Elkomondorosodás

– Már megint vonulgatnak ezek a buzik, hogy szakannának meg. – Ezzel a megállapítással nézett föl az újságjából Pista bá’, a huszonkilenc éves vénember, miközben sztereóban szólt a rádió és a TV is, hogy Pista bá’ tájékozott legyen a nyüves világ folyásáról, és ő az is volt cefetül, azt meg kell hagyni. Mindent tudott, amit tudnia engedtek, ezért volt olyan határozott az ő lelkében, miközben Piroska, a neje lesütött szemmel mosogatott épp a konyha sarkában, és nem tudni miért, de olyan szenvedés ült a szemeiben, hogy Szűz Mária csak jelenthetett volna neki.

Pista bá’ odafülelt a rádióra, amelyik azt tudatta a hívekkel, hogy a buzik útját trágyával szórták fel. Ezt a család ura vihogva hallgatta, Piroska csörömpölt a mosatlannal, Pityuka meg, a hét éves, kis szutykos magyar legény brummogott és berregett, mert a keze repülő volt, a légyszaros plafon pedig a csillagos ég. Táltos pedig, a komondor, nagyképűen nézegette a sarokból, mit is csinál ez a három, de egyáltalán nem törődött velük, mert egy légy incselkedett vele. Csak Pista bá’ tudta azt, hogyan lehet egy kutyának a Táltos nevet adni, de a nyakán meg a karjain húzódó tetkók mutatták, hogy nem volt véletlen a dolog.

Zörgött az újságjával a család feje, Piroska csörömpölt, Pityuka meg berregett Már épp elkészülhetett volna róluk a Szent Család című kompozíció, amikor a szobában fölsírt az újszülött kis Magdus, de olyan élesen, hogy Pista bá’ tekintete teljesen átható lett és pengeéles, amitől Piroska késztetést érzett, hogy a szobába iramodjon, és csak most látszott, mennyire öreg. Nem a kora, hanem az élete miatt nézett ki úgy a nyúlott melegítőjében, mint a saját nagyanyja. Csitította a gyereket, de hiába, hogy Pista bá’ ki is jött a béketűrésből, és foghegyről, nem hangosan, de mégis áthatóan odabökte: – Hallgattasd el, mert ha én teszem, abban nem lesz köszönet.

Tudta ezt Piroska is, és most látszott a szeme alatt a kék folt csak, meg a félelem benne, ahogy nyugtatta a gyereket, amikor csöngettek. Ettől Magdus még élesebben visított, és Pista bá’ is hozzátette a magáét, hogy: – Ebben a kurva lakásban má’ élni se hagyják az embert, hogy baszná meg az Isten. – Táltos is rákezdett az ugatásra, és megint megnyomták a csöngőt, hosszan, mintha rendőrök érkeztek volna elhurcolási szándékkal. De csak Laca volt az, a gyerekkori haver, talpig bőrben, fején kendővel, amitől nagyon erős lett itt, a konyha közepén. Pityuka abbahagyta a berregést, bambán bámult és folyt a taknya, de senki nem törölte meg az orrát, őt meg nem zavarta.

– Nézünk meccset? – Így érdeklődött Laca, mintha nem tudta volna, hogy néznek meccset. Mindig azt néztek, főleg így, hogy szezonja volt. Pista bá’ otthagyta az újságját gyűrötten, és már épp kapcsolta volna ki a rádiót, amikor azt tudatta a doboz a hívekkel, hogy a buzik vonulását derék motorosok zavarták meg berregéssel, ami hírtől a két cimborának fények gyúltak a szemében. Maguk is ott voltak hirtelen a harcos motorosok között, sőt, mivelhogy száguldott az agyuk, mint a kisvasút, láncokkal, karikás ustorral irtották a szivárványosokat, és egészen átszellemültek volna, de Magdus megint rákezdett, sőt, Pityuka is berregett, amitől inni kellett.

– A hülye apósomtól kaptam, ő főzte. – Ezekkel a nyájas szavakkal dűtötte a kisüstit Pista bá’, s hogy teljes legyen a komfort, ráordított a nejére, bele a bánatos őzike szemébe. – Hozzá’ szendvicst. – Így mondta, hogy szendvicst, az asszonyka meg iramodott, egyik kezében Magdus, a másikkal varázsolt valamit kapkodva, a kutya meg ott tüsténkedett a lába között, lopta volna ki a kezéből a kolbászt, és Pityuka is épp ekkor óhajtott inni, ilyen volt a családi idill, hogy Piroska szemét megülte a könny. A két cimbora tátott szájjal leste a TV-t, böfögték vissza a pálinka savanyú szagát, de még nem a meccs volt a dobozban, hanem egy keresztbe tett lábú némber mesélt migráncsosat és buzisat benne.

Erre megint inni kellett, és így növekedett a magyar öntudat ebben a kettőben. Piroska szegény, csak szerencsétlenkedett a fél karjával, s hogy a bátorság már teljes volt Pista bában, kiordított, hogy hol az a szendvics, mer’ ha nem lesz itt, Piroska lába megint beleakadhat a kutyába. Ilyeneket üvöltött Pista bá’, és már annyira öntudatosak voltak, hogy röhögtek ezen hangosan. Piroska is sírt volna, mert Magdus is sírt, és Pityuka szája is vonyításra görbült éppen, amikor egy újabb csengőszó akadályozta meg a készülő tragédiát, mert megjött Jolán néni, Pista bá’ anyósa, s őt – Maga még él, mama? – kedvességgel fogadta, mert a pálinka elveszi az emberek eszét.

Anya és lánya most már közösen elbirkózott a szendvicsekkel, a meccs megkezdődött, a teremtés koronái is elnyugodtak, sőt, Pityuka is bambán bámulta a láblabdázó bácsikat. A sarokból előhúzott egy pöttyös labdát, azt rugodázta csöndben, Magdus meg elaludt a nagyanyja kezében, csak a teremtés koronái ordítottak fel néha, kurva anyázva a bírót, mert hirtelen olyan erősek lettek, mintha a buziknak kellett volna berregni motorral, védve a hazát. Piroska is ellankadt, ettől pedig panaszkodni kezdett az anyjának, de az ura meghallotta valahogyan, és ordított, ahogy a torkán kifért, hogy ott bassza meg ez a büdös kurva, akinek semmi sem jó.

Laca röhögött, Pityuka elsírta magát, Magdus is felvonyított, és Piroska ebben a káoszban kérdezte az anyját. – Most meg mit csináljak, anyu? – Mit, mit? – Szólt az öregasszony – Szüljél neki gyereket. – De hát most szültem. – Csodálkozott Piroska, mert nem tudta, hogy már az anyja is menthetetlenül hülye, és nem azért mert öregszik, hanem, mert annyira követi a világ folyását, hogy ennyire tájékozott benne. Hogy mentse a menthetőt, a tudós mama megsimogatta Pityuka fejét, fennakadt szemmel simogatta ide meg oda, és kibukott belőle a felismerés: – Te, ennek a gyereknek lapos a feje. – Piroska csak nézett értetlenül, Pista bá’ ordított, hogy gól, és éppen harangoztak is. Erre meg pláne inni kellett egyet, mert vasárnap volt, éppen a nyár közepe.

Szukák és debilek

Spanyolország visszatért Európába, illetve megérkezett a XXI. századba. Isabel Celaá kormányszóvivő bejelentette ugyanis, hogy 2019 első negyedévétől újból hozzáférhetővé lesz az állami finanszírozású mesterséges megtermékenyítési program az egyedülálló-, illetve leszbikus nők számára is. Az elérhető közszolgáltatások listájáról a néppárti kormány vette le ezt, a mostani viszont egészségügyi minisztériumi rendelettel visszaállítja.

Sőt, a kormány – az ottani – úgy határozott, hogy június 28-át hivatalosan az LMBTI-büszkeség napjának nyilvánítja Spanyolországban. Amilyen a világ, mégsem a bikafuttatók, hanem a magyar homofóbok visítanak emiatt. A prostisrácok már ekképp tálalta nyájas olvasóközönségének a hírt: “Az új spanyol szoci kormány szétveri a hagyományos családmodellt”. – Az még nem teljesen világos, hogy saját erőből ilyenek, vagy utasításra, de Novák államtitkár asszony elvtársnő sem mondhatta volna szebben a gyalázatot.

Meg is tette, mint ahogyan arról már volt szerencsém beszámolni. Ő is úgy cukkolja a magyar keresztény úri középosztályt, hogyha jogot kapnak a melegek, akkor a heteróké meg csorbul. Ilyen furmányosan ültetgetik el ezek közösen a gyűlölet magvait a korlátolt agyakba – köszönöm a tapsot a kifejező, s egyben gyönyörű képért -, és bár sokáig vívódtam, hogy a náci portál okádását közzé tegyem-e, az győzött meg a szükségességéről, hogy muszáj bemutatni, mit is okoz ez.

Hogy milyen közönséget nevel. Úgy vagyok, mint Kosztolányi Esti Kornélja: “Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból, kezébe’ szomorú sár, ezt hozza néked abból…” – Ugyanis a lényeg voltaképp nem is a prostik szíves közlése, hanem a reá érkezett rajongói-olvasói produkció. Mert alig is okádta a világba a nyomorult orgánum azt, amiért a busás pénzeket kapja Orbántól, máris ott volt a komment, amit muszáj lesz ideraknom, hogy lássuk, hol is élünk, meg, hogy mivé lett ez az ország miniszterügynök úr dicstelen uralkodásának kilencedik évében:

“Undorító pattanásos beteg szukák! Mivel az összes LMBTQ-val fertőzött ember beteg, így a betegségük továbbadását a gyerekeknek kő kemény bűncselekménnyé kell nyilvánítani. Ezek mind korcsok, nagyon jól teszi a magyar kormány, hogy nem ad teret eme életellenes és társadalom ellenes tevékenység támogatására. Gyerekeket adni a már eleve beteg debileknek, hogyan gondolták ezek az állatok? Ha az ő életük tönkrement menjen tönkre mások élete is? Nincsen bennük semmi tolerancia, semmi megértés! Börtön és eutanázia az gyógyítja ezeket a selejtes embereket, akinek nem tetszik, hogy Magyarországon a családokat támogatja a kormány – a család egy apából, egy anyából és gyerekekből áll, az elhúzhat a kurva anyjába nyugatra ott lehet kefélni mindenféle AIDS-es kokszossal és lehet nekik szülni hetvenkét nemű pulyákat. De itt Magyarországon a normalitásé a jövő. Ideje lenne ha a nyugati országok a migrációs munka mellett most már a családi modellt is átvennék a magyar kormánytól, mert a magyar álláspont a természetes, a normális.” (sic!)

Azon merengtem és tépelődtem mindezek után, hogy erről itt elmondom a véleményemet, de ezredszerre fölösleges. Íme, hölgyeim és uraim, a nácizmus foglalata, hogy Goebbels bácsi csettintene, megnyalná a cserepes szája szélét, és toppantana a kacska kis lábaival. Szíveskedjenek még egyszer, alaposan átolvasni a magyar aljanép lelkének gyümölcsét, csócsálgatni és ízlelgetni, a reakciót pedig rábízom mindenki saját bejáratú gusztusára. Magyarország, 20018 nyara. Üdvözlet a nyomorult valóságban.

Karma

Három gonosz, ámde kellően meggondolatlan alak egy dél-afrikai vadrezervátumba érkezett rinocérosz-gyilkolászási szándékkal, s bár ne tették volna. Ilyet is gondolhatnának így utólag, danászva a késő minden kisöreg-szerű és féle slágert, ha lenne nekik ehhez torkuk. Olyanjuk azonban nincsen, mert csak egy fejet, ámde több megcsonkított testet és három pár tornacipőt találtak, miután oroszlánvacsoraként fejezték be földi pályafutásukat.

Nick Fox, a rezervátum guruja nem kárörvendően, de azért malíciózusan rossz döntésnek nevezte a hármak vadászási szándékát, amely lám, ide torkollott. De, hogy kinek az oldalán áll mégis, arra utal az a gyöngéd megjegyzése, amellyel az oroszlánokat a védelmezőiknek nevezte, egyben utalva arra, hogy szerencsés – vagy szerencsétlen, ez filozófiai gusztus kérdése – esetben eledel lesz a teremtés koronáiból, miközben sunnyogva járják a hadak útját.

Bár lányregények szerint az Isten mégsem erre teremtette volna az embert a maga képére és hasonlatosságára, ezt az egészet röhögve írja felül mégis Darwin bácsi, sőt, gonosz filozófusok is. Előbbi az evolúció, utóbbiak a létért való harc folyományának tudva be azt a törvényszerűséget, hogy a vadászból is lehet préda, de, hogy teljesen antropomorfizáljuk a történéseket, a forradalom is felfalja a saját gyermekeit, mint azt Vergniaud bácsi szíves közléséből tudjuk.

És hipp-hopp, máris itt vagyunk a Lajosnál, a Simicskánál. Ő szegény – esetleg szerencsétlen – szintén vadászási szándékkal volt itt a Magyarország nevű rezervátumban, és fölfalta őtet, mint a forradalom gyermekét az Orbán nevű oroszlán. Nem vagyunk mi Nick Foxok, hogy rossz döntésnek nevezzük a gecizős hadjáratot, de, mint utólag kiderült szintén az élet törvényeire utalva, az erősebb kutya baszik, ugye, Simicska meg így járt.

Hogy hogyan is valójában, az voltaképp titok. Az ő sagájában egyetlen bizonyosság van, nem kapta meg a selyemzsinórt, és még csak barátilag sem kérték arra, hogy miheztartás végett lője főbe magát. Esetleg elég lesz, ha csöndben és magányosan pusztul el, a vagyona töredéke is megmarad, azonban az még mindig több, mint amennyit bármely panelproli valaha el is tud képzelni, de ez irreleváns. A történetek itt, minálunk nem a plebsről és a plebsért szólnak, azok csak a díszlet a királydrámában, hordalék csupán.

Filozófiai és evolúciós szintről a hit tartományába emelve – bár nem a kereszténység vad védelmezőjeként, hanem annak ellenére inkább – a vadorzók, az oroszlánok, valamint a Simicska vs Orbán parabolát, mindkettőt a karma működéseként értelmezhetjük, ebből fakadóan törvényszerűnek is nevezhetők az események. Ez a karma rohadtul következetes, és – mint azt az Agymenők Rajesétől tudjuk – szinte newtoni pontosságú, azaz, minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár.

Továbbmenve a lenini úton, minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata. A karma nem jutalom vagy büntetés, hanem a következményeket kiváltó szigorú törvény. Ezzel bármennyire is fájó ezt elismerni, eljuthatunk annak belátásáig, hogy nemcsak az orvvadászok fölfalatása és Simicska taccsra tevése eleve elrendeltetett, hanem az is, hogy Orbán itt ül a nyakunkon.

Az ő léte és tevékenysége Kádárból, hátrébb haladva az időben Horthyból és Ferenc Jóskából eredeztethető, míg el nem jutunk az első egysejtűig. Vigasztaljon bennünket, ha vigasz, hogy a karma lerendezi őt is. Ha nem is ebben az életben, mert arra vajmi kevés az esély, de lesz ő még ázalékállatka, vagy ganajtúró bogár. Nem vagyok én Orbán Gáspár, hogy hirdessem az igét, mégis, Buddhában testvéreim, javasolom a világ sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság módján való szemléletét.

Ez esetben garanciát vállalok arra, hogy egy éven belül jóra is fordul minden, azzal az egy aprócska megszorítással, hogy galaktikus évben számolok. Ez az az idő, ami alatt a mi Napunk megkerüli a Tejút középpontját, és saccper kábé olyan kétszázötven millió földi évet kóstál. Kicsire azonban nem adunk, ülve az Atyának jobbján hörböljük a seritalt, amit Orbán töltöget mit parancsolsz édes gazdám hajlongással, és akkor kerekké válik a világ. Hacsaknem azzal a kurva Androméda köddel való karambol keresztbe nem tesz az egész mennyországnak.

Novák néni nem mumus

Alig telt el két hónap, illetve nem is egészen, és Novák Katalin államtitkár elvtársnő asszony úgy beletanult a csaholásba, mintha világéletében ilyen fasiszta kiskutyus lett volna. Ami ugyan lehet, csak eddig nem kapta meg a kellő, s őt megillető hírnevet, ami úgy néz ki, nem a warholi tizenöt perc lesz, hanem annyi, amennyit a gazdi szán neki. Viszont meg kell hagyni, kellően kitartó és hangos, sőt, a rövid idő ellenére már megvan a mélysége is neki, nagyon jó elvtársnő asszonynak mutatkozik, hibátlanul folyik belőle a primitív fideszmocsok.

Pár napja már megénekeltem őtet. Leföstöttem mintegy, midőn a magyar családokra leselkedő buziveszélyt ecsetelte bájos, homofób módon, mondván, ha a melegeknek jogot adnának, akkor a heterók veszélybe kerülnének, de nem mondta el, miért, nem volt hozzá érkezése, úgymond. Az jött le csupán, hogy jó náci módján a magafajtákat hergeli a Pride előtt, hogy csináljanak ricsajt. Erre föl hívta meg őt Bősz Anett az eseményre, ami gesztus csak nálunk kiált máglya után. Láttunk már máshol miniszterelnököt mosolyogni szivárványos zászló alatt, de az az ország nem a kereszténység védelmezője volt, hanem valami liberális bölcsészfattya-fészek.

Az invitálás viszont levélírásra késztette államtitkár elvtársnő asszonyt, ami oly jól sikerült, hogy muszáj vagyok iderakni teljes pompájában, hogy közösen gondolkozhassunk el azon, mit is akart mondani a költő:

“…Tisztelt Képviselő Asszony!

Köszönöm levelét és meghívását az LMBTQ+ emberek budapesti felvonulására.
Abban bizonyára mindketten egyetértünk, hogy Magyarországon a kisebbségek jogai erősek, a többségétől eltérő szexuális irányultságú emberek is biztonságban élhetnek itt. Alaptörvényünk egyértelműen fogalmaz: “Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Sajnálom, hogy az egymás iránt szükséges tiszteletet néhányan hajlamosak kizárólag egy irányban értelmezni. Amikor egyes országokban betiltják a lányok szoknya-viselését, amikor az édesanyát nem lehet édesanyának, az édesapát édesapának szólítani, amikor gyerekeket eszközként használnak ideológiai küzdelmekhez, akkor nem emberi jogokról, nem tiszteletről, hanem éppen ellenkezőleg, tiszteletlenségről és a jogok elvitatásáról van szó. Magyarországon tiszteljük a kisebbségeket és tiszteljük a többséget is. Megnyugtatom, a kisebbségek jogait magam is tiszteletben tartom, így velem nem érdemes ijesztgetni őket…”

Erre kéne gombot varrni, de nehéznek mutatkozik. Államtitkár elvtársnő asszony a meggondolatlan kisnyúl hibájába esik, aki a medvéhez halad fűnyíróért, és útközben addig hergeli magát, gondolván, úgysem kapja meg, hogy a macihoz becsöngetve már nem is kér, hanem rárúgja az ajtót, és a medve pofájába ordítja: baszd meg a fűnyíródat.

Novák néni sem azzal foglalkozik, hogy udvariasan elhárítsa az invitálást, átlátszó kifogást keresve, hogy épp akkor fog fájni a nagymamája bütyke, vagy házi istentisztelet lesz náluk Katz tábori lelkész celebrálásában Svejk ministrálása mellett. Ilyet ő nem tesz, hanem csípőből vicsorít, mint olvashatjuk. Azt még megérti az ember, hogy visszaböfögi, amit a szemináriumon a Habonytól tanult, de, hogy miként jön ide, hogy vele szemben tiszteletlenek, meg elveszik a jogait, és pláne, ha így megy tovább, őtet majd nem lehet édesanyának szólítani, az egy hatalmas rejtély és titok, emlékkönyvek behajtott füle mögé való.

Fölösleges is ezt az egészet tovább ragozni, tessenek ezt a csudálatos levelet elolvasni újra meg újra, érdemes, mert tananyag lesz jövőre. A stúdium neve a “Hogyan okádjunk értelmetlen epét hörögve” lesz, vagy valami ilyesmi. Zárásképpen, miután megállapítottuk, hogy államtitkár elvtársnő asszony fajtájának címeres példánya, ilyképp teljesen beleillik a kásleri vonulatba, azért én magam még elcsodálkozok, ha szabad, mért hiszi elvtársnő asszony, hogy vele bárki is ijesztgetne akárkit is. Nem mumus ő, ez jól látszik a portréján, de hogy valójában mi, az még alapos vizsgálat tárgyát képezi.

Lábhoz térdeplő bokor

Amikor én még kisúttörő voltam, a 498-as számú Petőfi Sándor Úttörőcsapat Mormota őrsének kajla tagja, minden év nyarán Felsőcsatárra mentünk táborozni nagyon. Minden nyüves évben ötödiktől nyolcadikig, és az ember nem is tudta akkor, milyen kivételezett sorsa van, amikor bejut a szögesdrótok mögé, a határzár túlsó oldalára, ahová akkoriban a madár sem nagyon járt. Ha meg igen, nagyon fontos elvtárs lehetett, hogy olyan közel mehetett a kapitalista ördöghöz annak veszélye nélkül, hogy eltévelyedjen az ő hitében, amely a dolgozó nép szolgálatához, és Kovács párttitkár elvtárshoz fűzte.

De Edit néni, az osztályfőnök és csapatvezető elintézte ezt is, így hát, a régi nyarakon, midőn bejutottunk a tiltott zónába, a határőrség teherautója elzötykölődtetett minket a domb tetejére két hét együttlétre, hogy megszeressük egymást, Edit nénit, meg az alattunk elterülő földet, amely mégis csak az úttörő hazája volt, ha a pereméről néztük is. És nem nógattak minket, hogy szeressed má’ nagyon, hanem csak nézte az ember a domb tetejéről az alatta elterülő vidéket, látta először a Föld görbületét a lankákban, és rájött, hogy ez kurvanagy, bizony, s jó volt, hogy ott, a domb tetején mégis csak otthon lehet rajta. Mindenkinek megvan a maga “Nem tudhatom”- ja ugyanis, illetve talán.

Simicskó István, levitézlett honvédő új monyolni valót kapott a gazdájától, ő lesz a hazafias nevelés megerősítésének felelőse, és hiábavaló lesz az élete. Ő szabta ezt a sorsot magának, nem én rontom meg, ugyanis felelőtlenül kijelentette: “Ebben a túlzott mértékben liberális elveket valló világban nagy erők ügyködnek azon, hogy ne a közösségeket, a nemzeti közösséget, a családokat és a nemzettudatot erősítsék. Ha csak egyetlen fiatal lelkét meg tudjuk érinteni, és át tudunk adni neki valamit abból a tapasztalatból, amivel rendelkezünk, akkor a mi nemzedékünk már nem élt hiába.”– Szomorú lesz a végén, mert ez így nem fog menni. Ha az ő, meg az Orbán tapasztalatait adja át a hamvas fiatalságnak, abból nem hazaszeretet lesz, hanem valami más.

Jófajta nacionalizmus és sovinizmus. Az ilyeneket bele lehet kalapálni a fogékony, gyurmaszerű lélekbe sípszóval és korbáccsal, a szeretet, amely valami különös, megfoghatatlan dolog, azonban egészen különös képződmény. Nem szokott menni parancsszóra, s főleg nem az a fajtája, amelyet a Horthy világba beleájult NER nem is ismer. Mert nem lábhoz térdeplő bokra van neki, hanem gőzök az agyában. Bocskaiban tutulás, Nagymagyarország térkép, Székely Himnusz meg nemzeti gyász-, összetartozás meg a kiskutya farka napok, nemzeti vértanúkkal Nagy Imre helyén, ellopott kokárda, úszkáltatott korona, uszító giccs tehát. Be lehet dresszírozni a kölket, hogy ilyenektől aléljon el miközben a talpai egymásra lépnek, de ilyenből szeretet nem születik, malomalja, fokos, viszont sokkal inkább.

Kurválkodnak ezek itt csak a hazával a rezegtetett hangjukon, a csattogó bokájukkal, és halovány fingjuk sincsen semmiről. Díszkardokat vesznek a nemzeti nagylét igazolására, államalapítóznak meg honfoglalóznak naponta a tévéjükben, és nem látják, hogy Arany csak csendben mosolyog rajtuk a tölgyek alól, J. A. könyököl és hallgat, Reviczky pedig pipázik Krúdy oldalán a mindent elöntő hangulatban, ami maga a világ. Elcseszik ezt is, elveszik ezt is, amit végül az ember, ha jól belegondol, nem is sajnál igazán. Mert mit lehet szeretni ezeknek az országán, a sírok közt halkan sírogató anyókán kívül? Ugyehogy nem sokat, de ez is valami, illetve tán ez a minden. Ilyeneket köll őrizgetni az embernek az ő lelkében, s midőn ezekről ábrándol, annyira magyar lesz bizonyosan, hogy olyat ezek a bohócok elképzelni sem tudnak.

Soha, mert más minőségű magyarság ez, nem az orbáni vásári kikiáltós és kannás. Igen.

A fiúknak fütyijük van

Márfi Gyula érsek bácsi jó elvtárs, és egy Novák Katalin, államtitkár néni-elvtársnő által rendezett ördögűző szeánszon, a kaposvári református templomban egyszer csak előjött belőle az a nagy tudás, ami benne rejtezik. Hosszú vívódás, valamint lelki tusa végén, mintha azt nyilatkoztatta volna ki, hogy a Föld lapos, mint a száraz tehénlepény, elmondta az egy igazat: „A fiú más, mint a lány, ez pozitív másság, ma ezt el akarják törölni.”

Ezen – miután azért nyugtáztuk, hogy ez nem az Ovizsaru, Márfi Gyula pedig nem kancsal, taknyos orrú kiskölök, aki Schwarzenegger bácsinak mondja el, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk – azért gondolkozzunk el egy csöppet legalább jelentéstanilag, hogy mit is akart mondani a költő. Hogy a retkes francba lehet eltörölni a fiúk és lányok pozitív másságát, ezt kifejthetné bővebben is az érsek bácsi elvtárs, meg pláne, hogy ki akar itt törölni bármit is, hacsak nem a Spongyabob.

Ha ennyi van a ládafiában, az nem baj, csupán szomorú. Viszont erősen sajnáljuk azokat a fiatal párokat, akik esküvőjük előtt homályos, dohos plébániákon kénytelenek részt venni bizonytalan nemi identitású csuhások tanácsadásain, akik tán szívük szerint a fiatal arák bokáig érő hálóingjén a megfelelő helyen ejtenének egy hasítékot, hogy a toszás istennek tetsző legyen és ne bűnös fertő. Szakirodalom: Marquez Száz év magány című műve, abban is Fernanda del Carpio és az ő tömjénszaga.

Ellenben, ha érsek bácsi jó elvtárs a baksisért ment le kutyába, az már baj. Akkor el kell számolnia majd az Istenével, ha van neki olyanja, és minden bizonnyal megkapja tőle a kokit meg a sallert, mint ahogyan a földi helytartótól is megkapná, ha visszahúzná a nyelvét a szájába. Ördögi kör ez. Most azonban már mindent lehet, hiszen az ilyes kultúra védelme – vagy mi a lófütty – már benne van az alapszarban, ilyképp lehet, ezért most nekem vágják le a bűnös kezeimet, vagy csupán megpörkölnek, mint egy rossz kávét.

Érsek bácsi jó elvtárs kinyilatkoztatása azonban csak a záró aktusa volt Novák elvtársnő ámokfutásának, aki elaléló óvás köntösébe csomagolta az aljas uszítást. Erre mondják a Habony műveknél, ügyes (cukrot ér), és a nemzet Bélái meg Jolánjai csattogtatják is a protkójukat tőle, valamint élesítik-fényesítik az esernyőket is, mert közelít a csata. Mindjárt itt a Pride, ami előtt nem árt a homofób hülyéket hitükben megerősíteni, és persze némi gyűlöletmagot is elvetni, hogy alkalmas időben szárba szökkenhessen.

Mi más lehetett volna az aljas szándéka Novák elvtársnőnek az olyan dumával, hogy:„Amikor egy maroknyi kisebbség jogaiért harcolnak egyesek, elfeledkezünk a többségről. Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét, pedig a családhoz kell egy nő és egy férfi, és pont elég hozzá egy nő és egy férfi.” – Ezt már ismerjük, ez az alapszarban is benne van, újólagos fölemlegetése és hangsúlyozása csakis ordas és uszító szándékkal történhetett, de ezen csodálkozni már nincs is mit.

A legalpáribb ebben az egészben az, hogy az átlagos magyar hallgatóság szellemi kapacitásához igazítva, ülteti el a veszély érzetét: “Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét.”, és ennyi elég is, elhangzott a vezényszó, “szentség” – lehet ugrani, mintha arra dresszíroznák a kutyát, hogy az ölj, egyszerű vezényszóra harapja át a delikvens torkát. Itt is pavlovi reflexeket ültetnek el az imbecillis polgártársakban, és lesz az országból jellegében Gyalog galoppos bolondokháza, de ez a kisebbik rossz.

Az ordenáré ganajság az, hogy a történet úgy adódik elő, ha a melegeknek megadnák az őket megillető jogokat, akkor, mint egy rossz egyenlet másik oldalában, annyit el is kellene venni a hetero pároktól. Így rögzül ez az olvasni is alig tudó alattvalóban, csoda, ha kiskanalat keres, hogy abba fojtsa bele az összes másfajtát? Egyáltalán nem, csak a NER által beléépített kémiának engedelmeskedik. Így sakkozik a minimalizált tudatú polgártársak ingó érzelmeivel a hatalom, amihöz mindig talál új kutyákat, most épp Novák elvtársnőt és Márfi érsek bácsi elvtársat. Viszont ezeket is megítéli majd az Úr az utolsó napon.

Tetkó és toka

Orbán Viktor Mihály nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy az NKE friss, ropogós tisztjei közül – akik eztán már csak érte élnek és halnak – csak egy olyan akadt, aki nem volt száz százalékban NER-kompatibilisen egyenszürke, de ez még nem zavarta őtet, mert még nem tart ott az agyának az evolúciója, de majd Isten és a kemikáliák segítségével meglesz az is.

Bocsánatminiszterelnökúr (Patyi) András, rektor és csalásügyi mindenessel lépkedtek az új húsok előtt, mindeközben pedig miniszterügynök úr elégedetten csettintett a duci ujjaival, és kifejezte gyermeki örömét, hogy: „Egy tetovált volt. Mindegy, én csak egyet láttam, egy tetovált volt. De a többi rendben volt.” – Ahogyan a gazda tekint szerteszéjjel a nyájon, s hizlalja szeme a jószágot, vagy még szaporítja is.

Hat évvel ezelőtt, amikor katonákat stírölt az ő szemével, akkor is megállapította, ki a nyalka huszár, ki meg nem. A kövérség sem tetszik neki, azóta tudjuk: “Jól néznek ki a legényeink, jól néznek ki. Nincs köztük kövér, az a halálom, pocakos tábornokok velünk gyalogolnának, nagyon jól néznek ki.” – Ha kocsmában volnánk, stílszerűen vethetnénk a szemére, hogy nézzé má’ magadra, baszki, de nem vagyunk ilyen vendéglátóipari egységben, ám még lehetünk.

E két megállapításból viszont kibontakozik az az ideális embertípus, amely miniszterügynök úr szíve szottya, s akkor ilyen lesz a magyar tenyészbika archetípusa. Mert olyan lehetőségek vannak, hogy dagadt és kivarrt, ez nem menő. Lehet dagadt és sima bőrű, ez sem. Aztán sovány és tetkós, essejó, végül a kákabélű és makulátlan bürkéjű egyed, na, ő a jó elvtárs, ezek szerint.

Fejlődhet még, milyen külső jegyek legyenek jellemzőek a magyar fajra, persze a piros pöttyös seggen kívül. Ezek: a szőke haj, kék szem, megfelelő magasság (minimum száznyolcvanöt), valamint az előírt fejforma, amit tolóméterrel lehet vizsgálni. Az ilyenek aztán a nemzeti tenyészprogram részei lesznek, s ha akad még a migráncsok által meg nem rontott szűz, ezeknek fogja széttenni a lábát.

Egyébként folyik a Párt megtisztítása is. Gondoljunk csak bele, hogy a Dájcstomi, bármekkora barom is a számtalan anyától született szőlőfürtnyi kölkével, meg a szétszívott agyával, akármennyire is szétesőben van, de azért ott bizsereg benne valami a szabadságból mégis. Ezzel szemben egy Gulyás Gergely a sas szemeivel, keményítő szagú kérlelhetetlenségével, mindig frissen borotválva az élcsapat mintapéldánya már.

Az ilyen érzés nélküli robotok ideje jött el, s mint az látható, a közszolgáknak, honvédeknek meg mindenféle alakoknak, akik az orbáni hatalom támaszai lesznek, nem elég, ha az agyuk mosott, már a bőrüknek is annak kell lennie. Innen látszik, hogy a rezsim berendezkedett, ügyel a részletekre és az egységes arculatra is SS-i módon szinte.

Ebbe a sorba a futballisták, akik egyetlenünk szívének hatalmas szottyai, nem tudom, hogyan férnek bele. Ők ugye, mint megtudhattuk, a hazaszeretet szimbólumai, s olyik úgy szét van varrva, hogy alig látszik ki az ember, mondhatni, a festék tartja össze, mint egy rossz Ladát, vagy Skodát a békeidőkben. Érzem itt a bazi nagy ellentmondást, ám a kövérséggel sincsen ez másként.

Például vegyük a húszezer éves Willendorfi Vénuszt a nagy hasával, farával és labdányi csöcseivel. Ő nemcsak a termékenység, hanem a jólét szimbóluma is egyben, s ez a két állapot egyetlenünknek oly igen kívánatos, nemzeti program szinte. Főleg a szaporodási része, ez egyértelműen, ezt még mindenki űzheti, később már nem biztos, a zabálás öröme viszont a kiváltságosoké most is. A rendszer tehát működik.

De nézhetnénk a tetkót akár, amely eredetileg törzsi és rangjelzés is volt, Polinéziában az öreg előkelőkön már alig maradt szabad bőrfelület. Ilyképpen valaha az volt az ideális, ha dagadt volt a delikvens, és szét volt varrva, ami épp ellenkezője miniszterügynök úr ideális embertípusának. De nem azért, mert ez már az atomkor, hanem, mert gyerekkorában, az avas szagú parasztudvaron a párttitkár apukája ezt verte bele.

De ha már ez az atom, akkor meg eszembe jut a drága Kim Jong Un a rakétáival meg a Trump haverjával. De ez a Trump, ez csak jelenthet Denis Rodman-nek, a Chicago Bulls valahai erőcsatárának a millió NBA bajnoki gyűrűjével, aki vénségére akkora cimborája lett a diktátornak, hogy a ferdeszemű a tenyeréből eszik. Ilyképp nagyobb a hatalma, mint Trumpnak, akitől viszont a mi zsebdiktátorunk hugyozik állva.

Nos, emberek, ez a Rodman – képen mutatom – totálisan szét van varrva, karika lóg az orrából meg a füléből, sőt, olykor tűsarkút és női ruhát hord, amitől a mi egyetlenünk szívszélhűdést kapna. Sőt, migráncsos színe van. Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a világ nem úgy jó és ferde, mint ahogyan azt Orbán elképzeli, továbbá, hogy a szemétdombján ugyan lehet kakas, de csak egy piti pöcsfej mégis. Ezt tartsuk szem előtt mindenképp, miközben puskaporunk szárazságát óvjuk.

Kampec dolores LXXIX. – Bűn, ha van

– Ez meg mi a retket karattyol itt? – Ezt a kérdést tette fel az egyik traktorista a sarokban csak úgy magának, miközben úgy nézte a teleképet, hogy a szeme egy damilon lógott a hóna alatt, és mégis tudott pislogni. Erre a földöntúli jelenetre ébredett Béla, amikor visszatért a gyerekkorából, kelepelő gólyák, ordítozó békák, és a nagyapja bősz, méterrudas haragja elől a régi falusi iskolából, ide, az örök kocsmába, ami voltaképp ugyanolyan álomszerű volt, mint az agya likacsos mélye, és lelkének éjfekete sötétje. A Nap szenvtelenül sütött be, át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt a traktorista arcára, aki ettől olyan lett, mint a frissen szántott föld, a szeme helyéről, a megmaradt lukból csimaszok másztak elő, és az orra végiben egy veréb illegette magát.

Amióta szünet nélkül rúgták a labdát a dobozban, idekint megállt az idő. Vagy körben forgott inkább, zakatolva ismételve magát szakértésekkel, reklámokkal, mondván és sugallva, zabálj csipszet, szopjál kólát, és vegyél kölcsönt fűnyíróra. Csak az egy perc gyűlöletek vittek ritmust a monotóniába, úgy mormolva a litániát mindig visszatérve, mint egy elfuserált kakukkos óra. Most is, az ifjú traktorista, aki mégis úgy nézett ki, mint a saját múmiája, csak kevesebb foggal, mint a fáraók, azért beszélt karattyolásról és retekről, mert a bíró alig is fújta le a meccset, a győztesek még el sem sírták magukat vagy rázták az öklüket gusztus szerint, már ott állt a dobozban egy nő valószínűtlenül keresztbe rakott lábakkal, hogy majdnem föl is borult, és folytak ki belőle a migráncsok, sorosok, orbánok és némethszilárdok olyan kérlelhetetlenül, mint a halál bizonyossága, és annyira feleslegesen is teljesen.

A traktorista fogta a szemét, letépte a damilról és visszagyömte a lukba, ahová a teremtő rakta valamely elfuserált napon, amikor még ő sem tudta, milyen hiábavalóságot gyúrt össze sárból és mocsokból, hogy milyen szemetjét az időnek. Ha élt még volna ez a teremtő, elszégyelli magát bizonyosan, de már rég megmurdelt. Elütötte egy villamos, aztán villám csapott belé, és az utolsó, hetedik életét egészen mókásan egy torkán akadt szőlőszemtől veszítette el, miközben hasonképpen guvadtak a szemei, mint a traktorista polgártársnak most a meccstől. Az ürdüng pedig jót röhögött, beleült a trónusba, ami törte a csontos seggét, de ennyi kényelmetlenség megérte, hogy azt csinál már, amit csak akar. Ez volt az a pillanat, amikor Felcsúton felsírt egy csecsemő, és a Viktor nevet kapta az apja után, csak külföldiül.

Egyébként ez volt az a nap is, amikor elhervadtak a csillagok, és végleg lekonyult Buddha füle. Csak a hiábavaló mosolya maradt, mert ő sem tudta, hogy a jó sohasem győzhet, s őt magát is csattogó fogú szörnyek robbantják majd cafatokká, mint faragott szobrot, és mindent megül a gyalázat, ami ott szivárgott a kocsma falának lukain, ráült a fröccsök urának feje búbjára, és szemtelenül vihogott, akárha Pompom. Ez történt a világgal nyolc év alatt, és senki nem tudta, hol lehet a vége, az egész falu olyan lett, mint egy elfuserált panoptikum, viaszos arccal néztek benne a népek mind, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök és a bánatos melegítősök is. Viaszgyerekek dübörögtek csontból faragott rollerekkel, és a templom harangja vattalabdacsokat okádott, amint hirdette a gyalázatot.

A retkeket emlegető polgártárs kért még egy fröccsöt gyorsítóval, hogy a mája majd a gatyája fölött türemkedjen a napfényre, s amint a billegő nő az utolsó hajót, az utolsó okádást is megmutatta, és biztatott mindenkit, hogy hamarosan újra jelentkezik, mint valami rugóra járó papagáj, a telekép másféle migráncsokkal lett tele megint, olyik a pályán futkorászott, festett arcú honfitársai pedig ezrével püfölték a dobokat a szivárványos köntöseikben, táncikáltak, mint a bálozók, amikor beütött a mennykő. A retkeket emlegető polgártárs ugyanis kiköpött és majmoknak nevezte őket, s bár ne tette volna. Ettől Béla egy pillanat alatt élénkült meg, mintha új elemet kapott volna a seggébe, s nem tudta, honnan tért belé vissza ifjúkorának ereje, de fogta ezt a polgártársat, és, tisztesség ne essék szólván, kihajította az ablakon.

A fülsiketítő csörömpölés közben szállt a polgártárs a levegőégen, kalimpált, de repülni ő nem tudott, így bánatos arccal, mint valami gyomorbajos és menstruáló Szűz Mária, úgy landolt a Szentháromság szobor tövében, épp a közmunkások csámpás lábai előtt. S ami a leglehangolóbb, nem tudta, mért került oda, mi az, ami Bélából kicsalta az állatot, ami pedig jól elbújt benne. – Majmok mi? A kurva anyád. – Ezt ordította utána Béla búcsúzó üzenetként, s ahogy a polgártárs seperte magáról a szilánkokat, még csak föl sem háborodott, mert tényleg nem tudta, mi a bűne. – Hülye ez – Így magyarázott a közmunkásoknak, akiknek a nyolc évi sertepertélés annyira elvette már az eszét, hogy azt hitték, valami szent pottyant alá az égből, s hogy ez egészen bizonyos legyen, a harang is megszólalt, és nem vattalabdacsok, hanem gőz formájában pöfögte ki magából a gonosz leheletét, totális bávaságot bocsátva a falura, s visszavonhatatlanul.

Nemzeti húgyszag

Szép nap köszönt hamarosan a Fidesz-es legendáriumban, s lassan már a történelemben is a csak “Kossuth térieknek” nevezett igazmagyarok közül egészen pontosan százhúszra, akik, mint az ismeretes, 2006-ban, aztán még sokáig széthugyozták és szarták a placcot, máma azonban a “gyurcsányi erőszak áldozatai”, s mint ilyeneknek, az Igazságügyi Minisztérium fejenként kétszázhetvenezer forintot fizet nekik Mari néni konyhapénzéből az akkor elszenvedett sérelmeik miatt.

Nemzeti kormányunk gondoskodik nemzeti gyermekeiről, mondhatni, nem hagyja őket az út szélén. Ugyan nem az elesett, tolószékes, éhező, fázó, homlessz és mindenfajta élhetetlen alakokról, akik annyit is érnek a központi vezérlő filozófia szerint, á, dehogy. Hanem a harcosokról, akik, amikor szólít a haza, tűzhelyet és családot tökösen odahagyva indulnak védeni a hont, így hát, helyben is vagyunk egyből, már megéri fasisztának lenni is. Illetve botorság, csak annak éri meg lenni már ebben az országban.

Ez az összesen harminckétmillió egyre romló forint egy elvetélt puccs utóvédharcának ára és jutalma. Megérdemlik, benne voltak a fősodorban. Mint tudjuk, Orbán Viktor Mihály, aki már akkor is igen-nagyon óhajtotta a hatalmat, velük együtt puccsolt, illetve az is tudvalévő, hogy ő állt az egész hátterében. Ultimátumot is adott az akkori kormánynak, hogy monnyonle, és a Fidesz is ott tutult a téren más hősökkel együtt. Ezek a hősök aztán életvitelszerűen maradtak a téren, és megülte azt a nemzeti húgyszag.

A Kossuth tér szétpisálása lett a nemzetépítő erő a Fidesz-es legendáriumban, s kis idő múlva, amikor már teljesen átírják a történelmet, a kicsi kis orbánjugendek hős forradalmárként tanulnak róluk két lövészet, három hittan és négy testnevelés óra között. Még később, a Pesti Srácok mintájára elnyerik a Parlamenti Jampecek hősi nevet, és honlap indul a nevükkel, rovásírással. Az ilyen hülyeségeket csak a mélységes undor íratja velem, bocsássatok meg, de még az is lehet, hogy vátesz vagyok, és bár ne lennék.

Mindemellett a zsebpénz kifizetése után kitüntetés is járhatna igazán. Abban az országban, ahol egy Németh Szilárd a maga szellemi képességeivel és prosztóságával “Prokop Péter díj”-at kap azzal az indoklással, hogy az ő lehengerlő személyisége “közízlést formáló erő”, a tér forradalmi széthugyozása minimum egy Jászai-díj, de mindenféle bayeri kereszt meg az elképzelhető minimum. Most csak kicsit zokogok, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Ámde arra már inkább, hogy, mint az ismeretes, a “Kossuth tériek” szellemiségének köszönhetően immár harmadszor riszálhatja a torkunkat egy csorba, de azért rozsdás késsel Orbán Viktor Mihály, s most értünk el odáig, hogy sem gyülekezni, sem homlesszkedni nem lehet már. Ergo, ha volna is késztetés a mai időben a népekben, hogy a térre költözzenek puccsista szándékkal, az már nem megy. Ez a hatalom fél ugyanis, és bárcsak az akkori is ezt tette volna, s O. V. M.-et, mint ahogyan az történt valójában, az államhatalom megdöntésének kísérlete okán vitték volna zacskót ragasztgatni. Ilyet azonban ők nem tettek, csak nézték szótlanul, ahogyan permanensen pofánköpi őket.

Ilyen töketlen ez a liberális hatalom, képtelen megvédeni magát. A német bajuszost is a “Sörpuccs” után szanatóriumba küldték, ahol a hülye Hessnek lediktálta a Mein Kampfot, majd kis idő múlva annak szellemében vágta el azok torkát, akik elnézőek voltak vele. Nálunk is, ma már nem lehetne a téren táborozni. Egyrészt, egy szerelmespár is forradalmi csoportosulásnak számít, másrészt meg hetekig sem lehetne ott tutulni, mert életvitelszerű nem otthon levés volna. Így válik homlessz a tiltakozóból.

Hogy még jobban elmenjen a kedvünk az élettől, emlékezzünk arra, hogy amikor volt még Alkotmánybíróság, tehát a gyurcsányi terror alatt, a talárosok alkotmányellenesnek nyilvánították a Fővárosi Önkormányzat 2006. október 26-i rendeletmódosítását, amely közterület-használati engedélyhez kötötte volna az építmények, berendezések, valamint járművek elhelyezését politikai rendezvényeken; illetve önkormányzati engedélytől tette volna függővé, hogy fővárosi közterületen többek közt színpadi és hangosító berendezéseket állíthassanak fel. Döntöttek a bírák, mehetett a buli és haligali.

Ilyen is volt, most meg nincs ilyen. Bár Alkotmány sincs, se köztársaság, se semmi. Gyülekezni nem lehet, tüntetni nem lehet, szegénynek lenni sem lehet. Tizenkét év alatt megvalósult a tökéletes fasiszta állam, amely húgyszagban született, és még mindig az lengi be annak ellenére, hogy a teret átépítették, és dolomit üli meg kiégett fű helyett. És az, hogy az akkori fostosok ma kártérítést kapnak nemzeti hősként, annak a tehetetlen és beszari hatalomnak a bűne, amely ma, ellenzékben ugyanolyan mamlasz, és hagyja, hogy pofán hugyozzák. És a többséggel együtt, ezt el ne feledjük.

Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy “a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. “Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.