rezeda – Oldal 181

Apátlanul

Már csak két és félmillió fideszista van kies hazánkban mint tegnap kiderült, ez az egy a tábor. Igazából egy is sok lenne, ez meg így rengeteg, épp elég egy kétharmadra, háromnegyedre vagy polgárháborúra. Ők mind a nemzet. A maradék kábé hét és félmillióról nem tudjuk, micsoda, kövéri felfogásban nagyjából liberálkomcsi féreg, leninfiú vagy kunbélagyerek. Bevándorláspárti buzi, részeges bölcsész, darwinista hitetlen keresztény hazánkban, heliocentrikus pöcs.

Uszkve háromszázezren világosodtak meg, ennyivel csökkent az egy a tábor létszáma, viszont a Bözsi utalványosok, a krumpliosztások népe körében, meg azok között, akiknek tizenhét évesen már nem kell iskolába járni, még növekedett is. Ha most sarkítani akarnék, akkor azt mondanám, a két és félmillió ostoba, illetve nyomorult tartja sakkban az országot, de ez így nem lenne teljesen igaz. Még olyanok is kitartanak, akik tudnak írni meg olvasni.

Mint például Pilhál György, aki a Magyar Nemzetben pityergett pár napja, hogy elhagyta őtet az apukája. Pilhál nagy gondolkodó, mérvadó publicista a saját szemében, komoly, elmélyült pennája van, és a vasárnapi szentmise után egy islerre a cukiba térő festett hajú, a rúzsból a protkóra is csúszó úrasszonyoknak olvasmány és bólogatni való feladat beszíni a mondandóját, megvitatni azt, helyeslőleg bólogatni, mielőtt kezet csókolnak Orbán Viktornak. Ez a polgári miliő Rákosi szalonjában.

Pilhál nyelve a Szabad Nép nyelve, a vezércikk Rákosi elvtárs születésnapjára, amikor mint testvért, apát szólítja meg a kedves vezetőt per tu, az olvasóban a bennfentes barát képzetét keltve, akinek adni kell a szavára. “Ezt most végre meg kell beszélnünk!” – írja dolgozatában Pilhál György, amiből kitetszik, ő Orbánnal maximum a direktívák szintjén találkozik, nem beszél ő meg semmit vele, mert örül, hogy luk van a seggén, és jól él a vezér szemetes kannájából.

Orbán Viktor nem tegeződik újságíróállatokkal, esetleg Bayerrel, de az meg szerelem, a lövészárok mocskos férfivonzalma. De, hogy Pilhál apukájáról meséljek, harminc évvel ezelőtt többször futballoztam ellene – kispályán – számos interjút készítettem vele melléktermékként, amikor egy napon, amikor kezdett elemelkedni az anyaföldtől, kijelentette, hogy már nem tegeződünk, mert nem vagyok méltó hozzá. Aztán ide jutott, ahová.

Ez csak mellékzönge igazolásul, hogy Pilhál nexusa a rákosista slapajé maximum, de engem igazán se ő, se a gazdája nem érdekel, hanem az a világ, amit ketten együtt, masszaként alkotnak, s ami trutymó belepi az egész országot. Pilhál visong és búslakodik, hogy: “Legyél újra a régi, a kedves, a szerethető!”, meg “Egymásért civódtunk. Akkor még őszinte voltál!” -, hogy az ember elokádja magát, viszont az összerúzsozott protkósok állva pisálnak, hogy milyen őszinte, milyen emberi.

Meg kell a szívnek szakadni. Mint a szarrá vert feleség a vérző orrával, aki magyarázza, hogy azért jó ember ám az ura. “Te tényleg úgy érzed, még minden a régi? Nem lehet, hogy tévedsz? Te megszoktál, és túlléptél rajtunk.” – ezt is Pilhál mondja a megruházott feleség stílusában, és ígérem, többet nem idézek tőle, mert elhányja magát az ember, és föltenné a kérdést – de minek -, ha annyira rossz, akkor mért nem hagyod el, bazmeg.

És ez nem költői kérdés, hanem igazi dilemma, amikor az ember meglátja, hogy az egy a tábor miből is áll. Egyrészt megvezetett hülyékből, másrészt meg ilyen picsogó Pilhálokból, akik valami idea után szaladnak, ami nincs, persze jól megfontolt anyagi érdekből. Az ilyen Pilhálok fognak tudósítani a kedves vezető tárgyalásáról is, és ők kérik majd lapjuk hasábjain a protkósokhoz szólva a lehető legnagyobb büntetést a valahai vezérre, aki népét odahagyta, megcsalta és elárulta. Mert a Pilháloknak vannak elveik, meg erkölcsi tartásuk is van nekik.

Itt sírdogál az apukája után, aztán majd kitekeri a nyakát későbben. Az ilyenek miatt tartunk ott, ahol. És félreértés ne essék, engem külön-külön se az ilyen Pilhálok, se a megvezetett nagyságák, se az írástudatlan tömeg, se a kedves vezető nem érdekel, csakis egyben, az egész brancs. Így közösen rohad szét tőlük az ország, egymásból és egymásért vannak, ők a két és félmillió. Ezek uralkodnak, cseszik szét az életedet, irtják a fákat, rakják le a térköveket és vonulnak a körmenetben. Most gondold meg, de tényleg.

Szétrohad minden

– Kérdést szeretnék feltenni a miniszterelnök úrnak. – Próbálkozott a képviselő reménytelenül, de kitartóan mégis a parlamentben, választ ugyanis soha nem kapott. Egyszer kívánt neki boldog karácsonyt a miniszterelnök, máskor a függöny mögül kukucskált, vagy kijelentette, hogy nem foglalkozik nőügyekkel.
– Velem kell beérnie. – vakkantott oda neki a házelnök – Mondja, mi a szart akar, vagy kitiltatom, hogy a lába se éri a földet.
– Miért mondta azt miniszterelnök úr – próbálkozott a képviselő -, hogy Nazarbajev elnök úr a mindenkori elnöke a magyar kipcsak törzseknek?
– Mi köze hozzá? – felelte a házelnök, és hozzátette – Százezer forint büntetés tiszteletlenség miatt.
– Milyen tiszteletlenség? – háborodott fel a képviselő.
– Kétszázezer, mert kérdezni mert. Méltatlan.
– Keresztény a miniszterelnök úr? – tette fel a képviselő, akinek ezek szerint minden mindegy volt.
– Háromszázezer, az.
– Akkor miért vesz részt a Türk Tanács ölésein, amikor az abban szereplő minden ország üldözi a keresztényeket? – ment túl minden határon a képviselő.
– Négyszázezer, mi köze hozzá. Az üldözött keresztények védelmét külpolitikánk egyik sarokkövének tekintjük. – mondta gépiesen a házelnök.
– Kazahsztán is.
– Ötszázezer. Az üldözött keresztények védelmét külpolitikánk egyik sarokkövének tekintjük.
– Törökország is.
– Hatszázezer. Az üldözött keresztények védelmét külpolitikánk egyik sarokkövének tekintjük.
– Azerbajdzsán is.
– Hétszázezer. Az üldözött keresztények védelmét külpolitikánk egyik sarokkövének tekintjük.
– Kirgizisztán is.
– Nyolcszázezer. Az üldözött keresztények védelmét külpolitikánk egyik sarokkövének tekintjük.
– Üzbegisztán is.
– Kilencszázezer. Az üldözött keresztények védelmét külpolitikánk egyik sarokkövének tekintjük.
– Azt tudja a miniszterelnök úr – kezdte a képviselő, akinek már lilult a feje -, szóval tudja azt a miniszterelnök úr, hogy Telefonjaikat lehallgatják, házkutatásokat tartanak náluk, rendszeresen elkobozzák a Bibliáikat, és kényszermunkára ítélik azokat, akik keresztény könyveket tartanak otthonukban.
– Egymillió. Honnan tudnám, hogy tudja-e? Mi az üldözött keresztények védelmét külpolitikánk egyik sarokkövének tekintjük. – ismételgette a házelnök ugyanazt, csak a büntetési tételek növekedtek kitartóan.
– Visz magával Bibliát ezekre az utakra miniszterelnök úr? – kérdezte a képviselő, akinek ezek szerint már minden mindegy volt.
– Egymillió egyszázezer. – adogatta össze a büntetéseket a házelnök szorgalmasan, és még hozzá tette – Még két dobása van, és kivezettetem, kitiltatom innen.
– Még egyszer kérdem – kiabált most már a képviselő, mint akinek elment az esze -, még egyszer kérdem, keresztény a miniszterelnök úr?
– Még egyszer mondom, zárójelben egymillió kétszázezer – vetette oda a házelnök – semmi köze hozzá. Ez volt az első.
– Kivel reggelizik miniszterelnök úr? – így a képviselő, mint akinek elment az esze – Netán a Sátánnal eszeget?
– Amíg el nem felejtem, egymillió háromszázezer, és ez volt a második. Házőrség! Házőrség! – ordítozott a házelnök. Berontottak ilyen kócsagtollas alakok, fölnyalábolták a képviselőt, a hónuk alá csapták, és vitték a kalimpáló lábaival.
– Allah Akbar. – Mondta aztán még a házelnök, keresztet vetett, böfögött, és elkiáltotta magát:
– Na ki lesz a következő Lenin fiú? – de csönd volt vele szemben.

Éljen Eduárd

Előre, Budapestért! – Így buzdította nemzeti fiainkat a Nemzeti Sport, amivel a kézben nemzetünk vezetője az erkélyről a nemzeti Puskás Arénába csűrte a labdát a nemzeti videóban, Nélküled meg székelyhimnusz. Valamint falvédő a sparhelt fölött. Az volt, hogy a távoli cardiffi vidéken győzni kellett volna nemzeti fiainknak, hogy a láblabdás Európa-bajnokságon játszhassanak a kétszáz milliárdos nemzeti Puskás Arénában. Momentán úgy tűnik, nem fognak. Véget érni látszik az éjszaka megint, ami akkor kezdődött el, amikor legutóbb a pótselejtezőn legyőztük a halszagú norvégokat. Akkor mondta a nagyvilágnak nemzetünk vezetője, hogy na, ugye.

Ezzel igazolta, hogy verejtékes munkája eredményes volt, nemhiába vette el a pénzt az emberektől, tette zsebre, a maradékból meg kirakatot csinált a nyomorúságának. Mint kitetszik, nem a futballról írok, csak úgy tűnik. Ha Tihamérről, az egérről mesélek, Béláról, a magányos hősről a falujában, Pityuról az óvodában, vagy csak úgy a sarki boltról, akkor sem róluk szól a történet, hanem rólad, nyájas olvasó. Hogy hol is élsz, arról. Ezek a walesiek, akik Cardiffban laknak, nem is igazi nemzet, ezek csak egy tartomány, ahogyan a költő mondja, egy korona gyémántja, nem ám bokréta az Isten kalapján. Ezek még karikás ustorozni se tudnak.

Nincsen egy nemzeti stadionjuk, ezek nincsenek is. Viszont kikaptak a nemzeti fiaink, tehát Mátészalka gyászba’ van, Gacsaj Pesta meg halott. Jó lenne, ha a mai Nemzeti Sporttal is fotózkodna a kedves vezető, de nem fog. Ahogyan, amikor a kisvasutat bántották, akkor meghosszabbítjuk Bicskéig, most a labdázás kapott pofont, tolunk még pár százmilliárdot bele. De kilátástalan a dolog, a világ ugyanis nem így működik. A magyar futball, mint ahogyan a magyar ország Orbán miatt haldoklik. Ahol nem a teljesítmény számít, hanem a hit és a lojalitás, az az ügy halálra van ítélve. Ezt már sokan elmesélték, én is többször, unalmas ez is.

A maga módján pokol lehet egyébként a kedves vezető élete, mert minden diktátoré az. Ez nem a sajnálat vagy kegyelem hangja, hanem a realitásé. Mégis azért, gondoljunk bele, egy dolgot akart igazán, futballista lenni, de nem sikerült. Aztán a magyar futballt felemelni, ez se megy. Más nem érdekes egyébként, a többi csak körítés. Itt van nekünk egy öregedő organizmus, aki egyre kövérebb, belső információk szerint iszik is, erre utal egyre véreresebb szeme. Képzeljük el, amint álmatlanul forgolódik, izzad és reszket, ami reménytelenséget csak Proust tudott érzékeltetni az ajtó alatt beszűrődő fényekkel, és Tolsztoj az Iljicsben.

De irodalom órát sem tartunk, hanem azt nézegetjük, hol is élünk, és mi lesz ennek a vége. Ahogyan Amy az Agymenőkben frappánsan megmutatta, a fokozatos entrópia, elaggás, aztán a halál. A kedves vezető is megmurdel, csak ki kell várni. A mai ovisoknak van erre kilátása, hogy megérik a napot, így hát, Pityuval kellene autentikusan elmesélnem, aki hősöm az állandó rossz kölök az ovinaplóban. Vagy a mindig pityergő Kisböske. Látom őket, ahogyan felnőnek, Pityuból jámbor sormunkás lesz, esetleg alkoholista, a Kisböskét meg veri az ura, és akkor is sírdogálni fog.

Így köszönt majd rájuk a szabadság, de minek. Az vesse rám az első követ, aki nem ezt látta a tegnapi meccsben – hopp, meghaltam a kőzáporban -, pedig ez volt benne. Olyan kilátástalanság, ahogyan nemzeti fiaink ott szaladgáltak, de Cardiffban legalább jó a levegő, nem úgy, mint Ózdon mondjuk, vagy akárhol a magyar országban. A walesiek rendszerint megemlékeznek Arany Jánosról, aki hősnek énekelte meg őket. Viszont ezt “Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”, lefordítani nekik nem lehet. Ezt semmilyen más nyelvre nem lehet átültetni.

Ezt már Pityu sem, a Kisböske sem érti. Nekik egymásra lépnek a talpaik, migráncsnézőbe mennek, kisvasutazni, meg ingyen a meccsre, hogy ne legyen tök üres a kétszáz milliárdos stadion. Mindez benne volt a tegnap esti kilátástalan futkorászásban, s aki emiatt most a Dzsudzsák kurvaannyát szidja, ne tegye. Ő csak egy szerencsétlen bohóc az összes többivel együtt, a kedves vezető játékszere. Hogy jól él belőle, az sem egyedi. Mindenki jól él, aki eladja a lelkét, az ördöggel is lehet üzletelni, de az árát mindig meg kell fizetni. Előbb vagy utóbb, így mindenki nyugodjon le: Orbán máma mindenkinél vacakabbul érzi magát. Ziher. Kis öröm ez, de öröm mégis a ködökben.

Arabok Karácsonya

Bár az is kinézne így első rácsodálkozásra, ez itt nem hitvita lesz, istenek méregetése egymáshoz, hogy melyik fess fiú, melyiknek nagyobb a füle. Még csak nem is kultúrák hasonlítgatása, győztesnek hozva ki ezt a mi keresztényünket a kék sarokban pacalostul, házi főzésű kisüstistül közbeszerzéssel fűszerezve. Hiteket sem méregetünk digitális kijelzőjű szobamérlegen, mert mindahány közös, az eredője a szelíd jóság, csak mindahány elkurvult, amikor vallás lett belőle, és szőrös mancsait rátette az egyház.

Bármi hihetetlen, metróról lesz szó, bicikliről, liberalizmusról, fasizmusról, és arról, hogy mért nem jön Soros Budapestre. Ugyanakkor azt is belátjuk a végén – mert úgy akarom -, hogy a szabadság mindenképp jobb a szolgaságnál, meg, hogy a két láb rossz, de a négy sem mindig jó. Két dolog hívta föl mindeme bonyolultságokra a figyelmet, hogy Karácsony főpolgármester metróval közlekedett, és idegeneket dobált egy alak a buszon vagy villamoson. Máskor fejkendős asszonyokat vernek el, barna bőrű egyetemistákat ruháznak meg, ilyesmi.

Olyanok, élik így a nyomorult életüket, akik attól rettegnek, hogy a migráncsok bevezetik az arab számokat majd, és mindeközben Orbán eltelten mosolyog. Oláh Ibolya a képébe kapta, hogy migránskurva, a Showder Klub arab születésű, de színmagyar humoristája azt mondta, már teljesen beilleszkedett, amit az is mutat, mostanában nem migráncsozzák, cigányozzák inkább az utcán, s mindeközben Lázár Horthyt sirat, és azt se feledjük, hogy Demszkyt annak idején tojással dobálták meg, mert kommunista. Ilyen bájos ez a mi népünk.

Orbán sajtója egyébként úgy talált fogást Karácsony főpolgármesteren, hogy hazudik, nem is igazi biciklista, mert most meg tömegközlekedett, látták a metrón. A végén még arra vetemedik, hogy gyalogol, és a lába is érinti az anyaföldet, hallatlan. A fasiszta gondolkodás nem tud mit kezdeni azzal, ha a főpolgármester nem golyóálló mellényben és páncélozott kisbusszal jár. Metrózik bazmeg a liberális csürhéje, hát hogyan féljenek tőle így az emberek, hová lesz a méltóság és a tisztelet, a végén még kiderül róla, hogy vécére is jár, ami hallatlan.

Értem én Karácsony főpolgármester jóravaló buzgalmát, mégis, innen a messzi távolból úgy hiszem, nem tudja, hol is él. Mert ugyanaznap, amikor metrózott, szóval ugyanaznap dobálták az arabokat ugyanabban a városban Orbán szellemi gyermekei, mint valami SA különítmény, és Karácsony főpolgármester is összeakadhat ugyanilyenekkel. Ő nem arab lesz, hanem komcsi, mint Demszky, mert Bayer meg a sajtóklubja szíves közlése óta tudjuk, hogy nekik viszket a tenyerük, és az emlegetett humorista óta azt is tudjuk, az arab is lehet cigány vagy fordítva.

Az ellenség már rég ki lett jelölve, arabok, komcsik, cigányok, liberálisok, meg a Soros. A zsidók csak úgy melléksodorként jelennek meg a történetben egyelőre, de majd erőre kap a burkolt antiszemitizmus is, csak ki kell várni. Karácsony főpolgármester meg csak farmerban metrózgat, biciklizget, mintha a hanyatló nyugaton lenne, de ez itt, hiába a győzelme, mégis csak a vadkelet, az ugar, ahol a csürhe rendszerint hangosabb, jobban masírozik, erősebben csattog a foga, és neki van boxere, viperája, ne adj isten slukkere is, és nem cicózik, nem fél használni azt.

Soros György nem jön Magyarországra, mert attól fél, megverik, megölik, akármi. Okkal vélekedik így, mint ahogyan Karácsony főpolgármester is megkaphatja a magáét metrózás vagy biciklizés közben. Ugyan még nem akkora mumus, mint Soros, de előbb-utóbb az lesz, dolgoznak rajta keményen. Mert a fasiszta gondolkodás már csak olyan, hogy nem tűrhet maga mellett olyat, aki más, pláne, ha még kis hatalma is van, akkor minden megengedett ellene. Nem féltem én Karácsony főpolgármestert, csak utalok rá, hogy egy maflás benne van a pakliban.

Le kellene vonni itt a vége felé valami tanulságot, de olyan nincs. Ez csak egy anziksz vagy egy sóhajtás, fütyörészés, esetleg harmonikaszó, mert beleszoktunk már a mocsokba. Hogy mindezt megmutassam, elég annyi, hogy utalok arra, az elején ígéretet tettem, kifejtem, a két láb rossz, de a négy sem mindig jó igazságát. Eszem ágában sincs ezt megtenni, hazudtam, s ha a nyájas olvasó a szívére teszi a kezét, belátja, nem is várt ilyet, elfelejtette már, vagy elnézte nekem, hogy nagy a pofám. Ugyehogy? Így merül feledésbe aztán minden mocsok, amit viszont nem akarhatunk.

Lázár, a dzsentri

Kenderesen járt Lázár János, virágot vitt Horthy sírjára, főt hajtott előtte, amitől megint meghasonlott az ország. Kétségtelenül minimum ízléstelen a háborús bűnös számonkérés elől alig megmenekült, az országot Hitler karjaiba vezető, áttételesen a magyar holokausztért felelős, kétszázezer magyar katona halálba küldését jóváhagyó, fehérterroros, szalonnáci és igazi fasiszta mókus emléke előtt hajbókolni, de Lázár nem ilyen megfontolásokból teszi ezt.

Terjednek összeesküvés elméletek, hogy Orbánnak megfelelni akarván, csak úgy, mint a bécsi migráncsos videójával, a pártbéli helyezkedés, a fazékhoz tolakvás, valamely pozíció elérése volna az igazi célja, és még az is lehet. Viszont senki nem gondol arra, hogy Lázár őszintén vonzódik Horthy világához, a félfeudális, bokacsattogtató, uram-bátyám álkékvérűséghez. Mert egy Noszty fiú ő, aki már megtalálta a Tóth Mariját, akit azonban Orbánnak hívnak.

Pedig, ha végig nézzük, miért, hogyan és milyen ügyek miatt került ő a sajtó látóterébe, akkor kirajzolódik előttünk az új földesúr gőgje, csak nem veri nagydobra, nem szaladgál bocskaiban, hanem rókaarca mögé rejti ebbéli gusztusát és hajlamait. Dörgölőzni igyekszik a nyamvadt kékvérűekhez, amikor évekkel ezelőtt az első vadászati botránya kipattant, alaposabban utána néztek, kivel, miért és mennyiért gyilkolászik, és egészen elképesztő élménybeszámolókat lehetett hallani.

“Fantasztikus vadászaton vettünk részt Soponyán. Vendéglátónk Lázár János. A vendégek között Habsburg-Lotharingiai Mihály Főherceg, Gróf Károlyi László és felesége, Miklós liechtensteini herceg és felesége aki a luxemburgi főherceg húga.” – Így lelkendezett az egyik vendég, és ezen a ponton – bár az is lényeges – elfelejtődik, milyen lopott pénzből futja erre, sokkal inkább figyelemere méltó, mire vágyik Lázár igazán. Egy kis kutyabőrért a fél karját odaadná bizonyára.

Ez valami lelki defekt, de az íve egyenes vonalú, ha élhetek ilyen fizikailag abszurd képpel, Lázár egész élete arról szól, hogy elkülönüljön a büdös parasztoktól. Ha belegondolunk, a lézerblokkolója, az annyit is ér kijelentése, a titkos szállodai partik, a pár éves gyerek nevére vett lakások, a kastély, a ménes felügyelete, mind-mind egy olyan ember képét rajzolják elibénk, aki nem ebben a korban él, és még azt is megkockáztatom, nem érzi jól magát a bőrében.

Mert gondoljuk meg, ahhoz, hogy a kétes álomvilága megvalósulhasson, egy parasztgyerekből lett király valagát kell nyalnia, aki élet és halál ura, de nincs érzéke a Lázár által vágyott finomságokhoz, mert egy szotyolázó, pálinkázó, szalonnázó. tenyeres-talpas tapló. Lázár nem illik Orbán világába, nem is jön ki vele, de kénytelen gesztusokat gyakorolni, hogy élhessen, sőt, jól élhessen. Ilyen megközelítésben a horthys videó két légy volt egy csapásra.

Gesztus a párt és a vezér felé, de őszinte főhajtás is egy olyan ember előtt, aki olyan világot teremtett, amibe Lázár igazán vágyik valami lelki perverzió okán. Neki sem könnyű, jegyezhetjük meg a sajnálat legkisebb jele nélkül, szóval, neki sem lehet könnyű, amikor azt tapasztalja, hogy a görög-római, külvárosi, dagadt, velős pacalos Németh Szilárd előrébb jár a rangsorban, mint ő, aki finom budoárok után óhajtozik. Meg kell a szívnek szakadni. De nem elsősorban Lázár sanyarú sorsa teszi ezt velünk, hanem a sajátunk.

Igen keserű ez a mi életünk. De nem is az anyagi szükség vagy a politikai elnyomatás miatt, még csak azért sem, mert feltehetően elpusztulunk valami kórházi szepszisben, ezek az élet velejárói, de addig is létezik az ember. Lélegzik, lát, hall, egyebek, már csak ilyen egy szén alapú organizmus, de, hogy addig is a futballistát, a dzsentrit, a pacalkirályt kelljen hallgatni tömjénfüstben, na, ez a tragédia. Nem az, hogy döglenek a nyulak. És ezek a föntiek, ezek az elitünk. Hogy még fasiszták is, az csak hab a tortán. Ide jutottunk.

Fába szorulnak a férgek

Elmúltak az ünnepek. Bizony, s ilyenkor, mint azt a KFT zenekartól az idők kezdete óta tudjuk, fába szorulnak a férgek. Nemzeti válogatottunk a nemzeti stadionban a nemzet színe előtt nemzeti vereséget szenvedett, és még nemzeti is. Orbán Viktorból “az építő” lett, mint Jason Stathamből szállító, Al Pacinóból meg madárijesztő. Mindenkinek megvan a maga szerepe, az enyém például az, hogy vezessem a vészkorszak krónikáját, benne a kedves vezető botlásait, mert az van. Egy nagy hasraesés a manus, csak ügyesen titkolja.

Az ünnep és öröm óráiban, midőn fürdött a dicsőségben és a stadion fényeiben, bekapcsolva maradt a mikrofon meg a kamera, és rögzített. Ezt: “Ötven évig mondták, hogy nem lehet, meg nem tudom, jó, jó, jó… Ha tíz millió ember nem tud megépíteni egy stadiont, akkor csukja be a boltot. Ne vicceljünk már, ez egy komoly ország.” – Ezt mondta elhaló hangon a kedves vezető, amiből az derül ki, hogy mindenki hülye, ő viszont helikopter, más nem tudta megépíteni, ő viszont igen. És nem veszi észre, nem esik le neki, ezzel azt vallotta be, hogy diktátor.

Csak neki volt az elmúlt ötven évben akkora hatalma, hogy egyet fütyölt, és már építettek is, kettőt toppantott és már kész is volt, ha akarta azt a többség, ha nem, ki nem szarja le, építek, Bödöcs szinonimájával a felcsúti Ramszesz. De ez már lényegtelen is. Mert mint ebből a kis színesből megtudtuk, tízmillióan építettük azt a kurva stadiont, mínusz egy. Mert én nem. Persze így könnyű, ha együtt dobban a szív, tízmillió embernek húszmillió talpa van, ami mind egymásra lép, meg húszmillió karja, keze, azokon százmillió ujjai, mennyi téglát bír az.

El se mondható. De kérdem én, midőn építő seregét számba veszi felcsúti Ramszesz bácsi, hogy a képzeletében mennyien építették mind az ő piramisát, akkor hol vannak a határon túli atyánkfiai, a maradék ötmillió Antall óta, akinek ráadásként miniszterelnöke volt, OVM meg ellátja őket minden földi jóval, pénzzel paripával, fegyverrel, itt szavaznak a nyakunkon, és még csak nem is építenek? Nem keverik a maltert csak beleülnek a jóba? Persze, ha beleillesztjük az Orbán összesbe, amikor nem papírról olvas, hiba nincs.

Amikor árvízi hajós volt, és mentette a hazát, akkor, mint emlékezhetünk, ilyen spontán beszélgetések zajlottak Bakondival a gáton, hogy: “Öblözet – mondja Orbán Viktor. – Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek. – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? – Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán. – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még.” Ez sem sokkal jobb, mint a kiinduló tételünk.

Ilyen az, Buddhában testvéreim, amikor elmúlnak az ünnepek, a férgek pedig fába szorulnak. Meg még tuszik, hutuk, kupakok, és mindenféle szellemi ínyencség, illetve a görög-római velős pacalt se feledjük, mint keresztény kultúrát. Ha mindebből úgy tűnne, hogy pikkelek a fideszfiúkra, ez az érzület nem járna messze a valóságtól. S bármi furcsa is, nem az egész cécó, fölhajtás meg a többi tette be a kaput nálam stadionilag, hanem ez a tízmilliós építés, meg az ötven évre mutogatás, amiben benne volt a gőg, hogy na, ki a faszagyerek, csakis én.

Orbán itt úgy viselkedik, mintha a stadionjával megtalálta volna az arkhimédészi fix pontját az univerzumban, amivel kifordítja a sarkaiból a világot. Hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány), mert ilyet nem talál Ramszesz bácsi, mégpedig sehol. Mert épp, igaz, hogy nem szédülünk, de a Föld nevű bolygó olyan ezerkétszázzal pörög velünk körbe-körbe mégis, de még a hajunk sem lobog a ringlispílben, ki érti ezt? Ezen felül mintegy százezerrel iramlik a Nap körül, az meg ki tudja mennyivel a Tejút közepén lévő irdatlan fekete lyuk körül. Őrület.

Mindenesetre kétszázötven millió év alatt tesz meg egy kört. Azt meg, hogy maga a Tejút milyen tempóval száguld az ismeretlen semmi felé, senki nem tudja, még maga Orbán Viktor sem. Így néz ki a világ, ha aeterno modo szemléljük, ami hozzáállás megvéd attól, hogy beleájuljunk Orbán véreres szemeibe, de akárki máséba sem. És ez ad erőt ahhoz is, amikor a kedves vezető azt mondja, ez egy komoly ország, akkor, mert bár cserepes a szánk, szélesen mosolyogjunk. Nem az. Ugarnak is másodrangú, orosz gyarmatnak meg kimondottan szar. Ennyit a stadionépítésről szűken, és azt se feledjétek, hogy ti mindannyian személyiségek vagytok. Ez a legfontosabb.

Az élet értelme

Kimondva vagy kimondatlanul, bevallva vagy eltitkoltan, de voltaképp ezért az estéért volt minden. Bármi vagy akármi történik ezután, Orbán Viktor életében fényesebb nap, nagyobb boldogság és kétes dicsőség nem jöhet, élete beteljesedett. Ott van a saját maga által kijelölt zeniten, ha ez félelmetes, nevetséges vagy gyerekes is, neki, nekünk ennyi jutott, a suttyó parasztgyerek avas szagú álmai. Elkészült a piramisa, s amiként az ókorban nem is igazán hatalmi, hanem vallási és szakrális építmények voltak ezek, a halál és újjászületés, az örök élet gyakorlati kellékei, úgy ez is az. Tegnap a futball hivatalosan is vallássá vált, aminek a nevében és amiért minden megengedett és semmi áldozat sem drága.

Úgy érkeztünk el eddig a napig, a beteljesedésig, mint a szimfónia, amelyben apró futamok, néhány odavetett dallam, crescendóval jut el a zenei orgazmusig, hogy fortissimóban teljesedjen ki a téma. Vagy fortissimában, akárha Fortissima Fingus. A kisvasút, apró stadionocskák, néhány kósza sportcsarnok készítették elő a terepet, hogy tegnap teljes erővel zúgjon föl a lakájmédia, “Végre” címlappal, amely már jó előre Orbán Viktor kezében volt, hogy úgy tudjon a kampányvideóban belebikázni az erkélyén a labdába, aminél szimbolikusabb képet nehéz lett volna alkotni, miközben már megint lezárták a fél fővárost, akárha maga Erdogan jött volna újra el, pedig csak egy szaros stadiont avattak. Mert ez az.

Egy nyomorult stadion, hiába is gyömik bele a hazaszeretet és a nemzeti nagyság nimbuszát, és várják el, hogy az ember áhítattal nézze és suttogva beszéljen róla, mint valami totemről, mutatva azt, mennyire beteg ez az ország és az ő lakói, mert bizony azok. Az utcánkban, amikor nyugdíjfizetési nap van, az összes nyugdíjas, mint valami messiást, várja a postást, merre járhat, hol lehet, egy véget érni nem akaró várakozás az egész utca, mígnem föltűnik a zöld bicikli. Tegnap is ilyen hangulat volt, az összes szerencsétlen várta az estét, az avatást, mintha attól neki valamit is jobb lenne. Úgy várták, mint ötven évvel ezelőtt a gyerekek Manócskát, Mazsolát, Tádét, amely hősök életet hoztak a kilátástalan napjaikba este hét után.

Az utca nyugdíjasai sohasem jutnak el abba a nyüves stadionba, úgy figyelhették tehát, mint valami egzotikus, elérhetetlen úticélt, piramist homokkal, római romokat pálmafákkal, kiismerhetetlen és csillogó valamit, amit egyszer az életben társasúton megnézhetnek majd, ha lesz rá elég pénzük. Ahogy mentek kerítésnézőbe vagy kisvasutazni. Valami távoli, mesebeli tündérkert, egzotikus sziget, nagyság és gazdagság, fény és pompa. Ezt kapták, mint ahogyan mindenki más is. Minden nyálgép nyilatkozott tegnap, aki valami mellékfényt, lehulló morzsát remél még a nyomorult életében, futballra termett nemzetről meséltek a csámpás csülkeikkel, hogy a világ a lábaink előtt hevert valaha ezen a helyen.

Már évtizedek óta a múlttal takaróznak, tegnap is nyálas-pátoszos Puskás Öcsizés ment, s ha egy nemzetnek ez a zsinórmérték, ez a borgőzös ábránd, ott nagyon nagy a baj. És tényleg nagy a baj. Nem fáj nekem ez a kurva stadion, még a haverok zsebében landoló kétszáz milliárd sem fáj, mert az ember beletanul a rosszba, könnyebben, mint hinné. Hanem a szellemi restség fáj, a bávatag butaság, amit mutat a szeánsz, az imádat, ami vezényszóra körbeveszi, hogy ez a horizont? Ez, bassza meg. Ott hajlik le az ég alján, kitüremkedik valami sötétség. Láttunk már stadiont őszökben kivilágítva, amikor a fények hatalma ködöket von a csillogás köré, ami belülről nem látszik. Belülről semmi sem látszik, csak a nyerítés.

A kajla világon sokan keresték már az élet bizonytalan értelmét. Ki ebben, ki abban találta meg, mások semmiben és ebbe beleőrültek. Orbán Viktornak egészen sajátos és sajnálatos módon ez az élete értelme, a stadion, kétes és kétséges futballdicsőségekkel. Egy egész országot használt arra, hogy beteljesítse, és egy egész ország asszisztál is neki önként vagy parancsra. Bő harminc évet várt erre a napra, ami viszont nem sikerült tökéletesre. Mert az ilyen Suarezek elcseszték, merthogy a csapat, nemzetünk színe és virága kikapott, mint rendszerint mostanában. Ebből is látszik, hogy van, amit hatalmi szóval megoldani nem lehet. Csettintésre senki nem tanul meg futballozni, ahogyan Orbán Viktornak sem sikerült.

Minden titkok tudója, Füst Milán meséli el, hogy mért nem: “…Aki tehát előre gyüjtögeti magának eljövendő örömeit, az rosszúl jár. Aki halmozni akarja, az is. Vagyis mindenki, aki akarja boldogulását…Mellékesen megjegyzendő még itt, hogy ugyanilyen rosszúl jár az, aki minden áron énekelni akar, vagy szeretni, vagy költeményt írni, szóval mindazt, amihez az egész szervezet munkája kell. Aki akaratának minden erejével figyel tanítójára, az gyakran nem érti meg. Mert gyakran még valaminek megértéséhez is az egész lélek munkája kell. Az egész lélek pedig nem jól tűri a szándékot, az egész lélek a lazaságot szereti, hogy úgy repüljön bele az öröm, a tudás, vagy megértés, mint a galamb…”

Ilyen volt a tegnap is. Orbán, meg az ő hatvanezre megfeszülve várta az örömöket, és annyira akarták, hogy már csak ezért sem érkezett meg. És ilyen volt Orbán elcseszett ötven plusz éve is. Annyira akart futballista lenni, hogy kudarcot vallván megkeseredett ember lett, egy frusztrált csecsemő, aki arra használta az életét, hogy hatalomra jusson és stadiont építsen. A lopás ehhez képest melléktermék, még, ha szembeszökő, akkor is. És jó Cipollaként még azt is elérte, hogy a bávatag népek vele tapsoljanak, mintha ők kaptak volna valamit, pedig nem kaptak semmit sem. Egy újabb kétes ábrándot talán, s ha ez elég és jól van így, akkor tessenek tapsolni tovább. Míg el nem fehérül a száj is. Egészen addig.

Ó, egy gerle

A hatos számú kórteremben napok óta feküdt az ismeretlen ember, akit a rendőrségről szállítottak át megfigyelésre, mert valami baj volt vele. A rendőrségre azért került egyébként, mert kiemelték a kihalt utcából, amikor a kedves vezetőhöz érkezett látogatóba egy másik kedves vezető, a várost hermetikusan lezárták, de az ismeretlen ember mégis a sivatagos utcára került valahogyan. Nem számítottak neki a lehegesztett csatornafödők, a lezárt földalattik, a rendőrkordon és a mesterlövészek a háztetőn, ott volt a kihalt utcán, s amint az autókonvoj elhaladt előtte, épp készült fütyölni, egy sípot rakott volna a szájába, amikor hat egyenruhás, három civilben lévő rendőr, két katona és nyolc tekes zúdult rá, valamint öt dagadt farkaskutya.

Alig is látszott ki a kupac aljáról, ott rúgkapáltak rajta, de a sípot még mindig szorongatta, meg is fújta volna, ha nem megy bele egy használt koton. Mert a népeket eltüntették ugyan az utcáról, de a szemetet nem sikerült, fontossági sorrendben haladtak ugyanis. Végül győzött a túlerő, az ismeretlen ember kezéből kicsavarták a használt kotontól eldugított sípot mint bűnjelet, mert a fütyölés-sípolás már két éve be volt tiltva, amikor a kedves vezető vagy akármilyen csinovnyikja, vendége vagy a nagy kuvasza a közelben volt, megszólalt vagy ugatott. A futballmeccseken is, ahol a kedves vezető rendszerint szotyolázva vett részt, még a futball meccseken sem fütyölhetett a bíró, hanem szabálytalanság, sporttárs, szabálytalanság, kiáltással kellett rendet tartania a pályán.

Ebből kaotikus helyzetek adódtak, de mindegy volt az is már. A sípokat, fütyülőket száműzték az országból, a futballisták, ha idegenben kellett játszaniuk, meg voltak zavarodva a hangjelektől, szaladgáltak össze-vissza, de szakértők szerint ebben a káoszban az akadémiáknak is szerepe volt, amelyek nyelték a milliárdokat, de csak bicebócákat tenyésztettek labdarúgók helyett. Az edzők panaszkodtak, hogy síp nélkül nem lehet hatékonyan dolgozni, de nem enyhítettek a törvény szigorán, nem lehetett fütyölni egyáltalán. Képzelhetjük, milyen súlyú cselekménynek számított, hogy az ismeretlen ember síppal a szájában tűnt fel, sőt, használni is akarta a jószágot, ráadásul a tiltott övezetben. Sőt, hogy súlyosabb legyen az ügy, ilyen kommunista úttörősípja volt neki.

Ez bűnszervezetben elkövetett költségvetési csalásnak minősült, és az volt a büntetése, hogy az illetőnek a Czeglédy nevet kellett viselnie súlyosságtól függően egy-két évig, a legelvetemültebbnek életfogytig. Az nem volt kérdéses, hogy az ismeretlen embert ezután haláláig Czeglédynek hívják majd, de a vizsgálat arra irányult most mégis, kik voltak a bűntársai, hogy az utcán tudott flangálni. Mert egyedül ezt képtelen lett volna végbe vinni, hogy eljusson a hermetikusan lezárt utcába, ezen kívül azt is ki kellett deríteni, honnan szerezte a sípot. Milyen földalatti nyugati kapcsolattal jutott hozzá, vagy hozták neki békaemberek ürgebőrbe varrva, megannyi súlyos kérdés, ami válaszra várt. De az ismeretlen ember nem felelt semmilyen faggatásra.

A szemébe világítottak százas halogén égővel, amit a vejtől vettek. Százezret vettek és drágán, de a fénye nem ért semmit. Az ismeretlen ember még csak nem is pislantott tőle, és minden ordítva feltett kérdésre, hogy kik a társai, kik pénzelik, ki a bűnszervezet irányítója, csak azt felelte: Ó, egy gerle. Lerúgták a veséjét, kiverték a fogát, áramot vezettek a heréjébe, de ő csak gerlézett kitartóan és tántoríthatatlanul, és olyan ártatlan volt a szeme, hogy az ingujjra vetkőzött faggatótisztek arra jutottak, hogy hülye ez, gyengeelméjű biztosan, így átküldték a pszichiátriára erős kísérettel, állapítanák meg a hülyesége mértékét, hogy rá kell-e segíteni egy kis lobotómiával még, vagy már így is alkalmas államtitkárnak, miniszternek esetleg.

A pszichiátrián mindenféle vizsgálatot végeztek az ismeretlen emberen, intelligencia és személyiségteszteket, illetve végeztek volna. Mert arra a kérdésre, hogy mit lát a képen, csak úgy azt felelte, hogy ó, egy gerle, mint például arra, hogy mi az anyja neve. A vizsgálat tehát azzal zárult, tök hülye, legfeljebb frakcióvezetőnek jó, s minden el is csendesült volna az immár élete végéig Czeglédynek nevezett ember körül, tehát irreleváns volt, hogy ki is valójában. Egy délután viszont, amikor a betegek csendben nézték a tévében, hogy a kedves vezető megint stadiont avat, az ismeretlen ember különös izgalomba jött, és ordítozott a kedves vezetőre mutogatva, hogy ó, egy gerle, és senki sem tudja honnan előkerítve, de a tévére ragasztott egy O1G matricát.

Így lett világos hirtelen minden rejtély, kiderült a titkos jelmondat értelme, amit jelentettek a pártközpontba. Ott összedugták a fejüket, és kiadtak egy utasítást, hogy az országban élő összes galambot irtsák ki, a mesékből, mondókákból, történetekből, képeslapokról és tankönyvekből tüntessék el a galambokat, még az emlékét is szántsák be az összes nyüves turbékoló rossebnek. Fröcsögött a vér az egész országban, milliószám gyilkolták a galambokat azzal a magyarázattal, hogy ők a felelősök a kórházi fertőzésekért, amit a népek el is hittek. Az ismeretlen, de már Czeglédy névre hallgató ember viszont csak mosolygott, s amikor legközelebb a főorvos megkérdezte tőle, hogy van, már csak annyit mondott: Ó, egy Geréb. Értesítették hát a pártközpontot, hogy be kellene tiltani a “G” betűt. Így kezdődött el az aztán, aminek soha nem lett vége.

100 000 000 000

Ez itt a címben százmilliárdot jelent. Legalábbis remélem, mert elég hosszú életem során még nem volt szükség arra, hogy ilyeneket leírjak, mert minek. Hiába van csillag is ennyi az égen, ha nem látszik, homokszemeket meg nem szokott számolgatni az ember a tengerparton, mert minek. Viszont a címbéli irdatlan szám a rohadt sok nullájával forintot jelent, hogy Bicebóca a Kincskereső kisködmönben bele is hülyülne, mert már egy tucat kökény meg egy szelet kenyér is másállapotba hozta, mint emlékezhetünk. Sikongatott, hogy ez az enyém, ez is az enyém. Ma meg, a mesét félre téve, Manci néni sem tud ennyi pénzt elképzelni.

Száz forint vagy ötszáz, egy liter tej vagy egy tucat csirkeláb, ezeket tudja kezelni, meg a krumplit a neccben, amit a kezibe nyomnak, hogy szavazz rám. Ha rám szavazol, el tudom lopni a címbéli számmal jelzett forintot, és Manci néni szavaz, mert kiszámolta, hogy a krumpli a neccben – ha meg nem rohad – kitart tavaszig. A javak így osztódnak el Neriában. Azt hiszem, Pokorni fideszes, amikor még a tűz és a fazék közelében volt, kézlevágással fenyegette tolvajló párttársait, azóta – tán ezért – kiesett a pikszisből, és Orbánnak is megvannak a kezei. Meg az összes többinek is, pedig caffoghatna a vérben a Lendvai utca.

Meg Felcsút utcáit is beboríthatnák az al-, és felkarok, ilyen Vörösmarty tollára és Bosch ecsetjére való módon, de nem vagyunk mi barbárok, s bár azok lennénk, mint néhai Szent István. S most, hogy elhelyeztük térben és időben a tényállást, nézzük, mi is indokolja a fölhorgadást. Mert, hogy lopnak ezek, az nyilvánvaló volt, na, de ennyit? Azt írja az újság, hogy: “Csak az ötszáz legnagyobb nyereséget elért vállalkozás rangsorában szereplő, közismerten kormánykedvenc cégek tavalyi eredménye után 104 milliárd forint osztalék ütötte az emblematikus oligarchák markát.” Ennyi már a zsebükben van, illetve a Kajmán szigetek széfjeiben, hogy majd ne lehessen elkobozni, ha győz a forradalom.

Aztán ezzel párhuzamosan egy másik újság meg azt írja, hogy Pártunk és Kormányunk, tehát OVM maga elfogadta, hogy az EU átalányban mintegy ötszáz milliárdra büntesse az országot, mert a százmilliárdot ellopták. Tehát kedveseim, egyszer ellopják voltaképp Manci nénitől, aztán meg Manci néni még ki is fizeti a büntetést, hogy a lopást büntetlenül megússzák. Tehát Manci néni duplán van átverve és meglopva, ellenben kap egy necc krumplit. És Manci néni te vagy. Ugyanakkor, ha ezt az ország elátkozott házában mondjuk Hadházy szóvá teszi, akkor Kövér elvtárs megbünteti, és ezt a büntetést is összedobja neki Manci néni, hogy hadd cirkuszoljon ez a Hadházy akár így is, ha már másképp nem lehet.

És mindezek után tegnap még azt is írta az újság, hogy Kövér elvtársnak a haverjai – Hende, Semjén, meg a többi – olyan módosítót találtak ki, hogy az ilyen Hadházy féléket ki is lehessen tiltani az ország elátkozott házából, hogy ne tudjanak cirkuszolni. Holott nem Kövér elvtárs jóravalósága miatt, hanem Manci néni jóvoltából vannak ott. Szóval az van, hogy el is lopják, a büntetést is más fizeti helyettük, és még szóvá sem lehet tenni, ha ez nem tetszik. Most mondjon valaki csak egyetlen indokot is, hogy miért meneküljenek meg ezek a lámpavastól. A magam részéről semmit sem tudok mentségükül felhozni, még azt sem, hogy jó a magaviseletük. Lásd Borkai.

Ezek történtek tegnap, egy nap mocskos hordaléka csak ez, és, ha nem lenne köd, a nap vidáman sütne, mint akármely temetésen, mert az élet igazságtalan. Manci néni nem lát tovább a necc krumplinál és a tucat csirkelábnál, talán azt sem tudja, létezik olyan szám, hogy 1 000 000 000. Forintban pláne nem, így Manci néninek fölróni, hogy nem rúgja valagba a nerhuszárokat, öreg hiba és nem is lehet. De, hogy azok, akik láttak már repülőt, és jártak túl a falu határán, hogy ők is szó nélkül tűrik ezt, az már és viszont érthetetlen. Úgyhogy, egy szót se halljak, hogy hallatlan, negyven milliós autóból hajigálja a Récsöl a szaros pelenkát. Mert a pofádba röhög, te meg hagyod. Jóccakát.

Kétfarkú Népszabadság

Az aljasságnak is vannak fokozatai. Nem ez a “bb” “leg-bb” nyelvi formulával megfogható, hanem olyan, aminek jele nincs, csak esszenciája van és mélysége, öblössége, amire szavak és szimbólumok már nem is találhatók. Ha kitartóan és konzekvensen hazudik az ember, akkor azt a környezete előbb-utóbb tudomásul veszi. Egy ideig háborog a külvilág, hogy mit képzel ez, aztán, amikor látja, hogy reménytelen a delikvens, csak legyint, hogy ez ilyen: beteg, egy szavát se lehet elhinni, kóros hazudozó. Emiatt őt már nem is utáljuk, hanem fejcsóválva túllépünk rajta.

A kormánymédia kezd ebbe az állapotba kerülni. Akik kitartóan figyelték a ténykedését, és a legenyhébb tüneteit is mutatták a gondolkozásnak, már csak legyintenek, megadólag nyugtázzák, hogy azt sem lehet elhinni, amit kérdez. Egy újság, televízió, rádió számára az a vég, amikor elveszíti a hitelét, az ilyenek meg szoktak bukni, mert senki nem kíváncsi rájuk, a hirdetők elhagyják őket, a pénz elfogy, a szerkesztőség redőnye pedig recsegve aláereszkedik. Neriában ez nincs így, mivel piac sehol nincs, az újságírás területén sem. Itt nem a jó és hiteles marad talpon, hanem a talpnyaló.

Ez önmagában tragédia, s nem a nyilvánosság elveszése miatt elsősorban, hanem, mert elhülyíti a lakosságot, agyatlan zombivá teszi, ami állapot nem jó tartósan sem az államnak, sem az egyénnek, de erre csak akkor jönnek rá, amikor késő lesz. A zuhanó példányszámú KESMA lapok, a nem nézett M-es tévék, a nem hallgatott rádiók azt mutatják, hogy egyszer eljön az idő, amikor kiderül, hogy nem hatékony, sőt, kontraproduktív a permanens hazudozás. Egy idő után már minden mindegy, s teszem azt, ha az Origo mától igazi újságként kezdene működni, akkor sem hinnének neki már, mert eljátszotta a jogait erre nézvést.

Amikor pedig rádöbben a hatalom, hogy százmilliárdok, kitartó rombolás, lapbezárás és faragás mind hiábavaló volt, mert van egy réteg, amelyik nem átverhető, akkor taktikát vált és báránybőrbe bújik. Ilyen volt tegnap az, amikor ál Népszabadságot terjesztettek, ál Népszabadságban fúrták az ellenzéket, ami több helyen már maga a helyi hatalom. Ennél lejjebb tényleg nincsen, mint amikor a hitelét vesztett aljasság egy valaha hiteles névvel akarja eladni magát, mintha a Bibliában éltetnénk az evolúciót, vagy Darwin nevében mesélnénk a teremtés csodájáról, noch dazu mondanánk a keresztyén istentiszteleten, hogy egy az Isten, Allah.

Bár, ha belegondolunk miniszterügynök elvtárs sajátos lelkivilágába, szerelmére Erdogan és a türkök iránt, és pláne, hogy kipcsak szegény, semmi sem elképzelhetetlen, még az sem, ha arra lenne szüksége a hatalomért, Horn Gyulának adná ki magát, mert az élet csodaszép. Viszont most nem erről van szó, hanem más csudákról, a Népszabadság meggyalázásáról, ami egyrészt a név, másrészt az eszme, harmadjára pedig az emlékek porba tiprása, ami így együtt arra kellene horgasszon minket, hogy furkósbotot fogjunk. De ilyen késztetések itt senkiben nincsenek, mert minek, ha sóhajtozni is lehet.

Ugyancsak tegnap egy plakáton a Kétfarkúak nevében végeztek aljas rasszista uszítást valakik. Ilyeneket a fidelitászok szoktak csinálni, nekik eddig terjed a horizontjuk, ami azt is mutatja, hogy a Fidesz következő nemzedéke még aljasabb és még primitívebb lesz, mint a mostani. Bár a romlás harminc éve egyenes vonalú, elég csak a mostani elnökségre nézni. Az állapítható meg, hogy egy dolog állandó a Fideszben, ami Orbán Viktor, és az ő züllésével párhuzamosan zuhan a tagság, elnökség és rajongó tábor szellemi és erkölcsi nívója is. Meg természetesen az ország maga is spirális alakban iramlik a trágya aljára.

A pécsi Fidelitast föloszlatták, mert a város elesett. Ez így nem fog maradni, a mostaniak, akik már így is ilyen Kétfarkúak nevében rasszista uszító nívón vannak és voltak, mennek a lecsóba, és jönnek helyettük még aljasabbak és butábbak. A Népszabadság meggyalázása, a Kétfarkú bőrbe bújt mocsok erre figyelmeztet leginkább. Ahogyan itt örömködünk az egyes városok elnyert szabadságán, azt nem lehet feledni, hogy ezek csak szigetek a ganajtengerben, a friss, romlatlan illatukat pedig hamar elfedheti a szarszag. Az erre utaló jelek erősek, tehát légy résen. Mindig résen. Vagy no pasaran, nekem mindegy.