Egyéb – Oldal 242

A Finkelstein utáni űr

Lázár miniszter, hogy a hódmezővásárhelyi maflást gyógyítgassa, kampánycéllal apátfalvi gazdákkal pálinkázott kicsit. S mivel nem volt mellette senki, aki foghatta volna a kezét, lányos zavarában visszatért a már jól ismert kályhához, és komcsizott kicsit.

Úgy vélte, ezzel nem lehet túl nagy baj, és ez jött ki belőle: „Ha visszajönnek Gyurcsányék, meg a komcsik, akkor ezek a gazdák mindent elveszítenek, földet, támogatást.” Nem lett baj, a gazdák engedelmes pincsiként követték őtet a nihilbe, és vasvellájukra támaszkodva megnyugtatták a minisztert, hogy ők olyat nem engednek soha.

Ebből az egészből az süt, hogy Lázár miniszternek egyáltalán nincsen semmilyen sütnivalója, sem önálló gondolata. Még szerencse, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásáról nem tartott kiselőadást, mint annak idején a Rákositól rettegő kulákok, de úgy tűnik, a házi főzésű jótékony fedésében ez is megteszi.

Elvannak ezek egymással, mindegyik tudja a másikról, hogy hazudik, de minimum nem mond igazat, és az így megteremtett akolmelegben lapogatják a másik hátát. Lázárnak ahhoz sincs képzelőereje, hogy magától találjon ki valamit, amit gyűlölni lehet, előveszi hát a termelési regényt.

Viszont, amit Apátfalván előadott, az még matinénak is gyenge. Innen látszik, hogy meghalt a gurujuk, Arthur Jay Finkelstein, aki a migráncsozásban, a kerítésezésben és sorosozásban még gazdagon benne volt. Most viszont, hogy ezeknek Hódmezővásárhelyen kitelt a becsülete, nincs egy ember, aki egy tökös célt kijelölne.

Habony ehhez kevés, de még maga Orbán Viktor sem elég, mert a guruja nélkül nála is megrekedt a tű, és csak egy kis cigányozásra futotta. Látják, hogy a népek megcsömölltek, mint Pelikán kölke a Dezső töpörtyűjétől, de képtelenek tovább lépni, és ez nem is fog már megváltozni a nevezetes április nyolcadikáig.

Ez a Finkelstein egyszer vallott a kampány-filozófiájáról: „Ha arról beszélsz, hogy ebben a hét pontban akarom megreformálni a nyugdíjrendszert, soha nem fogsz nyerni, viszont ha azzal kampányolsz, hogy ezt vagy azt a csoportot kidobod az országból, inkább lehet esélyed.”

Látszik, még mindig látszik, hogy valahol mélyen hat ez az aljasság, viszont kevésnek mutatkozik. És, hogy a Fidesz-ből mennyire hiányzik a gondolat, de még az ihlet is, jól mutatja Lázár primitív komcsizása, amely valahol a múlt század ötvenes éveiből böfög elő, holott ő ott sem volt.

Kellene tehát ez a Finkelstein nekik nagyon, viszont még mindig veszélyes. Egy nagyon régi amerikai „munkájáról” mesélt így: „Teljesen összezavartuk őket. Letartóztattuk a vezetőiket, feloszlattuk a gyűléseiket, becsméreltük őket a hírekben estéről estére. Hogy tudtuk-e, hogy hazudunk? Persze hogy tudtuk.”

S ha túllépünk Lázár óvodás attitűdjén, azt láthatjuk, hogy a második citátum elemei mennyire jól működnek még most is. Ezt olyan alaposan megjegyezte a Fidesz, hogy, mint Czeglédy esete is mutatja, egy életre bevésték, és nem félnek használni. A cizelláltságból viszont csak a puszta erő maradt, és ennek az ideje következik most. Imádkozzunk.

Szaros-e Budai Gyula gatyája?

Budai Gyulának válaszolni kell arra a kérdésre, rendszeresen törli-e a seggét, s ha nem, akkor a gatyája milyen mértékben szaros. Vonalkódos csupán, vagy már kopogósra száradt. Ki szokta-e mosni a száját, vagy érezni a leheletén a gyomra melegét, és a fokhagymás pirítós bukéját.

Ezek olyan fontos tudnivalók, amelyeket meg kell osztania a nagyközönséggel, hogy csekkolni tudják az e téren követendő magatartást, hogy részesei lehessenek a NER végtelen jótéteményeinek, és azt is érezzék, hogy nekik is annyi eszet adott a jóisten, mint az elszámoltatási biztosnak.

Minden jogom megvan Budai Gyula seggtörlési szokásairól információt nyerhetni. Legalább annyi, mint neki megtudni azt, Gyurcsány adott-e egy puszit az ügyvédjének, vagy, hogy kezet rázott-e vele. Közöm a gatyájához legalább annyi, mint amit ő megálmodott arról, kivel találkoztak ellenzéki emberek tegnap, azaz semmi.

És mégis kérdezek, mert ennyi jogom azért még van, meg azért, mert más metafora nem jutott a nyüves eszembe, amikor hírét vettem, miket delirált már megint össze ez a Gyula, akinek vagy büdös a szája, vagy nem. Megírta a Magyar Hírlap is, amit diktáltak neki, ím:

„Budai Gyula szerint az MSZP és a DK továbbra is falaz Czeglédy Csabának, ezért szólította fel arra Karácsony Gergelyt, a MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjét, Molnár Gyulát, az MSZP, és Gyurcsány Ferenc, a DK elnökét, hogy mondják el, találkoztak-e, kapcsolatba léptek-e Czeglédy Csabával.”

Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha Bayer módjára és az ő tollával látnám a kerek világot. Elküldeném ezt a Budait a jó édesanyjába miután lekurváztam, a fiacskájának pedig elmagyaráznám, mekkora egy barom, és megkérném, hogy dugjon föl magának egy szívlapátot, mielőtt tarkón baszom vele.

Hangsúlyozom, ezt a Bayer írná, ha lenne rá érkezése, énnekem nem ilyen mocskos a szájam. Ezért higgadtan csak annyit kérdezek a Budaitól – akinek vagy büdös a szája, vagy nem – mi a búbánatos köze van neki ahhoz, hogy felnőtt magyar férfiak péntek délutáni szabadidejükben kivel találkoznak és kivel nem.

A kiskutya csavaros farkával is randizhatnának, ha ahhoz lenne gusztusuk, és azért is, mert mondvacsinált indokokkal még nem zárták őket rácsok mögé, bár gusztusa Budainak erre nagyon lenne. Mégis baszhatja az egészet ez is. Észrevehetné, hogy a gazdája már le sem szarja őtet, nyolcadika után mehet a sarokra strichelni.

Akkor viszont csak a kapuzárási pánik – többrendbeli – indokolhatja, hogy ennyire degenerált. Ilyentájt szoktak a férfiak látványosan meghülyülni, mert úgy kikopik belőlük a tesztoszteron, hogy csak billeg a kajla farkuk, és ettől összeszarják magukat.

És máris választ kaptunk a kérdésünkre.

Fogkrém

A teremtő megrázta Orbán Viktor fejét, hogy megtudja, mit tett bele az emlékezetes aktus során, amikor megalkotta őt. Mert csak arra emlékezett, hogy pont akkor, amikor ez megtörtént, éppen hótt koki volt – tisztesség ne essék szólván -, mert az egyik arkangyallal ünnepelték, hogy új fazonra vágatta a szárnyát.

Sok volt a whisky, így sóhajtott fel a szakállas, de már nem volt mit tenni, a baj megtörtént. Rázogatta a busa fejet, amely kotyogott, meg zörgött, mint a rumbatök, mert csak szotyi jutott bele. Hagyta hát a fenébe az egészet, és ivócimborát keresett, mert nagyon csetlett a béle. Visszacsavarozta a fejet a hájas törzsre, de akkor váratlanul, kéretlenül annak szájából legott ömleni kezdett a földöntúli okosság, hogy beleremegtek a csillagok is.

Fogkrémek jutottak az eszébe, és ezekkel mondta el eddigi élete minden bölcsességét, amelyet kitartó kísérletezéssel és nem kevés tapasztalattal összegyűjtött. Úgy jelentette ki, mint aki megtalálta a bölcsek kövét: – Elvtársak, ha a fogkrémet kinyomjuk a tubusból, abba visszagyömöszölni már sohasem lehet.

Fölkapta a fejét a teremtő ekkor, hogy nem megy innen ő sehová, mert a buli itt van, csakis. Benyúlt hát a hóna alá, és elővette a vésztartalékot, a gravírozott laposüveget. Jól megszopta, és belenézett a varázsgömbbe, hogy lássa, mi folyik itt, mit cseszett el már megint, amikor a világnak ezt a szeletét kirázta az ujjaiból, amelyet aztán később Magyarországnak neveztek el.

Egészen elképedt a pörformanszon, amit összedeliráltak neki ezek a magyarok. Látta, ahogyan az Orbán nevű a rumbatökös fejével nyomkodja a fogkrémeket, duci ujjaival gyömöszköli, kiskanállal tuszkolja, és szuszog: nem megy, elvtársak nem sikerül.

A bokor mögül nézte ezt Einstein az egész nyüves Manhattan-tervvel karöltve, és magyarázott. – Íme, kollégák, a hülyeség és őrület klasszikus esete, midőn a kísérleti alany egyre csak ugyanazt teszi, és mindig más eredményt vár tőle. Ez itt, ez a példány különösen menthetetlennek mutatkozik. Észben kissé gyönge, akárki meglássa, vezér lesz belőle.

Röhögött a teremtő nagyon, és föltűnt neki a háttérben egy nagy orrú egyed, aki azt magyarázta, hogy csak azért nem hugyozza szét az egész világot, mert túlzottan világos van. Ebből a szakállas arra következtetett, ha sötét lenne, az egész ország úszna a vizeletben, és ez, aki Lázárnak nevezte magát, sűrűen tapsolna, hogy íme, itt a bizonyíték minden kétséget kizáróan, hogy a vej bűntelen. Ezt mondta ez a Lázár, és elcsomagolta a farkát.

Kissé odébb egy gyáravató zajlott, ahol is, valami Pócs János szájából bugyogott elő a szervilis majom, és azt mondta a helyi polgármester asszonynak: – Drága Mártika, ötvennégy éves vagyok, de még senki nem dolgoztatott meg úgy, mint maga, ez férfimunka volt. – Mindenki lesett, hogy hol tosztak ezek, de kiderült, hogy ez a Pócs, ez se normális, és mindenféle kontroll nélkül jönnek ki belőle a szavak.

Ez akkor lett teljesen nyilvánvaló, amikor kijelentette: Jézus Krisztus is jász volt, mert jászolban született. A teremtő ekkor elhatározta, nem megy innen ő sehová, mert már teljesen kész volt. Ekkor Dali a kackiás bajuszával vállon veregette, azt mondta neki: fösd le cimbora, én már nem bírom. Aztán együtt ittak tovább.

Az öreg odakészítette a vásznat, és nézte a nyersanyagot. Ott állt a dagadt, nyomogatta a fogkrémes tubusokat, tiszta fehér szar volt az egész ember. A másik hunyorgott, hogy kapcsolják le a villanyt, mert most már tényleg behugyozik. Időnként átrohant a színen egy tébolyult, és vagy azt ordította, Soros, vagy, hogy migráncs, csak úgy csattogott a protkója.

– Azt a kurva életbe. Azt a rohadt, kurva életbe, ezt nagyon elbasztam. – Így sóhajtozott az öreg, és azt gondolta, nézzünk valami vidám helyet, és hopp, imhol egy temetés, lett boldog nagyon. – Merre folyjon a koporsó? – Kérdezte a peckes bajuszost, aki lemondóan legyintett: – Tök mindegy ezeknek. Csak adj egy slukkot. – Így nézték tovább a zárt osztályt a gémeskút töviben, mert ilyet még ők sem láttak soha a nagy büdös életben.

Négy nap, huszonegy ember

Vasárnaptól szerdáig, tehát négy röpke nap alatt huszonegy honfitársunk fagyott meg. Kajla módon épp a huszonegyedik században járunk, s állítólag Európa közepén, de ez már egyáltalán nem biztos. Mindez azért is különösen lehangoló, mert épp szezonja volt a megfagyásnak, ha lehet ezt így mondani, és a NER állítólag minden erejét összeszedte, hogy ezt elkerülje, aztán mégsem sikerült. Ez sem.

Miközben elönt a felháborodás és a gyász, próbáljunk meg józanul, szenvtelenül mintegy szembenézni azzal, amit ez a tény jelent, hogy végezetül le tudjuk vonni a konzekvenciát, amely az lesz, hogy Orbánnak mennie kell, holott nem a saját duci kis kezével lapátolta a jeget az eltávozottakra. Hitler sem lőtt tarkón senkit, mégis tudjuk, hogy benne lakott a gonosz.

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, hogy akik most halálukkal kiérdemelték azt a kétes dicsőséget, hogy hír legyen belőlük – mert az életük erre okot nem szolgáltatott, hiszen a rezsim gondolkodásának minden lényeges szegletét a migráncsokban manifesztálódó hatalmi akarás töltötte ki -, hogy ők nem fagytak meg. Nem a fagyásba hal bele Isten gyermeke ugyanis.

A szervezet általában kihűlés következtében mond csődöt egészen addig, míg a lélek is visszatér teremtőjéhez. Profánabbul a fagyás lokális folyamat, a kihűlés azonban az egész szervezetet érinti, és hypothermiának nevezik az okosok, meg a natgeo túlélő bajnokai. Ilyen kameraképes tudással viszont a magyar panelproli nem rendelkezik, következésképp nem is éli túl a hideget.

Nem áll mellette harminc fős stáb, hogy leforgassa a nagy küzdelmet, sőt, még csak a társadalom sem áll mellette vagy mögötte, így címlapokra csak akkor kerül, ha véglegesen elfehérült a szája neki. Vörös kód ide vagy oda, belügyminiszter úr nem küld neki sms-t, hogy üljön át másik lakásba, jön és segít. Nem ilyenekkel van ő elfoglalva kampányidőben.

A hypothermia nem olyan látványos dolog, mint mondjuk az esernyővel kardozás, ámde sokkal halálosabb. Nem a felzaklatott lelkek nyugtatására, csak az objektivitás kedvéért jegyezzük meg, a delikvens még csak nem is szenved túl sokat. Az elején csupán, amikor a kihűlés kezdetén a szervezet védekezik, igyekszik több meleget termelni és azt megőrizni. Az erek összehúzódnak, az izmok működésbe lépnek, az egész test remeg.

Ilyet mindenki átélhetett már, amikor szánkózott, sőt, a második etapot is, amikor, ha a lehűlés folyamata tovább tart, a bőr erei összehúzódnak, a bőr fehér, a kéz-, és lábujjak, a fül, orr, ajkak lividen elszíneződnek (elkékülnek, elszürkülnek), a remegés, reszketés fokozódik. A szánkózó egyed ebben a stádiumban húzódik kályha mellé. A mi huszonegy emberünknek azonban nem volt ilyen menekülési útvonala, mert a hideg sparhert mellett ücsörögtek.

Viszont a harmadik stádiumban a kínok meg is szűnnek. Ebben a viselkedés zavarttá-, az áldozat beszéde érthetetlenné válik, tántorog, kezét, ujjait nem tudja használni. A későbbiekben járásképtelenség, irracionális magatartás – mintha részeg lenne – jelenik meg, a pulzus, a légzésszám és a vérnyomás esik, majd az áldozat eszméletét veszti.

28 ℃ alatti maghőmérséklet esetében megjelennek a szívritmuszavarok. Az ennél alacsonyabb értéknél sokszor már nincs visszaút, a szívműködés leáll, és beáll klinikai halál állapota. Ennyi esélyt adtunk az öreg Zola agymenésének, amely a naturalizmus nevet nyerte el a keresztségben. Viszont hátra van még annak a vizsgálata, mért zajlott le ez a folyamat négy nap alatt huszonegyszer minálunk.

Itt más tollával fogok ékeskedni, mert az ember ezzel úgy van, mért ne használja az intertextualitást, ha valamit egyszer már megírtak, mégpedig oly jól, hogy annál jobban már nem lehet. Minek bíbelődjünk akkor újabb szöveg előállításával, ha itt van nekünk Camus pajtás Sziszüphosza.

„…Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. De hagyjuk az analógiákat, maradjunk a köznapi szavaknál. Az ember mindössze annyit vall be, hogy „nem érdemes”. Élni persze sosem könnyű. Az ember továbbra is végzi a létezés által megkövetelt mozdulatokat, több okból, mindenekelőtt megszokásból. Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges. Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Íme, nyájas olvasó, a NER életérzése, ha a pereméről nézi az ember. Mondhatnád persze, hogy ez az öngyilkosságról szól, és igazad is lenne, de nekem is, amikor azt mondom, a mi huszonegy honfitársunk azért halt meg, mert nem is akart élni igazán már.

Nem az Antarktisz közepén csücsülünk ugyanis, és a huszonegyek meg is menekülhettek volna, ha a legkisebb késztetést is érzik, hogy felkeresve valami melegebb helyet megérjék a tavaszt. Nem volt hozzá kedvük, mert már rég a képükbe vágták, hogy annyit is érnek, meg a körön kívül álltak, vagy még ki tudja miért ülte meg őket a közöny.

Viszont, ha jól belegondolsz, ez nagyobb vádirat, mintha itt csattogó fogakkal azon ordibálnék, hogy skandalum, nem telt tüzelőre, télikabátra, ilyenekre. Ezt már tudjuk, hogy hányan nyomorognak, és ez az egyik ok, ami miatt előre vetítettem a végeredményt, miszerint Orbánnak mennie kell. Súlyosabb bűn azonban, hogy az élethez való kedvet is lenullázta, hogy így arat az apátia a birodalmában. Ez a totális nihil.

És ez az, ami miatt nemhogy mennie kell, hanem inkább takarodnia, ha jól belegondolunk.

Soros hirtelen megállt

Két nap alatt úgy tűnt el az összes lakájmédiából mindenféle Soros, mintha nem is létezne ezen a világon. A hódmezővásárhelyi sokk után azt a következtetést bírták levonni az okosok a központi bizottságban: ez ügyben túltolták a biciklit, hogy az embertelen lelkész szófordulatát használjuk a csalfa megvilágosodásra.

Ez viszont felér egy beismerő vallomással a szerencsétlen, elvarázsolt mintegy kétmillió ember felé, akikre hivatkozva megtörtént mindaz a gyalázat, aminek most varázsütésre vége lett. Lesz majd másik. Még nem tudni, mi, de valami biztosan, hiszen a gyűlölet gerjesztésén kívül egyéb nincs a repertoárban, és nem is volt soha.

Viszont a megnémulás is értelmetlenné tette az évek óta elköltött, számolatlan milliárdokat, amelyek konzultációra, plakátra, hirdetésekre és a kiskutya himbálózó lingamjára folytak el, eredményük pedig csak néhány vicsorgó protkó, amelyek viszont úgy is maradnak már, mert a károsodás maradandó. Még arra sem volt jó ez a pénz, amire szánták. Ilyen erővel el is égethették volna.

Ahogyan azonban azóta is kitűnik, e közül a kétmillió közül egy megveszekedett darab sincs, aki föltenné a kérdést, hogy akkor most mi van? Szórakoztok elvtársak? Már idáig sem jut el az országot sakkban tartó kisebbség. Igaz, akkor sem kérdezett senki semmit, amikor kiderült, hogy minden uszítás ellenére fű alatt mégis csak megvolt az a betelepítési kvóta.

És arra sem jön rá ez a kétmillió, hogy egy velejéig romlott és javíthatatlan manipuláció eszköze és áldozata egyben, hogy a nyolc évnyi kormányzás összes számba vehető eredménye csupáncsak a hatalom reszkető megtartásának technikája az általános romlásban. És még ez is recseg. Ezt szokás totális kudarcnak nevezni.

De beismerő vallomás az is, midőn Lázár, a hülyéje azzal mosdatgatja a buktáját, hogy a szavazótáboruk nem csökkent. Elismerése ez annak, hogy a kétharmad, az ebből fakadó népre hivatkozás és hatalmas legitimáció is csak technikai hókuszpókusz, magyarul megnevezve csalás eredménye. Minden csak redves hazugság. Az egész nyüves, NER áztatta élet.

Mert abban a pillanatban, amikor a nép, amely nevében eddig is loptak, kicsit is felemeli a fejét, már egyharmad is alig van az a kettő, tehát minden, ami nyolc év alatt történt, légvár csupán és érvénytelen. És akkor még mindig van képük hangosan elgondolkozni azon, mi lehetett a hiba, amit a sorosozásban találnak meg, hogy ez baj volt. Hogy ez volt a baj egyedül.

Nem azért viszont, mert önmagában szemenszedett hazugság, hanem, mert csak a híveket lehet megszólítani vele, a többiről lepereg. Évek kellettek, hogy erre rájöjjenek: lol. És a hívek még ekkor sem veszik észre, hogy hülyének vannak nézve, csak rázzák tovább a ketrecüket, és ez az egész végtelenül lehangoló a békemenetjükkel együtt, ami megint lesz.

És még mindig nem értik mi lehet a baj, pedig elég lenne csak – hogy a saját házamban maradjak – olvasni, amiket évek óta, permanensen, napra nap irkálok. Az egy többezer oldalas vádirat. Igaz, másnak a hívek nem nevezték sohasem – mondjuk anyám szidása mellett -, mint libsibolsi ajvékolásnak. Ilyen betegesen irkáló ember is van egypár még, olyan kimenetellel, mint amit magam tapasztalok a bőrömön: leginkább megfojtanának.

És nem tartunk máshol most sem, amikor azt hallani, az egész eddigi ámokfutásban csak a stílus volt a rossz, és minden más teljesen rendben lévőnek mutatkozik. Ilyenkor már kérdezni sem kéne, mert reménytelen, mégis muszáj: tessék mondani, akkor most Soros nevet a végén, vagy mi van?

Mindezek után jó szokásomat megcsúfolva nem küldöm el illetlen szavakkal a búbánatos jóniba az egész bagázst, hiszen tetszenek tudni, mi a „Ki nevet a végén” című méltán népszerű társasjáték másik neve? „Kocog és kidob” – ez pedig magában hordozza a maradék nyolcmillió elkövetkező napokra rendelt feladatait.

BARÁTSÁGOS EMBEREK VII. – a művész, aki nem kérhetett bocsánatot…

„Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.” Müller Péter

Tudom, az egészen túl van már mindenki! Túl a világ, meg az “azon túli mindenki”, akik persze nehezebben dolgozzák fel. Mégiscsak “egy különleges ember” volt. Újabban az „ilyenek” halnak meg! Pótolhatatlanok, vagy legalábbis annak gondoljuk valamennyit. Aztán leszámolnak mindennel és végeznek magukkal. Vagy az is lehet, hogy semmivel nem számolnak le, csak elindulnak nyílegyenesen a végtelenbe…
Amikor végignéztem életem legfontosabb filmjét, azt gondoltam, minden embernek lehet valami egészen különleges elképzelése arról, hogy mi várhat ránk életünk végén, ott, a halál után. Az „ateistának mondott” legpesszimistábbak talán rávágják, hogy semmi! (Amúgy ateisták már nincsenek!) Azt gondolhatjuk, ezzel a „semmivel” elég nehéz leélni az életet, küzdeni a szürkén egyforma mindennapokkal, ünnepelni és olykor harcolni a világgal. Félő, hogy onnantól pedig szinte lehetetlen, ha elveszítünk valakit, akit szerettünk és közel állt hozzánk.

Főleg úgy, ha az a valaki önkezével vetett véget az életének!

“Mi történik velünk, halálunk után? Chris Nielsennek elképzelése sincsen, egészen addig, míg egy váratlan baleset véget nem vet rövid életének, elválasztva ezáltal szeretett feleségétől, Annie-től.

0001

0007

0005

0003

Chrisnek muszáj felfedeznie az élet igaz természetét a halál után, de még a Mennyország sem teljes Annie nélkül, és mikor felesége öngyilkossága végérvényesen elválasztja őket egymástól, Chris kockára teszi a lelkét, hogy megmentse Annie-t az Örök Kárhozattól. Richard Matheson gyönyörű történetéből azonos címmel film készült 1998-ban Robin Williams főszereplésével… (What dreams may come – Csodás álmok jönnek).”

Különös aktualitása miatt újranéztem Robin Williams filmjét. Azóta tűnődöm…

Vajon, lesz-e, aki kockára teszi érte a lelkét?

0002

0004

0006

A történet, a film legdöbbenetesebb részlete annak a pokolnak a leírása, amelyet valójában az ember saját maga teremt önmaga köré a gondolatai által. A helyzet ma is ez: gondolataink határozzák meg életünket és boldogságunkat. Meg olykor a felfoghatatlanul fájdalmas boldogtalanságunkat is! Választhatjuk magunk köré a poklok legmélyebb bugyrait, de már itt a Földön is választhatjuk az Örök nyár birodalmát. Mennyország? Pokol? Hogy is van ez?

Robin halálával egy újabb kérdésre veszítettük el a választ! Tudom jól… SEMMI KÖZÖM HOZZÁ – de, ha elnézést kérhetett volna, Robin még élne!? Ezt mondják. Meg, hogy nem igazán maradt esélye. Még a bocsánatra sem…

„Az embernek az őrültségnek csak piciny szikrája jut. Azt nem szabad elveszíteni.”

Ezt a mondatot hagyta örökül, megmásíthatatlanul. Meg persze kérdéseket, melyeket aligha mernénk feltenni. Mert gyáva, szar világban élünk…várva az érdemelhetetlen csodás álmokra…

0009

0010

Emlékezetes mondatai örökké velünk maradnak „A Filmből”:

„Sajnálom, de valamit még mondanom kell és csak pár pillanatom maradt. Sajnálok mindent, amit nem adhatok meg. (…) Nem vidíthatlak fel. Csak veled akartam megöregedni. Két vén trotty azon kuncog, hogyan hullik szét a testük. Együtt maradni, mint a képen a tónál. Ott van a mi mennyországunk. Sok minden hiányzik: könyvek, álmok, csókok és viták. Köszönök mindent! Köszönöm a kedvességed, köszönöm a gyerekeket! (…) Köszönöm, hogy mindig büszke lehettem rá, hogy veled vagyok! A bátorságot, a szelídséget, a tekintetedet, és hogy mindig meg akartalak érinteni! Te voltál az életem. És bocsáss meg minden kudarcomért!”

Önök pedig…bocsássanak meg az írásomért!

Szájra véve

Majka, született Majoros Péter a szájára vette Vajna Tímea nevét, és elhajtotta őtet az ótvaros francba, minden joggal, ezt tegyük hozzá. Ez a Tímea meg kikelt magából mind az összes íkújával, hogy hogyan képzeli, hogy a szájára veszi, és ezzel belépett abba a sorba, amelynek az elején ő áll, aztán következik miniszterelnök úr, a végén pedig ott áll a teremtő Isten maga.

Ebből is kitetszik, hogy itt és most nem celebvágta történik, hanem kultúrtörténeti kifestőkönyv lapjait látjuk, de leginkább a NER vizsgálata abszolválódik öléggé karcosan, erről kezeskedek.

Itt van nekünk mindjárt az elején a névmágia, ez az ősi aktus, amely tiltja az evolúció egy bizonyos fokán álló humanoidoknak, hogy valamely személy vagy istenség nevét használják, a szájukra vegyék mintegy. Abból az elvből kiindulva, hogy a név a lehető legteljesebben hozzá tartozik a viselőjéhez, senki sem juthat birtokába, senki se tudhatja meg, mert ezáltal hatalmába kerítheti a név viselőjét.

Ezen a metóduson alapszik a totemizmus is, amiből látszik, hogy a vallásoknak is megvan a maguk fejlődéstörténete. A júdaizmus őskorában sem lehetett kiejteni Isten titokzatos nevét, amelyet JHVH rövidítéssel, a Tetragrammatonnal helyettesítettek, és a Brian életéből tudjuk, mi várt arra, aki ennél bővebben, például Jehovaként emlegette a teremtőt. Kapott pár hegyeset és laposat a bordái közé.

Ha ennél is tovább ment a delikvens, mint Lillith, az igazi első asszony, aki elsutyorogta a Tetragrammaton fölfejtését, úgymint Y(od) – H(é) – V(au) – H(é), akkor meg egyenest Sátán vált belőle, mutatva, hogy a képzeletnek nincsenek igazán határai.

A Tízparancsolat másodikja is így szól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Ebből is kitetszik, milyen erős ez a tiltás, hogy évezredes babramunkával egészen máig hat, és ilyen Semjéneket állít elő nekünk a semmiből, meg Illés államtitkárokat is, persze. Ő volt az ugyanis, aki nem is oly rég Szél Bernadettet rótta meg így a mi országunk házában: „Képviselő asszony, a miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára.”

Az ilyen humoreszkek azt mutatják nekünk, ezek úgy vélik, hogy elemelkedtek az anyaföldtől, mint Nicanor atya a forró csokoládé segítségével. Továbbá a seggükből is böjti szelek fújnak oly bőséggel, hogy Neogranormon legyen a talpán, amelyik a lafogó cafatjait megorvosolja. Ilyen pisze orrú nekik a lelkiviláguk.

Majka sem volt kellően óvatos, és Vajnánét nem a hagyományoknak megfelelően VJNTM-ként emlegette földig hajolva, és ezzel a férj, elsöprő haragját is magára zúdította. A nemzet kasszinósából ekképp szakadt ki a vadbarom:

“Kezd elegem lenni a napokban megjelent, a feleségemet rossz színben feltüntető szándékos lejárató kampányból. Egyúttal azt üzenném mindenkinek, aki érintett az ügyben és különösképpen Majoros Péternek, ha fontos az állása és hazai boldogulása jobb, ha még egyszer meggondolja, miket ejt ki a száján, különben eltiprom. A továbbiakban nem tűröm el feleségem pocskondiázását, még ha emiatt kíméletlen eszközökhöz is kell folyamodnom.”

Édes a lelkem, és megkérdeznénk, hogy ki a lófasz is ő, ha nem lebegne előttünk Damu Roland példája, amit nem féltés miatt, hanem miheztartás végett ajánlanék Majoros úr figyelmébe. Neki is volt afférja a nénivel még Palácsik korából, és lehet, hogy Damu egy állat, de kínjában elrebegte egyszer, kinek köszönheti, hogy kiherélték, és, hogy most már csak hálni jár belé a lélek.

Ennek a szivarosnak. És, hogy idáig eljutottunk, emlékezzünk meg akkor a NER-ről, amelyik a mindenható Orbán mellett ilyen degenerált kiskirályokat állít elő házmestertől a tankerületi igazgatókig, akik a hatósugarukban élet és halál urai. Ilyenekkel van tele az egész elcseszett ország, akik gondoskodnak arról, ha Viktorunk duci karjai személyesen nem is érnek el minden barlangba, a csápjai azért ott legyenek.

És mára végeztem is, köszönöm a megtisztelő figyelmet.

A pezsgő pihen

Hódmezővásárhely után a második rendszerváltásban reménykedő közösség euforikus hangulatba került, ami teljesen érthető, viszont felelőtlen lélekállapot. Elvonja ugyanis a figyelmet arról, hogy az embernek még mindig hasogat a háta. Ezért azt követeli a megfontolás, hogy gyömöszköljük vissza a pezsgő dugaszát, akármilyen kellemesen hangzót pukkant is.

Április messzire van, és már tegnap is feltűnt, hogy az a média, amelyből kies hazánk lakosságának zöme kizárólagosan tájékozódik, milyen sokat mondóan hallgat arról, hogy a gazdája kapott egy méretes maflást. Egészen kora délutánig tartott a kábult állapot, utána viszont maga a megváltó jelölte ki a követendő sormintát, és még több munkát vizionált, ami tudjuk, mit jelent őnála.

Kampány címszó alatt a mi szalonfasisztáink eddig sem voltak másra képesek, mint, hogy gátlástalanul folyt belőlük a takony, ez pedig már nem fog megváltozni a hátralévő néhány hétben. Következésképp a téboly turbó fokozatba kapcsolódik, és a Fidesz-től megszokott gátak nélküli és parttalan őrjöngés bájos ideje jön el.

Több szempontból is kívánatos tehát, hogy a forradalmárok megőrizzék a józan eszüket. Mindjárt az elején például nem ártana egy felmérés, vagy legalább belegondolás abba, hogy a falvakban élő polgártársak legalább hallottak-e arról, hogy Hódmezővásárhelyen esetleg történt is valami, és most egyáltalán nem viccelek. Nem az informálódás restsége miatt, hanem, mert hiányzik hozzá a forrásuk.

Ha mindezt fölmértük, mindjárt nem olyan Barbie-ízű a fagyos keddünk, és az az akadály, ami ez ügyben a rendszerváltók előtt tornyosodik, szinte leküzdhetetlennek tűnik. Sok évnyi munkát nem lehet pár nap alatt pótolni, viszont a baj attól még ott van. Az egész ország, de különösen a kistelepülések környéke megszállt területként funkcionál, és lehet, úgy is kéne kezelni.

Én például arról is álmodtam, mi lenne, ha például röpcsiről röplapokat szórnánk a népek közé. Vagy ilyen cirkuszi hangszórós kocsival is lehetne téríteni a polgárokat. Nem hiszem, hogy akármelyik eszköz is törvénybe ütköző volna, ellenben kellően váratlan és szokatlan ahhoz, hogy hatásos legyen. De most annak ellenére, hogy már biztosan nálam van a bölcsek köve, az ujjam mégis csak belelóg a bilibe.

Közvetlenebb a veszedelem viszont, ha arra figyelmezünk, a CÖF már megint gyalogolni készül. Egyenest bele az ellenzék képibe, és félő, a túlfokozott hangulatban módját ejtik annak, hogy rendkívüli, szükség vagy akármilyen állapotot léptessenek életbe valami inzultus miatt. Mindenre képesek, mint az 2006-ban is kiderült, és ezen kívül is számos veszély mutatkozik, hogy ne legyen ennek jó vége.

Különben sem habostorta az élet, mert ugyan Hódmezővásárhely megmutatta a győzelem egyetlen lehetséges receptjét, és a kezdeti lelkesedésben úgy is tűnt, végre megjön a pártok esze, így együttműködési készség kezdett kirajzolódni, délutánra már megint jöttek a hangok, hogy ki kivel nem és sohasem. Ebből már nem tudunk kikecmeregni sehogy, és itt állunk megint magunkban.

Én kérek elnézést, hogy kekeckedek, de tegnap egész nap ezen morfondíroztam, hogy akkor most jó nekünk, vagy sem. Abból a szempontból mindenképp, hogy valami fény megpislant a végtelen alagút végén. Ámde, amint a szomszéd Józsi egyszerű és jámbor arcába belenéztem, aki megint azzal volt elfoglalva, hogyan teljen neki az aznapi fröccsre, és minden más történés kívül esett a világán, mindjárt előttem volt a valóság. Ez pedig mélyebben szar, mint gondolnánk.

BARÁTSÁGOS EMBEREK VI – a nemzet nagymamája

Száztízedik születésnapja alkalmából írok a Nemzet Nagymamájáról.

Igen, arról a drága nagyanyóról, aki alig egy évtizede még velünk ünnepelhetett, s a tortáján lobogó száz gyertya fényében még megcsodálhattuk jóságos lelkét.

Jászai Jolán – Jászai Mari színművésznő unokahúga – száztíz esztendővel ezelőtt, a szűkebb pátriánkhoz közeli Rábatamásiban született.

Viszonylag későn, 1985-ben fedezte fel őt a színházi, filmes világ. Csak nyugdíjazása után 1984-ben egy Jászai Mari tiszteletére rendezett ünnepségen hallotta szavalni őt az akkori győri színházigazgató, Bor József, és rögtön színpadi szerepet ajánlott neki Ödön von Horváth, Mesél a bécsi erdő című darabjában. Jászai Joli számos filmben is bizonyított: a Szerelem első vérig a Szerelem második vérig, a Csók, anyu, az Édes Emma, drága Böbe, a Napló apámnak, anyámnak, a Hetedik szoba és a Sztracsatella című alkotásokban…

Jászai Joli színművésznő tehát igazándiból 78 évesen született! Előtte, szülei akaratának engedelmeskedve a Győri Állami Tanítónőképzőbe járt, majd miután 1929-ben megkapta képesítését, Rábatamásiban – szeretett szülőfalujában – tanított.

A második világháború után, férjével Pécsett telepedtek le, és újra csak tanítani kezdett. Jászai Jolán tanítónő öt gyermeket nevelt fel. Férje elvesztése után még a nyugdíjazása napjáig napközi vezetőként tevékenykedett.

Csak kevesen tudják, de a „művésznő” csodálatos verseket is írt, melyek a mai, felfordult világban sokan csak egy legyintéssel intéznek el.
Valódi lélekkel, valódi egyszerűségben formálta sorait, hogy a versei képesek legyenek a valódi öröm közvetítésére…
Az ezer kötődéssel Vas megyéhez is mindvégig hűséges Jászai Joli nagymamára emlékezni jó, derűje örök érvényű, s talán egyszer majd megértjük, miért is volt képes mindhalálig derűvel szemlélni az életet…

Szórd a Szeretetet!

Ne kérdezz senkit, ki vagy és mi leszel,
A fontos, hogy Szívedből mindig hitelezel.
Ha nem süt a Nap, Te legyél a sugára,
Ragyogjon a szemed mások mosolyára!
Akit bánat bénít, melegen vigasztald
Simogató szóval, ne küldd el, marasztald!
Öregnek, gyereknek mondj mesét ha kérik,
A szíved mondja halkan, legjobban így értik.
Szórd a Szeretetet, mint a Nap a sugarát
így leszel boldog majd itt és Odaát!

Kiröhögve

A Kr. utáni. 1938-ik év kajla őszén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök Münchenből megérkezvén kiszállt a repülőjéből, és egy gyűrött papírdarabot lobogtatva büszkén jelentette ki ott, mindjárt Hestonban, hogy Németország és Anglia között most már soha a büdös életben nem lehet háború. Egy év múlva potyogtak a bombák Londonra, és semmit sem ért, hogy lenyelték az Anschlusst, de még az sem, hogy Csehszlovákiát odadobták a Sátán karmai közé.

Mindezzel nem azt akarom demonstrálni, hogy milyen baromira túlművelt vagyok Hitlerből – nem is -, sokkal inkább, hogy megmutassam, a demokráciák úgy nagy általánosságban lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek.

Ezeket a sajátosságokat kitartóan őrzik az ilyen Orbán-félék legnagyobb gyönyörűségére, mert ezek azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Elbuknak aztán mindig, de ez a jelen pillanatban kevés vigasz az éppen alatta szenvedőknek. És mégis azt a következtetést vonom le ebből az egészből, hogy legyen velünk a nevetés, mert Kierkegaardtól is lehet tanulni azért valamit.

A végén még majd azt is elmondom, miért jó vigyorogni.

Itt van nekünk mindjárt ez az Unió, mint a demokrácia sánta állatorvosi lova. A föntebb odavetett tulajdonságok mindegyikével hatványozottan rendelkezik, olyan mennyiségben, hogy közel áll a totális működésképtelenséghez.

Tele van kretén alakokkal és renitens országokkal – köztük az élen a mi fatornyos, karikás ustoros hazánkkal -, amely kicsapongók csupán fejőstehénnek alkalmazzák, különben meg ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Sőt, még Gerébek is, akik Putyinhoz szaladgálnak azzal a nyüves zászlóval.

Azt sem bánnák, ha a grund elveszne, de most kimászok ebből a metaforából, mert sehová sem vezet. Mondjuk ki nyíltan, ganaj egy ország vagyunk európai szemmel nézve, és ezek képtelenek bármit is tenni, bár legyek emiatt hazaáruló (úgyis rég az vagyok).

Most például Merkel mamának lett tele a nemlétező töke mivelünk (is), és fenyegetőzik, hogy azok az országok részesülnének EU-támogatásban csupán, amelyek betartják a jogállamiságot és az EU-alapelveit. Nyolc éve hallgatjuk már ezt. Merkel is, meg az összes többi Chamberlain a nyüves papírdarabját lobogtatja, hogy aztán kitörölhesse vele a seggét.

Ha tényleg megtették volna – amit egyébként soha nem fognak, mert lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek – amit csak ígérgetnek, amikor rothadásnak indult a hazánk, akkor már rég túl lennénk mindenen, mert uniós pénz nélkül két hét alatt roskadt volna – roskadna – össze a rezsim.

Hogy megszenvednénk, az ziher, viszont ennél rosszabb úgysem nagyon lehetne. Mégsem reménykedhet az ember abban, hogy akármilyen apró kis segítség érkezik. ’56-ban sem érkeztek a testvéri usákos tankok Hegyeshalomra.

Sőt, tegnap az is kiderült, hogy a rendszer belülről is – illetve csak belülről – legyőzhető, ha vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Hódmezővásárhelyre vetjük.

Addig azonban, amíg mindez országos szinten is jellemzővé válik, tessenek jóízűen vigyorogni. Elsősorban is azért, mert így hétfő hajnaltájt úgy tűnik, ez a falat úgy megakadt a rendszer torkán, hogy még hírt is alig bírnak felböfögni róla, a hátország pedig, a kommenthadsereg átkozódva hörög, miközben fröcsög a nyála.

Nincs megalázóbb egy handabandázó mókus számára, mint ha jóindulatúan mosolygunk rajta. A jelek szerint ezt már a nagyságos Európa is kezdi észrevenni, mert például Macron, amikor kiderült, hogy a konzultációjában csak és kizárólag a mi hazánk nem vesz részt, csak vigyorgott ironikusan, míg hallgatósága pedig hangosan nevetett a lehangoló poénján.

Viszont ezzel az egy gesztussal oda tette Orbánt, ahová való, a történelem szemétdombjára, mert diktátorokon már csak akkor szoktak röhögni, amikor a delejük megszűnt. Ezért mondom, hogy mosolyogjunk mi magunk is rajtuk, míg el nem fehérül a szájuk, akárha Lázár falujában.