

Van még kérdés? Itt nem ügyészség van, hanem ügyészet, függésben lévő cserkészcsapat, csak még nem tudni, hogyan működik. Hogy vannak-e csapatépítő tréningek, ahol kialakul a nagy, közös csordaszellem, és már a készség szintjére fejlődött a narancsbőr, feltételes reflex alakult-e ki, midőn a Fidesz szóra az ügyész-bábu nyála csorgadozni kezd, és elutasít, vagy ügyenként egyenként szólnak a „K” vonalon, ez nagy és súlyos titok.

De végül is, mindegy is. Nyakó mégis csak tökös kis üstökös, hogy ilyen viszonyok közepette beáll Sziszüphosznak, görgeti azt a rohadt követ, és arról ábrándol, hogy egyszer eljut a hegy csúcsára. Majd az unokájának a veje, talán és valamikor. Ő még bízik, nem úgy a szombathelyi szocik, akik egy helyi mutyi kapcsán kijelentették, hogy feljelentést sem tesznek, mert minek.

Ez bármennyire kiábrándító álláspont, mégis csak realista. Ha nem is tudnak róla, de eljutottak a Camus-i nihilbe, amit ez a drága ember így föst le nekünk a Sziszüphoszában: „…Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Be kell látnunk, hogy a második rezsim nyolcadik évében ide jutottunk. Nem az a baj, hogy szétloptak mindent, illetve hát ez is, persze, hanem, hogy elveszik lassan a változásban való remény. Ha egy ellenzéki párt komplett szervezete tárja szét tehetetlenül a karjait (a kép jámborul zavaros, de hatásos), akkor ott a megalázott és megnyomorított kalifaszijózsi miben bízhat? Semmiben, ugye, vagy a fröccsben, hogy csináljon ricsajt.

Az ügyészet múúkodik, a NER dübörög, és nincs menedék. Voltaképp tehát Nyakó kamaszlányos ábrándozása így még tiszteletre méltó is lehetne, ha nem kellene sírni tőle a falovacskára borulva. Jövőre lehet 2018, vagy 1984 is, és ez utóbbira rohadt nagy az esély. A bukik belőtték az oddsot, az utóbbi alig is fizet valamit, az előbbire meg minek tenni?

Tűzifatangó

Egy nagycsaládos nő február végén húszezer forint értékű akácfát vágott ki. A büntetlen előéletű, hat általános iskolai osztályt végzett közhasznú munkás elmondta, hogy két-három napig járt ki az erdőbe, a kivágott fát pedig fűtésre használta. A nyomozás során az erdőben tizenkét csonkot észleltek, a fa egy részét az elkövetőnél megtalálták, így az alacsony elkövetési értékű kár egy része meg is térült. A vádlott tettét elismerte és megbánta.

A bíróság szabálysértési értékre, jogellenes fakivágással elkövetett lopás vétségében mondta ki a vádlott bűnösségét, akit egy évre próbára bocsátott, és rendelkezett a bűncselekmény elkövetéséül szolgáló eszköz elkobzásáról, valamint kirendelt védői díjat állapított meg. Az ítélet jogerős. Másutt volt olyan férfi, akit negyven kiló gallyfával fogtak el, és hamar a rendőrőrsön találta magát. Nem véletlenül, hiszen az öt centiméter átmérőjűnél vékonyabb rőzse gyűjtéséhez is hatósági engedély kell. (Munkácsy már fösteni se tudna ilyen rőzsehordó nőket máma.)

Efféle tudósításokból annyit őriz a net, hogy nem győz válogatni és szemezgetni belőle az ember, és igaz, hogy most fulladozik a napsugártól, illetve Afrika leheletétől, de közelít a tél, és baj van. Hiány van tűzifából, ráadásul drága is. Tavaly körülbelül kétezerhatszáz forint volt egy mázsa akácfa beszerzési ára a fakitermelőknél, most négyezer, a vegyes és a keményfa olcsóbb, de annak is felment az ára, és hiány van abból is. Korábban szokás volt, hogy legkésőbb augusztusban megvették az emberek a jövő évi tüzelőt, de ma már nem tehetik meg, és vizesvébé ide meg oda, valahol a huszadik század elején van az ország jó része. (Vagy Mohács korában.)

Tűzifát általában kisebb városokban, falvakban élő emberek használnak, a társadalom azon rétegei, akiket leginkább sújt a munkanélküliség és a szegénység. Nekik nagyon nem mindegy, hogy mennyiért kénytelenek télen fűteni: egy hónapban a pénzük felét, vagy csak a harmadát kell arra költeniük, hogy ne fagyjanak meg éjszaka a házukban. A tűzifa az egyetlen rezsitétel, amelynek az árát nem próbálta meg szabályozni a kormány. Igaz, egyszer már megtették, a 2014-2015. évi fűtési szezonban, viszont azóta sem. Rezsiszilárd annyira belefeledkezett a sorosozásba, hogy ez teljesen kiment a fejéből.

S miközben a rezsicsökkentett vízzel feltöltött, rezsicsökkentett gázzal fölfűtött medencéjében ejtőzik a rossz érzésű nermagyar, ilyen gondok és gondolatok őt egyáltalán nem zaklatják a nyugalmában. Mint ahogyan kormányunkat sem, amely ganajulat ebben a pillanatban a szent jobba, Szűz Máriába és a soha nem volt tűzijátékba alél bele épp, s ha lesz a baj, amikor tutul a szél és hordja a havat, Pintér belügyes majd küld egy sms-t a fagyhalálra készülőknek, hogy üljenek át másik viskóba. Ez nehézségekbe ütközik ugyan, mert nincsen okostelefonjuk, de kicsire nem adunk, ezért a kiválasztottak mindenféle hangos szó nélkül fagynak meg, utolsó hallucinációjukban pálmafákat és ugrándozó delfineket nézegetve.

Dickens egyébiránt munkába állhatna minálunk, csak csettintgetne, és bólogatna elégedetten a bőséges nyersanyagot látva, amiből születhetne magyar Twist Olivér is, akit úgy hívnának, hogy Kovács János.