Kategória: ner

Az utolsó tangó Árpival

A tíz órakor kezdődő leálláskor – szokás szerint – megszólalt a hangszóró az összes irodában, recsegett-ropogott, majd kiszűrődött belőle az “Így kell járni, úgy kell járni” kezdetű dalocska. Ebből a ellaposodott fejű alkalmazottak tudták, hogy szerda van, és este táncklub lesz a társalgóban, ahová ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott elmenni, mert rákerül a kartonra, hogy az alkalmazott milyen elszánással vesz részt a közösségi programokban.

Egy rossz pont, és máris lőttek a nyaralásnak, vagy a gyereket nem veszik föl egyik keresztény iskolába se, ami nélkül továbbtanulásra esélye sincs, és dolgozhat a Mészáros, Mészáros és Mészárosnál. Ez a cég az egész országra kiterjedt, és mindent gyártott, amire szüksége lehet az embernek, a macskatápon át a füldugón keresztül a zenélő játékvonatig. Voltaképp az egész országban csak ez az egy vállalat volt, ez volt a “Cég”.

A Párt és ez határozta meg Neria mindennapjait, amióta a nagy háborúban csapataink legyőzték az egyesült Soros-Migráncs-Európa-ENSZ seregeket Rezsi tábornok vezetésével, de a tudjukki – akinek a nevét azóta ki sem lehetett mondani – eszmei útmutatásával. Amióta a Rákos patakon haditengerészetünk szarrá verte az ellenséges anya hajóit, aki nem szült parancsra, és a kerítés is körbe ért teljesen, azóta béke volt, csak a TEK tankjai cirkáltak, de ezt mindenki megszokta már.

Aranka, aki tizenkilenc éves volt, és még nem szült – biztatta is a csoportvezető erősen, sőt, tréfálkozott, hogy be is segít, ilyenkor hülyén vigyorgott és kacsintott -, szóval Aranka a “Tömegtájékoztatási Szöveggyártó Központi Iroda” alkalmazottja volt, itt az engedélyezett régi regényekből kellett kigyomlálnia a nem megfelelő jelzőket. Most épp a “Szerelem a kolera idején” című alkotáson dolgozott. Ennek zöld utat adtak, mert sok volt benne a toszás, csak nerizálni kellett a szöveget.

Szóval Aranka hallgatta a hangszórót, benne Cser Ágnes sámánasszonyt, aki elmagyarázta, hogy este induljanak táncolni, hogy megelőzzék a csontritkulást. Akinek szükséges, igénybe veheti a nemzeti nagymama-szolgálatot, ez olyan volt, mintha Mikulást bérelne az ember. Zárásként még reklámot adtak, a “Fáj a torka? nincsen gondja, ha a Miatyánkot elmondja. – Imát az imaboltból!” kezdetűt a nemzet csalogánya, Ákos szintetizálásával ötven millióért.

Arankát ez az egész nem érdekelte. Ahogy a hangszóró elhallgatott, csak a táncon járt az esze, már hallotta magában a fiúk évődését, hogy “Lépjen a talpamra kisnaccsád”, ami után táncba vitték, és mindegyikből áradt a “Mészáros No5” kölni illata, szájukból meg a “Mészáros garantáltan házi kisüsti” savanyú szaga. Az igazán menők Habony-porokkal akartak hódítani, a gyengébb lányok ki is mentek velük a WC-re, ahonnan fehérlő orral és szakadt bugyogóval tértek vissza, de a teremfelügyelők ilyenkor félrenéztek, hadd játsszanak a fiatalok legyintéssel.

Aranka azonban nem vágyott máma ilyen hedonista örömökre. Illetve már régóta nem vágyott, mert Aranka szerelmes volt. Hiába tanította neki az alapszervezeti vezetője, hogy ez burzsoá csökevény, és matricázzon inkább, ügyeljen az ellenséges irodákra, sőt, Kásler atya is hiába magyarázta, hogy ábrándozás helyett a Tízparancsolatot forgassa főként, a szívnek nem lehetett parancsolni, és, mint meglátjuk, annak a szívnek meg is kellett szakadni.

Árpi volt az, aki elvette az Aranka eszét teljesen. Ez a karamell bőrű, fekete szemű és hajú, ábrándos tekintetű gyerek, aki emiatt teljesen kilógott a cserkész-egyenforma tömegből. Távoli óceánok meg őserdők vonzása áradt belőle, és nem “Mészáros No5” szaga volt, hanem csokoládéval kevert pipafüst illata, mint régebben a részeges bölcsészeknek, és amerre ment, egy szivárvány utazott fölötte, mint valami glória, ezért is volt magányos nagyon és örökre.

Aranka teljesen megszédült tőle, bár csak távolról látta olykor, mert a vers-osztályon dolgozott, és hihetetlen történetek keringtek róla, hogy dekadens szövegeket engedett át, meg is büntették emiatt sokszor, és fenyegették, hogy kirúgják. Mégsem tették meg, mert a nagy többség már olvasni sem nagyon tudott, csak a jelszavakat értették. Árpit néhányszor elvitték, úgy mondták, továbbképzésre, de mindig bambán jött vissza, napok kelletek, míg visszatért az értelem a szemeibe.

Aranka kicsinosította magát munka után. A sötétkék, nem kurta szoknyát vette fel, fehér blúzt nyakig gombolva, meg magas sarkú topánt, holott tudta, hogy attól megvadulnak a fiúk, sőt, alaposan befújta magát “Récsöl-démon” parfümmel, amitől a szomszéd kutyája felvonyított, és megrezgett a csillár. A klubban jótékony félhomályban rázták magukat a fiatalok a “Boldogasszony anyánk” diszkósított ritmusára, amitől apácapornó fílingje lett a teremnek, körben a felügyelőkkel, akik diszkréten rejtették el a gumibotokat a reverendájuk alá.

Ahogy Aranka belépett, meglátta, hogy csak egy ember ül a sarokban, és izzó szemekkel nézi, és ő volt, az Árpi. Arankának gumivá vált a lába, elfolyósodott és imbolygott, hóna alól izzadság-szökőkutak sprickoltak még akkor is, amikor, mint valami földöntúli Isten, hozzá lépett, és nem azt mondta, hogy csörögsz a talpaimon csajszi, hanem, hogy hölgyem, szabad, és Aranka nem volt se élő, sem holt.

Akkor sem, amikor Árpi a karjain vele odalibbent a zenepulthoz, ellökte onnan a dizsikölket, egy pendrájvot dugott a gépbe, kattintott, és föltekerte a potmétert a plafonig. Mint a végítélet, úgy dörgött föl a pampák hangja és az argentin kurvák bánata, és tangózni kezdett Arankával, hogy együtt haljanak bele a végtelen szabadságba. A lány fejét csak kevés ütés érte, amikor Árpit csépelni kezdték, és elcibálták mellőle.

A hajánál fogva húzták ki a teremből, bekapcsolták a füstgépet, s ahogy kitisztult a levegő, mintha semmi sem történt volna, a rend helyreállott. Aranka ott állt a terem közepén egyedül, és nem tudta, mindez megtörtént, vagy álom volt csupán. Teljesen megzavarodva elfogadott egy kis Habony-port, másnap pedig szakadt melltartóban ébredt otthon. A telekép bemondta, hogy migráncsot fogtak a mulatságon, aki régóta álcázta magát, elvette a munkáját sok embernek a hivatalban, és akkor tették ártalmatlanná, amikor meg akart erőszakolni egy magyar hajadont.

Aranka végignézett magán, a nem kurta szoknyáján, a szakadt melltartóján meg a gyűrött blúzán, a szívébe révedt, hogy megkeresse Árpit a mélyén, de nem találta már sehol. Nappal volt, indult a józan robot.

Dzsúszi a szmúti

Valamint nagyon nyami. Itt tartunk, ebből pedig megérti az ember, hogy Trump miért elnök, továbbá Kis Grófó nézésében meg a járásában fölfedezi a szellemvilág mögöttes tartalmait, és a költő zaklatott gyerekkoráról kezd el gondolkozni. Sőt, Kósa Lajos kupakjai mintegy üveggyöngyjáték részeivé válnak. Ez egy reklám csattanója egyébként – ez a címbéli vaker -, és ital fogyasztására buzdít mintegy ontológiailag, mert ettől megnyílik a lét egyetemes horizontja.

Az nem tudható, hogy ez a priori, oder éppen posteriori tétel, de ne merüljünk el a latin-görög kultúrában, mert szembe jön velünk Németh Szilárd, és kihullik tőle a hajunk. Meg különben is kultúrharc van, a kasza pedig egyenes. Viszont azon mélázik az ember, hogy ezzel mért nem, s mindeközben például Esterházyval meg mért igen van baja a Magyar Idők felkent kultúrpapjainak, szidva a Harry Potter kurvaannyát, mert nem borong Trianon felett permanensen az ifjú varázsló.

És rájön, hogy a reklámok ezen világa, amelyben az ifjak ütemesen ugrálnak a napon, és száz foggal bárgyún mosolyognak a kamerába meredve, befogadni óhajtván a jégkrémtől az okostelefonig minden létezőt a szájukba, ez a talpaik egymásra lépnek ringása voltaképp. Továbbá, hogy hiába mondják: “a liberálisok ránk akarják erőszakolni a nyugati trendeket”, nem ezzel van bajuk, hanem, ha valaki kilóg a csordából, mert van neki arca.

Innen nyer értelmet, hogy a kétfarkúak jámbor járdapingálódása miért üldözendő hivatalból, hogy mért vágnak ki minden fát, és tosznak tele minden teret füstszínű térkövekkel Továbbá hogy az egyre hivatalosabbá váló kultúrpolitika a nemzeti nagylét fölötti borongást preferálja, s nem az afölötti elmélkedést, hogy mivégre vagyunk ezen a furcsa világon. És azért is sűrűsödik össze a rikoltás ezen a megveszekedett nyáron, mert eddig is tudható volt, mi szúrja a szemüket, viszont most áll össze rendszerré, egységes egésszé a NER eszmei fölépítménye, s így kijelölődnek azok is, akiknek ebben hely nem jut.

Most mondják ki az eddig kimondatlant, rámutatnak az üldözendő elfajzottakra, miközben az országot megüli a nemzeti trutymó. Megvan ennek a bejáratott ügymenete. A prostisrácok és magyarkurvák töltőtollas toprongyai kimondják az ítéletet a kijelöltek fölött, a párt ebben felfedezi a nép hangját, és arra kéri a kormányt, hogy intézkedjék. Így születnek meg majd a könyvégető törvények, miközben pár ellenzéki képviselő véletlenül igent nyom.

Már megkezdődött egyébként a homogén nemzeti kultúra kiépítése, amelybe sajátos módon nagyon jól passzol a dzsúszi meg a szmúti is, mert ennyi trendiség belefér a nemzeti modernitásba, hiszen a XXI. század ez, vagy mi a rosseb, ugye. Sajátos elegy lesz ez, illetve már van. Most is, reggel ötkor a piacra menvén lehetett találkozni bájos magyar fiatalokkal, akik az átszórakozott éjszaka után ebben a szellemben okádták és ordították tele az utcát, ami belefér a városképbe, a hajléktalanok meg nem.

Minden mindennel összefügg. Így tűnnek el a szenvedések és bonyolultságok a birodalomból, talpaink egymásra lépnek, miközben látom a szomszéd Józsi agytörzsi, troglodita szemeit, amelyből kilafog a fokos, a szájával meg egyetlenünk dicsőségét zengi. Egyébként szarul érzi magát, siratja az elivott íkúját, aminek viszont a kommunisták az okai, esetleg a Gyurcsány. Olyan spirálba került ez az ország, amelynek alja sincs, csak a végtelen, nagy zuhanás a nemzeti színű dzsúsziban. Így döglünk meg heteken belül.

A homlessz kutyája

Csak nem bír leszállni Orbán országa a hajléktalanokról, és tovább nyekteti őket, most épp a féltő gondoskodás meg az enyhítés álcájába bújtatva a gyalázatot. A vadászok, tolvajok és ingyenélők sáskahada, amely szarkupacot gyűjtőnéven országgyűlésnek nevezünk, most azt találta ki, hogy módszeresebben és precízebben kell vegzálni a szerencsétleneket, nem csak úgy hasra ütve cipelni őket egyből el a világ szende szeme elől a tömlöcbe, mert hová vezet ez.

Eddig nagy kegyesen az volt az écca, ha valaki nagy boldogságában az utcán éldegél, mert arra van késztetése, s nem azért, mert az orbáni pribékek kirakták a karon ülő kisdeddel együtt, emberbaráti módon nem tervezték elszedni azt a pénzt tőle, ami nincs is neki, mert akkor nem a csillagos ég lenne a kalapja, és szép, rogyasztott szárú naciban járna, mint a fényes tekintetű, szóval, csupán közmunka járt a kéretlen és végtelen szabadságért cserébe, illetve jóindulatú börtön fűtött szobával és teljes ellátással. Viszont ezek a kiváltságok és jótétemények náci precizitással módosulnak a fényes jövőben.

Eztán csak harmadjára viszik el a túlkényeztetett delikvenst, addig is azonban gondosan nyilvántartásba szedik, aktába írják. (Sorszámot a bőrére tűvel majd aztán kap, ha már teljes lesz a gyönyör.) A rend éber őre ezután majd felszólítja a szerencsétlent, hogy húzzon a francba a templom oldalától, és kap egy fekete pontot az ellenőrzőjébe. Kis idő múlva az összes nyüves homlessz minden adata ott hever majd az állam orra előtt, s ha harmadjára bukik le, hogy még mindig nem vett magának fűtött medencés villát az apja pénzéből, akárha Szijjártó, akkor betuszkolják őtet a rabomobilba, és huss, már nincsen is ott a zavaró tényező a bámészkodó elsőáldozók orra előtt.

A NER azonban gondoskodik magatehetetlenné tett alattvalóiról, mert, ha rabláncra veri, még enni is ad neki, és nem hagyja a tömlöc mélyin éhen dögölni. Azt írják, hogy: “A szankcióról bíróság dönt. Mivel az eljáráshoz az érintettet előállítják, a rendőrség ez idő alatt köteles gondoskodni a hajléktalan tisztálkodásáról és tiszta ruhájáról, de az érintett ingóságáról és vele élő állatáról is.” – Megindító ez az atyai szeretet és törődés, amellyel a rezsim viseltet az általa megalázott és megnyomorított organizmusok iránt, s ha már békén nem bírja hagyni, úgy tesz, mintha törődne vele, pedig csupán a lelkét is elveszi a gatyája után.

Akinek nincsen semmije, annyit is ér, akinek az emberi kapcsolatokból egy kutya maradt csupán a keresztényi akolmelegben, vele alszik, ő melegíti, és vele diskurál, elveszik azt is. Akárha J. A. zokogna, hogy “…a kis kanász sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát…”, mert mit tenne a homlessz barátjával a fakabát, ha nem a zord lelkű sintérnek adná át, hogy a bőréből aztán csizma készüljön a haditengerészet számára, mert erre utal ez is: “Az ingóságokat hat hónapig őrzik majd, ennek letelte után az arra kijelölt szerv megsemmisíti azokat.”

Hogy lefordítsuk ősmagyarra, mi készül itt, a következők miheztartás végett: a homlessz bácsit aktákba írják, onnan nézik, eltakarodott-e már a hívek kényes orra elől, sa ha harmadjára sem, bezsuppolják akkor őtet a dutyiba. A koszos és szakadt takaróját, a hálózsákját meg a redves párnáját, a bicskáját meg a dugóhúzóját megsemmisítik. Ha kutyával, macskával vagy tengeri malaccal beszélgetett magányában, velük dobta fel kies napjait, és ilyeneket szeretett, mert ennyi maradt neki, elveszik azt is. Megszüntetik a maradék emberi létét, és hatjegyű számmá változtatják, ahogyan azt megkívánja a náci állam törzsfejlődése, s amely kitaposott úton édes hazánk töretlenül halad. Meg a pokolba.

Keresztény és fehér

Nem lehettek cserkészek a sajókazai magyar gyerekek, pedig szerettek volna cserkészek lenni nagyon. A Dr. Ámbédakar Iskola vezetése végigkilincselte az összes nyüves borsodi cserkésztábort, de mindenütt büdösnek bizonyultak. A végén a kiscserkészek országos gecijei – nem fölhúzni az orrot, a geci az geci, akárhogy forgatjuk is – oldották fel a rejtélyt, mondván, ezek a gyerekek “sem származásuk, sem hitük alapján nem illenek a magyar keresztény cserkészek közé”, – és máris itt vagyunk a hittel teli náci Magyarországon, építjük a kereszténydemokráciát, és hullik le az egész szar rendszer álarca az ótvaros, ganyé anyaföldre.

Az ájtatos fasiszták megtiltották még a cserkész név viselését is a sajókazaiaknak, feltehetően, mert romák többnyire, és egy buddhista közösség áll mögöttük. Ilyképp arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a magyar cserkészek felsőbbrendűek, mert keresztények, és legfőképp fehérek. Ez a két tulajdonság a NER Magyarországában az árjaság feltétele a jelek szerint, és mindeközben Semjén Zsolt vigyorogva lődözi a szarvasokat meg a fülemüléket, a Nap vidáman süt, és a hívek templomokba mennek. Így rohad szét minden orgonaszóra a tömjénfüstben, és immár eljutottam odáig is, hogy mindenki bekaphatja. Bálint György szerint ez a habitus nem újságírás, de ő nem ismerte Orbán Viktort, én viszont igen.

Olykor kiülök a városomban a kedvenc kávézóm teraszára. Oldalvást szökőkút zubog és surrog, de nem tudja ez sem elnyomni a szemben virító templom harangjának zúgását, amint invitálja a bárgyú népeket a talmi igére. Látni, ahogyan a fehér keresztények háza befalja és kiköpi a masszát, amely tagjai biztosan viselhetik a cserkészek büszke nevét. A legtöbbjük a kávézóból indul a tömjénszagú megpróbáltatásokra, vagy ide tér meg a bevetés után. Ha hosszan elücsörög az ember a teraszon, akkor képet kap a keresztény és fehér Magyarország hű oszlopairól, és elmegy a kedve még az élettől is. Viszont egyben hálát ad a jó édesanyjának, hogy gyerekkorában hihetetlen buzgalmával megutáltatta vele ezt az egész cirkuszt.

Keresztelkedés, elsőáldozás és bérmálás után, miséken eltöltött végtelen és iszonytató órák nyomán volt alkalmam kiábrándulni és megundorodni nem a hitből és hittől, hanem a vallásból és a magyar katolikus és mindenféle keresztényi egyházból, hogy áldom érte a gusztusomat és az eszemet. Ha dönteni kell, milyen mesével hazudom magamnak szebbé az elviselhetetlen világot, akkor Sziddharthát választom vezénylő csillagul, s tán ezért is fáj a kis roma buddhisták sorsa, akiket kitaszít a világ, és még nem olyan kérges a szívük, hogy mindezt sírás nélkül elviseljék. Később majd, ha életben hagyják őket, rájönnek maguk is arra, hogy így jártak jól, mert megmenekültek a mindent eluraló hazugságtól.

Ahogy a kávézóban elnézegetem az ostyára kiéhezett népeket, annyi erő még van bennem, hogy megkeressem a szívem mélyén eltemetett irgalmat, és a megvetés helyett elnéző sajnálattal lássam, mivé lesznek, akik a hitük felsőbbrendűségébe álcázzák gyávaságukat, mert saját erőből képtelenek szembenézni a halállal. Így és ezért emelnek dogmává babonaságokat, azt vélve, ha halkan suttogják, szakrális lesz, ha meg aranyba mártják, reszketve imádni való. A böjtjük valaha volt egészségügyi rítus szentté alélása, a cölibátus szimpla birtokféltés, és ilyen háttérrel dirigálnak az egészséges léleknek élettől idegen dolgokat, az egészet ájtatos maszlaggal öntve le, ezzel fedve el a gyűlöletet.

Tiszteletet követelnek a hitüknek, holott senki le sem szarná őket, ha nem akarnának erőszakkal téríteni, mintha csak ágyékkötős majom lenne a rajtuk kívül álló a dzsungel mélyén dobolva, és az ilyesmit előbb-utóbb megunja a józanabbja, akiből viszont kiközösített hitetlen lesz. Származására és hitére nézvést nem közibük való, mint ahogyan nem voltak azok a szigetszentmiklósi down szindrómás gyerekek, és nem is kerülhettek föl a tablóra sem a keresztényi szeretet nevében. Ha nem voltam kellően szofisztikált, akkor sem kérek elnézést a rasszista, homofób, nagyhangú keresztény kisebbségtől, akiket a szekularizációt feledve immár törvénnyel védenek, hogy mindenki rajtuk kívül másodrendű állampolgár legyen, holott nem erre szerződtek vele. Ha szerződtek valamire is egyáltalán a gyalázaton kívül. Köpni kell.

Lábhoz térdeplő bokor

Amikor én még kisúttörő voltam, a 498-as számú Petőfi Sándor Úttörőcsapat Mormota őrsének kajla tagja, minden év nyarán Felsőcsatárra mentünk táborozni nagyon. Minden nyüves évben ötödiktől nyolcadikig, és az ember nem is tudta akkor, milyen kivételezett sorsa van, amikor bejut a szögesdrótok mögé, a határzár túlsó oldalára, ahová akkoriban a madár sem nagyon járt. Ha meg igen, nagyon fontos elvtárs lehetett, hogy olyan közel mehetett a kapitalista ördöghöz annak veszélye nélkül, hogy eltévelyedjen az ő hitében, amely a dolgozó nép szolgálatához, és Kovács párttitkár elvtárshoz fűzte.

De Edit néni, az osztályfőnök és csapatvezető elintézte ezt is, így hát, a régi nyarakon, midőn bejutottunk a tiltott zónába, a határőrség teherautója elzötykölődtetett minket a domb tetejére két hét együttlétre, hogy megszeressük egymást, Edit nénit, meg az alattunk elterülő földet, amely mégis csak az úttörő hazája volt, ha a pereméről néztük is. És nem nógattak minket, hogy szeressed má’ nagyon, hanem csak nézte az ember a domb tetejéről az alatta elterülő vidéket, látta először a Föld görbületét a lankákban, és rájött, hogy ez kurvanagy, bizony, s jó volt, hogy ott, a domb tetején mégis csak otthon lehet rajta. Mindenkinek megvan a maga “Nem tudhatom”- ja ugyanis, illetve talán.

Simicskó István, levitézlett honvédő új monyolni valót kapott a gazdájától, ő lesz a hazafias nevelés megerősítésének felelőse, és hiábavaló lesz az élete. Ő szabta ezt a sorsot magának, nem én rontom meg, ugyanis felelőtlenül kijelentette: “Ebben a túlzott mértékben liberális elveket valló világban nagy erők ügyködnek azon, hogy ne a közösségeket, a nemzeti közösséget, a családokat és a nemzettudatot erősítsék. Ha csak egyetlen fiatal lelkét meg tudjuk érinteni, és át tudunk adni neki valamit abból a tapasztalatból, amivel rendelkezünk, akkor a mi nemzedékünk már nem élt hiába.”– Szomorú lesz a végén, mert ez így nem fog menni. Ha az ő, meg az Orbán tapasztalatait adja át a hamvas fiatalságnak, abból nem hazaszeretet lesz, hanem valami más.

Jófajta nacionalizmus és sovinizmus. Az ilyeneket bele lehet kalapálni a fogékony, gyurmaszerű lélekbe sípszóval és korbáccsal, a szeretet, amely valami különös, megfoghatatlan dolog, azonban egészen különös képződmény. Nem szokott menni parancsszóra, s főleg nem az a fajtája, amelyet a Horthy világba beleájult NER nem is ismer. Mert nem lábhoz térdeplő bokra van neki, hanem gőzök az agyában. Bocskaiban tutulás, Nagymagyarország térkép, Székely Himnusz meg nemzeti gyász-, összetartozás meg a kiskutya farka napok, nemzeti vértanúkkal Nagy Imre helyén, ellopott kokárda, úszkáltatott korona, uszító giccs tehát. Be lehet dresszírozni a kölket, hogy ilyenektől aléljon el miközben a talpai egymásra lépnek, de ilyenből szeretet nem születik, malomalja, fokos, viszont sokkal inkább.

Kurválkodnak ezek itt csak a hazával a rezegtetett hangjukon, a csattogó bokájukkal, és halovány fingjuk sincsen semmiről. Díszkardokat vesznek a nemzeti nagylét igazolására, államalapítóznak meg honfoglalóznak naponta a tévéjükben, és nem látják, hogy Arany csak csendben mosolyog rajtuk a tölgyek alól, J. A. könyököl és hallgat, Reviczky pedig pipázik Krúdy oldalán a mindent elöntő hangulatban, ami maga a világ. Elcseszik ezt is, elveszik ezt is, amit végül az ember, ha jól belegondol, nem is sajnál igazán. Mert mit lehet szeretni ezeknek az országán, a sírok közt halkan sírogató anyókán kívül? Ugyehogy nem sokat, de ez is valami, illetve tán ez a minden. Ilyeneket köll őrizgetni az embernek az ő lelkében, s midőn ezekről ábrándol, annyira magyar lesz bizonyosan, hogy olyat ezek a bohócok elképzelni sem tudnak.

Soha, mert más minőségű magyarság ez, nem az orbáni vásári kikiáltós és kannás. Igen.

A fiúknak fütyijük van

Márfi Gyula érsek bácsi jó elvtárs, és egy Novák Katalin, államtitkár néni-elvtársnő által rendezett ördögűző szeánszon, a kaposvári református templomban egyszer csak előjött belőle az a nagy tudás, ami benne rejtezik. Hosszú vívódás, valamint lelki tusa végén, mintha azt nyilatkoztatta volna ki, hogy a Föld lapos, mint a száraz tehénlepény, elmondta az egy igazat: „A fiú más, mint a lány, ez pozitív másság, ma ezt el akarják törölni.”

Ezen – miután azért nyugtáztuk, hogy ez nem az Ovizsaru, Márfi Gyula pedig nem kancsal, taknyos orrú kiskölök, aki Schwarzenegger bácsinak mondja el, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk – azért gondolkozzunk el egy csöppet legalább jelentéstanilag, hogy mit is akart mondani a költő. Hogy a retkes francba lehet eltörölni a fiúk és lányok pozitív másságát, ezt kifejthetné bővebben is az érsek bácsi elvtárs, meg pláne, hogy ki akar itt törölni bármit is, hacsak nem a Spongyabob.

Ha ennyi van a ládafiában, az nem baj, csupán szomorú. Viszont erősen sajnáljuk azokat a fiatal párokat, akik esküvőjük előtt homályos, dohos plébániákon kénytelenek részt venni bizonytalan nemi identitású csuhások tanácsadásain, akik tán szívük szerint a fiatal arák bokáig érő hálóingjén a megfelelő helyen ejtenének egy hasítékot, hogy a toszás istennek tetsző legyen és ne bűnös fertő. Szakirodalom: Marquez Száz év magány című műve, abban is Fernanda del Carpio és az ő tömjénszaga.

Ellenben, ha érsek bácsi jó elvtárs a baksisért ment le kutyába, az már baj. Akkor el kell számolnia majd az Istenével, ha van neki olyanja, és minden bizonnyal megkapja tőle a kokit meg a sallert, mint ahogyan a földi helytartótól is megkapná, ha visszahúzná a nyelvét a szájába. Ördögi kör ez. Most azonban már mindent lehet, hiszen az ilyes kultúra védelme – vagy mi a lófütty – már benne van az alapszarban, ilyképp lehet, ezért most nekem vágják le a bűnös kezeimet, vagy csupán megpörkölnek, mint egy rossz kávét.

Érsek bácsi jó elvtárs kinyilatkoztatása azonban csak a záró aktusa volt Novák elvtársnő ámokfutásának, aki elaléló óvás köntösébe csomagolta az aljas uszítást. Erre mondják a Habony műveknél, ügyes (cukrot ér), és a nemzet Bélái meg Jolánjai csattogtatják is a protkójukat tőle, valamint élesítik-fényesítik az esernyőket is, mert közelít a csata. Mindjárt itt a Pride, ami előtt nem árt a homofób hülyéket hitükben megerősíteni, és persze némi gyűlöletmagot is elvetni, hogy alkalmas időben szárba szökkenhessen.

Mi más lehetett volna az aljas szándéka Novák elvtársnőnek az olyan dumával, hogy:„Amikor egy maroknyi kisebbség jogaiért harcolnak egyesek, elfeledkezünk a többségről. Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét, pedig a családhoz kell egy nő és egy férfi, és pont elég hozzá egy nő és egy férfi.” – Ezt már ismerjük, ez az alapszarban is benne van, újólagos fölemlegetése és hangsúlyozása csakis ordas és uszító szándékkal történhetett, de ezen csodálkozni már nincs is mit.

A legalpáribb ebben az egészben az, hogy az átlagos magyar hallgatóság szellemi kapacitásához igazítva, ülteti el a veszély érzetét: “Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét.”, és ennyi elég is, elhangzott a vezényszó, “szentség” – lehet ugrani, mintha arra dresszíroznák a kutyát, hogy az ölj, egyszerű vezényszóra harapja át a delikvens torkát. Itt is pavlovi reflexeket ültetnek el az imbecillis polgártársakban, és lesz az országból jellegében Gyalog galoppos bolondokháza, de ez a kisebbik rossz.

Az ordenáré ganajság az, hogy a történet úgy adódik elő, ha a melegeknek megadnák az őket megillető jogokat, akkor, mint egy rossz egyenlet másik oldalában, annyit el is kellene venni a hetero pároktól. Így rögzül ez az olvasni is alig tudó alattvalóban, csoda, ha kiskanalat keres, hogy abba fojtsa bele az összes másfajtát? Egyáltalán nem, csak a NER által beléépített kémiának engedelmeskedik. Így sakkozik a minimalizált tudatú polgártársak ingó érzelmeivel a hatalom, amihöz mindig talál új kutyákat, most épp Novák elvtársnőt és Márfi érsek bácsi elvtársat. Viszont ezeket is megítéli majd az Úr az utolsó napon.

Matrica és életvitel

Semjén medvesimogatóból újólag előbújt a gyilkos vadászösztön, amely ezúttal a hajléktalanok becserkészésében manifesztálódott, s ennek az északi szarvasok örülnek leginkább. Hogy momentán nem nekik, hanem keresztény embertársainak akar ártani, igaz, nem helikopterrel, de nem is ingyen. Meg kell dolgozni az udvari bohóc jelmezért ugyanis.

Azt találta ki, s óhajtja törvényi szintre emelni, hogy nem kell annyit cicózni a magyar homlesszel, felejtsük el a pénzbüntetést, ha a padon eszi a penészes szendvicset, emberesebb, ha közmunkára kötelezzük. Ha meg ez nem megy, mert mondjuk lefagyott már a lába, akkor egyenesen lehet szállítani őt a börtönbe rabomobillal.

Ilyet a ragyás Pintérnek még be kell szerezni, ilyen klasszikus, rácsos, hátultöltőset, mint az usákos filmekben, nehogymá összekoszolja a delikvens a vadiúj és csillivilli rendőrautókat, meg azoknak kicsi is a kapacitása, és nem bírják majd az iramot. A hajléktalanok ilyes vegzálását az őszig el akarják fogadni, s el is fogják, ugyanis a kedves vezető már a stopsoros kapcsán is lakonikus volt: megvan a többség, megszavazzuk.

Ennyit szokott ő egyeztetni a számára kedves és fontos témákban, s a módszertanról ennyi elég is. A tartalmi elemek fontosabbak, ugyanis lehet olyan is, hogy a fakabát megkérdezi majd az andalgó delikvenst, mit csinál, s ha azt feleli, csak úgy sétálgatok, nézelődök, már viszik is. Meggondolandó tehát, hogyan ügyelünk az egészségünkre.

Egy hosszabb séta, sütkérezés a padon, vagy a kirakatok bámulása már gyanús lehet, főleg, ha nem a központi előírásoknak megfelelően öltözik fel az ember, és elfelejtett borotválkozni. Már látszik rajta, hogy életvitelszerűen van az utcán, pláne, ha kilakoltatták, pedig nem is volt kedve hozzá igazán. De érdemes figyelni a kacifántos megfogalmazást is:

“Életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a közterületen való tartózkodás körülményeiből, vagy a magatartásból arra lehet következtetni, hogy a jellemzően lakóhelyül szolgáló közterületen végzett tevékenységet – így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a közterületen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi”.

Ebbe minden belefér, a bikkfanyelv még arra is jó, hogy ha rászól az emberre a szerv, amikor pogromot néz, hogy menjen onnan, nincsen itt semmi látnivaló, de ő ragaszkodik a páholyához, már viszik is szart vakarni, vagy a rács mögé, főleg ezzel a szintén megújítandó gyülekezési törvénnyel. Ez egy kissé sarkított ábrázolása az elkövetkezendő időknek, de jól mutatja, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak.

Semjén egyébként életében nem látott még eleven hajléktalant, ez biztos. Megóvta a traumától őt a hite, az a pogány véres hite, és már fölösleges is leírni, hogy nem keresztény, sokkal inkább azon kell elmerengeni, hogy egyáltalán ember-e a szó klasszikus értelmében, és nem szolgálatra programozott biorobot. Mert hogy ezt nem ő találta ki, hanem a gazdája, az is hétszentség.

Mint ahogyan Falusi Vajk a Fidelitas szóvivője sem saját kútfőből gonosz és tudatlan, és ragasztgat “Bevándorlást támogató szervezet” feliratú matricát a Magyar Helsinki Bizottság irodájának helyet adó épületre, hanem pártutasításra. A gép forog immár, és az alkotó pihen. Bár ez a Vajk-takony sem látott még migráncsot, az is biztos, de nagyon szeretne Semjén lenni.

Különbség kettejük között annyi van, hogy a vadász az saját kútfőből lett alattomos marionett, ezt a Vajk-taknyot meg így dresszírozták már, ő más hatalmat, más életet, mint a NER, nem is ismer, ebben szocializálódott ilyenné. Bűntelennek mégsem mondható teljesen, mert azért volt szabad akarata, s akár a kezébe vehetett volna egy könyvet is, ilyet azonban ő nem tett.

Végül azért nézzük meg, hová jutottunk. A párt ifjúsági tagozata matricával jelöli meg a házakat, amelyekből el lehet, el kell vinni az embereket, a Pintér-alakulat az pedig az utcán vadászik. S mivel annyi közmunka, annyi börtön nincsen, ahová ezek a bűnözők száműzhetők, a rendcsinálás új módozatával olyan helyeket kell kialakítani, ahol a nép ellenségei egyszerre lehetnek elzárva, és dolgozhatnak is.

Ezt hívják lágernek, s ha szükségesnek ítélik, akad majd egy Semjén, aki benyújtja azt a nyüves törvényjavaslatot hozzá. A többség pedig megvan, mint azt miniszterügynök et. már volt kegyes elmagyarázni nekünk, halandóknak. Azért az agymenős Amy kíváncsiságával élve: de fölvágnám ezeknek a semjéneknek az agyát, hogy megnézzem, mi van benne. Vajon és ugye.

Törökországi levél

Édes néném!

Hát, nagyon sok viszontagság után, de csak megérkeztünk ide, a messzi Törökországba. Látod, mennyit szidtál, hogy annak idején az én drága barátom, a kedves Recep Tayyip még meg sem nyerte, amit annyira meg akart, a mindent eldöntő választásokat, de én már gratuláltam neki. De mindig kell egy jó barát, mint ahogyan azt a Toystoryban éneklik. Ezt nem tudom, mi a rosseb lehet, csak annak idején az Árpi írta föl nekem, hogy bátran használhatom, kajálni fogják a népek. Eddig nem volt alkalmam ezt a bölcsességemet csillogtatni, látod, te vagy az első, s lehet, az utolsó is, mert fenekestül felfordult a világ, de ezt fölösleges részleteznem.

Annyit azért a szerencsés menekülésről, hogy amikor a söpredék föllázadt, már nem is tudom, milyen apróságon, de tényleg, hiszen annyi jót tettem velük és nekik, szóval, amikor ostromoltak a várban, és a TEK is átállt, s csak a legkipróbáltabbak maradtak mellettem, az alagutakon keresztül sikerült kereket oldani. Dilemma előtt álltam, merre induljak az álruhámban – még neked sem mesélem el, minek öltöztem, hátha szükség lesz rá, de meg kell hagyni, zseniális -, szóval, azt kellett eldönteni, hogy a Vlagyimir felé induljak, vagy más tájak irányába. Azért nem döntöttem az oroszok mellett, holott stadionra néző dácsát ígértek, mert régen is arrafelé iszkolt az összes kommunista, és hogyan vette volna ki magát, ugye, ha én is ott keresek oltalmat.

S mivel a Tayyip is szavát adta, hogy számíthatok rá, meg a rákóczis hagyományok is nemesebbek, a törökök mellett döntöttem. Elvergődtünk valahogyan a horvát tengerpartra, a Lőrinc jachtjáig, s mondhatom, elég viszontagságosan. Szerte az országban a sorosista hordák vették át a hatalmat, és ekkor bántam meg, hogy nem voltam keményebb, és nem zártam börtönbe és táborokba az összeset. Jogom lett volna hozzá, megszavaztattam, de az a kurva Unió visszatartott. Ha nem kellett volna annyira a rohadt pénzük, rég otthagytam volna az egész bagázst, de most már mindegy. Valahogyan csak elvergődtünk az Adriáig, és most itt vagyok. De ez a hajózás is megér egy misét.

Soha nem voltam az a tengeri medve, tudhatod, és a víz is végig háborgott a hosszú úton, kínszenvedés volt az egész. Sőt, már a török partok előtt egyszer beleestem a vízbe, ott kalimpáltam, mint valami migráncs, megalázó volt. Pláne, egyből ott termett egy hajó, hogy majd jól kiment, csak az kellett volna. Leshettem volna, hová visznek, ki fogad be, lehet, hogy már senki sem, ezt az egyet elértem, de most a saját bőrömön tapasztaltam meg. De mégsem bánok semmit, a kapitány utánam dobott egy kacsás úszógumit, azzal elvoltam. Mindegy, a lényeg az, hogy megérkeztem valahogyan azért, s biztonságban tudhatom magam. Bár ezeknek a törököknek is elég migráncsos kinézete van, de kedves emberek mégis.

A barátságról annyit, azt hittem Recep Tayyip fejedelmi fogadtatásban részsít Isztambulban vagy Ankarában, nekem mindegy lett volna. Ehhez képest el sem jött, amikor partra szálltam valami kietlen vidéken, egy kaftános hülye fogadott, semmit sem értettem a hadoválásából. Azt mondták, ő a mahallé kajmakanja, erről sem tudom mi, olyan falusi párttitkár lehet, méltatlan. Kaptam egy házat, stadion sincs az oldalában, egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt hajtogatták, Ege bölgesi. Két nap múlva küldtek egy tolmácsot és egy szakácsot. Kiderült, hogy ez az Égei-tengeri régió, az már majdnem Rodostó, ettől egy kicsit jobban éreztem magam.

Úgy tűnik, hosszú távra kell berendezkednem. Ha életben akarok maradni, iszlamizálni kell magam. Ez, mint tudod, egyáltalán nem okoz gondot, most épp müezzinnek tanulok, a magas hangokkal van egy kis gondom, de ha a Gyurcsányra gondolok, egész jól megy az is. A konyhát viszont nehéz megszoknom, sehol egy jó kis szalonna, csak padlizsán, paradicsom meg fokhagyma, és pláne az uborka. Nagyon vágyok egy kis saját töltésű kolbászra, de disznó itt nincs, meg a kisüsti is hiányzik, mindig csak ez a raki, olyan az íze, mint valami szájvíznek. Ilyenkor jut eszembe drága Rasikám, meg a vejem, akivel olyan jól lehetett pálinkázni, nem tudom, mi lehet velük.

Internetet nem adtak, igaz, nem is tudnám kezelni, de mégis, nem tudom, mi történik a nagyvilágban, Gáspár hogyan van az egyházával, mit szólna, ha kaftánban látna, s nem tudom mi lehet Anikóval, dolgoznia kell-e szégyenszemre, s egyáltalán van-e még magyar haza, ahol talpaink egymásra léphetnek. Látta rajtam ez a Juszuf, a mahalle vezetője az elborulást, és elvitt egy futball meccsre, hogy felvidítson, de csak a rosszat tette azzal is. Nem voltam én otthon ilyenhez szokva, az a tömeg, az az ordítás, s nem húzódhattam a Lőrinccel a VIP hűvösébe. Láttam, hogy ezek futballoznak, hogy tele a stadionjuk, és ekkor értettem meg végleg, hogy idegen vagyok itt. Nincs mit szégyellni ezen, kiborultam, úgy kellett a kedves bácsiknak lefogni, de egy szuri után már jobban vagyok.

Így élek most, édes néném, várom soraidat. A híreket, van-e még NER, hol értik az egyazászlót is, vagy minden elveszett? Ölel: Mehmet Vicip Orbagan.

Fénymegvonás

A teremtő útjai kiismerhetetlenek. Így arra sincs épeszű magyarázat, hogyan kavarodott elém a prostisrácok névre hallgató tudományos szaklap, valamint Dörmögő Dömötör. Betűkből áll ez is, a magyaridők is, meg a Száz év magány is például. Érthetetlen egybeesés. Ezeknek a prostisrácoknak permanensen kurva nagy az önbizalma, bár a Pásztorok is rettegésben tartották a fél világot, az összes Nemecseket, aztán a végére csak belátták, hogy nem érdemlik meg a kakaót. Így megy ez.

Nem kéne foglalkozni ezzel, aztán meg mégis, mert azért még olyanra nem szólítottak fel, hogy takarodjak el nemcsak a barlangomból, a városomból meg a hazámból, hanem még Európából is, mert útjában vagyok a fasiszta csőcseléknek. Egy bizonyos Bálint Botond névre hallgató prosti, magyarán Orbán-kitartott eresztett meg egy gőzös elmélkedést, amelyben a felsőbbrendű ember, közkeletűbben árja vérszagú önbizalmával szidta az egész, rohadt, rajta kívül álló világot, nyeregben érezve immár magát.

Valami furcsa logikával és érthetetlen katyvasszal kente az összes kínját a Nyugatra, a liberálisokra, s tette mindezt úgy, hogy közben Faludy Gyuri bácsira hivatkozott, vele kurválkodott, aki az ilyen aljanépek miatt futott el ebből az országból kétszer is, és tenné ezt most is, ugyanis nem kapna szót. Az utolsó beszélgetésünkkor azt mondta nekem szegény: “Ha elnémítanak, harmadszor is elmegyek”. Most csak megmosná a legendás haját, és már indulna is, aztán nem kellene tőle újólag megkérdeznem, egyáltalán miért jött vissza.

Ez a bálintbotond egyébként tökön lövi magát, mert a “Pokolbéli víg napjaim”, amellyel alá óhajtja támasztani lázáros ideáit, meglehetős nagyrabecsüléssel és csodálattal beszél az arabokról, akiket, mint mohamedánokat, most ez a bálintbotond meg a csürhéje ki akar kergetni a világból. Velünk együtt, ezt el ne feledjük. Mert a betűk, amelyekkel dolgozik, a végére ilyen sorrendbe állnak össze: “Pedig csak akkor győzünk majd, ha az utolsó liberális az utolsó muszlimmal együtt takarodik ki Európából.”

Ezek a hangok, így összeolvasva kiadnak egy jelentést, amely hogy, hogysem, egybecseng az alapszar módosításával és a stopsorossal, amelyeket együtt miniszterügynök úr így méltatott: “Ez egy szép, kifinomult jogi munka, ami filozófiai mélységű kérdésekben is jó választ talál”. Ha őnéki az a filozófia, hogy embereket vegzál és bélyegez meg, az egy nagyon érdekes álláspont, amely a régi ideámat támasztja alá, hogy az Orbán egy hatalommániás, pszichopata aljaember, akinek hű szolgája a prostisrácok meg a többi szar.

Mindezek fényében, amelynek föntebb csak a peremét, a habját, és nem a mocskos mélységeit mutattam meg, elég érdekes Szájer et. vonyítása, miszerint Brüsszel már nyolc éve támadja rágalmakkal Magyarországot. Diktátoroknak nevezte azokat, akik másképp látják a világot, mint ők, de nem egyeztetett a főnökével, aki meg arról ábrándozott, hogy őt azért vegzálja Brüsszel, mert annyira sikeres, és irigylik. Totális káosz a manus, és mégis virulens. Mondjuk, ilyen talpnyalókkal nem egy vaszisztdasz a dolog.

Visszatérve azért még erre a bálintbotond nevű prostira, az a cuki a gyerekben, hogy lázárja szerint már az egész nyüves Európa olyan őrült, mint ő meg a gazdája, s hozzájuk, most, mint győztesekhez akarnak csatlakozni a báránybőrbe bújt farkas-liberálisok. Kész van a faszi teljesen, viszont kellően agresszív, azt meg kell hagyni. Ködülte agyának számos oka lehet, én azt feltételezem, hogy fényhiányban szenved. Ez, mint tudjuk, meglepő hatásokkal jár.

Gyengül az immunrendszer, fáj a fejünk, alvási és emésztési panaszaink vannak, és a végén ilyen baromságokat irkálunk, mint a bálintbotond prostiszolga. Szíve joga egyébként, ki nem szarja le a nyomorát, csak az a riasztó, hogy erősen addiktív a dolog, mert hogy, hogysem, a betűhalom végiben megjelentek a rajongói kommentek, hogy de jó ilyet olvashatni. Aztán csudálkozunk, hogy felhevült nyugdíjasok esernyővel kardozzák ki a másfajtájúakat az országból. Vagy várj, mégsem, hiszen ez a NER.

Mi, belgák

Rétvári et. valahogyan, mint a KDNP-nek dobott konc hozadéka, ott maradt a spiccen már megint. Ez persze nem azt jelenti, hogy megjött volna az esze, sőt, de ettől nekünk nem lesz jobb, illetve egészen rossz lesz, ha még lehet ilyen, mert belengi a levegőeget a tömjénszagú imbecillis vigyorgás. Tőle szokatlanul most nem termelési-győzelmi jelentést tett közzé, hanem búsult az egyszerű lélek.

Hiszen egy I. világháborús megemlékezés kapcsán mi más juthatott volna eszébe a szentfazéknak, mint az ukrán nyelvtörvény, mert ez úgy adja magát ebben a témakörben és kontextusban. A vezírnek meg kell felelni azonban. Momentán a Cinege utcán át a Kremlig kúsznak a szálak, s ha Ukrajnát köll basztatni, akkor ezt egy váci ünnepen is abszolváljuk töketlenül ugyan, de strammul.

Így gondolkozik a degenerált csinovnyik, és tetézi a baromságait azzal, hogy azt mondja bele a friss tavaszi szélbe, Ukrajna másodrendűnek tekinti egyes állampolgárait, ami kijelentést Rétvári szájából Kijevben le sem szarnak, engemet azonban például szíven ütött, mert kiderült, rám is gondolt – ha nem akart is -, meg tereád is én nyájasom.

Már ezzel a gesztussal is, hogy ez a bagázs szíve minden melegével, ha van olyan neki, határon túli véreink felé fordul, ami nemzeti színekbe bújtatott szavazatvásárlás csupán, és nem egyéb. Mint hírlik, az ukránok, akik Szabolcsba járnak szavazni, annyira lesznek másodrendű állampolgárok, hogyha a z’Orbán még sokáig veri a farkukkal a csalánt, akkor már egyáltalán állampolgárok sem lesznek, mert Kijevben is van kurázsi, viszont a Cinege utcában ilyen csak belső használatra akad.

Mindezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére odáig jutottunk, hogy törődésben, gondoskodásban a mi helyi kormányzó erőink elsőrendű állampolgárai a még mindig Trianontól sújtott külhoni népek, amit ők nem éreznek annyira, mint a határainkon belül rekedt mélymagyarok, akik részegen a Székely Himnuszt ordítják, és tele van nagymagyar matricával az összes BMW-jük. Ha ebbe őrültek bele, hát ebbe.

Belső használatra azonban elsőrendű még a NER számára az elkábított szavazógép, a kézcsókra járuló bambák, a savazó, rikító, esernyővel kardozó hadsereg, hétmillió magyar meg nincsen is. Ez a hétszer egymillió, ez másodrendű állampolgár, hogy Rétvári et. definíciójával éljünk, olyannyira, hogy például az ötös számú tagkönyv ezt az elkorcsosult tömeget vasvellával űzné ki Szűz Mária országából.

Pedig szerzett joguk, mint az ukránoknak az anyanyelvi oktatás, nekik, következésképp, mert a két halmaz ugyanaz, nekünk is van. Elsőrendűen az, hogy normális országban éljünk, ezt azonban nagyon régen elvették, sőt, ha J. A. fájó tömörítését használjuk zsinórmértékként, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, nos, azt is, összefoglalva tehát mindent.

Így ülünk itt a soha nem is volt kereszténydemokrácia álcája mögé bújtatott illiberalizmus – leánykori nevén diktatúra – kellős közepén, körülöttünk az igazmagyarokkal határon belül és kívül, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mi magunk vagyunk a belgák, akikről a történelem vérzivatarában szándékosan feledkeztek meg, mert minden tele van flamandokkal meg vallonokkal.

Azt nem gondolta volna a ‘zember, hogy a kommunizmus ellen folytatott harminc évnyi kitartó küzdelem ide torkollik, hogy a többség, aki belga, sorosista-kommunista lesz a saját hazájában, üldözendő csökevény, sőt, intellektuális és morális csőd, hogy Kövér et. szavait idézzük. Nem az ukránmagyarok a másodrendűek a saját hazájukban, nekik ott több joguk van, mint a nemfideszesnek idebent, ha már ehhez ragaszkodunk.

Sőt, hogy teljes és Rétvárinak tetsző legyen a diagnózis, az itteni hétmilliónak is elvették a nyelvét. Mert bármily furcsa is lehet a bájgúnárnak, a vezény-, és jelszavak böfögése nem Arany nyelve egyáltalán, de ilyen szemiotikai nyalánkságokat hiába is mondanánk a flamandoknak és a vallonoknak, mert ők csupán saját kínaiul tudnak, és azt is rosszul.