rezeda – Oldal 217

Komoly, kézzel írt (2.)

Tisztelt szerkesztőség!

Először is, köszönöm a könyvet, Semjén úr friss kötetét. Nagy haszonnal forgatom, de nem öncélúan, kapzsi szándékkal, mint valami ajándékot kértem – igaz, Adyt a konspiráció végett, de így is jó -, hanem, hogy utasításokat kapjak benne arra nézvést, milyen szempontok alapján figyeljem meg a lakókat, mire ügyeljek, mennyire legyek alapos. Ilyet a kötetben nem találtam, ezért a tapasztalatomra hagyatkozok, amit még régebben gyűjtöttem a tartótisztem útmutatásai szerint. Mindenre figyelek tehát, még arra is, melyik gyanúsított milyen állagút fingik, titok és szervezkedés előttem nem maradhat felderítetlen.

Viszont ravaszabbak ezek, mint gondoltam volna, a futballról beszélnek mindig meg a nőkről, és mindkettőt szidják. Ez jó vonal lehet, gondoltam, és igyekeztem fölkészülni a témából, mert – őszintén – sem az asszonyi nem, sem a sportok terén otthon nem vagyok, még máma is az anyukámmal laknék, ha élne, a labdától pedig félek. Bizonyára azért, mert gyermekkoromban sokszor fejbe rúgtak, anyukám meg is vizsgáltatott akkor, nem szenvedtem-e tartós károsodást, azt mondák, nem. Elmélyültem mindkét témában, hogy alkalmasint bekapcsolódhassak a beszélgetésbe, amely általában a lépcsőházban folyik, és ez felettébb gyanús.

Egyébként rendszerint három nyugdíjas gyülekezik a lépcsőfordulóban nagy hanggal. K. József, aki hentes volt aktív korában, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár. Szép kis kompánia, hozzám képest így együtt erősek és nagyon okosak is, viszont én meg bátor vagyok, ezért szóba elegyedtem velük, pedig utálnak valami okból. Ez ilyen liberális betegség náluk, nem szívelhetik pártunkat, jótevőnket, az egyházat és engem. Egyik nap, amikor várták, hogy legyen a tévébe’ Videoton meccs, beálltam közéjük, és, ahogyan annak idején oktattak, célzott kérdésekkel próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból.

Utalgattam a stadionépítésre, futballista fizetésekre, sőt, nagyon merészen még a nemzeti konzultációra is. Először elhallgattak, aztán azt mondták, menjek a picsába. Ilyen mosdatlan a szájuk, és, miután erre fölhívtam a figyelmüket, s arra intettem mindhármat, hogy megveri őket az Isten, azt is mondták, hogy dugjam föl a feszületet a seggembe. Amikor ezek után vetettem a keresztet, kiröhögtek. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni, ez a Soros-féle világnézet úgy elvadította őket, hogy teljesen szétesett az életük, vécérendjük sincs, pisálnak, amikor rájuk jön, és nem beosztás szerint, káromkodnak meg fütyörésznek, mint az állatok.

Tudtam, hogy esténként kocsmába járnak a sarokra, ezért délután készenlétbe helyeztem a gukkeremet, odahúztam a stokit az ablakhoz és résnyire nyitottam, hogy halljam, mit beszélnek hazatértükben részegen. Esett a hó, hideg volt nagyon, és az orrom majdnem lefagyott, ahogy néztem ki a függöny mögül, de, végül is megérte. Fél kilenc körül láttam közeledni őket fedetlen fejjel, kigombolt kabátban, mint valami csürhe, és a történelemtanár Schmidt Máriát szidta, hogy hülye az a kurva, ezekkel a szavakkal, és, no, gondoltam, most megvagytok, de beindult az egyik autó riasztója, és tovább nem hallottam semmit.

Viszont kihívtam a rendőröket, hogy itt gyülekeznek hárman. Ki is jöttek, de, mire ideértek, ezek már a lépcsőházban voltak megint. Ott folytatták a lázítást, szidták Orbán urat, átkozták a NER-t, s már épp elkezdtem jegyzetelni a terhelő bizonyítékokat, amikor a rendőrök becsöngettek, hogy én hívtam-e őket, mert nem találnak senki gyülekezőket. Mondtam, hogy már eloszoltak, erre a rendőrök leszidtak, hogy ne szórakozzak velük. Viszont hallották ezek hárman az egészet, és, amikor a rendőrök elmentek, jöttek felém, alig is bírtam bereteszelni az ajtót, hogy meg ne verjenek. Kopogtak sokáig és szidták az anyukámat, mocsadék spiclinek nevezve engem.

Aztán elmentek, mert kezdődött a meccs. De hallotta a cirkuszt a szemben lakó Mária néni, kijött a pongyolájában borzas fejjel, hogy mi van itt. Gondoltam, akkor belőle szedek ki valami terhelő dolgot, de, amikor szóba hoztam konzultációnk témáját, a szaporodást, és megkérdeztem, közösült-e már ma a nemzet érdekében, adott egy pofont, és trógernek nevezett. Engem, aki csak hazánkért élek és tevékenykedek. A fentiekből is látszik, nagy itt a baj, teljes a lépcsőház erkölcsi fertője. Mindenkit nem jelenthetek fel, ezért a romlás gócára fókuszálok, szerintem a történelemtanár az. A jövő héten rá figyelek csak, egészen biztos, hogy szolgálhatok valami terhelő adattal róla. Kitartás, jelentkezek hamarosan.

Kosz és mocsok

Hadházy Ákost nem engedték fórumozni tegnap a szombathelyi könyvtárban, mert nem tudták kitakarítani azt, koszos volt állítólag. Elromlott tán a porszívó, esetleg Rózsika, a takarító néni, netán a Rendszer. Nagy és kibogozhatatlan titkok ezek. Ilyenkor, amikor hírül veszi az ember a mocskot, habitus, filozófiai és vallási beállítódás, illetve a test pillanatnyi állapota – melyik bütyök lüktet, zúg-e épp a fül – alapján reagál.

Az én életem voltaképp szakmai ártalmakból kifolyólag permanens reakció, ezért most rágyújtok, fölnézek az égre picit, ami a plafon, kortyolok a kávéból – kizárólag cukor nélkül, petróleum-sűrűen a’la Florentino Ariza – és aztán vonyítok föl, mint a lábon lőtt anyafarkas, hogy nagyon fáj, meg ilyenek. Pedig az efféle dolgokat tiszta fejjel kell feldolgozni, bármennyire is mindennaposak és rutinná váltak szinte.

Orbán Viktor Mihály annak idején kijelentette egyrészt azt, hogy ellenzék nélkül is elboldogul, hogy ilyen ballasztra szüksége nincsen neki egyáltalán. Másrészt olyan is elhagyta a pörköltszaftos száját, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Ennek a két kormányzási alapelvnek a folyománya volt, hogy Hadházy kiszorult a sötétbe és a hidegbe, mint valami illegalitásba vonult forradalmár, éppen úgy.

És tényleg, hovatovább, ilyen állapotban leledzik az annyit, s olykor okkal csesztetett ellenzék, a helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak. Hogy igazoljam ezt a sejtéses állításomat, tessenek csak belegondolni, mit művelt velük Lezsák két napja, hogy már szóhoz, végül székhez sem jutottak, legyalulta őket a friss Príma díjas irodalmilag és gyalázatosan.

A helyzet egyébként teljesen reménytelen, és még kilátástalan is, mivelhogy tudjuk, Hadházy mért nem léphetett be a könyvtárba. Mindenki tudja, az utolsó csecsszopó csecsemő is, az ilyen takarítós kifogások azonban csak rendkívül kínossá teszik a dolgot, s legfőképp a könyvtár igazgatója számára, aki akkor volt hülye, amikor egy ilyen rendezvényt befogadott. Tudnia kellett volna, hogy megcsörren az a telefon úgyis.

A jószándékú naivitás minősített esete forog fenn, ami csupán arról tanúskodik, hogy vannak még idealista emberek, akik a tisztesség és a szakmai becsület alapján élik az életüket, pedig nem is újszülöttek. Most azonban az igazgató asszony felmenőit szidják sokan, pedig ők is tudják, nem azt kellene, de jobb elverni a port azon, aki kéznél van. Nem véletlenül nem jár emberek közé ez a mi Cézárunk tehát.

Viszont az nem vigasz, hogy ez borítékolható volt, attól a mocsok még mocsok marad, és azt kell egyre inkább kiszűrnünk mindebből, hogy az ország is elvan ellenzék nélkül, hogy az a hétmillió, aki nem szavazott ezekre, az mind nemkívánatos elem a kerítésen belül, és ennek a fele sem tréfa. Mint kitetszik, nem csak a képviselőiket zárják ki a parlamentből, hanem a népek is mehetnek a fagyos utcára, ha nem győzelmi jelentéseket akarnak hallgatni fideszbűnözőktől.

És nem Hadházyról van szó, hanem akárkiről. Gondoljunk csak bele Alföldy és más művészemberek, zenekarok és akárkik eseteibe, akiket úgy űznek el a nyilvánosságtól, mint a leprásokat. És ami rosszabb ennél, a meghátrálás csöndben. Az én elcseszett városomban eddig mindig volt Alföldy rendezés, s még milyenek, ebben az évadban viszont nem lesz. Pletykák és meg nem erősített információk szerint, hogy megelőzzék a bajt. Azért.

Ami persze így a legnagyobb, csupán nem durran, mint ez a Hadházy most. De legalább a könyvtár igazgatója is megtanulta, nem lehet szeleburdi, hogy mindenféle alakokat beenged Wass Albert szentélyébe. Persze magam is ilyen meggondolatlan voltam és naiv, hiába jár a szájam. Az én Józsi szomszédomnak eddig is voltak homofób és rasszista kijelentései, de mondom, hülye ez, nézzük el neki. Ez a hiba meg a baj.

Két napja is beállított szomszédolni. Ahogyan mindig, a YouTube-on meg jó szokásomhoz híven szólt a zene, éneklődött egy fekete ember. Azt mondja ez a Józsi, hogy ez most a fán van, vagy alatta? – És bambán vigyorgott. Mondtam neki, hogy ezt hagyja abba, de nem tette meg. Én is elcsodálkoztam magamon, de ordítva vágtam ki a francba. Másnap jámboran megkérdezte, hogy mért vagyok megsértődve, és ekkor értettem meg, hogy semmit nem fog föl a világból.

És az is világos immár, hogy a könyvtárak – ha járna oda, de nem -, a színházak – ha járna oda, de nem -, neki vannak nyitva csakis. A tévéműsor neki készül, a rádiók neki szólnak, és Mészáros neki írja a lapokat csakis, Orbán neki szónokol, és neki küldik a konzultációs leveleket kizárólag is. Ilyen egyszerű ez és ilyen gyalázatos, viszont nincs mitől félni, csak mindenki hajítsa az ő Józsiját az utcára a megfelelő szinteken. Hogy ezt forradalomnak hívják, arról viszont én nem tehetek.

Két papír

Van nekünk itt két papír a tarsolyunkban. Az egyik csokis, maszatos, talán nyálfoltos és gyűrött is. A másik írólap, levélpapír, merített, famentes, vagy milyen típusok vannak még ebben a digitális világban, én nem tudom. Tán mindegy is. E két papírdarab közös tulajdonsága, hogy mindkettőt a véső kétségbeesés kínja lengi körül, és az, hogy én most mesélni fogok róluk. Nem jókedvemben, hanem, mert késztetést érzek rá, tisztára ilyen okulárés nagyapó vagyok már, hogy itt napra-nap be nem áll a szájam.

Négy éve lesz már annak a gyalázatnak, mint emlékezhetünk – és soha nem is feledjük -, hogy készült elfogadni ez a galeri a TrafikMutyi 2.0-s törvényt, bájos szokás szerint veszélybe sodorva (jó)néhány ember, (jó)néhány család megélhetését Krisztus és az összes aprószentek nevében. A dohányipari dolgozók odakint tüntettek a mínuszokban, és beküldtek a Parlamentbe egy csokit, rajta ezzel a szöveggel: „Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!”

Mint az ismeretes, a csokit két pofára fölzabálta Orbán Viktor Mihály és egyes számú csicskása, Semjén Zsolt, a szöveget el nem olvasták, a törvényt pedig megszavazták. A dohányipari dolgozók pedig hazamentek a hidegből dolgavégezetlen, közmunkásnak álltak vagy éhen dögöltek, ez a kettő pedig elégedetten böfögött, mert ez egy ilyen ország. Ez nem sok, csupán egy szimbolikus történet arról, hogy milyen iszonytató lelke van ezeknek. Tudtuk is, de nem árt felidézni, építgetni tovább az embertelenség szobrát, hogy elérjen az égig.

Viszont fölbukik a kérdés, hogy mit olvasnak ezek, ha egyáltalán. Azóta foglalkoztat ez engemet, amikor egy kávéházi szegleten – de tényleg, volt olyan, hogy még lehetett vele beszélni – diskuráltam interjúilag Orbán Viktor Mihállyal, és rákérdeztem a szőlei dolgára, hogy hogyan is van az, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet. Akkor még ilyen szerény volt a vágyaiban, viszont erről irkált az ÉS meg zengett az ország. Azt felelte akkor nekem ez a mókus, hogy ő ilyen sajtótermékeket, mint ÉS, egészségügyi okok miatt nem olvas, nem érti hát, miről is beszélek. Pofán kellett volna vágni, helyette csak nyugtáztam, hogy szaralak.

Már akkor látszott a szemében a hatalom végtelen akarása. Szinte csak az látszott, s ez a rögeszme mára eszelős tébollyá terebélyesedett, másból sem áll a manus. Ez a kór ma is rányomja bélyegét az olvasási szokásaira, és most ne arra gondoljunk, hogy szokott-e hetvenhét magyar népmesét zümmögni az unokájának, vagy verseket dúdolgatni magában. Hanem, hogy az elébe tett, neki gyártott hülyeségeken kívül, amelyeket lelkesítő célzattal felolvas a bamba és rajongó tömegeknek, hogy az ilyeneken kívül találkozik-e esetleg a valósággal, vagy megóvják attól az orvosok.

Mindez azért vált aktuálissá épp, mert tegnap kiderült, hogy szegény jámbor és egészen naiv CEU hallgatók mire készülnek szintén végső elkeseredésükben, mint annak idején a dohányiparosok. Egymást buzdítgatják ezek a szerencsétlenek, hogy írjanak levelet Orbán Viktor Mihálynak, számoljanak be neki arról, milyen szar is má’, hogy csuklóztatja az egyetemet, hogy ettől ők rosszul érzik magukat. Én, jó Istenem! Most cinikusan – de nagyon – megkérdem, tényleg olyan jó tanintézet ez a CEU, ha ilyen mókusokat képez, akik azt hiszik, buzgalmuknak bármi értelme is van?

Ifjúság, bolondság. Értem én, meg a lelkesedést is, de, ha tényleg ennyire ismerik csak az életet, akkor bajok vannak. Ugyan egyben szégyellem is magam, mert mit tehetnének mást, mint, hogy a józan ész tiszta szavával szólalnak meg, egyebük nincsen ugyanis, aztán mégis. Olyan ez a levélírás, mint valami lányregények romantikus illúziója, mert nem, hogy megfontolná, nem is olvassa, elébe sem kerül, a közelébe nem ér, más dimenziókban létezik az ipse ugyanis. Ezt nem ártana tudni, ha már olyan okos az ember. És ez itt, kedves jámborak, egyáltalán nem a diákok bírálata.

Magam, vénöreg emberként például tanácsolhatnám azt, hogy a kétségbeesés levelébe csomagoljanak egy kis kolbászt, házi töltésűt, az odajut, azt megkapja. Hogy elolvasni nem fogja így sem, az is bizonyos. Úgy járna ez is, mint a dohányosok csokis segélykiáltása, kienné belőle a masszát, és a legkisebb megingás nélkül menne, haladna tovább. Levelet írni? Ugyanmá’! Tessenek kitölteni a konzultációs ívet, ez a maximum, amit a rendszer nyújtani tud. Ez, hogy ilyen kolbászos ötleteim vannak, eléggé abszurd, és mégis súrolja a valóságot. Így jár az az ország, amelyet egy eszelős zabagép irányít. Így és nem másként.

Dübörgő egér, avagy hadgyakorlat a drótnál

Most, hogy az oroszok és az ukránok készülnek átharapni egymás torkát, meg különben is, az egész rohadt világ tele van plátói háborúkkal, nehogy már a magyar jódógos kisember maradjon ki a gyönyörökből egyrészt. Másrészt pedig annyira nem történik semmi a drótoknál – még ezt a Gruevszkit is úgy cipelték autóval -, szóval, valami kis feszkó kell a parasztnak, hogy lássa, a Viktor megvédi őtet és babusgatja most, hogy jönnek az ünnepek.

Szóval hadgyakorlat kezdődött tegnap a déli határnál, amely egészen december egyig tart majd, így döntött ormányunk, ergo, a köpcös. Kicsi kis hadgyakorlat, sárga is, savanyú is, de a miénk. Mimagyarok, Magyarország, a magyar emberek meg még a magyarok, sőt, a magyarok biztonsága érdekében ellenőrzik a permanens készenlétben tartott katonai egységek reagáló képességét – így mondja kormányunk -, s emiatt napokig vonulgatnak majd a konvojok, a katonai menetoszlopok a határ körzetében, hogy tudjuk, hol is élünk.

Ha már migráncs nincs, mutogassuk a magyar parasztnak a feszkót, ahogyan rendeljünk majd tankokat a karácsonyi vásárba is, mert félni kell és félni jó. Egyébként is, mint azt a rezsiembertől tudhatjuk, az ötven év alatti férfiak egyenesen boldogtalanok a népi bölcsesség szerint, ha nem lődözhetnek ágyúval, a hetvenesek pedig a katéterükkel kardozva védenék a hazát szívük – és Németh Szilárd esze – szerint, tehát sehogyan sem.

Olyan gyönyörűen beszél nerkatonául ez a pacalszakács, hogy kénytelen vagyok ideidézni szellemét: “Már bebizonyosodott, hogy az illegális migráció a jogi és műszaki határzár mellett az élőerős védelemmel, a határvadászok mellett a hadra fogható honvédjeink határra vezénylésével állítható csak meg.” Most vezényelnek hát, és a magyar paraszt mégsem sóhajt toldiul, hogy “Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, szép magyar vitézek, aranyos leventék!”

Ilyet ő nem tesz egyáltalán, hanem azon gondolkozik, hogy mi hozza ki a militáns állatot az emberből, a karrier, a szolgalélek, vagy pediglen a hülyeség. És az utóbbi mellett teszi le a garast, főleg, amikor azt is hallja, hogy ez a pacalos teli pofával azt is ordibálja, hogy a magyar fegyvergyártás nem áll meg a kézi gyilkoló gépeknél, a határ a csillagos ég. Én atom tengeralattjárót óhajtok a Csele patakra, hogy újraírjuk Mohácsot.

Még nem tudható, mikor hirdetjük meg a totális háborút és térünk át a hadigazdaságra, de, ha a rezsisen múlik, hamarosan. Ez tolja túl a biciklit balogzoltánosan, s ha a NER gépezetében olyan posztra kerülne, dalokat szerezne, operát írna meg eposzokat. Most azonban a hadgyakorlatnál tartunk, a látens háborúzásnál csupán, és lehet, hogy én hülye vagyok, de nehezen tudom elképzelni, hogy felnőtt emberek ezt röhögés nélkül végig tudják csinálni. Ha viszont igen, akkor nagy a baj.

Akkor az is lesz, ha tüzet vezényelnek nekik, gondolkodás nélkül lőnek majd a tömegbe, de ezt majd meglátjuk. Most ott tartunk, hogy hadseregünk így demonstrálja a kurva nagy erejét, amiről nekem a hülye vicc jut eszembe, hogy “Az egér és az elefánt együtt siet át az új hídon. Az egér büszkén néz fel az elefántra, és azt mondja neki: Dumbó, hallod, hogy dübörgünk?” Így valahogy, ilyen képzetek jönnek elő, bár én nem értek a katonásdihoz.

Igaz, a rezsiember sem túl sokat, de, mint látjuk, megvan a hivatal, és az ész is hozzá. Azt tudjuk, hogy mi az üzenete ennek a vonulósdinak a polgár felé. Szavazz rám, ennyi. No de, hogy kívülről, globális, sorosista liberálmocsok szemszögből mire jutnak, ha hírül veszik a szeánszot, azt sem tudni, de fölösleges is. Rontani már sokat nem tudnak a képen, momentán épp úgy tűnik, mi vagyunk Európa Gerébjei, akit innen is meg onnan is utálnak.

De mindegy is. Mi tudjuk, hogy szépek vagyunk meg okosak, s pláne olyan erősek, hogy csak reng az a híd. És dübörög is, ezt el ne feledjük. Röhej. Borzalom.

Nincs több kérdés

Medgyesi Miklós, a Hír Tv – akkor még – munkatársa kérdezni mert valamit Halász János fideszistentől, aki mostanában Gruevszkiben utazik. Másnap már be is hívatták a munkaügyre, amit manapság és korunkban hr-nek neveznek, és közös megegyezéssel kirúgták. Ez a közös megegyezés azért jó, mert emiatt tartani kell a pofáját, így nem tudjuk – de igen -, csak sejtjük, hogy azért repült, mert kérdezni mert.

Kérdezni minálunk csak igen megfontoltan lehet, ez a NER-ben külön tudomány, amit Obersovszkyval oktatnak, amit az a szerencsétlen művelt Schmitt Pál ‘álamelnök úrral, mint emlékezhetünk. (Ejj, de régen volt már az is, aztán még mindig itt vannak.) Hogy világos legyen, mit nem tudott ez a Medgyesi, hogy milyen leckét nem tanult meg, idézzük fel a műfaj megteremtését 2012-ből:

“Elnök úr, azt világossá tette, hogy megvédi a hivatalát a politikai támadásoktól és nem hajlandó engedni a politikai nyomásnak. Hogy önben még él a sportoló, most azt is bizonyítja, de azért önt emberként, mégpedig népszerű, és meglehetősen sokak által szeretett emberként a becsületében is megbántották. Nem perel? Vagy ezt önnek mint elnöknek kötelessége elviselni?”

Ez delikát dolog, így kell felszopni az alanyt, nem ám mindenféle kiegészítendő kérdést föltenni egyszerű eldöntendő helyett, amire lehet válaszolni, hogy igen. Vagy nem. El kell mondani a riporternek, hogy az alany hogyan véli, amit a sajtómunkásnak leírtak a pártközpontban, úgy véli. Minden más fölösleges időtöltés, az érdeklődés pedig bűn. Nincsenek ahhoz szokva az elvtársak.

A sajtóhoz való viszony alapesetei a NER-ben: mellébeszélés (Boldog karácsonyt, ugye), szóba nem állás, kitiltás, hazudozás, illetve az Obersovszky-féle. Minden más esetben összedől a világ. De bármennyire is fura, mégsem erről akarok mesélni máma, mert ez már a könyökömön folyik ki – lukas is lett tőle a pulcsim a hajlatban -, hanem afelől ábrándozok ebből kiindulva, hogy milyen homokos, füves, vizes sík is az, ahol élünk, ahová jutottunk.

A per című Kafka regény így kezdődik: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Aztán egészen elképesztő módon folytatódik, mint az ismeretes, egy lidércnyomás az egész a kiszolgáltatott tehetetlenség érzésével, míg végül a főhős meghal, kivégzik. Soha nem tudja meg, mi volt a bűne, és azt sem, lett-e volna számára kiút.

Nagyon okos irodalomtudósok úgy fejtették meg ezt a kafkai parabolát: Josef K. bűne az volt, hogy nem kérdezett, meg sem kísérelte kideríteni, mivel vádolják, s hogyan védekezhetne ellene. Most nagyon egyszerű volna leütni a magas labdát, hogy na, ugye, én megmondtam, kérdezni kell, viszont ki kell ábrándítsam a nyájasokat, Kafka nem a kérdés-kérdezés vs nem kérdezés problematikája miatt jutott az eszembe, hanem a világa miatt.

Az írásaiét kár elmesélni. Ezek gyakran szürreálisak, rémálomszerű miliőben az értelmetlenséget, tájékozási zavart és tehetetlenséget idézik, meg a kiszolgáltatottságét. Ez nem volt véletlen, ha felidézzük, hogy Kafka a K&K cseh tartományának fővárosában, a cseh többségű Prágában született, mint német – ráadásul jidissel kevert német – anyanyelvű zsidó író. Aki művésznek tartotta magát, és mégis hivatalnokként kellett élnie.

Ha hozzá vesszük a kort, a XX. század elejét, a masszív, változatlannak tűnő világ szétszakadását, amelybe berontott a repülés, a relativitáselmélet, és más egyéb, nagyon felkavaró dolgok, amitől elkezdett nagykorú lenni az ember, viszont nem volt fölkészülve rá. Máris előttünk áll az elidegenedés, kafkailag: die Entremfdung, és, amit Ady úgy ragadott meg, hogy “Minden egész eltörött”.

Viszont most nem irodalomtörténet óra van, hanem kiábrándító, sötét és nyálkás kedd reggel. Ez pedig azt mutatja nekünk, hogy a mi világunk csöppet sem másabb, mint a Kafkáé, ugyanolyan álomszerű. Mert Orbán Viktor volt olyan jó hozzánk, hogy megteremtett nekünk egy párhuzamos valóságot, az övét, amely teljesen abszurd és embertelen, szürreális, kilátástalan, aztán mégis valóságos, hiszen benne élünk.

Hogy visszatérjünk Josef K.-hoz, itt is akárkit letartóztathatnak egy reggel, noha semmi rosszat nem tett. Sőt, hovatovább azon sem csodálkozna az ember, ha Gregor Samsa módján egyszer arra ébredne, hogy szörnyű féreggé változott. Minden lehet egy olyan világban, ahol már kérdezni sem lehet, ez az abszurd tökéletes állapota, amit véletlenül épp Magyarországnak neveznek. Van még kérdés? Szerintem már nem nagyon.

A szó vivése

Csámborgott ez az alak, poroszkált, csattogott a csámpás talpa a föhenyen, és nyerített a lába a porban haladtában. Szemüvege volt neki, haja viszont nem, és lelke sem egyáltalán. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amerre lépett, sprickoltak szét a hangyák és kabócák, a madarak pedig elhallgattak. Vászontarisznya volt a vállán “Gucci” felirattal valahogy, és Rolex a csuklóján a szakadozó inge alatt. Tisztára látszott, hogy álruha ez, a kereszt is, a feszület, amelyet a nyakában viselt egy madzagon, színarany volt, viszont a rajta lévő Jézus visított, mint a vett malac, és be nem állt a szája, hogy mért hagyta el őt az ura.

Ott ült az árokparton egy másik ilyen, ez se volt sokkal különb, csak ránézésre hülyébb csöppet. Valahogy rá volt írva az ostobaság, még a fülén is a bambaság folyt ki, a szájáról nem is beszélve. Ennek szakálla volt, opálos szemei, amelyek elnyelték a napfényt, mint egy stramm fekete luk, még csak meg sem csillantak rajta a sugarak, ahogyan zuhantak befelé a fejében meglévő végtelen sötétbe. Ezen öltöny volt, poros ugyan, de teljesen új, még kilógott az ujjából az árcédula, a nyakában pedig meredezett a jelzés, hogy aszongya “Hugo Boss”. Ebből látszott, hogy ez annyira hülye, hogy a mimikri se megy neki, viszont boldog volt a másik láttán, és csillogva üdvözölte.

– Hová, hová? Zoltán komám. – így vigyorgott neki.

– Hozzád, hozzád, István komám. – az a keresztes meg így válaszolt. Ilyen népiesre vették a figurát, mert mondom, hülyék voltak, és azt hitték, ettől majd nem látszik, mekkora egy takony mindkettő, de az megmutatkozott mindenképp.

– És mit viszel a tarisznyádban? Zoltán komám. – kedveskedett ez a másik.

– Szót viszek a tarisznyámban, István komám. – nem bírták abbahagyni ezt a komámozást sehogyan.

– Hová viszed a szót? Zoltán komám.

– Neked hoztam, István komám.

– És mit csináljak én a szóval? Zoltán komám. – értetlenkedett ez a Hugo Boss-os, mert mondom, tök debil volt.

– Mostantól te viszed a szót, István komám. – felelte a szemüveges, amitől meg az öltönyös visított, táncikált, pörgött, hogy megszédült és elesett, csak úgy huppant és csak úgy porzott, de azért kérdezett.

– Hová viszem a szót? Zoltán komám. – vált gyakorlatiassá a visongó, de azért meg nem nyugodott teljesen, mert tapsikolt is, és ütemesen mondogatta utána – Szóvivő lettem, szóvivő lettem. – és folyt a nyála. A szemüveges kivárta, míg elhallgat, csak akkor válaszolt.

– Csak úgy viszed ide-oda. István komám.

– És aztán? – értetlenkedett az öltönyös, és feledte a komámozást már.

– Semmi. – a szemüveges is lenyugodott – Viszed, hordozod. Te vagy a szóvivő. – így vigasztalta az eufóriából ébredező másikat.

– Ennek semmi értelme. – sóhajtott fel az öltönyös.

– Ha beérsz egy faluba vagy város közepére, összehívod az embereket, és mutogatod, hogy rémüldözzenek. – mondta a kopasz.

– Mitől rémüldözzenek, milyen szótól? – érdeklődött a hülyébbik.

– Igazából – vált őszintévé a kopasz – nem szó, hanem szavak.

– Milyen szavak? Milyenek? – esett ki a béketűrésből az öltönyös – Én szavakat nem viszek, nem szavakvivő vagyok, hanem szóvivő. – így erősködött, és ebből is kitetszett, mekkora egy ökör ez.

– Nem mindegy? Te barom. – ordított már rá a kopasz, és ettől a másik meghunyászkodott.

– Milyen szavak mégis? Nehezek? – gondolt a súlyra az öltönyös, a kopasz viszont másképp értette, és kiborította a szavakat a földre, hogy csak úgy potyogtak a porba, és sorba rendezgette őket.

– Nem nehezek egyáltalán – magyarázta – Látod? Soros, migráns, Brüsszel, kultúra, keresztény, harc, megvédjük, magyarok, család, Gyurcsány. – rakta egymás mellé őket.

– Ennyi? – értetlenkedett az öltönyös.

– Most éppen. – nyugtatta meg a kopasz – Olykor lovas futár hoz újakat, vagy elvisz párat. Volt már ENSZ, Sargentini, azokat elvitte, most ezek vannak. Pénteken szokott friss áru jönni, a szokásos rádióbeszéd után, legutóbb egy fél mondatot kaptam, hogy “száz év magyar magány”, de kilógott a tarisznyából, kidobtam. De – és félve körülnézett – ne mondd meg senkinek, azt hazudtam, hogy ellopta egy hajléktalan.

– Hajléktalan? – értetlenkedett az öltönyös.

– Az hát. Azoknak úgyis mindegy, lecsukják őket így is, úgy is. – ezzel zárta le a dolgot, a szavakat visszarakta a tarisznyába, hogy csak úgy zörögtek, és a készséget az öltönyös vállára akasztotta.

– Na, eridj! Mától te vagy a szóvivő. – meglapogatta a hátát, és eltűnt a ködben.

Az öltönyös bambán nézett, de csak egy pillanatig, mert harangzúgást hallott balról, ami azt jelezte, hogy arrafelé emberek laknak, akiket mostantól riogatnia kell. Ez komoly dolog – gondolta -, megigazgatta a tarisznyát benne a szavakkal, és most viszi.

Kicsi bolt, kicsi színház, kicsi ember

Bezár Győrben a Menház Színpad, mert erre nem jár majd a TAO, csak a meccsre. Sok ilyen hír van mostanában reggel, délben meg este, azért példálózok ezzel épp, mert ez a legfrissebb, a tegnapi. Oda lesz évi százhúsz előadás, elúszik ötven színész itteni munkája és tízezer néző szórakozása. Huszonötmillió forint hiánya okozza majd mindezt, és élvhajhász dolog azt mondani most, hogy ennyit Mészáros stróman fél nap alatt megkeres, de legyünk máma akkor ilyen olcsójánosok.

Megy gajra az ország, elveszik belőle az, ami miatt lakni lehetne benne. A kisboltok már lehúzták a rolót a vasárnapi boltzár miatt, most a kis színházak zárják be a kaput. Aztán később a kicsi emberek is, akik majd évi ötven napnyit túlórázhatnak, mert a NER nem akar törvényi gátja lenni a munkába való beledöglésnek. Fizetni, azt ráér a munkaadó, amikor a panelproli már belerokkant az örömökbe és el is temették. Bözsit se kaphat, csak olyan utalványt, amellyel futballt lehet bámulni.

Érdemes lesz, ezek a labdarúgók félmilliárd pénzig alig fognak adózni, amitől javul a légstpojuk meg a felhőfejesük, a fülükön pörgetik a labdát és két tüdejük nő. Vannak fontossági sorrendek az életben. J. A. szerint “ehess, ihass, ölelhess, alhass”, O. V. meglátásában: dolgozhass, meccsre járhass. Neki több nincs a ládafiában. Faék szegény, és így kultúrharcol, mert a győri színház is ennek az áldozata végül is. A TAO pénzekből ki tudja, milyen ellenőrizetlen előadásokkal mételyezik a szavazópolgárt, beszántani tehát, sóval meghinteni. Ilyen egyszerű ez.

Mindeközben a nemzet onkológusa, tehát Kásler fősámán Belgrádban tárgyalt a kollégájával, ahol megállapodtak, hogy a gyarmatosítás jegyében Neria növeli kulturális jelenlétét nemcsak a Vajdaságban, hanem Szerbia délebbi részein is. Például színházakkal. Most mutassak rá, emeljem ki, húzzam alá, szögezzem le, mint a tudósítások, hogy mit gondolok erről? Inkább nem. Csak jusson eszünkbe a győri színház, meg a többi is, természetesen, amelyek mennek a levesbe vagy a lecsóba, gusztus szerint, Szerbia déli részei egyébként Macedóniával határosak. Ez csak úgy eszembe jutott.

Hogy jobb lett volna, ha ez a Kásler maradt volna inkább a sugárterápiánál, az is mutatja, belgrádi látogatása során gyermeki lélekkel örült annak, hogy megjelent egy szerb-magyar középszótár. Mint kifejtette, ettől majd több szerb könyv magyar fordítása jelenhet meg, én pedig hozzáteszem, bizonyára és csakis. Majd bánatos szívvel gondolok arra, Kásler ezt megbeszélhetné Csuka Zoltánnal, aki fordította a Híd a Drinán-t Ivo Andrictól, hogy neki milyen jól jött volna neki egy ilyen középszótár. Bár abban a regényben is sok a multikulti, ez az onkológus biztosan ezért nem emlékszik rá.

Érdekes dolog ez a műfordítás egyébként. Volt egy köztársasági elnökünk valaha, aki ebből élt a börtön után, ez a mostani ez csak pecázik. Igaz, már köztársaság sincsen. De ez csak mellékszál, nem is tudom mért ez ugrott be épp, amikor sokkal beszédesebb, hogy Székács Vera fordította például a Szerelem a kolera idején-t, a Száz év magányt Marquez bácsitól, amivel és akivel Orbán most kurválkodik. A legjobb, és röhögnék rajta, ha nem sírnék éppen, hogy a fordító asszony munkáját a Soros Alapítvány támogatta. Végig gondolva, Orbán Soros nélkül még hülyeségeket sem tudna beszélni.

Ez delikát életérzés, viszont nem sokra megy vele az ember, attól még zavarok nélkül cseszik szét az életét. Mert nézzük csak, miről beszélgettünk máma kisebb kitérőkkel. Színházak zárnak be, mert elszedik a pénzüket, megszívatják a keményen dolgozó kisembert a túlórákkal, a focistáknak mindent lehet, neked viszont semmit sem. Kásler egy bigott, tudatlan, zsinóron rángatott bábu, akinek fingja sincs arról, aminek a főnöke. Orbán viszont, nos, rá már jelzőm nincs, elkoptak az évek alatt, nem is fárasztom magam a kereséssel.

Ellenben, hogy meglegyen a katarzis, iderakom a Száz év magány első fél mondatát, ha már a köpcös annyira szereti, bár fingja sincs róla mégse: “Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt…” – Így kezdi a nagy utazást Marquez bácsi, és most mindenki arra gondol, amire csak akar, és ami momentán jól esik neki. Lehet pajkos is, áthallásos is, énnekem tök mindegy.

Komoly, kézzel írt (1.)

Tisztelt szerkesztőség! Hatalmas, felhorgadó örömmel vettem felhívásukat, amely egyetemistáknak szólt, hogy az oktatásban megbúvó liberális démonokat leplezzék le. Végre! Végre egy harcos redakció, amely nem fél kiállni a nemzetet fenyegető veszedelem ellen, amely népünk élére áll, hogy lerázhassuk a ránk kényszerített szabadság béklyóit, és újra megtaláljuk rég elveszett nemzeti önmagunk a globális, liberális diktatúrában.

Magam ugyan egyetemista nem vagyok, soha nem is voltam, de úgy vélem, a veszedelmek, amelynek az Önök harcos redakciója a gyűjtőhelye kíván lenni, nemcsak az iskolapadban, hanem mindenütt, szerte az országban burjánoznak. Ott vannak minden utcasarkon és minden kilométerkőnél, az óvodától az egyetemen át a nyugdíjas klubokig, amit magam is tapasztalok. Eláradt a gonoszság a szépkorúak közt, dévaj tréfákat űznek, és hanyagolják a misejárást.

Ilyen elkeserítő tapasztalatok vezettek arra, hogy egyrészt saját örömömre, mintegy felidézve boldogult úrfikoromat, mikor is aktív házmesterként tartottam rajta a figyelmemet a társadalom erkölcsének üterén, másrészt pedig a haza üdvére helyezzem magam szolgálatba mintegy, és harcba szálljak újra. Remélem, buzgalmam nem marad haszontalan, hiszen több a baj, mint az egy redakcióból látszik, ha ezzel meg nem sértek senkit.

Mert nem csak az iskolapadban tombol a fertő, hanem mindenütt. Ezért vélem úgy, hogy jelentéseim haszonnal bírnak majd, amikor eljő a végső harc, amikor elválik az ocsú a májától, győzedelmes harsonáink lerombolják a liberális tornyokat, és győz az igazság. Mert győzni fog. Itt vagyok, éljenek velem. Már beszereztem a gukkeromat, és gondosan eltávolítottam a kupakot róla, nehogy olyan túlzásba essek, mint a drága Hende képviselő úr, körzetünk jótevője.

Ő egy ilyen gikszer miatt, hogy a kupakon át nézte a világot, teljesen sötétnek látta a fényes jövőt, és azóta is ezt sínyli. Tanultunk tőle, ezzel is utat mutatott, hogyha figyelünk a gukkeron át, ne fátyolos szemmel tegyük azt, a kupak zavarja a tisztán látást, mint arra hajdan Kósa képviselő úr is felhívta a figyelmet. Csak gonoszul félremagyarázták a kristálytiszta eszmefuttatást, a nyugdíjas klubban is röhögtek rajta, mert politikailag teljesen képzetlenek, szemináriumra sem járnak.

Na, majd. S aztán. Ebből is láthatja a nagyra becsült redakció és minden szerkesztő úr benne, hogy tisztában vagyok a helyzet komolyságával. A nagy havazáskor is, amikor belügyminiszter úr közzé tette az ő felhívását, hogy mindenki üljön át egy másik autóba, egyedül én mentem ki az utcára a konyhából, és foglaltam el a helyemet a gépjárműben. Az ideológiailag képzetlen tömegek az ablakból néztek, mit csinálok, mert nincs érzékük a misztériumokhoz.

Remélem, bemutatkozásom elég volt arra, hogy bizalommal fogadjanak. Hetente fogok jelentkezni, minden szombaton a konspiráció miatt, máma a munkatervemet és a megfigyeltek körét tárom önök elé. A gukkerról már meséltem, ezen kívül bonbonnal, illetve házi főzésű kisüstivel – kor és nem szerint – férkőzök az alanyok bizalmába, és kiszedem belőlük a legsötétebb titkukat is, még az anyjukból is kicibálom őket, hogy hullhasson a férgese.

A lépcsőházra gondoltam, mint az akció területe. Tizenegy lakó van itt énrajtam kívül. Hét hitetlen, négyen keresztényiek, de egyáltalán nem úgy élnek. Öt alkoholista van a tizenegy közül, hatan csak nagyivók, két irodista, három közmunkás és hat nyugdíjas a megoszlás mintegy munkailag. Egyik sem a mi szavazónk, három kifejezetten harcias, a saját fülemmel hallom, ahogy gyülekeznek, szidják a jótevőnket, pusmorognak, de nem tudok rájuk rendőrt hívni, csak a lépcsőházban ilyen erősek.

Ez a nyers munkaanyag, azt hiszem, lesz mit írnom róluk. Ha felkeltettem a tisztelt redakció figyelmét, kérem, a levélen található címen értesítsenek. Hogy az álca teljes legyen, egy Ady kötetbe rejtve várom az utasításokat és az útmutatást, de lehet Esterházy is. Ha nem kapok választ, a hallgatást beleegyezésnek veszem, és megkezdem a munkát. Egy hét múlva küldöm az első anyagot, lehet, hogy ürgebőrben és búvárral, mert a postában nem bízok már. Kitartás hát, fogom a gukkerem, megyek. Indulok.

Átadva, kitiltva, megbüntetve

Félmilliót kóstál egy bohócorr, elsősorban azért, mert Polt Péter kapta. Kövér pedellus elvtárs taksálja ennyire, egészen pontosan 504.900 forintra, de, hogy ez miképp jött ki neki, milyen furmányokkal, azt én nem tudom. Mindenesetre Tordai Bence, a Párbeszéd báránykája kell ennyit fizessen, mivel az egyik Országgyűlés-béli szeánszon nevezte Poltot bohócnak, majd egy ilyen szép, piros cuccot vitt oda a legfőbb legfőbbnek – ügyésznek nem hívnám, a többi bizonytalan -, levideózta, majd annak rendje és módja szerint közzé is tette.

Most fizethet, de magunk közt szólva még jól járt, mert Kövér pedellus elvtárs ott helyben le is lövethette volna, hadserege már van hozzá és az elszántsága is kellően buzog. Csak bele kell nézni a tébolyult szemeibe, meghallgatni olykor, miket delirál össze, és jobb helyeken már vasalnák is élire a kényszerzubbonyt, itt, minálunk meg közjogtalan méltóságon aluli tábornok. Amióta kötelet ígért minden fideszen kívül álló organizmusnak, tudjuk, hogy gyilkos szándékok munkálkodnak benne, s hogy ne legyen belőle tűzparancsot kiadó eszelős, a nyilvánosság tartja vissza egyelőre.

Ezt viszont igyekeznek teljességgel eltüntetni, mert arra például egyáltalán nincs épeszű magyarázat, hogy a tegnap mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére átadott, a legrészletesebb és legkegyelmesebb nevén “Budapest Honvéd Magyar Futball Akadémiájának Utánpótlásközpontja” nagy avatási ceremóniájára mért nem engedték be az Euronewst, hogy mi a szartól féltek. Igaz, a hermetizálás annyira jól sikerült, hogy Détári Lajos sem sem volt képes bejutni a falak mögé annak ellenére, hogy odabent pályát neveztek el róla. Nem jelzett vissza időben, oda be nem tehette a lábát.

Ez is mutatja, hogy a NER másképp működik, mint akármely kezdő diktatúra, már belakta magát, mondhatni. Itt olajozottan mennek a dolgok, minden a helyén, mindenki tudja a feladatát. Mint egy száz éves pénztárgép, úgy csörög, csattog és kattog a NER, olyan szenvtelenül és félelmetesen. A kitiltó kitilt, a cerberus be nem enged, a népek pediglen tapsolnak. Ezt a kitiltási mániát egyébként Kövér pedellus elvtárs hozta olyan nagy divatba, hogy szerte Neriában elterjedt, az origója viszont maga Orbán Viktor Mihály volt, ő kezdte, hogy csak azzal áll szóba, aki megkérdezi tőle, mit kérdezhet.

De, ha már szóba került ez az új futballista-keltető, ez is delikát egy dolog. Nem az, hogy hány milliárdot baszott el a rezsim, ez ma már oly gyakori, hogy fel sem tűnik, hanem a vezér színjátéka, az a klafa. Honvéd sálban mórikálta magát az előtt az ember előtt, aki pár éve még, amikor ellopta tőle a Puskás nevet a fatornyosa számára, legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Most viszont Hemingway elvtárs, mint a klub tulajdonosa, olyan éléken lefetyelte a vezéri valagat, hogy idáig hallatszott a csattogása.

Ebből is kitetszik, hogy a NER mindenkit ledarál, lepecsétel, elintéz, iktat és legyőz. Egy nagy, szenvtelen hivatal az ország, amely az állam – következésképp a vezér – szolgálatában áll. Aki beáll a sorba, mint ez a Hemingway is, megkapja a jutalomfalatkáját, aki meg nem, azt igyekeznek megdögöleszteni. Most épp Demeter Márta van a bögyükben nagyon, a bakó feni a bárdot, és csorog a nyála. Az egész fidesz-falka körülötte csahol, most épp a NATO közgyűlésből hívnák vissza, mint közveszélyes alakot.

Ilyen nyomást, amit kap ez a nő, sokáig bírni nem lehet. Vagy sírva rohan el majd, vagy megtér. Nincs az a mocsok, ami ne lenne megengedett, például a Gyurcsány házaspárt is mindenféle ismeretlen bolgár bűnözőkkel boronálják össze, hogy a Gruevszkijükről eltereljék a figyelmet. A rendszer tényleg úgy működik, mint egy szenvtelen gép, egy lépegető exkavátor, amely akadályok nélkül halad végső célja, a nihil felé, és ember nincs, aki visszatartsa. Olyan balesetek, mint a Gruevszki-féle, amelyek máshol végzetesek, itt csak apró fodrok a ringatózó vízen.

A szájunkig ér már a sár, hogy Villonnal takarjam el a gyalázatot, és meg fogunk dögleni most már mindenképp. Ágyban vagy párnák közt, eldőlve egy padon, egyre megy, itt életben csak az maradhat, aki behódol. Énnekem mindegy, nekem jól fog állni a hősi halott szerepe, s ahogyan fekszem majd kiterítve, mint Ivan Iljics, az én halálom is arra utal majd, mint az övé, hogy “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem” – azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Ez így korrekt, de, hogy veletek mi történik majd, azt én nem tudom.

Meneküljetek!

Seggfej

Mocskos egy idő volt tegnap itt, minálunk, a háborúba ájult Neriában, és nem menyhártjenői értelemben, hanem, hogy szitált a köd és ingott a hó. Borús elbeszélésekben ilyenkor szokott a kabát alá fészkalódni a hideg, a kutyák rendszerint keservesen vonyítanak, valamint pipálnak a kémények. Versekben pedig rakás krumplipaprikásként nyújtóznak el a falvak lankás domboldalakon.

A panel az nem ilyen. Itt egyenesek a vonalak és céllal léteznek az emberek, hogy életben maradjanak, azért. Mint minden organizmus a planktontól a fenséges turulmadárig, és az unikornist se feledjük, mert az idők olyanok máma. Minden lehet, az összes csoda, hogy a tízparancsolat segít elűzni a bajt, két nap alatt lesz milliárdos az ember, ha jóban van Istennel, és egy perc alatt kerül az utcára, ha pediglen nem.

Csodaország Alice nélkül, már majdnem Narnia, de azért mégis csak NER. Hullámoztak hát a népek tegnap a panelok tövében, mentek sűrű sorokban ide-oda, hogy tudós szemüvegesek hangyaszerű rendszerezett vonulást láttak volna benne, és megjósolták volna a jövőt. Nem mindenki ilyen felkészült azonban az okkultizmus terén, így én, a magam szerény eszközeivel csupán bámultam, hogy csak lesz valami.

Lett is aztán. A helyi érdekű szupermarket körül hatalmas volt a nyüzsgés, haladtak a népek ha nem is gyorsan, de határozottan, viszont rengetegen ide meg oda, ide is és oda is. Még csak meg sem álltak, mert bizonyára olvasták a hírt ők is, hogy a messzi és bűnös Budapesten, a Déli körül hárman beszélgettek gondtalanul az utcán, aztán szó nélkül vitte el őket a meseautó, és senkise tudta, mért.

Gyülekeztek, véleményt nyilvánítva összejövetelt tartottak talán. Nem is ketten, ami a kritikus tömeg, hanem egyenesen hárman, pláne és sőt, az egyikük még gesztikulált is. Nekem te nem mutogatol, vélhette a fakabát, és zsupsz, már vitték is őket, mint a patkánymérges pogácsát egyperces novellákban. Miheztartás végett, gondolom én, mert aztán nem utalták őket kőbányába tovább – majd, s aztán -, és hazamehettek.

Ilyeneket írt az újság, ilyeneket olvashattak a panelprolik, hogy annyira siettek. Meg sem álltak kalapot emelve: hogy van szomszéd, hogy szolgál a kedves köszvénye, csalja még az a cafat felesége, ilyenek. Ilyen köznapi dolgok, nem ám dzsídípí meg szaporulat, hanem a fröccsök, a csapos lány valaga és csöcsei, az élet nagy kérdései tehát, mert jönnek az ünnepek és fába szorulnak a férgek.

Így teltek a percek a ködökben tegnap, és az ásítozó hóesésben, ezt el ne feledjük, mikor is hirtelen és váratlan ingatag polgártárs bukkant fel a színpad szélén jelenésre várva és végszó nélkül. Ellenben láthatólag bevizelve, küzdve erősen a gravitációval, az elboruló panelekkel és a világ ostobaságával, miszerint illik állva maradni a dzsungelben, mert eldőlve fölfalják a hiénák és keselyűk tépik inait, míg el nem fehérül a száj is.

Segítségére sietett szorult helyzetében egy hirdetőoszlop, rajta nagy vezérünk fényképével, ezt ölelte át emberünk hugyos gatyáját a kép szájához dörgölve és nem forradalmi szándékkal, hogy megdöntse a rencert’, hanem, hogy maga ne boruljon el, azért. Hiába is álmodtunk volna bele egy új Petőfit, vagy Kossuthot akár, pestisrácokat vagy Dózsa Lászlót, itt a talpon maradni minden áron köznapi esete forgott fenn csupán.

Helyt is állt a vérzivatarban böcsülettel, viszont semmi sem örök, még, ha annak is tűnik olykor. A hal sem és Jónás sem, a vezér pláne, és a szájához dörgölt hugyos gatya kéjes érzése még inkább. Elkezdett tehát emberünk menegetni, de, mintha mindegy volna, meg is állt. Sajátosan nagyon, nem is tudom, hogy mondjam, hogy is magyarázzam, te ismered a lázam.

Két lépés után hát szíveskedett előre hajolni örkényileg, hogy még jobban abszurdnak lássa a kajla világot, mint amennyire determináltan az. Szóval előrehajolt, két kezével a földön támaszkodott kitartóan, és bár imbolygott, mégsem esett el. Viszont egy új lény született, midőn a gatyája ebben a pozitúrában a bokájáig csúszott az alsó kellékkel együtt, így hát a valaga, mint egy nagy, kerek fej, hosszú, elmélyülő orral szemlélte a világot. Szó szerint lett seggfej.

Nézte ez a segg a házakat, a szürke eget, szállingózott bele a hó, így mosolygott, és talpon maradt, hosszan, kitartóan és embertelenül. A népek körötte még csak föl sem horkantak, nem sóhajtoztak, hogy teremtő Krisztusom, mosolyogtak csak, és egy pajkos kedvű fiatal szelfizett vele, teljes volt a boldogság, mígnem aztán a talpára állították, leültették, gatyáját is fölhúzták, hogy szorult helyzetén enyhítsenek.

Így lett teljessé az anziksz, a kis üdvözletünk Neriából, aminek semmi kézzel fogható haszna, és semmi hátsó jelentése nincsen, egyszerűen csak van. S hogy mégis mért melengetett meg, ez a nagy kérdés. Hogy milyen szimbolika rejtőzött ebben a seggben, az élet milyen nagy kérdései bújtak meg benne, azon még elmélkednem kell, tanulmányozva a fekete lukak mibenlétét. Kezdetnek tán annyit: jobb volt látni, mint OVM ábrázatját. – Felemelőbb mindenesetre.