ELADÓ A MAGYAR TÖRTÉNELEM – a kisváros új monumentumot épít

Jó pénzért persze!
A helyzet az, hogy a nagy történelmi arcképcsarnok szinte naponta bővülhet – valahogy úgy hozta a sorsunk, hogy szinte bárkiből lehet mártír. Van rá! Nem számít, hogy korábban semmit sem hallottunk legendáiból! Csak az egyetlen és „megfelelő” politikai háttér, meg persze ennek nyomán fix havi apanázs szükségeltetik, hogy előbb-utóbb kiderüljön – jóságos nagyapánk patrióta, lánglelkű hazafi, köztiszteletnek örvendő jótevő, esetleg hős volt, akinek nevét nem illik elfelejteni!

Felháborító és borzalmas elvárás, az aljasság legjobb példája, amint a mai kor szerencselovagjai hirtelen legendákká magasztosuló elődöket rángatnak elő az eddig – ki tudja miért – lezárt szekrényekből!
Ha a terv készen van, már csak néhány telefon, esetlen személyes látogatás szükségeltetik, aztán megerednek az ötvenhatos mariskák pénzcsapjai – dübörög a soha nem múló ötvenhatos emlékév, s ha jól muzsikál a következő esztendő választási gépezete, ez a dolog még éveken, évtizedeken át így maradhat!

Mari meg fizet, mint a katonatiszt! Aztán a Stefkapisti brigádja majd megírja hozzá az aktuális történelmi leckét…

Ja, és talán a legfontosabb: senki nem fog ellenhuhogni! Olyan szemtanú, aki esetleg bizonyítani tudná, hogy a felbukkanó hős, a sosemvolt mártír még véletlenül sem tett semmit azzal kapcsolatban, amiért felmagasztalják – nem létezhet! Mindenki halott, mindenki arccal lefelé, szögesdróttal összekötözött lábakkal szundikál – ugyan, kinek volna esélye fellépni a történelem meghamisítása ellen!

Dózsa László ámokfutása – melyben egy vadidegen fiú képe alá bátorkodtak felírni a színművész úr nevét – jó példa a szélhámosság lehetőségeire. De persze hetente akadnak Széna tériek, meg Corvin köziek, akik mostanában jönnek csak rá, milyen keserves harcokban védték szeretett hazájukat – s a „srácok” körül sertepertélő fruskák is idővel hon-anyákká magasztosultak… még olyan is akad, aki ezt a magyar parlamentben gyakorolhatta!

Hölgyeim és uraim! A helyzet az, hogy eladó a magyar történelem! Ha akad az ismeretségükben pár istenközeli káder, vagy, ha véletlenségből éppen ez ügyben – ezekben a színekben – tetszenek domborítani… lehet felépíteni a nagyapit! Nem számít, hogy az öreg azt sem tudta, mi fán terem a forradalom, nem számít, hogy később rokonszenves munkásőrként, vagy éppen pártmunkásként gyűjtögette a kitüntetéseket! Most lehet belőle ötvenhatos hőst faragni, mártírt, akinek leendő emlékműve előtt évről évre lehet majd keserves dalokkal, meg harcias versekkel idézni a semmit!

Hogy miért éppen most és itt van helye az írásnak, vagy éppen a szólásnak? Nos, a verebek, ezek a derék, soha el nem inaló szürkécskék éppen arról csiripelnek, hogy kedves szomszédságunkban ötvenhatos emlékhely készül! Ami eddig volt, az hátrébb lép, lesz új monumentum, rajta a névvel. És mert kultúrnemzet vagyunk, már a régi, jól bevált táblát sem applikálják majd az emlékmű oldalára: köpködni tilos!

Budibuli

Dezső már éltes egy disznó volt magunk közt szólván, és nem is szerették őt igazán a zemberek, a kutyák meg pláne nem, de ez egy másik történet. Mindenki tudta ezt, hogy Dezső egy bunkó, egy kőkorszaki szaki, és mindenki hallgatott is róla, de senki nem tudta, miért. Valami kimondatlan egyezség született a hátsó kert lakói közt úgy húsz éve, hogy Dezsőt nem bántják (Malacka szerint bánccsák, ki tudja már az emmi iránymutatásai közt), szóval, hogy békén hagyják. Olyan jól nézett ki a trágya tetején, föss egy disznó volt, tokája, hasa csüngése böllérek álomvilága. Mondta is a macsek, hogy elmegy ecsetért meg gyurmáért, hogy Dezsőt aztán szoborba meg vászonra kalibrálja a leendő kettőegészegyes szaporulat ámítására, de a hülye kakas lekukérkolta ezt is. Neki olyan gyurcsányfeje volt, de ezt senki nem tudta, és ebből fakadón észre sem vette se a kacsa, se a liba, meg a hülye tyúkok sem, és mindebből az fakadt, hogy a macsek már megint hazudott, viszont éppen ezért mindenki nagyon boldog is volt, hát hogyne. Nézték, mindenki együtt, ahogyan Dezső ül a szarok csúcsán, és, akár valami nyomtató, préseli ki a halomból a lét, amelynek ótvar szaga volt, a kiscsibék meg alig is tudtak odébb tipedni, hogy ne érjen a csőrükig a sár, de a Dezső le se szarta ezt az egészet, csak pofázott egyre. Mondta a baromságait a trágya tetején, a kakas taraja lekonyult, és a birka is csak annyit tudott mondani, hogy „He”. A csibék ámulva lestek, hogy jé, ez megtanult beszélni, de á, dehogy. Csak leesett az álla, és elgurult. Így nézték ők közös örömökkel a Dezsőt, amikor megcsikordult a ház ajtaja is, és abból panelprolik kis csapata pergett ki a napvilágra, az egyik kezében fémesen csillogott a frissen fent kés, és senki nem tudta, mi a lófasz lesz ebből, kinek a torkát vágják át, kinek a fejét basszák neki a háznak, egyszóval, hogy ki fiának lesz azonmód kampec, ha dolores nem is, és nem mennyország, de legalább hullaszag. Mindenki menekült. A csibék, kacsák, birkák és más mélyfagyasztott áruk, mind az összes szerteinalt, hogy mentse kis ideig a szaros életét, így volt nekik jó, és aztán így lesz vége a világnak, ha nem is tudjuk. Mostmég. Ámde így lesz. Így alakultak a dolgok az udvarban, és a Dezső ebből semmit nem látott az ég egy világon. Ott ücsörgött a trágya csúcsain, ajkaival megszólítva a csillagokat is, mikor az egyik panelproli elkapta az ő fenséges lábát, és húzta volna le a teszkós mocsokba alá, hogy megtudja, mi az élet, még a halál előtt. Dezső azonban éber volt, húgyos lábát kiszabadította, kiiramlott a szorításból, és az egyetlen menedékben csapta magára az ajtót, amely a budi volt, tisztesség ne essék szólván, és az mti se tudja meg. Ott ült hát hősünk zihálva a világ budi közepén, és, hogy sírt e vagy sem, azt még a kacsák sem tudták, ám a legyek ott kvaterkáztak az orra közepén, és a panelprolik – egyikőjük késsel, ezt el ne feledjük -, szóval ők nekiláttak nyitogatni a klozet ajtaját. Tisztára dili.

Inquisitio haereticae pravitatis

Most, hogy az új elit – amelynek zsinórmértéke például Németh Szilárd – a maga lehengerlő intellektusával bekvártélyozta magát a Kárpátok alá, és rohadtul otthon érzi magát, akár házmester a pállott, húgyszagú lépcsőházban, egészen sajátos lélekállapotba került. Mind, az összes helóta, valamint Spongyabob.

Nehéz ezt megfogni, csak a tapasztalat taníthatja a felőle való elmélkedést, ilyenből viszont bőséges a felhozatal. Minden napra jut egy mese. Éppen ezért volt szükség például Czeglédy szíjon való vezetgetésére is, hogy kis időre meglegyen az origó, amelyből kiindulva el lehet söpörni a világ alkalmatlan egyedeit, ergo, a Fidesz-en kívül mindent, és legfőképpen mindenkit.

Homokos, füves és vizes sík lesz az, ahová robog a kisvasút, amelynek állomásai mocskosak, ürülékkel és okádás tócsáival terhesek, de ez egyáltalán nem nóvum, ezek ezt tudják, ez jön elő belőlük olyan természetességgel, ahogyan kikelet előtt egy órával megszólalnak a rigó polgártársak.

Ha már a latin-görög tudatú Németh eszembe jutott, folytatnám is vele, mert megéri. A Czeglédy-saga kapcsán olyan bűnlajstromot vizionált a markáns arcélével ő, hogy a Népbíróság Pelikánt már meg sem környékezné, békaemberekre sem lenne szükség, semmire egyáltalán. Ha Némethen múlna, holnap vinnék akasztani, hajnalban, aztán tégedet is, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Pedofílián és a terrorizmuson kívül szinte minden szerepel a rezsi-étlapon, de még az is meglesz, ha jól odafigyelnek. És mégsem ez az igazán érdekes, hanem a stíl, az előadás csökött tudattal terhesen, hogy a birkózó, és az összes haverja már annyira otthon érzi magát ebben a világban, hogy nekiállt szarni a spanyolviaszkot, mert a segükben is felyük van, vagy, mert helikopterek.

Aztán továbbá még, hogy ebben a nagy homepartiban az összesnek nőtt legalább három feje, így egy személyben hozzák nekünk a vádlót, a bírót, és az ítélet végrehajtóját is. Most állnak össze épp valami furcsa szimbiózissá, vagy mi a rosseb, már nem is tudható, mert eltakarja a pelyva.

Fogják ezek a saját mészporos agyukat, és telefújják a világot, kezükben feszület, az tolják az áldozat képibe, s mondják, üvöltik, hogy ismerd be, akkor jó lesz a lelkednek. A spanyolcsizma máma így hangzik: “Várjuk a szocialista nagyhalak vallomását, szólaljon meg most már végre, és mondjon igazat Botka, Molnár és Ujhelyi!”

He? Fasza a kutyának? A Schmidt Mária intézmény kénköves falai közt a leendő tetem képibe toljuk a feszületet, hogy valld be bűneidet, és a lelked megmenekül, miután alád gyújtottuk a rőzséket, akárha Giordano Bruno segge tövébe, vagy netán ha előtte kivertük a fogazatod a vallató lámpák fényénél ÁVH-módra, vagy mi a rosseb?

Vallja be? Mi ez itten? Inquisitio haereticae pravitatis (panelproliul inkvizíció), tehát a tévelygő eretnekség kinyomozása? Tanainkat tán vissza is kellene vonni, és a feszületet reszkető ajakkal csókolni, miközben szivárog fölfelé égett lábkörmünk fenséges illata, sőt, a bűnös nyelvét is kivágják, hogy sülése közben ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez?

Ez megy most már, és az is tudható, miért. A templomosokat is azért abáltatta meg a negyedik, szépséges Fülöp, mert köllöttek neki a kincsek, aztán ráfogta az eretnekséget a nyuszira, mint most is. De ennek oka van és indoka. Hogy Joe Strummer (The Clash) kéretlen szavait idézzem: „All the power’s in the hands/ Of the people rich enough to buy it.” Tehát orbánul: „Minden hatalom azoknak a kezében van, akik elég gazdagok, hogy megvásárolják”

Értjük hát Mészárost is alaposan, csak ez nem a szavannák vidéke, vagy tán mégis az. Az evolúció visszaforgott, és újra az erősebb kutya baszik, ha csálé is a farka. Most már tényleg nem tudom, hogy ezervalahányadjára miért mondom el újra meg újra ugyanazt, hogy J’acusse, pedig nem is vagyok egy Zola, csak egy utazó, aki arra kéri Buddhát, hogy engedjen azért még beszélni, míg el nem jő a cethal. Ti viszont jobban odafigyelhetnétek a kuplerájra, mert bűzlik a madám valaga. Momentán nincs több közlendőm.

Clash

Vasárnap, a kíméletlen örök vasárnap csillagsugarak csöpögtek alá az égből, mint a higany, vagy petróleum, bepatakzottak a függönyök mögé, át a redőnyök résein hömbölögtek a padlóra, fénytócsákkal, fényfolyamokkal üldözték a macskákat, akik holtra válva, fatutajon eveztek a szürke sarokba a pókok mellé, és minden cseppfolyóssá vált. Aztán megdördült az ég, a szél emberfejekkel játszott, és a Józsik térdig tapodtak az olvadó aszfaltban, amely, mint valami meleghengermű okádta vissza az eső gőzeit. Mondom, valami nagy ünnep volt, és a hívek templomokba mentek. A torony csálé keresztjébe villám csapott Zeusz ujjain át, az elektronyosság lekúszott a földbe, a jámbor alattvalók vihogva, gumicsizmában tapodtak a frissen támadt cunamiban, és Terus néni, a drága Terus néni egy pillanatra találkozott az izgága Jézussal, mert nem a játszós, hanem az ünneplős kalucsnit öltötte magára, hogy abban imádja az urat, s amint a lábbeli lukas talpán átiramodva a töltés elérte ritkás haját, az is égnek meredt, ágaskodott a teremtő felé dicsérni azt, és a földöntúli erőktől műanyag, pállott ízű fogsora a pocsolyába toccsant, de még ott is, a szájüreg menedéke nélkül is csak mondta az összes tartalmakat, amit gazdájától tanult, hogy uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz. Ott csattogott a sárban, más igéje nem akadt.

A bakelit elakadva surrogott a Sokol típusú rádióban, és mert vasárnap volt, motyogta az irányító torony tartalmait, hogy család, migráns, Soros, Brüsszel, civilek, megazisten, és ahogyan Terus néni elszabadult protkója ütemre mozgott, már abból jöttek Óceánia hangjai, a szovjet harsonát már ki is kapcsolták a Józsik, a fogsor ordított a Führer hangján rekedten, és Terus néni ősz haja lobogott a szélben, időtlenül, mert semmi nem változott negyven év alatt, vagy ugyanoda tért vissza, ezt nem lehetett megállapítani a hangzavarban. Aztán egy újabb, minden eddiginél nagyobb istennyila a fogsorban ütött lukat, amely a millió voltoktól a hetvenes évekbe pattant, és, mert nem is volt igazán magyar, nem a „Fekete Bárányok” koncertjét szürcsögte át az iszonytató nyíláson, á, nem, mert azok nyakig tele voltak III/III-asokkal, mint Óceánia mai hangjai, de nem is a kósjánost, hogyne.

Londonba evezett ez a lázadó fogsor, ahol ma bombák robbannak és emberhúsok fröcsögnek a furgonok kerekei alatt, a vért magyarok mosogatják az utca kövéről, és méteres szempillás Ariana Grandék fertőzik az ifjak tudatát, de akkor, amikor mostani kínjaink oka és okozója még fess, suttogó katona volt, majd Oxfordból nem látta azt sem, hogy a Temze mellett az Antikrisztus Johnny Rotten szúrt ziherejsztűt az orra likába, meg a Queen likacsos agyába, de mégsem ő volt az Isten, hanem Joe Strummer, az utcai harcos, aki apokaliptikus zenével indult harcba a sötétség ellen, és nem az Armageddonra, csak a következő csatára hívott fel. Most már üvöltött a protkóból a „Magnificent seven”, a templom tornya rezgett a dobtól, a sárból pedig lemezborító materializálódott, „Sandinista” fölirattal, és veres csillagok voltak rajta. Kikelt a sár habjaiból hát Lázár János hazát védni, de mellényúlt megint, és egy keresztet az orra elé tartva, mint valami ördögűző indult a kommunisták ellen a hülyéje. Aztán már hívta volna emberes szorultságában a tankokat, de a Józsik felröhögtek, és a képébe borítottak egy Heinekent, amitől János sistergő tócsává változott, és ekkor állt el az eső, a templom harangja pedig megkondult, és minden visszazuhant a jól ismert reménytelenségbe. Mondom, vasárnap volt.

TÉGED LEKURVÁZTAK MÁR? – most éppen Petike (szája) jár

Akár a boldogult ifjúkor is eszünkbe juthatna… – a mások után fütyörésző, kacsintgató, majd a türelmét veszített donhuán beszólása…

Akkoriban ennyi éppen elég volt, hogy akadjon egy, aki móresre taníthatja az elborult elmét. Nem kellett közzé tenni, megosztani, nem kellett lájkokra várni – jött a nyakleves, éppen akkor és ott, ahol annak ideje és helye volt. Mert akkor a közösség még valódi volt, a falkaszellem pedig támpontot jelentett – nem ismerősöket gyűjtögettünk, társaink voltak jóban – rosszban! Kiállni a másikért, ha azt méltatlanság érte – s ha kell, megtorolni a vétket… ez a legkevesebb volt!

Ma, – hogy szokás szerint a kocsiban ülve a Kossuth rádióra fanyalodtam, – komoly erőfeszítésembe került, hogy a verda az úton maradjon alattam.
A valaha szebb napokat látott Vasárnapi Újság műsorában megszólaló vasi országgyűlési képviselő volt szíves rövid bemutatót tartani „az alpári viselkedés” c. tudományból.

A dologban az volt a legfájóbb, hogy előzmény nélkül, mindenféle felvezetést mellőzve kezdett kurvázni a drága, vádaskodni, mocskolódni – ahogy kocsmában, néhány feles után szokás! Éhgyomorra, mindenféle gondolatébresztés helyett, óvatoskodó, megfontolást kívánó szavak nélkül – in medias rest, lekurvázta áldozatát.


Rabosított medvéje társaságában…

Beállt a sorba.
Éppen úgy, ahogy napok alatt Kósa, Németh, Lázár és buksi kutyájuk, a helyi Ferkó kiöklendezte magát, most megyénk egyetlen, munkát soha életében még nem látott, – mondhatni ághrólszakadt – titánja is jó alaposan lekurvázta démonát.
Azután elosont, mint ki jól végezte dolgát – persze, mint minden cimborája, most is dolgavégezetlenül!

De vajon, miből gondolják ezek a szerencsétlen percemberek, hogy komplett kórusuk üvöltésétől igaz lesz a genyóság? Vagy tényleg azt hiszik, hogy elegendő üzenni a félnótásoknak, a megetethetőknek, s a világ végérvényesen a javukra változik?

Petike – nevezzük így, annyira bájos! – ma reggel kurvázott egy jót! Büszke lehet rá az édesanyja és az édesapja is! Nekem csak az együgyű Kaffka Margit vers rémlett, míg hallgattam vérszegény erőlködését:

…elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
…Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
– “Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?” –
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– “Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

Rúzsa Magdi volt a 2017-es Szentivánéji Vigasság fénye

Vasárnap délután már boldogan nyugtázhattuk, nagy szerencsénk volt a 2017-es Szentivánéji Vigassággal.

Igazi nyári éjszaka volt a szombati. A felhők, villámok megkörnyékezték ugyan a nagy sikerű rendezvényt, de hagyták szórakozni a népeket.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A délutáni időszakban a nagy melegben valamiért lapítottak az emberek,többen ekkor próbálgatták a vidámpark extrém, és hagyományos eszközeit és az árusok hideg italválasztékát kóstolgatták.

A színpadon zajló eseményekre délután kisebb érdeklődés mutatkozott. Igazi nagy mozgás az esti órákban kezdődött azon a részen.

Az Isis Big Band, és végül Rúzsa Magdi és zenekara hozta meg a várt eredményt.

A záró nagy koncertben a megszokott Szentivánéji feeling volt az uralkodó. És megkockáztatom azt hogy Magdi dalai épp oly fényesen ragyogtak az éjszakában mint a programokat záró tűzijáték.

A délután néhány pillanata, és az esti időszak fotói láthatók a képgalériámban.

A galéria megnyitásához kattintson a képekre.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.

Kampec dolores LII. – Divertissement

Jointot ugyan nem kapott, de hurkás, poros haja még mindig csapott vállait verdeste, így tért vissza a színpadra Béla a fröccsök urának tátott szájától kísérve, aki megadta magát sorsának, mert végre megértette, hogy ennek soha nem lesz vége, meg persze nem is akarta igazán. Most is, ahogyan barátja lekászálódott a fáról madárszarosan, szivárványszín sapkával a fején, mint valami jamaicai tánczenekar, látta, hogy mindez azért történt, mert a Nap, akár valami nyúlós massza csorgott alá az égből, átugorva négymilliárd évet, egycsapásra elérve csillaglétének végóráit, amikor majd okoskodó asztrofizikusok jövendölései szerint fölzabálja a Föld nevű bolygót, és benne ezt az országot, ezt a falut és ezt a kocsmát is, teljesen értelmetlenné téve azt a szót, hogy örökké.

Béla is tudta, hogy Isten már nagyon régen meghalt, ezért tartotta álságosnak a bádogbános fondorkodásait, aki a duplagyűrűsöket úgy vágta át, mint valami rossz csaló a vurstliban, kiszívta a lelküket, hogy egy főnéni sátáni hatalmával eszközöljön csoportos lobotómiát, így lökve őket a debilitás mélységes bugyraiba, elvéve szemük csillogását, lekaszabolva testük valaha volt gerjedelmeit, ágas-bogas göcsörtté téve imába fulladt ujjaikat és mennyországot hazudva, amely némely neurológusok szerint nem egyéb, mint poszt mortem hallucinogén állapot, amikor testük már elkezdett párologni, hogy egy bűzös hajnalt követően ne maradjon belőle egyéb, mint szén meg vas, és mindenféle atomok, amelyek pár milliárd éve valamely csillagban keletkeztek az űr végtelen mélyén.

Innen látszott, hogy ez hazugság csupán, s ha az ember őszinte akart lenni, fel kellett tennie a kérdést, hogy mi igaz egyáltalán, hogy Béla, a kocsmáros, a duplagyűrűsök és a traktoristák nem csak árnyképek-e egy barlang falán, és amikor idáig jutottak, s egyszerre mindketten, Béla is, meg a fröccsök ura is, mint valami elfuserált ikrek, a rasztahajú újra bizonyságot tett arról, hogy ő nem erre a világra való, mert ősz barkója nőtt, bongyor, fehér haja lett, és valami eszelős fényekkel a szemében mély hangon így szólt: – Die Welt ist meine Vorstellung. -, majd marhabélszínt követelt, és arra a kérdésre, ki a jóisten most éppen ő, már Béla hangján felelt: – Viktor Eremita. -, és bár a kocsmáros marhával nem tudott szolgálni, arra mégis rájött, hogy Béla eltévedt az időben és a térben, ahol poros filozófusok eszméit keveri össze, de jól volt ez így.

Jól volt, mert azt mutatta, hogy Béla alakváltozásai, meg, hogy a kocsma az ő aurájától úgy viselkedik, mint egy gumiszoba, mindez azt jelezte, hogy bár odakint felváltva tombolt a hóvihar meg a szaharai forróság, és a vizesvödörbe a hőguta elől fejest ugráló rigók a másik pillanatban a jégen törték ki a nyakukat csőrükben tavaszi cseresznyével, szóval, hogy az idő így megbolondult, az nem egyéb, mint Béla nyüszítő menekülése az elől a valóság elől, amelybe beleszületett valami furcsa véletlen folytán, mert az anyja nem bírt a vérével. És a fröccsök ura rájött végre, hogy az egész mese csak Béla végtelen nyüszögése, mert a körmeivel a valóságot kapargatja csupán kitartóan, hogy mögötte valami értelmet találjon, de minden próbálkozása után csalódnia kellett.

És ez volt az a pillanat is, amikor a kocsmáros maga vált főnénivé és marha nagy indiánná egyszerre, és úgy vette el Béla kínokat okozó tudatát, hogy egy másik szinten, mintegy sub specie aeternitatis adja vissza neki, hogy barátja el tudja viselni a házfalakról csorgó vöröslő fájdalmat. Ezzel a bűnös és megváltó szándékkal kevert a borba vodkát és unikumot, és, amikor ez a massza olyan lett, mint valami habzó cokezero, ünnepélyes arccal barátja elé csúsztatta, kijelentve, ez jobb, mint a joint. És Béla, aki már egy partra vetett hal minden haláltusájával vágyakozott a feledésre, egy hörpintésre küldte magába, s miután az okádás nemes időtöltését későbbi korokba nyelte vissza, érezte, ahogyan a gyomrát elönti a forróság, agyát pedig a hulló falevelek ringása.

A cselvető egyetlen dologgal nem számolt, pedig tudhatta volna, hogy Béla tudatában ilyenkor olyan erők szabadulnak fel, amelyeket nem lehet kordában tartani, akkora energiák, amelyek legyőzik a gravitációt, féreglyukakat fakasztanak a falon, ezekben pedig Béla úgy száguldozik oda-vissza térben és időben, mint valami pattogó biliárdgolyó, s hogy némely hajlatokban feltűnik szerencsétlen Albert, aki zokogva követeli a receptet és reménytelenül, mert ő az értelemmel akarja megoldani azt, amit csak a szívével tehet az ember. Így szabadította magára a kocsmáros a veszedelmet beláthatatlan véggel, és eldöntötte, hogy beszerez valami mariskát, mert attól Béla agya nem formaegyezik majd, hanem jámboran vigyorogva diskurál a mókusokkal.

De addig munka volt, nem is akármilyen. Ahogyan a bűnös kotyvalék egyre inkább hatalmába kerítette Béla neuronjait, annál inkább rezgett a világ, mint valami kőkorszaki űrhajó visszaszámlálás közben, és amikor már azt lehetett volna hinni, mindent elnyel a föld, a kocsma ropogni kezdett, elemelkedett, akár egy túltöltött léggömb, s amikor elérte az első cumulusokat, az idő ott visított mellette, dínók röpködtek és Árpád népe, tatárok és törökök, bombák meg őszirózsák, gázkamrák és akasztófák, és amikor az első kék plakát is odairamlott az ablak elé, akkor egy lift kattanásával állott meg az ivó, de már a sztratoszféra magasában.

Így látták meg ők ketten a Hold sötét oldalát, s miközben odakint az angyalok kara mint szakadt Roger Waters adta elő, hogy Welcome my son, welcome to the machine, rájuk szakadt a kilátástalan reménytelenség, mert alant bokrétát ült egy tábor, talpaik egymásra léptek, és, amikor a fröccsök urának koktélja erőtlenedett, iszonytató zuhanással indultak vissza az anyaföld és a valóság felé mindenféle szekundumnégyzetekkel, rántott húsok meg moslékok szagát érezték, majd a kocsma csörömpölve landolt, megállt, s amikor falai kifelé eldőltek, mint egy részeg lámpagyújtogató, ott állt egy kupacban az egész díszes kompánia, hányva magára a keresztet, a bádogbánostól az öntudatos traktoristákig, és látszott, hogy ez másféle faj, mert fejükön másképp tapad a haj. – Ej, a kurva életbe – Így sóhajtott Béla, és megindult vissza a cseresznyefa csúcsára, mert látta, hogy máshol már nincs menedék.

FERKÓ – a telefirkált zöld pólók, meg a túlhajszolt telefonbetyárok tanácsnoka

A dolog úgy fest, hogy Ferkó leette kedvenc zöld pólóját. Ha már így alakult – mindenféle ostoba mosás helyett – nosza, nekiveselkedett, és létrehozta a szerinte legütősebb homokozó-sztorit, amit e város legalja megzabálhat! Alkotott!

Ferkó összeverbuválta kedvenc csapatát – mely korrekt módon, egyetlen nőstény, bizonyos Hornyák Emőke és persze maga Ferkó volt – majd kicsattogtak az elkerülő útra, kerestek egy megfelelő, a vasúti átkelő közelségére figyelmeztető, ám a zöld pólóhoz igen jól pászoló táblát, és…

Ráhúzták bizony, közösen, fájdalommentesen e snájdig zöld kotont a kiszemelt táblára! (Ki nem szarja le a közúti veszélyeztetés fogalmát!) Az előzőleg, odahaza, gondos demenciával összefirkált, (lezabált) póló igen élethűre sikerült, s valljuk meg, ez a móka igen elterjedt szokás látszatát kelthetné mostanság a tizenhét éves diákok között! (Olyan hülék szegények…)

Ha valami nem tetszik egy tizenévesnek, fogja a pólóját, felírja kínjait, kirobog a töltés mellé, azután felöltözteti a táblát – gondosan! Ütős, hiszen rengetegen látják! Abban a néhány másodpercben legalábbis, amíg Hornyák Emőke elkészíti felvételeit a momentumról… Ott, az út szélén! Ez Ferkó kedvenc motívuma!

A dolog ugyan kissé emlékeztethethetne most valamennyiünket ama fergeteges tacepaóra, – gigantcsekkre – amit anno hordozott a mi jó Ferkónk az ő Csabika barátjával, de nem, nem, nem, ez a performance milliószor átgondoltabb, magvasabb! Naná, hiszen ezt már egy naccerű tanácsnok agyalta ki, nem holmi képviselő!

Lelki szemeinkkel már látjuk, amint napokon belül több száz ilyen hacukába öltöztetett tábla virít majd Szombathely körül, valamennyi előtt Ferkóval, meg az ő Hornyák Emőkéjével. A pólókon más-más tartalmas, ütős szövegek lesznek olvashatóak. ( Pólót korlátlan mennyiségben vár a fidesz! ) Ez a módszer milliószor fancybb, mintha valaki a facebookon üzenget!

Eredeti, made in Ferkó mestermunka, ahogy az a végtelen harc is, mely még akár matekpéldának is elmehetne: hívj fel öt nap alatt tizenkilencezer szombathelyit, dumcsizd végig velük a három igen komoly kérdésedet, ne hagyd soká gatyázni a válasszal a te drága szimpatizánsaidat, azután alkosd meg odahaza az ezekből összedobható, ütős grafikonokat. Már kész is az újabb világrengető mutatvány!

Mindezek után már csak Ferkó asszonykáját sajnáljuk. Sokat unatkozhat szegényke, míg férje önmaga népszerűsítésére remek Photo shop képeket kreál, pl. kamerába bambán bámuló Ferkó a 66-os út mentén; pólókat firkál, vagy éppen kördiagramokat rajzolgat…

Persze az is lehet, hogy a tündérke telefonált! Lehet, éppen Ferkóné hívott fel sebtében tizenkilenc ezer szombathelyit. Mindenesetre a hölgy illik Ferkóhoz! Ez a teljesítmény öt nap alatt, napi húsz órában is Guinness-gyanús! Száz óra alatt feltárcsázni tizenkilenc ezer számot, kicsit bevezetni a mondókát, elbájologni a kérdéseket, aztán feljegyezni a válaszokat – igen komoly munka lehetett. Persze, nyilván többen is ezzel foglalkoztak, napi húsz órában. Keret volt rá, gondosan befizették az összes adót, meg járulékot, így a legtisztább módon jutottak a végeredményhez…

Mely majdnem olyan tökéletesre sikerült, mint a lezabált zöld póló… Kedves Ferkó! Te vagy a legeredetibb kormánypárti ellenálló kerek e hazában!

Nem hittem a fülemnek! Mi folyik itt az orvosi ügyeleten?!

„Nem hiszem el, hogy egy hátfájással ide kellett jönni!” kezdi,  köszönés helyett az ügyeletes orvos.  „Sajnos, ide! Nem tudok mozogni és levegőt venni” válaszolom.

Hajnal 4:48, felébredek és ezzel egy időben éles fájdalom hasít a bal lapocka alatt a hátamba. Nagyon nehezen felkelek, rájövök, hogy nem tudok menni, mert minden egyes lépés, és levegővétel óriási fájdalommal jár.

Kétségbeesek: hogy lehet, hogy egyik pillanatról a másikra, elvesztem a kontrolt testem felett, és nem tudok mozogni, vagy csak nagy fájdalom árán?!

Nem adom fel, erőltetem a mozgást a fájdalom ellenére is.  Az nem lehet, hogy nem megy, ez nem opció, igenis mennie kell.  Felveszem a harcot a fájdalommal és nyomom a reggeli rutint, tusolás, öltözés, fogmosás, kávét most kihagyom…,  közben sírok a tehetetlenségtől és a  fájdalomtól.  Hamar felismerem, hogy a sírást abba kell hagyni, mivel a hüppögés, és szipogás csak fokozza a fájdalmat.

Közben egy belső monoton hang tolja: ne ess kétségbe, cselekedj! Menj be az ügyeletre! Nem is rossz ötlet, kicsit még várok, nem akarom korán zavarni az orvost, gondolok kellő empátiával az ügyeletes orvosra.  5:50-kor elindulok, ha hatkor csengetek, talán nem lesz illetlenül korán.  Az ajtóban találkozok egy szintén korai pácienssel, még egy nyugtató pont, nem vagyok egyedül.

Csengetek, az asszisztens kedvesen fogad, kis türelmet kér hívja  a doktornőt.  Hát… ő minden,  csak nem kedves… „Nem hiszem el, hogy egy hátfájással ide kellett jönni!” kezdi,  köszönés helyett.  „Sajnos, ide! Nem tudok mozogni és levegőt venni” válaszolom. „Hogyne tudna, különben hogy jött volna ide”-hangzik a végtelenül gúnyos válasz. Próbálom magyarázni, hogy higgye el nem jókedvemből vagyok itt , és iszonyú a fájdalmam. Meg sem hallgatja mit mondok, csak egyetlen mondatot kántál, „miért nem vett be fájdalomcsillapítót OTTHON?” Döbbenten állok, azt hiszem nem hallok jól.

Telik az agyam vérrel, és közben arra gondolok, mi lenne ha én is kérdéssel válaszolnék:  „ Mérték már az EQ-ját?” Nagyon kíváncsi lennék az eredményre.  A közhelyek, hogy az „adóforintjaimból ülsz te itt, „arohadtéletbe” már eszembe sem jutnak.

Gyakorlatias okokból mérlegelem, ha felhúzom magam az izmaim összehúzódnak, és csak növekszik a fájdalom. Próbálok nyugodt maradni. „Ez a viselkedés őt minősíti, nem téged”- nyugtatgatom magam.  Ennek ellenére én érzem magam megalázva.

A cinizmust már nem tudom legyőzni, és megkérdezem, hogy mégis milyen panaszokkal jöhet az ember ide, hogy ne tűnjön hisztinek.  Választ nem kapok… Velem a továbbiakban nem kommunikál, csak annyit, vessem le a felsőm, megvizsgál.  Az asszisztensnő próbál kedves lenni, elmagyarázza, hogy két injekciót kapok, mindkét felembe egyet-egyet, hogy ne legyek féloldalas… kedves vicc, nevetgélnél se erőm, se kedvem.

Az, hogy mitől vannak a fájdalmak, még mindig nem tudom. A orvos sértődött, hogy  bagatell tünetekkel, reggel 6-kor felkeltettem.  Úgy tűnik, nem tervezi, hogy megbocsát, mert szájzárral büntet.

Ennél rosszabb nem lehet…. veszem a bátorságot és  megkérdezem, mi van velem, mitől vannak a fájdalmaim.

Ekkor nagy kegyesen elmondja, hogy gerincből ered, további vizsgálatok  kellenek, egyeztessek a házi orvosommal.

Leforrázva ülök be az autóba, és nem tudom felfogni, hogy miben volt részem az előző 10 percben.  A tehetetlenség ordít bennem, és továbbra is csak az EQ foglalkoztat….egy raklapban is több empátia van.