brüsszel – Oldal 2

Hova lett?

Nyitrai Zsolt tökös gyerek. Fideszes is, miniszterelnöki megbízott is, mi kell még az életben a boldogsághoz? Neki már semmise. Ha a beszélni küldi az embert a Párt, akkor beszél, ha szavazni, szavaz, ha gyilkolni küldené, ölne. Ha fideszes az ember, pláne, ha képviselő, akkor a szingularitás élő bizonyítéka. Azé az ihletett pillanaté, amikor a tudat elválik a lélektől és a testtől, egy gépbe telepszik, elnyerve az örök élet lehetőségét, s egyszersmind azonmód egyből el is veszítve azt biológiai és spirituális értelemben. És ennyi elég is a futurisztikus filozófiából, mert nem vagyunk mi furcsa Sheldonok.

Nyitrai Zsoltot ezúttal beszélni küldte a párt nem szavazni, mégpedig ünnepi alkalomból, és valami különös okból a média állapotjáról értekezett, hogy régebben külföldiek mondták meg mi a hír, mert az ő kezükben volt a magyar sajtó. Ám most már jó, mert immár mindenkinek Mészáros Lőrinc mondja meg a befutót, a tutit, elválasztva a lényegest a lényegtelentől. Hogy Balót nem hozzuk, központilag indifferens, legyen helyette diadalmenet. Mellesleg de nem mellékesen, dolgoztam külföldi tulajdonosú lapnál. Az a magyar sajtótörténet ihletett pillanata volt, lévén, a tulajdonost a profit érdekelte, le sem szarta magunk közt szólván a tartalmat. Klafa volt az az újság akkor.

Aztán minden elromlott persze, mert a Nyitrai Zsoltok mondják meg mi a hír, hogy a Nyitrai Zsoltok tündöklése például. És nem is vettem volna észre az egész bulit, mert ez a bús magyar sors, ha mindezeket az okosságokat nem gyerekek előtt mondta volna, mert mást nem érdekelt. Az ifjú magyarokat viszont odaterelték áldozati bárányul. Ez annak az ékes bizonyítéka, hogy erre az emberre ott senki nem volt kíváncsi, ezt az embert ott nem szeretik. Annyi eszmélet azért maradhatott benne, hogy ezt fölfogja, megértse, de ennek ellenére zavartalanul letolta a műsort, s amikor a tartótisztje megkérdezte, jól sikerült, Zsolti? Mégis azt felelte: nagyon szép volt, főnök.

Miféle lelke van az ilyennek, ha van egyáltalán? És milyen Kövér pedellusnak, aki harminchat ellenzéki képviselő pénzét szedte el, mert azok hevesen tiltakoztak az embertelenség ellen. Bár Kövér pedellust ismerjük, ő egy hóhér lelkiismeretével rendelkezik, neki a gonoszság jól fizetett munka. De ebben az ügyben sokkal érdekesebbek a fideszes képviselők, akik megszavazták a pénzmegvonást, mint gyalázatot. Mert, hogy Nyitrai mintájú szavazógépek, az ha nem is hagyján, de már unalomig ismert, az anyjukat is eladnák, de egy ilyen ügyben még meg is kérdezik tán: megdögölesszem? S bólintás után megdögöleszti, s röhög. Pokol lehet a szívük helyén.

Ők azok, akik majd a bíráik előtt azzal védekeznek, hogy parancsra tettem, ami soha nem oldozza fel a lelkiismeretet. De ez is kevés lesz, mert amúgy meg belemosolyognak a megalázottak képibe, nyögnek kéjesen, amikor megforgatják benne a kést. Hát milyen emberek ezek? Van-e tükrük, opálos, és van-e arcuk benne? Vagy nézzük a galeri csúcsait, akiket ma tetemre hívnak Brüsszelben. Orbán Viktor vezeti a fideszes küldöttséget, harsogták büszkén a lapok, holott ezek vagy kivégzésre mennek, vagy megtűrt kutyaként térhetnek meg, más opciójuk nincsen. Nem az oroszlán barlangjába utaznak egyáltalán, hanem lesajnált zenebohócnak utaznak.

Ezeket ott utálják, ezeknek szaguk van, életben, ha maradnak, az azért lesz, mert nem Nyitrai Zsoltok döntenek felőlük, hanem úgy-ahogy még gondolkozó egyedek. Ez maga lesz a megalázás végeredménytől függetlenül, és felmerül a dilemma, hogy ezeknek is milyen a lelke és van-e egyáltalán, ha ezt elviselik, sőt, bármi lesz is diadalittasan térnek haza? Mert úgy fognak, ha a szemétdombra száműzik őket, ha vetnek nekik még egy utolsó csontot, akkor is. És, ami a legfőbb dilemma, hogy hová lett azoknak a lelke, hová veszett, akik ezek után is rajongásuk minden ostobaságával ezeket tartják hatalomban, mert megteszik. És átnézve ezt a szarhalmot, adódik a végső összegző kérdés, hová lett az ország lelke és lelkiismerete, ha volt neki egyáltalán valaha.

Ezek az ismeretlenek ezekben a végső órákban.

Star Wars

K. József (Jóska vagy Józsi) a csillagokat tanulmányozta, miközben a kocsma oldalánál pisált, és nem önszántából állt hátrafelé derékszögben, feje az ég irányában, hanem, hogy a Föld előrefelé vonzását ellensúlyozza, mint egy inga vagy kelfeljancsi. A tökélyig fejlesztette az ilyen egyensúlyozást, gyakran is alkalmazta kényszerűségből, ha sok volt a hűsi, amely aznapra boldoggá tette, következésképp úgy ismerte a mennyboltot, mint a tenyerét, csak másnapra mindig elfelejtette, mit is üzentek a csillagok.

Dolga végeztével kiegyenesedett, nézte a lába közt elzubogó patakot, és hallgatta a kurvaanyázást, amely a szemközti ház ablakából érkezett, a függöny mögül, és az ő pöcsének leszáradását kárálta öregasszonyhangon, valamint vércse. De ő csak a Mariska volt (Mária néni vagy vén szatyor), akit úgy elkoptattak az évek, hogy át lehetett látni rajta, ha szétcsúszott az otthonkája. Ilyen veszély azonban most nem fenyegetett, mert ősz volt nagyon, és már a tücskök is feladták. Egy vers volt a világ, vagy brácsahang házakkal és pipáló kéményekkel, de inkább magyar nóta mégis jó ebéd után.

Jelenés közelített a neonok fényénél, szellemszerű alak, aki kihasználta az utca egész szélességét, úgy pattogott ide-oda, mint valami rossz labda, néha koppant a falon, és mégis haladt előre. Ő volt M. István (Pityu vagy Pista). Zsebéből pedig fehérség lafogott elő, ahogyan érkezett feltartóztathatatlanul, és újabb átkokat csalva a függöny mögül, a pongyola alól, a protkó árnyékából. Így alakult a matiné, pedig nem délelőtt volt, hanem este tíz, el ne feledjük, és a világ csak azért nem borult fel, mert K. József (Jóska vagy Józsi) ellentartott neki a busa fejével.

Vannak nagy találkozások a történelemben, amikor elhivatott férfiak egy nagy, közös eszme vonzásában összeborulnak, mint most ez a kettő is. Szó szerint, mint egy sátor váza, úgy támasztották egymást és boldogan, hogy az orra-, illetőleg hanyatt esés réme átmenetileg elmúlt, a Föld engedett csöppet a vonzásából, sőt, lassan lebegni taszította őket. De mégsem ezek ketten emelkedtek el, hanem Mariska (Mária néni vagy vén szatyor), ahogyan a kajla füleit az utcára tette, hogy hallja, miről is van ott szó, mert a szovjet rajzfilmen nevelkedett, és mindent tudni akart, álladóan, plánesőt.

M. István (Pityu vagy Pista), amint viszonylagos nyugalomba jutott, kihúzta a zsebéből a fehérséget, amiről kiderült, hogy újság az, sőt, az újság, és éppen odahajtva, ahol egész oldalas nagy kékségen fehér betűk virítottak, hogy védjük meg Magyarországot. Rázta azt K. József (Jóska vagy Józsi) orra előtt, gesztikulált, és kásás hangon betöltötte az őszi éjt a migráncs, Brüsszel csatakiáltás, hadonászás és hazaszeretet. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) látta, hogy indulnának, egyik erre, másik arra, de nem jutnak semmire és semerre sem.

Olybá fajult a honvédés, annyira hangossá, hogy az utca aztán, mint a kőkorszaki szakik idején, amikor a hős Vilmát ordít, ahogyan ott sorra gyúlnak fel a kőkorszaki villanyok, itt is világosodott minden. Pizsamás fejek buktak föl az árból, redőnyök recsegtek, és ordítottak már mind, hogy Brüsszel, kurva anyád, Soros, migráncs, hogy úgy tűnt, spontán tüntetés bontakozott ki, amit a CÖF is megirigyelhetne, kérhetné a receptet, pedig csak a fájások buzogtak elő, és vonyítás aztán, hogy alunni akarok, azanyátokpicsáját. De ez sem segített, csak Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) volt annyira fineszes, hogy belekárálta-karattyolta a levegőégbe a varázsszót, hogy gyülekezés, az annyaszenségit.

És még egyszer elnyújtva, hogy gyülekezééés. A pizsamások, a kócos hajúak és lekonyult fülűek mint valami odvába iszkoló szurikátasereg, csukták be az ablakot, redőnyök sikítottak, csattantak lezuhanva, mert ezek még élni akartak valami érthetetlen ok miatt. A kettő azonban, aki a pörformansz okozója volt, úgy látszik, nem, és Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) fölidézte házmesteres, boldog ifjú korát, amitől a telefonba is bemondta a varázsszót, hogy gyülekezés, és szirénázva fékezett is a yard egybőlrögtön. Billegett a mi kettőnk, és jámboran érdeklődött az egyenruhától, merre van az a Brüsszel, hogy indulnának hazát védeni.

A rendőr pedig sóhajtott nagyot, mert tele volt már a töke az egésszel, a gumibotjával pedig messze, az utca végibe mutatott, hogy arra van Brüsszel, lehet iramlani. És nézte, ahogy ezek ketten belegyalogolnak a Holdba, amely ott világított pont a flaszter fölött, és úgy mentek ezek ketten, úgy haladtak, billegtek gurultak és hadonásztak, akárha R2D2 és C-3PO furcsa párosa lennének, és keresték azt a nyüves Brüsszelt. Mariska (Mária néni vagy vén szatyor) viszont csalódott volt nagyon. Fájt a bütyke, nekilátott hát egy miatyánknak, és a frissen kapott kérdőívre, amely a dugási szokásai felől érdeklődött, ráírta, hogy nagyon gyakran és módfelett változatosan. Így jött el a hajnal, és Brüsszel még mindig állt. Hallatlan.

Uram, a kényszerzubbonya

Olykor megsűrűsödik az élet, és tömény eszenciaként, arcán bamba vigyorral ott áll előttünk a téboly maga (tízpontos festmény). Csak rá kell nézni Orbán Viktor Mihály szétfolyó ábrázatjára, s nem kell ahhoz Lombrosonak lenni egyáltalán, hogy megveregessük a szomszédunk vállát, föltéve neki a kérdést, hogy hát, hülye ez? És ő teljes bizonyossággal felelné, persze, nem látod? De, és ez nagy baj.

Az őrültek paranoiával társult hatalomvágya mindig hullahegyekkel járt, ami nem jó ómen. S ezen a ponton módosítanom kell pár napos tételemet, amelyben lenáciztam Orbán Viktor Mihályt, tévedtem. A nácik élcsapata többnyire elég jó intellektusú manus volt, így például Himmler – a történetírók szerint – éles eszű, nagy munkabírású gonoszként élt, racionálisan beteg gondolkodással.

Hozzá képest ez a mi elvetemültünk, bár a katyvasz a fejében nem kevésbé démoni, de mégis csak egy útszéli degenerált. Erre kell jutnunk, ha a lingviszták azon igaz tételét vesszük alapul, hogy a nyelv a gondolkodás tükre és terméke, s ha ránézünk arra, ami ennek eredményeként Orbán Viktor Mihály fejéből a száján át kifolyik, kétség sem férhet hozzá, minősített esettel van dolgunk.

A dolgok logikája mentén az sem meglepő, hogy munkatársai, akik segítik őtet a világ elleni permanens küzdelemben, hasonló problémával küzdenek, mint a gazdájuk. Így, ha egyben rájuk néz az ember, egy komplett és összkomfortos tébolydát lát, olyan késztetésekkel, hogy, mielőtt rájuk zárja az ajtót, még benyújtsa a megfelelő ruhadarabot így szólva, itt a kényszerzubbonya, uram, ne felejtse el magára ölteni.

Nem a levegőbe beszélek, elég csupán a tegnapi csudálatos nap történéseit föleleveníteni, és máris írhatjuk a zárójelentést azzal az iszonnyal, hogy bassza meg, ezeknek a kezében van az ország, következésképp az én sorsom is. Így egyben nézve a dolgot pedig erős késztetést érzek, hogy engedelmes szívvel készülődjek a kegyes halálra, mert megkezdtük a zuhanórepülést.

Az alaphangot Orbán Viktor Mihály adta meg a Kossuthban, midőn arról ábrándozott, hogy “Brüsszel a magyar fiaink, a határt őrző és védő magyar rendőrök és katonák helyett zsoldosokat küldene, akik beengednék a migránsokat.” – Aztán erre nap közben egy egész szimfónia rakódott, kezdve azzal, hogy csöppet sem késlekedve a rezsiember örömmel számolt be a bevándorlásellenes kabinet megalakulásáról, amit ő dirigál majd.

Innentől tudta az ember, hogy el van veszve teljesen, de a Kocsis Máté-Harrach Péter duó még erre is bírt tenni pár lapáttal. Én kifejezetten rajongok Marquez bácsi mágikus realizmusáért, amely technika segítségével minden megtörténhet, a legszürreálisabb dolgok is, de még szegény mester is sírva könyörögne azért a receptért, amit ez a kettő előadott.

Nincs nehéz dolgom, kékszegélyű kistányéron nyújtották át a hülyeséget masnival átkötve, elég csak szemezgetni belőle. Megtudtuk, hogy ezek az országgyűlés elé visznek egy olyan határozattervezet – amelyet majd állva tapsolva el is fogadnak -, hogy “A Sargentini-jelentés hazug, melyet csalással fogadott el az Európai Parlament, és a határozatban ki szeretnék mondani, hogy a jelentést Soros György emberei írták, és az ő emberei fogadták el.”

Továbbá: “Egy olyan dekadens ideológia képviselői gyakoroltak erős nyomást a jelentést megszavazókra, amely elítéli a normális világot megvalósító Magyarországot, így a jelentés megszavazása nem a kormány, hanem Magyarország ellen irányult, ezért az ezt megszavazó magyar képviselők hazaárulást követtek el.” – Ilyen tömény őrülettel nem sok mindent lehet kezdeni, maximum az emlegetett ruhadarab átnyújtását szíves viselésre.

Viszont még ezzel sem volt vége az örömöknek, kiderült, hogy a hülyénél is van hülyébb, ez egy feneketlen kút lehet. Ugyanis a szervilizmus indiántáncával a Békés megyei megyegyűlés is véleményezte a Sargentini-jelentést, és azt szűrte le belőle, hogy ez káros a megye lakosságára nézvést. Hogy mért, azt nem tudtuk meg, de aztán a közgyűlés végül egyhangú szavazással – amelyben az ellenzéki képviselők nem vettek részt – lemondásra szólította fel az EP magyarországi ellenzéki képviselőit.

Kétségem sincs afelől, hogy a többi megye, aztán a városok közgyűlései is követik a békési pédát, muszáj lesz, mert különben nem kapnak stadiont. Viszont hozzám már hűtlenek lettek a szavak, hogy kellő plaszticitással ábrázoljam a totális őrületet, ami megüli az országot, ám egy komment a segítségemre sietett: “Holnap a Tejtermelők és Tojásfeldolgozók Dél-Alföldi Termelőszövetkezetének Női Tagszervezete kizárja Sargentinit és Platinit a Videotonból. Fordulat, bazzeg, fordulat!”

Ez van, emberek. Viszont és csupán már csak egy kérésem lenne még elhunytam előtt: valahogyan hassatok oda, hogy ennek vége legyen, mert elnézve a dolgok alakulását, ennek rossz vége lesz. Nagyon-nagyon rossz vége. Én majd csak röhögök feljőve a síri világból, a fiatalabbja azonban keményen szívja a csöcsöt, ha lesz még egyáltalán ország. Azt hiszem, most már ez a tét.

Az Argentini-jelentés

Ugyanúgy telt ez a nap is a házban, akárcsak a többi. Mint az ötujjas kesztyűben a sün, a rövidlátó hangya meg a haverjaik, mindenki várta az őszt, ami nem akart eljönni, mert egy gonosz manó összekeverte a naptár lapjait. Ezért izzadhatott Karcsi bá’ szeptember közepe felé járva, mint egy ló, magunk közt szólván, és szuszogott, sípolt, akár egy asztmás bányaszamár.

– Hát mit szól ehhez az Argentini-jelentéshez? – szegezte neki a kérdést Karcsi bá’ a Tóninak, miközben szállította a szemetet a kuka felé, a Tóni meg – ahogyan általában is – tátott szájjal bámulta a kék eget, rajta a varjakat, akik azért érezhették a közelítő telet a csontjaikban, mert elkezdtek a város felé körözni, és károgtak, mint a rosseb, de azért voltak varjak, ugye.

– Mihöz? – érdeklődött a Tóni, ahogyan csak ő tudott, az ostobaság olyan bájával, ami kicsit elborította a levegőeget, de csak egy csöppet, tényleg.

– Az Argentini-jelentés, ezt mondja a rádió már két napja, de a rosseb se érti, mert Brüsszelezik mellette, meg még védésről is beszél, maga hallotta? – szegezte neki az érdeklődést Karcsi bá’ ennek a Tóninak, miközben borította a szemetet a kukába befelé, hogy záporozott a tojáshéj kávézaccal elegyest, és mindent megült valami savanyú szag.

– He? – erősítette meg a hülyeségét ez a Tóni, de most azért egy kerek mondat is előbucskázott a csámpás fogai közül – Tudja, hogy nem hallgatok rádiót, csak a focit, ne erősködjön itt nekem.

Karcsi bá’ azonban nem adta fel, bár igazán rájöhetett volna, hogy rossz helyen kopogtat. De ezt csak kétségbeesésében tette, mert kihez is fordulhatott volna, a Jolánhoz, mondjuk, aki a hamut is mamunak mondja, és nem tudja megkülönböztetni egymástól a postást és a vasutast? Reménytelen eset, de tényleg.

– Nem igaz, hogy nem hallott róla, Argentini-jelentés. – így szuggerálta a Tóni fejébe Karcsi bá’ a tartalmakat, és láss csodát, valami szikra keletkezhetett benne, mert véreres szemeit a varjakról Karcsi bá’ felé fordította, hogy hozzátegye az összes információt a kínzó hiányokhoz, ami csak volt benne.

– Biztos arról szól, hogy a Messi mért játszott olyan szarul a világbajnokságon. – ezt olyan bizonyossággal jelentette ki, hogy Karcsi bá’ megingott, hátha igaza van kivételesen, és a világ egyszerűbb, mint gondolná, de azért ellenkezett kicsit.

– Brüsszelről is mesélnek. – próbálkozott, de, ha ez a Tóni belelendült, már nem lehetett megállítani, olyan kerek történetek jöttek elő belőle, és olyan hihetően is, mint Benedek apónak jobb napjaiban.

– Ott focizik a Messi, Brüsszelbe’, Olaszba’. – Így egy kicsit hirtelen volt ez Karcsi bának, nem volt ennyi információhoz szokva egy mondatban. Egy fröccs, egy sör, egy feles, az igen, de Messi, Brüsszel, Olaszaba’, ez így együtt már tényleg sok volt. De bármilyen furcsa is, ettől kezdett megvilágosodni, a Tóni igazságai kúsztak át a fejébe, és megszűnőben volt az a kellemetlen érzés, ami akkor költözött belé, amikor valamit nem, vagy rosszul tudott. De most olyan egyértelműnek tűnt minden, és biztosnak a bizonytalan. Nincs mitől félni, ha ilyen egyszerű a világ.

– Gondolja? – ingázott még Karcsi bá’, de csak a móka kedvéért, mert teljesen meg volt győzve már.

– Föltétlenül, föltétlenül. – vált tanárossá ez a Tóni – olyan, mint az egyszeregy. Ha Argentini az a jelentés, akkor Messi. Ismer maga más argentint, na, ugye. Ha Messi, akkor Brüsszel, ott van a mezén, hogy FCB, és akkor meg Olaszország. Mit nem lehet ezen érteni? – erősködött ez a Tóni, de Karcsi bá’ még egy kísérletet tett.

– Mit kell megvédeni akkor? – értetlenkedett még egy kicsit.

– Hát, hogy mért játszott olyan szarul, azt. – zárta volna le a felvilágosítást ez a Tóni, de Karcsi bá’ még egyet, csak a forma kedvéért odaszúrt.

– Orbánról is beszéltek. – mondta már nagyon halkan.

– Az is focista volt, nem? – ezzel zárta le az egészet ez a Tóni, és egyből gyakorlatiasra váltott.

– Iszunk, vazze? – kérdezte határozottan.

– Igyunk, vazze! – örült meg Karcsi bá’ annak, hogy mindent ilyen szépen tisztáztak. Vállon fogta ezt a Tónit, és most mennek. Egy köpésre van csak a kocsma. A sarkon.

A brüsszelita gáz

A rezsi egy pillanatra kiszabadult Németh Szilárd halálos öleléséből, és ezt ő szemlátomást nehezen viseli.

Az egész téboly úgy kezdődött, hogy a nagyhatalmú sündisznócska – bocs tüsik – látogatást abszolvált a TEK-nél, hogy a csapatok harckészek-e, meg, hogy lemosták-e már a föliratot a páncélosukról, ami a karácsonyi forgatagban ráfújódott, míg a bátrak terroristát kerestek a jászolban meg a szamár füle mögött. Itt a kikelet mindjárt, legyenek má’ fössek a harcosok, ha valamelyik urnánál nyolcadikán elszabadulna a pokol, és rossz helyre rajzolnák az ikszet.

Minden rendben lévő volt, csak az a kurva Brüsszel rajzolt gondülte csíkokat megint Szilárdunk zsírtól telt tarkójára. Mer’ az E.ON olcsóbban akarja adni a gázt, mint ahogyan a rezsicsökkentés nagykönyvében az évekkel ezelőtt megíródott – ez derült ki, midőn Szilárdunk a TEK után sajtótájékozott -. Nemá, ugyehogy. Ez a sorosista E.ON úgy hekkeli meg a rezsiharcot, hogy olcsóbbé fűt meg főz a nemzethy gázszolgáltatónál. Borzalom, hová vezet ez.

Azt mondta az imperialista E.ON, hogy a szabadpiacról szerzi be a naftát, ezért árat csökkent, amivel éves szinten az ő fogyasztói olyan tizenháromezer pénzt spórolhatnak, ami több mint egy Bözsi. Hallatlan. Az ilyenekkel, amikor nem a Rétvári jelenti be, hogy mennyit hagyott a ’zemberek zsebében a Viktor, miután szuszogva szétlopta magát, szóval az ilyen váratlan helyzetekkel nem tud mit kezdeni a csürhe, mert kicsúsznak a kezéből a dolgok. Megkérdőjeleződik a mindenhatóság nimbusza, következésképp csak hápognak, mint most a rezsi atyaúristene is.

Viszont, hogy mit, az megér egy misét. Erre tessenek gombot varrni, hogy azt kérte, az emberek ne hagyják becsapni magukat. Megjegyezte: aki elfogadja az E.ON ajánlatát, az “kimegy a szabadpiacra” két évre. Németh Szilárd az E.ON-nak azt javasolta, “kicsit fogja vissza az agarakat”, és ne avatkozzon be a választásokba. Mert, hogy Németh szerint az energiaszolgáltató ajánlatával egyértelműen a politikai adok-kapokba száll be, Brüsszel oldalán. Most levegőzzünk kicsinyég, és vonjunk mérleget.

Íme, hölgyeim és uraim, ide vezet a gát nélküli lojalitás, a totális szervilizmus és a hatalom végtelen akarásának furcsa, rothasztó elegye. Hogy elmegy tőle az ember esze. Most jámborul azt mondom a mi bábunkra, hogy idióta. És, ha azt hiszed, ezzel megengedően, mint egy agyilag lassú, dagadt óvodást jellemeztem őt, akkor tévedésben leledzel. A szakirodalomban ugyanis a félkegyelműség fokozatai az imbecillis, debilis idióta sort mutatják. Ez utóbbiba fér bele az is, amikor a szerencsétlen delikvens taknya-nyála összefolyik, és ennyit a testi tünetekről. Meg én kérek elnézést.

Hanem a lelke. Az a katyvasz, amiben tort ül a bamba gonoszság, és egy idő után azt hihetnénk, hogy nincs lejjebb, és tényleg nincs. Ott ül ő mindennek az alján, és az ilyen böfögések csak a masszív sötétség bugyborékai, mert már rég eljutott a négy láb jó, két láb rossz olyan igazságához, amin kívül egyéb nem is létezik. Esetünkben például a nemzeti gáz drága, a nemzeti gáz jó, a brüsszeli gáz olcsó, a brüsszeli gáz rossz őrületéhez, amit kiegészít néhány migráncs és Soros felüvöltés, amikor nagyon fáj neki.

Ez, hogy tutul, mert a népek olcsóbban kaphatják a gázt, mutatja, hogy a szaros politikájukról minden máz leomlik végül. Nem a polgár, a család, a kereszténység – meg még milyen hazug agymacskájuk van – a fontos, hanem csakis a hatalom meg a csókosok, és mindenáron. Nem akarok én nagy szavakat használni, de ez az út vezet oda, majd, hogy robbantsunk fel mindent, ha már nem lehet a miénk, meg, hogy ez a nép nem érdemel meg minket, így pusztulnia kell, mert elbukott. Ilyen történelemkönyvi párhuzamok ugranak be hirtelen-váratlan.

Csöndben jelezném töketlen ellenzékünk számára egyébként, hogy itt van egy újabb ziccer. Ahogyan Lendvai Ildikó 2002-ben lassan mondta, hogy Orbán is megértse, nem lesz gázáremelés, most is tagoltan kéne a panelproli tudatába injektálni, hogy nem lesz gázár-csökkentés, amíg ezek vannak. Egyszerű játék ez, és még hatása is lehet. Vagy ha nem, hát kisnyúl, és eljön az idő, hogy nemcsak azt mondják meg, mennyiért fűtheti a ’zember a seggét, hanem azt is, hogy ki kaphat gázt, hogy meg ne fagyjon. Viszont én szóltam.

B-listás Mikulás

Tegnap hajnalban strammul átkúsztam a boltba, mintha szokványos, rigófüttyös, ónos esős nap kezdődne megint a NER dicsőségére, és látom ám, hogy a klozettpapírok mellett ott susmorog a Mikulás egy eladóval. Azt mondta neki, sajnos, teljesen be vagyok táblázva, amiből az következhetett az estére nézvést, hogy az eladó gyereke napnyugtakor szomorú lesz. Mikuláshiányban fog szenvedni, összetörik a kicsi szíve neki, és visító meg hisztiző megvonási tüneteket produkál majd a parkettához ütögetve magát.

Ebből is kitetszik, hogy a Mikulásra égető szükség van így, december elején, mint ahogyan a halkan szálló angyalokra és a gőgicsélő Jézusra a hónap vége felé, amely díszletek görög-római identitásunk origója és gyökere némethszilárdilag mintegy, nemzeti nagylétünk fundamentuma, ha jól belegondolunk. Nem lehet véletlen tehát, hogy a Soros-féle nemzetközi összeesküvés ezt a talapzatot támadja, és az lesz itt, minálunk is, mint a veszte felé száguldó Ausztriában, ahol még csak nem is konzultáltak Soros incselkedéseiről, és úgy is jártak, magunk közt szólván.

Napok óta terjedt a facén a szörnyű hír, miszerint Bécsben betiltották a Mikulást. Erre rengeteg egyszerű világlátású polgártárs rákkattant, szidva a libsibolsik kurvaannyát Gyurcsányig bezárólag, ahogyan az már szokásban van minálunk, Neriában. Tegnap aztán, ahogyan a boltból hazatértem, az is kiderült, honnan a hagymáz. A hirado.hu hivatkozott a 888.hu-ra, mint autentikus forrásra, akik az Österreich című orgánum olvasói levelei közt találták a szörnyűséget. A florisdorfi iskolában – így az összegzés – a karácsonyt már télünnepnek nevezik, Jézuska sem érkezik, a Mikulástól pedig állítólag félnének a gyerekek.

A nép eccerű gyermekeinek hangját még a Lajtán túl is meghalló oknyomozó lakájslapaj idéz is, utalva a szörnyűség eredetére: „Ez az integráció teljes félreértése, kérem, segítsenek. – írta egy névtelenséget kérő apa.” Célnál is vagyunk. Mielőtt tovább elmélkednék az őrületek fölött, meg kell jegyezzem, hogy nem sajnáltam nyomorult életemből legalább két órát, hogy végignyálazzam ennek az Österreich című lapnak az online változatát. Ilyesmit én abban nem találtam, olyat viszont igen, hogy örvendtek az ott bevezetendő melegházasságnak, meg vigyorogtak a karácsonyi receptek fölött a borvirágos orrú Mikulások is.

Hogy hazudnak ezek, az egyáltalán nem nóvum, viszont, hogy a labancok Mikulása mért fáj nekik, az egy érdekes történet. Ugyanezek az orgánumok fújják már napok óta a leckét, miszerint soha nem látott, hatalmas lánctalpasok támadják Brüsszelből a hazát, előttük Soros lovagol kivont karddal, hogy leváltsa a nemzetvédő kormányt, és olyat ültessen a nép nyakába, aki lebontja a kerítést, és niggerekkel toszatja szanaszét a bimbózó magyar szüzeket. Ha O. V. veszít – irgalom anyja ne hagyj el -, másnap a Duna-deltából fertelmes nagy uszályokon milliószám indulnak Budavára felé a terroristák, betiltják a Jézust és janicsárok űzik el a Mikulást.

Nem vagyok hülye, csak egy kicsikét. Épp annyira, hogy konokul böngésszem azt a gondolatvilágot, vagy a gondolat-nihilt inkább, ami süt Orbánból, a sleppjéből, a sajtójából, amiből így egyben valami elképesztő őrült massza kerekedik azt mutatva, hogy égető pokol lehet ezeknek a fejében. Ha következetesen végigvinném a lázárjukat, akkor tegnap reggel a boltban zokogva borultam volna a Mikulás nyakába, siratva őt, aki végleg elveszik, Rudolffal, csengőszóval és manókkal együtt. A Mikulás pedig bambán nézett volna rám, hogy ki ez a barom, mert azt sem tudja a szerencsétlen, ha jövőre nem a Viktor győz, akkor cseszheti, nem fotózkodhat a boltban, nem mondhatja, hogy hohohohó, mert mindennek vége lesz. Legalábbis a hirado.hu szerint, ami nem semmi egy delírium, ha jól belegondolunk.

Gávavencsellő megkísértése

Gávavencsellő, ez az igazmagyar, szabolcsi falu nem cicózott, nem lacafaszázott, legyőzte Brüsszelt. Ezek ott a pisáló fiúcskájukkal azt hitték, ’Vencsellő gyarmat, ezért százharmincöt millió pénzt adtak, hogy ultraliberális eszméiket rájuk kényszerítsék, és ennek szellemében számolják már fel azt a rohadt szegregációt, amely pedig honunknak annyira kedves.

’Vencsellő azonban ellenállott az ürdüng incselkedésének, és azt mondta, lófaszt Soros, nem fogol te nekem diktálni, és szimbolikusan elitták a lóvét. Mint a gonosz homeless, aki csalfa, bociszemű módon csikarja ki parizerre a dellát, aztán, polgártársak, mit tesz vele? Inal a CBA-ba tablettásért, csoda, ha kitiltják őtet az aluljáróból? Egyáltalán nem, drága elvtársak.

Viszont a mi falunk sem különbözik tőle, a mi országunk pedig a falutól. Mondom. A sorosbérencek azért küldték az utalványt a Jenő postással, hogy a szabolcsi almafák alatt a roma kölkek buksiját simogassák, aztán mégsem az lett, hanem dizsihavaj. Masszázs, léleksimogató beszélgetés, életkedv-előadás, meg biorezonancia mérés.

Ám ennyi nem volt elég, nem érte be a Jolán néni, hogy szétálló bütykeit gyömöszköljék a göcsörtös hátával együtt, a Lalinak meg, aki traktorista volt valaha, simogassák a lelkét, miközben mérik a rezgő bióját neki. Futotta arra is, hogy meghívják nemzetünk nagy tanítóját, Oravecz Nórát, hogy hintse el lelkének végtelen bölcsességét a budi tövében. Azóta jár homályos, elborult szemekkel a falu apraja meg a nagyja.

A jól végezett munkát egy farsangi bulival koronázták meg, szintén az Unió finanszírozásával. Végignézve a kínálatot, amit a szabadságharc szellemében Vojto Mihályné polgármester brüsszeli pénzből prezentált az övéinek, finom léleknek hihetnők. Ennek azonban ellentmond, hogy az érdeklődő újságíróknak kifejtette, semmi közük ahhoz, hogyan mulat, mint friss magyar úr, majd kidobta az egész pesti bagázst a tyúkszaros udvarra.

Gávavencsellő az pont Magyarország, csak kicsiben. Vojtóné maga Orbán, a habitusa neki, a pénzhez való viszonya, megminden. Megróni polgármester asszonyt ezért teljesen fölösleges, követi a Fidesz által kitaposott ösvényt, azt csinálok, amit csak akarok. Ő Oraveczbe fekteti a bajor munkás pénzét, mert azt szereti, mások kisvasútba, tök mindegy, egyként romlott, szavatosságát vesztett mindkettő.

Vojtónénak az a helyzeti előnye viszont, hogy ő kihajíthatja az érdeklődő újságírókat. Orbán ellenben az Unió karszalagos ellenőreit, akik a héten érkeznek éppen az ilyen rongyrázásokat vizslatni, azonban nem. S miközben azt mondják egyetlenünknek, hogy húzódjon a kocsi belsejébe, közben a tökeire is léphetnek, ami aktustól visítások közepette szűnik meg az egész ország biorezonanciája.

Az egészben viszont az a végtelenül lehangoló, hogy ebben a történetben mi magunk vagyunk a ’vencsellői roma gyerekek, akikkel ki lett baszva, akiket ott hagytak az út szélén. Ha van Isten, akkor ezt nem hagyja szó nélkül. Viszont én őbenne nem hiszek egyáltalán, amikor minden temetésen bájosan süt a Nap. Hát milyen Isten az ilyen? Az övéké valószerűleg.

Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.

Kilengés

A móka, valamint a kacagás folytatódik drága polgártársak, valamint panelprolik. Itt van mindjárt Kocsis Máté, aki fajának és fajtájának különös, bizarr egyede, így a rendszer természetéből fakadóan persze, hogy polgármester máma még beláthatatlan lehetőségekkel. Leginkább e fiúból pap lesz, akárki meglássa outputtal.

Az általa degenerált VIII. kerületben álomszerű az élet, egyáltalán semmi felől nem kell gondolkodnia az alattvalóknak. Ez a Mátégyerek megteszi helyettük a maga különös módján, most épp egy rendeletcsomagot terjesztett a bólogatójánosok elé, amivel királyságában a „közösségi együttélést” óhajtja szabályozni, előírva, hogy mikor lehet fingani.

De nem is ez az érdekes igazán. A pukit még mámoros arccal el lehet titkolni a másikra mutogatva hangosan, ellenben, ha az embernek libikókázni támad gusztusa olyan parkokban, amelyek a megállíthatatlan Brüsszel miatt alkalmasak emberi tartózkodásra, akkor polgármester csinovnyik elvtárs tökön rúgja a fegyelmezetlen alattvalót.

Fölvezetésnek elég legyen annyi, hogy az elképzelt kocsisi világban, ha a panelben nincs kint az ajtón a lakás száma, akkor a Mátégyerek bekopog egy kétszázezres csekkel. Ez is milyenmár, mégis engemet az ütött szíven leginkább, miszerint az a tizennégy éven felüli rabszolga is ennyit fizethet, aki használja a játszóteret.

Ezzel ő a VIII. kerület illemkódexe szerint megsérti a közösségi együttélés szabályait, amire erős felhorgadásssal annyi szakad ki az emberből, hogy megazisten. Bukolikusabban: azt a fűzfán fütyülő rézangyalát neki.

De hát, így jár a magamfajta paraszt, ha eléggé el nem ítélhető módon kihullik a fejéből az a tétel, hogy a NER-ben korán érnek az emberek, akik tizenhat évesen már teljesen alkalmasak közmunkára. Hogyan is venné ki magát, ha a komoly, dolgozó kamasz nem a kocsma homályában feledné a rabszolgasors keservét, hanem egy libikókán inogna ide-oda.

A rendszer különben is kiemelt figyelmet fordít a fiatalságra. Ennek másik bizonysága, hogy egy épp bimbódzó ellenforradalmár bírósági tárgyalását meg azért kellett elnapolni, mert épp aznap érettségizett, és ez nem vicc.

Az elvetemült alak bűne az, hogy egy tüntetésen beleszólt a mikrofonba, majd buszra szállt, és hazaindult. Azzal nem számolt csupán, hogy a tömegben számtalan Bretschneider ólálkodik, hogy Palivecekre vadásszon. A császár öfenségfének képmását ugyan nem szarták le a legyek, ezt a fiatalembert viszont mégis a hónuk alatt vinnék a Pankrácba.

A filmvászonra kívánkozó jelenet úgy történt itt, a mi országunkban, hogy a fegyelmezetlen egyed felszólamlása után buszra szállott a Blahán, pár perc múlva pedig az egyik megállóban rendőrautó csikorgott a busz elé. Egy fakabát fölszállt a készségre, és célzottan csak ezt az egy embert igazoltatta, most meg, ha túljutott az érettségin, mehet a bíróságra piknikezni, mint felforgató alak.

A rendszer múkodik, és zavarja őtet a hangos beszéd. A megafonos migráncs az terrorista, a mikrofonos maturáló pedig biztosan anyagyilkos. Tehát drágáim, itt kopogtat az ajtón a szép, új világ, és még csak szómánk sincsen, hogy helyre biccentsen. De látjuk, hogy már a legkisebb kilengést is, úgymint mérleghintázás és meggondolatlan pofázás, keményen igyekszik megtorolni, hogy kis ideig még jó legyen neki. Mindebből az a beláthatatlan rossz érzés horgad föl az emberben, mi lesz itt, ha ne adj’ Isten esetleg egy pofon is elcsattan, amit oly nagyon óhajt már a királyi udvar. Szarrá fognak lőni bennünket nagy reszketésükben. Az lesz itt.