Csakrabiznisz

Most, hogy a Pilisben szaros három milliárdért spirituális elvonuló központ épül, ami egy fedett sportlétesítményhez képest kutya lingamja (hamár), mindenki láthatja, hogy szintet léptünk. S mivelhogy pár százezer honfitársunknak anyagi jellegű táplálék nem akad, vagy csak ritkán, kormányunk nagyon helyesen szellemiekről gondoskodik. Marék rizsen, a vége felé pedig fényen is lehet élni, egészen addig, míg végül már csak egy nagy fehér alagút lesz a káprázatos világ, és ennek a végén a jó magaviseletűek belezuhanhatnak a megérdemelt Nirvanaba, ami azzal az előnnyel jár, hogy soha többé nem kell Orbán Viktor képét bámulni. Aki rosszalkodott, kágyilló lesz, vagy ganajtúró bogár. Narajana.

Viszont, hogy mi épül ott a panelproli pénzéből, arról semmit nem lehet sejteni sem. A hatalmas tudás elviselésére még alkalmatlan ustoros népünk, de lesz majd másképp is. Momentán annyi bizonyos, hogy az imbecillis Földön hét csakrapont lelhető fel, ebből a szívé (Anáhata „meg nem ütött”) éppen itt, a Dobogókőn, bár ez bizonytalan, lehet pár méterrel odébb is. Viszont hogy e tájon leledzik, az hétszentség. Bizonyság erre, hogy Atilla, a hunok nagy királya is ezt a környéket jelölte ki a birodalom központjául.

Mai táltosok szerint is szent tájék ez, ők éppen ezért információs táblákat helyeznek ide, útba igazítandó a szakrális helyek után kajtató mókusokat. A csakrák birizgálása egyébként beláthatatlan következményekkel jár, de ebbe nem gondolt bele Pártunk és Kormányunk. Koncentrációs gyakorlatokkal csakráról csakrára haladva elérhető végül a tisztánlátás, mások gondolataiban való olvasni tudás, magasabb rendű víziók, múlt-jelen-jövőbe látás és más okkult képességek (sziddhik) aszerint, hogy melyik csakra válik aktívvá, míg a delikvens végül eléri a teljes megvilágosulás állapotát.

Ha a „nagy szekér” (mahajána) tanaiban hisz Semjén Zsolt, akkor tudhatná, hogy bárki, még maga Kósa Lajos is megvilágosodhat, aminek viszont beláthatatlan folyományai lehetnek. Feledve kupakokat, mindent, tagadná meg vezérlő csillagát, és tán azt is kijelentené, mint maga Sziddhartha szépséges hercegnőkről, hogy nem kell neki, mert ez (ő) is nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. A tisztánlátás ilyen kegyes állapotát elérve előtűnne vezénylő csillagunk bendője, benne a rosszul megrágott szotyola és tunkolt pörkütt, valamint tüntetők csokija is.

Már ez elég lenne arra, hogy OV reinkarnációjában kínai kuliként szülessen újjá. Veszélyes üzem ez a buddhizmus oder hinduizmus – gusztus szerint -, nem elég az üdvösséghez, hogy Erdő Pétert kitüntetjük, ő aztán feloldoz a ganajságunkból, és egyből Szent Péter színe elé járulhatunk fütyörészve. Mondom, nincs ez teljesen végig gondolva kormányzati szempontból, bár az is igaz, hogy halovány sejtésünk sincs arról, miféle spiritualitásról lesz itt szó, megépülhet akár a magyar Wewelsburg is, ami anno a náci világ közepe volt mágikus értelemben.

Ez a kastély, amelyet Himmler szaktárs csinosíttatott ki, az ősi pogány germán rítusokat idézte meg. A táltosok már nálunk is mozgolódnak, ugye, itt is árad a gyógyító energia a Föld kebeléből, csak úgy, mint ott. Azt a helyet a náci okkultisták tartották a világ közepének, ezt meg Atilla, valamint mai leszármazottjai. Annyi különbség van, hogy az SS-Reichsfürer magára vállalta a kastély felújításának minden anyagi terhét, hogy a halálfejes lovagrend szent erődjét felépíthesse, ezek a mieink az adófizetők farkával klopfolják a csalánt.

Mesélhetnék még Semjénnek, de Harrachnak is arról, hogy ez a móka alapjaiban más, mint a Tescoba vasárnap való vonulástól tiltás, ugyanis a templomba járás, vagy az Istenben való hit nem jelenti közvetlen módon a spiritualitást. A spirituális ember vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet, célt és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani, etc.

Mindezek nincsenek benne a első áldozásra kapott misekönyvben, következésképp, ha a NER csinovnyikja spiritualitásról mesél, akkor fingja sincs arról, miket mond, csak a pecsétet üti rá arra, hogy a haverek három milliárdban kalézolhassanak. Jó biznisz a csakrabiznisz, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a megvilágosodáshoz Sziddharthának elég volt egy fügefa, ami csak úgy pénz nélkül nő, aztán ő belátta azt is, hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli, e szenvedés oka az emberi önzés és vágyakozás, a megszabaduláshoz pedig a „nemes nyolcrétű ösvény” vezet: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés.

Ilyenekről nem tud még maga Balog tiszteletes sem, pláne a Bence, a Rétvári, és nem is akarnának ennek megfelelően éldegélni csöndesen, merengve. Hogyan is venné az ki magát? Mit akarnak a fiúk tehát a szakrális titkos projekttel? Lopni, természetszerűleg. Mi mást?

SZOMORÚ VASÁRNAP – Szent István, meg a boltzár sem segített…

Széles, tágas a tér… nem több és nem kevesebb a hely, miközben az introitusra várunk. Korábban a halk morajlásból, suttogásokból még következtetni lehetett, legalább az idő múlására – ma néma csend honol az elkövetkezendők előtt.

A helyemen ülök… Nagyanyám unszolására mindig a harmadik pad volt a „kedves zúg”, bármely városban, vagy községben jártam, már a belépés pillanatától a harmadik padot fürkésztem. Egykor… a mama szerint az első padok mindig „foglaltak” voltak. Abban az időben alig-alig volt elég a két sor, hogy a tanulóifjúság elférjen. Ma üres az első négy, öt, hat, hat, hét… padsor. Akad, ahol még a kilencedik is! Ócska humor, de belépéskor mind a mai napig megkérdem valakitől, vajon nem zavarok-e, ha a harmadik padba ülök – ugyanis, nem szeretném elülni más helyét! Csak legyintenek…

Szent Istvánt ünnepelni gyűltünk össze, az esztendő egyik legfontosabb ünnepét. Már el sem hangzik a szó: „parancsolt”…

Csak éppen fontos volna az együttlét, az összetartozás élménye, a sokadalom számára! De már itt sem tartozunk össze, már itt is inkább „kevesedelem” van! (A minap, egy vasárnap délelőtt komoran állított meg a kapuban az aktuális tisztelendő, s lehajtott fejjel tájékoztatott, hogy „a mai szentmise érdeklődés hiányában elmarad”!)

Megértem, bár meg nem érthettem!

A mostani vasárnap sem volt „más”, mint a többi.
Bár a vasárnapnak a legkevésbé sem volna dolga a „másság”, valahogy az ünnepre hangolt szív mégis telis-tele van várakozással.
Aztán menetrend szerint érkezik a csalódás.
Zárva vannak az üzletek, zárva minden hely, ahol állítólag elköltik idejüket, akiknek itt kellene lenni…

Lehet, éppen a lelki békéjüket keresik, elveszítették a térképeiket – vagy csak egyszerűen megszokták már a távolmaradást. A lényeg, hogy vasárnap délelőtt néptelenek a templomok, néptelenek a szentmisék! Ha négyet, hatot látogatunk, valamennyi néptelen lesz… És persze, akadnak kivételek, „felkapott helyek”, „sztár papok”, meg azok a féltve őrzött kincsek, ahol a csikorgó hidegben és a forró nyárban is rendre megérkezik, mind a negyven főkötős anyóka.

Ez van és ez lesz ott a haláluk napjáig – most éppen túl a hetvenen… Csak éppen az emberek hibádznak. Onnan is! A papák, a bácsik, nagyapók és édesapák, a taták, meg a szelíd „vén gazemberek”.

Évtizedek óta!

Az elmúlt hétvége is csendes volt.
Nem segített, sem Szent István, sem a kötelezően előírt, ünnepnapra vonatkozó, vasárnapi boltzár.
A templomokban elhangzott az imádság, mely a „paphiány okán” előírattatott, a főtisztelendő beszélt, úgy tett, mintha az első nyolc padban is ülnének, legalább néhányan.
Megemlékezett az államalapítóról. Mire a liturgia végére ért, még abból a kevésből is elszivárogtak néhányan… menni kell, jönnek a gyerekek, még főzni, sütni kell néhány dolgot!

Ja, és, majd elfelejtem, mindez “felénk”, Magyarországon történt.
Abban az országban, ahol éppen megvédjük a kultúránkat, múltunkat, hitünket, isteneinket a muszlimoktól, ahol megóvjuk és renováltatjuk a templomainkat, csinosítjuk a széles, tágas tér falait.
Vigyázzuk a határokat, elhessegetjük a terrorista migránsokat, s elűzzük a gonosz, az éppen Soros ellenséget. Ez volt augusztus huszadika…

Még jó, hogy a sokat mocskolt kommunisták által kreált tűzijáték „piszkosul jól” sikerült! Örült István! A szent…

Ádernek lenni

Ádernek lenni nem egy kellemes létállapot, de ő tehet róla, és nem én. Bár a nemlétező köztársaság elnökeként minden esélye megvolt arra, hogy, ha nem is mindenki Árpi bácsija, de legalább szeretett Janija legyen, ám esküjét megszegve – Beckettel szólva – elbaltázta a jogait. Ezért őt most mindenféle jelzős szerkezetekkel illetik, amelyeket a korhatáros karika miatt inkább nem citálnék. Viszont mégsem erről lesz szó igazán, hanem más csuda dolgokról, ami van nekünk.

Nincs a világnak még egy olyan elcseszett országa, mint ez a miénk, ahol annyit pofáznának tök fölöslegesen politikusnak nevezett mókusok, pláne főleg és főként hülyeségeket. Nem is lehet másként, hiszen amennyi busongós ünnep, ahány híd-avatás van minálunk, hovatovább naponta kettő, annyi okosság a Földön nem létezik, amennyit a fékevesztett tempó igényelne. Maximum nemzeti színű szalaggal bírja a száguldozó magyar textilipar. Tudom én, több polgármesternek is írtam cifra ünnepi beszédet.

Janó viszont, illetve a szövegírója vagy a dramaturgja tegnap szintet lépett. Valami ezoterikus magasságokba óhajtván emelkedni, lételméleti bölcsességek jöttek ki az ő száján, mígnem eljutott ahhoz az igazsághoz, amely alapjaiban forgatja föl az összmagyarság gondolkodásmódját. Ez be fog kerülni halhatatlan filozófusok aforizma-gyűjteményébe is, a Lenin összes mellé. Eszonta:

“Újra látnunk kell, hogy csak az lehet igazán a miénk, amit újra és újra képesek vagyunk megvédeni”.

Ezen el kell merengeni, hogy igazán a magunkévá tehessük. Magamra nézvést például arra jutottam, hogy nem azért nincs semmim se, és érek ekként lószart a felkentek szemében, mert tényleg nincsen semmim, hanem, mert ami mégis van, azt nem is védelmezem újra és újra.

Amikor a homeless nyújtogatja a mocskos mancsát, hogy egy kis apró, fröccsre, hogy csináljon ricsajt, macsetével nem nyesem le a karját, sőt, a viseltes télikabátomat sem rögzítem technokollal a biztonság kedvéért a hátamon.

Sorolhatnám, hogy mit nem védek még meg, sőt, hogy mit vagyok képtelen megvédeni. Például, ha ködülte őszi hajnalon elébem állna egy marcona alak, hogy pénzt vagy életet, akkor nem csettintenék a TEK-emnek, hogy tankozza le őtet, és nem csak azért, mert nekem ilyen seregem nincsen, hanem, mert nem is akarnám igazán. Ellenben nekik van efféle játékszerük, sőt, saját bejáratú törvényeik is vannak magukra szabva, és ezekkel így együtt szuszogva óvják a rablott vagyont, így hát, áderi felfogásban az igazán az övék.

Ez a Janó gyerek vélhetően nem ezt akarta mondani, aztán mégis így sikerült. Sűrű az élete, a horgászat és a Föld megóvása minden percét kitölti, gyorsan aláfirkantja, amit elé raknak, megmossa a haját, és már indul is. A népek, akik éhezik a szépet, meg ilyen bölcsességeket kapnak tőle, amikor irányt is mutathatna gyakorlati demonstrálással, hogy melyik végén törjék fel a lágytojást.

De hát, ettől szép ez a mi országunk, meg még az alapkövektől, amelyeket szintén kényszeres módon ásnak el a megszentelt magyar földbe.

Abba nem gondolnak bele csupán, hogy eljön az idő, amikor a mai földesurak azt bizonygatják majd, hogy ők partizánok voltak, és csúzlival mentek bokrok mélyiről a TEK ellen, akkor ezek a kapszulák vallanak. Van bennük ugyanis napilap, meg ilyenek, üzenetek ezek a palackban, amelyek terhelő bizonyítékok lesznek akkor, amikor az istenadta nép megfogadja a janói bölcseletet, és megvédi, amije van, hogy igazán az övé lehessen.

Ez csak ábránd a likacsos agyamban, viszont annak ékes bizonysága, hogy elöljáróink vagy degeneráltak, vagy minket néznek annak. Más megfejtése nincsen a feladványnak, így ezt az ünnepet is ki lehet pipálni a végtelen sorban. Ugorgyunk!

Kampec dolores LVI. – Valami nagy ünnep

Amikor a fura alak eltűnt a kukoricásból, Wotan limuzinja is belesuhant a Holdba új krátert ütve benne, és olyan csend lett a templom tornyában, hogy Béla hallotta, amint gyenge és kimerült szíve sóhajtozik és nyögdécsel. Suttogva szidta a gazdáját, mert ő már tudta, amit a felelőtlen Béla nem, hogy innen le is kell menni, és csak a csirkeszárnyon hizlalt nyugdíjasok mesélhettek volna arról, hogy ez milyen embert próbáló, hatalmas feladat. Ám ők bután horkoltak poharakban merengő protkójuk gúnyos vigyora mellett a dunyhájuk alatt, pedig annyira meleg volt még most is, hogy a harang erősen izzadt. Úgy csöpögött alá a mélybe az olvadt bronz, mint tavasz elején a csalfa jégcsapok mocskos, zavaros, télízű vize.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el.

De kérlelhetetlen volt. Átbattyogott a poros téren, elment a Szentháromság szobor mellett, kikerülte a bukszusokat és a közmunkások megkövesedett lába nyomát, bicegve és szuszogva előzgette a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a mackónadrágosokat, átugrott néhány félrelökött műanyag dömperen, úgy vágott át mindenen, mint egy csatahajó. Belépve a dohos hűvösbe a sarokba ült, szappanbuborékot eregetett maga köré, amitől olyan lett minden, mintha eldugult volna a füle. Távolról hallotta csak a bádogbános hülyeségeit, a burok védte meg attól, hogy visítania kelljen a duplagyűrűsök óbégatásától, és olyan összkomfortos volt a világa a gömb belsejében, hogy semmi sem állhatta útját, hogy alámerüljön gyerekkora homályos, elveszett világába.

A fröccsök ura egy darabig aggodalmaskodó arccal álldogált a kocsma ajtajában, ám, amikor egy idő után semmi sikoly és semmi ordítás nem hallatszott az Isten házából, arra jutott, hogy barátját megszállta a szentlélek, megtért, vagy valami más okból ment el teljesen az esze. Sem mentő-, sem pedig rendőrautó sivítását nem hallotta, mert fogalma sem volt arról, hogy miközben a pap Szent Istvánról és Sorosról értekezik a szószéken Jézus helyett, Béla a buborék alatt pulik ugatását hallgatja, tücskök muzsikáját ötven évvel ezelőttről, meg lovagol fűzfasípot fújva. Így verte át az egész világot emberünk, mert senki nem tudta, hogy Béla a cseresznyefa alatt elérte a bódhiszattvaság kegyes állapotát, ezért egy másik világban él, túl minden Szent Jobbon, új kenyéren és tisztavatáson. Ezért van még életben, ha egyáltalán.

Amikor az öregasszonyok csámpásan sompolyogni kezdtek, hogy elsőként áldozhassanak, Béla úgy vélte, eleget hűsölt már. Visszaindult tehát a valóságba, kidurrantva az oltalmazó burkot, és hiába csapta meg a fülét a disznók visítása, érzékeny orrát pedig a lengedező szarszag, annyira átlényegült, hogy a fröccsök ura tényleg azt hitte, vénségére megtért, amin nem is lehetett volna csodálkozni, de nem így volt. – Tudod-e, milyen nap van máma? – Ezt tudakolta a fröccsök urától a megvilágosodott, de nem várta meg, hogy az kérdezzen, kegyetlenül sorolta: – 636-ban ezen a napon az arabok döntő győzelmet aratnak a Bizánci Birodalom felett Jarmúknál, 984-ben a római Angyalvárba zárt XIV. János pápát éheztetéssel vagy méreggel meggyilkolászták, 1960-ban a szerencsétlen Sztrelka és Bjelka kutyák a Szputnyik–5 űrhajó utasaiként élve visszatértek a világűrből, 1968-ban pedig elkezdődött a Varsói Szerződés hordáinak inváziója Csehszlovákia ellen a mi bájos közreműködésünkkel.

A kocsmáros hülyén nézett, el nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Automatikusan legyártotta a fröccsöt, oldalazva az asztalhoz sasszézott, Béla szemébe nézett hosszan és firtatón, de nem látta benne az őrület lobogását. Már azt hitte, a felsorolás eljut a mai átkozott napig, és barátja a maga gyermeki és kérlelhetetlen módján kezdi szidni a rendszert, mert erre volt kódolva, de nem. Kocogtatta a pohara falát, a fröccsök urára nézett, aki észrevette, hogy a szemeiben pipacsok nyílnak és hervadnak el, rájött, hogy a szivárványhártyán keresztül látni lehet Béla lelkét, le, egészen az aljáig, és valami csoda okán kocka alakú minyonnal van kikövezve az egész.

A virágzó vendég kérdést tett fel: – Tudod, ki született ezen a napon? – Választ sem várva folytatta: – Sok más mellett Bolesław Prus, vagy Robert Plant. – A kocsmáros szeme elkerekedett, malomkő nagyságúra növekedett, és Béla nem kegyetlenül, de nagyon határozottan bevitte a végső csapást: – Meg az apám. – Ahogyan ezt kibökte, megitta fröccse maradékát és fölállt. Vagy inkább fölegyenesedett. Fölmagasodott. Nem tudta honnan, de visszatért lábába a ruganyosság, és imbolygás meg rogyadozás nélkül úgy indult a kocsmán túli világba, mint egy ostoba tengerészgyalogos. A fröccsök ura még utána kiáltott: – Most meg hová mész? – A temetőbe, beszédem van az öreggel. – Ezt felelte Béla, és haladtában a bal füléből szappanbuborék kúszott elő, beburkolta, hogy megóvja őt a világ ostobaságától és gonoszságától. Attól mindenképp.

Egy óra múlva tálalhatod: túrós-mazsolás villámsüti

A neten túrós villámsütiként vagy a német Topfa Feingeback néven elhíresült süteményt én jó sok mazsolával készítettem el. Az eredeti receptben írt 200 fok nekem elsőre soknak bizonyult, így másodjára már 150 fokon készült a süti. Tetszőleges módon felvágható, én a rombusz formát választottam.

Hozzávalók

50 dkg túró
6 db M-es tojás
15 dkg tejföl
15 dkg nádcukor
15 dkg teljes kiőrlésű búzaliszt
1 csomag sütőpor
1 citrom lereszelt héja
25 dkg mazsola
a tepsi kikenéséhez: vaj

Elkészítés

Előmelegítettem a sütőt 150 fokra.
Egy közepes, 27 X 38 cm-es tepsit vajjal kikentem.
A hozzávalókat a fenti sorrendben alaposan összekevertem egy fakanállal.
A masszát a tepsibe öntöttem, egyenletesen szétterítettem.
A sütőben, légkeveréses üzemmódban, 150 fokon, tűpróbáig, 30 percig sütöttem a sütit.
Vártam, hogy langyosra hűljön. Szeletelve tálaltam.
Jó étvágyat!

 

ÉJJEN GUSZTUSHUSZ – ne csak együnk, igyunk is!

Az ukáz szerint el kell gondolkoznom István a király emberi nagyságán – tán még emlékeznem is kell rá, mint smittmari a kisgyermek dózsára! – és jó hazafiként gyötrődnöm illik Soros György mélységén!
S ha jól engedelmeskedek, bátran megülhetem augusztus 20-át.
Hogy pontosan mit fogok ünnepelni, még nem eldöntött tény – amolyan echte magyar zagyvalék, igazi hungarikum!
Ki-ki tetszése szerint, vagy éppen az elvárásoknak megfelelően veheti ki a részét, az időjárás majd ontja a talp alá valót.

Jön az eső, a szél, lehet vacogni – bár felénk sajna nem divat a tojással dobálás, a mi „városi házihendénk” ernyőjére is szükség lehet!

Abban a rohadt átkosban nem volt ennyi lacafaca!
Oh, minő sivárság!

Volt egy kis alkotmány ünnepe, némi új kenyér trikolorral, amit aztán a puhulásnak köszönhetően összevegyítettek a virágkarnevállal, de augusztus huszadikán még a leghatározottabban nyár volt, kellemes, a véghajrá utolsó terminusának kezdete a vakáció búcsúja előtt!

Gusztushusz ma ugyanolyan szigorú kampányesemény, mint a többi zászló fel és levonó hacacáré – elnökökkel, államtitkárokkal, helyettes államtitkárokkal, mindenféle gazdaállatokkal, főkereszténydemokrata főfidesznyikekkel, dörgidörgivel, meg mindenféle pacsizással azok körében, akik a dolgok új zsebbe-elosztását oly frankón véghezvitték.

Lehet pofázni Istvánról, aki Szent, meg „lamalapító”, meg lehet fröcsögni az özönlő migránsokról, a megállítandó Brüsszelről, meg persze Sorosról, aki nem nevethet a végén.
Ez a szabályos, az előírt, aki mást mer, az ellenség, liberális komcsi, tehát a nemzet ellensége. Mert István magyar volt, soha semmit nem engedett volna az idegeneknek, bezzeg Soros…

Egy korábbi, jelentős összefoglalás szerint:
„Augusztus 20-hoz már az 1000-es években kapcsolódott hiedelem: ha szép idő volt, jó termésre számíthattak, illetve úgy tartották, 40 napig olyan idő lesz, amilyen 20-án volt. E naphoz köti a néphit a gólyák útrakelését, a szúnyogok számának csökkenését (kicsit szebben: ekkor vágják a szúnyogkirályt) és a málnaszedés idejét – írja a Múlt-kor.

Augusztus 20-a Nagy Lajos uralkodásától kezdve szerepel a naptárakban egyházi ünnepként. Az időpontot néha megváltoztatták, például 1686-ban XI. Ince pápa, Buda töröktől való visszafoglalása után az egész kereszténység számára szeptember 2-át jelölte ki Szent István ünnepeként. Az egyházi reformok során aztán 1771-ben XIV. Benedek pápa csökkentette az ünnepek számát, és Szent István napját is törölte a sorból. Legalábbis egy időre.

Mária Terézia rendeletben vetette fel a naptárba az István-napot “nemzeti” ünnepként, amely aztán 1848-ig folyamatosan állami és egyházi ünnep is volt, de a szabadságharc bukása után betiltották. A hatalom eltűrte ugyan az ünneplést, de csak hosszas viták után, 1891-ben nyilvánította Ferenc József a katolikus ünnepet munkaszüneti nappá és a nemzeti összetartozás ünnepévé. A Szent István-nap össznemzeti ünneplése azonban nem igazán sikerült, mert a többi felekezet tiltakozott.

A két világháború között az állami és egyházi tartalom összekeveredett, 1938-ban Szent István emlékét törvénybe foglalták, 20-át pedig nemzeti ünnepnek nyilvánították. 1945-ben ezt eltörölték, de a napot az egyházi ünnepek sorában 1947-ig nyilvánosan ünnepelhették. A kommunizmus alatt a teljes tiltás helyett átalakították az ünnepet, és az új kenyér ünnepévé tették, majd az új alkotmányt 1949. augusztus 20-ra időzítették. 1949 és1989 között augusztus 20-a az alkotmány napja, 1950-től ráadásul a népköztársaság ünnepe lett.

Az új kenyér ünnepét egyébként elég sok félreértés övezi: nem kommunista találmány, a középkori Magyarországon július 15-én ünnepelték: ekkor vitték a kenyeret templomba megszenteltetni, megáldatni. A XIX. században Darányi Ignác földművelésügyi miniszter tartott először aratóünnepet augusztus 20-án, az aratósztrájkok megfékezése végett. Sokkal bővebben a kenyér-ünnepről itt olvashat. 1991. március 5-én augusztus 20-át a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepévé nyilvánította.

1949 óta az Alkotmány napja is volt, mostanáig: 2012. január 1-től új alkotmányunk van, most már január elseje az ünnepe. Viszont 20-a környékén mutatják be újabban az Ország Tortáját, lassan ez is hagyomány lesz. A tűzijáték meg már hagyománynak számít…”

Mindezek után, ne csodálkozzunk azon, ha a nép ünnepelni akar!
Ünnepelni pedig egyetlen módon lehet: nagybevásárlással a szupermarketekben, órákig állva az araszoló pénztárak előtt.
Kenyérből, tejből, húsból és cukorból, szóval mindenből dupla adagot véve, mintha bizony az apokalipszis közeledne – elégre egyetlen napig zárva lesz minden!

Tehát, szimpla bünti az egész – nem lehet vasárnapi shopingolni!

Az ember ilyenkor magába száll.
Eltűnődik, milyen hihetetlenül jó csávó volt István, no és milyen iszonyatos gazember ez a Soros György, aztán a hűtőhöz ballag, előveszi a nyeles husit kovászos uborkával, meg a nyolcadik sört, egyetlen laza mozdulattal kibiztosítja a robbanószerkezetet, kinéz a vigasztalhatatlanul locsogó esőre, aztán felkurjant:

ÉJJEN GUSZTUSHUSZ – ne csak együnk, igyunk is!

Prokarioták ivadékai

Bájos neonáci organizmusok vért pisálnak, hogy megmutassák genetikai tisztaságukat, ami azt jelentené, annyira fehérek, hogy a jegesmedvétől származnak nagy übermencsségükben. Aztán, amikor a vizsgálatok után kiderül, hogy, mint mindannyian, valamely afrikai ősanyától eredeztethetők, azt hiszik, hogy zsidó összeesküvés áldozatai lettek, ami így önmagában megér egy zárt osztályt, viszont azt is mutatja, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és halálra van ítélve.

Van egy rossz hírem, az ursus maritimus bőre éjfekete, és csak azért nyőlesztett fehér szőrzetet, hogy átverje a debil fókákat, és ki fog halni, mint ahogyan a homo sapiens is, csak idő kérdése az egész. Ez az evolúció veleje, hogy az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok permanensen átalakulnak, új fajok keletkeznek és kihalnak, vagy csillagok gyúlnak és kihunynak, hacsak nem a jóisten ujjából szivárogtak a lapos anyaföldre, amelynek a peremén lehet lógázni a sajtszagú lábakat.

A dinoszaurusz testvérek kétszázötven millió évig azt hitték, övék a világ, haligali, aztán máma az übermencs autóját hajtják, olaj formájában ott lötyögnek a tartályban. Ehhöz képest az emberi organizmusra hasonlító élőlények, a korai emberfélék olyan hétmillió évvel ezelőtt bóklásztak bambán a füves pusztákon, a mai jólfésült fajta meg csupán kétszázezer éve lövi be a sérót a barlangokban. És bármi fájó is, a szőke, kékszemű és szeplős nácikok génjei tele vannak a múlttal, a dínókkal, egészen visszahaladva az időben röpke négymilliárd évet, amikor is megjelentek a prokarioták, a Föd nevű bolygó első élőlényei, akiknek az ivadékai vagyunk mindahányan.

Ezt nehéz lehet elviselni, ha korlátolt az ember, sőt, annyira imbecillis, hogy szerinte mondjuk Boubacar Traoré a gitárjával alacsonyabb rendű, mint a horogkereszt-tetkós, bőrgatyás ganyé, aki a saját húgyában fetreng kiválasztottként hótt belőve a Harleyija mellett. Ez a homo egy különleges állatfaj. Fizikailag még mindig egy trópusi ragadozó, ezért kell neki bőrgatya, az agyában viszont, bármennyire is barázdált neki, csak egy nyüves troglodita, vagy ázalékállatka, és ez elég régóta így van. Ezek a hóttfehérek rohadt nagyot fognak csalódni egyszer. Úgy néz ki, hogy az emberi faj – ha megmarad addig, bár erre kicsi az esély – valami mulatt bőrű, barna szemű élőlénnyé alakul a nagy keveredésben.

Ezen a ponton pedig a teremtő Isten is csak bambán pislog, mert sehol nem találja Ádám apánk szőke leszármazottjait, és nem lesz, akit büntessen. Ő is beleesik a panelproli csökött időszemléletébe, aki azt hiszi, hogy a sarki kocsma mindig ott volt, és mindig ott is lesz háttérben a lankákkal, mert nem látja, hogy az ő élete még csak egy szempillantás se. Belátható időn belül a kocsma egy tenger mélyén üzemel majd, ahol a csapos Icuka bugyborékolva méri a fröccsöt, később ugyanez az egység fölemelkedik a magasba, és hegyi fogadó lesz, mert a Föld él, ellenben mi nem nagyon. Ilyeneket nehéz lehet meggondolni.

Aztán mégis, ebben az atomvillanásnyi időben, amióta fajunk rontja itt a levegőt, bizonyos embercsoportok azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, és ennek szellemében kedélyesen gyilkolják a másikat. Az első világégés alatt a franciák filmeket vetítettek, amelyben azt bizonygatták, hogy a németek büdösek, az valami különös faj. A másodikban a tiszta vérű germán lett az Isten a szőke hajával, amit a kacskalábú és mélybarna hajzatú propaganda miniszter terjesztett, akárha Habony. Mehetnénk visszább is az időben, de minek. Tök fölösleges, minden korban voltak korlátolt egyedek, egyesek a dagadt milói Venust imádták, mások a kiálló bordájú Jézust.

Manapság ez az árjaság terjedt el a zárt osztály piacán. Gójok, gárdák, vizslasimogatók és vak komondorok gazdái között, aki degenerált népek védik az ingatag kultúrájukat, ami nincs, és beleájulnak más bőrszínű embertáraik gyűlöletébe, mintha nekik nem is lenne luk a seggükön. A bőrszín természetesen csereszabatos a zsidóval, a hajléktalannal, sőt, mostanában a bölcsésszel is, melyik übermencsnek mi az agymacskája, csak a kasza legyen egyenes. Van egy rossz hírem viszont. Füst Milán bácsit nem hallgatták meg, aki Störr kapitány szájával azt mondta, légy nagyvonalú. Ez hibádzik, sőt, ezen felül Hábi-Szádi keleti mágus más, rossz hírekkel is szolgál az echte fehérek számára, éspedig ezt:

„…– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Efölött el kéne merengeni kicsit. Csak egy csöppet.

KUKÁBA KÜLDÖTT MÚLT! – Gazdag Erzsik városa lett és lesz, Szombathely

Nehezemre esik nem szólni, érthetően, értelmesen és magyarul!
Talán, mert éppen arról szól a legújabb agyrém Szombathelyen, aki beszélni tanított, érthetően, értelmesen és magyarul! Mint sokunkat!
Nagyanyám helyett volt ő a nagyanyám!
Szavait másolva, eltanulva formáltam az enyémeket, rigmusait, rímeit hordoztam a képzelet tarisznyáiban, s váltam eggyé meséivel. Nem voltam én ezzel egyedül szülővárosomban, Szombathelyen!

Végül az élet úgy hozta, hogy nem lehettem senki, s most végignézhetem, ahogy Vele együtt senkivé válnak a példaképeim! Mind, akik valaha naggyá tették ezt a várost, akik lelkiségét, szellemiségét jelenthették. Mennek mind a kukába, mert nem férnek bele a kádéenpés-fideszes jövőteremtésbe, a „találjuk ki Szombathelyet” baromságaiba!

Egy esztendővel a minden szartúróról megemlékező emlékév után most éppen lehúzzák a klozettba Gazdag Erzsi minden rezdülését! Marad utána egy hitvány giccs, egy ákombákom tábla, – amit ezek jónak láttak! – ott, ahol valaha az otthona volt, de céljai, szándékai mind elbuknak. Mert senkinek nem fontos az ötvenhat szellemét egyedüliként felvállaló, a gyermekversek naiv világába menekült költőnő!

Sebesi Böske nem érdemli meg, hogy – ezek elviseljék -, hogy felemlegethessük őt, legalább az általa hátrahagyott értékek szintjén!

Kidobhatják végre a szemétbe a gondosan félbehajtogatott, majd az életlen ollóval félbenyiszált papírlapokat, melyekre az immár soha, sehol, senki számára nem fontos verseit írta, gépelte, miközben nagyokat slukkolt a cigarettából.
Mert ezeknek nem számított, hogy volt, hogy létezett egy költőnő, akit örömmel ölelt magához a költőóriás, Weöres Sándor, akit Kodály Zoltán büszkén fogadott társul, amikor a valódi magyar zenét éltette Szombathely városában.

Szemétbe jutnak immár ők is, Szombathely szemete lesz Weöres és Kodály is – mert soha nem tagadnák meg Gazdag Erzsi örökét! Szemétbe került Gál Ferusz József, szemétbe Káldi János, Cs. Nagy István. Kuntár Lajos is csak arra volt jó, hogy nevével kitüntethessék a laoszi bérfirkászt! Szemétbe kerülnek rendre Derkovits Gyula pillanatai, melyek Szombathelyhez köthették – majd idővel mehetnek a szobrok Lenin és Ságvári után a hulladéktelep raktáraiba!

Az értékek helyébe kaptunk mi már szétlőtt és rozsdát rohadó acéllemezt, melyet soha, senki, semmiért nem lesz képes tisztelni a szombathelyi temető hősi halottai között. Kaptunk köpönyegét szaggató Szent Márton püspököt, holott a gúnyát éppen a katona, Márton felezte, s a püspöknek ehhez már semmi köze nem volt! Kaptunk a fél várost elspóroló város makettet, éveken át idétlen diadalívet a városhatárra, kaptunk a szélben imbolygó istenszobrokat – mert ezeknek ez az érték!

Erzsi Néni! Kedves jó nagymamám!
Bocsáss meg nekünk… fáj, de nagyon szar alakok lettünk, mind, akiknek megtanítottad, miként kell szólni érthetően, értelmesen és magyarul! Kussolunk és bambán tűrjük, ahogy ezek itt minden mocskukkal fölénk terpeszkednek! Pedig Te ezt akartad:

„Éljetek tisztán és bűntelen, szolgáljátok az embereket, Vas megye és Szombathely polgárait. Szeretettel foglalkozzatok azzal a maroknyi író-alkotó művésszel, akik itt élnek köztünk, köztetek.”

Ügyészet

Nyakó Istvánnak egyszer majd beleér a kisujja a csillogó éjjelibe, és végre észreveszi hol a jó francban is van. Itt, minálunk. Mindemellett karakán manus ő, és bízik a lehetetlenben. Tett egy feljelentést, hogy hátha, bár azért már az elején látszott, tudja ő, hiába veri a tamtamot, kitörölheti a puha kis arschát a reményeivel, de mégis bizakodott, mert olvasott Madáchot.

A feljelentés megtételekor ugyanis azt mondta, Polt Péter legfőbb ügyész pártkatona, aki várhatóan eltussolja az ügyet, de a beadott dokumentum bizonyíték lesz arra, hogy elkövette a bűnpártolást. Gyönyörű idea, amely halálra van ítélve. Slágvortokban azért elmesélem, mi az ábra.

Az MSZP-s álmodozó júliusban csalás miatt ismeretlen tettes ellen tett feljelentést, miután kiderült, hogy a 2010-es választások idején a Simicska Lajoshoz köthető Mahir Cityposter rekord olcsó árakat biztosított a Fidesznek, sőt, ezerháromszáz plakátot számla nélkül helyeztek ki. Ilyenekért szokott a NAV piaci kofákat felnégyelni, elevenen megégetni, és elvenni a talicskájukat.

Nem találják ki, mi történt, vagy de. A Fővárosi Főügyészség elutasította Nyakó beadványát, mert nem vetődik fel bűncselekmény gyanúja. Hát hogyne. Ennek jól körülírható oka is van, hiszen Nyakó szerint a Fidesz 2010-es alapszabálya szerint a kampányköltésekről csak az Orbán Viktor által vezetett országos elnökség, az elszámolások jóváhagyásáról pedig a Kövér László által vezetett országos választmány dönthetett. Vagyis a csalások két fő szervezője a mostani miniszterelnök és a házelnök, az ország két közjogi méltósága.

Ők pedig, és még számos, jobban mondva számtalan NER katona érinthetetlen. Nem a hindu kasztrendszer értelmében, ahol ilyen titulussal a legelesettebbeket illetik, akik valahogy kívül állnak a világon, mint nálunk szabolcsi falvak lakói, és a hajléktalanok, vagy mondjuk, én, magam. A mi közjogasaink a Fidesz-jog szerint állnak mindenen felül és kívül.

Érdekes ez a jog, ami van itt nekünk. Az unalomig ismert csűréseket, csavarásokat, titkosításokat, meg az összes ganajodást fölösleges újra fölemlegetni, viszont a végkövetkeztetést azért levonhatjuk. Eszerint, ami Magyarországon van, az nem rendőrállam, hanem ügyészállam, aminek a rendőrök és bv-dolgozók is megszenvedői. Az ügyészség egy az egyben a Fidesz politikai érdekeinek a kiszolgálója, ami fölött nincs semmiféle társadalmi kontroll.

Van még kérdés? Itt nem ügyészség van, hanem ügyészet, függésben lévő cserkészcsapat, csak még nem tudni, hogyan működik. Hogy vannak-e csapatépítő tréningek, ahol kialakul a nagy, közös csordaszellem, és már a készség szintjére fejlődött a narancsbőr, feltételes reflex alakult-e ki, midőn a Fidesz szóra az ügyész-bábu nyála csorgadozni kezd, és elutasít, vagy ügyenként egyenként szólnak a „K” vonalon, ez nagy és súlyos titok.

De végül is, mindegy is. Nyakó mégis csak tökös kis üstökös, hogy ilyen viszonyok közepette beáll Sziszüphosznak, görgeti azt a rohadt követ, és arról ábrándol, hogy egyszer eljut a hegy csúcsára. Majd az unokájának a veje, talán és valamikor. Ő még bízik, nem úgy a szombathelyi szocik, akik egy helyi mutyi kapcsán kijelentették, hogy feljelentést sem tesznek, mert minek.

Ez bármennyire kiábrándító álláspont, mégis csak realista. Ha nem is tudnak róla, de eljutottak a Camus-i nihilbe, amit ez a drága ember így föst le nekünk a Sziszüphoszában: „…Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Be kell látnunk, hogy a második rezsim nyolcadik évében ide jutottunk. Nem az a baj, hogy szétloptak mindent, illetve hát ez is, persze, hanem, hogy elveszik lassan a változásban való remény. Ha egy ellenzéki párt komplett szervezete tárja szét tehetetlenül a karjait (a kép jámborul zavaros, de hatásos), akkor ott a megalázott és megnyomorított kalifaszijózsi miben bízhat? Semmiben, ugye, vagy a fröccsben, hogy csináljon ricsajt.

Az ügyészet múúkodik, a NER dübörög, és nincs menedék. Voltaképp tehát Nyakó kamaszlányos ábrándozása így még tiszteletre méltó is lehetne, ha nem kellene sírni tőle a falovacskára borulva. Jövőre lehet 2018, vagy 1984 is, és ez utóbbira rohadt nagy az esély. A bukik belőtték az oddsot, az utóbbi alig is fizet valamit, az előbbire meg minek tenni?

HELYETTEM – vajon ki által, s ki helyett mennek ők a börtönbe?

Van immár egy ország, ahol börtönbe mennek az alkura képtelenek. Azok, akik megfosztatnak a szabadságuktól, csak mert nem vonultak vissza, nem adták át önként a helyüket, s ha kellett, megvédték az igazságot. Akkor is, ha az mások igaza volt.

Mert ez volt a természetük.

Pokoli érzés minderről múlt időben írni, ahogy pokoli érzés megöregedni és megtapasztalni az élet hitványságait. Látni, hogy minden hiábavaló. Mert aki az alkura képtelen, megtorolják. És felesleges keresgélni azt az egyet, aki az egész mögötti félelmet irányítja…

„Nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban, szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban…”

Amikor azt írja valaki a valakiknek, hogy más valaki börtönbe vonul. Amikor azt írja utána, hogy „helyettem”. Amikor hozzá teszi, hogy „az volt a bűne, hogy nem volt hajlandó hamisan tanúskodni ellenem” – akkor összerándul a gyomrunk. Mert világossá válik, hogy ez már nem színjáték!

Valóság ez, valós fenyegetéssel, valós félelemben, állandó reszketéssel – és ezt mi hagyjuk!

Van immár egy ország, ahol börtönbe mennek az alkura képtelenek. Azok, akik megfosztatnak a szabadságuktól, csak mert nem vonultak vissza, nem adták át önként a helyüket, s ha kellett, megvédték az igazságot. Akkor is, ha az mások igaza volt.

Mert ez volt a természetük.