rezeda – Oldal 247

Mester és tanítványok

Kósa Lajos is terjesztette a sorosigét, mert meg kell szolgálni a kis aprót, pörküttet, és az ilyesmit nevezik máma minálunk lakossági fórumnak. Ezeken a bárányok útmutatást is várnak az örök igaz mellett, és adódhatnak váratlan helyzetek. Legutóbb is, amikor a kupakok örökös bajnoka elvegyült a nép közt tanítási szándékkal, ékes példája derült ki annak, hogy az élet az irodalmat is képes felülmúlni abszurditásban, még csak erőlködni sem kell.

Ezen a szeánszon, ahol Kósa volt a médium, az egyik néző kijelentette, hogy szerinte újra kellene definiálni a hazaárulás fogalmát, végiggondolni, hogy hogyan lehetne likvidálni az ország belső ellenségeit, mert most már annyit támadják egyes magyarok az ilyen-olyan fórumokon az országot, hogy ez bűncselekménynek számít. Ezen a ponton találkozott a hívő Orbán ártó szellemével, és a teremben megimbolyogtak a gyertyák lángjai.

Marquez – aki mindent tudott az életről – mesélt nekünk a fülkeforradalom kapcsán az ilyen sajátságos fejlődésről Buendia ezredesről magyarázva: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” Itt tartunk most, a tömeg önjáróvá kezd válni, azzal a különbséggel, hogy a mi elöljárónknak esze ágában sincs visszavonulni és aranyhalacskákat gyártani vég nélkül.

Viszont sokkal komolyabb dologról mesélnék, mint valami Száz év magány kivonat, és ez az élet, éspedig a miénk. Immár két minőségben létezik az Orbán által leszedáltak serege. Vannak ugye a nyugdíjasok, akik ösztönösen üldözik a gonoszt, ha sípolsz, vagy elhajítod a konzultációs, erősen használt klozettpapírt, akkor pofán vágnak és megtépik a füledet. Ez tiszta sor, dolgozik az adrenalin, mint a bázisugróknál, csak itt a gyűlölet tobzódása generálja a gyönyöröket. Jól látszik, hogy vezérünk bedrogozta Magyarországot, illetve a híveit. Méghozzá a “gyűlölet” nevű pszichodroggal.

Bármily furcsa is, nem brit tudósok állapították meg, hogy: “A gyűlölet és harag érzése az agyban noradrenalint, oxitocint és dopamint szabadít fel, nagyjából ugyanazokat a vegyületeket, mint a szex és a kokain”. Erre természetesen rá is lehet szokni, és ha más forrásból nem kapjuk meg, akkor beszerzési módnak marad a gyűlölködés. Hogy valami szer hatása alatt állnak, az jól látszik bájos nyugdíjasainkon – ezeken a Bunyós Bálintokon, hogy ne általánosítsunk azért -, megborult agyuk tükröződik fátyolos szemükben és visító hangjukban.

Az ilyen ember mindenre képes, ezért ez az erőltetett, a teljes közéletet beborító, Orbán kizárólagos politikájává és a kormányzás egyetlen cselekvésévé váló állandó, őrjöngő, hisztérikus gyűlöletkeltés, félelemkeltés, izgatás. Ezért a gyűlöletkampányok, a gyűlölet-óriásplakátok, az örökös hergelés, uszítás, rágalmazás, fideszes pszichoterror. Mert Orbán ezzel a pszichodroggal tartja kábulatban és függőségben a szavazóit, voltaképp ezzel tartja fenn a hatalmát. A Wermacht katonái is kaptak bogyókat, hogy bírják az iramot, bármily furcsa is, beállva gyalogoltak végig Európán.

A fogatlan szájjal tutuló, esernyővel kardvívó nyugdíjas képe önmagában még mókás is lehet a tiszteletlen bölcsész számára, az azonban, ami Kósánál elhangzott, egyáltalán nem. Abban nem volt semmiféle lángoló érzelem, csak hideg, pszichopata racionalitás, amellyel a gyilkolásra próbál indokot találni a delikvens. Ez sem előzmény nélkül való, gondoljunk csak Földi László Echo TV-beli megnyilatkozására:

„Most háború van. Ezek az emberek kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk.”

Az ő esetében még vélhettük és mondhattuk, hogy pénzért ilyen aljas, a lakossági fórumon likvidálásról álmodozó nemzetvédő azonban önerőből és érdek nélkül. Ez viszont már egyáltalán nem mókás, inkább elborzasztónak nevezhető, mert ez az SS-Totenkopfverbände habitusa, akikről most nem mesélnék. Viszont ők önként, kéjjel és nem csak parancsra. Eleddig csak arról duruzsoltam, hogyan bimbózik az Orbán-gyűlölet virágszál, most azonban már olyan rohadtul szárba szökkent, hogy ihaj. Mondom, gondoljunk Buendia ezredesre miheztartás végett.

Zarathustra dilemmája

Dénes Veronika büntetőbíró nyugdíjba vonul, mert megunta a körülötte tomboló tébolyt és mocskot. Ő volt az, akinek nevét és címét közszemlére tették a neten a 2006-os államcsíny-kísérlet kapcsán született ítéletek után, hogy elsőáldozó kisasszonyok esetleg fölkereshessék lincselési céllal. Rövid volt és velős döntésének indoklásakor, azt mondta, elege lett abból, hogy százhúsz forintos reklámújságok vagy húsz deka sajt ellopása miatt ítéljen el embereket, mialatt „jól tudjuk, hol élünk, és mi zajlik körülöttünk”.

Ha jól belegondolunk, ebben minden benne van, amiről ellenzéki politikusok és a józan nyolcmillió már hét éve folyamatosan beszél. A húsz deka sajtban a kakaóscsigás ügy, a megfagyás ellen szedegetett rőzse, az éhezés, az éhségmenetek, a hajléktalanság, meg az ország összes nyomora. És benne van a tomboló korrupció, illetve a végtelen, fékezhetetlen nagyipari lopás is. Mégis úgy hangzik ez, mint a Gandhi-filmben a főhős sóhajtása lelövése után „Ó Istenem”, amikor belezuhan az ismeretlenbe, és a kilátástalanságban végleg föladja a harcot.

Ezt nem kell körberagozni, ez műalkotás, ahogyan a bírónő sikolya is az. Ami miatt mégis szöget ütött a szívembe a bájos történet, az a befogadás aktusa, tehát, hogyan reagáltak reá az olvasók. Aki amúgy is megfojtotta volna egy kanál vízben, egyértelműen nyilatkozott meg: „Egy igazi ostoba vadliberális bírónő volt. Az igazságszolgáltatás csak nyer, ha nyugdíjba megy.” De a megengedőbbek sem fogták föl a lényeget: „Akkor ellophatok húsz deka sajtot minden következmény nélkül? Hány dekától fognak elítélni?”

És máris előttünk áll az írástudó nagy dilemmája a mostani vérzivataros időkben. Látja, hogy minduntalan nehézségekbe ütközik az elbeszélés, hogy az elmondhatatlan ellenére mégis csak tagolt mondatoknak kéne előjönnie az ember szájából az igének . De azt is tudja, hogy az angolkisasszonyok módján való fogalmazás egyáltalán nem ér célt, és úgy jár az ember gyereke, mint Nietzsche küldetéses hülyéje, Zarathustra, aki kénytelen volt szüntelen prófétálásának eredményét ekképp összegezni: “Röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”

Mindezt a napokban megtapasztaltam magam is. A közpénzen a NER seggét nyaló alakulatokat lekurváztam, és bemutatandó erős undoromat, felsoroltam pár szinonímát az ősi foglalkozásra, amiből volt, akinek nem az jött le, hogy tele van a tököm például a CÖF-el, hanem, hogy lenézem a nőket. Vagy, amikor magamat hullaként elképzelve szidtam a körülöttem lévő élőket, akkor meg halottgyalázónak és egyáltalán nem viccesnek tituláltak, holott az az utóbbi idők legkeserűbb szövege volt az, ami az ujjaimból kifolyt.

Ilyenkor tanácstalanná válik az ember, mert belátja azt is, miért volt reménytelen vállalkozás elmagyarázni a körülötte állóknak, hogy a Svejk végeredményben a világirodalom legszomorúbb regénye, meg, hogy Csehov voltaképp bohózatokat írt. Rá kell jönnöm, hogy már nagyon régen voltam tanár, és most sem vagyok az. Azt azonban ebbéli hiányosságaim ellenére beláttam, hogy az ingerküszöb, amelyet át kell lépnem, nagyon magasan van. Mint az állandóan pornót bámuló proletárnak, akinek egy sima mufftól már merevedése sincsen. Odáig értünk el a csatában.

Ha megzenésíteném a jelmondatot, hogy „Baszódjál meg, KDNP!”, akkor exponenciálisan lenne több olvasóm, mint így, pedig, ha Csehovról ugatok meg Nietzschéről, ugyanazt mondom, csak mollban. Óriási dilemma ez, aminek momentán feloldozó megoldása nincsen. Nyugdíjba nem vonulhatok, mint a tiszteletre méltó bírónő, mert a sorsom az, hogy ha az égi és ninivei hatalmak engedik, beszélnem kell, amíg meg nem halok. Azt ezek után sem ígérhetem, hogy vértől csöpögő, csattogó fogakkal ordítok, de, hogy Orbánt állhatatosan ütöm, ahol érem, azt tiszta szívvel ígérhetem. Így lesz, biztosan.

Értik ezek a hexametert?

Semjén Zsolt senkiházi hazaárulónak nevezte Gyurcsány Ferencet, mert belekötött a határon túliak szavazati jogába. A szalonkagyilkos kijelentette, senkit nem érdekel, hogy „a Gyurcsány nevű ember mit beszél”. Azokat pedig, akik aláírtak a senkiházi hazaárulónak ez ügyben – sokan vannak -, nemzetárulónak titulálta, egészen pontosan így: “hogy néhány nemzetáruló csatlakozik Gyurcsányhoz, annak nincs jelentősége.”

Ahhoz képest, hogy a makulátlan erkölcsű Szili Katalin leprásként jellemezte Gyurcsányt, Semjén – akinek a dumája meg másokat nem érdekel – még elsőáldozó kisasszony volt, sőt, nóvumot sem sikerült alakítania, de majd az ő Istene megbocsát neki, vagy nem. Ez a haza-, és nemzetárulás olyan kies hazánkban, mint a tüsszentés után az egészségére, igazából már nem is figyel rá senki sem, hacsak az aktus után el nem ered a delikvens orra vére.

Gyurcsány igazáról vagy patás voltáról én most nem nyitok vitát. Itt mindenki úgy bele van állva Trianonba, szerzett jogokba, világfájdalomba, hogy szép ugyan lehetnék, de okos nem. Ezért elmesélem egy csudálatos képpel, mi a jófranc az érzés a panelproliban ezzel az egész cirkusszal. Szeretjük a szomszéd Józsit mi nagyon. Együtt iszunk, még a boltból is segítünk neki cipekedni. Akkor viszont pipák vagyunk rá, amikor bekiabál az ablakon, mit együnk vacsorára, mit nézzünk a tévében, vagy mit olvassunk, és ezt el is várja, holott semmi köze hozzá az ég egy világon.

Ezt a bekezdést részemről be is fejeztem, ha bárkinek arra van gusztusa, lehet hazaárulózni, leszarom. És éppen itt érkezünk el ahhoz, amiről magokni óhajtok. Haza-, és nemzetárulás, ezek olyan súlyos, nagy szavak, hogy nem árt megvizsgálni a jelentéstartalmakat, ha már reggeltől estig ezt hallja az ember, és igazából bele sem gondol, miket beszélnek neki az emelvényről.

Minden ember egy országot tekint hazájának, így a haza egy ország és emberi közösség, ahová egy személy tartozik; a szülőföld és az ott élő nemzet, társadalmi, érzelmi közösség, ahol a személy otthon érzi magát, ahol értik a hexametert is esetleg. A hazaárulást a lehető legegyszerűbben úgy definiálhatjuk, mint az adott nemzet biztonsága ellen a saját állampolgára(i) által elkövetett bűncselekmény.

Ilyen kontextusban sem Gyurcsány, sem egyetlen más sorosbérenc sem tekinthető hazaárulónak, ha tetszik ez a Semjén-féléknek meg a bandájuknak, ha nem. Jó ezt figyelemben tartani akkor is, ha abba gondolunk bele, ki tett azért hathatósan, hogy emberek milliói ne érezzék otthon magukat, akiktől így következésképp elvették a hazájukat. Nem óhajtanék ujjal mutogatni.

Másrészt nem ártana foglalkozni a nemzettel sem, ami fogalmat sikerült úgy taccsra tenni, mint a kokárdát. Ez már mindegy, de arra kíváncsi volnék, hogy fideszék hogyan értelmezik. Esetleg az 1523-as törvények alapján, amelyekben többször beszélnek ruténekről, oláhokról és szlávokról, jeléül annak, hogy ezeket nem számították a magyar natiohoz, amely így szűkebb keret volt az országlakók egyeteménél.

S ha már Trianonnál tartunk, azt is vegyük számba, hogy ezt épp az ilyen nemzetfelfogás okozta, és nem Károlyi. Viszont a Tisza Pista inkább, de erről sem lehet meggyőzni a begőzölt agyúakat, és nem is akarom igazán. Ám innentől lenne érdekes az is, hogy Semjén, miközben a lován parádézik, a nemzetet államnemzetként, vagy kultúrnemzetként definiálná, de neki ilyenekről halovány fingja nincsen, és most én sem világosítom fel.

Ami érdekesség még ebben a kuplerájban, hogy a szakirodalom nem nagyon ismeri a nemzetárulás fogalmát. Ezzel nácikok meg a Semjén dobálózik csupán, így jelöli ki magát Zsóti az eszmei térképen. Tulajdonképpen Virág elvtárssal is mondhatná: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

Mennyivel egyszerűbb már ez, nincsen lacafaca, cicó. Így lehet kijelölni, hogy aki nincs velünk, az nem létezik, és akkor lehet haza-, nemzetáruló meg a kiskutya fasza is. Mindezt kijelölve végre véget érne ez a felfokozott zakatolás, ami nem hagyja, hogy az ember elücsörögjön a járdaszegélyen, és addig nézze a csillagokat, göncölöket, míg el nem takarja a jóságos, gomolygó köd. Ebben az aktusban több hazaszeretet van, lehetne, mint ötszáz Himnuszban meg nyolcszáz Szózatban együtt és vegyítve a négyzeten. És innen nézve kaphatja be az összes szűk agyú semjénrobot.

Viszont most indulok a máglyára dalolva.

Hittérítők

Megtéptek egy idős és vak zongoraművészt Orbán üvöltöző, nyugdíjas katonái. Ezek Sorosról terjesztették az igét, s mivel a delikvens ellenállt, és kihajította a cuccot, nekiestek, és a hírek szerint „rikácsoltak, hogy milyen hálátlan, migránsoztak, kerítéseztek, Soros-bérenceztek”. A szomszéd érkezése szabadította ki szorult helyzetéből a megtéríteni óhajtott alanyt, és ezzel új szintre érkeztünk.

Nem azzal, hogy a succubusok ütöttek és vertek, mert ez, bármennyire is sajnálatos, már megszokottnak mondható a NER-ben. Ennek a gyökerei 2011-ig nyúlnak, amikor az atyaisten a Párt kongresszusán ekképp nyilvánult meg: “Elvégeztük a munkát, egyetlen ügyben sem hagytuk, hogy a probléma súlya, a pesszimizmus, a kishitűség vagy mások kételkedése elbizonytalanítson bennünket. A támadásokat visszavertük. Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk néhány baráti tarkón verést.”

Aztán jöttek a viszkető tenyerek, mint arra emlékezhetünk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni, és mindjárt előttünk is áll teljes gyönyörűségében a meggyőzés teljes fegyvertára. Előszeretettel hasonlítják az orbáni működést Kádárhoz, s okkal. A krumplileveses azt mondta volt, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Kései tanítványa száznyolcvan fokkal megforgatta ezt, s ma már ott tartunk, hogy aki nincs vele, az ellene van.

És még ez sem az a nóvum, amely ellenállhatatlan kényszert oltott belém a mesélésre, hanem a módi. Hogy nem hagyják békében az embert, és a permanensen, az élet minden területéről ömlő mocsok sem elég, hanem az üldözött után mennek a barlangjába, és a szájához nyomják a feszületet, hogy csókolja azt, ha okádnia kell, akkor is.

Becsöngetnek, mint a jehovisták a fekete öltönyükben meg a fehér ingükben, azzal a különbséggel, hogy azokra rá lehet cseszni az ajtót, ezekre nem, mert pofán vágják az ember, és elkapják a fülét, ha rosszul áll a szeme. Hogy már a csendes rezignáltságot sem engedik meg, és mindent megtesznek, hogy mindenki együtt ordítson velük.

Így dúlják föl az ember életét, és ez az eset is, a vak ember meggyakása bizonyítja, hogy ez nem spontán, művelet. A vénasszonyoknál ugyanis szórólapok voltak, térítő brosúrák, akárha biblia, és azt valahol valakik a kezükbe adták, valahol valakik elmondták nekik, hová kell becsöngetniük a rohadt nagy városban, és ez nem a hímző szakkör volt, hanem a pártiroda, vagy a plébánia dohos mélye.

S hogy még ez se legyen elég, a reakciójuk ez: „Az incidenst tehát a már minden bizonnyal Ron Werber befolyása alatt álló LMP-s média találta ki és az álhírt az a Weszely Zsuzsa közölte nyílt levélben az oldallal, aki az LMP fizetett kommunikációs tanácsadója” – így a Fidesz közleménye, ami azzal zárul, hogy a kormánypárt szerint „Szél Bernadett maga is Soros katonája, korábban a Soros által pénzelt migránspárti szervezeteknek dolgozott”.

Nincs tehát objektív valóság, mint Szombathelyen sem volt, amikor a helyi kórház működésére panaszkodott tucatnyi beteg, ez pedig hendei olvasatban az ellenzéki sajtó kitalációja és ármánykodása volt csupán. Itt ülünk hát nyakig a szarban, viszont arra kell esküdnünk, hogy ami a szájunkat csapdossa az ambrózia, különben mehetünk a máglyára. Ez már a goebbelsi totális háború.

A magam részéről eleddig azért tudtam üdvözült Buddha-mosollyal elviselni a tomboló tébolyt, mert szorosan betartottam Füst Milán bölcs életvezetési tanácsát, amely ez: „Légy nagyvonalú!” Milán bácsi, megbuktam nálad. Már nem megy, nem hagyják, mert mindent elkövetnek, hogy előbugyogjon az emberből a gyomra mélyén rejtező vadállat, és nem lesz ennek jó vége egyáltalán.

Fagyállós kockacukor

Egy ismeretlen, elvetemült organizmus, amely emberszabású lehetett – lévén az ufonauták humánusabbak, illetve rivális kutyabandák leszámolási akciójáról sem lehet szó – több mint ötven, fagyállóval átitatott kockacukrot rejtett el egy békéscsabai kertben, feltehetően kutya-, oder macskagyilkossági szándékkal.

A rendőrség negyvenhetet le is foglalt a cuccosból, a többi sorsa ismeretlen. Csak reménykedhetünk , hogy valaki nem örült meg annyira a váratlan édességnek, hogy későbbi fogyasztásra zsebre rakta, legyen elég ideidézni okulásul Örkény „Végzet” című egypercesét:

„Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát. Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarirtószert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek. Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság meg a közeli és távolabbi szomszédok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszolgatták. El is patkoltak mind, ahányan voltak. A mentősöknek – az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek – már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort. Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek. És most viszi!”

Viszont most nem a kajánkodásnak van itt az ideje, mert ez nem irodalom, hanem a nagybüdös magyar élet. A fagyálló nem játék, és nagyon alattomos, tisztára nemzeti eledel.

Az etilénglikol az alkoholokra jellemző bódító hatást fejt ki, az első tünetek a részeg ember aldehides fázisához hasonlóak, a kedvenc állatoknál is a mozgás összerendezetlensége, dülöngélés, tudatzavar, hányás, gyengeség, görcsök fordulnak elő, gyakran a végtagok is lebénulnak. Ezek a tünetek nagyon gyorsan, a méreg felvételét követően fél-hat órán belül feltűnhetnek. Ezt követően huszonnégy-harminchat órán belül már jelentkezik a súlyos anyagcserezavar, a vese,- és az agy károsodására utaló rángógörcsök, aztán a blöki vagy macsek megmurdel.

Mint ahogyan az emberek is. Ők is szoktak fagyállót szopogatni, vagy véletlenül, mert eredendően finom édes az anyag, vagy direkt, egészen nem keresztényi módon öngyilkolási szándékkal. Ez a ritkább, viszont hatásos módi.

Pártunk is rendszeresen, naponta több alkalommal akar rángógörcsöket okozni alattvalóinak, s ehhez a fagyállós kockacukra a sorosozás. Nem is kertek mélyén rejti el, hanem plakátokon harsogja, levélbombában küldi, nyomdaipari termékeken át és az éteren keresztül teríti a mérget meglehetős nagy hatásfokkal, ha az utóbbi napok megvadult magyar szántóvetőire gondolunk, valamint esernyővel kardozó nyugdíjasokra.

A méreg lassan, de biztosan hat. Ez a kormány a saját népe ellen intéz permanens dezinformációs támadás-sorozatot, háborút vív a saját népe ellen, pszichoterrort folytat, hamis félelmet kelt, riogat, veszéllyel fenyeget, így taszítva pánikba és rettegésbe a polgártársakat.

Ennek nagyon látványos és legújabb eleme, hogy a hét végén ott tartottunk: “Soros szervezete terroristákat pénzel”. Ezt az MTI adta ki további szíves felhasználásra a 888.hu-ra hivatkozva, aki aljanépek meg a Daily Caller, köztudottan álhíroldalként fungáló seggpiszoktól vették át mindenféle skrupulus nélkül és dalolva. Ezt hajnaltájt vakerászom a gépre máma (hétfő), és teljesen biztos vagyok benne, hogy mire a magyar proletár felébred, hogy munkába induljon, mindenhonnan ez folyik majd.

Így készül a mai kockacukor, ha már ebbe a metaforába ragadtam bele. Pártunk fagyállója pedig ez: Akit átvernek, akivel elhitetik, hogy félnie kell, aki retteg, az nem a maga ura. A félelem beszűkíti a tudatot, lebénítja a gondolkodást, felfalja a lelket, és ezáltal a hatalom számára dróton rángatható, irányítható bábbá válnak a félelem-propaganda áldozatai. Pont ez a célja Orbánnak, a fideszes félelem-gyártóknak, akik így tesznek tönkre magyarokat.

És nincsen több mesélni valóm mára.

Bicikli

Ernő, az élet kiválasztott és elkényeztetett gyermeke csudálatos életet élt. Senkije sem volt neki, és semmije sem egyáltalán, álmodni nem lehetett ennél nagyobb szabadságot, amelyet a munka, evés, alvás szentháromsága töltött ki olyan tökéletességgel, hogy hősünk jó úton haladt a megbuddhulás felé. Vágyai, következésképp kínjai sem voltak, amikor hirtelen beütött a ménkő, mert fölemelte a fejét az utcán.

A szürke betonon, az ólmos ég alatt poroszkált hazafelé, amikor suhanást hallott hirtelen, és nem varjak iramlottak el mellette, hanem valami szivárványos Isten csodája, kerekeken. Felfedezte a biciklit, ami nem is bicikli volt már, hanem kerékpár, ettől kárhozat költözött a szívébe, és félelem meg reszketés. Beleremegett, hogy ő akar, beléköltözött az öt éves gyerek kérlelhetetlen álmodozása. Látta magát suhanni, visszaszállni, megmekkent tehát magyarán beszélve.

Bekopogott a szomszédhoz, hogy a fura, világító képernyőn keresztül, ami mindent tudott a világról, mutasson neki álmokat, és közös erővel fölfedeztek egy csodajárgányt, ami viszont kéthavi fizetésébe került. Ernő nem hátrált meg a tornyosuló akadályok előtt, nem evett annyit, nem világított és nem fűtött. Arca kiélesedett, tekintete megacélosodott, izmai megszálkásultak, mint egy magát sanyargató szerzetesé. Kemény menet volt, de fél évnyi aszkézis elégnek bizonyult, hogy ott álljon az asztalon a töméntelen pénz, amennyit így egyben még soha nem is látott, de a boldogság ígéretét hordozta magában.

Ünneplőbe öltöztette rezgő szívét, elgyalogolt a bicikliboltba, és szerzett. Meg minden hozzá valót is még, sisakot, pumpát, lámpát, és olyan zárat, ami hét nyelven beszélt, és már a látványa is elég volt ahhoz, hogy minden ártó szellemet és lopni vágyó emberi rohadékot messzire riasszon. Ernő a kapuszínbe állította a teremtés csodáját, és ünnepelni hívta a szomszédokat. Mutogatott, magyarázott, csak egyet nem mert tenni vele, kerekezni rajta, mert már látta, ha akárhol egy percre is odahagyja, azonmód viszik el tőle enyves kezek. S így, ahelyett, hogy a flaszteron parádézott volna vele és lányokat hódított volna, csak munkába menet és jövet simogatta meg a szemével a biciklit. De jó volt a tudat, hogy van.

Aztán egyik reggelre kifordult sarkaiból a világ. Ernő kilépvén a kapuszínbe a porban csak a kerekek nyomát találta, amit hűlt helynek neveznek népmesékben. És hosszú percek kellettek ahhoz, hogy felfogja, szívének egyetlen virágszálát ellopták, megbecstelenítették, és most éppen valami idegen segg ringatózhat rajta, amibe szörnyű volt még csak bele is gondolni. Mintha az oltárnál hagyták volna faképnél, bizsergést érzett az ágyékában. Viszont elhatározta, hogy nagyon kemény lesz, mint a Chuk Norris, vagy az a Van Damme, olyan. Szája azt hadarta, hogy nem idegeskedek, attól nem lesz jobb, a szíve azonban cafatokban lógott, ez abból is kitetszett, hogy olykor előbugyogott belőle: én azért megdolgoztam. Ilyenkor kicsit elcsuklott a hangja.

Senki nem tudta, hogyan kélt lába a biciklinek a zárt kapu mögül, valami belső ellenségre gyanakodtak, s okkal, de nem kellett sokáig. Két nap múlva meglett a csavargó, három sarokkal arrébb támasztotta a falat, mintha a tétlenséget elunván csak sétált volna kicsit a környéken, és megpihent. Amint újra érinthette, Ernőt azonmód szállta meg a rettegés. Fogta a biciklit, levitte a pincébe, annak is a sarkába, és letakarta, hogy föl se lehessen ismerni sohasem. Kulcsra zárta a pince ajtaját, lelakatolta a pincébe vezető lépcső bejáratát, és fecnit függesztett a kapuszínre, hogy a lakók zárják kulcsra azt az ajtót, amit kívülről amúgy sem lehetett másképp, csak kulccsal nyitni.

Viszont elveszett az utolsó esély is, hogy valaha használja ezt a csodát, a lakók szerint meghülyült, és ebben volt is valami. Mert a munka, evés, alvás triumvirátusba, amely életét tökéletessé tette, amíg nem volt ennyire gazdag, most már, amikor otthon volt, beléköltözött a házőrző kutya lelke is. Óránként ereszkedett alá a pincébe, lakatot nyitott meg zárakat, elemlámpával a sarokba botorkált, megsimogatta a drótszamarat, amitől az bánatosan iázott. Amikor megbizonyosodott, hogy egyetlene ott van, visszafelé kulcsozott meg lakatozott, de, amint fölért a lakásba, már fordult is volna vissza. Pokol lett az élete, és nem sejtette miért. Buddha viszont merengőn mosolygott, hogy már megint igaza volt, és bánatosan legyintett, hogy az ember menthetetlen állatfajta. Bizony, így van ez.

Orbán Viktor mennybemenetele

Lukács (8:5–17) arról mesél, hogy Jézus Kafarnaumban egy szavával távolról meggyógyította egy pogány százados szolgáját, akiből mindezek után ez jött elő: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.”

Ezt módosították a katolikusok ekképp: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” A templomba járók is ezt mormogják ájtatosságukban, és addig-addig a honunkat megülő ál-szakralitásban, a vásári hitben, hogy Orbán szava is hasonló magasságokat ér el azok körében, akik neki áldoznak.

Bizonyság erre, hogy nem lesz semmilyen miniszterelnök-jelölti vita, mert a narancssárga nyáj szerint semmi értelme nincsen, és nem azért, mert Orbán, mint valami elcseszett Vejnemöjnen a kamerák előtt a földbe énekelné az ellent, hanem, mert egyik kihívója sem méltó rá, hogy az ő hajlékába menjen. Ilyen hitben ringatóznak a maffia végrehajtó részlegénél.

Szó szerint: „Senki sem szolgálta meg belpolitikai teljesítményével, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök kiálljon vele vitázni.” Innentől kezdve több szinten és dimenzióban fut a történet. Az egyik alternatív valóságban Orbán mint nagy tanító áll előttünk, aki értékeli a vele szembe álló nyüzsit, majd csendesen kiköp.

Másrészt, mivel tudjuk, hogy Isten kegyelméből kormányoz, sőt, egyes vélekedések szerint ott is ül az Atyának jobbján, könnyen belátható, hogy onnan szóba állni bármilyen földi halandóval nem csak lehetetlen, hanem vallásgyalázás is lenne. Ezt a vonalat erősíti és igazolja az érette csörgő imalánc, valamint a neki celebrált misék sokasága, de a kézcsókok mindenképp.

És az ellenzék semmit nem tanul, nem követi az ő tökét, és meglelt saruját, ennek ellenére a mi Orbán-Brianünk mégis csak azt mondja nekik, hogy menjenek a picsába. Urunk mennybemenetelének (Ascensio Domini) ünnepe a húsvét utáni negyvenedik nap. Ez Orbánnál a választások után fog bekövetkezni körmenetekkel és harsonaszóval.

Arra azonban nem ártana figyelmezni a stábnak, hogy Magyarországon a XII. századtól a kora újkorig élt egy különös szokás, amikor is a hívek a mennybemenő Krisztust ábrázoló szobrot felhúzták a templom mennyezetéig. Drága a szemüveg, mint az tudvalévő, és a vaksi hívek (vagy forradalmárok) akármit mis a plafonba cibálhatnak, hiába rúgkapál. Vannak tehát buktatók a dologban.

Idáig tartott a kultúrtörténeti utazás, ideje szembe nézni a húgyszagú valósággal. Ez nem egyéb, mint, hogy a mi Orbánunk se nem tanár bácsi, se nem szent, hanem egy beszari alak, aki Gyurcsánytól akkora maflást kapott évtizede, amitől máig cseng a füle, és senkivel szóba nem áll, aki nem a fenségtelen valagát nyalja.

Közelebbről megnézve a szotyizabáló, izgága Hakapeszi Makit, arra kell jutnunk, hogy vitatkozni nem tud, csak kinyilatkoztatni, szónokolni nem tud, csak jól-rosszul felolvasni ajkakat nyalogatva és félre billentett busa fejjel. Egyáltalán semmi olyan tulajdonsága nincsen neki, ami alkalmassá tenné bármilyen emberi párbeszédre.

A nyakunkban lihegő szingularitás kezdetleges robotpéldánya ő, amelynek a konzola valamely Moszkva környéki dácsa mélyén rejtezik. Ott pedig tartósan nyom egy vodkaszagú ujj egy sárga gombot, amitől ez a mi terminátorunk előadja ezt az érthetetlen pörformanszot Ettől a hívek leborulnak, az ellenzék pedig bambán, tátott szájjal figyel. Mégis inkább Cipolla ő.

A NER kurvái

Lehet, hogy én vagyok figyelmetlen, vagy nem nagyon nézek birodalmi teleképet, de még életemben nem hallottam sem az „Alapjogokért Központ” nevű műintézményről, sem pedig annak deli igazgatójáról, bizonyos Szánthó (sic! – lásd Csörgheő Csuli/Úri muri) Miklósról, de Isten segedelmével tegnap ez is megtörtént, és rögvest hatalmas örömöket okozott nekem.

A fiatalember büszkén vallotta be, hogy kurva, a NER kurvája. A dolog a következőképpen zajlik: a megidézett műintézmény két dolgot csinál, pénzt kap a Fidesztől, cserébe elmondja mindenkinek a Fidesz véleményét, és erre büszke. Felfedezték a piaci rést, a nemzeti nevű fiatalember azt mondja, kínálta magát a lehetőség, megcsinálták ezt a szart, aztán a Párthoz fordultak lóvéért, és kaptak is.

Harminc milliót, plusz még az MNB-től párat, amely bank a mi országunkban szintén maga a Fidesz. Ilyen munícióval és szellemi ihletéssel pedig szakértenek a birodalmi teleképben, azzal a meggyőződéssel, hogy nem közpénzből élnek, ami szintén sajátos világlátást feltételez. Ott tartanak már állítólag, hogy fideszes körökben az a szállóige járja: „A Mikiék majd úgyis elmondják a sajtóban, amit hallani akarunk.”, Szánthó pedig erre büszkén mondta, ha hiú lenne, ez nagyon hízelgő lenne számára.

Mindig örömteli, és megnyugtatja a lelket, ha egy cafka bevallja magáról egyenesen, miből is él. Nincsen mismásolás, titkolózás, kínos csöndek, belemondja a pofánkba, hogy szopok, nyalok, toszok igény és megrendelés szerint.

Mennyivel jobb már ez, mint például a CÖF, amely templomi kórusból úgy kellett kiimádkozni, hogy mennyiért teszi szét a lábát. És hánysok ilyen van még, szakértők, trollok, megarossebek népes serege, alapítványok, intézetek, és még elképzelni sem tudjuk, mifenék, akik, illetve amelyek jó pénzért fokozzák a tébolyt kies hazánkban.

Gazdag ez a mi nyelvünk, illethetné az ember számos hangalakkal a mocsadékokat, úgymint: cemende, cafat, riherongy, cafka, szajha, prosti, céda, cemende, lotyó, rüfke vagy luvnya, a sor korántsem teljes, de ennyi is elég, hogy érzékeltessem, hogy amíg ezek strichelnek, az ország meggebed, miközben kuplerájjá válik.

És Orbán et. a strici, aki a hasznot lefölözi, cserébe biztosítja a placcot. De a sok cafat mind tőle függ, mert legyen bár MOL, MNB vagy akármi, amely TAO, reklám és más ellenőrizhetetlen utalás módján tejel az ilyen Szánthó féle szaralakoknak, mind a Fidesztől, következéskép Orbántól kapja az ukázt. Ha nem lenne visszataszító a kép, azt mondanám, az ő csöcsein csüngenek.

S hogy még tovább zengjem édes anyanyelvünk dicséretét, létezik egy fogalom, mégpedig a ribanc, ami a népnyelvben azt a nőszemélyt jelenti, aki nem pénzért, hanem csupán a kedvtelés okán kefél orrba-szájba. Nos, ilyen önkéntest nem nagyon találunk a nemzeti oldalon. Ez a helyzet fölidézi bennem egy hajdanvolt kollégám sztoriját. Ő Vietnamban volt a háború után valami ENSZ megbízatással, és az ottani kurvát úgy szívatta, hogy állította neki, úgy nem tudja csinálni, ahogyan ő akarja, s a csattanó ez volt, ingyen.

Nos, ilyet, tehát lelkes és önkéntes ribancot nem lelni a mi országunkban sem földön, sem az égen, mindenki megkéri az aktus árát, amit viszont mi fizetünk. A gond az, hogy a sok rüfke csakis erre, Orbán szopására alapozza az egzisztenciáját, és abban a pillanatban hal éhen, amikor a vezér csillaga leáldozik. Ebből fakadóan mindent elkövet, hogy hatalomban tartsa, egyre durvábban, és ez a NER. Ezért lesz rohadt nehéz véget vetni a zenének, hogy hazamenjenek a zenészek.

A KDNP tagok erkölcsi moratóriuma

Ezt ugyan nem hirdették meg a Krisztus nevével kurválkodók, csupán belőlük fakad, mondhatni ez a lényegük, hogy stopot hirdetnek mindenféle morálnak. Ez sem tudatos, mert annyi közük van csupán a krisztusi éthoszhoz, hogy a seggükből trombitálnak a böjti szelek, lelkükben azonban orbáni sötétség lakozik, szájukon pedig ennek az Istennek az igéje szivárog elő.

Ennek tette tanúbizonyságát most újra és már megint Harrach Péter a bájos és sajátos negatív mosolyával, amikor meghirdette az álságot a kilakoltatási moratórium meghosszabbításáról, amely április végéig tartana az elesettek segítésének szeszével, és választási csavarként józan értékeléssel.

A frissen utcára pakolt ember virágos jókedvében nem biztos, hogy rájuk szavazna, másrészt meg lakcím nélkül szavazati jogát is elveszítené. Nem úgy, mint külhoni honfitársaink, akiknek még az ikszet is segítenek odarajzolni a megfelelő helyre, ha kétségei volnának.

Viszont a kerítésen belül, miután a voksolási procedúra lezajlott, már pakolhatják is ki a cuccost az utcára, hiába sivalkodik az állam-, illetve csak szavazópolgár. Viszonylagos jólétére (ugyan, de mindegy) addig van szüksége a hatalomnak, aztán csendben vagy átkozódva, esetleg zokogva mehet a lecsóba, mert szerepét betöltötte, további élete szükségtelen és felettébb terhes.

A választási csalás után kiderülhet, hogy minden hazug, mindent szabad, amely jelmondatot ugyan Nietzsche kiáltotta a légbe Isten halála kapcsán, mégis megáll a mi ájtatos manóink esetében, hiszen számukra soha meg sem született. Azt mondja most ez a Harrach-vigyori, hogy a kilakoltatási probléma átfogó megoldása a választások után esedékes (japersze). Hinni neki kevéssé lehet, már eddig is volt rá hét és fél évük, de nem történt semmi, és soha nem is fog.

Ami van momentán: kinek zsák krumplit kínálnak, hogy pofán köpje magát, kinek meg, azt, hogy pár hónapig még lesz fedél a feje fölött. Aztán az özönvíz. De eszükbe sem jutna, hogy kezelni kéne az okot, ami kormányzást feltételezne. Helyette ilyen ördögtől való mouche-okkal takarják el a gyalázatot, a másik eretnek, Rétvári folyamatos győzelmi jelentései mellett.

Semjénről már ne is beszéljünk. Szalonkától borított tudata arra elég, hogy az Orbán által kibocsátott Befehleket végrehajtsa, s mindebben hű társa a milliárdokkal kitömött magyar katolikus egyház, amelynek papjai – kevés kivétellel – a mammon reményében tagadják meg a keresztényi értékeket és saját pápájukat is. Ez Orbán keresztényi Magyarországa és megvédendő kultúrája.

Visítanak, mint a vett malac, hogy üldözik a keresztényeket, mi több, itt, minálunk pedig gúnyolják és lenézik őket. Az föl sem merül, hogy nem a jámbor Bözsi néni a kifogások tárgya, hanem ők maguk, akik ezt az egész Horthyra hajazó cirkuszt csupáncsak manipulációra használják hamis hittel leöntve. Mindez persze egyáltalán nem nóvum, s ha még ehhez hozzátesszük Balog Embertelen permanens ámokfutását, aki ugyan nem csapattag, csak eszmetárs a sötétségben, egyből kirajzolódik, mi a baj ezekkel.

Nincsen hitük, erszényük van, és ilyen útravalóval szívatják azokat a szerencsétleneket, akik valami különös módon az egyetlen teremtő és megváltó Istenben hisznek. Meg a többit, aki a tisztánlátás miatt nem engedheti meg magának az elvakultság luxusát, és ezért ateista libsibolsi, amiről senki nem is tudja, mi a jó franc lehet, de jól hangzik azért, lehet rá böfögni a mocskot.

Az aluljárók népében – akik szintén nem árják, sőt inkább homelessek – több krisztusi érték van, mint ezekben együttvéve és négyzetre emelve. Ők az utolsó falatjukat, mocskos takarójuk másik felét, és tablettás boruk utolsó csöppjét is megosztják sorsosaikkal. Április harmincadika után számuk Harrachnak is köszönhetően jócskán szaporodni fog. Számos (nagyon sok) honfitársunk még az otthon melegéből újra győzelemhez segíti a maffiát, ám másnap a fedél huss, el is száll a fejük fölül, mintha soha ott sem lett volna.

Keresztény. Meg demokrata. Ja.

Akit a kémény füstje megcsapott

Az országgyűlés, következésképp a kormány, ebből fakadóan tehát a Fidesz tegnap este látensen halálra ítélt jónéhány polgárt a hazában. Az előbb vázolt triumvirátus ugyanis másodszor is elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében január elsejétől nem lesz kötelező a családi házak kéményének ellenőrzése, hanem azt megrendelésre végzi majd a katasztrófavédelem.

Áder tollnok ugyan visszaküldte a cuccot, hogy úgy tűnjék, ő valóban a köztársaság nélküli köztársasági elnök, de ez – mint azt úgyis tudjuk – színház csupán, a bajuszos horgász meg olyan marionett, akit Felcsútról rángatnak a madzagjain. Áder ezzel – is – megszegte az esküjét, a Fidesz pedig felrúgott egy egyezményt, hogy hatalmát a pöttyös seggű népek javára használja.

Tudjuk, hogy ez soha nem volt, és soha nem is lesz így. A Fidesz minden felhatalmazását a saját haverjai felvirágoztatására használja azzal a bődületes hazugsággal, hogy megteremti a nemzeti tőkésosztályt. Pedig csak a zsebét tömi, és úgy farigcsálja a törvényeket, hogy azok ennek a célnak megfeleljenek. A kéményekben a magam részéről nem látom a lóvét, de biztosan van valahol benne, ha ilyen fontos ez a monyák.

Minden onnan indult el, hogy a kéményseprőktől elvették a kémények ellenőrzésének jogát és kötelességét, és azt a katasztrófásoknak utalták. Ők nem bírtak megbirkózni a feladattal, és, mert nem lehetett minden füstben fuldokló proletárnak sms-t írni, hogy üljön át másik kéménybe, adódott a megoldás, hogy a volt Bakondi sereg bírja az iramot, eztán annál vizsgálódnak, vakarásznak, aki ezt direkt kéri.

Eddig is volt jónéhány szénmonoxid mérgezés, ezután még több lesz, lehet szörnyülködni a Habony-bulvár címlapján. Ha én kormány volnék, akkor lenne annyi eszem, hogy tudnám, a választópolgárok java része csökkent tudatú vagy csóró, illetve a kettő együtt. Ez a Kubatov listákból is kiderülhetne, hogy ezeket kézen kell fogni, és nem csak az urnákhoz irányítani fülkeforradalmat csinálni, hanem az eszébe vésni, hogy kapartassa ki azt a rohadt kéményt, különben ő és becses családja megdöglik.

Kétfajta birka létezik az országban, az egyik le sem szarja a kéményét, eszébe nem jut, azt hiszi, olyan luk csak az is, mint ami a seggén van, és szelel. Aztán egyszer csak szédülni kezd és elájul a konyhán. A másik azért nem foglalkozik a kéményével, mert előveszi a kockás papírját, osztogat és szorozgat, és arra jut, inkább farhátat vesz, mert nem fogja fel, ha úgy kell megrendelni, akkor is ingyenes, mert nem ilyen világot ismer, és ebben igaza van.

Ha tetszik, ha nem, az államnak bizonyos mértékig gondoskodnia kell polgárairól, egészségügy, oktatás, kémények, etc., mert azért van. Ez a mi államunk, amely ugye a Fidesz maga, viszont azt tartja első és egyetlen feladatának, hogy a proletár utálja a Sorost, és reszkessen a migráncsoktól, minden más le van szarva. Már a másfél millió csápoló is beláthatná, hogy nem ezért küldte oda őket, ahol vannak, és ezt reményeim szerint egyszer majd belátják. Vagy nem.

Január elseje után tehát polgártársak, ha azt olvassák, hogy megint ölt a hangtalan és szagtalan gyilkos, gondoljanak Orbánra és csapatára szeretettel. Meg akkor is, ha valakire ráomlik a kút fala. Ebben a törvényben ugyanis a házi vízigény kielégítésére fúrt nyolcvan méternél sekélyebb kutakat ásását nem kell engedélyeztetni sőt, bejelenteni sem.

Már látom, hogy a magyar, aki mindenhez ért, veszi a csákányt, lapátot, ásót, és dúrja a földet, hogy ingyen vizet találjon a budi mellett. Aztán egyszer csak megindul a fal, maga alá temetve a prolit, aki beledöglik az ingyenbe. Mondom, nem ilyesmire szerződtünk – illetve szerződött az a másfél millió, aki a nyakunkra hozta ezt a bagázst, viszont nem csak ők szívnak miatta. Ezabaj.