Bayer férficsókos képzelete

Bayer Tagkönyv a saját magáról elnevezett televíziós izében azt visítozta kitartóan, nem tudja elképzelni, ahogy két férfi csókolózik. Akkor ne erőlködj, cseszd meg. – adhatnánk neki tanácsot, senki nem kényszerít ilyen képzelődésre, nem vagy te Micimackó, hogy egyfolytában gondolj. Ezt is mondhatnánk neki, de nem mondjuk, ugyanis az a vélekedésünk, hogy Bayer Tagkönyv (No.5.) akár a saját taknyába is belefulladhat mitőlünk, attól még nem hervadnak el a csillagok, mi több, a kenyér sem lesz három hatvan.

A közönségét is megszavaztatta ilyen elfuserált Cipollaként, hogy őket is irtózattal tölti el, ha két smároló pasit látnak. Nőkről ilyen kontextusban szó nem esett, mert gondolom, a leszbicsókra, és mellsimire fölizgulnak a keresztényi macsók, pedig ez a felállás sem a kedves vezető szíve szottya, nem a papa, mama, gyerekek, négy kerék, egy szoba, félcédula, szotyola szentéletű mix. Mindegy, a szeánsz célja az volt, hogy a megjelentekben és a nézőkben megerősítse a gyűlöletet, locsolgassa kicsit, ha kókadozna, készülne múlni.

Az egészséges férfiember szükségszerűen homofób, ez volt a tudományos végkövetkeztetés. Aki tehát kellő iramban és elszánással nem megy neki vasvellával az olyannak, aki nem egy vak komondor szemüvegén (ez de jó) keresztül nézi a kajla világot, az beteg. Akkor igen nagy a baj Bayer Tagkönyv stúdióján kívül (plusz Fidesz-KDNP), meg fogunk mind dögleni. De, hogy Bayer Tagkönyv mért gondol mindig erre mégis, ha nem is akarja, nos ezt kellene nézegetni, némi látens homárság fölsejlik a drámában, de ez se érdekel.

Inkább az, hogy mostanság mért néz ki úgy az ország, mint egy bagzó nyulas katroc, ez delikátabb. Hogy más téma sincs, mint az erőszakolás, a nemzetszaporítás, férficsók és női csöcsök, mint egy végóráit élő birodalomban a hedonista pusztulás, de ezek már messzibb vizek, majd egyszer megnézzük azt is. Itt az a téma a lebutított országban, hogy ki kivel és hogyan toszik, majd ebből hány kis magyar születik, hogy kilegyen a támogatott kisbusz. Normális helyeken az ilyesmi magándolog, tesztoszteron meg ösztrogén dolga, valamint a szerelemé.

Bayer Tagkönyv meg erőnek erejével férficsókókra akar gondolni, hogy külsőleg utálkozzon, de mégis izgassa a lehetőség, mert, ha mindig ezen jár az ember feje, és még a torz vallás is bejátszik, akkor elképesztő végkimenetelek kerekednek. Mint látom az egyik honlapon, egy amerikai anyuka úgy döntött, nem hord többet leggingst, mert a férje bevallotta neki, hogy ez izgatja. És az amerikai anyuka elképzelte, hogy akkor a többi hímet is biztosan, és nem akarná őket bűnös gondolatok felé terelni.

Innen már csak egy lépés Marquez ‘Magányának Fernanda del Carpiója, akinek, mint emlékezhetünk, a földig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt, s amikor ezt a férje, második Aureliano meglátta, hangosan felröhögött. Viszont, ha belegondolunk, ez a NER kompatibilis szexualitás, titokban férficsókokról ábrándozva. S ha már itt tartunk, Bayer Tagkönyv (No.5.), ha már annyira szeret elandalodni a férfiszerelmen, ezt megtehetné a debreceni honvédiskola ügyével is, amit viszont a cimborái titkosítottak, mert foltot ejtene a rendszer kényes, keresztény becsületén.

És még továbbá, mielőtt esetleg a papi pedofíliáról is megemlékeznénk, Bayer Tagkönyv arról hogyan vélekedik, hogy a minap egy hetero pár egy győri szökőkútban esett egymásnak mindenféle szégyen nélkül, hogy erre bír-e gondolni, vagy szívesen nézegetné-e talán. Őket az ilyen Bayer Tagkönyv félék le is filmezték, egy ország leste őket a neten, és megkérdeném, ez a látvány hasznosabb-e a fejlődő gyermeki léleknek, mint a férficsók. Vagy summázva, nem volna-e europérebb magatartás mindenkinek békiben hagyni az ilyetén szokásait, és nem lenne min sem fröcsögni, sem istenkedni.

Az állam azonban szeret az alattvalók gatyájában és bugyijában matatni, s úgy tűnik, Bayer Tagkönyv a kinyújtott ujj ebben a trutymóban. De hozhatok ellenkező példát is, amikor egy nizzai strandon egy muszlim nőt a rendőrök vetkőztettek le a burkinijéből, az sem jobb, mert az emberi hülyeség végtelen. A győri szökőkutas dugásnak meg az lett a vége, hogy a kitóduló rendőrség egy párt talált, akik a lábukat lógázták a vízbe, és ők lettek úgymond figyelmeztetve és igazoltatva, mert talán gyülekeztek és a rendszert szidták.

Végezetül Bayer Tagkönyv szeánsza és a fölidézett események csak azt a dilemmát nem oldották fel, hogy kit kell gyűlölnünk nagyon szexuális orientációja és szokásai miatt. De azt sem tudjuk, hogy például Bayer Tagkönyv, amikor a kedves vezetőt vagy Németh Rezsist elképzeli nőket csókolgatva a pacalzsíros pofájukkal, hogy intimebb helyzetet és a gyomrukat, potrohukat nem is emlegetve öklendezve, szóval, ha ilyeneket képzel, ha már képzelnie kell, hogy akkor jobb-e neki, erre azért fölöttébb kíváncsi lennék, ha kifejtené.

Baywatch és illiberizáció

Az Úr 2019. évében már hatszáznyolcvankettő (682) menekülő ember fúlt vízbe a Földközi-tengeren, valamint huszonhét (27) kiránduló a Dunán, és még számosan máshol a földgolyón mindenféle médiafelhajtás nélkül. Carola Raketét, aki a tengeren mentette a fuldoklókat, Salvini pribékjei bebörtönözték majd kiutasították az országból, Jurij Csaplinszkijt, aki a Hableányt elsüllyesztő, mitikus nevű Viking Sygin kapitánya volt, Orbán Pintére óvadék ellenében szabadlábra helyezte.

Az egyik életeket mentett, a másik életeket vett el, sorsuk mégis szinte azonos, ebből is kitetszik, hogy bolond egy világban élünk aljassággal fűszerezve. Budapesten Pintér belügyes egy hajó orrában, áldásra emelt kézzel flangált a tragédia helyszínén, hogyha segíteni már nem tudott, akkor kétes diadalt arasson. Ugyanő a főnökével meg a többi illiberális huszárral együtt pedig azt mondja, a tengeren lévő fuldoklók nyugodtan megdögölhetnek, amit Bakondi szerint azért tesznek, hogy “felébresszék a segíteni akarást”.

És ez sikerült is a jelek szerint, mert Heiko Maas német külügyminiszter megunta a lelketlen tökölést a tengereken, létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét.” Ebből kitetszik, hogy emberből van a bácsi, ki is húzza a gyufát majd minálunk.

De úgy tűnik, mindenre gondolt, ismeri Orbán meg a haverjai aljasságát, így az az ajánlata, hogy „Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik “emberéletekről”. – Ehhez képest mi ott tartunk, hogy Bakondi tegnap így nyilatkozott: “A liberális csoportok és az illegális bevándorlók egymásra találásáról van szó, ami a belbiztonsági veszélyeztetettség egy új fázisát jelenti.”

Másik világban van tehát az illiberális Magyarország, csak még meg kell alkotni a fogalmat, amivel jellemezhető az álszent mocsoknak az a fajtája, ami a feudális fasiszta-kommunizmusunkra frappánsan illeszthető. Mass már ismeri ezt, és az emberség jegyében nem is számol a magunkfajta söpredékkel. „A mi ajánlatunk áll: Németország kész jelentős hozzájárulást tenni, és garantálja, hogy a kimentettek jelentős részét átveszi.” – mondta azzal a toldással, hogy “sem a mentők, sem a kimentettek nem tudják kivárni, hogy az utolsó uniós tagállam is beleegyezzen abba, hogy átvesz menedékkérőket”.

A német külügyes szerint bármely ország bármikor csatlakozhatna ehhez a szövetséghez, amihez mi biztosan nem fogunk. Hiszen mi is fogadunk be menedékkérőket, ha azok bűnözők és Orbán haverjai, továbbá, ha jó pénzt fizetnek Rogánnak. A többit, ha beteg, ha gyerek, a kerítés tövében éheztetjük, és nyugdíjas csoportokat viszünk – olykor óvodásokat – megbámulni őket, akárha majmokat a ketrecükben. Ebből is kitetszik, nem vagyunk mi Európába valók, illetve hát, az aljamocsadék feléhez mindenképp.

Annyira különös dolgok történnek itt, hogy, mint emlékezhetünk, a EPP Bölcsek Tanácsát hozott létre, nézzen már körül, mi folyik a kerítés mögött, aminek függvényében eldöntik, hogy a Fidesz és csatolmányai maradhatnak-e a kebelükben. A Die Welt viszont tudni véli, hogy valami különös ok miatt igen. Hiszen – mint írják – a Bölcsek Tanácsa úgy döntött: készülő jelentésébe nem veszi be azokat a témákat, amelyeket az uniós szerződések megsértése ügyében indított, de még függőben lévő uniós eljárások tárgyalnak.

Az EPP kész elkenni a fekáliát rövidtávú politikai érdekek miatt tehát, és azt is eltűri a jelek szerint, hogy olyan tagja legyen, amelyik szarik minden emberi értékre, és olykor pofán hugyozza őket. Majd megkérik, hogy előtte fogyasszon spárgát az illatosabb vizeletért. Reménytelen egy brancs az is, amelyik asszisztál ahhoz, hogy legyen egy gennyes fekély Európa közepén, igaz, nem neki kell benne ücsörögnie, hanem a semmibe vett embereknek, akik mi volnánk. Így rohadnak el a keresztény, polgári értékek.

Valahogyan úgy tűnik, ez a társulat egyként kezeli a tengerbe veszőket a szárazföldön magára hagyottakkal, és bizonyosodik be már nem először és bizonyára nem is utoljára, hogy a szociáldemokrácia és a liberalizmus képes arra, amire polgári kereszténység nem, azaz, hogy érdek, valamint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jó legyen. Az egyik szaladgál a piros gatyájában hajótöröttet keresve, a másik belerúgja a fuldoklót a tengerbe. És mi mindig a gonosz oldalán álltunk, mért lenne most másképp.

Jézus beájulna

A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): “Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: “A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

A Lajtai Fal

Lehet, hogy lángoktól öleltünket egyszerre két irányból özönlik el idegen, ellenséges hadak és hordák. Orbán Viktor Mihály ezt annak igazolására hozta elő, hogy Magyarország (nem köztársaság) uszkve hatszázmilliárd forintért vesz fegyvereket a németektől, és ez is csak véletlenül derült ki a német gazdasági minisztérium adataiból. Különben egy szót se szóltak volna erről a bagatell összegről, mert minek. Nos hát, szó szerint azt mondta a kedves vezető: “Magyarországnak képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát, amennyiben két irányból egyszerre támadnák meg.”

Azt nem fejtette ki, honnan fenyeget a dupla veszedelem, horizontálisan, vertikálisan, jobbról, balról, vagy egyszerre zúdulnak ránk a pokol és a menny hadai, esetleg ezek kombinációja, mert minden lehet, még az is, hogy Orbán Viktor Mihálynak elment az esze. Az utóbbi hetek történései miatt a fenyegetés egyik iránya nyugat lesz a propaganda aktuális állása szerint, mert már oktatófilm is készült az imperialisták ellen, abban hangsúlyozva, hogy a Lajtán túl megszűnt a szólásszabadság, tombol a terrorizmus, virágzik a bűnözés meg az antiszemitizmus, és tele van az a vidék nem fehér emberekkel.

Már csak a Coca Cola mámorban fetrengés hiányzik, hogy komplett legyen az ötvenes évek feelingje, valamint a vasfüggöny, bár az délen és befelé szolgálva már van. Ha Orbán atyuska agyában ekkora a baj, másutt is épülhet valami, a fentiek tükrében épp nyugaton, s a nagy előd, Hitler bácsi mintájára ezt nevezhetnénk Lajtai Falnak, és teliraknánk bunkerekkel, lőállásokkal, szögesdróttal, tankcsapdákkal és légelhárító ágyúkkal. Mint ismeretes, a bajuszos piktor és tömeggyilkos 1942 és 1944 között megépítette az Atlanti Falat Norvégiától Spanyolországig kábé tízezer bunkerrel és a fent részletezett készségekkel, aztán a D napon cseszhette az egészet.

Magyarországnak 2215 kilométer határa van, ebből kimondottan nyugati, tehát a labancokkal közös 355 kilométer, ami az Atlanti Fal hosszához képest hangyapöcs vagy bolhafing, lehet ásni a lövészárkokat tehát. Viszont van határszakaszunk szlovák, ukrán, román, szerb, horvát és szlovén fenyegetés felé is. Hogy melyik az a második, amely lerohan minket, és amiről a kedves vezető delirál, azt senki nem tudja, hacsak nem a Németh Szilárd két pacal és három rottyantás között. Viszont Orbán Viktor Mihály nagyon elszántnak tűnik abban az aljasságban, hogy militarizálja az országot.

Erre utal, meg a még nagyobb elbutítás szándékára, hogy a dupla fenyegetés mellett azt is belesóhajtotta tegnap az éterbe, hogy a honvédelmi ismeretek a Nemzeti Alaptanterv része lesz. Ez, elegyítve a hittannal és a naponkénti testneveléssel az elhülyülés biztos receptje, a jövőbe vivő biztos út. Végül majd a Gellért hegy lesz a Tajgetoszunk, ahová a melegeket, satnyákat, élhetetleneket kirakjuk vagy onnan a mélybe taszítjuk gusztus és a központi bizottság döntése szerint. Ez, habár most jól kitetszően szórakozok, egyáltalán nem tréfadolog, hanem valami segélykiáltásféle, hogy legyen valami jövője a gyerekeknek, a nagyiknak és az országnak is, mert ilyesmi ma nem látszik, illetve valami gyászos homály csupán.

Az a nagy és egyetlen kérdés ma már, hogy ki fogja megállítani Arturo Uit, miféle szövetségesek vagy utolsó esélyként egy modern Stauffenberg. Kénytelen az ember ilyenről ábrándolni, hiszen jól kivehetően Orbán Viktor Mihály totális háborút fojtat, ebbe a szakaszba ért, hogy a maga torz képére formálja az országot, ha már a világot nem sikerült, és a kamikazék elszántságával is, olyan vakon és aljasul. Japánt is csak az atom térítette jobb belátásra, és még akkor is, évtizedekig akadt harcos, aki a dzsungelből lődözött kifelé. S amennyire a rajongók elhülyültek, nekünk is kinéznek az ilyenek.

Ebben a stádiumban, ha rám tetszenek hallgatni, felhalmozzák a háborús, túlélő készségeket, úgymint gyufa, gyertya és zsír, mert szükség lesz rájuk. Továbbá, reménykedve a pokol megszűnésében, az arra hivatottak gyűjtsék és jól zárják el a terhelő bizonyítékokat, amelyekre szükség lesz a Felcsúti Perben (nürnbergi mintára), ahol a kedves vezető, magasrangú beosztottjai és minden bűnös elnyeri méltó jutalmát az ország és az emberiség elleni gaztetteiért. Ennek a rémálomnak így kell véget érni, ha van Isten. Az ő léte azonban egyáltalán nem bizonyított, így részemről Micimackóhoz fohászkodok, és leszopom magam kólából/val. Majd fetrengek.

Megint egy csatár

A sors különös kegye miniszterügynök elvtársat hallgathatni napra-nap, ahogyan folyik a csapból, terül, árad a mézízű igazság szotyolaharsogással elegyest, midőn a labdák kivirulnak, az éjszakák végtelenek, a nemzet pediglen egyesül a végső diadalban, mikor is ajkait elhagyja az egyetlen igazság, hogy na, ugye, és mindennek nyírott fű szaga van. A babgulyásnak is. Érdekes ez, hogy a kedves vezető miféle metaforákban éli az életét, labdák, kürtök, csataterek meg harcmezők. Ilyen kordonos a holdvilágos feje neki, és az ember leborul az istenek előtt, hogy egy sártekét tapodhat vele, s pláne épp ugyanabban az időben.

Most is, hogy gründolt maga alá egy új minisztert, ezt a Varga Juditot igazságügyileg, üdvözölte is őtet a nemes feladatban és illőn, hogy aszondja: “Új csatárt igazoltunk”, amitől az ember fölteszi magának a kérdést, tudja-e miniszterügynök elvtárs, van-e fogalma neki, hol van épp, mely szegletén a világnak, miféle ótvaros zugában, mert ez nem bizonyos. A fejében van csakis és mindig is, abból a katyvaszból nyilatkozik kifelé, csoda-e, ha a valóság, mint olyan eltűnik, elillan és párolog, s a kedves vezető delírje árnykép csak a falon, kivetülés, ábrándos sóhaj csupán. Csak hát, országot vezetni így nehézkes, sőt, lehetetlen, mert olyan lesz, mint amilyen nekünk van itt, kicsi is, sárga is, mégsem a miénk.

A friss miniszternek nagy érdemei vannak kizárólagosan, pöpecül dekázik a bőrrel, más érdeme nincsen neki semmi sem, de ez épp elég a magas hivatalhoz. Mert őtet a kedves vezető az Unió elleni csatákra szerződtette jó pénzekért, plusz koszt, kvártély, hogy mondhassa neki, előre, üsd, vágd, nem apád, és a csatár megy is majd, mint a tank, akárha Böde Dani. Mert skrupulusa nincsen neki semmi sem, ahogyan a meghallgatásán is kitetszett, épp annyira pökhendi és gátak nélküli, hogy illeszkedjék a csapatba, gépezetbe, mint olajos csavar, csak épp most Varga miniszter elvtársasszony engemet hidegen hagy teljesen, nem oszt már és nem szoroz, a baj teljes nélküle is, mondhatni, nyakig ülünk a ganyéban.

A másik miniszter futsalozik, ez dekázik, olyan is mind a kettő, a futsalos a világot lerohanná böhöm tankokkal, ha lenne neki. De az nincsen, helyette fúziós pacallevest rottyantó államtitkára van, görög-latin kultúrája, meg csótány az erkélyen, aki magyar nótát énekel. Ilyen a csapat, és mind-mind pengelábú csatár, mert ugyan miniszerügynök elvtárs óriási futballista, mint a havas hegyek akkora, és edző is síppal a szájban, ustorral a kézben, de annyit nem tanult értő emberektől, hogy a csapat alapja, az origója neki, mint minden táján a világnak, hogy végy egy jó kapust, és még Dalnoki bácsi is azt mondta, hogy tizenegy Vépivel végigverném a világot. Aki Vépi kőkemény bekk volt valaha, de már nem az.

Ilyenek máma már nincsenek. Miniszterügynök elvtárs megy előre a csatáraival a végtelen felé, bele az ismeretlenbe, mögöttük rónaság, legyalult föld, füstölgő ország, ugar és muhar. Egyetlenünk, a kedves vezető egy Moldova-féle H. Kovács, a hazugság bajnoka, a ferencvárosi koktél maga, meg a verhetetlen tizenegy futballozó majmai a gyászos véggel. “Új csatárt igazoltunk”, örvendezik a gyomra fölött, amitől az embert ábrándok öntik el, mikor lesz, hogy szakembert igazol, nem katonát, és rájön az ember, hogy már sohase. Egy stadionnyi csatatér az élet, és már annyira unalmas a harsonaszóval meg győzelmi mámorokkal, hogy az emberben vágyak támadnak, csak egyszer kapjunk ki, és akkor véget ér ez a rohadt éjszaka.

S akkor az ember kalapemelve mondja a tavaszi szélnek, merre járt kisnaccsád, hogy ezer éve nem láttam?

Orbán, az infantilis keresztes lovag

Orbán Viktor Mihály kezd szakadt tudatú regényhőssé válni. Hol móriczi, semmirekellő dzsentri, hol pedig Ivanhoe Scott-tól és gyerekkorunk tévéjéből. Búsképű lovagnak nem nevezhető, ő érzékenyebb lélek, és meg is sértődne, ha egy ilyen trágyafejűt hasonlítanánk hozzá, mert szétesne a szélmalmok koherens világa. Megfigyelhetjük, hogy a vizsgált alany (OVM) egyre többször él a léha mulatozás és danászás valóságot feledtető eszközével. Ilyképp úri murit tart a lelkem, más értelemben a római végnapok hedonista lerohadása is jellemző rá, de nézzük, miből élünk.

Legutóbb Paul Anka énekelte a dicsőségét, mintha Szondi két apródja lenne, a dalnok, meg Bülbül-szavú rózsák, mert mindenki meghülyül, vagy van az a pénz, hogy szart majszoljon idvezült mosollyal. Máskor a nemzet csótányával magyar nótázik hamvas fröccsök mellett az erkélyén, vagy Mándokival huzatja. Ezek ilyen világvége mulatságok, de a dalnokokból is látszik, hogy hősünk tapló parasztgyerek. Hitlernek legalább Beethovent játszottak közvetlenül a bukás előtt, amikor Zsukov már kopogtatott a bunker ajtaján, igaz, a Führer azt hitte, Sztálin majd moszkvai állatkertben mutogatja, és ez egyetlenünkre is ráférne.

Látjuk hát, hogy hősünk szereti a feledkezést, olykor kiszakad a lehangoló hétköznapok monotóniájából, a menza unalmas babgulyásából, s trubadúrokat rendel magához, hogy éltessék őtet, azért. Akik pedig jó pénzért a dicséretét zengik, torzítják is a személyiségét, ilyen egyenes az út a narcisztikus őrület felé. Láttuk már hősünket végvári vitézként, győztes hadvezérként, mint dakota törzsfőnök vagy diadalmas futballista, a keresztes lovag jelmezébe azonban csak azóta szuszakolja magát, amióta kereszténydemokráciát épít illiberális állam helyett. De csak a név más, a jelszó alakult, a magva ugyanaz, jófajta diktatúra.

Keresztes lovagnak egyébként Milo Yianapoulos nevezte ezt a mi hülyénket az origónak nyilatkozva: “Orbán Viktor az egyetlen, aki védelmet nyújtott népének az agresszív bevándorlótömeggel szemben, mint egy középkori keresztes lovag.” Ő is megkapta a párezer dollárját, ment is Isten hírével. Aztán Jean-Jacques Mével a Le Figaroban: “A történelem által megrövidített Magyarországról Orbán Viktor keresztes lovagként támad minden olyan rossz ellen, amely szerinte pusztítja az öreg kontinenst.” Aztán csodálkozunk, ha hősünk úgy marad, jóllehet, nem is tud róla, mert a lélek újai kifürkészhetetlenek, rejtélyesek és esetünkben aljasak is.

Ezúttal, amikor a degenerált Paul Anka foglalta dalba a mi vitézünket az usákos talmi ünnepen, valamivel viszonozni kellett a seggnyalást, így hát, Orbán Viktor Mihály kapcsolódási pontokat keresett a nagy vízen túli degenerálthoz, és meg is találta. Örömmel jelentette be, hogy most közösek az értékek: a hazafiasság, a férfiak és nők egyenlőségének elismerése, a „család, mint a társadalom alapja, amely apából, anyából és gyerekekből áll”. Közös feladatnak nevezte „a világ jelenleg legüldözöttebb vallásának” a kereszténységnek a védelmét is. Sőt, mint mondta, a NATO-ban, a világ legerősebb szövetségében „ránk lehet számítani a tárgyalótermekben és a harcmezőn is”.

És íme, előttünk is áll a keresztes lovag valóban, a gyengék, nők, gyerekek és a kereszténység védelmezője. Olyan hülye is, mint az akkoriak, szókincse is beszűkült, a tudata is, úgy mondja a leckét, mint valami dagadt óvodás, hogy mi a család Pistike. A család, óvónéni kérem: papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet. Kérem a kakaómat. És ebbe belemerevül a manus, viszi tovább az infantilis tempót, hogy Trump számíthat rá a harcmezőn, már csak a gyí lovam, gyí betyár hiányzik, meg a fűzfasíp. És ez az ember Magyarország miniszterelnöke. Mondjuk, olyan is, az ország is, az ember is. Egyetlen vigaszunk lehet – ha van olyan -, hogy közös szereplést vizionál a tárgyalótermekben is. Én is nekik, jófajta ügyésszel spékelve.

Tamponadó

Rossz vagyok. Rosszra gondoltam ugyanis, és a népi bölcsesség szerint ez a kettő összefügg, mint fatörzsből gyönge ága. Mert ennyit olvastam csupán címként a kiberi térben: tamponadó bevezetését szorgalmazzák, ami elég volt rossznak lennem. Most tegye a szívére a kezét mindenki, gondoljon Novák Katalin ábrázatára, naponkénti szaporodási hisztijére, s máris megérti, mi okozhatta, hogy bűnbe estem. Mert ebben az országban minden előfordulhat, bármi ökörség is.

Ha az ember azt látja, “tamponadó”, értelemszerűen asszociál arra, hogy felviszik a kellék árát a csillagos égig, ezzel is késztetve a magyar anyákat a permanens terhességre, lévén, ebben az állapotban tamponra szükség nincsen. Hogy ez hülyeség? Az. Elképzelhetetlen? Az a baj, hogy nem. Ahogy kinézek az ablakon, elábrándozok a NER ocsmány mókásságán, máris szétfolyok, akárha óralap, vagy a dombon állok elefántként, és ormányommal megsimogatom a holdat meg a napot is.

Ezek szürreális képek, amely irányzat mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére a XX. század elején szökött szárba, amikor idegen lett a világ a relativitás-elmélettől, háborútól megverve, amikor minden egész eltörött, és csak nyüszögött az ember az ismerőssé váló csillagok alatt, ráadásul Isten is meghalt. Tisztára, mint száz év múltán, azaz éppen most és éppen itt, de végül is, csodálkozni ezen nincs mit. Horthy éledezik, és minden is kezd ugyanolyan lenni, mint amikor olyan volt, amilyen.

De, hogy ne haljunk meg tök hülyén, ábrándozásunk folytatása előtt tegyük tisztába ezt a tamponadót, ami nem egyéb, mint bizonyos női egészségügyi termékek áfá-jának csökkentése abból a megfontolásból, hogy a munkáslányok is meg tudják venni és ne csak az úrasszonyok. Mert e téren is szegénység van. Az LMP javasolja ezt, az Unió meg engedi, következésképp a Fidesz nem fogja megszavazni, mert belerokkanna a költségvetés. Így megy ez Neriában, és erről ennyi elég is.

Mert bármi fura is, ma nem azon szövögetem a gondolataimat, hogy Orbán Viktor Mihály mikor takarodik el az életemből, hanem – ami majdnem ugyanez – azon mélázok inkább, hogyan jutottunk idáig. Hogy az ember ösztönösen, már szinte reflexszerűen gondol rosszra, és maradjunk is csupán a számolatlan témából a szaporodás és folyományai témakörénél, amelynek a kályhája, az origója neki vagy az alfája az a rohadt, szerencsétlen vak komondor. Isten bocsássa meg a gazdája bűneit.

Azidőtájt történt, hogy a NER nagyjai kifejtették kéretlen gondolataikat a női nem mibenlétéről, fakanálról és tűzhelyről, olyannyira, hogy nőügyekkel nem is foglalkoztak egyáltalán. A nő fideszi olvasatban szép lehet, de okos nem, egy dolga van ezen a világon, szaporítani a magyar nemzetet kis katonákkal. Most ebbe hülyülnek bele CSOK-ostól, nagy autóstól meg Novákostól együtt, hogy az emberek agyára is mennek, az enyémre legalábbis. Pedig csak olvasni kellene, de nem olvasnak.

A gyerekvállalás bonyolult gyönyörűségét ki más, mint Füst Milán bácsi fogalmazta meg, mint mindent is: “Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ezen elboronghatunk egy csöppet nemzetszaporításilag, főleg akkor, amikor – mint emlékezhetünk -, egy egri templomban négy éve sírhelyre emlékeztető babakocsis installáció részeként a fogamzásgátlás ellen agitáltak a szentéletűek, így: “Ezeknek szereknek a használata arra csábít, hogy a nők elhiggyék: korlátlanul rendelkezhetnek saját testükkel. A fogamzásgátló széleskörű használata házastársi hűtlenséghez és az erkölcsi nevelés általános fellazulásához vezet.”

Egyetlenünk és csapata sem mondhatta volna szebben, voltaképp ez a NER családügyi kivonata a hidakon csattogó családok éve lobogókkal, Novák Katalinnal és KDNP-vel együtt, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, de ez is mindegy már. Mindez csak arra volt jó, hogy megmutassam, hogyan jár már az ember agya kies hazánkban, s mért gondol a legrosszabbra, holott arra alkalmasint oka sem lenne. Egyszerű, ezt szokta meg. Hogy minden mögött valami mérhetetlen aljasság rejtőzik.

Mondhatod, hiába

Tóth Bertalannak már jó. Ő az az MSZP-s bácsi, aki fideszes gázlopásnak nevezte a MET nevű cég 2011-15 közötti machinációit. A cég beperelte a bácsit, a Kúria most pedig kimondta, a lopás szó használata nem volt alaptalan. Ezért jó most Tóth Bertalannak, örülhet, mint kismajom a kunkori farkának, s ezzel párhuzamosan ki is törölheti a seggét az ítélettel. Mert minden ilyennek akkor lenne haszna, ha nem csak az lenne a következmény, hogy nevén lehetne nevezni a dolgokat, hanem, ha a lesújtó névvel illetetteknek lenne valami kellemetlensége abból, ha mindenki tudja róluk, hogy lopnak.

Ilyen veszély azonban nem fenyegeti őket egyáltalán. Rogánról is lehet mondani, hogy bűnöző. Ez a Fidesz Harry Potterjét eleinte zavarta, rúgkapált, perelt, ám miután a bíróság megállapította, hogy lehet őt is a nevén nevezni “bűnöző”, szinte megkönnyebbült, felsóhajtott, és a teher leválván róla akadályok nélkül, gátak, s ami lényegesebb, következmények nélkül éli tovább a bűnözők unalmas hétköznapjait, és még jól is érzi magát. Régebben a szavaknak iszonytató hatalma volt. Gondoljunk csak bele Vejnemöjnen csudálatos képességeire, midőn beleénekelte az ellent a földbe, vagy szó szerint kifordította versével sarkaiból a világot.

Ilyen hősök máma már nincsenek. A szavak mit sem érnek, elkopott a jelentésük vagy új értelmet nyertek, gyorsabban, mint azt a nyelv – amely élő organizmus – szerves fejlődése indokolná. Ma már nem azt jelenti a nemzet, mit egy évtizede, sem a család, sem a szegénység. És számolatlanul lehetne sorolni a hangalakokat, amelyek kifakultak, elvesztek vagy máshová kerültek a szótárban a Párt érdekeinek megfelelően. Viszont ez nem etimológia óra, hanem kurvaanyázás, és az afölött való átkozódó búslakodás, hogy minden egész eltörött és nincs értelme semminek sem. Fölösleges néven nevezni akármit is.

Mert elmondhatjuk ugyan, megállapítást is nyer, hogy kietlen hazánkban több mint kétszáz helyen történt választási csalás, mégsem történik semmi. Nem nyomoznak, senki nem veri az asztalt, nem borogatnak kukákat és kockakövek sem röpködnek. Kimondjuk a szavakat értelem nélkül, úgy pörög le a hatalomról a valóság, mintha burokban lenne, és úgy pattannak vissza a szavak. Nem értik, elfordítják a fejüket, nem mennek el, nem szavaznak, bojkottálják, lehetetlen vállalkozás bevonni őket a valóságba, mert másik világban vannak. Innen már nincsen visszaút, ám, ami mégis delikát ebben az egészben, hogy a végleges elkülönülés nem a szavak szintjén történik.

A szó, mint a gondolat kifejeződése a valóság tükre, annak megfelelője. S ha a szavaink jelentése átalakul, akkor csak annyi történik, hogy a világ lett alapvetően más. Régen, ha megállapították valakiről, hogy lop, levágták a kezét, családját szolgasorba taszították, kiszúrták a szemét vagy ólmot öntöttek a fülébe. A NER, amely Szent Istvánban lelte meg első gyökereit, az ő szellemében mondta – a’la Pokorni -, hogy lemetszi a tolvajok kezét. Azóta Attila barbár világáig tértünk vissza, amelyik erkölcsök tekintetében megengedőbb, és ez sem lehet véletlen, ha nem tudatos, akkor is.

Mindennek oka van. Annak is, ha a szavak értelmetlenné válnak, vagy átalakul a jelentésük. Kafka Josef K.-jának azért kellett meghalnia, mert nem kérdezett, Karinthy Ferenc Epepe című regényében a főhőst már meg sem értik, egy folyóvizet kell keresnie, hogy meglelje a menekülés útját a zagyvaságból. A szürreálistól így jutunk el az abszurdig, érkezünk meg a NER valóságába, ahol tényleg teljesen fölösleges már minden. Elvesztek a szavak, a jog, az emberi érzések, homokos, füves, vizes síkká rohadt le az ország. Semmi nem számít, semminek nincs következménye és minden értelmetlen. Orbán tolvaj. – Kimondjuk, tudjuk, hogy igaz, és a nap vidáman süt a temetéseken.

Ennek így tényleg semmi értelme egyáltalán. Föl kéne szabadulni már.

Haza és szarozás

Azt mondja a Deutsch Tomi, hogy a magyarországi ellenzék Gyurcsányék vezetésével máris megkezdte az áskálódást a haza és a magyar emberek akarata ellen az EP-ben. Lehet valami benne, én is láttam, amint ásóval, netán és sőt csákánnyal, az elvetemültebbek pedig szívlapáttal a hónuk alatt járnak kelnek a messzi brüsszeli országban, és CSOK-os csecsemőket früstökölnek magyar szüzek vérivel locsolva. Ez a minimum azoktól, akik rárontanak a nemzetre mindig is.

Viszont van itt egypár valami, amin elmereng az ember. Elsőként a Deutsch Tomin, akinek a létezése nem igazolható észérvekkel, sőt, leginkább az ötlik az észbe miatta, hogy mivégre van ezen a fura világon. Ez már a legendák, mesék és álmoskönyvek birodalma, amit az elpárolgott beléptető rendszerek választanak el a krónikástól. Azok, amelyek miatt a hűvösön kellene rohadnia a Deutsch Tominak, nem pedig itt járatni a száját, amiből gátak nélkül árad a hülyeség, de mit lehessen tenni ma már. Ugye.

Kapaszkodjunk hát megfogható dolgokba, mint például EP, ellenzék, a magyar emberek akarata és a szarfoltos magyar haza Fidesszel fűszerezetten. Ezekkel már lehet mit kezdeni, ha jól odafigyelünk. Deutsch Tominak az a baja most, hogy a bevándorláspártiak meg akarják fúrni azt, hogy olyan bizottság alelnöke legyen, amelyik az Unió pénzügyeit, köztük a korrupciós dolgokat felügyeli, s valljuk be, ebben azért van valami. Hogy fideszes, és pláne Deutsch Tomi kerüljön oda, ez olyan mókás dolog.

Aztán ha megnézzük a választók akaratát, mint szent hivatkozási alapot, hát, nem tudom, hányan álmodták-akarták a Deutsch Tomit ilyen bizottságok ormaira, egyáltalán akarta-e egyáltalán valaki a kedves vezetőn kívül, hogy ő ott haligalizzon a távoli brüsszeli országban. És még tovább menve arra is kíváncsi lehetne az ember, hány olyan ukrán és krumplihéjas, száraztésztás szavazó van, aki tudja egyáltalán, hogy Deutsch Tomi ezen a nyüves világon van. A választók akarata olyan bizonytalan hivatkozási alap, hogy mi a kénköves nyavalyát is akar az a választó. Leginkább enni, inni, ölelni meg aludni.

Mert más oldalról pedig, a választók felől nézve azon ábrándozik az ember, a Fidesz és csatolmányai képviselik-e őket valahol is. Európában, az ország tetves házában vagy a városi közgyűlésekben, falusi ugarokon. Mert ők a kedves vezető érdekein kívül semmit nem képviselnek egyáltalán. Ilyen szemszögből pedig, ha a bevándorláspárti sorosista-gyurcsányisták Deutsch Tomit furkálják, akkor inkább a választók oldalán vannak, mintha elvtelenül támogatnák a füvesembert. Mert az élet nem habostorta Pelikán óta.

Deutsch Tomi megfúrása tehát teljesen logikus és korrekt lépés Mari néni érdekei felől nézvést, de tudjuk, hogy ő az utolsó a sorban, akármi rezegtető harcok vannak is a felszínen, hogyha hallgat a mély. Mert, ugye, a népek csak bávatagon néznek, hogy is van az, miszerint az EPP-ben az egész fideszcsürhe felfüggesztett, leprás bagázs, funkciót nem kaphatnak, nem szavazhatnak, ehhez képest viszont egy szinttel feljebb meg csillognak, alelnökök, mindenféle muftik lesznek, és verik a mellüket, hogy az egész világ ezt akarta, holott rossebeket.

Nehéz dolgok ezek (is), mint maga az összes élet. Mert például azon is el lehetne merengeni kicsinyég, hogy mi a haza, s kinek az, amit mindig elárulnak a balos-sorosok. Stadion-e, lerohasztott Nemzeti Színház és einstandolt Balaton, orwelli VOLT meg rohadt választási krumpli, esetleg és netán szöcske, ökör, szelíd tanya vagy bakterház. Mert kurválkodni lehet a hazával, de nem érdemes, mint ahogyan Istennel sem ajánlatos. Mindezzel és végezetül azt óhajtottam demonstrálni csupán, hogy Deutsch Tomi fölöslegesen veri a nyálát.

Ő voltaképp a haza, a választók, az emberek akarata szemszögéből nagyon hosszú évek óta nincsen is. Valami messzi orgonaszó, egy spangli, néhány bejegyzés a Twitteren. És az, hogy a távoli brüsszeli országban mégis eszébe jut pár csinovnyiknak őt jelölni akármi tisztségre is, az nem a választók akarata, hanem annak a bizonysága, hogy az Európai Parlament is egy szarhalom. Régóta mondom, hogy ez a világ a végét járja, s hogy ilyenek történnek benne, az csak újabb bizonyság a pusztulás kezdetére vagy végére gusztus szerint.

Orbán és a költészet – Hatvanezres szöveg

A magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban, változatosabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Orbán Viktor alakja. A költői ihletnek Orbán elvtárs alakjából immár egyre dúsabban áradó forrását értelmezhetjük szélesebben és szorosabban is. Szélesebb értelmezésben ez az ihlet mindama tárgyakban ott munkál, amelyeket költőink a magyar nép életének új, pozitív jelenségei közül merítenek.

Az a fogalom-komplexus, amelyet Orbán Viktor alakja jelent, ha némán, ha kimondatlanul is, de ott hat a karcsún feszülő új hidakat, az új palotákat, új gyáróriásokat, az új városokat, stadionokat, az új embertípust, új emberi érzéseket és gondolatokat megéneklő minden magyar versben. Ahogy népünk képzelete magától értődő természetességgel köti Orbán elvtárs személyéhez a keresztény építés újabb és újabb eredményeit, olyan természetes és kizárhatatlan sugalló erő minden, az új, keresztény-realizmus útján járó magyar költői alkotásban népünk vezérének alakja, Orbán Viktornak immár legendásan fénylő neve.

Ilyen értelemben bízvást elmondhatjuk, hogy Orbán Viktorról szinte minden jelentős magyar költeményben „szó van”, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás. Jelen dolgozat nem ebben a szélesebb értelemben vizsgálja Orbán elvtárs alakját, mint költői témát. Hanem szűkebb, szorosabb értelemben. Azt a költészetet veszi szemügyre, amelyben Orbán Viktor alakja közvetlenül is feltűnik, amely népünk és Pártunk vezérét nemcsak alkotásain, eredményein és hatásán keresztül, hanem direkt módon, alkotó, harcoló személyében ábrázolja. Azok a költemények, amelyek Orbán Viktor alakját vetítik elébünk, mindenek előtt azt a mélységes bizalmat és szeretetet sugározzák, amellyel népünk övezi nagy tanítómesterét.

Költőink szívesen és megindultan emlékeznek azokra a napokra, mikor – a kommunista elnyomás alatt – Orbán elvtársnak még csak a neve, a híre járt varázslatos vigaszként szájról-szájra, bizalmat öntve a csüggedőkbe. Megéneklik költőink azt a varázslatos személyi hatást, amely alól senki sem tudja kivonni magát, akinek módja nyílik az Orbán elvtárssal való közvetlen érintkezésre. Demokratizmus és humanitás nagy építő élményei ezek a találkozások. Például “A mérnök szólt”:

„Hivatott s mint a társát, úgy fogadott és beszélgettünk ketten.
Őrá gondolok. Kemény kézfogását, már három stadionba beleépítettem.”

Feltűnik költészetünkben annak a pillanatnak a képe is, mikor a felszabaduló nép költőfia először pillantja meg a vezérnek annyira áhított nevét:

“És akkor egy esőverte plakáton
az Ő nevét láttam meg – ma is látom –
hogy megjött Budapestre – Felcsútról,
egy világot értettem én meg ebből,
egy országot, mely csupa seb és rom volt,
csupa öröm és csupa fájdalom volt,
egy népet, amely most talált honára,
s lábadozva figyelt az Ő szavára.”

A népi bizalom és szeretet egyensúlyban érzi magát azzal a szeretettel és bizalommal, amely Orbán Viktorból árad az ország népe felé. Az a személyes portré, amely költészetünkben Orbán elvtársról kialakul, s amely pontosan fedi a népünk képzeletében élő vezéri arcot, csakúgy árasztja a meleg érzéseket. Ebben a mosolyos derűben a világszemléleti, a politikai optimizmus ragyogása érzik, nyilván ezzel magyarázható mély hatása is.

De a mosoly nem az egyetlen vonás, amelyet Orbán elvtárs emberi egyéniségéből megörökített költészetünk. Felvillan a vezér alakja az országos gondok között, egyik népszerű fényképe formájában, a tanító, a mester eszményi alakjában. Néha a jellegzetes derű a jellegzetes komolysággal együtt, tehát lényegi teljességében csillan fel a művészi ábrázolatban.

A nép érzésvilága a tömegek felé áradó szeretetet, gondoskodást, a tömegek sorsáért érzett felelősséget önkéntelenül összekapcsolja az „apa” fogalmával. Gondoljunk – a műköltői hangulatú, késői keletkezésű „Árpád apánk” mellett – a gyökeresen népi „Kossuth apánk”-ra. Költőink képzelete itt is népi karaktert mutat: Orbánhoz való viszonyát legtöbb költőnk az apa és a gyermek kapcsolatával véli leghitelesebben kifejezhetni, érzékeltethetni. Némelyikük arra az időre, amikor még nem érezhette magán Orbán őrző szemét, úgy gondol vissza, mint az apátlan árvaság éveire.

Az apa-képzettel szorosan összefügg az Orbán Viktor alakjából sarjadt költészet gyermek-motívuma. Most nem arra gondolunk, hogy a nép, a költő Orbánnal, az apával gyermekként áll szemben. Hanem arra, hogy népünk és költészetünk Orbán elvtárs emberi vonásai között különös gyöngédséggel és megindulással fedezi fel tanítómesterünknek a gyermekek iránt érzett őszinte szeretetét. Az a meleg gondoskodás, az a dédelgető figyelem, amelyet Orbán Viktor az apróságok iránt tanúsít, sok költői tükörképben csillan vissza. Orbán derűs szeretete a boldog gyermekkor záloga, amely megmutatkozik az alábbi kis óvodás versikében is:

“Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!
Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Pusztuljon a libsikomcsi egy szálig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!”

Dolgozó népünk – és részben ez is Orbán páratlan emberi közvetlenségével magyarázható – úgy érzi, hogy Orbán elvtárs a nép minden egyes fiával személyes ismeretségben van. Ennek az ismeretség-érzésnek nem feltétele a tényleges ismeretség, még csak az sem, hogy aki ezt érzi, valaha is látta légyen Orbánt. A mosolygó fényképek mély humanitása, a szájról-szájra szálló hírek és emlékezések, Orbán pregnáns, magvas mondatai, szólásai, a népért való harca és alkotásai olyan közel viszik őt népünk minden fiához, hogy mindenkiben élni kezd a „személyes ismeretség” illúziója.

Orbán jelentőségének nagy méreteit éreztetik költőink, mikor népünk vezérét a magyar történelem nagy folytonosságába állítják be, a magyar szabadságharcok vezetőinek sorába, mikor a Párthoz való viszonylatát jelzik, amikor Orbánt Putyinhoz való kapcsolatában ábrázolják.

Orbán Viktor alakja a szabad évek magyar költészetében, noha távolról sem teljesen, de sokoldalúan és híven tükröződik. A forradalmi romantikával izzó keresztény-realizmusnak nem egy sikerült darabját találjuk ebben a költészetben. Azok a versek, amelyek Orbán Viktor alakját valóban ihletett erővel állítják tömegeink elé, a nép nevelésének nagy feladatát végzik: segítenek az alakuló új embernek a nagy mintához, Orbán elvtárshoz való igazodásban. Költőink eleven és őszinte Orbán-élménye szerencsésen hat az esztétikai megformálás síkjában is. Líránk, amely különben elég sűrűn mutat sematikus vonásokat, az Orbán-versekben többnyire a lélegző, életszerű ábrázolás útját járja.

(Ui: Láttam a felhívásukat, mint polgári értékeket valló egyetemista, és ez alkotásra ihletett. Ilyet naponta hármat tudok, esetleg négyet. Üdvözlet, várom a hatvanezremet.)