rezeda – Oldal 225

Amit csak akarok

– Van hozzá többség, elfogadjuk. – Ezt válaszolta Orbán Viktor Mihály arra a kérdésre, mi lesz a Stop Sorossal máma a piroslámpás házban, hiszen erősen prüszkölnek a normális népek attól a fasiszta tempótól, ami abban leledzik. O. V. M. tehát a kétség legkisebb jele nélkül, szenvtelenül, és romlottságának biztos tudatában böfögte oda a tutit. Egyáltalán az volt a hír, hogy megszólalt, hiszen a Hír TV faggatta őtet, sőt, az elvetemült riporter még egyszer föltette neki a fölösleges kérdést, hogy nem várják-e meg a Velencei Bizottság állásfoglalását az ítélet kihirdetésével, amire újólag lakonikusan csak annyit böffentett: – Van hozzá többség, elfogadjuk.

Ezzel ő a maga nyelvén azt tudatta szeretett népével a technika segítségével, hogy mindenki bekaphatja, azt csinálok, amit csak akarok, és ezeknek a végtelen számú változatai illedelmes vagy kevésbé komilfó formában. Irigylésre méltó ez az önbizalom, amellyel O. V. M viseli az életet, ellenben fájó szívvel kell megjegyeznünk, minden joggal teszi azt. Le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Még nagyon régen elhatározta, lesz Stop Soros, s mire ezt olvasod, drágám, lehet, már van is. Nincs az az Isten, aki megállíthatná a gőzhengert, mert “Van hozzá többség, elfogadjuk”, és ezen nincs mit vitatkozni. Ha csalással, ha nem, mégiscsak a magyar proletár akarta így, következésképp dolgozik a szopóroller.

A magyar jómunkásember, akit négyévente választópolgárnak neveznek, azt szerette volna, úgy döntött, hogy legyen a feje fölött egy atyuska, mert valami történelmi átok, hibás gén vagy a seggén virító piros pötty miatt ő ilyen atyuska nélkül élni nem tud. Mit lehessen tenni, ugye, és majd csudálkozva nézi, hogy a van hozzá többség olyan törvényt fogad el, amellyel akármilyen koholt indokkal kirángathatják őt a dunna alól, bele a fekete autóba, mint a nép ellenségét és migráncssimogatót. Csak egy szomszéd vagy egy házmester kell hozzá, és kézzel írt, komoly feljelentés. Mert ez a stoppos passzus csak az egyik ága a dolognak, van más is, hogy a kerítőháló körbeérjen.

Ilyen a “migránsok betelepítését tiltó alkotmánymódosítás”, valamint a huszonöt százalékos bevándorlási különadó. Ez az utóbbi mutatja leginkább az azt csinálok, amit csak akarok tempót. Ez régebben benne volt a Stop Sorosban “bevándorlási finanszírozási illeték” lánynéven. S mivel azok, akik nem orbániul értenek a joghoz, ezt kifogásolták, ez a tétel átkerült az adócsomagba, ami ellen meg nem lehet prüszkölni, és a magyar nem is fog, mint a netadó ellen, mert ez nem zavarja az elalélt pornó-bámulást. A választópolgár nem hülye, csak pragmatikus, le sem szarja, ha nem az ő pénztárcája a célpont, aztán majd csodálkozik, ha érte is eljönnek.

Mert a nagy eszme törvénybe foglalása után a végrehajtás mocskos és macerás munkáját a verőlegények abszolválják majd. Ez is benne van a magyar zsigerekben, mint azt a múlt század szivárványos ’44-es éve mutatja nekünk a marhavagonjaival. Vagy, hogy a hajdani Szálasi-legényekből milyen természetességgel vedlettek át Péter Gábor katonákká, illetőleg munkásőrből ministráns gyerekké. Ilyen a magyar, nem csoda, ha idegennek érzi magát az ember olykor -olykor. Mert például Hollik István, akit inkább eposzi jelző nélkül hagyok, gyorsan-gyorsan bele is böfögte az éterbe, hogy az a minimum, hogy különadót vetnek ki. A maximumról nem esett szó, hogy csak leverik a delikvensek veséjét, vagy fölkötik kegyesen, mert van hozzá többség. Majd meglátjuk.

A mindenható érintése

Kásler miniszter megsarkantyúzta a lovát, s bár fordítva ült rajta, mégis a fülébe súgta, gyí betyár, majd csillogó páncélzatban beleiramodott a fénybe, amelyben a középkor várta őtet nagy-nagy szeretettel. És nem hátrakötős inges ápoló bácsik szurival, hanem manók, varázslók, ködben imbolygó keresztek meg tüzet okádó sárkányok, de legfőképpen boszorkák bibircsókkal, bazi nagy orral, valamint Jancsi és Juliska.

Ha mindenképp meg kell hülyülnie, megtehetné ezt magának. Ellenben oly korban élünk itt, a Földön, hogy idős mániákusok magas hivatalt kapnak, és ennek ormairól teljes bizonyossággal, valamint a butaság megingathatatlan bátorságával nagy nyilvánosság előtt szórhatnak szét olyan rögeszméket, amelyeket unokáknak kellene suttogni elalvás előtt mese gyanánt, de még akkor is értesíteni kellene a gyermekvédelmiseket.

Ezúttal azt tudtuk meg tőle, hogy Szent István kapcsolatba került a mindenhatóval, valamint alélt közléseket apostoli királyságról, beavató koronáról, szent koronáról meg Szent Korona-tanról. Nagyváradon szórakoztatta a nagyérdeműt ilyesmivel. Ezt is lehet, csak ne nevezze magát miniszternek, hanem inkább autodidakta, de leginkább outsider történésznek, aki beleájult a legendákba, és szakrálisnak mutat egy vértől csöpögő kort.

Kásler miniszter tobzódik a tisztségében, s eddigelé az látszik, hogy a bársonyszékkel felmentést kapott a gyógyítás nyűgei alól, és főállásban űzheti azt, ami eddig a hobbija volt, a dicső múlton való merengést. Ez tisztes időtöltés nyugdíjas napokra, a parkban, a padon el lehet vitatkozni azon, hogy piros pöttyös-e a seggünk, vagy a Szíriuszról jöttünk vajon. Ellenben ez most központi vezérlő eszmévé kezd válni.

Ezeknek ezt jelenti a keresztény-demokrácia. Meg azt, hogy ájtatos csöpögés üli meg az országot, és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keríti hatalmába azt, aki a felvilágosodás után párszáz évvel bízni mer a józan észben, a kétszer kettőben, és abban, hogy nem a Föld a világegyetem közepe, s legfőképpen nem lapos. Ilyen közegben nem csodálkozik az ember, hogy az Észbontókban olyanok hangzanak el, hogy a szegény kölyökdínókat halomra öldösték a gonosz emberek.

Más alvezéreknek másfajta dilijei vannak. Például Semjén a vadászat rabja, ha nem gyilkolhat, elvonási tünetei vannak, így nem csoda, ha a világ összes pénze nem elég neki, ha orgazmikusan lövöldözni vágyik. Mindennek a pénzügyi ganajságával most nem foglalkozok, az majd a tekintetes bíróság dolga lesz, ha elül a vihar. Sokkal inkább ennek az alaknak a keresztényileg beteg lelkével.

Odáig ment a mundér védelmében, mégpedig – és ez bosszantó pöttyet – nagyon öntudatosan, hogy a politikát csak addig akarja csinálni, amíg “normalitását” megőrzi, s ehhez múlhatatlan szüksége van az öldöklésre. Itt most lépjünk túl azon, hogy egyáltalán normális volt-e valaha, de, hogy egy embernek a lelki egyensúlyához szüksége van a vérszagra, az egészen delikát dolog, más kontextusban az ilyet pszichopatának nevezik.

Összeállítás nem létezhet Németh Szilárd nélkül, s nem azért, mert külön pikkelnék rá, hanem, mert kiérdemli, kivívja mintegy a jogot magának, hogy szobrot állítsunk neki. Most épp azért, mert a térség legerősebb hadseregét óhajtja világra segíteni szárazföldi, légi és minden bizonnyal tengeri haderővel (Hun Navy), hogy legyen mitől vérben forogjon a szeme, ha már a velőspacal elfogyott.

Pár napja még Kásler különös víziói okán magyar Wewelsburgot vizionáltam. Tudják, ez volt Himmler játékszere az ősgermán mítoszokkal, de rá kell jönnöm, ezek nincsenek azon a szinten. A hülyeség még nem állt össze egységes rendszerré és kerek egésszé bennük, egyéni kigőzölgések vannak csupán, amelyektől megrohad a hívek agya. Mindent elmond azonban Orbánról, hogy ilyen alakokkal veszi körbe magát. Végül is, a vakok közt a félszemű a legnagyobb király.

Ehess, ihass, meg a többi

A sor végén, mint azt J. A. valahai csudálatos költő, ellenben élhetetlen fráter elbeszéléséből tudjuk, az alhatás óhajtása áll, szíve mélyén azonban mégis inkább libasültek, cukrok és kuglerek után epekedett. Ő abban a korban élt, amelyet most Orbán Viktor Mihály visszaálmodik nekünk, a nagyméltóságú kormányzó úr alatt, s bár bele is halt, az az előnye velünk szemben mégis csak megvolt, nem dörgölték a képibe óránként, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, meg, hogy ő mennyire boldog benne.

Innen nézve még őszintébb is az az állattartás, mert kihajtotta ugyan az embereket a híd alá, de nem tiltotta meg, hogy aztán ott éljenek. Mert valahol csak kell, ha már ilyen materiális formát adott az embernek az úristen. Ha asztráltestünk volna, egyből nem is lenne baj, az ember libegne, mint az őszi szél, falakon át, kulcslyukakon keresztül, és O. V. M gyűrött zakójának zsebéből előbújva a fülébe sikítaná, hogy húúú, amitől ő a nagy farával meg tokájával együtt kapna szívszélhűdést. Ilyen tehetsége azonban a magyarok többségének nincsen, következésképp utcára is teszik őket ezrével.

Azt már egyszer elmeséltem, milyen álságosan illetlen dolog ilyen környülállások közepette ugyanakkor be is tiltani a homlesszlétet, mert valahol már csak a fizika törvényei miatt is kell lenni annak az anyaghalomnak, amely átmenetileg ember névre hallgat. Annyi börtön nincs is, amennyiben elférne az utcára toszott sokaság. Lakás még csak-csak lenne, de olyat valami különös ok miatt ilyen szerencsétlen proletárok meg nem kapnak, így a végkövetkeztetés, amellyel a birodalom szolgálni tud: annyit is érnek. Ördöginek mondható kör ez a Magyarország, a Belzebub terepe.

Ebben azonban semmi sincs véletlenül, még a Rétvári Bence névre, meg az elnyújtott füttyre hallgató molekulaszerkezet, atomtobzódás is okkal kapott magas hivatalt. Az ő létezésének indoka, a szerepe mintegy a gépezetben a győzelmi jelentések hozatala és világgá kürtölése. Minden hét végére jut valami örömhír tőle, erre a mostanira például az, hogy “egyre kevésbé megterhelő a háztartások alapvető kiadásainak előteremtése, és egyre nagyobb arányban jut a családokban pénz fogyasztásra, kényelmi kiadásokra”.

Az szerepelt még az e heti evangéliumban, hogy itt, a Kárpátok alatt jobb, mint az Unióban en bloc, sőt, hogy “a pozitív változás elsősorban a rezsicsökkentésnek, az adócsökkentéseknek és a béremeléseknek köszönhető.” Már alig van olyan magyar család, “ahol a lakhatás költségei a teljes bevétel több mint negyven százalékát teszik ki”, és továbbá: “kevesebb mint a felére csökkent azoknak az aránya, akiknek gondot okoz otthonaik megfelelő fűtése”, sőt és pláne: “a rezsicsökkentésnek köszönhetően több mint ezeregyszáz milliárd forint maradt a családoknál”.

Mindenki azt mond, amit csak akar, Rétvári et. is. Még az is lehet, hogy abban az univerzumban, amelyben ő éppen szuszog, így vannak a dolgok, viszont akkor ez egy másik, olyan húrelméletesen párhuzamos. Mert nem elég, hogyha én kimegyek az utcára, meg bele a jószomszéd boltba, akkor azt látom, mint Kafka Kastélyában a narrátor, hogy ezen a környéken más még az emberek koponyájának formája is, sőt, visszatérve J. A. munkásságához, a fejükön is másképpen tapad a haj, ergo, ez egy másfajta faj, mint amiről a rezsim tud.

Fösthetnék most ide szívszaggató képeket a sorban álló éhezőkről, síró, taknyos orrú kisdedekről és megfagyott polgártársakról, de ezt már megtettem, másrészt meg minek. Úgy van az ember ezzel egy idő után, akár az őrült Nietzsche a hősével: “…Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már! És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta…És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való…”

Hogy összegezzük is a hét végének rajtam kívül zajló eseményeit, az ország beleájult a láblabda hajkurászásába, ami mindenféle diktátoroknak kellemes. Az ilyesmivel bizonyítani lehet a nemzeti nagylétet, ha ez bajos, akkor fröccsel elegyest a feledkezést segíti a XXI. századi cirkusz, s ebben az elvarázsolt állapotban az ilyen rétváris hazugságok sem tűnnek akkora ótvarnak. Úgy van vele az alattvaló, mondja csak, de lássuk inkább az elefántcombú ronaldóistent, meg a többit. Ilyen terelések közepette fogadják el majd szerdán azt a törvényt is, amely majd arra lesz való, hogy a futballmámorból ocsúdó proletárt el is vihessék, ha nem tetszik a pofája. De azért örüljetek együtt ezzel a Rétvárival, míg el nem fehérül a száj is.

Soroshajó, aranycsapat

Az ember van szombat délután. Süt neki a Nap vagy nem, esik is meg nem is, él talán vagy mégsem egészen. Tisztára spleen, de semmiképp sem június. Az öröklét kezdete inkább. Egy dobozban emberek szaladgálnak labda után vég nélkül, aminek más emberek örülnek. Ilyenkor épp jó Pártunk egy perc gyűlölet című attrakciója, amely arról gondoskodik, hogy el ne felejtsük véletlenül se, hol is élünk, a világ mely elbaszott szegletében, amelynek Magyarország a neve.

A keresztbe tett lábú hoppmester a dobozban – az összes úgy áll, mintha készülne behugyozni – új fogalmat vezet be valamelyik böszme fideszes nyomán, s ez a soroshajó. Ezt a Sátán saját kezűleg hajtogatta Magyar Időkből, s ott ring a Föld összes tengerén, de csak azért, hogy a Kossuth téren kössön ki, kiokádva magából a hétfejű migráncsot, amely tüzet fúj, keresztény kultúrát vacsorál, miközben magyar hajadonokat kefél és toszogat, amíg azok visítanak.

A soroshajó képének beégetése folyik a magyar agyba, pár nap múlva flottája lesz neki repülőgép hordozóval meg tengeralattjáróval, és a kocsma hűvösében fröccsöt öklendező, futballt csordában néző magyarember, magyarférfi azzal a biztos tudással tér haza vak komondorához és monoklis asszonyához, hogy veszélyben van az európai léte neki. Bár nem tudja róla, az mijaszar, csak Németh Sz. pacalmester nyomán annyit, hogy zsidó meg görög, és ettől tömjén szaga van és narancsszínű.

És a kocsmában a futballtól aléló magyarember, magyarférfi, míg csettint, hogy bassza meg, ezek tudnak ám labdarúgni, és nem a puskásakadémisták, mert ezt sem a Párt, de még maga O. V. et. sem tudja eltagadni, ilyképp a futball a pőre valóság, de a magyarférfi, a magyarember nem döbben rá, hogy ott a teleképben migráncsok rohangásznak veszettül, hogy ő attól szarik be gyönyörűségében, miközben elfelejt gondolkozni egészen, ahogy a fröccse után nyúl, hogy csináljon ricsajt.

A szpíker is munkatáborba megy majd, ha lesz mersze hazatérni, mert a dán meccsen olyanokkal szórakoztatta a kocsmák kósza népét, hogy a dán hazáját szerető éjfekete Pione Sisto ez Ugandában született szudáni szülőktől, de nem volt kerítése a halszagú dánoknak, amely megállította volna az elvetemülteket, se aknazár a vizeken, így a kölök most itt rohangászik dánul, ámde négerül mégis, és mégsem szakad le az a kurva mennybolt. Sőt, mosolyog.

Ilyen visszásságokal tele van ez a rohadt VB. Az árja germánok között is olyan nevű alakok szaladgálnak, hogy Özil, Gomez, Boateng, Khedira meg Gündogan, sőt, azt hihetné a magyarember, hogy a Rüdiger nevű az már valami bajor paraszt legalább, erre az is fekete. A Führer forogna a sírjában, ha lenne neki olyan, de hát nincs, ami intő példa lehetne kezdő diktátorok számára, de ezek a maiak csesznek a történelemre.

Végigmehetnénk az összes csapaton, a franciáktól például kiegyenesedik a karikás ustor a magyarember magyar kezében. Azok maga a fertő, félhold alakú a szemük, és az is jól kivehető volt, hogy az Osmaune Dembelé névre hallgató egy kalasnyikovval a farzsebében rohangászott, le is kellett cserélni, mert a gyilkoló készség akadályozta őtet a góllövésben. Sőt, polgártársak, a Putyin csapatában is van egy Mario Figueira nevű alak, na, annak se medve volt az apja.

Mi meg nem keveredünk senkivel vezéri utasításra, és ez meg is látszik, ellenben nem könnyű szeretni a fajtánkat, ami meg érthető. Tegnap maga Trumpclown hívta fel a kerítés fontosságára egyetlenünk lankadó figyelmét. Mondta neki – belső forrásunk szerint meg nem erősítve de ziher -, hogy Vityus, ürgén, gáton rajta legyen a szemed! Rajta is van, így a beltenyészet ilyen Semjéneket eredményez, akiknek már szenteltvíz tisztaságú a vérük és velőspacal van az agyuk helyén.

Ebből fakadóan, mint az tegnap szintén kiderült, a futball nevű népi játékból is csak a megszépítő messzeség maradt, mert most meg azt találták ki, hogy legyen az Aranycsapat emléknapja november 25., így emlékezzünk azokra, akik a nemzeti összetartozás szempontjából maradandót alkottak, és akik a magyarság ismertségét a világban erősíthették. A piros pöttyös seggemmel nekem momentán nincs is kérdésem, mert megakadt a torkomon a magyarság, meg egy sorosnaszád. Vigaggyunk hát.

A birodalom belakása

Az lesz, az fog történni, hogy a felcsúti kicsi vasutat meghosszabbítják, mert ugyan szép miniszterügynök et. játszószere, csak egy kicsit kurta, mint Gogolákné elvtársnő szoknyája. Ilyen értelemben vágyakozott a birodalom pénztárosa is, mint helyi lakos, eleddig a falu hoppmestere, most már csak a hazáért aggódó állampolgár, összhangban O. V. M. kisvasútépítő óhajtásaival.

Felcsút fejlesztésének egyébként van miniszteri biztosa is egy bizonyos Tessely Zoltán személyében, ami nagy felelősség és nagy hatalom. A pénzek olyan mérhetetlen mennyiségének elkúrásáról kell gondoskodnia, ami összegek egy kisebb afrikai állam éhínségét is orvosolni tudnák, feltéve, ha keresztények volnának. De nem azok, így a felcsúti igazhitűek gazdagodnak csupán, mindenki más meg úgy járt.

Mindebben egyébként semmi unikum nincsen, csak a dolgok működésének módja változott meg az áprilisi újabb világraszóló diadal után. Minden módszeresebb lett, szisztematikusabb és szenvtelenebb, nem érződik rajta a sietség, sokkal inkább az elmélyült babramunka örömei és gondossága. Ezt a vasutat is dafke hosszabbította volna meg miniszterügynök et. még alig egy éve is, máma meg nem.

Nem azért toldanak, hogy az ellenzék toporzékoljon, mivel ilyen nincs, hanem, hogy számukra otthonosabb legyen a világ. A birodalom belakása folyik most, hogy nem újabb négy, hanem már tizenkét évre szólnak az ábrándok. Fölkerülnek a horgolt terítők a vitrinre, fényképek a falra, s minden olyasmi megtörténik, ami lakályossá teszi a magyarsufnit.

Nem mindenkinek, mert olyan Isten nem született még, aki teljes megelégedésre dolgozott volna a teremtéskor. Ki is fejtette miniszterügynök úr, hogy nehéz szeretni a mi fajtánkat. Nem tudni, ezt ontológiailag vagy esztétikailag értette-e, de talán jobban megértjük lelkének elborzasztó tartalmait, ha azt vizsgáljuk, mi minden és ki mindenki zavarja az ő fajtáját abban, hogy otthon legyen ezen a földön.

Itt vannak mindjárt a homlesszek, akik üldözendő állatfajta lesznek, mert elrontják az idilli képet. Az élet, mint olyan, büdös, hangos és mocskos. Ezt az ember mindenféle civilizációs trükkökkel fedi el, és azokat a polgártársakat, akiknek nem jut az ilyen áldásokból, otthontalanok és nyomorultak, nem megmosdatja és megeteti, hanem ketrecbe zárja és kiközösíti.

Ilyenek még a migráncsok, bölcsészek, melegek és hajadonok, rokkantak meg libsik. Van ez a keresztény úri középosztály, amely tagjait zavarják az ilyen elkorcsosulások, így jó fasisztaként megpucolja tőle nem csak az utcát, hanem az egész országot és világot is, és azért, hogy ő maga otthon legyen benne. Ezt nevezik ők hazaszeretetnek, meg a futballt.

Miniszterügynök úr jelentette ki, hogy a sportolás az maga a hon kebelén való csüggés, és még sok ilyen érdekes dolgot mondott, amitől eláll az ember füle meg lekonyul a farka. Most tökéletesítik a módszertant egyébként, Gulyás miniszter ki is jelentette, hogy “szükségünk van a diktatúra működéséről való tudásra, kik és milyen alapon döntöttek emberéletekről”.

Örvendetes, hogy így szomjúhozzák a bölcsességet, és mindent megtesznek, hogy méltóak legyenek a neves elődökhöz, és legalább olyan harcosak is. Azt hiszik, hogy a génjeikben van a kakaskodás, holott rossebeket, ez olyan suttyó tempó, hogy belekötök még az álló kőbe is. Viszont ezt tapasztalhatni fegyvergyártási ábrándokkal, ilyenekkel, amiből szintén kitetszik, mennyire saját bejáratúnak érzik már a szemétdombjukat, de ez jobb helyeken egyáltalán nem komilfó.

Itt van mindjárt nekünk ez az Izland. Nem öncélúan jutott az eszembe, hanem, mert olvastam a láblabda világesemény kapcsán, hogy megkérdezték a csapatuk edzőjét – mert ők ott vannak -, Heimir Hallgrímsont, mért olyan népszerű a csapata. Ezt mondta: “Nem lehet nem szeretni Izlandot: mi nem támadunk meg senkit, nem háborúzunk senkivel, kis ország vagyunk kedves emberekkel, legfeljebb a hidegre lehet panaszkodni.”

Ezek az izlandiak egyébként leginkább a véres szájú vikingektől származnak, és most nem azzal töltik az idejüket, hogy Káslerilag a dicső és véres múltat kutassák, hanem rámosolyognak a világra, és az, amilyen böszme, vissza is vigyorog rájuk. Azt is mondta ez az edző, hogy: “Leszögezném azt is: nem hagyom abba a fogorvosi praxisomat.”

Ez egy egyszerű kijelentő mondat, és nem jelent többet, mint ami a szavakban valóban benne van. Ennek az embernek tényleg csak a hideggel van baja, nem váltja meg a világot és nem forgatja ki a sarkaiból. Ha van bölcsesség az Univerzumban, akkor ez az. Nem azt mondja, hogy az ő fajtáját nem lehet szeretni, hanem, mi kedves emberek vagyunk. Ilyen egyszerű a világ.

Csak azt a hideget, azt tudnám feledni.

Bivalysült

– Mit früstökölnél édes, jó Lajosom? – Tette fel a szokásos kérdést urának a nő, virágos otthonkában, masszívan rögzített, frissen áztatott protkóval, és mamuszban, ezt el ne feledjük. Annyi ideje éltek együtt, hogy Lajos hasonlatossá vált a nejéhez, légzésének ugyanaz a sípoló ritmusa, fejének egy ütemű rángása és coregás mosolya volt, ellenben nem virágos otthonkában, hanem bizonytalan színű atlétában üdvözölte a felkelő Napot, és nem kontyban hordta a haját.

– Egy kis bivalyt ennék, drága jó Jolánom. – Ezt válaszolta a férfi, és tüsszentett egyet, hite szerint megerősítve az igazát, hogy csak úgy rezgett a kezében a nyomdaszagú újság, amelyről maga a nagy “Ő” mosolygott feléjük, körötte óvodások, kezében kósza kajak, tekintélyt sugárzó gyomrát pedig szögletes kevlár takarta, bár titkolni igyekezett, ezért lógott ki a nyelve a szája sarkából, mint valami szomjas kutyának. A fotós nagyszerűen kapta el a pillanatot, amely az egy vagyok közületek témájára született a Kossuth-nóta dallamára.

– Mit? – Értetlenkedett Jolán, mert azt hitte, rosszul hall.

– Bivalyt, Jolán, bivalyt. – Ordította Lajos, mert nagyot hallott kicsit, meg hülye is volt. Ez a következőkből ki is derült, mert látszott, fogalma sincs róla, mi lehet az a bivaly, amikor hajdanvolt filmélményére hagyatkozva szarvakat formált magának, hajlongott, ingatta a fejét, és azt üvöltözte: – Tatanka, tatanka.

Ekkor lépett be a szomszéd Józsi, csipás szemekkel, zsíros hajában párnából ott maradt tollakkal, kezében a házi kotyvasztású kisüstis üveggel, persze, hogy közösen, mód szerint, valamint illőn dicsérjék az urat. Együtt döbbent meg a Jolánnal, leesett az álla, nézték a férfit, aki hullámzott a konyha kövén, és üvöltözte ezt a tatankát. Azt hitték, rossz gyógyszert vett be, attól ment el az esze, de rázta az újságját, abban lehetett hát a baj.

– Mit csinál ez? – Értetlenkedett Józsi.

– Reggelit kér. – Válaszolta Jolán, de már maga sem hitte.

– Mi az Isten bajod van neked? – Így kezdett el emelkedni a hangja olyan hercek felé, amelyek az idők során elrongyolták Lajos dobhártyáit, aki ezért abbahagyta a tatankázást, leült az asztalhoz, kiterítette az újságot és olvasni kezdett.

– Azt írja itt – mondta -, hogy “Ópusztaszeren volt Rácz András, az Agrárminisztérium környezetügyért felelős államtitkára. A rendezvényen úgy fogalmazott, noha a bivalyhús nagyon ízletes és értékes portéka, ennek ellenére kevéssé ismert. A házi bivaly húsa a marhahúsnál szálkásabb, vörösebb színű, édeskésebb illatú, kiemelkedően magas a fehérje- és alacsony a zsírtartalma, ásványi anyagokban gazdag. A teljes országos állomány nagyjából ötezerhétszáz példányra tehető, és ez az állomány már biztosítani tudja a folyamatos ellátást a hústermékekből.”

Ezt olvasta fel Lajos az elámuló közönségnek, Jolánnak és Bélának, akik bután néztek rá, de Lajosból előjött valahonnan ötven évvel ezelőtti énje, nyúlós izmai megfeszültek, és az asztalra csapott, hogy csak úgy reccsent.

– Bivalysültet akarok. – Mondta olyan határozottsággal, mintha tényleg akarhatott volna akármit is, de a színjáték csak Bélának szólt, hogy ki is hordja azt a nyüves nadrágot itt, és tudta ezt Jolán is, így előjött belőle a gonosz.

– Akarsz ám te az idesanyád térgye kalácsát bivalysültet, te ökör, te naplopó. – Így kezdte a litániát, nagy szeretettel, hogy rezgett belé az ablak, és ez hatott. Béla behúzta a fülét meg a farkát, hóna alá csapta a pálinkás üveget és kislisszolt az ajtón, alig is merte betenni. Még hallotta a litániát, ahogyan a másik szomszédhoz csúszott be, hogy emberi szóra leljen, s míg mindez így lezajlott, Jolán úgy halkult el, és kacsintott, hogy jól átverték megint, ennyire egyek voltak ezek a Lajossal.

– Hozok én neked bivalyt, édes jó Lajosom – Búgta Jolán, és már indult is a kis kosárkájával a boltba, míg körülötte zajlott az élet. Guvadt szemű fiatalok piros matricát ragasztottak egy ajtóra ezzel a szöveggel: “Bevándorlást segítő szervezet”, a szembeszomszéd esernyővel ütötte egy hajléktalan fejét, és migráncsot ordítozott, csak a szokásos keresztényi szeretet ülte meg az utcát.

Jolán nem sokat lacafacázott a boltban, két szeletet kért az akciós dagadóból, ami kicsit zöld volt, kicsit málladozós, de a miénk, meg két farhátat is levesnek, mert hiába hitte a Lajos másképp, be kellett osztani a karácsonyról maradt utalványt. De Jolán már hatvan éve csak spórolt, mióta kijárta az óvodát, azóta, a vérében volt, ahogyan az a művészet is, hogy minden szarból olyan ételt rittyentett, hogy csak úgy énekelt.

– Na, volt bivaly? – Érdeklődött, Lajos, a hülye, s az igenlő választ hallva elégedetten lapozta tovább az újságját, amelyik megírta, hogy lesz bivaly, és lett is.

Jolán zsírt izzasztott, kicsit megklopfolta a nyúlós disznóhúst, sózta, borsozta, mustározta, hagymát karikázott hozzá, úgy pirította, mert értette a dolgát. Kontya alá ütött volna a gőz, de nem volt Vargáné, és nem káposztát főzött, ellenben öt perc alatt az ura elé tette a húst, aki falta, tömte, és teli szájjal beszélt.

– Érezni benne, ahogyan az államtitkár úr mondta, a fehérjét és az ásványi anyagokat. – Ilyeneket csámcsogott Lajos Jolán arcába, hogy csak úgy röpködtek a nyálbombák, és a nő nem tudta, mit is szeretett valaha benne, meg, hogy egyáltalán mért van vele egyáltalán, de már nem volt mit tenni. Lajos olyannyira elégedett volt, hogy az ajkain csorgó zsírral együtt megint elkezdett tatankázni, akár valami elkábított óvodás, és látszott rajta, hogy szép az élete, meg, hogy neki már nem kell több, sem más.

– Vedd be a gyógyszered, nehogy baj legyen. – Tolta elé a vérnyomáscsökkentőt Jolán, és még eszébe jutott, hogy a Pistához kellett volna mennie, de csak legyintett. Bekapcsolta a rádiót, mert híreket mondtak.

Osztások és választások

Orbán Viktor Mihály jóságos uralkodó, minden alattvalónak megadja, amit akar. Nem a jobbágy óhajtását, hanem amit “Ő” maga annak vél. Óvodásoknak pöttyös labdát, nagyobbacskáknak pénzt, sokat. Momentán rohadt boldog, és pláne permanensen a kétharmadjával, azóta járja a birodalmat, amióta összecsalta, és kegyesen adakozik. Én is örülnék, ha azt csinálnék, amit csak akarnék, nem állnék sorban az orvosnál például, de leginkább a postán, az húzósabb. De nem rólam van most szó, hanem a tuggyukkiről.

Vajszlóra például elsőként ruccant ki “Ő” a páncélfurgonjával, mert jók és engedelmesek voltak az ott élő jobbágyok. Ez megéri nagyon, kaptak is két és félmilliárdot, igaz, nem arra, amire szerették volna. Uszodára ácsingóztak a szolgálatokért, aztán szennyvízelvezetés lett belőle, azzal a kitétellel, hogy zárásként az uralkodó felhívja az emberi erőforrások miniszterét: „vizsgálja meg a vajszlói tanuszoda harminchárom méteres medenceként történő megépítésének feltételeit.” – Káslerről lévén szó valami csakrát kell keresnie a faluban talán.

De ki tudja, azért még mit kell megcselekedeni, vagy csupán az “egyszer még kérünk maguktól valamit” kegyes állapotban leledzenek a vajszlóiak, és most mindenki angolpark-igazgató a faluban épp, vagy narancsligete van. Egy biztos a bozontos világban, jónak lenni jó. Szombathely polgármestere is elalélt, amikor megkapta a stadionja kulcsait, s kifejtette, hogy nem rosszalkodott az elmúlt időben, a Mikulás meg is töltötte a zacskóját neki. – Azóta van heresérve az üzemeltetéssel.

Ez, amiben élünk, ez voltaképp kőkemény feudalizmus, fölösleges másnak nevezni. Azzal a különbséggel, hogy nem földeket oszt az uralkodó, mert az az Anikó nevén van mind (meg a szőlők), hanem közbeszerzéseket, s más pénzeket szór szét kegyesen. Erre a középkorra hajaz az is, hogy a birodalomban egyre nagyobb szerepet kap az egyház, amely az ezer éves gyakorlatnak megfelelően az “Ő” hatalmát szinte Istentől eredezteti, sőt, hirdeti azt is, hogy csak nála van az igazság.

Ott tartunk, hogy így is van, és most elmesélek Füst bácsival egy történetet, amely azt mutatja meg nekünk, mitől fog ez a kóceráj előbb vagy utóbb, de mindenképpen összeomolni:

“…Fejszál nagyon szerelmes volt egy Fatime nevű fürdőslányba, (aki, – mondjuk ki a szót, – fürdöző nők hátát szokta vakargatni, tehát elég alacsony sorban lehetett), s ez a lány hallani sem akart Fejszálról. Erre Fejszál egyebet se tett, mint folyton könyörgött Allahhoz: – add nekem Fatimét, add nekem Fatimét. – Megintcsak a nép szája szerint meghallotta ezt a Szakína s azt kérdezte Allahtól: – hét mennyország királya, adjuk-e neki Fatimét? – amire Allah összevonta gyönyörű szemöldeit és így válaszolt: – ez az arab rosszul fog járni vele. – De ha annyira vágyik rá, – ellenvetette a Szakína. – Legyen hát úgy, – felelte Allah és bosszúsan legyintett. S íme Fejszál már a nászéjszaka után is nagyon csóválta fejét bizonyos női jelenségek és rejtelmek miatt, hát még azután. Szó ami szó, a végén vízbe ölte magát e gonosz fürdőslány csalárdsága miatt. Amire Allah, most már az én véleményem szerint, valószinüleg így szólt a Szakínához mérgelődve: – mit kérnek tőlem mindenfélét ezek a szamarak? Az én feladatom volna tudnom, hogy mi kell nekik, de ha még én se tudom, akkor hogy tudnák ők? Lásd te Szakína, vallásuk alapvető imájaként a buddhisták nem kérnek egyebet, mint azt, hogy ne kelljen újra élniök. Ez még hagyján. A katolikusok is okosan teszik: csak a mindennapi kenyerüket kérik mára, – ez is hagyján. No még a halálos óra könnyűségét is kérik, meg a bűnbocsánatot, – még ez is hagyján. De ha valaki kolbászt kér tőlem, vagy szép lányt, vagy egy gyémánt citerát, – micsoda ostoba szemtelenség ez?…”

Ezért örvendjünk, polgártársak, és ezt a lehető legkomolyabban mondom, mert előttünk áll Orbán alkonya, vagy legalábbis a romlás forgatókönyve. Mindez abból hüvelyezhető ki, hogy “Ő” nem bölcs Allah, aki felháborodna azon, ha az alattvaló kolbászt, szép lányt vagy gyémánt citerát kér tőle. Következésképp meg is adja neki, a kincstár azonban nem parttalan, mint a gumiszoba vagy a Rogán lakása, így egyszer vége lesz az osztásnak, és rossz vége, ez bizonyos. Föl fognak lázadni az alkirályok.

Éspedig, mert az egyház is elkurvult, s míg virágkorában, az eredeti feudalizmus pompája közepette azt hirdette, hogy a földi élet célja a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerése, és a földi lét csak siralomvölgy amely a túlvilághoz vezető út állomása csupán, ezek a maiak a királlyal együtt két pofára tömik a bélszínt, és még azt sem látják be – mint Schopenhauer -, hogy ilyen alapállásból nem komilfó osztani az észt. Lelkük rajta.

Ám, mint mindenkinek és mindennek, ennek a rendszernek is génjeiben van a halála, kódolva mintegy, és azok, akik ezt várják, ezt az összeomlást, két dolgot tehetnek. Malmoznak a duci ujjaikkal, míg el nem jő a jeges, vagy nevetnek a világ ostobaságán, és leraknak néhány banánhéjat, hogy előbb törjön ki a király nyaka. Nékem ez az utóbbi fekszik inkább, már csak időbeli determináltságok miatt is. Bakancslistám egy tételes már csak, de erősen óhajtott, és babonaságok okán sem mondom el, mi az.

Lágerek népe

Orbán Viktor Mihály nem szereti a szegényszagot. Ez valami gyerekkori trauma lehet nála, mint ahogyan a nőkhöz való ambivalens viszony, a futball-fétis, és más személyiségtorzulások is. Az ilyen ember nem való miniszterelnöknek, nekünk azonban ezt dobta a gép. Máshol, más korokban is uralkodtak antiszociális pszichopaták, azokat azonban elborzadva emlegeti a történelemoktatás, nálunk azonban ilyen nincsen. Hazafias nevelés van, és otthon is vagyunk.

Már az újabb összecsalt kétharmad után bejelentette ez a mi zsebcézárunk, hogy monyolni óhajt az alkotmánnyal megint, fabrikálni rajta, hogy a gusztusának jobban megfeleljen, és innen híják diktatúrának a történetet kendőzetlenül. Úgy jelentette be ezt, hogy megnézik, mi vált be a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezéseiből, és hol maradtak szabályozási rések. Innentől nyelni nem tud az ember, csupán köpni, mert kiviláglik, hogy a bajok alapvetőek és iszonyúak, főleg, ha nem fűlik az ember foga a delikát fasizmushoz.

Onnan is megközelíthetnénk, hogy az alkotmány az nem szabályozás. Az alkotmány szerződés a nép és az államhatalom között, és ebben a nép többnyire garanciákat kap a szabadságához az államhatalommal szemben. Ez biztosítja azt, hogy az államhatalom keze meg van kötve az emberek csicskáztatásában, és ezért van az is, hogy a sikeres alkotmányok hosszú időn keresztül nem változnak. Hivatalosabban alkotmány alatt a társadalom működésével kapcsolatos érdekek és célok, az állam belső szabályozására vonatkozó alapelvek összességét értjük.

Olyat általában és úri helyeken nem foglalnak bele, hogy lehet-e pisálni az utcán. Ilyen korlátokkal már például Füst Milán is tisztában volt, pedig csak az elmélkedéseit adta közre ekképp:

“…a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Füst Milánnal ellentétben Orbán Viktor Mihály ilyen szalonnaevős dolgokat foglaltatna alaptörvénybe, hiszen tegnap kiderült, a Fidesz azt kéri a kormánytól, hogy a most zajló alkotmánymódosítási folyamatban teremtsék meg annak jogi feltételeit, hogy ne legyen megengedett az életvitelszerű közterületen tartózkodás, hiszen minden hajlék nélküli ember számára biztosított a szálláshely. Na, ja – tehetjük hozzá, viszont nem ebben rejtőzik a gonoszság.

Hanem a szándék, amellyel kriminalizálnak, ellenséggé tesznek egy újabb társadalmi réteget, sőt, belengetik a jóságos átnevelést is, hiszen, mint hallottuk: az állam és az önkormányzatok kiterjedt támogatási rendszert – például nappali és éjszakai szálláshelyeket – biztosítanak, a közmunkaprogram pedig mindenki számára megnyitotta a munkavállalás lehetőségét. Aki ezekkel nem él, az bűnöző, a jóságos társadalom azonban odahat, hogy a lelke ne vesszen el.

Volt ilyen is már, ahol kényszer szállással és kényszer munkavégzéssel idomították a selejtet, és ezeket a helyeket lágernek, munkatábornak, esetleg gulágnak hívták. Különösen érdekes egyébként a homeless-lét megtiltása akkor, amikor naponta tucatjával raknak utcára komplett családokat. Ha jó kedvem lenne, azt mondanám, csillagászokat képeznek, hiszen Rajesnek is azt mondták az Agymenőkben, amikor utcára készült lakni, ne ríjon, mint asztrofizikus jól is jár, tető nélkül zavartalanul tanulmányozhatja a csillagokat ugyanis.

Viszont nincsen ilyen fényes kedvem, az ember élete nem szitkom, és főleg nem ebben az országban. Ez itt tragédia, lassan hullákkal övezetten is. Masszívan és csendben épül a rendőrállam, a stopsorossal azt visznek el, akit csak akarnak, ha alaptörvényileg pucolják meg az utcákat a nekik nem tetsző elemektől, akkor megvalósul gyönyörű képességük a rend, amely viszont arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó, mint azt J. A. polgártárstól ismerhetjük. És a fasiszta-kommunizmust is, ami jön nekünk, lopakodik, vagy már itt is van.

A cinege cipője

Egy bizonyos Kenton Lee 2007-ben Kenyában járt, és azt látta, hogy egy kislányon kicsike cipő volt, kisebb, mint maga a lába. Volt már ilyen a történelemben, a lökött kínaiak a múlt század elejéig azt tartották, a nő akkor bájos, ha tíz centinél nem nagyobb a csülke, ezért azokat gyerekkorban elkötötték, hogy ne tudjanak nőni. Annak a lánynak, aki nem vetette magát alá ennek a kegyetlen eljárásnak esélye sem volt jól férjhez menni, és persze kizárólag parasztlányoknál volt megengedett ez a hanyagság.

A kenyai kislány nem kínai, ez könnyen belátható, ő férjet mezítláb is találna, maximum a csiklóját vágják ki. Ez a Kenton Lee azonban, mint úgy általában az álságos nyugati világ, kellően farizeus, ebből fakadóan az a nyüves cipő fájt neki, ezért megalkotta a “The Shoe That Grows”-t, azt az olcsó lábbelit, ami ötféle méretre állítható, így évekig használható, hogy a szegény gyerekeknek ne kelljen kinőtt darabokban járniuk.

A tervező oldalán bárki adományozhat és vásárolhat egyébként belőle, hogy még több ilyen cipőt tudjanak készíteni, például a Because International, nevű nonprofit szervezeten keresztül eddig több ezret ajándékoztak belőle fejlődő országbeli gyerekeknek. A tervező így biztosan jól él a papucsában meg a pipájával a szájában, azzal a tudattal, hogy valami jót tett az emberiségért. Végül is igen, többet, mint a nagyhatalmak, amelyek tehetetlenül nézik, mi folyik Szíriában.

Esetleg tevőleg dolgoznak a gyalázaton, csak titokban, miközben alakváltós szandálokat tervezgetnek és küldenek azoknak mondjuk, akiknek menekülniük kell. Ilyenből idén egyébként már majdnem egymillió volt, és mennyi lesz még, például csak Idlíb tartományban két és félmillió embernek nincsen hová menekülnie a saját hazáján belül. Olaszország lezárja a partjait, Orbán meg veri a nyálát mindeközben. Ja, meg szandálokat küldözgetünk. Röhej.

“Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák.” (Máté, Újszövetség) – Ez jutott eszembe, midőn Soltész Miklós államtitkár et. nyilatkozata került a kezeim közé arról, hogy ők segítik az üldözött keresztényeket a messzi országokban, és templomokat meg iskolákat építenek nekik.

Ez legalább olyan, mint az alakváltó cipő. Illetve nem egészen. Ez a rózsaszín álomvilágban élő cipőtervező hasonlatos Bob Geldof ezer évvel ezelőtti Live Aid-jéhez, szép, szép, de kitörölheti vele a seggét. Ezek mégis Teréz anyák Pártunkhoz képest, amelyik a sivatagban óvja a hitet a polgárai pénzéből, holott ezen polgárok jó része ugyanúgy rászorulna az alakváltós cipőre, mint a kenyai kislány. Így élünk mi Hunniában.

Egyébként, mint az tudvalévő, minden mindennel összefügg. Pártunk külhoni vallásépítő buzgalma az itteni alattvalók közérzetével is. Mi sem beszédesebb erről, mint a Comedy Centrálon fellépő Musimbe Dávid Dennis, aki magyar ember, csak nem ránézésre, s így szórakozott saját magán: vigyáznia kell, miket beszél, mert könnyen a kerítés túloldalán találja magát, és ezzel a külsővel egyhamar nem is jut vissza.

Ilyen föss, szakállas, kreolos fiatalember volt ez a Dávid, és megnyilatkozásából kitetszett, milyen állapotban van a lelke szétzilált világban, amelynek kies hazánk egy egészen sajátos, zártosztály jellegű szeglete. De a többi része sem piskóta éppen, a jelek arra utalnak, hogy az emberiség éppen a dicstelen végnapjait éli. Ezen semmiféle alakváltós szandál nem segít, hiszen már az infantilis Móra is tudta az igazat:

“…Kapkod fűhöz-fához,/ szalad a vargához,/ fűzfahegyen lakó/ Varjú Varga Pálhoz./ Azt mondja a varga,/ nem ér ő most arra,/ mert ő most a csizmát/ nagyuraknak varrja./ Darunak, gólyának,/ a bölömbikának,/ kár, kár, kár, nem ilyen/ akárki fiának!…” – És azóta semmi nem változott. Illetve igen. Annyi történt, hogy egy rövid kitérő után visszakanyarodtunk a Kincskereső Kisködmön világába, az ájtatos ellentengernagyhoz. Vége van.

Tócsák és párolgások

Éppen akkor, amikor a második vihar lecsapott az utcára, a dörgés majdnem beszakította az ablakot, a villámok pedig olyan fényeket rajzoltak a szoba falára, mint huszadrangú horrorokban szokás, és a víz bokáig érve hömpölygött a flaszteren dinnyehéjat, használt kotont meg döglött verebeket sodorva magával, de föltűnt Noé bárkája is a sarkon, tehát formálódott egy jóképű apokalipszis, nos, a monitoron éppen akkor jelent meg a jövő.

Hogy mi vár rám, az vibrált rajta olyan mélységes melankóliába taszítva, amilyet csak a hozzám hasonló magányos mániákusok érhetnek meg, ahogyan csorog a házfalakon a mocskos eső. Egy homo, aki a politikából és a politikáért él, azt delirálta, hogy az elkövetkezendő négy évben Orbán Viktor Mihály a világgazdasági válság ellen fog küzdeni népe érdekében olyan vehemenciával, mint tette ezt hosszú időkig a migráncsokkal, amelynek már learatta a hasznát, így új tamtamot kell lelnie, és a válság lesz az.

Úgy vélte ez az ember, hogy most 2022-ig ezt fogjuk hallgatni, erről születnek kék plakátok, és erről konzultál majd a népekkel a vezér keblére ölelve mintegy őket, és éppen azért, hogy meglegyen az újabb négy éve neki, amelyben szórakozhatik az országgal, degenerált bárgyúságba taszítva a maradékot is. Hogy ez fog a csapból is folyni, ezt lengette be ez a politikás ember, és én hiszek neki, mert mért ne hinnék. Nem azért mert olyan okos lenne, hanem, mert minden szart el lehet már képzelni itt.

Dörrent még egyet búcsúzóul a mennybolt, és az eső, mintha mindegy volna, el is állt. Most, hogy megtudtam, mit óhajt kínálni nekem magyar hazám, el kellett dönteni, hogy akarom-e, meg, hogy érdemes-e, leginkább ezt. S mindezért nem a lelkem éjfeketeségébe kellett leszállnom, hiszen szünet nélkül abban leledzek, hanem ki kellett nézni a kerek világra, fölmérni mintegy, mivel óhajt ő csábítani, hogy maradjak még benne a csalfaságában.

A vihar elvonulván sarkig tártam az ablakot, és nem hűs fuvallatt akarta kivinni a szobából a cigaretta ingó füstjeit, hanem dögletes hőség esett be rajta olyan sűrű levegővel, amelyben vizisíztek a legyek meg a szúnyogok. Elmesélem hát, milyen az utca, ahol lakok. Most, a vízözön után annak összes mocska ott hömbölög a flaszteren megállva olyan pocsolyákban, amelyekre soha nem süt a Nap, és hetekig úgy maradnak.

Göcsörtös aszfalt az egész. Egy fa, egy bokor nincsen rajta, zöld csupán a flaszter repedésein keresztül levegőért könyörgő gazok formájában mutatkozik. Balra a szocreál lakótelep kontúrja lebeg, jobbra a piac mocskos otthona. Mindent az utolsó ötéves terv idején fabrikáltak ide, az aszfaltot még előtte, ezt talán az ávó fekete Pobjedái s tapodták, bennük a mára keresztény harcossá vált polgártársakkal. Még érezni a szagukat.

Nemzeti illatuk van, frissen töltött kolbász és futballabda elegye, tömjén, okádás meg gerozán. Harminc éve ugyanilyen kilátástalan volt ez a vidék, csak a beton vált repedezettebbé azóta, a házak omladozóssá, a benne lakók pedig roskatag, utalványért megvehető álomgyilkosokká. Semmi nem változott, telt az idő, és minden enyészett lassan, könyörtelenül, aztán ide jutottunk.

Másfajta jelszavak csattognak a fejünk felett, ennyit, és csak ennyit érünk, de még abban sem ringathatjuk magunkat, hogy majd. Bár, én majdnem beleestem ebbe a hibába, de pofán csapott a szomszéd. Nem szó szerint, csak az érdeklődésével, hogy ki az a hatvankét éves ember, akinek a halálhírét olvassa, és én rávágtam, hogy apám öccse lehet. De nem, szúrt belém a bizonyosság.

Úgy gondolkodok, mint a kisgyerek, és másik, tőlem távol lévő korosztályt temetek, csak aztán rájön az ember, hogy ez az én időm, nem az apámé, a kaszás tehát itt csapkod. Mert hát az unokatestvérem ez a halott, akivel annak idején, kölökkorunkban az erdőn kószáltunk szamócát szedve és békát gyilkolva szarvasbogár roppantása által, úgyhogy voltaképp én vagyok a hír az újságban, csak másik alakban.

Ilyes döbbenetekkel néztem ki a gőzölgő, párolgó pocsolyákra, amelyek közül több az első fagyokat is megvárja, hogy hanyattesés miatti rettegést okozzon, és abban az állandóságban, amit ezek jelentenek, benne volt minden, amit adott ez az ország annak a korosztálynak, amelyet most oly bőszen elkezdett elbocsátani, s amelynek tagja vagyok magam is.

Ha csalás nélkül és könnyedén nézünk körül, akkor semmit sem, csak az örökös majd ígéretét, a ha majd nagy leszel, megérted gyalázatát, s ím, nagy vagyok. Itt, annak az utcának a közepén, amelyre rá sem néznek, itt ülök töltelékként az összes lakókkal együtt, akiknek az a hivatása, hogy létezésükkel legitimálják az ilyen Orbánok, Gyurcsányok, Hornok és Antallok működését, akik magukra hagyták nem ezt az utcát, de a várost és az országot is.

Most meg hallgassam, hogy megint megmentenek? Ugyan mitől és ugyan minek? Mit szeressek én őbennük, és mit szeressek ebben az országban? Jó, hát szenvedni azt lehet benne, ami hasznos, mert fogékonnyá tesz a zenére, irodalomra, de zászlót lobogtatóan, ünneplősen, alélósan imádni ezt a masszát minek és miért? Ugyan már, legyünk felnőttek, és várjuk férfiasan a halált, meg úgyis jön a következő vihar.