orbán viktor – Oldal 38

Karma

Három gonosz, ámde kellően meggondolatlan alak egy dél-afrikai vadrezervátumba érkezett rinocérosz-gyilkolászási szándékkal, s bár ne tették volna. Ilyet is gondolhatnának így utólag, danászva a késő minden kisöreg-szerű és féle slágert, ha lenne nekik ehhez torkuk. Olyanjuk azonban nincsen, mert csak egy fejet, ámde több megcsonkított testet és három pár tornacipőt találtak, miután oroszlánvacsoraként fejezték be földi pályafutásukat.

Nick Fox, a rezervátum guruja nem kárörvendően, de azért malíciózusan rossz döntésnek nevezte a hármak vadászási szándékát, amely lám, ide torkollott. De, hogy kinek az oldalán áll mégis, arra utal az a gyöngéd megjegyzése, amellyel az oroszlánokat a védelmezőiknek nevezte, egyben utalva arra, hogy szerencsés – vagy szerencsétlen, ez filozófiai gusztus kérdése – esetben eledel lesz a teremtés koronáiból, miközben sunnyogva járják a hadak útját.

Bár lányregények szerint az Isten mégsem erre teremtette volna az embert a maga képére és hasonlatosságára, ezt az egészet röhögve írja felül mégis Darwin bácsi, sőt, gonosz filozófusok is. Előbbi az evolúció, utóbbiak a létért való harc folyományának tudva be azt a törvényszerűséget, hogy a vadászból is lehet préda, de, hogy teljesen antropomorfizáljuk a történéseket, a forradalom is felfalja a saját gyermekeit, mint azt Vergniaud bácsi szíves közléséből tudjuk.

És hipp-hopp, máris itt vagyunk a Lajosnál, a Simicskánál. Ő szegény – esetleg szerencsétlen – szintén vadászási szándékkal volt itt a Magyarország nevű rezervátumban, és fölfalta őtet, mint a forradalom gyermekét az Orbán nevű oroszlán. Nem vagyunk mi Nick Foxok, hogy rossz döntésnek nevezzük a gecizős hadjáratot, de, mint utólag kiderült szintén az élet törvényeire utalva, az erősebb kutya baszik, ugye, Simicska meg így járt.

Hogy hogyan is valójában, az voltaképp titok. Az ő sagájában egyetlen bizonyosság van, nem kapta meg a selyemzsinórt, és még csak barátilag sem kérték arra, hogy miheztartás végett lője főbe magát. Esetleg elég lesz, ha csöndben és magányosan pusztul el, a vagyona töredéke is megmarad, azonban az még mindig több, mint amennyit bármely panelproli valaha el is tud képzelni, de ez irreleváns. A történetek itt, minálunk nem a plebsről és a plebsért szólnak, azok csak a díszlet a királydrámában, hordalék csupán.

Filozófiai és evolúciós szintről a hit tartományába emelve – bár nem a kereszténység vad védelmezőjeként, hanem annak ellenére inkább – a vadorzók, az oroszlánok, valamint a Simicska vs Orbán parabolát, mindkettőt a karma működéseként értelmezhetjük, ebből fakadóan törvényszerűnek is nevezhetők az események. Ez a karma rohadtul következetes, és – mint azt az Agymenők Rajesétől tudjuk – szinte newtoni pontosságú, azaz, minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár.

Továbbmenve a lenini úton, minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata. A karma nem jutalom vagy büntetés, hanem a következményeket kiváltó szigorú törvény. Ezzel bármennyire is fájó ezt elismerni, eljuthatunk annak belátásáig, hogy nemcsak az orvvadászok fölfalatása és Simicska taccsra tevése eleve elrendeltetett, hanem az is, hogy Orbán itt ül a nyakunkon.

Az ő léte és tevékenysége Kádárból, hátrébb haladva az időben Horthyból és Ferenc Jóskából eredeztethető, míg el nem jutunk az első egysejtűig. Vigasztaljon bennünket, ha vigasz, hogy a karma lerendezi őt is. Ha nem is ebben az életben, mert arra vajmi kevés az esély, de lesz ő még ázalékállatka, vagy ganajtúró bogár. Nem vagyok én Orbán Gáspár, hogy hirdessem az igét, mégis, Buddhában testvéreim, javasolom a világ sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság módján való szemléletét.

Ez esetben garanciát vállalok arra, hogy egy éven belül jóra is fordul minden, azzal az egy aprócska megszorítással, hogy galaktikus évben számolok. Ez az az idő, ami alatt a mi Napunk megkerüli a Tejút középpontját, és saccper kábé olyan kétszázötven millió földi évet kóstál. Kicsire azonban nem adunk, ülve az Atyának jobbján hörböljük a seritalt, amit Orbán töltöget mit parancsolsz édes gazdám hajlongással, és akkor kerekké válik a világ. Hacsaknem azzal a kurva Androméda köddel való karambol keresztbe nem tesz az egész mennyországnak.

Tetkó és toka

Orbán Viktor Mihály nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy az NKE friss, ropogós tisztjei közül – akik eztán már csak érte élnek és halnak – csak egy olyan akadt, aki nem volt száz százalékban NER-kompatibilisen egyenszürke, de ez még nem zavarta őtet, mert még nem tart ott az agyának az evolúciója, de majd Isten és a kemikáliák segítségével meglesz az is.

Bocsánatminiszterelnökúr (Patyi) András, rektor és csalásügyi mindenessel lépkedtek az új húsok előtt, mindeközben pedig miniszterügynök úr elégedetten csettintett a duci ujjaival, és kifejezte gyermeki örömét, hogy: „Egy tetovált volt. Mindegy, én csak egyet láttam, egy tetovált volt. De a többi rendben volt.” – Ahogyan a gazda tekint szerteszéjjel a nyájon, s hizlalja szeme a jószágot, vagy még szaporítja is.

Hat évvel ezelőtt, amikor katonákat stírölt az ő szemével, akkor is megállapította, ki a nyalka huszár, ki meg nem. A kövérség sem tetszik neki, azóta tudjuk: “Jól néznek ki a legényeink, jól néznek ki. Nincs köztük kövér, az a halálom, pocakos tábornokok velünk gyalogolnának, nagyon jól néznek ki.” – Ha kocsmában volnánk, stílszerűen vethetnénk a szemére, hogy nézzé má’ magadra, baszki, de nem vagyunk ilyen vendéglátóipari egységben, ám még lehetünk.

E két megállapításból viszont kibontakozik az az ideális embertípus, amely miniszterügynök úr szíve szottya, s akkor ilyen lesz a magyar tenyészbika archetípusa. Mert olyan lehetőségek vannak, hogy dagadt és kivarrt, ez nem menő. Lehet dagadt és sima bőrű, ez sem. Aztán sovány és tetkós, essejó, végül a kákabélű és makulátlan bürkéjű egyed, na, ő a jó elvtárs, ezek szerint.

Fejlődhet még, milyen külső jegyek legyenek jellemzőek a magyar fajra, persze a piros pöttyös seggen kívül. Ezek: a szőke haj, kék szem, megfelelő magasság (minimum száznyolcvanöt), valamint az előírt fejforma, amit tolóméterrel lehet vizsgálni. Az ilyenek aztán a nemzeti tenyészprogram részei lesznek, s ha akad még a migráncsok által meg nem rontott szűz, ezeknek fogja széttenni a lábát.

Egyébként folyik a Párt megtisztítása is. Gondoljunk csak bele, hogy a Dájcstomi, bármekkora barom is a számtalan anyától született szőlőfürtnyi kölkével, meg a szétszívott agyával, akármennyire is szétesőben van, de azért ott bizsereg benne valami a szabadságból mégis. Ezzel szemben egy Gulyás Gergely a sas szemeivel, keményítő szagú kérlelhetetlenségével, mindig frissen borotválva az élcsapat mintapéldánya már.

Az ilyen érzés nélküli robotok ideje jött el, s mint az látható, a közszolgáknak, honvédeknek meg mindenféle alakoknak, akik az orbáni hatalom támaszai lesznek, nem elég, ha az agyuk mosott, már a bőrüknek is annak kell lennie. Innen látszik, hogy a rezsim berendezkedett, ügyel a részletekre és az egységes arculatra is SS-i módon szinte.

Ebbe a sorba a futballisták, akik egyetlenünk szívének hatalmas szottyai, nem tudom, hogyan férnek bele. Ők ugye, mint megtudhattuk, a hazaszeretet szimbólumai, s olyik úgy szét van varrva, hogy alig látszik ki az ember, mondhatni, a festék tartja össze, mint egy rossz Ladát, vagy Skodát a békeidőkben. Érzem itt a bazi nagy ellentmondást, ám a kövérséggel sincsen ez másként.

Például vegyük a húszezer éves Willendorfi Vénuszt a nagy hasával, farával és labdányi csöcseivel. Ő nemcsak a termékenység, hanem a jólét szimbóluma is egyben, s ez a két állapot egyetlenünknek oly igen kívánatos, nemzeti program szinte. Főleg a szaporodási része, ez egyértelműen, ezt még mindenki űzheti, később már nem biztos, a zabálás öröme viszont a kiváltságosoké most is. A rendszer tehát működik.

De nézhetnénk a tetkót akár, amely eredetileg törzsi és rangjelzés is volt, Polinéziában az öreg előkelőkön már alig maradt szabad bőrfelület. Ilyképpen valaha az volt az ideális, ha dagadt volt a delikvens, és szét volt varrva, ami épp ellenkezője miniszterügynök úr ideális embertípusának. De nem azért, mert ez már az atomkor, hanem, mert gyerekkorában, az avas szagú parasztudvaron a párttitkár apukája ezt verte bele.

De ha már ez az atom, akkor meg eszembe jut a drága Kim Jong Un a rakétáival meg a Trump haverjával. De ez a Trump, ez csak jelenthet Denis Rodman-nek, a Chicago Bulls valahai erőcsatárának a millió NBA bajnoki gyűrűjével, aki vénségére akkora cimborája lett a diktátornak, hogy a ferdeszemű a tenyeréből eszik. Ilyképp nagyobb a hatalma, mint Trumpnak, akitől viszont a mi zsebdiktátorunk hugyozik állva.

Nos, emberek, ez a Rodman – képen mutatom – totálisan szét van varrva, karika lóg az orrából meg a füléből, sőt, olykor tűsarkút és női ruhát hord, amitől a mi egyetlenünk szívszélhűdést kapna. Sőt, migráncsos színe van. Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a világ nem úgy jó és ferde, mint ahogyan azt Orbán elképzeli, továbbá, hogy a szemétdombján ugyan lehet kakas, de csak egy piti pöcsfej mégis. Ezt tartsuk szem előtt mindenképp, miközben puskaporunk szárazságát óvjuk.

Kampec dolores LXXIX. – Bűn, ha van

– Ez meg mi a retket karattyol itt? – Ezt a kérdést tette fel az egyik traktorista a sarokban csak úgy magának, miközben úgy nézte a teleképet, hogy a szeme egy damilon lógott a hóna alatt, és mégis tudott pislogni. Erre a földöntúli jelenetre ébredett Béla, amikor visszatért a gyerekkorából, kelepelő gólyák, ordítozó békák, és a nagyapja bősz, méterrudas haragja elől a régi falusi iskolából, ide, az örök kocsmába, ami voltaképp ugyanolyan álomszerű volt, mint az agya likacsos mélye, és lelkének éjfekete sötétje. A Nap szenvtelenül sütött be, át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt a traktorista arcára, aki ettől olyan lett, mint a frissen szántott föld, a szeme helyéről, a megmaradt lukból csimaszok másztak elő, és az orra végiben egy veréb illegette magát.

Amióta szünet nélkül rúgták a labdát a dobozban, idekint megállt az idő. Vagy körben forgott inkább, zakatolva ismételve magát szakértésekkel, reklámokkal, mondván és sugallva, zabálj csipszet, szopjál kólát, és vegyél kölcsönt fűnyíróra. Csak az egy perc gyűlöletek vittek ritmust a monotóniába, úgy mormolva a litániát mindig visszatérve, mint egy elfuserált kakukkos óra. Most is, az ifjú traktorista, aki mégis úgy nézett ki, mint a saját múmiája, csak kevesebb foggal, mint a fáraók, azért beszélt karattyolásról és retekről, mert a bíró alig is fújta le a meccset, a győztesek még el sem sírták magukat vagy rázták az öklüket gusztus szerint, már ott állt a dobozban egy nő valószínűtlenül keresztbe rakott lábakkal, hogy majdnem föl is borult, és folytak ki belőle a migráncsok, sorosok, orbánok és némethszilárdok olyan kérlelhetetlenül, mint a halál bizonyossága, és annyira feleslegesen is teljesen.

A traktorista fogta a szemét, letépte a damilról és visszagyömte a lukba, ahová a teremtő rakta valamely elfuserált napon, amikor még ő sem tudta, milyen hiábavalóságot gyúrt össze sárból és mocsokból, hogy milyen szemetjét az időnek. Ha élt még volna ez a teremtő, elszégyelli magát bizonyosan, de már rég megmurdelt. Elütötte egy villamos, aztán villám csapott belé, és az utolsó, hetedik életét egészen mókásan egy torkán akadt szőlőszemtől veszítette el, miközben hasonképpen guvadtak a szemei, mint a traktorista polgártársnak most a meccstől. Az ürdüng pedig jót röhögött, beleült a trónusba, ami törte a csontos seggét, de ennyi kényelmetlenség megérte, hogy azt csinál már, amit csak akar. Ez volt az a pillanat, amikor Felcsúton felsírt egy csecsemő, és a Viktor nevet kapta az apja után, csak külföldiül.

Egyébként ez volt az a nap is, amikor elhervadtak a csillagok, és végleg lekonyult Buddha füle. Csak a hiábavaló mosolya maradt, mert ő sem tudta, hogy a jó sohasem győzhet, s őt magát is csattogó fogú szörnyek robbantják majd cafatokká, mint faragott szobrot, és mindent megül a gyalázat, ami ott szivárgott a kocsma falának lukain, ráült a fröccsök urának feje búbjára, és szemtelenül vihogott, akárha Pompom. Ez történt a világgal nyolc év alatt, és senki nem tudta, hol lehet a vége, az egész falu olyan lett, mint egy elfuserált panoptikum, viaszos arccal néztek benne a népek mind, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök és a bánatos melegítősök is. Viaszgyerekek dübörögtek csontból faragott rollerekkel, és a templom harangja vattalabdacsokat okádott, amint hirdette a gyalázatot.

A retkeket emlegető polgártárs kért még egy fröccsöt gyorsítóval, hogy a mája majd a gatyája fölött türemkedjen a napfényre, s amint a billegő nő az utolsó hajót, az utolsó okádást is megmutatta, és biztatott mindenkit, hogy hamarosan újra jelentkezik, mint valami rugóra járó papagáj, a telekép másféle migráncsokkal lett tele megint, olyik a pályán futkorászott, festett arcú honfitársai pedig ezrével püfölték a dobokat a szivárványos köntöseikben, táncikáltak, mint a bálozók, amikor beütött a mennykő. A retkeket emlegető polgártárs ugyanis kiköpött és majmoknak nevezte őket, s bár ne tette volna. Ettől Béla egy pillanat alatt élénkült meg, mintha új elemet kapott volna a seggébe, s nem tudta, honnan tért belé vissza ifjúkorának ereje, de fogta ezt a polgártársat, és, tisztesség ne essék szólván, kihajította az ablakon.

A fülsiketítő csörömpölés közben szállt a polgártárs a levegőégen, kalimpált, de repülni ő nem tudott, így bánatos arccal, mint valami gyomorbajos és menstruáló Szűz Mária, úgy landolt a Szentháromság szobor tövében, épp a közmunkások csámpás lábai előtt. S ami a leglehangolóbb, nem tudta, mért került oda, mi az, ami Bélából kicsalta az állatot, ami pedig jól elbújt benne. – Majmok mi? A kurva anyád. – Ezt ordította utána Béla búcsúzó üzenetként, s ahogy a polgártárs seperte magáról a szilánkokat, még csak föl sem háborodott, mert tényleg nem tudta, mi a bűne. – Hülye ez – Így magyarázott a közmunkásoknak, akiknek a nyolc évi sertepertélés annyira elvette már az eszét, hogy azt hitték, valami szent pottyant alá az égből, s hogy ez egészen bizonyos legyen, a harang is megszólalt, és nem vattalabdacsok, hanem gőz formájában pöfögte ki magából a gonosz leheletét, totális bávaságot bocsátva a falura, s visszavonhatatlanul.

Nemzeti húgyszag

Szép nap köszönt hamarosan a Fidesz-es legendáriumban, s lassan már a történelemben is a csak “Kossuth térieknek” nevezett igazmagyarok közül egészen pontosan százhúszra, akik, mint az ismeretes, 2006-ban, aztán még sokáig széthugyozták és szarták a placcot, máma azonban a “gyurcsányi erőszak áldozatai”, s mint ilyeneknek, az Igazságügyi Minisztérium fejenként kétszázhetvenezer forintot fizet nekik Mari néni konyhapénzéből az akkor elszenvedett sérelmeik miatt.

Nemzeti kormányunk gondoskodik nemzeti gyermekeiről, mondhatni, nem hagyja őket az út szélén. Ugyan nem az elesett, tolószékes, éhező, fázó, homlessz és mindenfajta élhetetlen alakokról, akik annyit is érnek a központi vezérlő filozófia szerint, á, dehogy. Hanem a harcosokról, akik, amikor szólít a haza, tűzhelyet és családot tökösen odahagyva indulnak védeni a hont, így hát, helyben is vagyunk egyből, már megéri fasisztának lenni is. Illetve botorság, csak annak éri meg lenni már ebben az országban.

Ez az összesen harminckétmillió egyre romló forint egy elvetélt puccs utóvédharcának ára és jutalma. Megérdemlik, benne voltak a fősodorban. Mint tudjuk, Orbán Viktor Mihály, aki már akkor is igen-nagyon óhajtotta a hatalmat, velük együtt puccsolt, illetve az is tudvalévő, hogy ő állt az egész hátterében. Ultimátumot is adott az akkori kormánynak, hogy monnyonle, és a Fidesz is ott tutult a téren más hősökkel együtt. Ezek a hősök aztán életvitelszerűen maradtak a téren, és megülte azt a nemzeti húgyszag.

A Kossuth tér szétpisálása lett a nemzetépítő erő a Fidesz-es legendáriumban, s kis idő múlva, amikor már teljesen átírják a történelmet, a kicsi kis orbánjugendek hős forradalmárként tanulnak róluk két lövészet, három hittan és négy testnevelés óra között. Még később, a Pesti Srácok mintájára elnyerik a Parlamenti Jampecek hősi nevet, és honlap indul a nevükkel, rovásírással. Az ilyen hülyeségeket csak a mélységes undor íratja velem, bocsássatok meg, de még az is lehet, hogy vátesz vagyok, és bár ne lennék.

Mindemellett a zsebpénz kifizetése után kitüntetés is járhatna igazán. Abban az országban, ahol egy Németh Szilárd a maga szellemi képességeivel és prosztóságával “Prokop Péter díj”-at kap azzal az indoklással, hogy az ő lehengerlő személyisége “közízlést formáló erő”, a tér forradalmi széthugyozása minimum egy Jászai-díj, de mindenféle bayeri kereszt meg az elképzelhető minimum. Most csak kicsit zokogok, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Ámde arra már inkább, hogy, mint az ismeretes, a “Kossuth tériek” szellemiségének köszönhetően immár harmadszor riszálhatja a torkunkat egy csorba, de azért rozsdás késsel Orbán Viktor Mihály, s most értünk el odáig, hogy sem gyülekezni, sem homlesszkedni nem lehet már. Ergo, ha volna is késztetés a mai időben a népekben, hogy a térre költözzenek puccsista szándékkal, az már nem megy. Ez a hatalom fél ugyanis, és bárcsak az akkori is ezt tette volna, s O. V. M.-et, mint ahogyan az történt valójában, az államhatalom megdöntésének kísérlete okán vitték volna zacskót ragasztgatni. Ilyet azonban ők nem tettek, csak nézték szótlanul, ahogyan permanensen pofánköpi őket.

Ilyen töketlen ez a liberális hatalom, képtelen megvédeni magát. A német bajuszost is a “Sörpuccs” után szanatóriumba küldték, ahol a hülye Hessnek lediktálta a Mein Kampfot, majd kis idő múlva annak szellemében vágta el azok torkát, akik elnézőek voltak vele. Nálunk is, ma már nem lehetne a téren táborozni. Egyrészt, egy szerelmespár is forradalmi csoportosulásnak számít, másrészt meg hetekig sem lehetne ott tutulni, mert életvitelszerű nem otthon levés volna. Így válik homlessz a tiltakozóból.

Hogy még jobban elmenjen a kedvünk az élettől, emlékezzünk arra, hogy amikor volt még Alkotmánybíróság, tehát a gyurcsányi terror alatt, a talárosok alkotmányellenesnek nyilvánították a Fővárosi Önkormányzat 2006. október 26-i rendeletmódosítását, amely közterület-használati engedélyhez kötötte volna az építmények, berendezések, valamint járművek elhelyezését politikai rendezvényeken; illetve önkormányzati engedélytől tette volna függővé, hogy fővárosi közterületen többek közt színpadi és hangosító berendezéseket állíthassanak fel. Döntöttek a bírák, mehetett a buli és haligali.

Ilyen is volt, most meg nincs ilyen. Bár Alkotmány sincs, se köztársaság, se semmi. Gyülekezni nem lehet, tüntetni nem lehet, szegénynek lenni sem lehet. Tizenkét év alatt megvalósult a tökéletes fasiszta állam, amely húgyszagban született, és még mindig az lengi be annak ellenére, hogy a teret átépítették, és dolomit üli meg kiégett fű helyett. És az, hogy az akkori fostosok ma kártérítést kapnak nemzeti hősként, annak a tehetetlen és beszari hatalomnak a bűne, amely ma, ellenzékben ugyanolyan mamlasz, és hagyja, hogy pofán hugyozzák. És a többséggel együtt, ezt el ne feledjük.

Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy “a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. “Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.

Gombócfilozófia

Móricznál, a Tragédiában Kis János módszeresen, erős elszánással, mintegy bosszúként akarja kienni a vagyonából a tehetősebbet a butaság masszív bátorságával, és bele is hal természetesen. Torkán akad a gombóc ugyanis. „Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember.” – így jellemzi elbukó hősét az író, mert többet mondania róla nem kell. Kis János lelkére így ül a kora. 1909-et írtunk akkor, amikor a novella papírra vetődött, éppen készült kitántorogni másfél millió emberünk, és azóta voltaképp semmi sem változott.

Csurig van Kis Jánosokkal az ország, csak igyekeznek letagadni őket. Nem is etetnek senkit, hogy beleszakadjon a gombóc-zabálásba, inkább megfagyni hagyják, vagy börtönbe zárják, mielőtt ilyen illetlenség történne a frissen térkövezett tereken, a kiirtott fák hiátusában heverészve. Balog páter sem gombócot, hanem fürjtojásos libamájat szolgált fel a homlessz-gyermekeknek, akik azonban nem voltak annyira fejlettek ideológiailag, hogy el akarják enni az összes pénzét, mert a világ, amelyben élünk, már csak ilyen hamis. Ez a NER, ebben kifinomultabb a szenvedés, nem olyan kétségbeesetten gyomorból érkező, mint Móricznál, pedig ugyanaz.

Ugyanekkor, tehát a valós időben, azaz máma, a kínai Chendungban egy étterem egy hét alatt ment tönkre, pedig csurig volt vendéggel. A tulajdonos akciót hirdetett: egy tizennyolc dolláros tagságiért a vásárló egész hónapban korlátlanul ehetett az étteremben. Óriási sikere lett az ötletnek, naponta ötszáz vendégük lett, június 11-re már tizenötezer dollárt kerestek, de hirtelen hetvenhatezer dolláros adósságuk is keletkezett, és másnapra be kellett zárniuk. A vendégek ugyanis másoknak is odaadták a tagságijukat, így egy jeggyel többen is annyit ehettek, amennyit csak akartak. Mások pedig nem álltak meg az evésnél, hanem összecsomagolták és zsákokban vitték haza az ételt.

Mert az ember telhetetlen állatfajta, és gonosz is persze, csak nem tudni, a lélek melyik zugában lakozik az egyik, illetve a másik. De olykor lelke sincsen neki, amiről számtalan megalázott és megszomorított tudna érdekfeszítő előadást tartani. Mészáros Lőrincről nem tudjuk, gonosz-e, az mindenképpen bizonyos azonban, hogy telhetetlennek mondható. Vagy azt sem tudja, mi folyik körülötte, csak rángatják a madzagját. Ennek ellenére róla derült ki, hogy gazdagabb immár az angol királynőnél is, pedig neki a famíliája az idők kezdete óta teszi félre az aprót a párnacihába, a Bözsi mégis csak jelenthet a mi Lőrincünknek, mert Magyarország jobban teljesít.

Ez egy sajátos hely a világban, ez a mi buborékhazánk, itt mindig másképpen történnek a dolgok. Móricz is, amikor megírta a Tragédiát, akkor ért el Zola letűnt naturalizmusához, istenített Petőfink meg, az ő népiességével akkor állt elő, amikor Baudelaire abszintba ájult bele a szimbolizmust nyögve. Irodalmunk, mint ahogyan az egész ország, fáziskésésben volt, amiből az írást a Nyugat kiráncigálta, s ezért utálták is a szabolcskamihályok, az ország enbloc azonban úgy maradt, belesüppedve a megkésett feudalizmusba, és voltaképp most is ott van. Most folyik az eredeti tőkefelhalmozás, de magyarosan, irányítottan és féktelenül. Nem a teljesítmény és munka számít, hanem a veszedelmes viszonyok.

És itt érünk körbe, és itt kell feltennünk a kérdést, hogy ez a Lőrinc mért ilyen gátlástalan étvágyú egy alak. Biológiai oka lehet, olyasmi, mint az evésfüggőség. Ennek oka brit tudósok szerint az, hogy a magas kalóriatartalmú ételek a dohányzáshoz vagy a kábítószerekhez hasonló függőséget okoznak. A szalonnát és csokoládét fogyasztó patkányok vizsgálata arra utal, hogy a kényszeres evés hátterében a drogfüggőknél már igazolt agyi jutalomhiány áll. Ez igaz lehet, az Agymenőkben is elhangzik, igaz, más megközelítésből a telhetetlenség magyarázata. Az okosok azt mondják, ha egy patkánynak elektródák segítségével orgazmust lehet okozni, s ezt egy gombbal irányíthatja, addig nyomja, míg éhen nem hal.

És bármennyire furcsa is, most, Baudelaire-el, az Agymenőkkel, Móricz-cal és a chendungi étteremmel el is érkeztünk a NER leglényegéhez, és ahhoz, mért fog mindenképpen elbukni. Törvényszerű ez, ha látjuk, az étterem is becsődölt a gátlástalan fosztogatástól, és így jár majd magyar hazánk is. Mikor elfogy a gombóc, mert már nem lesz mit osztani, ezek a mai Kis Jánosok elkezdik kizabálni a másikat a vagyonából, és totális lesz az anarchia meg a káosz, mert a telhetetlenség nem ismer határokat. Bele is halnak majd sokan, ami viszont lehangoló, hogy először nem a mészároslőrincek, hanem te meg én. Ez ellen nem lehet mit tenni, az Univerzum tele van kőkemény törvényekkel, amelyeket lehetetlen legyőzni. Csak a karmában bízhatunk, hogy a dolgok kiegyenlítődnek végül. Ebben a játékban Orbán varangyosbéka lesz, te pedig nagyfarkú milliárdos esetleg. Ezt nevezik gombócfilozófiának, eredete Li Taj Póig nyúlik vissza.

Rogyasztás

Az internet kegyetlen közössége ismét szájára vette miniszterügynök urat – közkeletűbben O. V. -, és rajta élcelődött illetlen módon. De nem azért, amit tett, hanem, azért, amilyen. Ez infantilis tempó, és mégis jogos. Mert, ha púpja volna, mint III. Richárdnak, vagy húzná a lábát, mint Cipolla, netalán reszketne a keze, mint az Adolfnak a vége felé, ahogyan jobbjával a halálba küldött tíz éves hugyosok buksiját simogatta, a balja meg a háta megett ugrált megállíthatatlanul, nos, az ilyeneken megesik az ember szíve, és nem vihog rajta, mert a sors akarta így, és nem a kiröhögött delikvens akármilyen gyengeségei, ugye.

Ellenben, ha az ország ura, Európa leendő cárja, valamint atyaisten olyan ruházatban fotózkodik, mintha egy vak komondor szájából cibálta volna elő, és pláne az egész alkatából az tetszik ki, hogy egy fékezhetetlen zabagép, aki a szemünk előtt csúszik és folyik szét, akkor némi malíciával megengedhető, bár nem támogatandó a rajta való szörnyülködés. Hiszen sorsának mégis csak maga a kovácsa, annak is ő lesz az oka, ha majdan menekülnie kell az egyenes kaszák elől. Azt is magának köszönheti, mint ezt is, hogy elhájasodott már a szíve is neki. És a nagyközönségnek ennek ellenére a harmonikás gatyáján akad meg a szeme, és igaza is van, böszmén néz ki, bizony. Mégis: kicsi is, hibás is, de a miénk.

Bűnös, ha van ebben a skandalumban, az csak az Anikó asszony lehet, hogy elengedi szegényt ilyen hacukában, pláne jól szituált emberek közé, és a világ szeme elé. Nem szereti az az urát, vagy más okok vannak. Olyan például, hogy a szállás.hu-ról nem a vasalós, hanem a dobókockás opciót választotta, vagy csak időhiányban szenved. Tudjuk róla, hogy, mint minden försztlédi az univerzumban, a jótékonykodás tölti ki az összes percét. Ám, mivelhogy szegénység már évek óta nincsen, és a hajléktalanokat is megszüntette az ura törvényileg, a becses ideje – most már, hogy a gyerekek is lassan, mind az összes a saját lábukat tapodják -, csakis a szőlők, földek, rétek és kastélyok igazgatásában múlhat el.

Hogy ilyen gatyában engedi az urát emberek közé, azt mutatja, mérhetetlenül sok a dolga. Le is fogyott szegény, összeaszott, mint egy rossz szőlőszem, tisztára mazsola az ő Manócskájának. Vagy vehetnénk a Récsölt is, aki már divatguru, készül meghódítani a New York-London-Milánó tengelyt, mégsem szól rá az apjára, hogy fater, de nagyon hülyén nézel ki. De az is lehet, hogy még meg is lapogatta a hátát, hogy jóvan aptya, és elégedett vele. Ez is módozat, mert amikor Dubajozott a saját bejáratú urával, hogy az ország sorsáról tárgyaljanak, az is éppen ilyen kajlán nézett ki. Ilyen megközelítésből jogos az internet népének elszörnyedése és vigyora, ámde csöppet sem tudományos alaposságú.

Mert vegyünk csak egy jónevű, ámde sorosilag romlott orgánumot, amelynek részeges-bölcsész újságírója meglátva a képet, amelyen miniszterügynök úr sajátosan rogyasztott gatyában ácsorog, s hogy az ülepe nem lóg ki, az csak a fotózás előnyös szögének köszönhető, nos, ez alapján ez a slapaj fölmentette őtet a gengszterizmus vádja alól, holott tudvalévő, hogy keresztapa ő, s megengedően gengszterrapernek nevezte. Nagy tévedés és hiba. Ilyen migráncsos és kozmopolita műfajtól ő menekül, talpai egymásra lépnek csupán, vagy esetleg harci indulókra andalodik el. A megfejtés máshol van, mint az élet is.

Most, hogy Kásler miniszter és fősámán az egész magyar közgondolkodást, tudományos életet és gyógyítást az okkultizmus irányába pezsdítette el, ideje, hogy a szintén ebben utazó valahai barom, a nagy Cesare Lombroso munkássága alapján ítéljem meg miniszterügynök úr fizimiskáját, küllemét, és vonjak le messze mutató következtetéseket. Lombroso úr szerint vannak született bűnözők, akik valamilyen visszatérést jelentenek egy korai, primitív embertípushoz, amit a majmokra vagy alsóbb rendű főemlősökre emlékeztető fizikai vonások jellemeznek. Én magam ennek boncolgatásába nem mennék bele, mert nem vagyok náci, mint vizsgálatom tárgya. Ámde a hülye olasz más agymacskájával már megengedőbb vagyok.

A született bűnözők mellett leírta ugyanis a „kriminaloidokat”, akik lehetnek alkalmi bűnelkövetők, szenvedély miatt bűnözők, morális idióták és bűntettes epilepsziások. Itt már kapisgál valamit, a végkövetkeztetést azonban mindenkinek a gusztusára és belátására bízom. A magam részéről – mint már évtizedek óta kitartóan – azon a meggyőződésen vagyok, hogy miniszterügynök úr egy elfuserált, félművelt, ebből fakadóan bunkó, pszichopata hatalommániás parasztgyerek. És a rogyasztott gatyája csak annyit mutat, hogy nem való abba a klubba, ahová befogadták, mert belehugyozik a zongorába, és ellopja az asztalról az ezüstöt. A magyarok tragédiája, hogy ettől pisálnak állva, visítoznak és csókolgatják a kezeit. De hát, soha nem voltunk az a nyerő típus.

Bözsi is elmegy

Vállalható, hogy a jómagyar miniszterek fizetése akár kerek ötmillió is legyen. Ha ezt Gulyás Gergely állítja, akkor minden bizonnyal úgy is van. Még akkor is, ha egyetlenünk, amikor először kábult bele a kétharmadjába, azaz, 2010-ben, azt mondta: „Nem tarthatom elfogadhatónak, hogy miközben az ország komoly kihívásokkal néz szembe, ma ezeknél az intézményeknél előfordulnak havi négy-öt, sőt esetenként hétmillió forintos fizetések is.”

Ez olyan régen volt, hogy már csak az internet madzagjai emlékeznek rá, valamint pár elvetemült. Következésképp nem is érdekes, magyarán, le van szarva, mint minden, amit a kedves vezető amúgy kinyilatkoztat szavazatszedési szándékkal, mert a lényeges dolgok a saját rezgő fejében, de mindenképpen suttyomban történnek. Ezt a sejtést erősíti, hogy kormányülésről hangfelvétel immár nem készíthető, és a plebs annyit tudhat meg belőle, amennyit Orbán Viktor Mihály jónak tart. A végső megoldás részleteit sem közölte a Wölkischer Beobachter, mint az tudvalévő.

Itt, minálunk is azt mesél minden ilyen médiaizé csak, amire a legfelsőbb szinten rábólintanak. Ez okozhatja, hogy bár a TV2 tényleg egy ocsmány szarhalommá vált Vajna parókás irányítása alatt, és mégsem elég büdös, meg drága is, ezért lehet, a gázszerelőhöz lesz átcsoportosítva. Erről maga O. V. M. dönt majd, mint ahogyan a miniszterek fizetését is ő szabja meg pofára nézvést, vagy nem tudhatni, milyen vezérlő eszme által. Egyébként föltehetnénk azt a kérdést is, hogy egy miniszterelnöknek mi a redves köze van egy magántévé dolgaihoz, de ez Orbánia, ilyen mélázás tehát fölösleges és értelmetlen.

Ebben az államformában a miniszterelnöknek mindenhez köze van. Ahhoz is, hogy az alattvalónak hogyan áll a füle, lekonyul-e a farka, vagy van-e menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. Ilyen szisztémában az is csak rajta múlt, hogy a SZÉP kártyán kívül az összes többi cafetériát szarrá adóztatják. Hogy a saját lábon álló Récsöl a divaton kívül az idegenforgalomban is utazik, ez mindjárt érthető. Meg a sleppnek is ölég sok szállodája van, kérdés tehát e téren már nincsen is. Hogy a jómunkásember emiatt szívja a csöcsöt, azt meg ki nem szarja le, ugye, polgártársak? A lényeg, hogy javul a statisztika, amivel lehet az ősmagyar mellet döngetni.

Mert a munkaadóban több emberség van, mint az amúgy szolga jelentésű miniszterekben, pláne a prime előtagúban, ezért például a Bözsi utalványra fordított lóvé beépülhet a fizetésbe. Igaz, így a keményen dolgozó kisember veszíthet pár tízezret, mégis az jön ki, hogy nőtt a fizetése. Na, ugye. Viszont most én személy szerint elkezdek aggódni a nyugdíjasokért. Ha a Bözsi az ilyen varázslások miatt megszűnik, választások előtt nem lesz mivel lefizetni őket. Bár, ha négy év múlva esetleg még lesz ilyen fölösleges tortúra és színjáték, kaphatnak Viktor utalványt is, semmi sem lehetetlen.

Vagy minden számít, semmi sem használ, mint azt az A. E. Bizottság tánczenekar tudta már Kádár alatt, tehát, mintha most. Viszont teljesen fölösleges itt a hatalmon lévőket ócsárolni kizárólag, amikor az oda igyekvők sem különbek. A Jobbik például azt a pénzt, amelyet hívei arra adtak, hogy kifizesse a büntetését, kampányra baszta el, azt gondolván, a húsosfazék közelébe jutva nem lesz gond, aztán meg lett. Nem nekik fütyöl az a kurva madár, se lóvé, se semmi. De az MSZP-s Molnár Gyula is csak hasra ütve utalgatott volna a Fodor-féle társulatnak milliókat. Mindebből az látszik, hogy utánam az özönvíz állapot volt itt. Aztán most, hogy tényleg végigsöpör az országon a szennyes ár, totális a nihil.

Mindennek vége, úgy tűnik, és még Bözsi is elmegy.

Gatyamadzag

Mennyire megnyugtató már, hogy a világ ilyen egyszerű. Szavakkal, akarattal és szavazós gombokkal az összes gond elintézhető, minden más csak káprázat: a korgó gyomor, a lukas gatya, meg a lefagyott lábujj is. Ez főleg. Ebben a képeskönyvben, az üveghegy sötét oldalán, a kurta farkú kismalac rogyadozó óljában, a ganyészagban egy biztos, fix pont akad, amellyel ki lehet mozdítani a Földet, ami beleragadt Isten tenyerébe, s ez a Fidesz, csakis.

Hová is lennénk nélküle, amikor egyetlenünk gyámsága hiányában vak komondorként kóborolnánk a kereszténység nélküli sivatagban, kultúra, Németh Szilárd megnyugtató bölcsessége és Kásler professzor megtartó ereje nélkül. Ha most azt hiszed, hogy szórakozok, akkor tévedni tetszel. Úgy vagyok, mint valahai keresztapám malaca, aki, miután elvágták a torkát, csak vonaglott, és az a böszme azzal vigasztalt, most sír a legjobban, én meg néztem négyéves, könnyes szemekkel.

Ez száz éve volt, a Fidesz viszont most van. Tegnap a szavazógombbal betiltatott a hajléktalanság, és az huss, az éjszaka folyamán, de szerencsésebb helyeken már napnyugta előtt meg is szűnt. Ilyen egyszerű a világ, amely a fasizmus szögletes, fekete-fehér, lőporszagú és lábdobogástól hangos alakját öltötte épp fel, ritmikus tapsok közepette. Ez a formula, mint az tudvalévő, szereti rendben tudni a dolgokat, katonásan, ütemre.

Amikor tegnap bizonyossá vált, hogy a hajléktalanság száműzése mellett ki is jelölték törvényileg az üldözendő magyar polgártársakat, mindközönségesen akárkit, aki más, mint ők, vagy csak a házmesternek nem szimpatikus, nos, ebben a tisztítótűzben már föl sem tűnt, hogy Pártunk, Kormányunk és a kedves vezető ezzel párhuzamosan mintegy azt is tudatta, hogy a férfiakkal is nemzeti konzultálni fog gyerekgyártásilag. Úgy vélik, hogy nem elég kemény tökű a jódógos jómunkás, jómagyar ember.

Mindenféle embertelen rendszer szereti tudni, mit csinál az alattvaló, és azt is nagyon, hogy mit gondol róla. Ezen túl óhatatlan vágya megmondani azt, mit tegyen a szavazógép, mert ő nem tudja, mi a jó neki, ellenben a hivatal az meg igen. Eleddig a nők bugyogójában matattak soha el nem múló buzgalommal, most már a férfiak gatyamadzagját is megoldják, megemelik a tökeiket, és lágyan birizgálják, hogy jó magyar spermát termeljen.

Erről megkérdezhették volna szakértő Simicskát, de ő egyelőre még a sarokban térdepel, viszont nézeget hátra, a főnéni felé, és várja jutalomfalatot, mert már okos kisfiú ő. Visszatérve erre a mi dolgunkra azonban, az elkövetkezendő nemzeti konzultációban a kormány a férfiakat is megkérdezi, milyen kihívásokat éltek meg úgy családilag, mert szeretnék bevonni őket a családalapításról, gyermekvállalásról és a gyermeknevelésről szóló döntésekbe.

Innentől csak eldobom az agyam, és már indulok is. Fölmerül bennem ugyanis az a kósza kényszerképzet, hogy ebben a nyüves országban hány-, és miféle döntésbe vontak be a vezénylő tábornok hagymázas képzeletén kívül akárkit is. De hiába töröm darabokra a fejem, ilyet én nem lelek se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’ (kösz, K. D.). Viszont, ha én tökös magyar legény lennék, akkor erősen visítanék, hogy hagyjanak békiben családilag, gyereknemzésileg, nevelésileg meg pláne.

Kicsit túltolják a fiúk a biciglit, hogy a már el is feledett Balog tiszteletes örökzöldjével éljünk. Orbán et. pedig a mérhetetlen bölcsességével kefélési tanácsokat osztogat, és a szülőszobában is ott van, mutatja a vajúdó nőnek, miként lélegezzen, vele együtt sóhajt és fogja a kezét. A kisdedet pedig rögtön, miután felsírt, kiképző táborba viszi.

Ilyen ideák gomolyognak a légben, ezt fölösleges ragozni. Ő katonákat nevelne szíve szerint, akik megtartó ereje a keresztény hazafiság, a sportban megnyilvánuló hazaszeretet, meg, hogy barackszedés közben egymás talpára lépnek. Ezzel szemben az a magyar férfi, akit ő irtani akar, ezért elveszi a szivárványát neki, akkor készít gyereket, ha óhatatlan vágya támad rá, nem, ha a Párt arra utasítja.

Ezen felül a nevelésben a Modern család Jay-jének álláspontjára helyezkedik, aki azt mondta, az apaság az, hogy az ember ott van. Ennél tömörebben és bölcsebben nem lehet leírni a dolgot, de ilyet Fidesz-es meg nem ért. Ő úgy szereti, ha pontokba szedve leírják neki, mikor simogassa és mikor üsse a gyereket, hogyan terelje a labdarúgás felé, és melyik böcsületes szakmát adja a kezébe, hogy a rendszer hű alattvalója lehessen. Hát, lófaszt, mama.

Amit csak akarok

– Van hozzá többség, elfogadjuk. – Ezt válaszolta Orbán Viktor Mihály arra a kérdésre, mi lesz a Stop Sorossal máma a piroslámpás házban, hiszen erősen prüszkölnek a normális népek attól a fasiszta tempótól, ami abban leledzik. O. V. M. tehát a kétség legkisebb jele nélkül, szenvtelenül, és romlottságának biztos tudatában böfögte oda a tutit. Egyáltalán az volt a hír, hogy megszólalt, hiszen a Hír TV faggatta őtet, sőt, az elvetemült riporter még egyszer föltette neki a fölösleges kérdést, hogy nem várják-e meg a Velencei Bizottság állásfoglalását az ítélet kihirdetésével, amire újólag lakonikusan csak annyit böffentett: – Van hozzá többség, elfogadjuk.

Ezzel ő a maga nyelvén azt tudatta szeretett népével a technika segítségével, hogy mindenki bekaphatja, azt csinálok, amit csak akarok, és ezeknek a végtelen számú változatai illedelmes vagy kevésbé komilfó formában. Irigylésre méltó ez az önbizalom, amellyel O. V. M viseli az életet, ellenben fájó szívvel kell megjegyeznünk, minden joggal teszi azt. Le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Még nagyon régen elhatározta, lesz Stop Soros, s mire ezt olvasod, drágám, lehet, már van is. Nincs az az Isten, aki megállíthatná a gőzhengert, mert “Van hozzá többség, elfogadjuk”, és ezen nincs mit vitatkozni. Ha csalással, ha nem, mégiscsak a magyar proletár akarta így, következésképp dolgozik a szopóroller.

A magyar jómunkásember, akit négyévente választópolgárnak neveznek, azt szerette volna, úgy döntött, hogy legyen a feje fölött egy atyuska, mert valami történelmi átok, hibás gén vagy a seggén virító piros pötty miatt ő ilyen atyuska nélkül élni nem tud. Mit lehessen tenni, ugye, és majd csudálkozva nézi, hogy a van hozzá többség olyan törvényt fogad el, amellyel akármilyen koholt indokkal kirángathatják őt a dunna alól, bele a fekete autóba, mint a nép ellenségét és migráncssimogatót. Csak egy szomszéd vagy egy házmester kell hozzá, és kézzel írt, komoly feljelentés. Mert ez a stoppos passzus csak az egyik ága a dolognak, van más is, hogy a kerítőháló körbeérjen.

Ilyen a “migránsok betelepítését tiltó alkotmánymódosítás”, valamint a huszonöt százalékos bevándorlási különadó. Ez az utóbbi mutatja leginkább az azt csinálok, amit csak akarok tempót. Ez régebben benne volt a Stop Sorosban “bevándorlási finanszírozási illeték” lánynéven. S mivel azok, akik nem orbániul értenek a joghoz, ezt kifogásolták, ez a tétel átkerült az adócsomagba, ami ellen meg nem lehet prüszkölni, és a magyar nem is fog, mint a netadó ellen, mert ez nem zavarja az elalélt pornó-bámulást. A választópolgár nem hülye, csak pragmatikus, le sem szarja, ha nem az ő pénztárcája a célpont, aztán majd csodálkozik, ha érte is eljönnek.

Mert a nagy eszme törvénybe foglalása után a végrehajtás mocskos és macerás munkáját a verőlegények abszolválják majd. Ez is benne van a magyar zsigerekben, mint azt a múlt század szivárványos ’44-es éve mutatja nekünk a marhavagonjaival. Vagy, hogy a hajdani Szálasi-legényekből milyen természetességgel vedlettek át Péter Gábor katonákká, illetőleg munkásőrből ministráns gyerekké. Ilyen a magyar, nem csoda, ha idegennek érzi magát az ember olykor -olykor. Mert például Hollik István, akit inkább eposzi jelző nélkül hagyok, gyorsan-gyorsan bele is böfögte az éterbe, hogy az a minimum, hogy különadót vetnek ki. A maximumról nem esett szó, hogy csak leverik a delikvensek veséjét, vagy fölkötik kegyesen, mert van hozzá többség. Majd meglátjuk.