Negatív szolárijom

Most már egészen bizonyos, hogy Béla szomszéd nem mélymagyar, keresztényi mimagyarember, inkább teli van globalista, dekadens gyanúkkal, és még sorosizmus is kinéz. Olyan is. Hedonista percember, hitetlen liberális, sőt, szerintem iszik. Nem őszintén iszik, magyar férfimódra kocsmában klopfolva az asztalt, meccset nézve, ordibálva danászva, hanem sunyiban, magában, közben könnyet se hullatva Trianonért se és soha. Én még nem hallottam, hogy a székely himnuszt énekelte volna a konyhában, vagy legalább valami édes-bús magyarnótát, ebédhez, jóhoz valót.

Ez dzsesszeket hallgat meg sikongatásokat, ilyen mondogatós migráncszenét, akár valami elvetemült bölcsész. Vele nem lehet vigyorogni, hogy de megtosznánk a postáskisasszonyt, megcsöcsörésznénk, mind az összes csajokat, utánuk se fütyöl, be se szól nekik. Biztos buzi. Misére se jár, és direkt. Tegnap hullott le az álcája teljesen neki, amikor reggel poroszkálok a kocsmába rend szerint, s mellém billeg a biciklijével, köszönt is nyájasan és álságosan, mintha szeretnénk egymást, pedig ki nem állhatom, és azt hiszem, ő sem. Jó kedvem volt, belementem a játékba tehát, mondom neki, munkába szomszéd, a dolgozóba bele?

Aszongya nem, majd holnap. Csodálkozok, hogy hát holnap vasárnap, hogyhogy a munka akkor, mire ő, hogy aznap dupla a pénz, azért, mert az kell neki. És leesett, hogy ez mindig dolgozik vasárnap, tényleg szünet nélkül, és akkor meccsre, és pláne misére hogyan? Ha nem dolgozna tán teszkóba járna vasárnap, ott töltené az istenre szánt időt, gyereke sincs felesége se neki, minek ennek a pénz. Hogy máskor járhasson a teszkóba uniós mocskot venni, banánt, mint a majmok, a nyugat szemetét, nem is csiki sört, hanem a csillagosat, a Hejnékemet. Hát magyar az ilyen? Van szíve-e neki, vagy buzi-e egészen?

Ilyen súlyok nyomtak meg egyszerre, gondok tehere meg a nemzeti felelősség, a DNS, Attila fiasága a Szíriuszról, hogy mivé lesz drága szép magyar fajunk, mikor elköszönt persze, fütyörészve ment a világba bele. Tekert, s gondolkodtam, pöttyös-e a segge neki, meg, hogy mi van a fejében ennek, se egy miatyánk csak a dzsessz, mindig csak a dzsessz. Mondok a fiúknak a kocsmában, ismerik-e ezt a Bélát, beszélt-e vele már valaki férfidolgokról, foci, a pultos lány melle köze, Erdély és rovásírás, vadászat vagy horgászás, vagy valami. De senkise semmit.

Ki ez? Tettük fel a kérdést akkor közösen erősen, jár-e közénk férfimód reggelente felesre, misére urat dicsérni, meccsre szotyolázni, körmenetre, nagygyűlésre, vagy akármi. Senki se látta sehol, nem jár ez közibénk, a sorosista, globalista kém és áruló. Migráncs talán. – hangzott el a sarokból aztán, és Misi bá’ volt, aki mondta, s neki lehet adni a szavára, minden időben megállta a helyét ugyanis. Párttitkár volt annak előtte, de, mint mesélte, hogy bomlasszon, azért, titokban járt a misére, eldugva áldozott, s nem integetett május elsején az emelvényről, csak legyezte magát a meleg ellen.

Most van ő honn, ez az ő világa, és látszik a gombszemein neki, nem viccel, tegnap is elvitetett a kocsma elől két sihedert, hogy gyülekeznek, a hajléktalanokba belerúg, ha senkise látja, szórólapozik, újságokba levelez, pedig benne van a korban nagyon. Az öregség minden bölcsességével mondta tehát még egyszer s már határozottabban, hogy migráncs a Béla, csak rá kell nézni a szemire, a tömpe orrára neki, a gyapjas hajára, hogy nigger ez, csak negatív szolárijomba jár. Ez pedig azon alapul, hogy kivonja a pigmentot a bőrből, mint a Májkell Dzsekszon is.

Ne má’! – csudálkozott a Jenő erősen, hogy pigmentot von el ez a gép, akkor hány migráncs járhat-kelhet álruhában itt, vagy UFO. Tele lehet idegenekkel drága hazánk, egy veszedelem az élet, és a Brüsszel ezt támogassa, hogy mind megkúrják az asszonyokat, föllazítva az ősi magyar DNS-t, hogy tíz év múlva négykarú négerek leszünk a mecsetekben. Így lett teljes a kép erről a Béláról, és döntetett el, hogy megbüntetjük a fellazító befurakszásért, hogy adunk az agyának, így mutatva meg a magyarok istenét neki.

Sötét volt már, ahogyan érkezett visszafele, ráugrottunk mind, és vágtuk, ütöttük, hogy migráncs, iszod a Hejnékemet, templomba se jársz, kúrod a lányainkat, hogy csak visított meg recsegett a csontja neki. Így dolgoztunk rajta, amikor megszólalt mögülünk a Béla maga, mi van itt, micsinálunk. Düllesztette a biciklijét, a mi emberünk nyöszögött ott lent, és nézett csak a Jenő, a Misi bácsi meg én, hogy akkor ki lehet, akit így megmagyarítottunk, de kideríteni, azt nem lehetett. Mert szét volt verve az arca neki már egészen, de nagyon is.

Bukj föl az árból

Az a bűbáj van most gyerekek, hogy, mint ismeretes, a Petőfi Irodalmi Múzeumban erőtér van, hogy zúg-csattog rosseb módján vagy aeternitatis. Irodalmi erőtér Demeter nertárs delírje szerint, hogy bemegy oda a vézna, szemüveges, pattanásos kis költő, és páncélban, paripán, haja lobogva, tízkilós nemzeti eposszal a hóna alatt, Attila tragédia-trilógiával és Orbán családregénnyel (A kőbányász istentől való gyermeke) tér ki onnan, talpai egymásra lépnek és kokárda van a lukában, valamint négy gőgicsélő kis magyar. Meg egy vak komondor.

A PIM-ben Esterházy, Kertész bábukat, Spiró figurákat hajingálódnak a tatamin, püfölik őket a szorítóban, dárdákat döfnek beléjük rituálisan, és fölgyújtják azokat könyveikkel elegyest hamuig egészen. Viszont-ellenben Szabolcska Mihály ércből való szobrát emelgetik, meg Vass Albertot olaszi márványból, illetve Tormay Cécile-t bronzaranyból, amitől izmaik megfeszülnek az agyukban, párhuzamos sávokba rendeződnek a neuronok és rend lesz a világban, nemzeti, mély és kérlelhetetlen rend szöges csizmák csattogásával a térköveken.

Így újul meg irodalmunk, születik világra a liberális hamuból, friss módon ábrázolva az újszülött világot, ahogyan az eke is új barázdát szántott Solohovnál a kozák falu szocialista átalakításakor, hogy még Sztálin elvtárs is elégedetten böfögött. Orbán elvtárs is böfög, zsíros a szája neki a pacaltól, ámde nem olvas. Ennek az összes gondját erre a Demeterre hagyta, aki roskadozik a terhek alatt, és újságírókat is tenyészteni óhajt az új világ hiteles ábrázolásához és is. Újságírói erőtér is lesz a PIM-ben, ösztöndíjjal, paripa, fegyver, mert pénz az van dögivel.

És itt kezdődik el minden. Ez a világ teremtésének kiinduló aktusa, az első nap, maguk a csillagok. Mert ez a Demeter azt mondta, ha a palánta elszánt keresztényileg, tud alanyt és állítmányt egyeztetni már az ösztöndíjából, bekezdéseket sorolni, egy, kettő, mennyi, akkor némi alaki gyakorlat, menetelés, éneklés, pitypang-ábrázolása nyíláskor és talpak egymáshoz érintése után kieregeti őket az életbe. A vérzivatarba, hogy énekeljék meg, amit látnak nemzetileg és keresztény módon, dübörgő jobban teljesítést és letaglózó sikereket.

Áll a slapaj hát az életben, annak is a közepén, benne a zúgásban, csattognak körötte a metrók, négyes, ötös, hatos, mind az összes metró robog erősen, labdák szállnak az égen, családok éve zászlók lobognak a hidakon, kórházak zárnak be, hajléktalanok pokróca ég, minden térkő, csupa térkő, amikor a szemben lévő szökőkútból kiemelkedik akárha Poszeidón, rég elsüllyedt U-boot, sellő vagy leveli béka Berki Krisztián maga. Csorog róla a víz, vasalt heréi villognak, és belemondja a levegőégbe, hogy főpolgármester leszek meg katona.

Vadakat terelő juhász valamint. Fölbukik az árból, megijeszti a slapajt a heréje éle, a vasalás csillogása, arcának ősidős vonalai, fölfújt izmai, elméje derengése. Ott áll a slapaj előtt enmaga, az élet, és a zárt osztály, hogy a slapaj el is menekül, fut, szalad. Zamárdiig rohan lányos zavarában, ahol migráncsozva vernek embereket, rúgják le a veséjüket nekik, mert futballisták is a karate kölkek, az élet féltett gyermekei, császárai, az erős, nemzetféltő vadbarmok, akiknek épülnek a stadionok, fütyöl a madár és kel föl a Nap kizárólag és csakis.

Áll a slapaj a Zamárdiban, hordják szét a Balatont körüle, viszik a nerhuszárok vödrönként, rohad le a tó, rúgják a migráncsok veséjét, de ebből nem bukik föl egy Berki se, Lölö tűnik elő meg a vej, a nemzeté, a slapaj menekül, de nem gyön a vonat, kétszáz percet késik, zúg az egész rohadt Magyarország, csattog a síneken, zakatol majd közéjük esik. A slapaj elsírva magát mondaná az Úrnak, hogy ijessz meg engem Istenem, szükségem van a haragodra, de ilyet ő nem ismer, se a Cécile ilyet nem írt, se az Albert, mert ebben semmi erő, csak a szépség.

Hüppög hát a slapaj, sírdogál-kesereg, keresi az alanyt meg az állítmányt, de nem leli, hiába, egyik sem passzol a másikhoz, hibás a csomag. Ám a Demeter bácsi segít, elébe teszi Novák elvtársnő örömeit, hogy mennyi babaváró van már. Egyenként ünneplik ezt, minden újabb babavárónál járja a csárdást Novák elvtársnő, s akkor a slapaj elnyugodik, az erőtér óvó kebeléből passog kifelé, hogy lesz szöveg, babák lesznek benne, sok baba többes számú állítmánnyal. Berki heréje éle meg csillog, akárha kard, és üvegszamovárként elhúz a fejük fölött az ötös metró maga, fakockával ékelve az ajtaja.

Hétköznapi fasizmus

Azt mondta az ENSZ-ben, tehát az ellenség köldökében ez a mi bájosan aljas külügyesünk, ez a Szijjártó nevű, elfogadhatatlan, hogy a migránsok ugyanolyan egészségügyi ellátást kell kapjanak, mint egy adott ország saját állampolgárai. Ez a kijelentés sok mindent felvet, elsősorban, hogy mit keres egy ilyen emberszerű képződmény a külügyek élén, másrészt, ha ez a hivatalos irány, akkor meg azt, hogy mit keresek én még ebben az országban. Mi a jó francot, ugye, és továbbá, hogy mit keres egy ilyen ország Európa közepén.

A kereszténységet mint vezérlő eszmét most felejtsük el, mert azon a mércén már számtalanszor elbukott a Fidesz és mind az összes folyománya. Itt már rég nem arról van szó, hogy emberként, segítő szándékkal forduljunk embertársaink felé, hanem, hogy valamilyen megkülönböztető jegy alapján tegyünk rosszat neki. Ezt fasizmusnak, súlyosabb esetben nácizmusnak nevezik, ha bőrszín, vallás, származás vagy akármi stigma miatt más elbánást képzelünk a másiknak az alapvető jogok és úgy általában az élet területén, mint saját magunknak. Most a migráns a megkülönböztető jegy, de akármi is lehet, innentől gátak nincsenek.

Erre utaló jel, hogy Fricz Tamás a Magyar Nemzet című sajtóipari termékben arról ábrándozott, milyen szép is lenne, ha a baloldali, liberális emberek egy kupacban lennének, akkor akár ketté is szakadhatna az ország. Mivel azonban ez macerás – teszem hozzá én -, egyszerűbb lehet a későbbiekben az elfajzottakat szögesdróttal elkeríteni a mélymagyaroktól, és a lipsik új lakhelyét lágernek nevezni. Most azonban a migránsok sorsáról elmélkedünk, akiket annak idején László Petra forgórúgással fogadott, mégis ők lettek a terroristák, és ezek a viszonyok azóta sem változtak. Ma lehetőségeinkhez mérten éheztetjük őket.

Olyannyira, hogy Felipe Gonzales Morales, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jelentéstevője indokolatlannak minősítette a kies hazánkban négy éve érvényben lévő “tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, felhívva a figyelmet arra, menekülőt a kerítésnél nem látott egyet sem, csak bezárva a tranzitzónába börtönszerű körülmények közé, ráadásul hatvan százalékuk gyerek. Gonzales arról is beszámolt, amit úgyis tudunk, hogy egy éve a hatóságok újra és újra megtagadják a menekültektől az élelmiszert, hogy az Európai Emberjogi Bíróság több mint egy tucat esetben avatkozott be. S hogy Gonzalesnek igaza legyen, épp tegnap adott hírt egy újabb ilyenről a Magyar Helsinki Bizottság.

Mint írták, egy húsz éves férfi 2018 júliusában adott be menekültkérelmet Magyarországon a családjával együtt. Az ő ügyét külön tárgyalták, mert az érkezéskor már tizennyolc év feletti volt. A férfi eddig a balassagyarmati befogadó állomáson tartózkodott, de július 9-én ok nélkül átszállították a tranzitzónába, ahol azóta nem kapott enni. A testvérei maradékából jutott némi élelemhez egészen addig, amíg a bíróság meg nem hozta ítéletét, hogy kapnia kell száraz kenyeret és kökényt. Mindebből is kitűnik, hogy szavazatszerzési vagy más aljas szándékból az Orbán rezsim nem tartja embereknek a menekülteket. Tőlük meg is dögölhetnek, darab-darab, és voltaképp így tekintenek az egész Fideszen kívüli világra.

Újabb cukiság, hogy megint csak tegnap megvétózták az EU-tagországok belügyminisztereinek közös nyilatkozatát, amely arról szólt, hogy a tagállamok vállalják a Földközi-tengeren működő NGO-hajók által Afrikából Európába szállított migránsok szétosztását. Kontrát Károly belügyminiszter-helyettes azt böfögte: „megdöbbentő, hogy a bevándorláspártiak újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy saját akaratukat és a migránsok betelepítését rákényszerítsék a tagállamokra”. Ezzel az a baj, hogy ótvaros hazugság. Pár napja meséltem a Baywatch és illiberizáció című kis színesemben, hogy ez a gondolat Heiko Maas német külügyminiszter fejében született meg.

De nem úgy, ahogyan Kontrát hazudja. A német külügyminiszter arról beszélt, hogy létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét. Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik emberéletekről.

Erre mondott vétót Pártunk és Kormányunk. Visszatérve az egészségügyi ellátásra viszont, kétszáznyolcvan (280) menekült vár a tranzitzónában, az ő ellátásuk a macerás Szijjártónak, de, mint látjuk az etetés is gondot okoz, illetőleg, lehetőség szerint éhen pusztítanák az untermenscheket. Ilyenek lehetünk akár mi is, de, hogy oldjuk a drámai hangulatot, lehet, hogy a menekültek áldhatják a saját urukat, hogy nem kerülnek be a magyar egészségügyi rendszerbe, lehet, hosszabb életűek lesznek. Ez ugyan mókás, mégsem tréfadolog, és az sem, hogy Szijjártó szerint azért nem jár nekik ellátás, mert nem fizetnek itt adót. Akkor most kezdjek el ukránozni?

Kanál

Ott állt az ember a konyhán a rézsútos fényben, beszűrődő madárfeleselésben és rövidgatyában, mert nyár volt, ezt el ne feledjük. Ha tél lett volna, maciban állt volna ott meg pislákoló lámpavilágban, de ott állt volna ugyanúgy. Tehát állt a konyha kövein, és meredten bámulta az asztalt, azon a tálcát, még azonabban a tányért, s benne a villát meg a kést. A kanalat kereste az ember a kés meg a villa mellett, aminek ott a helye az idők kezdete óta, hogy kéznél legyen, ha nagy hirtelen lefetyelni kell, meregetni, kavarni, mert kanál nélkül élni nem érdemes egyáltalán.

Nézte az ember a tányért, a kanál hűlt helyeit, s azonmód megállt az idő, sőt, nekilátott visszafelé peregni, legalábbis az ember fejiben. Mert a tapasztalat azt mutatta neki, ha a dolgok hiánya zavarja, mert eltűnik minden, lába kerekedik szemüvegnek, és bagónak, incselkedve bújnak meg ezek az ember szeme előtt, akkor élénk képzelettel, a dolgok és tárgyak feladatain merengve rá lehet jönni, mit tett velük utoljára, mikor lehetett a keziben, így lehet fölfejteni a búvóhelyeket, ahogy a szemüveg, a bagó, most meg a kanál számolnak előrefele, hogy százig meglesznek-e majd, vagy elvesznek véglegesen.

Évekkel ezelőtt vette azon magát az ember, hogy eltervezi az élete mentét. Kiszámolja, beosztja, hogy hármat kell lépni előrefele, s útközben letörli a port, megigazítja a csálé könyvet, s végül lerogy a székre megpihenni. Ha a konyhán van, tudja, a nyugalmas ágyig mit kell végeznie, ha lehajol is akad két dolog legalább az egyenesedés előtt, mindig bevillan, hogy a következő megmozdulással mennyi mindent lehet takarékosan elintézni. Egy precíz forgatókönyv volt a feje ezért sorjázó nehézségekkel, mint beleharapni az almába, rágni és nyelni, nem fordítva. Ez az életben maradás kulcsa csakis, a szigorú életmenet.

Boltba haladva már tudta, mert kiszámolta, hogy a konyhai hűtőtől a pénztárig háromszázhatvan a lépés, míg a bagóstól ugyaneddig kétszáztizenegy. A wc-től az ágyig tizenkettő, az ágytól a székig három, ha el nem esik. Így ment az élet, szigorú rend szerint, amikor, ha valami elképzelődött, hogy négy lépésen belül elintéződik, s három volt a cél a dolgokból, de csak kettő sikerült, mert a harmadik elfeledődött, olyan égő hiányok voltak az emberben, hogy azt elviselni nem lehetett. Addig nem nyugodhatott, míg rá nem jött, hogy a konyhában még az volt a fejiben, hogy menet közben lekapcsolja a villanyt.

Hogy ül a fényekben, és azon mereng, volna itt még feladat a végleges harmóniához, de, hogy mi lehet, az homályba veszett. S amikor rájön, hogy a villany volna az, elhatározza, majd a következő pisálás útjába beleveszi ezt is megint, de közben támadnak új kihívások. Egy incselkedő porcica, ferdén álló hamutartó, lefittyedő párnaszegély, hogy végtelen tennivaló az élet, megállni benne nem lehet. Így fuldoklik a kihívásokban meg a sorjázó feladatokban, hogy végül kimerülten lerogy, hogy ennyit elvégezni nem lehet, és mért bántja őtet az Isten, de nem azzal, hogy így meg kellett öregedni, hanem, hogy a dolgok sohasem olyanok, mint a fejiben.

Így állt ott az ember a kanál sorsa fölött merengve, végig gondolva, hogy mi lehet egy kanál feladata az életben, következésképp hol bukkanhat fel a tányér helyett incselkedve. Rákukkantott a mosogatóra, benézett a hűtőbe, be a sarokba, hogy odabújt esetleg szemeit takarva mint a gyerekek, de sehol sem volt. Rézsút sütött be a nap, mint emlékezhetünk, s látszott hirtelen, hogy az elvetemült függöny rosszul veti a ráncot, hogy bosszantsa a világot, s az ember fölemelve karját, hogy rendet rakjon a függöny káoszában, ott csillant meg a kanál a nap fényiben, a keziben.

Feledve a függönyt meg a ráncot elmerengett hát, mit akart a kanállal mégis, mert, hogy akart valamit, az bizonyos, de ez nem derült ki sehogyan. Ott állt hát az ember a konyhán a rézsútos fényben, beszűrődő madárfeleselésben és rövidgatyában, meglelve a kanalat, majd visszatéve a helyére az asztalra, azon a tálcára majd a tányérra a kés meg a villa mellé, hogy ott legyen, ha lefetyelni kell, meregetni, kavarni, s abban a reményben, hogy ott is marad. És ami lényegesebb, ha legközelebb visszatér hozzá, tudja még, hogy mire való, lefetyelni, meregetni, kavarni. Indult hát az ágyhoz visszafelé, tíz hosszú lépés volt a feladat, és eltűnődött, mit lehet végezni, míg odaér.

A fociakadémia nem lignitbánya

Alig pár nap alatt lett pár ezer tagja a “Virágos rétet akarunk, nem futballakadémiát” elnevezésű Facebook csoportnak, amelynek az a célja, hogy megakadályozza Mészáros Lőrincet abban, hogy Szombathely határában futballakadémiát építsen. Az alakulás pillanatában már dübörögtek a traktorok meg más, hasonló készségek, így maga az aktus történeti szempontból in medias res abszolválódott, ezzel lehetőséget adva arra, hogy úgy mászkáljunk elbeszélésünkben térben és időben előre, vissza, fölfelé meg átlósan, mintha magunk volnánk Proust teájának gőzei, vagy Jose Arcadio Buendia a sufniban az aranycsinálás titkait keresve.

Semmire sem fognak menni a “Virágos rétet akarunk, nem futballakadémiát” mozgalom jámbor és jóakaratú tagjai, hogy a végénél kezdjük lehangolón és szomorún. Mondhatnánk úgy is, hogy cseszhetik a buzgalmukat, lesz fociakadémia, és akkor is lenne, ha fejen állva, bohócruhában trombitálnának, miközben karikát pörgetnek a csülkükön. Akkor is lenne, ha két éve tiltakoznának, és akkor is, ha odakötöznék magukat egy pitypanghoz, testükkel vigyázva a rétet. Mert ez egy olyan világ, amelyben traktorok, dömperek, úthengerek és láncfűrészek járnak-kelnek, tarvágást végeznek szerte az országban a kedves vezető akarata szerint, és apelláta nincs. Nem is lehet.

A második futballista keltető épül már a városban, illetve annak határában egyébként. Az első, az Illés névre hallgató arra szolgált, hogy Szombathely száz éves csapatának, a Haladásnak tenyésszen aranylábúakat. Ez olyannyira sikeres volt, hogy a tizenötmilliárdos stadionnal – mert a polgármester jól viselkedett – felturbózott csapat ki is esett az élvonalból. De ez nem baj, mert a gyerekek mozognak, jó levegőn vannak, a baj az lenne, ha döglenének a nyulak. A mostani tenyészde ez nemzeti lesz kábé hatmilliárd közpénzből, és a rét közepén, mint látjuk. Ha olyan sikeres lesz, mint az Illés-féle, már megérte, de nem temetni jöttünk a magyar láblabdát, hanem Mészáros Lőrincet dicsérni, akárha az Urat.

2019-et írunk most épp, legalábbis egyes szempontok szerint, de ezen az időskálán voltaképp már 2008-ban eldőlt, hogy tizenegy év múlva megjelennek itt a dömperek. Ekkor módosult Szombathely településrendezési terve, amely lehetővé tette az itteni dúlást, és az akkor senkinek sem fájt. Aztán 2015-ben, megállapítva, hogy “nem feltételezhető jelentős környezeti hatás”, áldást kapott a beruházás, de akkor sem szólt senki egy szót sem. Igaz, nem is tudtak róla a mozgalmárok, mert nem az a dolguk, hogy reggeltől estig a városháza faliújságját bújják, és nem is szólt nekik senki, holott erre nézvést voltak kötelezvények. És egyszer csak feldübörögtek a testvéri markológépek, és lett nézés, hogy mi van itt, mi a lószar.

Neria azonban már csak ilyen, és mi tettük ilyenné. A mozgalmárok most gyorsan-gyorsan kiderítették, hogy a rétjükön mindenféle védett növény, lepkék, meg más cuki jószágai a teremtő Istennek hédereznek, igyekeznek védetté nyilvánítani, de gondolhatjuk az eredményt, választ sem kapnak a beadványaikra. Áder János, aki rendszeresen a környezetvédelemről nyüszít, inkább minden szart aláír, amit elétesznek, vagy például Sólyom László különféle gyopárokért való buzgalma pedig a mélységes mély múltnak kútjában van a manussal együtt. Ha már védett rét, ugye. Virágokra hivatkozva, pláne lepkékre, s így szembemenni a szent labdarúgással és Mészárossal egyben reménytelen vállalkozás.

Dúdolhatnánk a rétet óvó embereknek dekadensen, hogy késő minden kisöreg, vagy más bánatos nótákat, mindegy volna az is. Tudomásul kell venni, hogy itt, ebben az országban lepkék, gyopárok, gyíkok és emberek érdeke egy szinten van, és közösen van telibeszarva az összes. Ez a tanulsága a történéseknek, nem több és nem kevesebb, ha lehangoló is. Annyi buzdítást adhatnánk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, de ilyen szellemben piknikezni nem lehet. Viszont mindeközben eszembe jutott, hogy tizenöt évvel ezelőtt a szomszéd községben, Toronyban akartak lignitbányát nyitni, és az viszont nem sikerült. Igaz, nem Mészáros Lőrinc akarta, és az nem is volt annyira fontos, mint a futball. Sőt, Mészárosról abban az időben azt sem tudtuk, hogy a világon van, eszik-e vagy isszák.

Sőt, annyira más volt a világ, hogy annak idején még volt környezetvédelemmel foglalkozó minisztérium is, amely az emberek mellé állt tiltakozásukban. És pláne, ami az igazi unikum a mesében, hogy az egész akkori cirkuszról csináltam egy kábé egy órás dokumentumfilmet, amit a Duna Tv is leadott, és ezzel minden különbséget elmeséltem. Nem azt, hogy máma nem gyártok filmeket, hanem azt, hogy mit adna le a Duna Tv abból, amit én gyártottam. De ez mellékszál, csak kiegészítés annak bemutatásához, hogy világunk mily gyökeresen változott meg fél emberöltő alatt. Hogy eltűntek belőle az emberségnek még a morzsái is. Mert lehet a virágos rétért aggódni, vezérünk megmondta, nix ugribugri, oszt jónapot. Így megy ez mifelénk, a lepkéket meg felejtsük el.

Bayer férficsókos képzelete

Bayer Tagkönyv a saját magáról elnevezett televíziós izében azt visítozta kitartóan, nem tudja elképzelni, ahogy két férfi csókolózik. Akkor ne erőlködj, cseszd meg. – adhatnánk neki tanácsot, senki nem kényszerít ilyen képzelődésre, nem vagy te Micimackó, hogy egyfolytában gondolj. Ezt is mondhatnánk neki, de nem mondjuk, ugyanis az a vélekedésünk, hogy Bayer Tagkönyv (No.5.) akár a saját taknyába is belefulladhat mitőlünk, attól még nem hervadnak el a csillagok, mi több, a kenyér sem lesz három hatvan.

A közönségét is megszavaztatta ilyen elfuserált Cipollaként, hogy őket is irtózattal tölti el, ha két smároló pasit látnak. Nőkről ilyen kontextusban szó nem esett, mert gondolom, a leszbicsókra, és mellsimire fölizgulnak a keresztényi macsók, pedig ez a felállás sem a kedves vezető szíve szottya, nem a papa, mama, gyerekek, négy kerék, egy szoba, félcédula, szotyola szentéletű mix. Mindegy, a szeánsz célja az volt, hogy a megjelentekben és a nézőkben megerősítse a gyűlöletet, locsolgassa kicsit, ha kókadozna, készülne múlni.

Az egészséges férfiember szükségszerűen homofób, ez volt a tudományos végkövetkeztetés. Aki tehát kellő iramban és elszánással nem megy neki vasvellával az olyannak, aki nem egy vak komondor szemüvegén (ez de jó) keresztül nézi a kajla világot, az beteg. Akkor igen nagy a baj Bayer Tagkönyv stúdióján kívül (plusz Fidesz-KDNP), meg fogunk mind dögleni. De, hogy Bayer Tagkönyv mért gondol mindig erre mégis, ha nem is akarja, nos ezt kellene nézegetni, némi látens homárság fölsejlik a drámában, de ez se érdekel.

Inkább az, hogy mostanság mért néz ki úgy az ország, mint egy bagzó nyulas katroc, ez delikátabb. Hogy más téma sincs, mint az erőszakolás, a nemzetszaporítás, férficsók és női csöcsök, mint egy végóráit élő birodalomban a hedonista pusztulás, de ezek már messzibb vizek, majd egyszer megnézzük azt is. Itt az a téma a lebutított országban, hogy ki kivel és hogyan toszik, majd ebből hány kis magyar születik, hogy kilegyen a támogatott kisbusz. Normális helyeken az ilyesmi magándolog, tesztoszteron meg ösztrogén dolga, valamint a szerelemé.

Bayer Tagkönyv meg erőnek erejével férficsókókra akar gondolni, hogy külsőleg utálkozzon, de mégis izgassa a lehetőség, mert, ha mindig ezen jár az ember feje, és még a torz vallás is bejátszik, akkor elképesztő végkimenetelek kerekednek. Mint látom az egyik honlapon, egy amerikai anyuka úgy döntött, nem hord többet leggingst, mert a férje bevallotta neki, hogy ez izgatja. És az amerikai anyuka elképzelte, hogy akkor a többi hímet is biztosan, és nem akarná őket bűnös gondolatok felé terelni.

Innen már csak egy lépés Marquez ‘Magányának Fernanda del Carpiója, akinek, mint emlékezhetünk, a földig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt, s amikor ezt a férje, második Aureliano meglátta, hangosan felröhögött. Viszont, ha belegondolunk, ez a NER kompatibilis szexualitás, titokban férficsókokról ábrándozva. S ha már itt tartunk, Bayer Tagkönyv (No.5.), ha már annyira szeret elandalodni a férfiszerelmen, ezt megtehetné a debreceni honvédiskola ügyével is, amit viszont a cimborái titkosítottak, mert foltot ejtene a rendszer kényes, keresztény becsületén.

És még továbbá, mielőtt esetleg a papi pedofíliáról is megemlékeznénk, Bayer Tagkönyv arról hogyan vélekedik, hogy a minap egy hetero pár egy győri szökőkútban esett egymásnak mindenféle szégyen nélkül, hogy erre bír-e gondolni, vagy szívesen nézegetné-e talán. Őket az ilyen Bayer Tagkönyv félék le is filmezték, egy ország leste őket a neten, és megkérdeném, ez a látvány hasznosabb-e a fejlődő gyermeki léleknek, mint a férficsók. Vagy summázva, nem volna-e europérebb magatartás mindenkinek békiben hagyni az ilyetén szokásait, és nem lenne min sem fröcsögni, sem istenkedni.

Az állam azonban szeret az alattvalók gatyájában és bugyijában matatni, s úgy tűnik, Bayer Tagkönyv a kinyújtott ujj ebben a trutymóban. De hozhatok ellenkező példát is, amikor egy nizzai strandon egy muszlim nőt a rendőrök vetkőztettek le a burkinijéből, az sem jobb, mert az emberi hülyeség végtelen. A győri szökőkutas dugásnak meg az lett a vége, hogy a kitóduló rendőrség egy párt talált, akik a lábukat lógázták a vízbe, és ők lettek úgymond figyelmeztetve és igazoltatva, mert talán gyülekeztek és a rendszert szidták.

Végezetül Bayer Tagkönyv szeánsza és a fölidézett események csak azt a dilemmát nem oldották fel, hogy kit kell gyűlölnünk nagyon szexuális orientációja és szokásai miatt. De azt sem tudjuk, hogy például Bayer Tagkönyv, amikor a kedves vezetőt vagy Németh Rezsist elképzeli nőket csókolgatva a pacalzsíros pofájukkal, hogy intimebb helyzetet és a gyomrukat, potrohukat nem is emlegetve öklendezve, szóval, ha ilyeneket képzel, ha már képzelnie kell, hogy akkor jobb-e neki, erre azért fölöttébb kíváncsi lennék, ha kifejtené.

Baywatch és illiberizáció

Az Úr 2019. évében már hatszáznyolcvankettő (682) menekülő ember fúlt vízbe a Földközi-tengeren, valamint huszonhét (27) kiránduló a Dunán, és még számosan máshol a földgolyón mindenféle médiafelhajtás nélkül. Carola Raketét, aki a tengeren mentette a fuldoklókat, Salvini pribékjei bebörtönözték majd kiutasították az országból, Jurij Csaplinszkijt, aki a Hableányt elsüllyesztő, mitikus nevű Viking Sygin kapitánya volt, Orbán Pintére óvadék ellenében szabadlábra helyezte.

Az egyik életeket mentett, a másik életeket vett el, sorsuk mégis szinte azonos, ebből is kitetszik, hogy bolond egy világban élünk aljassággal fűszerezve. Budapesten Pintér belügyes egy hajó orrában, áldásra emelt kézzel flangált a tragédia helyszínén, hogyha segíteni már nem tudott, akkor kétes diadalt arasson. Ugyanő a főnökével meg a többi illiberális huszárral együtt pedig azt mondja, a tengeren lévő fuldoklók nyugodtan megdögölhetnek, amit Bakondi szerint azért tesznek, hogy “felébresszék a segíteni akarást”.

És ez sikerült is a jelek szerint, mert Heiko Maas német külügyminiszter megunta a lelketlen tökölést a tengereken, létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét.” Ebből kitetszik, hogy emberből van a bácsi, ki is húzza a gyufát majd minálunk.

De úgy tűnik, mindenre gondolt, ismeri Orbán meg a haverjai aljasságát, így az az ajánlata, hogy „Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik “emberéletekről”. – Ehhez képest mi ott tartunk, hogy Bakondi tegnap így nyilatkozott: “A liberális csoportok és az illegális bevándorlók egymásra találásáról van szó, ami a belbiztonsági veszélyeztetettség egy új fázisát jelenti.”

Másik világban van tehát az illiberális Magyarország, csak még meg kell alkotni a fogalmat, amivel jellemezhető az álszent mocsoknak az a fajtája, ami a feudális fasiszta-kommunizmusunkra frappánsan illeszthető. Mass már ismeri ezt, és az emberség jegyében nem is számol a magunkfajta söpredékkel. „A mi ajánlatunk áll: Németország kész jelentős hozzájárulást tenni, és garantálja, hogy a kimentettek jelentős részét átveszi.” – mondta azzal a toldással, hogy “sem a mentők, sem a kimentettek nem tudják kivárni, hogy az utolsó uniós tagállam is beleegyezzen abba, hogy átvesz menedékkérőket”.

A német külügyes szerint bármely ország bármikor csatlakozhatna ehhez a szövetséghez, amihez mi biztosan nem fogunk. Hiszen mi is fogadunk be menedékkérőket, ha azok bűnözők és Orbán haverjai, továbbá, ha jó pénzt fizetnek Rogánnak. A többit, ha beteg, ha gyerek, a kerítés tövében éheztetjük, és nyugdíjas csoportokat viszünk – olykor óvodásokat – megbámulni őket, akárha majmokat a ketrecükben. Ebből is kitetszik, nem vagyunk mi Európába valók, illetve hát, az aljamocsadék feléhez mindenképp.

Annyira különös dolgok történnek itt, hogy, mint emlékezhetünk, a EPP Bölcsek Tanácsát hozott létre, nézzen már körül, mi folyik a kerítés mögött, aminek függvényében eldöntik, hogy a Fidesz és csatolmányai maradhatnak-e a kebelükben. A Die Welt viszont tudni véli, hogy valami különös ok miatt igen. Hiszen – mint írják – a Bölcsek Tanácsa úgy döntött: készülő jelentésébe nem veszi be azokat a témákat, amelyeket az uniós szerződések megsértése ügyében indított, de még függőben lévő uniós eljárások tárgyalnak.

Az EPP kész elkenni a fekáliát rövidtávú politikai érdekek miatt tehát, és azt is eltűri a jelek szerint, hogy olyan tagja legyen, amelyik szarik minden emberi értékre, és olykor pofán hugyozza őket. Majd megkérik, hogy előtte fogyasszon spárgát az illatosabb vizeletért. Reménytelen egy brancs az is, amelyik asszisztál ahhoz, hogy legyen egy gennyes fekély Európa közepén, igaz, nem neki kell benne ücsörögnie, hanem a semmibe vett embereknek, akik mi volnánk. Így rohadnak el a keresztény, polgári értékek.

Valahogyan úgy tűnik, ez a társulat egyként kezeli a tengerbe veszőket a szárazföldön magára hagyottakkal, és bizonyosodik be már nem először és bizonyára nem is utoljára, hogy a szociáldemokrácia és a liberalizmus képes arra, amire polgári kereszténység nem, azaz, hogy érdek, valamint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jó legyen. Az egyik szaladgál a piros gatyájában hajótöröttet keresve, a másik belerúgja a fuldoklót a tengerbe. És mi mindig a gonosz oldalán álltunk, mért lenne most másképp.

Jézus beájulna

A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): “Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: “A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

A Lajtai Fal

Lehet, hogy lángoktól öleltünket egyszerre két irányból özönlik el idegen, ellenséges hadak és hordák. Orbán Viktor Mihály ezt annak igazolására hozta elő, hogy Magyarország (nem köztársaság) uszkve hatszázmilliárd forintért vesz fegyvereket a németektől, és ez is csak véletlenül derült ki a német gazdasági minisztérium adataiból. Különben egy szót se szóltak volna erről a bagatell összegről, mert minek. Nos hát, szó szerint azt mondta a kedves vezető: “Magyarországnak képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát, amennyiben két irányból egyszerre támadnák meg.”

Azt nem fejtette ki, honnan fenyeget a dupla veszedelem, horizontálisan, vertikálisan, jobbról, balról, vagy egyszerre zúdulnak ránk a pokol és a menny hadai, esetleg ezek kombinációja, mert minden lehet, még az is, hogy Orbán Viktor Mihálynak elment az esze. Az utóbbi hetek történései miatt a fenyegetés egyik iránya nyugat lesz a propaganda aktuális állása szerint, mert már oktatófilm is készült az imperialisták ellen, abban hangsúlyozva, hogy a Lajtán túl megszűnt a szólásszabadság, tombol a terrorizmus, virágzik a bűnözés meg az antiszemitizmus, és tele van az a vidék nem fehér emberekkel.

Már csak a Coca Cola mámorban fetrengés hiányzik, hogy komplett legyen az ötvenes évek feelingje, valamint a vasfüggöny, bár az délen és befelé szolgálva már van. Ha Orbán atyuska agyában ekkora a baj, másutt is épülhet valami, a fentiek tükrében épp nyugaton, s a nagy előd, Hitler bácsi mintájára ezt nevezhetnénk Lajtai Falnak, és teliraknánk bunkerekkel, lőállásokkal, szögesdróttal, tankcsapdákkal és légelhárító ágyúkkal. Mint ismeretes, a bajuszos piktor és tömeggyilkos 1942 és 1944 között megépítette az Atlanti Falat Norvégiától Spanyolországig kábé tízezer bunkerrel és a fent részletezett készségekkel, aztán a D napon cseszhette az egészet.

Magyarországnak 2215 kilométer határa van, ebből kimondottan nyugati, tehát a labancokkal közös 355 kilométer, ami az Atlanti Fal hosszához képest hangyapöcs vagy bolhafing, lehet ásni a lövészárkokat tehát. Viszont van határszakaszunk szlovák, ukrán, román, szerb, horvát és szlovén fenyegetés felé is. Hogy melyik az a második, amely lerohan minket, és amiről a kedves vezető delirál, azt senki nem tudja, hacsak nem a Németh Szilárd két pacal és három rottyantás között. Viszont Orbán Viktor Mihály nagyon elszántnak tűnik abban az aljasságban, hogy militarizálja az országot.

Erre utal, meg a még nagyobb elbutítás szándékára, hogy a dupla fenyegetés mellett azt is belesóhajtotta tegnap az éterbe, hogy a honvédelmi ismeretek a Nemzeti Alaptanterv része lesz. Ez, elegyítve a hittannal és a naponkénti testneveléssel az elhülyülés biztos receptje, a jövőbe vivő biztos út. Végül majd a Gellért hegy lesz a Tajgetoszunk, ahová a melegeket, satnyákat, élhetetleneket kirakjuk vagy onnan a mélybe taszítjuk gusztus és a központi bizottság döntése szerint. Ez, habár most jól kitetszően szórakozok, egyáltalán nem tréfadolog, hanem valami segélykiáltásféle, hogy legyen valami jövője a gyerekeknek, a nagyiknak és az országnak is, mert ilyesmi ma nem látszik, illetve valami gyászos homály csupán.

Az a nagy és egyetlen kérdés ma már, hogy ki fogja megállítani Arturo Uit, miféle szövetségesek vagy utolsó esélyként egy modern Stauffenberg. Kénytelen az ember ilyenről ábrándolni, hiszen jól kivehetően Orbán Viktor Mihály totális háborút fojtat, ebbe a szakaszba ért, hogy a maga torz képére formálja az országot, ha már a világot nem sikerült, és a kamikazék elszántságával is, olyan vakon és aljasul. Japánt is csak az atom térítette jobb belátásra, és még akkor is, évtizedekig akadt harcos, aki a dzsungelből lődözött kifelé. S amennyire a rajongók elhülyültek, nekünk is kinéznek az ilyenek.

Ebben a stádiumban, ha rám tetszenek hallgatni, felhalmozzák a háborús, túlélő készségeket, úgymint gyufa, gyertya és zsír, mert szükség lesz rájuk. Továbbá, reménykedve a pokol megszűnésében, az arra hivatottak gyűjtsék és jól zárják el a terhelő bizonyítékokat, amelyekre szükség lesz a Felcsúti Perben (nürnbergi mintára), ahol a kedves vezető, magasrangú beosztottjai és minden bűnös elnyeri méltó jutalmát az ország és az emberiség elleni gaztetteiért. Ennek a rémálomnak így kell véget érni, ha van Isten. Az ő léte azonban egyáltalán nem bizonyított, így részemről Micimackóhoz fohászkodok, és leszopom magam kólából/val. Majd fetrengek.

Megint egy csatár

A sors különös kegye miniszterügynök elvtársat hallgathatni napra-nap, ahogyan folyik a csapból, terül, árad a mézízű igazság szotyolaharsogással elegyest, midőn a labdák kivirulnak, az éjszakák végtelenek, a nemzet pediglen egyesül a végső diadalban, mikor is ajkait elhagyja az egyetlen igazság, hogy na, ugye, és mindennek nyírott fű szaga van. A babgulyásnak is. Érdekes ez, hogy a kedves vezető miféle metaforákban éli az életét, labdák, kürtök, csataterek meg harcmezők. Ilyen kordonos a holdvilágos feje neki, és az ember leborul az istenek előtt, hogy egy sártekét tapodhat vele, s pláne épp ugyanabban az időben.

Most is, hogy gründolt maga alá egy új minisztert, ezt a Varga Juditot igazságügyileg, üdvözölte is őtet a nemes feladatban és illőn, hogy aszondja: “Új csatárt igazoltunk”, amitől az ember fölteszi magának a kérdést, tudja-e miniszterügynök elvtárs, van-e fogalma neki, hol van épp, mely szegletén a világnak, miféle ótvaros zugában, mert ez nem bizonyos. A fejében van csakis és mindig is, abból a katyvaszból nyilatkozik kifelé, csoda-e, ha a valóság, mint olyan eltűnik, elillan és párolog, s a kedves vezető delírje árnykép csak a falon, kivetülés, ábrándos sóhaj csupán. Csak hát, országot vezetni így nehézkes, sőt, lehetetlen, mert olyan lesz, mint amilyen nekünk van itt, kicsi is, sárga is, mégsem a miénk.

A friss miniszternek nagy érdemei vannak kizárólagosan, pöpecül dekázik a bőrrel, más érdeme nincsen neki semmi sem, de ez épp elég a magas hivatalhoz. Mert őtet a kedves vezető az Unió elleni csatákra szerződtette jó pénzekért, plusz koszt, kvártély, hogy mondhassa neki, előre, üsd, vágd, nem apád, és a csatár megy is majd, mint a tank, akárha Böde Dani. Mert skrupulusa nincsen neki semmi sem, ahogyan a meghallgatásán is kitetszett, épp annyira pökhendi és gátak nélküli, hogy illeszkedjék a csapatba, gépezetbe, mint olajos csavar, csak épp most Varga miniszter elvtársasszony engemet hidegen hagy teljesen, nem oszt már és nem szoroz, a baj teljes nélküle is, mondhatni, nyakig ülünk a ganyéban.

A másik miniszter futsalozik, ez dekázik, olyan is mind a kettő, a futsalos a világot lerohanná böhöm tankokkal, ha lenne neki. De az nincsen, helyette fúziós pacallevest rottyantó államtitkára van, görög-latin kultúrája, meg csótány az erkélyen, aki magyar nótát énekel. Ilyen a csapat, és mind-mind pengelábú csatár, mert ugyan miniszerügynök elvtárs óriási futballista, mint a havas hegyek akkora, és edző is síppal a szájban, ustorral a kézben, de annyit nem tanult értő emberektől, hogy a csapat alapja, az origója neki, mint minden táján a világnak, hogy végy egy jó kapust, és még Dalnoki bácsi is azt mondta, hogy tizenegy Vépivel végigverném a világot. Aki Vépi kőkemény bekk volt valaha, de már nem az.

Ilyenek máma már nincsenek. Miniszterügynök elvtárs megy előre a csatáraival a végtelen felé, bele az ismeretlenbe, mögöttük rónaság, legyalult föld, füstölgő ország, ugar és muhar. Egyetlenünk, a kedves vezető egy Moldova-féle H. Kovács, a hazugság bajnoka, a ferencvárosi koktél maga, meg a verhetetlen tizenegy futballozó majmai a gyászos véggel. “Új csatárt igazoltunk”, örvendezik a gyomra fölött, amitől az embert ábrándok öntik el, mikor lesz, hogy szakembert igazol, nem katonát, és rájön az ember, hogy már sohase. Egy stadionnyi csatatér az élet, és már annyira unalmas a harsonaszóval meg győzelmi mámorokkal, hogy az emberben vágyak támadnak, csak egyszer kapjunk ki, és akkor véget ér ez a rohadt éjszaka.

S akkor az ember kalapemelve mondja a tavaszi szélnek, merre járt kisnaccsád, hogy ezer éve nem láttam?