Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Direktor úr a darálóban

„ – Démoszthenész, hát hiszesz te Istent?
– Hiszek.
– És mi a bizonyságod reá?
– Tulajdon engem vert meg, de nagyon.
– Jól megmutattad.”

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett, meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt, sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.

A NER lassan leszivárog

Balog miniszter – illetve a tartótisztje – újólag formában van, ebből fakadóan pedig aláírt egy dokumentumot, amely arról rendelkezik, hogy az évek óta hivatalban lévő kórházigazgatók csak három hónapos próbaidővel folytathatják vezetői munkájukat. Aztán majd keresnek a helyekre Pelikánokat, akiktől egyszer majd kérnek valamit.

Az új szerződésből nem derül ki egyértelműen, pontosan mennyi ideig tölthetik majd be posztjukat az érintett vezetők. A munkaszerződésben az van ugyanis, hogy „a megbízás a főigazgatói pályázatok kiírásának eredményes lezárásáig vagy legfeljebb öt évre” szól. Csakhogy azt senkivel nem közölték, kinek a posztját kívánják megpályáztatni, és kiét nem.

A papír aláírásával pedig lényegében tudomásul veszik, hogy a kórházfenntartó bármikor kiírhat a posztra pályázatot. Az egyik érintett úgy véli: a főigazgatói pályázatok lebegtetése aligha tekinthető másnak, mint a kórházvezetők zsarolásának. „Aki jól viselkedik, maradhat, a többinek mennie kell, aki pedig nem értene a szép szóból, annak három hónapos próbaidőt is szabtak a meghunyászkodásra.”

Úgy tűnik, arra törekszenek, hogy valamennyi főigazgatói és gazdasági igazgatói pozícióra minél hamarabb kiírják a pályázatot. Az egészségügy, amellett, hogy szétrohad, ideológiailag szűz terület lehet, mert nem mindegy a rezsim szerint, hogy az appendictis elleni küzdelemben jobbról vagy balról metsszük-e fel szikével a delikvenst. Valami ilyen lehet a vezérlő eszme, mi más?

Török Gábor, aki hajdan egész jó kapus volt a kispályás focicsapatban, ahogyan megnőtt, hajlamos hülyeségeket beszélni. Most is belenézett a varázsgömbjébe, és kijelentette, hogy a Fidesz nyer ugyan 2018-ban, de a NER megszűnik. Énnekem ezzel igen élénk vitám van, és csak Gyurcsány örökzöldjével tudok reagálni a hóbortos állításra, amely ez: lófaszt mama.

Orbán már nagyon régen, még az őrület felé vezető útjának az elején azt jelentette ki, hogy hatalomra kerülvén első dolga lesz átírni a telefonkönyvet, amivel arra utalt ez a drága, hogy a felsőbb szinteken lecseréli a manusokat, s valóban. Első országlása legelején meg is tette.

Most viszont a második delírium nyolcadik évében ücsörgünk, és mindenütt az ó strómanjai ülnek, iskolák, egyetemek, múzeumok, színházak meg a többi élén. Ezek az üzemi párttitkárok pedig maguk alá a sajátjaikat vitték, leszivárogtatva a NER-t a legalsóbb szintekig, egészen a takarítónőig és a ványadt közmunkásig. Így függ az ország összes polgára áttételeken keresztül – mert mindenre azért ő sem figyelhet – a kedves vezetőtől.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Beállsz a sorba, vagy éhen döglesz. Ezeket a túlélési alternatívákat kínálja a rezsim, ebből fakadóan a NER ott van minden kilométerkőnél és az összes zsigerben. Generációváltás kellene ahhoz, hogy a téboly kimosódjon az idegpályákról, ebből fakadóan, ha valami csoda folytán nyerne is az ellenzék, a rossz szellem akkor is itt marad. Ki van ez találva nagyon.

Hitleri időszámítás szerint most 1940-ben vagyunk, Európa térden, az ellenség épp a csatornán át menekül, Sztálingrád meg még sehol. Bármily hazafiatlannak, sőt, egyenesen hazaárulónak tűnhet is, valami ilyesmire lenne szükség, amely a jelenlegi helyzetben egy lehet, valami módon elzáródik az uniós pénzcsap.

Akkor egy szempillantás alatt omlik össze minden, a NER embereiből partizánok lesznek egycsapásra, a patkányok pedig visítva hagyják el a hajót, aranyrudakkal teli bőröndöket húzgálva maguk után. Helyi erőből itt – Botkára nézve fejcsóvál – sosem lesz változás. Viszont a friss levegőt én már nem érem meg, ötvenhat vagyok. Itt hagyom hát nektek a testamentumot: szerettelek titeket.

Németh Szilárd vízilovacskája

A Fidesz-KDNP képviselőcsoportja nem vesz részt, mert a Soros. A kérdés, hiszik is, amit mondanak, vagy csak úgy szivárog belőlük. Az FKDNP, más néven NSDAP azt csinál, amit csak akar. Meg amit a Viktor óhajt. A Viktor egyszer, egy valószínűtlenül őszinte pillanatában azt találta mondani, hogy ellenzék nélkül is működik a parlament, aztán elment analízisre Freudhoz Grazba.

Viszont az ellenzék próbálkozik, és csak ő tudja, miért. Ott ücsörög a tiszteletlen házban, mert odakint esik, vagy meleg van. Értelme más nincsen a dolognak. Kövér házmester már kérdezni sem enged, igaz, a Viktor sem, hacsaknem alá a Kossuthban. És ezt a homokozót nevezik kormányzásnak meg demokráciának, ami jó móka. Nekik. Van a mi vezérünknek egy rögzülése még a felcsúti avas szagú parasztudvarról.

A férfiként kiállás, a face to face, ezt ordítozta már Goodfriendnek is, kihívta a budi tövihöz, malomalja, fokos. ’89-ben is így zavarta haza a ruszkikat, akik már rég Záhonynál jártak. Kifeszítette a mellét, és kérte a lövést. Viszont már akkor fingnyi tétje nem volt az ordítozásnak, és ez valahogyan rögzült benne, cukorkával erősítették meg az ingert, és sajátjává vált a látszattempó, az egérdübörgés.

Szóba nem áll ez az alak senkivel, csak mondja, ami a likacsos agyában kavarog. Elképesztő dolgok. Ez a habitus leszivárgott egészen Németh Szilárdig, aki amúgy nagyhangú kölök a kantáros nadrágjában, és, ha valaki meg óhajtja kérdezni, mért ilyen hülye már, akkor ilyeneket delirál: „Soros György a helyi embereivel akarja összehívatni a magyar Országgyűlést.”

Ha ő ebben hisz, akkor adjunk neki langyos tejet, és simogassuk meg a buksiját, vakargassuk meg a pociját, tán lenyugszik. A műanyag dömper is működő opció lehet, de csak a tapasztalat mutathatja meg, mire reagál pozitívan a beteg. Ha meg nem hisz ebben a tébolyban, amit elővezet, akkor hazudik. Nem tudható, tehet-e róla, vagy más a baj.

Több eset lehetséges. Az egyiket konfabulációnak nevezi a szakirodalom, és organikus háttere van a hazudozásnak. Ez homloklebenyi, agyi probléma, ami baleset vagy valamiféle rendellenesség következtében alakul ki. Az érintett nincs tudatában annak, hogy hazudik, a hazugság nem jár nyereséggel, csupán a személyes emlékek sérültek, a hiányokat pedig a beteg fantáziája segítségével pótolja.

A kóros vagy krónikus hazudozó egészen más, ő a probléma megoldására használja a hazugságot, a megtévesztés pedig napi rutinná válik nála. Tessék választani. Harmadik opció, ami jó volna nagyon, ha ez a galeri, annak összes tagja a fantáziahazugság állapotában leledzene, amely kinőhető, ha iskolaéretté válik az ember, meg a frakció.

Nekem van otthon egy saját vízilovam, a fürdőkádban lakik, és minden este én etetem. Ilyenekkel jönnek az óvodások, ami nem sokkal nagyobb téveszme, mint, hogy a Soros hívja össze a parlamenti kabarét. Ha Németh Szilárd vízilovazna, az sem volna különb baromság ennél, csupán az a kérdés, elnézzük-e neki, tudjuk-e be a latin-görög dedónak, vagy sem.

A mese és valóság közötti különbségtétel nem megy olyan jól a gyerekeknek. A füllentés nagycsoportos korban a legintenzívebb, a beiskolázás idejére azonban a gyerek képi gondolkodása fogalmi gondolkodássá alakul, s ezzel párhuzamosan világossá válik számára a hazugság fogalma. Ez az egyik jele sok más mellett, hogy a felnőtthöz hasonló módon különválik valóság és álom, fantázia és realitás, ami korábban egy nagy gomolygó zűrzavar volt a gyerek fejecskéjében.

Én vagyok a hülye, és én kérek bocsánatot, hogy rációt keresek ott, ahol ilyen luxus nincs is. Németh Szilárd tényleg egy hároméves szellemi-, és lelkivilágával rendelkezik, de a gonoszabb fajtából, aki sutyiban copfokat cibál. Hogy gomolygó zűrzavar van a fejecskéjében – elnézést az eufemizmusért – az is hétszentség, még csak fehér köpeny sem kell a diagnózishoz.

Eldöntendő dolog viszont, hogyan viszonyuljon ehhez a panelproli. Jóindulatú mosollyal, a debilek iránti elnéző jósággal viseltessen iránta, vagy hagyja ezt a rézbőrű tempót, és rúgjon egy nagyot a tottyadt valagába. Ezt az egészet jövő tavaszig el kell dönteni. Hogy a vízilovakkal leszünk-e azután a dedóban, vagy netán valahol egészen másutt, szivárványos réteken, pillangók között, ugye.

Így etesd Czeglédyvel a trollodat

A NAV névre hallgató egyik Fidesz-szabadcsapat pár hete rövid úton hűvösre tette a szocialista Czeglédy Csabát, és azóta ömlik a jól összehangolt mocsok a csapból meg a kerti slagból is. Olyan, hogy az ártatlanság vélelme, nem létezik ebben az országban, legalábbis az egyik felében. Tegnapra pedig olyan szintre jutott a szar dobálása, hogy az egyszerű Orbán imádó organizmusokban az a képzet alakulhat ki, a szombathelyi ügyvéd ártatlan diákokat vacsorált, vérüket itta, akárha Báthory Erzsébet, és ha a Fidesz-inkvizíció nincs résen, akkor az Audija meg maga Targoviste, amiből kegyetlen tekintettel intézi, hogy a szegényekre gyújtatja a csűrt Botka Tepes.

Szólásra emelkedett maga a fő inkvizítor, Budai Gyula is, előkészítette játékait, a hazugok padját, a spanyolcsizmát, a bronz bikát, az ingát meg az ujjcsavarót, a keresztet magasba emelte, és vallomásra szólította fel az MSZP meg a DK bűnöseit. Ez az új fidesztempó, minden sajtótájékoztatón, amely nem a saját dicsőségüket zengi, elhangzik a varázsos két szó: vallja be! Ezekhez a lehető legváltozatosabb alanyokat csatlakoztatják, hogy aztán a folyományaik teletömjék velük az egyszerű polgártársak szűkös tudatát. A tegnapi dzsemboriba bekapcsolódott a híradó.hu, a lokál, az origó, a 888, a magyar idők, a magyar hírlap, és természetesen a pesti srácok is, a kisbetű meg nem véletlen. Ezek így együtt, és folyamatosan egymásra hivatkozva és egymást idézve öntik magukból a taknyot.

Budai nyomán a tegnapi vezérmotívumok a következők voltak: Gyurcsány és Botka ügyvédjeként Czeglédy bűnszövetkezetet tartott fenn, meglopta a diákokat, még a pár száz forintos órabért is sajnálja tőlük, miközben a Human Operator elnökeként most is milliókat tesz zsebre havonta. Ráadásul kapja a képviselői fizetését is, és pláne sztárallűrjei vannak, egy Audival furikázik, ami ingyenbe vót, és maga is sötét titkokat rejt, mert benne van, a csöndességében, a rejtélyességében maga Szodoma meg Gomora is, de minimum egy kupleráj. A summázat pedig a legegyszerűbbek számára: „Vagyis az a Czeglédy, aki a cég tulajdonosaként és elnökeként több ezer diáknak tartozik a ledolgozott, néhány száz forintos órabérével, maga milliókat keres és mellesleg egy német autóipari csodával közlekedik.” – Lehet egyenesíteni a kaszákat.

Budai Gyula és nyomában a harsonák szeretik nagy művészi szabadsággal kezelni a tényeket. Pál Helga ügyvéd szerint érthetetlen, hogy a nyomozó hatóság vajon miért tekint egy céghálózatot bűnszervezetnek. A gazdaságban teljesen megszokott – mondta -, hogy egy cégnek számos alvállalkozója és cégkapcsolata van. A diákok pedig, mint fogalmazott, azért nem jutottak a pénzükhöz, mert Czeglédyt és társait letartóztatták, és zárolták az őket foglalkoztató cég számláját. A zárolásból az is következik, hogy Czeglédy sem kaphat milliókat, és arról sem esik szó, hogy a képviselői fizetését sem Gyurcsány utalja, hanem a szombathelyi önkormányzat, élén a kormánypárti Puskás Tivadar polgármesterrel.

Másfelől Czeglédyt költségvetési csalással vádolják, így nem a diákokat, hanem Orbán költségvetését lopta meg, ha egyáltalán. Mert Hankó Faragó Miklós, az ügyvéd ügyvédje azt is elmondta, hogy július 27-én vette át a NAV Székesfehérvári Fellebbviteli Igazgatóságának határozatát, amelyben immár másodszor helyezik hatályon kívül a Veszprém Megyei NAV elsőfokú döntését annak megalapozatlansága és ellentmondásossága miatt. A másodfokú határozat szerint a veszprémiek döntését megalapozó bizonyítékok hiányoznak, nem tisztázták, hogy mi alapján lehetne megállapítani Czeglédy felelősségét. A Csongrád Megyei Főügyészség most sem tudott egyetlen fiktív számlát sem felmutatni. „Határozott álláspontunk, hogy Czeglédy Csaba semmilyen bűncselekményt nem követett el. A NAV éppen most mondta ki, hogy erre nincsenek bizonyítékok.” – mondta Hankó, természetesen nem a fentebb felsorolt orgánumokban.

Itt tartunk most, s mielőtt a horda az én torkomat is átharapná, csendesen megjegyzem, nekem halovány fingom nincsen arról, hogy Czeglédy bűnös-e vagy sem, nem állítottam sem az egyiket, sem a másikat. Csupáncsak arra akartam rámutatni, hogyan állít elő szörnyetegeket a Fidesz és az általa pénzelt sajtó. Még továbbá arra hívnám fel a becses olvasó figyelmét, hogy az ilyen történetekben a név lecserélhető, akárkiből lehet a nép ellensége, ha a rezsimnek nem tetszik a pofája. Belőled is, nyájas olvasó, belőlem meg pláne. Puszta számok vagyunk a hatalmi tébolyban, nem egyebek. Viszont, hogy a konkrét ügyre is visszatérjek, az a képzetem kezd kikerekedni, hogy Czeglédy nem lehet sáros, aminek egészen egyszerű oka van. Akire eddig Budai elkezdett okádni, mind ártatlannak bizonyult. Ilyen egyszerű ez az egész.

A nézésük meg a látásuk

Két és fél éve.

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk. Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán. Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést.

Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége. Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett. Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely, ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

És ma.

Szorosabb megfigyelés alá vonná az állampolgárokat a kormány egy hétfőn a kormány elé terjesztett törvénytervezet szerint. A Belügyminisztérium által benyújtott salátatörvény részeként átírnák a polgárok személyi adatairól szóló törvényt: így a jövőben a különböző szervek által készített kép- és hangfelvételeket egy központi helyen tárolhatnák, ahonnan egyes szervezetek ki is kérhetnék az adatokat. A tervezet kötelezettségeket ró a szálláshely-szolgáltatókra: a szállásadóknak el kell kérni, és tárolni is kell a vendégek nevét, nemét, születési helyét és idejét, állampolgárságát, valamint az anyjuk nevét. A legfurcsább, hogy kötelesek lennének lemásolni a vendég személyazonosító okmányát, emellett rögzíteniük kellene az érkezés és a távozás várható időpontját.

Ennyire csak nincs meleg.

Másnap

Véget ért a kéthetes éjszaka, amelyben nemzetünk apraja meg a nagyja lehengerlő nemzethy részegségben fetrengett, mindeközben pedig a földteke összes lakosa – Szváziföldtől Timbuktuig – csodálta az álságos előadást, elalélva, ezt el ne feledjük azért. És eljött a józanító másnap, amikor egyből kiderült, hogy a sorosmaffia firkászai mért fanyalogtak jó előre a soha nem látott, tapasztalt, földbe döngölő és dagadó cirkusztól. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy tán tovább láttak az orrukban lifegő fikánál, azért.

Nem volt ez így a királyi közvetítések során, amikor is minden, a medencéből félholtan kiszálló úszónak hitet kellett tenni amellett, hogy ez az uszoda a lehetséges uszodák legjobbika, ez a VB valahonnan az űrből jött, de legalábbis a kedves vezető fényesre nyalt valagából. A szervilis sajtóemberek éppen csak nem noszogatták a víztől csöpögő embereket, hogy köszönjék meg a határtalan örömöket egyetlenünknek, de, ha kitartóan várunk, és erősen akarjuk, még ez is meglesz. Sőt, teljesen bizonyos.

Máma meg kínzó katzenjammerben hömbölög mindenki, hétfőtől ugyanis nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Senki emberfia nem vállalta az évi milliárdos terhet, így csak lötyög a víz bánatosan magában. Fenn az erdő, nincsen kas, másképpen szólván kilóg a seggünk a gatyából. Valami kormánymegbízott arról álmodozott szintén ebben a tévében, hogy a csecsszopótól a ténfergő nyugdíjasig mindenki itt feredőzik majd, és, hát nem, mert nincs, aki kinyissa az ajtót.

Elmúltak az ünnepek, és fába szorultak a férgek. Pusztuló civilizációk jellemzője ez a tempó, gondolhatunk itt a hedonizmusba ájult Rómára akár. Bár, ha Spenglerre ügyelünk, akkor annak is utána lehetne nézni, hogy hol marad a kultúra. A szalonnáci filozopter szerint ugyanis az emberiség elcseszett történetében a kultúra és a civilizáció kialakulása váltogatja egymást, s ebben a második a hanyatló szakasz.

Viszont bánatos szívvel azt tapasztalhatja a Németh Szilárdnál egy kicsivel alaposabban görög-latin dekadens magyar, hogy a Fidesz törzsfejlődéséből a kultúra szakasza valahogyan kiveszett. Egyből a civilizáció közepibe trafáltak bele, amikor nyakló nélkül építenek minden szart tök fölöslegesen, amely fedett sportlétesítményeknek, kisvasutaknak és a kismaci vérveres faszának az lesz a sorsa, hogy csendben belepi a pókháló, fölfalja a rozsda, és megebédelik a termeszek.

Lehetne az ember gyereke olyan álmodozó is, aki lélegeztető gépekről mesél, de ez teljesen fölösleges volna. Itt, most minálunk az ország erőforrásai arra vannak, hogy Orbán dicsőségét zengjék, és akkor lesz fájdalmas az ébredés, amikor az ezerszer átkozott Unió pénze már nem táplálja az utolsó tangót. Na, akkor, legyen hatalmon akárki is, eljő a jeges, és egy szempillantás alatt omlik össze ez az egész kóceráj. Hogy ez így lesz, az hóttziher, addig viszont tolják a pofánkba a vurstlit.

Engedve az irodalom incselkedésének, Faludy Gyuri bácsi Villon átiratával mutatom be a fényes jövőt: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,/ és hű barátom egy akadt: a köd./ Rakott tálak között kivert az éhség,/ s halálra fáztam rőt kályhák előtt./ Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,/ s szájam széléig áradt már a sár,/ utam mellett a rózsák elpusztultak/ s lehelletemtől megfakult a nyár,/ csodálom szinte már a napvilágot,/ hogy néha még rongyos vállamra süt,/ én, ki megjártam mind a hat világot,/ megáldva és leköpve mindenütt.”

Nincs kecmec, és igazi tanulságok sincsenek, csupáncsak egy. Sheldon szerint Júdásban legalább volt annyi jóérzés, hogy az árulása után fölkötötte magát. Erre az analógiára Szakhmáry Zoltánban meg annyi büszkeség maradt azért, hogy felgyújtotta a tanyáját és a saját szívébe eresztett egy bájos golyót, amikor meglátta, mire jutott. S bár az ilyen szakhmáryak a mérce manapság, de az úri erkölcs teljesen hiányzik a fiúkból, bácsikból, nénikből, szaralakokból. Egyáltalán minden éthosz kiveszett ebből a bagázsból. Most ott tartunk épp, hogy elkúrtak százharminc milliárdot a vezér dicsőségére, aztán minden más le van szarva. És nagyon kíváncsian várom, mi lesz még, meg az ordas eszmék, ha tetszenek belegondolni.

Végül

Az ember végül egyedül marad. Fekszik kiterítve, izzadságtól csatakosan, égő tüdeje zihál, csövek lógnak az orrából, füle lekonyul, és állhat mellette a hazudós kántor meg a főnöke, a pajkos plébános a tömjénjével, zokoghat elfordulva a sarokban egyetlen drága gyermeke, főorvos úr hümmöghet az ágy végiben, csak ő látja meg a fényt, és, mint Ivan Iljics jó tanítványa, csak neki kell kimondani a varázsmondatot: „Bocsáss el!”. Vagy más gusztus szerint: „Naranaja”.

Mindegy is. Aztán kis idő múlva eljön a halálban meglévő másik halál, a feledés, és akkor lesz végérvényesen vége mindennek. Vannak azonban másféle magányok is, már itt, a Föld nevű bolygón, Ünnepelt és imádott, vagy gyűlölt és rettegett diktátorokéi, akik, idejük kitelvén távoli szigeteken, börtönök mélyin, ürgelukakban vagy golyó által iramlanak a feledésbe. Kivétel nincs még a Kárpátok alatt sem, ez az Univerzum rendje, mert minden determinált, mint az József Attila óta tudvalévő.

Aureliano Buendia ezredes hatalma csúcsán botjával egy három méteres kört rajzolt a porba, amelybe senki emberfia be nem léphetett, s végül, amikor elkezdett az eső cseperészni Macondóban, úgy érezte, megfojtja a magány. Mai korokban új ezredesek golyóálló készséget öltenek, kordonokkal rajzolnak kört maguk köré az utca kövén, amely mögül fizetett lengyel és magyar klakőrök hazudják neki a rajongást, hogy egy kicsit még jó legyen.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, ekképp biztatnak kretén filozófusok olvasó embereket, akik így fölkészülten válhatnak Iljiccsé, mert tudják, hogy az életük egyszerű, mindennapi és iszonyú. Ilyen megfontolásokból van mindenkinek Geraszimja, aki jámbor jószág enyhíti a kínokat és a magányt. Diktátoroknak ilyen odaadó szolgájuk nincsen, hacsak nem teljesen debil az alattvaló. Ezért van, hogy amikor a kocka fordul, még Himmler is elárulja Führerét, és patkány módján nyüszítve menekül.

Most még van egy futsalos szolga itt, aki tartja a frontot mindenféle gyilkos ösztönű osztrákokkal, franciákkal, meg voltaképp az egész világgal szemben. Rikácsolva hörög, berendel, fröcsög, amíg úgy tartja az érdeke, aztán lelép ő is, meg mindenki, mert a diktátorokat nem szeretik, hanem félik őket. Ha eljön a nap, az összes Kósa, meg Rogán rabruhába bújva igyekszik kijutni a szögesdrótok közül, az atyaisten meg ül a bunkerja mélyén, és azon mélázik, hogy ezek meg sem érdemelték őt.

Hogy így lesz, ahhoz kétség nem fér, csak, hogy mikor, azt nem tudhatni. Hogy kibírja-e az ember fél lábon addig, vagy még kettőre kell állni. Csapkodnak már a tajtékok, a vénégy is bomladozik, a csehek, szlovákok a megvetett Nyugat felé kacsingatnak, a csónak tehát léket kapott. A lengyel tezsvírek is horgadoznak, s mint tudjuk, ha ők közösen elérik a bódhiszattvaság kívánatos állapotát, akkor nem sokat szoktak cicózni, s mi marad akkor annak a mókusnak, aki alig látszik ki Putyin atyuska valagából, ami lengyel lélekkel nem egy komilfó állapot?

Semmi se marad neki. Kétmillió bamba hívő csupán, akik viszont úgy járhatnak, hogy eljön az ő Eisenhowerjük is, aki felforgató alak körbevezeti az ámuló tudatlanokat a lágerben, és ők befogott orral, mélyen megdöbbenve fordulnak ki onnan, mert meglátják, hol is éltek. Mert tudjuk, hogy Ninive nem él örökké, a tök sem, és Jónás sem. Tehát, testvéreim az úrban, a boogie-woogie klubban, türelem, ami egyszer rózsát terem, vagy valami más francot. Magamnak pedig, ha már ilyen búvópatakos irodalomórát rittyentettem, csakis ezt, és biztatásul, Babitscsal kívánom: „…szavaim hibátlan/ hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…”

Aztán meglátjuk, Babocsai néni.

Kampec dolores LIV. – Varázsceruza

Béla, ahogyan komótosan úszkált fölfelé az árból, nézegette élete kifestő könyvét, a beszínezett lapokat, amelyek rongyosak voltak már, meglepve vette észre, hogy a vége táján szűz oldalak is vannak, csupaszfehéren, és rájött, hogy ez a jövő, a sorsa és a végzete is. Megdöbbent, hiszen isteni hatalom volt a kezében, amivel nem csak arra kapott jogot, hogy belelessen, hanem, hogy előre kiszínezhesse, így döntve el, mi várjon rá, amikor kiemelkedik a habokból.

Sátáni öröm töltötte el, és nem azért, mert magának irkálhatott jobb sorsot, ezzel már rég nem törődött, hanem, mert a kezében volt a bölcsek köve, a lehetőség, hogy bosszút álljon, vagy másfelé terelje a fönti világ folyását, és ez, valljuk be, igen bizsergető érzés volt. Kezdte érteni a diktátorok lelkivilágát, már éppen azon volt, hogy elkárhozzon, hegyezgette a crayonjait, amikor az egyik keze valami langyosat érzett, és odanézve meglátta, hogy az egy szép, hófehér éjjeli edény sárgás tartalmában nyugszik, így ébredt fel.

Csipás szemeit nehezen nyitogatta, és semmire sem emlékezett. Állapotát nevezhetnénk pavor nocturnusnak is azzal a különbséggel, hogy nem óbégatott egy két éves kölök összes őszinteségével. Viszont az álomból visszamaradt egy homályos érzés, valami kósza vágy ceruzák és kifestő könyvek után, színezni meg rajzolni akart, s az idő teltével ez az egész valami olyan sötét akarattá sűrűsödött össze, hogy lehetetlen volt neki ellenállni. Itt a faluban, az élet peremén semmi esélye nem volt, hogy ilyen gyermeki készségekhez jusson, az itteni gumigatyások nem rajzoltak és nem föstöttek, dömpereztek csupán.

Viszont Bélában ott lüktetett a vágy, mint amikor váratlanul versek kezdtek el folyni belőle, vagy regények indás mondatai, most kifesstette volna az egész világot, lilára, kékre meg zöldre, és színes tintákról is álmodott. Már látszott, ha a kezébe kaparint valami plajbászt, akkor olyan csodákat láthat a fröccsök ura, mint amikor levitált a cimborája, vagy éppen életre keltette a gondolatait a kocsma légyszaros falán, Buddhaként zuhant a bádogbános oltárára, és mindenféle ilyen cukiságok, amiket csakis ő tudott, ha kellő volt benne a maligán.

Ceruzát és fröccsöt kért tehát, amikor annyira magához tért, hogy meg tudott szólalni, a kocsmáros naiv bizalommal adta át neki a varázskellékeket, mit sem sejtve arról, hogy a végveszedelmet adja a kezeibe, pedig így volt. Béla nem tagadta meg önmagát, duruzsolt a foga közt, mintha vajákolna: „…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,/ ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas/ fényes, páncélos, ízelt bogarat…” A fröccsök ura azt hitte, megint valami irodalmi est kezdődik, de nagyot tévedett.

Béla vodkát is óhajtott, mielőtt nekilátott volna az alkotásnak, a kocsmáros pedig megsejtette, hogy baj lesz, mert voltak már súlyos emlékei az ilyen hűsimixekről, tudta hát, hogy jön a veszedelem, csak azt nem, honnan számítson rá. Béla fogta a ceruzáját, és húzott egy vonalat a szalvétára, de alig is végzett vele, ez a vonal, ez a csíkocska elszabadult a papírról, és nagy csattanással odakenődött a repedezett falra, hogy beleremegett az ivó. Néztek mindketten tág szemekkel, amikor hősünknek szalmasárga frufruja nőtt, meg piros orra is, és a fröccsök ura rádöbbent, hogy világot pusztító erő van Béla ceruzájában, és kész élni is vele.

Az ajkai debil mosolyra húzódtak, és nekilátott rajzolni, folyt belőle a Brehm, amitől a kocsma úgy nézett ki, mint valami leharcolt Jumanji, orrszarvúak és elefántok rohantak át a köveken, és a kocsmáros szitkozódott, hogy most mosott fel épp, de Bélát ez nem hatotta meg. Napot, Holdat, csillagokat, tengereket, göncölöket, rossz kurvákat és durva tankokat keltett életre, és, amikor egy atombomba kezdett alakulni a papírján, a fröccsök ura, hogy elkerülje a világvégét, kitépte a kezéből azt a ceruzát, és ripityára törte. Minden csöndes lett egy csapásra, csak az egerek neszeltek a sarokban, és a templom kongatott, hogy végérvényesen kijózanodjon mindenki.

A kocsma visszazuhant a valóságba, a ceruza pedig utolsó erejével küldött még egy üzenetet, mielőtt végleg kilehelte volna a lelkét, és a harang kongásának ütemére mocskosszürke iszappal borította be a falakat. Az egyik közmunkás hatalmasan káromkodott a Szentháromság szobor tövében, és mindent úgy megült a reménytelenség, hogy Béla teljesen otthon érezte magát. Nem volt egy jó ébredés, Béla olyan bambán lesett, mint az olajos hajú traktoristák, és ugyanúgy fogalma sem volt a körötte folyó világról, mint nekik. Haloványan emlékezett még, hogy valami versbe kezdett, ez ott rezgett benne tovább, és elsusogta, ami még bugyogott benne belőle:

„…De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön/ mint beesett szemek gödreiben/ remegve fölcsillan a könny…” A kocsmáros megint szűkölni kezdett, ami állapotot most agresszivitásba burkolt. – Mi az Isten vérvörös fasza van már megint? – Így ordított félelmében, és Béla ha lehet, még csöndesebben, mint a verset mesélte, úgy válaszolt: – Semmi, ó, semmi. – Aztán fortyogó tócsává változott, és ez a tócsa, mielőtt teljesen elpárolgott, még annyit bugyborékolt: – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura látta, hogy ez megint csak irodalom, és, amikor Béla gőzei újra a megszokott öregemberré álltak össze, csak meglapogatta a vállát, és ennyit mondott: – Te vagy aptya? Jóvan aptya. – Így indult újra a józan robot.

Párhuzamos univerzumok

Ezek a fideszmókusok megcsókolhatják Andrej Linde összes kezét, aki a ’80-as évek elején előállt a multiverzum ideájával. Ez az elgondolás azt feltételezi, hogy a mi univerzumunk mellett számos más univerzum is van, s ezek együtt tartalmazzák mindazt, ami létezik és ami létezhet: a teljes világűrt, időt, tömeget, energiát és teret éppúgy, mint a fizika törvényeit és azokat az állandókat, amelyek leírják őket.

A sok-sok világot a multiverzumon belül párhuzamos univerzumoknak is nevezzük, és ebből kettő egészen biztosan itt van a Kárpátok alatt. Minden univerzumnak megvan a maga realitása, a szakértő szerint például létezhet egy univerzum, amiben Donald Trump nem amerikai elnök, hanem csak cicás videókat oszt meg a Twitteren, illetve ebben a világban Orbán Viktor ganyét lapátol, ha van Isten.

De ne ábrándozzunk túlságosan, elégedjünk meg azzal a kettővel, amelyek jól látszanak most is, és még csak másfajta dimenziókat sem kell hozzá felfedezni, elég hozzá nekünk Lipcse. Ezen a különös vidéken járt például Boczkó Gábor, és Kamuti Jenő is, mégpedig egyszerre. A Fidesz-től leszedált Boczkó migráncsok tombolását tapasztalta, amit Kamuti meg nem. Erre nincs más ésszerű magyarázat, mint, hogy ugyanoda indultak el, de máshová érkeztek meg.

A lipcsei pályaudvar közelében van a hidegpont, ami jelen állás szerint az átjáró lehet a másik világba, ebből fakadhat, hogy Boczkó azt hitte, tényleg ott van, ahol a többiek, de végül a húrelmélet csapdájába esett. Ez az az elgondolás, amely szerint az életünk csak egy festett kép, amely a világmindenség héján lebeg. Az övét minden bizonnyal a Viktor pingálta, és most befejezem az ilyen túlvilági elméletekkel való dobálózást, amit nem csak én nem értek igazán, de a nagyfejű fizikusok sem.

De itt van nekünk mindjárt Horthy is, akiről pár napon belül bebizonyosodott, hogy kivételes államférfi, aki olyan országot gründolt magának, amely bűnt követett el a második világháborúban. Ez a két állítás csak az olyan hülyének, mint én, tűnik ellentmondásnak, egy Hollik István mindezeken egy félőrült fizikus szellemi bakugrásával emelkedik felül, mintegy párhuzamos univerzumba emelve a hetven éve történteket is.

Eszerint amit Horthy letett a két világháború közt az asztalra, az a jeles államférfiak közé emeli, ettől függetlenül a kormány és az akkori politikusok bűnt követtek el, mikor nem védték meg a zsidókat. Ők sem egy Magyarországon jártak tehát, az ellentengernagy permanensen tette a jót, és mellette, mintegy élire állítva pakolták tele a vagonokat, és küldtek kétszázezer embert a Donhoz nyaralni. Horthy erről mit sem tudott, nem volt rálátása ugyanis arra a dimenzióra.

Holliknak meg van, mint ahogyan Boczkónak is, ezek ketten nagy titkok tudói tehát, s hogy mindezt fölfejtsük, a két organizmust be kéne dugni a nagy hadronütköztetőbe. Apró veszély, hogy fekete lyukká változhatnak, viszont, ha jól belegondolunk már most is azok, igaz, speciális effektekkel. Az ilyenfajta lukaknak az a legfőbb tulajdonsága, hogy a Pártjuk delirálását teljesen elnyelik, ettől a gravitációs mezejük megsokszorozódik, és beszippantják a kétmillió hívőt is.

Tudjuk, hogy ezekből az objektumokból még a fény sem szabadulhat, így máris előttünk áll a magyarázat az egy a tábor sajátságos állapotára. Mondhatnád, nyájas olvasó, hogy az a veszély fenyeget, ez a fekete lyuk, természetéből fakadóan mindent magába szippant, így tégedet is, de garantálom, hogy ilyentől nem kell tartani. Mint megpendítettem az elején, az egy másik univerzum, az átjárót még nem fedezték fel, és nem is fogják soha. Ugyanott és ugyanakkor a boczkók azt látják, hogy a migráncsok szétkefélik a világot, másnak meg a rigók fütyölnek. Tanulság csak egy van, hogy nagyon szar lehet abban az univerzumban élni, ahonnan az Orbán-böfögés átszűrődik. De hát, ők tudják.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.