Kategória: Egyéb

Tajtékos szavak

Gyönyörűséges ez a mi nyelvünk nekünk, egyszersmind kiváltképp nehéz is, egyeseknek pedig különösen nagy feladatot jelent a megfelelő használata. Gondoljunk csak a kupakokra és Németh Szilárd egynémely zsengéjére, hogy a többi szómágusról most szó se essék. Másrészt veszélyek is rejlenek benne, mert lássuk be, ha a szem a lélek tükre, akkor a nyelv pedig az organizmus hol tétova, hol pedig csillámló tudatáé.

Ma már százszor is meg kell gondolnia az embernek, hogy miket pofázik és irkál össze, mert a nemzeti téboly jelen szintjén könnyen kattanhat a bilincs a meggondolatlanul, össze-vissza hadováló ellenforradalmár csuklóján, mint ahogyan így járt dr. Dániel Péter ügyvéd, akit a reptéren kapcsoltak le, vagy Szily László újságíró, akit meg hajnalban az ágyából rángattak ki a fülkeforradalom éber őrei.

Előbbi Wittner Máriáról nyilatkozott a szíve szerint, utóbbi pedig Fásy Zsüliett kapcsán használt illetlen kifejezéseket, amitől a két érintett, illetve egyikőjük apukája igényelt saját használatra meghatározhatatlan mennyiségű seduxent. Dániel Péter azt mondta ’56 nagyasszonyáról, hogy „Primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti.” Ezek fajsúlyos szavak, s hiába kért bocsánatot, Dózsa László – a fényképről – is igazolta, hogy nincsen igaza, s ez így egyben már megér egy vezetőszíjat.

Főleg úgy, hogy Wittner Máriát hamarosan szentté fogják avatni, s mint azt tudjuk, szakralitás tekintetében a fiúk nem ismernek tréfát. Szily László vétke mókásabb, ő csupán idézett Fásy Zsülikéről írt szavakat, de ennyi is elég volt a rabosításhoz. A végeredmény az, hogy a jövőben nem lehet használni Zsülikével kapcsolatban az alábbi hangsorokat: álgipsy, álking, álénekes, kisfosy, tehetségtelen, borzalmas, hallgathatatlan, parasztvakító, és ezt a jelzős szerkezetet: szőke fosgyáros.

Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.

Amúgy, hogy ki min áll neki duzzogni, az habitus dolga. Svejk a fogdavagonban azzal állt elő az őket őriző szerencsétlen katonának, hogyha őt pézsmapocoknak nevezné, akkor azon megsértődhetne-e. A szerencsétlen megszólalni sem tudott, mert Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta az agyát némely előadásával, és ebből is kitetszik, hogy a szó valóban veszélyes fegyver.

Egyes források szerint százharmincezer magyar szó volna. Ezt nem tudom, hogyan számolták ki, mindenesetre Babits Mihály a vizsgálatok szerint műveiben közel négyszázezret használt, amiből huszonhétezer volt az egyedi. Arany Jánosnál ez a mutató kétszáznyolcvanhétezer, illetve az egyediből majd’ hatvanezret rittyentett oda a papírra.

Iszonyatos számok ezek, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy mai magyar átlagos értelmiségi proletár úgy nagyjából harmincezer szó segítségével mutatja meg likacsos agya tartalmát egy év alatt. Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fideszfiúk ebben a végtelen szótengerben is csupán a rendetlenséget, a káoszt látják, és mindent elkövetnek, hogy feldolgozható szintre redukálják a használatos szavak mennyiségét.

Sikerült is nekik, manapság a Fidesz szókincse kimerül az alábbiakban: momentum, brüsszel, dk, mszp, botka, soros, jobbik, vona, migráns, gyurcsány, terror és rezsi. Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit. A KDNP erre még rápakolja a család és a keresztény morfémákat, és ezek segedelmével minden közlendőjét meg tudja oldani. Föltűnt viszont, olyat, hogy Isten, nem igazán használnak, amely tapasztalat elgondolkodtatja a magyart. Már, amelyiknek erre van érkezése.

A rajongó hívőknek nincsen igazán, hiszen a folyamatos dob-, és harsonaszó úgyis elnyomja a bonyolultabb tartalmakat, a cizellált mondatoknak egyáltalán nincs funkciója a csatatéren. És ezért van az is, hogy minálunk a haldoklót és holtat a kántor vernyogása kíséri, és esélye sincsen arra, hogy negyvenkilenc napig olvassák a fülébe a Bardo tödolt (Bar-do thosz-grol), hogy utat mutassanak a léleknek. Mérhetetlen pazarlás volna ez, amely luxust a nemzetgazdaság egyáltalán nem engedhet meg magának.

MAGUNKHOZ TÉRNI – „Szép kis megtorlás!” után, válaszok előtt

Úgy alakult, hogy 2017-ben már nem kezdünk azzal mondatot, hogy „ezt nem hittük volna”!
Hozzászokni bármihez, elfogadni a felfoghatatlant, elviselni, ahogy engedelmesnek nézhetnek – ez a legkevesebb, amit a felelőtlenül itthon maradók, a maradék megtehet!
Hogy éppen ki van soron, kivel történhet bármi, ha útban van – nos, ez a hiábavaló találgatósdi egyszer már úgy tűnt, eltakarodott hazánkból.
Most újra félünk és aggodalmakkal terhes életünket éljük, gyakran akkor is, ha tudjuk, semmi okunk a gyötrődésre!
Mert már nem kellenek valódi okok!

Magunkhoz térni! – ez a dolgunk, mert a tehetetlenségen kívül szinte semmi másról nem szólhatna az eljövendő. Na igen, lehet keménykedni, ígérni harcot, forradalmat akár, de ne feledjük el, mivé váltak “csapataink” az elmúlt évtizedekben! Ha velünk van gond, még ordítunk, de másért, akár csak kiáltani is egyre kevesebben mernek – féltve az egzisztenciát, a mindennapi betevőt, a vélt jövőt. Ugyan, kire számíthatnánk?

Ma éppen annak a hiányzó Embernek a kapcsán kell elgondolkoznunk, akinek a jelmondata volt: a „Szolidaritás!” Elgondolkozhatunk, azután szomorúan a fal felé fordulhatunk – mivé lettünk?

Egyetlen rövid mondat volt az üzenete, gondosan egymás után szerkesztett szavak, mielőtt a foglár továbblökte volna: „Szép kis megtorlás!”
Mondat, ami lavinát indított, s az undok politikacsinálók, az ellenség katonái úgy forgathatják most, kedvük szerint, mintha akadhatna e tömör mondatnak bármiféle „más” alternatívája, mint a felhívás, a kötelezően kimondandó válaszok sora!

Mert most éppen nem annak van ideje, hogy “csak úgy”, várakozzunk!
Bár türelemre intenek, s hivatkoznak bizonyos igazságszolgáltatásra, ne gondoljuk egy pillanatra sem, hogy nem pontosan annyiféle igazság van, ahányan ezt követelik, s ne képzeljük, hogy a szolgáltatás bármi módon is azonos lehet az elvárt szolgálattal!
Elrendezték jól a hatalmasságok a bátor ellenszegülő sorsát. A szabadságától megfosztott, vádakkal illethető, persze az ártatlanság vélelméhez hozzá nem férhető egyént varázsoltak abból, aki éppen mások szabadságáért vállalt kíméletlen küzdelmeket.

Válaszokat kell találnunk.
Miatta!
Nem magunkról és nem magunkért!
Akkor is, ha a kérdések okán szinte minden válasz kizárólag profánra sikerülhet! És nem szabad, egyetlen pillanatra sem szabad meginganunk, csak azért, mert a nagy spekulálók éppen erre hajtanak! Amit tudunk, amit átéltünk, amit megtapasztaltunk – az az igazság! Amit meg azok vélnek, fabrikálnak, bütykölnek – minden rágalom és vád lehullhat, ha összeszedjük a maradék erőt.

Ami a barátommal megtörténhetett, az velem is megtörténhet. De amíg tehetem, gyakorlom az addigi életemet – senki ellen és mindenkiért vállalva a nehézségeket. Ez a szolidaritás lényege, csak ennyit vár tőlem és tőled az üzenet. Szolidaritás, amiért a legkevésbé várhatunk hálát, s amelyért olykor, szép kis megtorlás lehet a válasz.

Ma reggel jó volt hallgatni a Lánchíd rádiót!
Jó volt hallani Szombathely korábbi Polgármesterét, a mi Polgármesterünket! Érdemes meghallgatni a felvételt, érdemes azt megosztani, mert nyilvánvalóan nagyon kevesen hallhatták – nagyon fontos mondatait!

http://lanchidradio.hu/videok/183805

Már itt tartunk. Ez a dolgunk: MAGUNKHOZ TÉRNI – „Szép kis megtorlás!” után, válaszok előtt, de a szolidaritásban bízva, csakazértis!

Ockham borotvája

Annak, ami jelenleg folyik kies hazánkban, jól megnevezhető oka van. Túl sokat nem is kell rajta tűnődnünk, hogy rávágjuk a bűnös nevét, akinek záloga a kezünkben van, és ez Orbán Viktor volna, mon Dieu. És persze azt is megkérdezhetnénk, hogy mit érdemel, ha úttörőtáborban volnánk, de nem vagyunk ott. Viszont semmi sem ilyen egyszerű.

Tagadhatatlan, hogy vészes állapotban van az ország, valamint a benne élő emberek. Miközben a fortélyos félelem igazgat, és most már tényleg nem lehet tudni, mikor, honnan és kit visznek el, és pláne, hogy miért, mint most például Czeglédy Csabát, azok, akik pedig vakon hisznek, kezdenek teljesen megőrülni, mint az én ismeretlen cimborám is a boogie woogie klubból.

Ő fáradságot nem kímélve ostoroz engem az oldalamon, rajtam tartja a szemét, s holott felhívtam rá a figyelmét, hogy ne igyekezzen annyira, úgyis kivágom a kommentjét a francba, ez nem hatotta meg, és tátott szájjal szidja az anyámat, engemet, s holott magam sem riadok vissza a mocskos beszédtől még írásban sem, okádását inkább nem citálom.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.

Szelényi István, az MTA és a Yale kutatója minden bajok okát a hajdani alkotmányozásban látja, szerinte ott van valahol az ősbűn, meglátásom szerint viszont Sorosnál, és ezt most tényleg komolyan hiszem. Ő emelte ki a budi tövéből a parasztgyereket, és tartotta lélegeztető gépen a pártját jó ideig, most meg ott tartanak, ahol, de nem is ez a lényeg.

Egy Szelényi professzor megállapításában csalódott olvasó szintén demonstrálja nekünk, hogy az ország tényleg zizeg, éspedig így:

„Már azt hittem, valami olyan konkrét történelmi pillanatról rántja le a leplet a cikk, ami közvetlen kihatással volt a csutigeci szellemi integritására, ami kiváltója volt a Graz-protokollnak. Például a 2002-es nagy állfelkopás, vagy amikor El Kúró feltörölte vele a padlót a tévévitán, aztán még egyszer kicsavarta és kitörölte vele a seggét is. Az ősbűn valami ilyesmi lehetett, amikor a Grazi vitaminbomba hatása alatt, kábultan, egy parányi tudatossággal elhatározta, hogy felforgatja az egész az országot, a magyar népet pedig egy magához hasonló pitiáner, passzív-agresszív, ellenségeskedő, mindenféle kényszerképzetektől terhelt elmeroggyanttá teszi. Ezzel még adós nekünk a világ, a sors, az Isten, hogy legalább az okot megismerjük, ami miatt a csutigecit érdemeljük!”

Karakteres szavak és mondatok mitagadás, de azt tényleg nem lehet tudni, ha mindezek az örömök túlcsordulnak a klaviatúra peremén, mi történik, mi történhetik. Hiszen nem mindenki kétfarkú kutya, aki magáévá tette a kierkegaardi óhajokat, hogy legyen vele a nevetés. Például a CÖF-ös bagázsnak is egyfolytában rángatózik a szája széle, hogy az ilyen Németh Szilárdokról szót se ejtsünk.

Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.

Tehát minden külön értesítés helyett fogadjuk el a gyakorló orvos diagnózisát, miszerint Orbán Viktor súlyosan beteg. A gyakorlott szem szerint skizofréniában szenved, ami sajátos pszichotikus állapot, és ez nem tréfadolog.

Röviden úgy jellemezhető, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Több tényező játszik szerepet kialakulásukban, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. Viszont a beteg úgy rakja össze a külvilág történéseit, hogy azokból egy veszélyes, ijesztő kép áll össze. A betegség aktív szakaszaiban a beteg veszélyes lehet önmagára és környezetére is.

Itt a hunyó, stimmt, sokat merengeni ezen fölösleges. Azon azonban már sokkal inkább, hogy a környezete és csatlósai ugyan nem terheltek, viszont mégiscsak Simicska-folyadékok. Tudjuk, hogy bár determinisztikus világban élünk, mindenkinek van szabad akarata. Sheldon előadásában: szükséges a táplálék bevitele, a salakanyagok ürítése, és oxigén a sejtek működéséhez, minden más választható.

És hogy ezt az egészet, amit most itt előadtam, erkölcsi szintre emeljük, térjünk vissza a dánhoz, aki így morfondírozott: „Az én vagy-vagyom nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.” Gondolj tehát Malacka, gondolj.

Kandeláber-tudat

A múzsa csókja egyenesen Vácról:
„A pályaudvar világítóberendezéseinek, mint műszaki infrastruktúrának a megismerése, melyre a szerződés mellékletei adatokat tartalmaznak, nemzetbiztonsági kockázatot rejt magában a közelmúlt pályaudvari robbantásos merényleteinek tükrében.”

Hm, merengett Kiss József kandeláber, amikor neszét vette, hogy ő nemzetbiztonsági tényező, és annyit lehet tudni róla, hogy tizenhat millióba került, azt azonban nem, hogy melyik mindenhez értő vállalkozó fúrta a lukat, amibe belehelyezték, hogy egy életre fogoly legyen, holott momentán andalogni lett volna kedve, máskor meg futni, rohanni. Pedig tudta, és ezt is tudta, de hiába suttogott, ordított később, nem volt már száj ezeknek a füleknek. Amikor erre gondolt, elégedetten csettintett magában, hogy ő Nietzschében is otthon van, vihogott, és mégis magába nézett, úgy kereste a nemzetbiztonsági kockázatot a huzalos gyomrában, világító fejében, de sehol sem találta. Káromkodás hagyta el ajkait, amikor egy színtiszta magyar kutya, egy félig vak puli megjelölte őt, lerázta volna a kutyapisát magáról, de mint tudjuk, jól odabetonozták, hogy élelmes honfitársak ne szállíthassák karcsú testét mindenféle MÉH telepekre. Persze később ez is megtörtént, de Kiss úr nem láthatott a jövőbe, a múltat viszont nagyon jól ismerte a nagyapja meséiből, aki ábrándosan, hunyorogva adta elő neki százszor is, mennyire más volt a világ, amikor a részeges lámpagyújtogató lehelte belé az életet minden estén, és nem volt ő semmilyen kockázattal megbélyegezve, pedig az unokatestvére tövében lőtték szitává a Ferdinándot a messzi Balkánon, ami eseményről levélben tudatta az itthon maradt családot.

Az ilyen kalandok mellett Kiss úr élete maga volt az egyforma szürkeség, hiába cifrázta ki a kovács a fejét, az andalgó szerelmespárok ügyet sem vetettek rá, a kamaszok a telefonjaikat bámulták gyönyörűséges búrája helyett, és olyan lehangoló volt a világ, hogy Kiss úr bele is zavarodott volna, ha esténként nem kap rendszeresen egy kis elektrosokkot, ami után megtréfálta volna a szomszédjait, de hát, mint tudjuk, mozdulni sem bírt. Sőt, amióta kiderült, hogy nemzetbiztonsági kockázat, teljesen elhidegültek tőle, köszönését nem fogadták, így már annak is örült, ha egy korcs kutya körbeszimatolta a lába tövét. Így élt megbélyegezve és magányosan, mígnem egy nap óriási dac gerjedt benne, lehunyta szemeit, és elsötétült. Ápolók érkeztek darus kocsival, szidták a tiborcot, és Kiss úr megörült, hogy ők is tudják, és nincs egyedül, de kicserélték az agyát, hogy újra világítson, és Kiss úr már tudta, akárhányszor lázad fel, annyiszor terelik vissza, és világítania kell, akárhogyan is nem akar, és diktatúrát kiáltott volna, de, mint tudjuk, erre képtelen volt. Ha már ráhúzták ezt a kockázatot, akkor a saját fegyverükkel akarta legyőzni őket, és addig fészkalódott, mígnem karcsú bokája ki nem fordult a földből, és hatalmasan csattanva egy nyugdíjas mellett terült el, aki infarktust kapott, szirénáztak a mentők, rohangásztak a népek. Tisztára forradalom, gondolta Kiss úr, s amikor a jómunkásemberek megint a tiborcot emlegették, tudta, hogy halála nem volt hiába való, de ekkor megint megérkezett a nemzeti puli, és pofánhugyozta, tisztesség ne essék szólván. Mindenki bekaphatja, ez volt Kiss úr utolsó gondolata, a kollaboráns kandeláberek pedig hangosan röhögtek rajta.

PRÓBAIDŐ ALATT – a jellegzetes ázsiai vonásokat mutató férfi

The best revenge is a life well-lived.
A közmondás magyarul kb. annyit tesz: A legjobb bosszú a boldogság.

Csak pár szó, egy mondat…
Komoly feladat, kihívás lehet ez a szolgaléleknek, a fullajtárnak, csicskának, megoldhatatlan rejtvény a talpnyalónak.
A szolga ma kielégületlen – csak elvégezte a rá bízott mocskot, de valójában nem igazán értette azt, amiért fontoskodnia kellett.
Mint valami ostoba gyerekcsínyt, úgy csinálta végig az egészet – úgy, hogy azt a semmitmondó cikket jó előre megírta.
Tudósított…
Ő így tudja.
Vagy úgy tudja…
Írt.
Arról, amit és ahogy a gazdái látni akarták.

Aztán – mert felülmúlni vágyta beton-szürke képzeletét – odasettenkedett, belepiszkított (volna) egy rá nem tartozó dologba, de elhajtották. Pofára esett. Persze, azt gondolta, ezt csak ő fogja megélni.
A rittyenet elvégre már készen gőzölgött!
Így, dolgavégezetlenül ballagott vackába, aztán útjára eresztette a semmit.
Ahogy szokta – nem vállalva önmagát – egy olvasó tollába ragozva sunyi ostobaságát.

A kormánypárt napilapjának tegnapi cikke után ma reggel még olvasható volt pár sor… Még nem törölték… Egy olvasó – bizonyos Sávolyi Erika hozzászólása. Megköszönve a lelkiismerete által diktáltakat, teljes terjedelemben közlöm a szövegét:

A Vas Népében megjelent cikkben van egy nagyon érdekes rész a Czeglédy üggyel kapcsolatban. Olvassátok el mit ír a megyei napilap és utána mondom a csattanót!

“A Vas Népét egy szemtanú kereste fel: kedd délután 16:30 perckor járt a Kossuth Lajos utcában. Itt található Czeglédy szombathelyi irodája, ahonnan felfegyverkezett bűnügyi munkatársak pakoltak éppen fekete zsákokba csomagolt, számára ismeretlen dokumentumokat egy hatósági gépjárműbe. A feltűnő jelenet kapcsán kérdéseket tett fel, amelyekre nem kapott választ, annyit azonban megerősítettek, hogy a NAV munkatársai.”

Ezt írta tehát a Vas Népe nevű újság. Valószínűleg nagyon kínos lett volna nekik leírni, hogy ez az állítólagos szemtanú Cseszkó Tamás, a napilap propagandista főmunkatársa, akit jogerősen elítéltek csalásért!

Ő ólálkodott tegnap a fenti iroda környékén. Kiszúrtam a jellegzetes ázsiai vonásokat mutató férfit és azt néztem, mit settenkedik. Előbb odament egy nőhöz, aki elküldte, aztán odament egy fekete farmeros, NAV-os kitűzős fegyveres fickóhoz, aki erélyesen elküldte a Cseszkót a fenébe. Ezután eloldalgott és a Vas Népe már “szemtanúként” hivatkozik rá, aki megkereste a Vas Népét.
Gáz.

És itt van, amit hiába kerestek a Vas Népében: A Szombathelyi Járásbíróság 2017. február 8-án, tárgyalás nélkül meghozott végzésében folytatólagosan, nagyobb vagyoni hátrányt okozó, üzletszerűen elkövetett költségvetési csalás bűntette és más bűncselekmények miatt egy év szabadságvesztést (börtön), 100.000 Ft pénzbüntetést és két év gazdasági társaság vezető tisztségviselői tevékenységtől eltiltást szabott ki Cseszkó Tamással szemben.

Úgy tűnik hát, hogy tegnap is lopni, csalni ment ez a jellemtelen alak, csalni, mint rendesen – ahogy megszokta! Próbaidő alatt…
(…)
Az idézetet szóról szóra közöltem.
Így még a nevét sem kell leírnom ennek a semmi alaknak!

A legjobb bosszú a boldogság. Ennyi!

Szent László krumplit pucol

Űzött nemzetünk szellemi vezetői mostanában különös vonzódásokat éreznek mindenféle emlékévekhez, most éppen Szent Lászlóban óhajtanak utazni, mert eljött az ideje. Kilencszáznegyven éve lépett trónra, és nyolcszázhuszonöt éve avatták szentté, amely számok semmiféle kerekded évfordulót nem sejtetnek, de, mint tudjuk, a leendő nagyformátumú rendezvényekre nagy a szükség, amelyek során a világ összes magyarja összehajol majd, aztán ez aktus során és miatt dől a lé, és lehet belőle bőséggel meríteni erre is, meg arra is.

A végén még megsárgult dagerrotípiát is találnak, amelyen Dózsa László tűnik fel a szent király jobbján, miközben az oroszokat üldözi hatalmas kardjával. Tudom én, hogy most indultam el a kárhozat útján, és nem vagyok magyar, ám Harrach vigyori kijelentése, miszerint Szent László politikai tevékenységével és magánéletében is példát mutatott, elemi erővel kényszerít szinte, hogy ezen az egészen én alaposan elgondolkozzak. Hogy mikor járt Harrach bácsi a királynál vendégségben, mit vacsorált nála, hogy ennyire ismeri a magánletét és becses családját, ez a kérdés.

Az a baj itt, hogy annak idején, 1192-ben III. Béla saját megfontolásból, viszont pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót, amely aktus a kései utódokat arra predesztinálja, hogy leboruljanak, és a szakralitás olyan bűbáját vonják a király köré, hogy mindenki, aki józan elmével gondolkodik felőle, felség-, és netán istengyalázást is elkövet egyszerre, mint most én is. Pedig ő csak egy középkori alak, aki tán a Gyalog galopp ábrázolásmódjával írható le hitelesen, és nem liturgiákkal. És ha már Monty Python, mentségemül, osztom az ő álláspontjukat, miszerint „Jézus alapjában véve rendes fickó volt”.

Ezt kéretik figyelembe venni, amikor alattam meggyújtják a máglyát, fölnégyelnek, kerékbe törnek, és kiontják a belemet. Viszont addig pofázni fogok. Ez a László egyébként, aki Lengyelországban született, nem sokat szarozott, amikor Salamon ellen kellett a bátyjának, Gézának megszerezni az igen ingoványos trónt, nem volt rest lengyel, cseh és orosz segítséget hívni, hogy flottul menjenek a dolgok. Milyen érdekes, hogy ez az irány ma is mennyire divatos, de ez tényleg csak a véletlen műve lehet, és nem is erről akarok értekezni igazán, hanem a KDNP-ről, mert most ezek vannak itt nekünk.

Kiindulási tételünk, hogy nemzetfelfogásuk a XIX. századi copyja, mindemellett a családról való felfogásuk László király korának felel meg, és a világlátásuk is avíttas. A középkori embernek ugyanis egyáltalán nem volt személyisége, az mintegy feloldódott a rendi közösségben, az egyén egyetlen értéke a lélek önfegyelme volt. Már az ő talpaik is egymásra léptek tehát, és ha Harrach vigyori oly otthon van a király magánéletében, azt is tudhatja, hogy őt krumplit pucolni sohasem láthatta, se porszívózni, mert a középkorban a vak komondoros attak volt divatban, mint ahogyan ma is.

Itthon is vagyunk hát, de ha már magánélet, akkor azt sem árt megjegyezni, hogy királyunk neje Rheifeldi Adelhaid volt, egy lányát ismerjük Árpád-házi Piroska néven, a másik kettőnek még a nevét sem tudjuk, de Harrach bejáratos volt hozzá. Mindez, az egész rizsa, amelyet itt a bamba tömegnek előadnak a magánéletről, arra szolgál, hogy a hitetlen magyart a kereszténység felé tereljék, mert ez az állam feladata Soltész államtitkár szerint, és, hát nem. Voltaképp ezért horgadok én, ne akarjanak már téríteni Lászlóval, csak, mert a Bélának ez volt a heppje, hogy ő szent volna a véres kardjával.

Sokkal érdekesebb lenne magának a KDNP-nek a becses figyelmébe ajánlani László harmadik törvénykönyvét, amely igen tanulságos olvasmány. Ebben a törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt, akit lopáson tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült a védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj szemét, gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, az mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Mindez nagyban megkönnyíti a mai koncepciós perekben való ítélkezést is.

Ilyen orrlevágós, és más, hasonszőrű cukiságok, voltak akkoriban tehát, de a jó pénzért megrendezett konferenciákon erről bizonyára nem esik majd szó, csöpögni fog az ájtatosság a plafonról, mert ez felel meg a párt eszmeiségének, és nem a jóisten igaz vizsgálata. És ha most arra érezne ellenállhatatlan késztetést bármely hívő honpolgár, hogy engemet elátkozzon, vagy a lelki üdvömért imádkozzon a mindenhatónál, kérem, ne tegye. Gondoljon bele abba, hogy nem az ő hitén élcelődtem, hanem a KDNP sajátos gondolatiságán, ha van neki ilyenje egyáltalán, azzal a kitétellel, hogy természetesen baszódjon meg. És ne nézzen hülyének legfőképpen a mi Lászlónk magánéletével.

GYILKOS TÓ – kilencven kilométerre Szombathelytől?

A Gyilkos-tó, melynek neve mostanság románul: Lacul Roșu, vagy ahogy odakünn a magyarok nevezték, a Veres-tó, egy úgynevezett természetes torlasztó Hargita megye északkeleti részén, a Keleti-Kárpátokban, a Hagymás-hegységben. A tó maga 1837-ben keletkezett egy közeli hegyről lecsúszó törmelék következtében…

Szomorúság tölti el szívünket, ha a mára leküzdhetetlenné vált, tehát megfizethetetlen távolságról kell elgondolkoznunk. A Gyilkos tó elérése kiváltsággá, úri hancúrrá változott – sok más mellett…

Csak kevesen tudják, ezért eláruljuk, hogy Gyilkos tó azért akad kicsit közelebb, pontosan 90 kilométerre Szombathelytől is!

Íme a közkedvelt útinapló leírása:

„A Hamuházi-séd és a Szalai-séd összefolyásánál, a Somberek-séd völgyében, apró tisztásként rejtőzködik az erdő mélyén a Hamuházi-rét. Itt, Hubertlakon állt egykoron az erdőbirtokos Eszterházy-gróf emeletes vadászkastélya, a hubertlaki vadászkastély. A festői kastély azonban az 1900-as évek második felében, egy tűzesetben a lángok martalékává vált. Helyén ma vadászház áll.
Nem messze tőle, kis völgyben mesterségesen felduzzasztott tavacska, a Hubertlaki-tó bújik meg. Csillogó víztükrét meg-megszakítják a tóból kiálló elárasztott fák csonkjai. A hely csendjével és varázsával méltán adózik a több, mint ezer éve a vadászok védőszentjeként tisztelt Szent Hubertus emléke előtt. Az addig kicsapongó életet élő hercegi sarj nagypénteken, egy vadászat alkalmával fénylő keresztet pillantott meg egy gyönyörű szarvas agancsai között. E jel hatására megtért, előbb remete, majd pap, végül pedig püspök lett, akit már a X. században a vadászok védőszentjévé választottak.”

A tó megközelítése egy kicsit kacifántos, jó sokat kell gyalogolni, de a végeredmény – a látvány és a kiváló erdei környezet – mindenért kárpótolja a lelkes túrázót! Első lépésben Pápáig kell utaznunk, majd onnan a MOL kút körforgalmából a Pápateszér felé vezető útra térve, Nagygyimóton, Bében átgurulva, Bakonykoppányt elhagyva érkezhetünk a Huszárokelőpusztai vadászlakhoz. Itt elegendő parkolóhelyet találva nekilódulhatunk a valamivel több, mint 10 km-es távnak!

Megéri!

A szavak helyett álljon itt néhány felvétel a tóról – ahogy mi láttuk, néhány nappal ezelőtt!

És Bayer?

Orbán Viktor nem komálja Zagyva György Gyulát, mert azt mondja ki, amire a miniszterelnök sötét lelke mélyén gondol. Rendszerünk pedig, Moszkva és Ankara felé tartó evolúciója során már ott tart, hogy nem jó ómen, ha országunk hoppmestere valakire megorrol, mert váratlan dolgok történhetnek vele.

Zagyva György Gyula egy antiszemita, homofób vadbarom egyébként, aki most is zsidózott egy pöttyet, és emiatt érheti őt a baj. De nem a dolgok természetéből fakadólag, hogy Pintér Sándor és hős csapata saját kútfőből rúgná őt tökön, hanem Orbán Viktor személyes és kifejezett kérésére, aki a törvény teljes szigorát kérte ellene, és az eljárás hogy, hogysem, varázsütésre meg is indult.

Ezt a teljes szigort már ismerjük a Reichstag égése, valamint Dezső malac halála óta, így most az a kérdés, hogy Zagyva György Gyulával példát akar-e statuálni Orbán Viktor, avagy sem. Lenne egy hangszóróm rá, hogy igen, ugyanis a pör során számtalan alkalommal el lehet mondani a bamba nagyérdeműnek, hogy „a volt jobbikos képviselő”.

És ebből a szövegből, mint égő fáklya marad meg a paraszt fejében, hogy Jobbik, meg az, hogy valami baj van vele, és ilyen homályos sejtések elegek is lesznek a fülke magányában a megfelelő ikszhez. Viszont a rendszer természetéről mindent elmesél, hogy a kedves vezető egy személyben dirigál, ügyészséget irányít, és Kossuth-díjakat osztogat.

Van, akire kopaszokat küld, van, akire Poltot, és olyan is akad, aki meg a NAV érdeklődésének örvendezhet, mint Simicska is. Ez pedig különösen delikát dolog, lévén APEH elnök korában éppen ő segített eltüntetni az eredendő bűnt a „Hosszú bájtok éjszakáján”. Most pedig ott forog a darálóban, igaz Röhmnek is meg kellett halnia.

„…kirgiz faszszopó geci … soros-ügynök és szarjankó …a pápa vagy egy demens vénember, vagy egy gazember … vajon ez a kretén fasz alkalmas-e bajor belügyminiszternek … ez a tetves török kurva, ez a Sevval Aytekin … cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik … ki a fasz hívott ide benneteket … egyszer végre kapjatok egy sistergős, rohadt nagy pofont … akkor egyszer megengedem, hogy kinyald a valagam … gyávák vagytok, ócskák vagytok, patkányok vagytok…”

Úgyis tudod drága olvasóm, hogy ezek a mézédes szavak kiből bugyogtak elő. Hát persze, hogy Bayer Tagkönyvből, akit más cukiságok miatt is már számtalanszor jelentettek fel, eljárás azonban soha nem indult ellene, mert ő valami különös oknál fogva védett példány, pedig legalább annyira aljas, mint Zagyva György Gyula, ilyképp őt érdemeiért még ki is tüntették.

Itt, minálunk a törzsfejlődés rögös útján már nem ott tartunk, hogy “Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” , hanem inkább a négy láb jó, két láb rossz ganaj jelmondata látszik győzedelmeskedni, viszont ezzel még semmi újdonságot nem sikerült mondanom.

Ami ennél sokkal tarajosan lila fellegesebb jelenség, hogy Zagyva György Gyula, a sukorósok, a megafonos migráncs és a többiek nem azért bűnhődnek, és fognak bűnhődni, mert vétkeztek, hanem mert a hatalmi téboly útjába kerültek. Ilyképp, ha lesz nemzeti engedetlenség az őszön, mint ahogyan az kinéz, akkor cifra dolgok történhetnek, és fognak is történni, ergo: Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek!

Maci a magasban

Horváth Károly, ötvenhat éves plüssmedve ott ült a panel tizedik emeletén a kanapén, s mivelhogy nyár volt, nyár, és röpke lepke szállt virágra, meg zümmögött száz bogár, izzadt is volna, ha lett volna hozzá tehetsége, de ilyenje nem volt neki sohase. Bamba egy jószág volt magunk közt szólván, és plüssmedvéhez képest nagyon hosszú élete során semmit nem tanult, és azt a keveset is elfelejtette már.

Megviselte a sors, most, vénségére, amikor fülei szakadoztak, bundája csimbókokban lógott, és egyik szeme helyén, tisztesség ne essék szólván egy gomb – medvék, egy gomb – virított, és végtelen napjait megülte a magány, rádöbbent, hogy számot kell vetni életével, mielőtt a lomtalanítás elhozná számára a tisztességtelen halált.

Arra döbbent rá, hogy minden nappal, amit még élnie adatott, egyre világosabban emlékszik a mélységes múltra, amikor kikerülve a varrógép körmei alól valami kislányhoz került, aki csak Micimackónak nevezte, pedig ő tudta, hogy Horváth Károlynak hívják. Senki nem nevezte el így, de fűrészpor lelke ezt zakatolta, és ő hitt neki.

Iskolába nem járatták, azt a keveset, amit tudott a világról, saját erőből szedte össze, viszont kezdetekben jó sora volt, ezt meg kell hagyni. Hintázni vitték a játszótérre, kis gazdájával aludhatott illatos, habos párnák között, ölelgették és csókolgatták, ami maga volt a plüssmedve-mennyország. De hamar rá kellett döbbennie, hogy az ember háládatlan fajta.

Ahogyan cserfes, copfos gazdája kicsit megcseperedett, behajította őt egy sarokba, elfelejtve azt a sok szépet és jót, amit együtt éltek át. Ott ücsörgött Károly, a pókok hálót szőttek fülei között, a legyek pedig leszarták a szemét, hogy majdnem belevakult. Évek teltek el, mígnem egy nagytakarítás során megtalálták, elborult elmével, és porülte szőrrel.

Ahogyan kiemelték a bútorok közül, ahová élve eltemették, szúrta a szemét a fény, tagjai nyilalltak, és vágyta is már a kukásautót, de felsőbb hatalmak másképp döntöttek. Így került a mosógépbe forogni, és megismerni az óceánok mélyét, s ahogy száradni csipeszelték az udvari kötélre, meglátta a csillagokat, a Tejutat, és visongott, hogy jó, Micimackó is lesz akár, csak hagyják még élni kicsit.

A sors kegyes volt hozzá, így került a panel tizedik emeletére kopottan és öregecskén. Új gazdája hintázni nem vitte, vele nem aludhatott, csak ücsörgött azon a rohadt kanapén, ami alig is volt jobb, mint a sarokban elfeledve létezni. Nem tudta, mennyi időt töltött a félhomályban, de azt látta, hogy a világ teljesen megváltozott, olyanná vált, amiben nem jó lenni.

Egyik nap látott a tévében egy másik medvét a messzi Angliából, akit Ruffának hívtak, és az ottani külkök lufikat kötöttek rá, meg kamerát, és az egekbe eregették Ruffát, hogy elérje a csillagokat. Károlynak belehasított szívébe a vágy, hogy ő is lengene göncölöket nézni, így állott neki várakozni végtelen időkig.

Egyik nap, itt a tizediken, amikor csorgott a falakról az izzadság, ezek a prolik nekiálltak valami heppibörszdéjezni, tele volt a szoba luftballonokkal, és Károly rádöbbent, hogy itt a nagy alkalom. Éjszaka, amikor a lakásban már mindenki horkolva böfögte föl a söröket és a borokat, Károly minden maradék erejét összeszedte, a lufikat magára csomózta, a kitárt ablakhoz kúszott, és kilebegett a végtelen szabadságba.

Lenézett az alatta elterülő tájra, a holdvilágnál látta a kék plakátok tengerét, látta a föláramló nyomorúságot, de ott a magasban várták a csodák. Szikráztak a csillagok, a Hold pedig sajtból volt, és, amikor Károly elérte a sztratoszférát, már éppen Ruffának álmodta magát, és készült beleharapni az éji lámpásba, amikor hirtelen beütött a ménkő.

Károly nem tudhatta, hogy a léggömbök magyar gyártmányok, hogy kilopták belőlük a matériát, pedig így volt, és sorban, szépen, egyesével durrant szét az összes, hogy a tompa hangokat felváltsa Károly halálsikolya, aki kilencegésznyolctizedszekundumnégyzettel zuhant az anyaföld felé, amit ugyan nem tudott, viszont rohadtul érzett.

Sikított, ahogyan közeledett a vég, a hercektől elpattantak tiborcistván selejt lámpabúrái, az autók riasztója bekapcsolt, a panelek ablakaiban világosság gyúlt, néhányan éltették a forradalmat, Károly pedig már látta a fényt, amikor valami melegre és puhára érkezett, csak úgy toccsant.

Hosszan feküdt ott csukott gombszemével, nem tudta, ez a medvemennyország, vagy pokol, amikor megcsapta az orrát a szarszag. Fájó tagjait nyújtogatta, körülnézett, fölült, látta, hogy ott ücsörög egy trágyahalom közepén, és elömlött benne a bizonyosság, hogy otthon van, és már egészen biztos abban, hogy ő se nem mézédes Micimackó, se nem büszke Ruffa, hanem Károly, a panelproli, magyar plüssmedve.

Egyből visszatért a virágos jókedve. Egy fröccsre támadt óhatatlan szomja, kiáltani akart, de csak suttogott, hogy emberek, emberek, de senki nem hallotta, még a trágya tövében heverésző homlessz sem, akinek édes nyál csorgott elő a szájából álmai gőzei alól, amikor csirpelni kezdtek a madarak, köszöntve az új napot, mert ők sem tudták, hová születtek.

Károly pedig szorult helyzetében lomtalanításról álmodott, ami hajdani rémség immár kiváltképp csábító lett volna, mert a szar egyre inkább húzta magába az űrhajós mackót, szívta szinte. Így kelt föl a Nap, amitől közmunkások csoszogása hallatszott, vánszorogtak a trágyadomb felé vasvellájukkal, Károly pedig látta, hogy fölöttük csattog, ver fűrészporszíve, és el volt veszve, azt hiszem.

DÖGGYÁR – bűz és átláthatatlan por vár a Szombathelyre érkezőre!

A napjainkban folyamatosan fejlődő Sárvár – jó pár évtizeddel ezelőtt – egy elviselhetetlen bűzt árasztó üzem okán volt nevezetes. Ha Budapest, vagy éppen a Balaton felől iparkodtunk hazafelé, már a Hegyközség legelején nekiveselkedtünk a ceremóniának – felhúztuk az ablakokat, lezártuk a szellőztető berendezéseket, aztán, mint a mélyvízi búvárok, minden igyekezetünkkel megpróbáltuk visszatartani a lélegzetünket. Naná, hogy nem sikerült – bármit is tettünk, úgy a vár mentén kanyargó útig fuldokolni kényszerültünk! A kocsiszekrényt átjárta a döggyár szaga – az elhullott állatok elviselhetetlen bűze. Hja, mondták, ez a hihetetlenül hasznos üzem megér ennyi kellemetlenséget! Aztán szerencsére elhullott a legyintős városvezetők legutolsó generációja, Sárvár magához tért, s ahol ma bevásárló centrum létesült, a földdel tették egyenlővé az ÁTÉV néhai üzemcsarnokait.

Ami egykor tönkretette a dunántúli kisváros lakóinak az életét – ott – eltűnt.
Ma már mindenki a sárvári csodáról beszél.
A fürdőváros fejlődik, s ennek egyik fontos feltétele volt a mindenkit mérgező gyár éltüntetése.

Ma Szombathely életét keseríti meg egy DÖGGYÁR!


Hihetetlen, de a “szerencsénk” úgy hozta, hogy vasárnap hajnalban (!!!) igyekeztünk elhagyni szülővárosunkat, s az elkerülőn keresztül utaztunk Körmend felől Zanat felé. Elviselhetetlen szmog, a terület fölé terpeszkedő füst, és gyomorforgató bűz terjengett mindenfelé. A szombathelyiek életét megkeserítő Falco gyár füstje mélyen szétterpeszkedett az elkerülő kanyargós útja felett, s a kocsiba áramló fűrészpor és fojtó bűz elviselhetetlen volt.

Ez a mi döggyárunk, ez az ideérkezők, s az itt élők örömének a legfőbb gátja!

Képtelenség, hogy az állítólag nagykorúsága okán vonzó karneváli napokat majd fuldokló kíváncsiskodók fogják ellepni! Jönnek a segítés városába fűrészport roszogtatni? Csak nehogy énekelni támadjon a kedvük Szent Márton városában, mert a tüdejük faforgáccsal fog feltelni!

Lehetetlen elhinni, hogy előbb-utóbb ne erről szóljanak majd mindazok, akik vissza-visszatérnek városunkba! Ha még jönnek egyáltalán…
Igen, az az a város, ahol egy bűzös döggyár eregeti a füstjét, ahol már jobb, ha a Zanat tábla környékén bereteszeljük az ablakokat, lezárjuk a szellőztető berendezéseket.

Amúgy, jobb, ha a városba érkezés előtt elfeledjük a tiszta kocsi nimbuszát is! Autót mosni Szombathelytől távozva érdemes, aki idejön, jobb, ha másnap gondol az alapos hajmosásra és a szabadban táplálkozni sem igazán érdemes! Ennyi!

Ez a bodorgó szörnyeteg mindenünket elveszi, kiforgatja értékeiből a hírneves várost és csak a felszínen úszó szörnyetegeket hagyja a nyakunkon! Puskás, Hende és garázda seregeik valahogy élvezni méltóztatnak ezt a füstfelleget, vagy úgy érzik, nekünk ez is jó…

Tessék mondani, tényleg elérhetetlen, hogy a kéményhez kötve szemlélhessük ezt a díszes kompániát? Legyen végre minden szombathelyi polgárnak elege a döggyárból és a döggyárat eltűrő politikusokból – ne a következő években esedékes választások előtt, de most, azonnal!