Kategória: orbán viktor

Festmények és más bajok

Most legfrissebben és elsőként Hoppál elvtárs dicsekedett el, mint valami pattanásos kamasz, odaokádva a Facebookra, hogy szíves megőrzésre a Janus Pannonius Múzeum nála helyezett el képeket, festményeket az ő irodájában, mert jobb helyet egyáltalán nem talált nekik ezen a sártekén. Így megy ez. Még régebben, mint felidézhetjük, Habony volt anyósánál tárolt a Szépművészeti pár mázolmányt, hogy ott rágják meg az egerek és ne nála.

Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.

Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:

Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.

Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.

A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.

Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.

Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.

Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek. A góré még a Párt itteni frakcióülése után nézte meg a kies tartományt, amelyben a fedett sportlétesítményt – láss csodát – néhány százmillió nem közpénzből újítottak fel mindannyiunk örömére és gyönyörűségére. Ez a gesztus csak megér egy föstményt, gondolta a civilben szintúgy államtitkár Tállai, és legott mázoltatott egyet. Ez a mű Puskás Fröcsit és magát a nagy illiberális filozófust ábrázolja, amint közösen mosolyognak a világ ostobaságán.

Föstetnek ezek ezerrel. A sort még a nemzet bohóca, a cseresznye, ex, meg portőr Torgyándoktor kezdte, aki az orbántorgyánpolgárkormány felemelő idejében az egész bagázst vettette vászonra szárnyakkal verdeső angyaloktól kísérve, amely konyhai falvédő nívójú alkotást azóta sem fizette ki senkise. Ott rohadozik valahol elfeledve. Kerényi Imre a művészetek másik nagy pártolója, ő egyenesen az alaptörvény dicséretét álmodtatta olajba szintén mindenki nagy és közös örömére. Azóta is tombol a rajzszakkör.

Tereskova művésznő legalább bevallotta, hogy pénzért lett kurva, amikor Orbánokat alkotott minden mennyiségben. Tettére mentség még, hogy szavai szerint szerelembe esett, és imádta a kisstílű kombinátort. Egyre-másra születnek most már legkülönfélébb nagyjainkról a korszakalkotó művek, amelyeket vagy maguk vásárolnak föl, vagy a sameszok veszik meg nekik ajándékképp, a végeredmény ugyanaz. A szalonok falai megtelhetnek a portrékkal, a történelmi idő így teljesíti be önnönmagát. Szegény Michelangelo meg álmatlanul forgolódik végső-végtelen nyughelyén.

Idáig tartott a négy év előtti fogalmazás, és kitetszik belőle, hogy az író erős felindulásban állította elő a szöveget, barokkos, olykor rokokóba hajló cifrázásokkal, viszont dokumentum így is. A NER kialakulásának azt a fázisát örökítette meg, amikor még új volt a birodalom, és annak az avas szagú parasztudvarból kiemelkedett lakói épp ácsolták, építették saját nagyságuk emlékművét a fiatalság hebehurgyaságával. Festették, szoborolták önmagukat, gazdájukat, meg az egész nyüves világot.

Mára ez a buzgalom alábbhagyott, illetve átalakult. A ganyé még a gumicsizmán van ugyan, a hatalom viszont sokkal monolitabb, ideje van tehát a birtokba vevésnek. Hogy nem készíttetek kétes értékű képeket, szobrokat, mert a rendelésre csak huszadrangú giccsek, óénédesanyám jelzővel illethető alkotások születnek, mert erre telik a nemzeti művészektől. Jobb a biztos, kitaposott út, elvenni a másét, a jó Adolf is így váltotta ki sk. bécsi tájképeit, mint emlékezhetünk.

Hanem ami ebből kijön, az az, amikor Orbán Viktor Mihály az élinél markolva a kést szeleteli a Gundel-kaját, amikor trottyos gatyában, zsebre dugott kézzel forog a történelemben. Mutatva, hogy ugyan beengedték a klubba, de egyáltalán nem odavaló, mert a gyerekszobát nem lehet pótolni, igaz, ő nem is akarja. Ezek – képek, szobrok ide vagy oda – nem tárgyai és nem alanyai semmiféle kultúrának, fölkapaszkodott tahók szegények, s mint ilyenek nem félni, hanem röhögni valók.

Sem Orbán, sem az einstandolt műalkotások nem valók a várba, más képek Hoppál irodájába vagy Habony anyósához. Viszont ez – mondhatni – természetes velejárója a korai feudalizmus kialakulásának, amikor az új földesurak téblábolnak friss hatalmuk közepén, és hülyén néznek ki. Mint a gyárigazgatóvá avanzsált esztergályos Rákosinál. Ő sem tanult bele, ezek sem fognak, az is gajra ment, ez is arra fog. Sokan beledöglenek, de a történelem már csak ilyen. Többnyire halálos.

Igények

A momentumos lázadók összepingálták a flasztert az Igazságügyi Palota előtt, felfestették, hogy az ügyészségnek mivel kellene foglalkozni, amivel nem foglalkozik. Tele is lett a placc, alig is fért ki a rengetegség, és ezeket az óhajokat aztán szorgalmasan elkezdték lesikálni sárga mellényes emberek, mint a vonatozó Orbán-festményeket is rendre, miközben az ügyészség politikai nyomásgyakorlásról sivalkodott. De kit érdekel a nyomoruk, ugye.

Engemet például sokkal jobban izgat, hogy mostanában csak így lehet kommunikálni a hatalommal. A földre írni a bűneit, kipingálni az aszfaltját, lesből támadva buszvárót építeni, tévészékházban földre feküdni, fölírni neki az égre, hogy O1G. Nincs ezzel nagy baj, az állatok is leleményesek ilyen téren, a méhek táncikálnak és a seggüket rázzák, vagy például egyes poloskák a fejükkel dobolnak, vagy az ugrópók egész testében vibrál, így beszélget.

Viszont egy emberi társadalomban, ha extrém formákat kell választani, ha el akarunk mondani valamit, ott baj szokott lenni. Az van minálunk is, de ezzel semmi újat nem mondtam a nagyérdeműnek. Ezt, hogy ki hallgat meg kit és hogyan, már nem is érdemes ragozni. Orbán miniszterügynök elvtárs például senkit, csak a saját hangjait, amelyek a fejében motoszkálnak, de már erre is van gyógyszer, kemikália vagy jóféle magánzárka.

De, hogy a földre írták a momentumos forradalmárok az igényeiket, mondhatni vágyaikat, ez már messzebbre ható képzeteket keltett bennem, és az idők mélyin eljutottam így Sziddhartha hercegig is, közismertebb nevén Buddha bácsihoz, aki okos volt, nagyon. Nem ért fel egy Németh Szilárdhoz, ó, nem, mégis tanít valamit az embernek, ha nem is a velős pacal receptjét, de már majdnem olyat bizonyos igényekről és vágyakról.

Azt mondja nekünk a herceg, hogy a földi élet szenvedés, mégpedig azért, mert tele van vágyakkal, amelyek, ha kielégülnek, máris fakad a következő, ami után lohol az ember, és így a végtelenségig. Másképp: a szenvedés a vágyakozásból, az élvhajhászásból, az alkotásvágyból és a hatalomvágyból fakad, meg kell szüntetni az olthatatlan szomjúságot és vágyakozást, le kell mondani a földi hiábavalóságról – ez az út vezet a szenvedés megszüntetéséhez.

Buddhának elég volt egy marék rizs, J. A. is beérte annyival, hogy ehessen, ihasson, ölelhessen, alhasson, nem mindenki szent azonban. Én sem, Józsi bácsi sem, a momentumosok sem, az ügyészség meg pláne. Tele van az ember Buddha által elvetendő, ámde a porbafingó egyed számára mégis nélkülözhetetlen vágyakkal, igényekkel, és egy ezek közül a szabadság, egészen tágan, bűnös liberális módján értelmezve.

Ebbe az is beletartozik, hogy elvárja, vágya és igénye van rá, hogy az állam, ha már muszáj működnie, akkor a sokaság érdekében és javára működjön, s ha ennek az ellenkezőjét tapasztalja, akkor fészkalódik, tüntet, föstöget, sztrájkol, végső esetben kitekeri az államot szimbolizáló ember nyakát. Mi ennek a hullámvasútnak az elején járunk, de lesz ez még rosszabb, ha nem vigyázunk, és főleg, ha a hatalom nem vigyáz.

Mert olyanokkal, amit a momentumosok pörformanszára válaszoltak, hogy aszongya: “az ügyészség érvényesíti az állam büntetőjogi igényeit”, az ilyenekkel nagy bajok lesznek. Mert ugyan értem én, hogy jogász-kacifántosul vagy alaptörvény-ganajul ez így korrektül hangzik, mégis az a sejtésem – elég erősen -, hogy kies hazánk jelenlegi elvetemült állapotában az államnak datált büntetőjogi igények kizárólag Orbán Viktor vágyait jelentik, lásd: Czeglédy.

És még lehetne sorolni, ki mindenkire uszulnak rá, míg most például a képviselőverő biztonsági őrökre meg nem. Ebből is kitetszik, hogy az állam igényei egyáltalán nem esnek egybe az állampolgárok igényeivel, és az álmoskönyvekben az ilyen együttállást diktatúrának szokták nevezni. Még számos más igényekről és vágyakról is lehetne elmélkedni, témánk szempontjából azonban ma legyen elég ennyi.

Annyit még, hogy aki így éli az életét, mint miniszterügynök elvtárs is, hogy csak a saját hedonista és kapzsi vágyait elégíti ki, nemcsak a kereszténység, hanem a buddhizmus szerint is elveszett ember. Az egyikben pokolra jut, a másikban soha nem éri el a megvilágosodást és a Nirvanát, gondolkodjunk akár a hínajána (kis út, vagy kis szekér), vagy pediglen a mahájána (nagy út, vagy nagy szekér) tanainak megfelelően. Ezekről majd máskor mesélek, tessenek is számon kérni.

Gyász

Mi lesz velünk nagymama? Halottról jót vagy semmit! Na végre, fölfordult ez a patkány. – Ezen a skálán, nagy érzelmi és szókincsbéli gazdagsággal reagált a hírre Neria népe, miszerint hetvenöt éves korában elhunyt Vajna András György parókakészítő, filmiparos és kaszinómahinátor, egyben remigráns offshore-lovag és Orbán-kegyenc. Meghalt az egyik leghíresebb magyar, foglalta össze velősen érzelmeink felkorbácsolódásának okát és indokát az egyik lap, és kályhának ennyi elég is.

Mindeközben Füst Milán arra tanít minket, hogy hitvesünket, s annak szeretőjét féltékenységből megölni teljességgel fölösleges. Mert állhatunk ott a két hulla fölött lihegve miután kibeleztük, lelőttük vagy megfojtottuk őket, hiába. Már nem tudjuk elmesélni neki, hogy látod, te ribanc, mit tettél velem, s ezért veled én, hogy megbosszultam, s ez most nekem jó, teneked viszont nem. Mert épp fordítva, őneki már mindegy, magunk gyilkosok azonban tovább gyötrődünk, mert mindig annak nehéz, aki itt marad.

Ő nem tud mit kezdeni az élettel, mert azt kell elviselni, a halált viszont már nem. A gyászoló bömböl mindig a hiánytól, míg ellenben az elhunyt elégedetten mosolyog, ahogyan azt Ivan Iljicsen keresztül Tolsztoj nagy bölcsen elmesélte nekünk, és egyben azt is, hogy épp ebben van a halál fenségessége az élettel szemben. A halottról minden felelősség és kötelem lehull, az itt maradó pedig görcsösen akar értelmet adni az anyag káprázatának. Hogy angyal volt ő, vagy pediglen Belzebub, holott a galádságok vissza már nem vonhatók, és csókot sem ad ő többet soha már.

Kőkorszaki népeknél, mint amilyenek a dakoták, megeszik mondjuk a legyőzött ellen szívét. Mussolinit hasonló ösztönökből húzták föl fejjel lefelé, és ezért pisálták le a hulláját. Vajna András Györggyel virtuálisan történt ez meg tegnap, amit lehet elítélni, ellenben fölösleges. A megalázott és megszomorított nép sérelmei mindig előtörnek, történelem előtti igazságtételre vágyik, ha ennek módja egy komment a halálhírhez, akkor úgy. A parókakészítőnek ettől rosszabb nem lesz, és az okádóknak sem jobb, lásd Füst Milán tanait, csak az nyer bizonyságot, hogy az ember késztetései ugyanazok, mint tízezer éve.

Biológiai szempontból fajunk egy trópusi, szőrtelen, ragadozó organizmus, és erre, mint mázat rakta rá a kultúrát meg az isteneket civilizációval spékelve, viszont ez a ruha olykor lehull róla, és megmutatkozik a benne rejlő vadállat. Nem szomorú ez, nem öröm, nem érdem vagy nem aljasság, állapot. Ilyen démoni dolgokról szólnak a nagy regények és tragédiák, zeneművek és versek, pszichoanalízisek és részeg, pirkadatig elnyúló vallomásos beszélgetések. Vajna András Györgyöt majd eltemetik, viszont az emléke itt marad egy darabig.

A testet elföldelik vagy elégetik, és annak semmi, de semmi köze nem lesz, mint ahogyan már ma sincs a névhez, mert csupán jórészt víz, szén, ilyenek. Olyan elemek, amelyek milliárd évekkel ezelőtt szétszóródtak a végtelenben, hogy itt, ezen a ponton egy sajátos anyaghalmazzá álljanak össze, amit valami különös ok miatt Vajna András Györgynek neveztek el. Ez az alak és forma most föloldódik, így a gyalázkodók sem a halottat szentségtelenítik meg, hanem csak a nevét, s amit az szimbolizál, összefoglalva talán a saját nyomorukat.

A hús lázadása, ez az abszurd, mondta volt egészen bölcsen Camus, amiből is kitetszik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör, ráadásul kiegészítve a némethszilárdi görög-római vonulattal, nem nagyon bír mit kezdeni a halál iszonyatával. Egyrészt misztifikálja, másrészt pedig büntetésként tételezi, holott, ha nem az élet ellenpontjaként, hanem annak részeként, a körforgás elemeként tekintene rá – ha már keleten van a bölcsőnk -, akkor belenyugodna abba, hogy a karma úgyis elvégzi a dolgát, függetlenül attól, mit átkozódik ő, vagy esetünkben mit fényez az Origo meg a többi nyalonc.

Viszont akaratlanul is ezirányba haladnak a dolgok. Hiszen az összes átkozódást és tömjénezést fölfoghatjuk úgy is, mint a Bardo tödol elvégzését, ami a Tibeti halottaskönyv általi cselekedet. Ez ugyanis a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén keresztül az azt követő időszak során negyvenkilenc napig olvassa fel a tudnivalókat a távozó lélek számára, hogy segítsen neki megszabadulni az újjászületés körforgásából. Függetlenül attól, hogy a test milyen állapotban van, fizikai valójában létezik-e még, vagy elhamvasztották akár. Mindenki mondja a magáét, csak már nem tudja, kinek.

Ez történet velünk tegnap, és lehet értelmezni így is, meg úgy is. Csak egy valamit nem szabad feledni, éspedig a hatalomnak egyáltalán nem. A vulkánként feltörő indulatok megmutatták a fölhalmozódott keserűség mérhetetlen nagyságát, ami most így keresett utat magának, viszont le nem csillapodott. Mint meséltem, ösztöneiben az ember még Cro-magnoni, ami nem civilizálatlanságot, hanem géneket jelent, s abban a pillanatban, amikor ezek erősebbek lesznek a kultúra mázánál, minden lehet. Ilyen mussolinis kifejletek vagy pediglen kisnyúl. Ez eszembe jutna, ha Orbán Viktor lennék, ami viszont hála Istennek nem vagyok.

Mégis bunda

Kétségek közt vergődik az ember ezzel a Matolcsyval meg az ő lopásával, hiszen már megint benne vagyunk a szemantikában és a teológia dzsungelében, hogy a jó ízlésről ne is beszéljünk. Bárándy Gergely azt mondta ugyanis, hogy Matolcsy közpénzt lopott, és hosszú idő után a Kúria is rábólintott: mondja csak nyugodtan. Erre föl Matolcsy ügyvédje, bizonyos Buczkó Péter meg azzal zavarja össze a panelprolit, mégsem lehet mondani megbízójáról, hogy lopott.

Akkor most mi van? Ugye, így vívódik az ember, mert ez a Buczkó azzal érvel, hogy csupán adott szövegkörnyezetben, adott közéleti szereplők közt, adott szituációban jogszerű a kifejezés, különben meg nem. Nebassz, gondolja a panelproli, és elgondolkozik erősen, hogy már megint szügyig vannak ezek a fekáliában, és arról győzködnek, hogy csokikrém lesz az, tejszínnel a tetején. Mindig gyanús, amikor meg kell magyarázni, hogyan értsük a szavakat, az ilyesmi a valóság átírásának aljas buzgalmára int minket.

2002-ben is, amikor Orbán Viktor Mihály gazdasági élettérről ábrándozott hangosan, s emiatt őt nácinak tartotta a nagyvilág, nekiláttak nyelvészkedni, hogy nem Lebensraumról szőtt ő omló álmokat, hanem élettérről. Viszont épp ő maga a mindent tudás meggyőző bizonyosságával állította, hogy: “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Így tehát, s Orbánra hivatkozva az életér magyarul élettér, németül meg Lebensraum. A lopás, az magyarul lopás, ez is minden más nyelven másképpen van, ezen a miénken pont így.

Lehet csűrni és csavarni a hangalak és jelentés sajátos kapcsolatát, de a magam részéről, hogy feloldjam itt a gyötrő kétségeket, s mivel úgyis szeretik az óvodás nívót nagyjaink, egy bájos mondóka, énekelhető versike segítségével mutatom meg, hogy a lopás az lopás, ha így értelmezzük, ha meg úgy, akkor is. A nyájas olvasó is bizonyára örömmel veszi, ha, mint Proust az ő madeleine-jével, én pedig ezzel az infantilis költeménnyel utaztatom vissza a gyerekkorába, miközben arra is rájön, hogy igazam van.

“Kifordítom, befordítom,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Leterítem a bundámat,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Ha megázik is a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Ha rongyos is az a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!”

Ugyehogy.

Mindezen túl ez a lopás, nem lopás dichotómia, hogy mikor, milyen környezetben érvényes az állítás, mikor pediglen nem, fölveti bennem ennek az egésznek a spritualitását. Jelesül, hogy a lopás, mint olyan, egylényegű-e Matolcsyval és az egész csürhével. Az ilyen kétségek Alexandriai Szent Atanáz óta kínozzák az egyházatyákat, ő volt az első, aki azt vallotta, hogy az Atyaisten és a Fiúisten lényegileg azonos. Ezzel szemben Arius eltérő jellegűnek állította a kettőt. Ezen azóta folyik a vita füstölgő máglyák melege mellett.

Mindez azért példa és vitézségből forma számunkra, mert eldöntendő, hogy a lopás, mint szubsztancia csak az Atyaisten, jelesül OVM sajátja-e, s a többiek ebben egylényegűek-e vele, vagy esetükben engedünk Arius felfogásának, és két külön entitásként értelmezzük a kétféle taknyot. Mert, ha a lopás, ha akár Matolcsy foganatosítja is, egylényegű Orbánnal, akkor Matolcsyra tényleg nem mondható ez, nem állítható róla, hogy lop, mert voltaképp az ő mocskos keze valójában Orbáné.

Látszik tehát, hogy egészen messzire el tud jutni az ember, ha csak egy kicsit is nem figyel oda. Magamra vonatkoztatva például az a szorító kérdés, hogy miközben ezen meditálok, hogy az Atya meg a Fiú egylényegűek-e, így azt is meg kell kérdeznem szorító szükségszerűséggel, hogy ezek külön-külön, vagy együtt költöztek-e bele Orbán Gáspárba. Ebből fakadólag és végül aztán, hogy amikor ilyenek járnak a fejemben, akkor bevándorláspárti vagyok-é, vagy pediglen nem. Mert momentán itt húzódnak a határvonalak.

Kásler és a kisdedek

Kásler miniszterelvtárs valami ismeretlen okból óvodába ment. Kampány sincs – bár mikor nincs -, pöttyös labdát sem vitt, sem plüssnyunyót. Tán maga sem tudja, hogyan került oda, mert az egyik képen, amit az MTI kiadott a jeles eseményről, mintha az egyik táncikáló kislány fenekét stírölné. Ez a galádabb forgatókönyv. Ha és azonban nem friss húsról ábrándozik, akkor viszont a semmibe réved, vagy a végtelenbe, Isten arcát keresi a gyermek hátsójában, aki ott ring neki.

Ez eléggé gyomorforgató, bicskanyitogató és hányásízű nekem, hogy táncolni kell a bácsi örömére és tiszteletére, persze még mindig jobb, mint jeges aszfaltra térdelni, mint Csepregen. Viszont van annak valami visszataszító bája, amikor a hatalom gyermekeket bámul, simogatja a fejüket, virágot kap tőlük és az ölébe ülteti őket. Ezek ilyen fokmérők az illiberalizmusban és keresztény-demokráciában, hogy hol tartanak az elátkozott úton éppen, melyik kilométerkövénél a gyalázatnak.

Ha én szülő lennék egyébként, akkor letépném az óvónéni fejét, hogy a saját kölke farkával veregesse azt a kurva csalánt, bár lehet, nem volt választása, és nem kiálthatott pedofilt. A tánc azonban azt is mutathatja, hogy helyeselte ezt az egészet, mint a tavaszon is a kollégája, akit a kedves vezető lepett meg látogatásával. Neki egyébként – mármint egyetlenünknek – gyorskölcsönt kellett fölvennie, hogy kifizethesse az ezért kapott büntetést, és ma is nyögi a részleteket.

Patyi András azonban, aki térden csúszva kért bocsánatot Orbántól, mert törvényesen járt el vele szemben, azóta fölfelé bukott más érdemek miatt. Innen nézvést egyértelmű, kiknek és mért jó egy-egy ilyen pörformansz, a gyerekek meg le vannak szarva, ők a bokréta a hatalom kalapján csupán. Rájuk mutogatva a legkülönfélébb aljasságokat lehet elkövetni, lopni, ölni és rabolni, valamint a jövőre hivatkozva elcseszni a gyerekkorukat is, és tán épp ezen ábrándozott a miniszterelvtárs. Vagy pediglen nem.

Mert még mindig nem tudjuk, mi a redves kutyatökéért ment oda Kásler miniszterelvtárs. Ugyanis, miután táncoltak neki, ő pedig üveges szemekkel ábrándozott, sajtótájékoztatót is tartott, amelyen tudatta a kicsikkel a tutit, miszerint „az óvoda a magyar oktatási rendszer egyik legjobban kifejlődött, legfontosabb eleme”. Ennek sincs túl sok értelme, csak annyi, hogy a gyerekek ne tudjanak aludni ebéd után, valamint, hogy kiderüljön, ez sem tud magyarul.

Ellenben ezen a ponton elkövette ő is a törvénysértést. Ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy nem szabad köznevelési intézményekben semmiféle politikai rendezvényt tartani, amikor ott vannak a gyerekek. Az óvoda, mint nevelési intézmény állapotjáról való sajtótájékoztatós ábrándozás az én olvasatomban politika, ekképp ebben a formájában büntetendő. De ismerve a NER és az általa hozott törvények egészen egyedi viszonyát, ez eszembe sem jutott. Csak egy elsuhanó foszlány volt, kósza ábránd csupán.

Helyébe pedig ez nyomakodott: Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17) – Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Helyben vagyunk. Más fordításban kisdedekről beszél a könyv, így itt nem más történt, mint Káslerhoz engedték a kisdedeket, hogy ő elvarázsolja őket. Mert körülnézett az óvodában, mint “kifejlődött elemben”, hogy hol lehetne monyákolva rontani rajta, és ezen a ponton találta meg. Az orvosok kezet mosnak és tízparancsolatot hajkurásznak, a gyerekek táncikálnak babos szoknyácskában, ahelyett, hogy a homokozóban hemperegnének. Így lesz kerek a NER-világ.

Én már sokféle és nagyon változatos átkot szórtam a csürhére, hogy ki is fogyok belőlük. Be is mutattam mindenféle aljasságukat, de ezen a ponton, amikor kiskölkeket arra kényszerítenek, hogy lökött bácsik előtt illegessék magukat, J. A-t veszem elő, hogy illően sirathassuk magunkat és elcseszett hazánkat: “…És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó…”

Valahogyan ilyen állapotba kerültem máma, és még esik is.

Plüssnyunyó

Tudom, hogy a kerítésen belül élőket érzékenyen érinti az ő lelkükben, amikor arról olvashatnak, hogy idegenbe szakadt véreink mi mindent kapnak Pártunktól és Kormányunktól. Iskolát, óvodát, jogtalan nyugdíjat, templomot vagy stadiont, esetleg a first-, illetve inkább second hand lady kezei nyomán négy tonna elemózsiát. Míg ők, a kerítésen belüli másodrangú állampolgárok, következésképp le vannak szarva, így nyalogatják a kórházi szepszisüket, majd szép csendben megdöglenek.

Mégis, Isten bizony, és itt haljak meg szívre téve kéz, hogy ez az írás csak egy és kizárólag egyetlenegy dolog miatt született meg, ami nem más, mint a hatalmas és titokzatos, ismeretlen és csodálatos, nagy és egyetlen plüssnyunyó. És most nem viccelek, viszont őszintén kétségbe vagyok esve. Mert már nagyapaként is kinőttem a gügyögős korból, ez pedig azt mutatja, hogy öreg vagyok, de ez a kisebbik baj. Ennél sokkal elkeserítőbb, hogy nem tudom, mi a rosseb az a plüssnyunyó, ami készség babákat hivatott boldoggá tenni.

Nekik való jószág, mint írja az újság. A vizsevébé minálunk száz évig tartott – vagy talán még most is -, a családok éve sem bír véget érni sohasem. Erre hivatkozva állít össze hatezer szeretetcsomagot Pártunk és Kormányunk, vagy személyesen Szili Katalin két baloldalt ekéző megszólalás közt, mint az ilyen ügyek orbánilag felkent felelőse. Babacsomagokat kapnak a kerítésen túliak mintegy százhúszmillió pénz értékben, mert mindjárt uniós választás lesz, tán azért. Meg Trianon, és tán Soros. Jó, még Gyurcsány, ennyit engedek.

Viszont tényleg feledjük a rosszmájúságot, mert ez a százhúszmillió NER-i léptékkel nézve kutyatöke vagy fülzsír, ennyiért például Mészáros Lőrinc le sem hajol. Nem is nyerte meg a tendert, mert nem jelentkezett. Egy reklámügynöki kft. igen, és el is fogadták az ajánlatát, míg azonban egy kereskedelmi kft.-ét meg nem. És ez is mutatja a kekeckedőnek, milyen felkent célt szolgálnak a nyunyók, hogy valamely elvtárs vagy a nagymamája szomszédjának a barátja gyarapodásáért írták ki a dolgot, mert mért másért.

Ellenben félrevezetem a nyájas olvasót, hiszen plüssnyunyóról szóló kiselőadást ígértem neki, aztán össze-vissza csapong a képzeletem, mert húzom az időt, akárha a készületlen diák. Nyunyóról nem ír a Brehm, nem szól Lázár mese, sőt, ilyet még Csukás István sem álmodott, míg viszont Lesbőltámadó Ruhaszárítőkötelet meg igen, hogy teljesen meg legyek zavarodva. Mégis nyunyót kapnak a trianonos, levélben szavazó kisdedek, akik még fel sem sírtak, még nyakukon a köldökzsinór, de már Wass Albertet szavalnak.

Ez otrombaság volt, és azért, mert egy kicsit – csak egy egészen kicsit csupán – föl vagyok úgymond zaklatódva, hogy mi mindenre ki nem terjed Pártunk és Kormányunk soha el nem múló, lankadatlan figyelme. Hogy például egy kerítésen belüli gimnazista lány sorsa, tanulmányi eredményei és nyelvezetének zamata is mennyire érdekli őket. Igaz, ő nem nyunyót kap a pakkban, hanem selyemzsinórt, mert nem magyar, míg a kerítésen túli kisded viszont igen. Mert ilyen bonyolult a világ.

Ebben a másik csomagban viszont szó szerint és darabszámra a következők lesznek idegenbe szakadt vérkisdedeink számára: anyatej tároló-itató pohárszett, babafésű és hajkefe, rágóka, fogdörzsölő, kis plüssnyunyó kendővel, láblenyomat-levevő szett, babatakaró, orrszívó porszívó és rágható könyv. A nyunyón kívül az én képzeletemet a láblenyomat-levevő szett és a rágható könyv ragadta meg. Tudnék mesélni róla sokat, viszont lehet, nem felelne meg Bayer Zsolt érzékeny, angolkisasszonyos füleinek.

Ilyen megfontolások miatt mindenkinek megengedem, hogy úgy csapongjanak a gondolatai, ahogyan csak akarja, és mind az összes olvasó olyan átkokat szór, amilyet csak óhajt. Hogy felpezsdítsem a szókincseket, ehhez tessék még azon is morfondírozni, hogy Szombathelyen gravírozott ezüstkanalat kapnak az újszülöttek. Én pedig a nagyobbacskáknak aranyozott éjjeli edényt osztogatnék Orbán Viktor Mihály képmásával, hogy nagyobb kedvvel szokjanak rá a konszolidált szarásra. De ez gusztus dolga csupán.

Polgári tűzifa

Még a tavaszon, a választások előtt egy nappal Orbán Viktor Mihály tizenkétezer forintot ígért minden olyan rászorulónak, aki tűzifával védekezik a megfagyás ellen, hogy a tavalyi év végéig kifizeti nekik, ezt ígérte. S mivelhogy Magyarország jobban teljesít, háromszázhetvenkétezren (372.000) jelentkeztek is érte, de cseszhetik. Nem kaptak semmit a szavazatért cserébe, Pártunk és Kormányunk 2019 végéig meghosszabbította a kifizetés határidejét, tehát azt mondta, majd, egyszer, valamikor. Ha jó leszel.

Addig még lesz két választás ugyanis, egy ilyen uniós meg egy önkormányzatis, és lehet, megfejelik még a mézesmadzagot egy zsák krumplival vagy egy kifestőkönyvvel, ezeknek tök mindegy alapon. Mindeközben persze fagyogatnak meg a polgártársak. Bár nem bizonyítható, hogy amiatt, mert Orbán hazudott – megint -, és lócsöcs van, nem tűzifa, de köze csak van hozzá. Mint ahogyan nincs ok-okozati viszony a között, hogy Orbán szarért-hugyért zabálhat a várban, mások pedig kakaós csigát lopnak. Aztán mégis, ha odafigyelünk.

Az egyiket most büntetik, a másikat későbben fogják és nagy nyilvánosság előtt. A hazudós tárgyalását közvetíti majd az MTVA, mégpedig olyan lelkesen, mint most mondjuk a Nógrádit vagy más mókamestert, mert semmi sem örök. A hal sem és Jónás sem. Kis színesként még idézzük fel, midőn a nyugdíjak kifizetése késett, Rétvári örömhozó azt ecsetelte, hogy a nyugdíjasok mennyire jól jártak, mert már a megemelt nyugdíjat nem kapták meg, illetve késve. Erre élvezett el a Bence.

Ezen is lehetne egyet morfondírozni, hogy ki mennyi emelést kapott, most azonban a polgári értékekről lenne szó. Mert az önkormányzati választások előtt – amire majd ígérnek megint – Szombathelyen kitört a parasztgyalázat úgy polgárilag. Mert Molnár alpolgármester lehetővé tette, hogy a helyi sorosisták megfúrják a rabszolgatörvényt, s emiatt őt Puskás polgármester és mi gauleiterünk, a gukkeros Hende kiátkozták. Már vágják a fát a máglyához, amelyen majd a Fő téren megsütik őt.

Megfosztották alpolgármesteri jogaitól, ami miatt lehet, nem lesz költségvetése a városnak, de ez is mindegy a Fidesznek, pusztuljon minden, ha nem nekem fütyöl alapon. Majd osztogatnak kakasnyalókát meg Orbán mellszobrot, térkövet vagy szappanbuborékot, mindegy is: ellenben most bukták el a várost, csak még nem tudják, és engemet sem érdekel igazán. Ennél delikátabb, hogy a helyi nyugdíjasok számára Molnárt úgy próbálják patásördögnek festeni, hogy megkapta a stigmát: elárulta a polgári értékeket.

Ettől a dumától pedig nekem fenséges jókedvem kerekedett, csapkodnám a térdemet, ha nem fájna, csak sajnos mégis. Az a delikát viszont, hogy a szombathelyi lakos/polgár, de még a megbélyegzők sincsenek tisztában azzal, mit jelentenek ezek a polgári értékek anyagi, nyelvi, kulturális és erkölcsi szempontból, mert egészen biztosan nem két szobát, három gyereket meg négy kereket. Sőt, még csak nem is Szent Mártont, aki itt a csapból folydogál nekünk végtelenítve.

Hende volt Orbán jobbkeze annak idején a polgári körök szervezésében, és a jelek szerint ebben benne is ragadt már végleg. Nem véletlen, hogy ezerrel teper a felszínen maradásért, mert nem érti meg, hogy annak idején sem polgárokat gyűjtögetett, hanem hívőket toborzott, viszont ennek az ideje már rég lejárt. Az egyház felépült, az Isten megszületett, ilyen avítt dolgokra, hogy polgár, szükség nincsen, mert most már munkaalapú a társadalom, valamint kisnyúl és csak a foci.

Hende eszerint rezzenetlen arccal polgári értéknek nevezi, hogy a munkaadó halálra dolgoztathassa a beosztottját. Kissé bizarr értékválasztás, de csodálkozni nincs mit. Mert tán nem nevezhető polgári értéknek a lopás, a hazudozás, az elesettek üldözése sem. Keresztényinek orbáni értelemben csak-csak, ha már minden egész eltörött, viszont, aki nem a birodalom, következésképp Orbán érdekein keresztül szemléli a kajla világot, az nem a polgári hadovát tagadta meg, hanem épp ellenkezőleg, csak be kéne csukni a tátott szájakat.

Új korban élünk ugyanis, amely még névre vár. Úgy száz év múlva találnak is neki bizonyára, amikor összeillesztik a feudalizmus, a fasizmus, a rekatolizáció és az ész alkonyának elegyét. De, hogy abban a polgár szó nem szerepel majd, az is hétszentség. Főleg nem abban az értelemben, hogy az ember reszketve várja a tűzifát Orbántól, amit viszont soha nem kap meg. Így kapcsolódik egymáshoz tehát redves országunkban egy gukker, egy bicikli, amellyel fát lopni indulnak, és a csülök a zsírfoltos bablevesben. És ez már maga a költészet.

Húha anyánk

Amikor Bayer Zsolt veretesen ocsmány nyelvezetű írásműveiért megkapta a maga birodalmi keresztjét, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nem aggódott. Amikor az Orbán seggéből kilógó médiatermékek kitartott firkászai, a mindenféle sajtóklubok és félórák meg más uszító, fröcskölő meg habzó nyálú kurvaanyázásai elárasztották az országot a szeretet jegyében, akkor sem volt különösebb baja a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének.

Zárójelben annyit, aki a homlokára írja, hogy értelmiségi, és még pláne keresztény is, az az én olvasatomban minden aljasságra képes. Az ilyenek szoktak befogott orral belerúgni a koldusba, meg kiírni a templom ajtajára, hogy azokat ne etessék a Krisztusban testvérek. Volt nekem egy cimborám, aki készíttetett egy névjegyet, amin ez állt: Kovács István, segédmunkás. Ez az önmeghatározás már karakán és komilfó, benne van, hogy a gazdája milyen biztonsággal viseli az életet, sőt, még érzéke van a szarkazmushoz is.

Éppen ezért és még továbbá, kérdés, hogy valaki mitől értelmiségi, hogy erről adnak-e papírt, hogy Bibó az volt-e munkásruhában? Vagy, hogyha keresztény, akkor miért marxista terminológiát használ az önmeghatározásra, és azt még végig sem gondoltuk, mitől keresztény. Ha Orbán is az, akkor persze nincsen kérdés, akkor helyben vagyunk, meg akkor is, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége azidőtájt tartotta fontosnak megszólalni a magyar nyelv tisztaságáért, amikor sláger lett az O1G-ből.

Így aggódnak ők:

“A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vezetősége és tagsága aggodalommal tapasztalja azt a folyamatot, ahogyan a magyar közbeszéd az elmúlt években egyre inkább eldurvult. A legfőbb közjogi méltóságokat, a vezető politikusokat és a közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő szóhasználat sajnos mindennapossá vált…Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.”

Ez derék dolog, dicséretes szorongás, viszont semmi köze az élethez. Gyermekeink, a keresztény kisdedek feltehetőleg nem politikai nagygyűlésekbe kábulnak bele, sokkal inkább a testnevelésbe ojtott hazafias nevelésbe hittannal fűszerezve, midőn aztán analfabétaként ájulnak ki az iskolapadból. Az oktatás elkáslerítása ellen szava nincs az értelmiségieknek és pláne keresztényeknek.

Másrészt pedig, midőn a nyelvért aggódunk, nem ártana utána nézni, hogyan működik az, mint valami élő organizmus. Hogy egyrészt a való világból fakad, azt ábrázolja, s ha az a világ mocsokkal terhes, akkor a nyelv is elaljasul. Ekképp abban igaza van a keresztény értelmiségieknek, hogy “aki szelet vet, vihart arat”, ugyanis Orbán Viktor és nertársai bűnei óhatatlanul hozzák ki az emberből a kurvaannyázást. Ezen túl forradalmakban sem szoktak illemórákat tartani, hogy aszondja, szíveskedjék a bitó alá fáradni kedves vezető, hanem fölrántják a lámpavasra.

Orbán Viktor Mihály szokta volt mondani, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, és most sincs ez másként. Kilenc éve gyűlik a népekben az elfojtott indulat, ami nem kukckómackós versikékben szokott utat törni magának. Ezt mutatja nekünk Hasek is:

„…- Úgy látom, ön káromkodik – mondta komoran a fanatikus. – Szokás kérdése – felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni…”

Vizsgálat tárgyát képezné még, hogy a közönséges beszéd – mint a Keresztény Értelmiségiek írják -, vagy Orbán Viktor ássa-e alá a demokrácia alapértékeit, továbbá, ha ezért őt O1G-nek nevezik, akkor az trágárság-e. Aki ezt használja, nem egy szaporító testnedvet lát maga előtt ugyanis, hanem vezérünk köpcös-trottyos visszataszító alakját. Mert a hangalak és a jelentés többnyire nincsen kapcsolatban.

Így kérdés az is, ez egyáltalán sértő-e, és ismét Svejket hívom igazam alátámasztásául, aki a fogdavagonban ekképp okoskodott:

„…Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?…”

Na, ugye. Viszont az is érdekelne, a mai közbeszéd milyen vallási szimbólumokat mocskolt be, hacsak nem a szánkó az, továbbá, hogy a közjogi méltóságokat mért ne lehetne illetlen szavakkal ábrázolni, ha megérdemlik azt, illetve csak azt érdemlik. Nem jó, ha hamis ájtatos mázzal vonjuk be a világot, és a seggünkből böjti szelek fújnak, valamint eltartott kisujjal hörböljük Orbán vizeletét.

Gyermekeink pedig nem a tüntetéseken tanulhatnak ocsmány beszédet, hanem a stadionokban, még szerencse, hogy nem járnak oda, sőt, még apáik sem. Végezetül, a szar akkor is ugyanolyan büdös, ha bélsárnak nevezzük, az Orbán takarodj pedig keményebben hangzik, mintha úgy mondanánk, eridj a picsába, holott ugyanazt jelenti. A húha anyád is csak kurva anyád, ha kifordítom, ha meg be, akkor is.

Mindezzel csak annyit akartam elmesélni, hogy az élet nem habostorta, a koldusok nem angolkisasszonyok, az “értelmiségi” nem attól az, ha a hamut mamunak mondja, a keresztény pedig nem azt jelenti, hogy föltartjuk a feszületet. Hanem azt, hogy lehajolunk a szenvedőhöz, aki azért káromkodik, mert már nem bírja elviselni az életet. Minden más mellébeszélés, haszontalan és hamis. Minden, ami a zsarnokot védi, átkozott. És most mindenki azt gondol, amit csak akar.

A halál hetvenkét órája

Gyurcsány elvett egy havi nyugdíjat, és pokollá tette a nyugdíjasok életét. Mondta a Fidesz közleményben 2019. január 13-án, vasárnap, amikor kicsit engedett a fagy, de azért felhős idő volt. Ezt a Gyurcsányt azért tartották fontosnak közzé tenni, mert 2019. január 11-én, pénteken, akkor még kemény mínuszokban a Fidesz kormányzás kilencedik évében a nyugdíjasok nem kapták meg a nyugdíjukat, holott meg kellett volna.

A közszolgálati televízió egyébként erről nem tudósított és azóta sem, csak a sípályákról akkor, biztosan egészen pragmatikus okokból. Úgy vélhette, aki nem kapta meg, az úgyis tudja, mivelhogy üres a zsebe – meg a gyomra -, a többieknek meg mi köze hozzá, mert sorosmigráncs és jobban teljesít. Nem kell feleslegesen feszültségeket okozni, ha Orbán Viktor Mihály úgyis megvéd a bajtól, az élet pedig közkeletűleg csodaszép.

Működött a taktika. A szomszéd Józsinak a postás hozza a pénzét, utoljára december elején kapott, így már egy hete tarhálási üzemmódban van. Szombaton meglátogatta Éva barátnőjét, aki szintén nyugdíjas, de ő nem tudott segíteni szorultságán, mert nem kapott pénzt Orbán Viktor Mihálytól. Józsi nem hitt neki, azt mondta ilyen nincs, mert ő Kossuthot hallgat és M1-et néz, és ennyit tud a világról. Egyébként nagy Orbán fan, kicsit egyszerű a lelkem.

Elmagyaráztam neki, hogy ilyen ugyan nincs, és mégis van, aztán adtam egy kis lóvét fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Így lettem Éva helyett Évája, Orbán helyett Orbánja. Nem minden nyugdíjas ilyen szerencsés azonban, vannak magányosak és szerencsétlenek, betegek és lét peremén tántorgók, akiknek ez a péntek olyan lehetett, mint egy jól irányzott gyomros, mert rossz volt a logisztika. Illetve az jó volt, csak szar került a propellerbe.

A nincstelen nyugdíjas-logisztika úgy néz ki, hogy az alattvaló kiszámolja az aprót, rakosgatja ide-oda, és a következő nyugdíjig úgy húzza ki, hogy éppen lenullázza magát lisztből, zsírból, kenyérből, egyébből. Péntek reggelre már semmije sincs, ámde fütyörészve ébred, hogy máma szüret lesz, mert jön a pénz, és lehet menni a boltba csirkelábat venni. Olyan reményekkel teli tud lenni ilyenkor a várakozás, és letaglózó a csalódás.

Amikor ráébred az ember, hogy nincs megváltás, és arra hétfő reggelig kell várni, tehát hetvenkét órát. Nyugdíjasa válogatja a reakciót, ki sírdogál, ki kurvaanyázik, ámde egyik sem dicséri az urat, és péntek estére már állapotba kerül, amiről amúgy magunk közt szólván sem Orbánnak, sem a csürhéjének, de még Gyurcsánynak sincs halovány fingja sem, ezért mesélek nekik róla. Meg az összes szarházi politikusnak is, hogy legyen nekik jelentés a holtak házából vagy az egérlukból.

Görcsbe tud rándulni az ember gyomra, amikor megtudja, hogy kiszolgáltatva az élet kegyetlenségének egy picit még szenvednie kell – hetvenkét órát -, ilyenkor olyan, mintha tökön rúgták volna az embert, és olyan aprónak érzi magát meg tehetetlennek, amilyen valójában is. Viszont most benne csücsül a semmiben, annak a közepében, és ráérez, mire utalt J. A., mint költő mire gondolt, amikor papírra vetette, hogy aki szegény, az a legszegényebb.

Nem is az éhezés, mert azt könnyen abszolválja az ember. A három nap az smafu, az semmi, könnyed fütyörészés. Nem akarok dicsekedni, de van autentikus tapasztalatom kajla életemből fakadólag. És nem az az úri passziós éhség, hogy méregtelenítés, léböjt meg fogyókúra, hogy ehetnék, de nem teszem. Hanem a húzós, hogy ennék, viszont nincs mit. Ilyenekről is vannak ismereteim, ha lesz egyszer egy romantikus fél órám, majd elmesélem.

És nem is a lételméleti éhség, amit Faludy György úgy ábrázolt, hogy nem a gyomra éhezik az embernek, hanem az egész teste, a szervezete neki. Nem is erről van szó, hanem ilyen mindennapos kis gyomorkorgásról, ami megeszi a lelket. A kilátástalanság, hogy mennyire másképpen bír sütni ilyenkor a nap, és mennyre másként fütyöl a madár, hogy mennyire egyedül van ilyenkor az ember. Ezt csak egy hörgő Tom Waits tudja elmesélni, és a nénik fátyolos szemei.

Erről szólt a péntek, meg a szombat és a vasárnap, a halál hetvenkét órája. Miközben pedig Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs meg a haverjai a várban zabálták a háromszáz forintos csülkös babot. Gyurcsány, ja. Meg a Soros. Lehetett volna itt előadni egy Tiborc panaszát, viszont nem szeretem a színpadias dolgokat. Most is azt mondtam, hogy a kurva anyátokat, csak részletesebben. Viszont, polgártársak, máma hétfő, irány a bót.

Kenyér, tej, megminden. Ám soha ne feledjétek ezt a hetvenkét órát. Hogy kinek köszönhetitek. Megvan? Köszönöm.

Németh Szilárd rendet rak

Tessenek elképzelni Németh Szilárdot kendővel a fején, annak búbján összekötve, mint a fogfájósoknak, valamint ujjatlan, virágmintás otthonkában, mamuszban és tollsperűvel a kézben. Vagy inkább ne. Nekem is azért képződött ez a látomás a lázas fejemben, mert ez a mi hősünk takarítani akar. Igaz, nem a porcicás nappalit, hanem az országot pucolná meg, imporítaná ki belőle a neki nem tetsző alakokat, így hát, téged is, nyájas olvasó, ha ilyeneket olvasol.

A dolog ebből fakadóan egyáltalán nem nevetséges, viszont borzasztó. Főleg azért, mert otthonkás képet ugyan nem, de barna ingeset találtam róla, s mivel erős érzékem van a szimbólumokhoz, az is eszembe ötlött, hogy ez egyáltalán nem véletlen, és mért is lenne, ha semmi nincs ok nélkül. A fasiszta rohamcsapatok divatszíne ugyanis az SA-óta a barna, s már csak ezért is jól áll Szilárdunknak ez a cucc. Viszont nem színekre alapozok világnézetet, úgyhogy nézzük, miből élünk.

Németh Szilárd habitusának megfelelően elbődült, ennek ellenére tagolt mondatok jöttek ki a száján, miszerint: “A Soros-birodalom álciviljeit azért tartják fenn, hogy a globális nagytőkét és a politikai korrektség világát átnyomják a nemzeti kormányok fölött. Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani, és azt gondolom, hogy el kell innen takarítani. És most ennek, úgy érzem, eljött a nemzetközi lehetősége Donald Trump amerikai elnökké választásával.”

Ennek már szaga van, polgártársak, valamint történelmi beütése a globális nagytőkével és a politikai korrektséggel, meg főleg a pucerájjal. Mi több, míg eddig azt hihettük, csak az ötös számú tagkönyv szólít fel fizikai erőszakra, most már a NER emblematikus figurája is. Másképpen értelmezni ezt nem lehet, másrészt és mellékesen édes Istenem, mi van ott, ahol egy Németh Szilárd embléma lehet, márpedig az. És akkor ez van: homokos, füves, vizes sík, meg hozzá a nézés, biccentés.

Viszont ismételjük el még egyszer, nehogy az a vád érhessen, hogy csak a levegőbe beszélek, és az ujjamból szopom az ítéleteimet, miszerint ez egy fasiszta csürhe. Tehát, polgártársak, a fasizmus jellemzői az alábbiak: önkényuralom, a vezérelvűség, a politikai hatalom antidemokratizmusa, a szólásszabadság és a gyülekezési jog korlátozása, a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése, a munkásszervezetek betiltása és elnyomása, a militarizmus, a totális uralom a gazdaság, a kultúra és a társadalom minden szegmense felett.

Minden olyan rendszer, amely ezeknek a kritériumoknak megfelel, fasisztának nevezhető. Ez nem újság, csak mégis. Ezek jellemzőek a NER-re? Igen. A NER fasiszta tehát? Igen. Ugyanis polgártársak, fasiszta az, aki fasiszta módon érez, gondolkozik, szaval, cselekszik. Ez a lét határozza meg, hogy valaki fasiszta-e, vagy sem, nem pedig, hogy valaki annak vallja-e magát, vagy sem. Németh Szilárd a fasiszta rendszer emblematikus alakja, és, amint látszik, gondolatisága is ehhez korrekt. Ütni akar.

Gazdája, OVM a választások előtt megígérte, hogy elégtételt fog venni. Mivel ő beszari alak, ilyen tulkokkal, mint a rezsibiztos, mondatja ki, ami a sötét lelke mélyén lapul. Most újra választás lesz, ez az uniós, s ez is élet-halál kérdés a Fidesz-nek, így ennek megfelelően viszonyulnak hozzá. Ha nem tartják elégségesnek még a számítógépek sajátos működését sem, akkor fenyegetnek, miként ezt most Németh Szilárd is megtette, s előtte még számos elv- és párttársa is.

Németh Szilárd ebben az új köntösben Ernst Röhm képét idézi meg bennem, az ő csapatai is azért voltak, hogy terrorizálják a társadalmat. Németh mintha egyre jobban hasonlítana is hozzá (külsőleg is), azzal a különbséggel, hogy neki nem szabadcsapatai, hanem szervezett hadserege van. Tankokat vesz, fegyvereket gyárt, és a butaság bátorságával monyol velük. Ismerjük, ha valamit beletesznek a fejébe, az ott zakatol az új jelszóig. A rezsivel is elvolt, most katonásat játszik.

Ez viszont egyáltalán nem tréfadolog, ha látjuk, ki számít ma ellenségnek. A civiltől a tüntetőn át a diákig mindenki, aki él, és nem ők. S mivelhogy a kereszténységből annyit tudnak, ha pofán vágnak valakit, az odatartja nekik a másik orcáját is, mint eddig mindig. De ha a proletár öntudatra ébred, mint annak a jelei manapság mutatkoznak, akkor abból legalábbis polgárháború lesz. Annak kell lenni, ha Orbán és a lázadók is következetesek. Itt tartunk most, nem épp sehol.