rezeda – Oldal 188

Nincs bocsánat – undor van

Ma egy órakor találkozhat egymással a bírósági tárgyaláson Nagy Blanka és Bayer tagkönyv, mert a lányt Orbán haverja “kretén, barom állat”-nak, “nyomorult, rohadt, kis proli”-nak nevezte bájosan és aljasul. Békítős kísérlet lesz. Ez a békítgetős história valószínűleg helytálló jogi szempontból, esztétikai és etikai megközelítésből viszont egyáltalán nem. Így hát, mindenki döntse el maga, melyik a fontosabb a lelkének, amellett, hogy az aktus teljesen hiábavaló, éspedig több szempontból is.

Az első és leglényegesebb, hogy elhangzott szavakért valóban lehet elnézést kérni és kapni. Ezt nevezik tévesen de nagyon állhatatosan keresztényi megbocsátásnak, kifelejtve, hogy azok a szavak milyen maradandó károsodást okoztak a lélekben, ami nem azért nem feledhető, mert nem akarjuk, hanem, mert ott maradt a seb. A magam részéről évtizedek óta túl vagyok minden megbocsátáson, ami aktust tudvalevőleg gyűlölet és indulat előz meg. Belőlem ezek már semmi élénk érzelmet kiváltani nem tudnak.

Ilyen kisimult, ránctalan, szenvtelen és egy ütemű undor, megvetés, olykor hányinger jellemez és kerülget, ha a Bayer-félékre nézek Orbántól a CÖF-ös felvonulókig bezárólag. Ez a megvetés és undor permanens, nincsenek csúcs-, és mélypontjai. Megüli a lelket, úgyhogy ezen megbocsátás segíteni nem tud, és értelmetlen is volna, mert nincs mire bávatagon legyinteni, hogy jól van, felejtsük el, mert akkor az egész életét kellene kitörölnie az embernek, az pedig még korai.

Az ilyesmit nevezik kérlelhetetlenségnek, de helytelenül, mert nincs benne megfontolás, sem indulat, sem elszánás, ez csak van, mint a spleen, vagy az ősz húrja. A ködöktől sem várja az ember, hogy megkövesse, szó nélkül ül a csontjába, amíg a napsugár el nem oldja. Ezektől függetlenül lehet, ez a Bayer el sem megy az aktusra, s ha ott is lesz, akkor sem nyújt kezet, vagy ha netán igen, a foga között még elmormol egy kurvaanyádat ráadásnak és peren kívül.

Szépek ezek a színjátékok, de haszontalanok. Bayer tagkönyv ugyanis előre világossá tette a blogjában, hogy indulata, bár Nagy Blankán csapódott le, nem neki szólt elsősorban, hanem a magának mindent megengedő “safe space generáció”-nak. Nem tudható az új terminus technicus mit takar a tagkönyv fejében, a magam részéről úgy értelmezem, hogy mindenkit, aki nem ők, aki nem ért velük egyet, és nem tapsol nekik ütemesen.

Következésképp nem Nagy Blanka a “kretén, barom állat” és a “nyomorult, rohadt kis proli”, hanem mindenki más Bayeren és a bandáján kívül. És nem az a gondja velük, következésképp veled és velem, hogy netán illetlenül nyilvánulunk meg róla vagy az idoljairól, hanem maga a létünk szúrja a szemét. Rég nem arról van szó, hogy ki mit mond a másikról, hanem, hogy lehetetlenné vált a létezés egy légtérben, ami közeget egyelőre még Magyarországnak neveznek. Idáig jutottunk féktelen nyomorúságunkban.

Mert például a hvg készített egy interjút Molnár Piroska színművésszel, aki arra vetemedett – az írás szerint -, hogy amikor Kálomista Gábor Schilling Árpádot szidta, ekézte, ő kiállt a krétakörös mellett. Nem félt… – kérdezte a lap -, nem félt, hogy emiatt valamilyen retorzió érhetné? – “Milyen retorzió érhetne engem? Elmúltam hetven, legfeljebb abbahagyom a pályát.” – válaszolta erre Molnár Piroska bölcsen és megadóan. Ilyen dúlásért pedig bocsánat nem kérhető és nem adható. Mondom, undor van.

“Hasta la vista mr. prime minista”

Amilyen különös ez a világ, egészen váratlan dolgokra ébredhetünk benne. Hogy alvás közben lekonyult a fülünk például, szarvunk nőtt meg patáink, és megettünk früstökre két ministráns gyereket. Vagy épp szól a barátunk reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, hogy látom, téged meg keres a rendőrség égre-földre. Bejárta a nagyvilágot a képünk, hogy el akarnak fogni, wanted vagyunk egyelőre vérdíj nélkül, csak nekünk nem szólt senki. Pedig nem is bujkálunk-menekülünk, nem rejtőzködünk a susnyásban, hanem a gyerek zsömléjét vajazzuk a konyhában.

Így járt valahogyan Komáromy Gergely is, aki énekes “Gregory G Ras” néven, valamint aktivista, aki platánokat véd, valamint utálja az Orbánt. Ez olykor veszélyes bír lenni, néhanap elfogatóparancsot adnak ki az ember ellen, s azt sem tudja, miért. Ilyenkor Kafka Josef K.-ja ugrik be egyből, aki sohasem tudta meg mi a bűne, még akkor sem, amikor ezért megölték. Mint tudjuk az irodalomtörténetből, Kafka világa a félelem, a bűntudat és az abszurditás világa, s amint ezt egy biccentéssel jóváhagyólag konstatáltuk, egyszersmind eláraszt minket az érzés, hogy otthon vagyunk benne épp most és itt.

Ébredhetünk arra is egy reggel, hogy visszataszító féreggé változtunk, vagy, mint mondom, arra is, hogy keres a rendőrség, pedig nem is menekülünk, mert úgy véljük, nincs miért. Komáromy Gergely kormányellenes tüntetéseken szokott részt venni, és őt ezért garázdaság miatt körözik. Így szokott ez lenni minálunk, a járdafestés rongálás, a buszváró-állítás perverzió, egy fa átölelése pedig agresszió. Gregory G Ras elcsodálkozott nagyon, hogy az újságból kellett megtudnia, milyen veszélyes alak is ő. Mégis örült erősen, hogy már tudja, mire számítson, és nem rajtaütésszerűen viszik el.

Így megy ez, az ilyen váratlan lerohanások, amikor fékez hajnalban a nagy, fekete autó, amikor az iskolai fogadóóráról cibálják ki az embert, nem csak a delikvensben ébresztenek kellemetlen érzéseket, hanem a bekasztlizás tanúi is behúzzák aztán fülüket-farkukat, mert ki tudja, velük is mi történhetik. Illetve szaladnak hitet tenni, belépnek a pártba vagy feljelentik a Gregory G Rasokat, hogy az ő nyomorult életük zavarok nélkül telhessen. Régi, jól bejáratott rendszer ez, valamikor rendőrállamnak hívták, ma NER a neve, és azok működtetik, akiket valaha állítólag így üldöztek. Hát, nem.

Illetve működtetik, ámde sohasem üldözték őket. Soros ösztöndíjasok voltak, meg KISZ tagok és titkárok. A kommunisták is gyűjtöttek be váratlanul embereket, Demszkyt, Kőszeget meg a többit, míg ezek a maiak a Bibó Szakkollégiumban ittak, csöcsörészték a lányokat, verték a nyálukat, hogy ruszkik haza, majd besúgók lettek a seregben, MSZMP alkalmazottak, mert már akkor is megalkuvó sunyi kis férgek voltak. Most sem különbek, csak a fazék másik oldalán állnak, megnőtt a valaha befogott pofájuk, és küldik a rendőrautókat a lázadókra, miközben két pofára tömik a velőspacalt szotyolával.

A Gregory G Rasok meg nagyon egyedül bírnak lenni a lázadásukkal, mint ahogyan az összes eddigi is magára maradt. A többségnek arra telik, hogy fölhívja, téged meg köröznek, aztán nézi a fekete autót, ahogyan elviszi a barátját. A magányos forradalmárok mindig halálra vannak ítélve, az élet féltése erősebb a lázadás ösztönénél, ezt használja ki minden diktatúra. És azt is, hogy úgy nagy általában az olajtól iszamos kezű jómunkásember nem is tudja, hogy vannak olyanok, akik érte is haragszanak, a feledés még nagyobb hatalom, mint a gépkarabély. A bávatagság mindig legyőzi a hevületet.

Gregory G Ras még belekiabálta a világba a lázadását, amikor ezt írta: “Ha egy szemfüles haver nem küldi most át ezt nekem, akkor lerángattok a színpadról a következő koncertemen, vagy a gyerek mellől a vonatról, amikor suliba viszem? Miért nem írtatok mondjuk egy emailt, pöcsfejek, hogy legyek szíves befáradni? Ennyire suták vagytok tényleg, vagy ennyire szararcok? Költői kérdés volt, tudom, hogy mindkettő…Garázdaság b.meg…az, hogy a testemmel is próbáltam védeni – persze senkire soha kezet nem emelve – a száz éves platánokat a titeket is tök hülyére vevő főnökeitek mocskos korrupt rombolásától? Vagy az, hogy nyilvánosan szoktam énekelgetni, hogy “hasta la vista mr. prime minista”? Vagy a hajam, vagy az állandó mosolygás, vagy hogy nem eszem húst? Na melyik a garázdaság, he?!?”

Mára meg azt sem tudja senki, hogy a világon van. Így megy ez.

Miben él ez a nyomorult nemzet?

Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy “nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A “Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: “Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

“…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a “Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: “Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

Dzsudzsák fölolvasta

Tegnap, még mielőtt nemzeti csapatunk kikapott volna a szlovákoktól (megint és újra), és így a kedves vezetőnek nem állt módjában egy tagolatlan mondattal, miszerint “Na, ugye!” igazolni, jóváírni és népének daccal megmutatni a száz stadion és ezermilliárdok futballba pumpálását, annak helyességét és egyedül üdvözítő voltát, fodbalistáink, fiaink, nemzetünk büszkeségeinek kapitánya, Dzsudzsák Balázs szólott a népekhez a nemzeti televízón (száz milliárd), úgymint M4, keresztül (még a nemzeti gyűlölet egy perce előtt, valamint után, tehát közötte), és azt mondta nekik, legyenek jók, ha tudnak.

A stadionban ne zsidózzanak, ne niggerezzenek-huhogjnak, ne induljon a vonat sehová, zászlókat ne égessenek, ne tótkurvaanyázzanak, mert azt az UEFA nem szereti, és összevonja a brezsnyevi szemöldjét netán. Mondjuk, ehhöz képest a Nemzeti Sport az este kilenckor kezdődő fodbalmeccs tudósítását délben elkezdte vagy húsz kiküldött – mármint utcára küldött – tudósítóval, akik magukhoz nyúltak nemzeti boldogságukban, hogy a nemzet szurkolói füstbe borították a nemzet fővárosát, ahogyan készítették a lelküket a nemzeti csapat nemzeti fellépésére. És még nemzeti is, ezt se feledjük.

Viszont nem is erről akarok mesélni, ez csak úgy kicsúszott, mert nem vagyok fegyelmezett, pedig a nyár ellobbant már. Szóval, ott tartottunk, hogy ez a Dzsudzsák, mint nemzeti csapatkapitány szólott a nemzeti szurkolókhoz a nemzeti televízióban, mert mondták neki, hogy szóljon. Ott ült a nemzetiül egyáltalán nem tudó Rossi kapitány mellett a nemzeti leplek előtt, és szép szavakkal mondta el, amit el kellett mondania. Csak olyan furcsa volt a manus, nem nézett a kamerába, s azon keresztül természetszerűleg a nemzet szemibe. Mondok, mi a rosseb baja van ennek, hogy szégyelli magát, vagy mi a franc?

És akkor, mint Buddhába a megvilágosodás, úgy hasított belém a felismerés, hogy Kázmér, cseszd meg, ez olvas. Olvassa, amit eléraktak, bassza meg. És tényleg, mondta a leckét asztalra, illetve a papírra szegezett tekintettel, hadarta gyorsan a kötelességet, még csak nem is hangsúlyozott, olyan volt, mint egy rosszul sikerült robot. Szájtátva álltam (na jó, ültem), és a boldogságtól föl-, fölkiabáltam. Viszont, mert romlott is vagyok, nem csak gonosz, kerestem a hátsó szándokot egyből, mert ez az élet. Elsőre azt hittem, dicsekszenek, mutatják, hogy nem hülye ez, olvasni is tud, amellett, hogy jól fésült, ilyenek.

De, ahogyan a mondanivalót, a nemzeti tartalmakat hallgattam, tudtam már, hogy se nem a dicsekvés, hogy milyen okos, betűismerő nemzeti kapitányunk van nekünk, se nem az ő féltése, hogy lányos zavarában meg sem tud szólalni, szóval nem ezek munkáltak a szeánszon. Hanem, hogy a nagy, nemzeti színdarab, aminek a részesei vagyunk – és ez a szerencsétlen Dzsudzsák is – ne legyen fals és disszonáns, hogy minden klappoljon és illeszkedjenek a fogaskerekek. Hát, hogy épp a szerencsétlen Dzsudzsák nyilvánulhatna meg spontánul, ha még maga a kedves vezető sem tud soha, az is olvas, nehogy baj történjék.

Ilyen felolvasás az életünk. Kommunikációs színjáték, amelynek adott időben kijelölik a fő irányait, a csapásvonalakat – rezsi, migráncs, Soros, család, nemzet -, és ebben a rézsűben még a hívószavakat is előírva folyik a mantra a nemzeti médiából, a nemzeti képviselők pállott szájából, hogy az ember nem tudja, álom-e vagy valóság amiben él, hogy mi az igaz és mi nem, mi a tény és mi a hazugság. Parancsokká és útmutatásokká egyszerűsödött a világ, csak azt kell eldönteni, részt veszünk benne vagy nem, hiszünk vagy nem, élünk vagy halunk. Ez mindenkinek a saját bejáratú nyomora azonban.

Az ellenben nem, hogy mi marad a nemzet fejiben, amikor már nem mondják meg neki, mit illendő és mit kell gondolnia. Itt áll majd üres, lukas fejű polgártársakkal a nemzet, karjai, agya mint Chaplin “Modern idők” című remekében a gépiessé váló munkás-állaté, még akkor is ugrándoznak, húzzák a nem létező csavart, amikor az már ott sincs. Munka alapú társadalom, Isten, haza, család – így gyalul le Orbán, plusz a nemzeti maszlag. Ez volt abban, ahogyan Dzsudzsák gépiesen olvasta a szöveget, ahogyan azt is felolvasta volna, hogy öljünk meg minden meleget, vagy tosszunk meg minden kecskét. Szaporodnak a jelek, kedveseim, tele vagyunk rosszra mutató jelekkel dögig. Úgyhogy, dönteni kell, mi legyen. Mi is.

Modern család

Ha jól értem a kedves vezető Kötcséről kiszivárgott áporodott gondolatait – legalábbis, amelyek az új migráncsról mint témáról, a gyerekekről szóltak -, akkor készül belefoglaltatni a gránit szilárdságúba, hogy a gyereknek joga van anyához meg apához. Ha ez így lesz, márpedig mért ne lenne így – mert Neriában minden is megtörténhet -, akkor az egész arra szolgál csupán, hogy a melegektől valahogyan elvegye, törvénnyel tegye lehetetlenné a gyermekvállalás ilyen-olyan módozatait.

Ha nem is alapvető jog ez, de biológiai és nem spirituális lényként az ember óhatatlan szükséglete lehet a gyermek utáni vágyakozás, kivéve, ha gyerekgyűlölő Csoszogi suszter vagy Küsmödi az Isten fia. Ekképp Orbán Viktor Mihály, a homofób törpe embertársaink számos tagjától óhajtja elvenni azt, amire a génjei miatt égető vágya van. Bár tudjuk, hogy a magyar kan ősgenomját OVM hordozza csakis, mégis, talán másnak is van ilyenje, ha nem is olyan festeni való, mint az övé.

Nekem személy szerint kezd nagyon tele lenni a tököm a középkorral, ami Orbán Viktor Mihályból kifolyik. Szavazatom viszont csak egy van, tankom meg nincs, ezért írok, amíg lehet. Így szeretném elmesélni azon embertársamnak, akik nem nézik a Comedy Centrálon a “Modern család” című sorozatot, hogy nagyon tanulságos dolgok vannak abban meleg embertársaink, az ő házasságuk és gyermekvállalásuk kapcsán, hogyha a fideszisták ilyet látnának, ott fordulnának le a székről.

Vagy, ami inkább lehet, látják is, a szívük mélyén még tetszik is nekik. Viszont, mivel nem akarnak éhen dögleni, inkább fölveszik a szöges bakancsot, beállnak a csürhébe és vesén rúgják Krisztusban testvérüket, valamint kiverik a fogát. Ezt momentán képes beszédként kell értelmezni, de, ha így mennek továbbra is a dolgok kies hazánkban, szó szerint is megtapasztalhatjuk, nem kell túlságosan sok hozzá. A szellem kint van a palackból, elég csak a Coca-Cola afférra gondolni.

De, hogy visszatérjek ahhoz, amit elkezdtem, ebben a sorozatban – sok más mellett – Mitchell és Cameron alkotnak egy meleg párt Lilyvel, a lányukkal, akit Vietnámból fogadtak örökbe. Természetszerűleg itt sem minden habostorta, meg kell küzdeniük az előítéletekkel, de, hogy az USA kényszeresen korrektségre törő társadalma még Trump ellenére – vagy inkább juszt is – hol tart a be-, és elfogadásban, azt az a rész szemlélteti legjobban, amelyben az aggódó apukák óvodát keresnek a kicsi lánynak.

Nos, ülnek az ovi várójában az igazgatóra várva és körmöt rágva, amikor a titkárnő megnyugtatja őket, nincs mitől tartaniuk, náluk az adu ász. Ki is fejti, hogy meleg pár ázsiai gyerekkel, ez tuti befutó. Mivel ez szitkom, kell is röhögni valamin, ezért a forgatókönyv írói túltolják a biciklit csöppet, és megjelenik a színen egy leszbikus pár ugyanott, ráadásul az egyik tolószékes, és néger a kisfiuk. Hőseink ekkor horgadnak le, hogy a maguk különösségével – meleg pár ázsiai gyerekkel – sehol sincsenek a kiváltságosok sorában a leszbi, mozgássérült, fekete gyerek kombóhoz képest.

Tanulságos mese annak fényében, ha tudjuk, ők, ott a nagy vízen túl mennyire megszenvedték a rasszizmust és szegregációt, viszont tanultak is belőle. S bár az emberek gondolkodását nem lehet megváltoztatni – ez a sorozat is azért ilyen felhőtlen a témában, mert Kaliforniában játszódik és nem Texasban -, mégis, szövetségi szinten mindent megtesz az az ország, hogy a polgárai boldogok legyenek. Törvényekkel akarja elérni, míg ez a miénk a jog erejével akadályozza meg azt.

Hozhattam volna európai példát is, csak itt nem csinálnak ilyen klafa sorozatokat, mondandóm lényege azonban így is, úgy is egy és ugyanaz. Akinek módja van rá, állítsa meg Arturo Uit, hogy kies hazánkat ne kormányozza vissza a középkorba, mert nem először mondom, hogy nekem már teljesen mindegy, a többségnek viszont reményeim szerint nem. Vagy, ha mégis, akkor bocsánatot kérek, és kiülök a kertbe a fa tetejére fütyörészni, bámulni a csillagokat, és merengeni a világ ostobaságán.

Kampec dolores XCIV. – Galaxis útikalauz sógorodnak

Mendegélt Béla Behemóttal az oldalán, s ahogyan közeledtek az ivóhoz, úgy lett egyre macskább a barátja. Annyira macska volt már az ajtóban, hogy épp dorombolni is kezdett, kifestőkönyvbe kívánkozott, s valahogyan tejfölös lett a bajusza, pedig nem is járt ilyen fehérség közelében. Egyszerűen csak cirmos vált belőle. S nem azért, mert vége lett a csodáknak, hanem másmilyenek vártak rájuk, mert a falu népe is úgy élte a nyavalyás életét, mintha nem küzdöttek volna életre-halálra a napraforgókkal, nem kaszabolták volna le az egész földet is, hogy írmagja se maradjon. Így jött el az ősz tényleg, ahogyan a pókok kiutaztak a faluból szeleik szárnyán, már legyek sem maradtak, csak néhány makacs darázs, akik viszont ott voltak mindenütt. Mindenhol ott donogtak, és a seggük volt a nap maga, így őrizték a nyarat még kis ideig.

A traktoristáknak elmúlt a dologidő, minden learatva, fölszántva, bevetve, minden barack eltéve, így a bánatos szeműek is csak nézték az időt, és a dömperek is, a gyerekek dömperei sem surrogtak a flaszteron, a duplagyűrűsök, a protkósok pedig voltak mint mindig, és lesznek, ahogyan örökké. Mindig temetnek, de jön a következő, ahogyan az olajos hajú traktoristából egy csapásra protkós válik minden átmenet nélkül, a bánatos szeműből meg duplagyűrűs, amint eltemeti az előbb még olajos hajú urát, foltos melegítőjét műanyag, virágos otthonkára cseréli, vagy csak toldja fölé, és a dömperes kiskölök már ül a traktoron, és nem a flaszter surrog, hanem az eke csörög. Így forog körben az idő, amiben mindig minden ugyanaz és más mégis. Viszont a macska örök. Macska mindig van, s hogy állandó-e, esetleg másik-új, senki se tudja.

Béla viszont igen. Ahogyan sétáltak kézen fogva, merengve a világ ostobaságán, a behemótság és cirmos lét közt imbolyogva, túl jón és rosszon, a macska, hogy elkerüljék a dúlás – mit a napraforgócsata okozott – helyreállítási munkálatait lélekben és küllemben, bájban és bűbájban, a jótét lélek megint csak annyit mondott, ájn, cváj, dráj, és minden helyre állott, csak eltűnt fél nap az emberek fejiből. Azt kezdték beszélni, hogy ufó járt itt, csak az lehetett, hogy ilyen üres a fejük meg az életük. Azok szipolyozták ki, és nem a bádogbános, aki meghallva a szóbeszédet, hogy földöntúliakat képzelnek Jézus helyibe, félreverette a harangot megint, mintha árvíz volna, vagy jönne a kutyafejű tatár, és kiszögezte a templom ajtajára mint űrkori Luther, hogy ufók márpedig nincsenek, boszorkányok ellenben igen.

Pontokba szedte a bizonyítékait, hogy a Föld lapos, rajta állunk mi, fölöttünk az Isten, alattunk a Sátán, de már fejjel lefelé, azért is gonosz. A határon túl kezdődik a semmi, abban nyugszik el a Nap, el is vész a tüze neki, mert a gonosz kiszíja, és lesz belőle sápadt Hold. De, amikor senki nem figyel, Isten kiszidolozza nekünk, hogy ragyogjon megint, a fiúisten meg föllöki az égre, mint valami atléta, a szentlélek pedig mosolyog benne, a szelek az ő lehelete, és bánata az eső. De hiába volt minden, merthogy senki nem emlékezett, mi történt abban a pár órában, ami elveszett, mindenki úgy vélte, elrabolták őket, megvizsgálták, fájt is a segge mindenkinek tőle, és borzongott az összes traktorista és duplagyűrűs, hogy olyan kalandjuk volt, hogy ihajj, viszont semmit sem tudnak róla.

Ez bánatot okozott, szomorúságokat, hogy valami gyönyörű elveszett, bár azt sem tudták, megvolt-e egyáltalán. Úgy vágytak rá, mint valami álombéli lányra – vagy fiúra gusztus szerint -, és olyan sóhajtozásokkal lett tele a falu, hogy a zsanérok beleremegtek, a templom tornya lekonyult, és megremegtek a csillagok. A macska ekkor, hogy megmutassa Behemót-létének szívbéli jóságát, beterelt mindenkit az ivóba, hogy előadás lesz. És úgyannyira vágyták az életet mind az összes falubéliek, hogy fel sem tűnt nekik, eszükbe nem ötlött, hogy egy macska dirigál nekik, csak nézték nyálcsorgatva, ahogyan a macska megint csak csettint, hogy ájn, cváj, dráj, és a kocsma falán filmként, akárha autósmozi, peregni kezd az egész szaros életük. Szájtátva álltak, és fel-, felkiabáltak.

Látták, ahogyan puccba vágja magát mind az összes, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök, a protkósok és a bánatos szeműek. Ahogyan illegetik magukat a tükör előtt, kenik a pomádét és fújják az illatot, mert tetszeni akarnak, s látszott, ahogyan isznak-vedelnek, táncolnak meg énekelnek, folyik róluk az izzadság, igézetek gyúlnak a szemekben, elvész belőlük a fény és beleköltözik az ösztön, s látták, ahogyan eltátja a száját az egyik, hogy a foga helyén a gyomrába látni le, és ordítja, hogy migráncs. És látták azt is, ahogyan folyamként hömpölyögnek az úton. s elérve a napraforgóföldet, hogyan kaszabolják aztán mindet, ütik, vágják szívük minden keserűségével, s rogynak aztán le kimerülve. Elképedve nézték, a bádogbános annyit mondott, na, ugye. De senkinek föl sem tűnt, hogy mindezt a kocsma falán látták, és egy macska mutatta nekik.

Gyerekszag

Van nekünk a talonban ez a bájosan visszataszító képünk, amelyet nem átallottak közzé tenni az ügynökségek, s ezen a fotón a demográfiai csúcson férfiak ücsörögnek székeken sorban, néznek szúrós tekintettel a kamerába bele az örökkévalóság számára, de már most elfeledve mégis. Lehangoló az egész. Elmegy az ember kedve az élettől is, nemhogy a gyerekcsinálástól, s nem azért, mert gusztusa szerint nem kerül megfelelő állapotba, nem ihletődik, mert még a füle is lekonyul, hanem, mert fölteszi magában az egyetlen releváns kérdést, miszerint: ezeknek?

És még csak nem is az a legfőbb baj, hogy nő nincs a képen. Ők bizonyára a háttérben várják a parancsot, hogy szaporodjanak, csak előtte még mosogassanak el. Hanem, hogy az éltes férfiak a képen abban a nagyon helytelen feltételezésben leledzenek, hogy az ember nem azért szaporodik, mert boldog a kölke gügyögésétől, hanem, hogy a nemzetet megmentse a pusztulástól. Úgy nagy általánosságban a gyerekcsinálás élénk érzelmekkel jár, s nem azért történik, hogy szülessen kis katona és kis kőműves Orbánnak meg a többi hülyének, hanem bensőbb örömre és boldogságra. Nem matematika és nem honvédelem a dolog.

Ha a lelket kivesszük az egyenletből, akkor gépek fognak vezényszóra kefélni, mert szorít a CSOK határideje, vagy, mert kell egy kölök a kisbuszhoz. Ez így nem megy. Vagy, ha igen, akkor tragédiák fogják kísérni, mert, ha van valami szakralitás az életben az egyáltalán nem Isten, hanem a születés csodája és misztériuma, amiről nem lehet brigádnaplót írni. Ezért nem matatunk az állam nevében a lányok bugyijában, és ezért nem fogdossuk a fiúk heréit, de ezeknek beszélhet az ember. Csak rá kell nézni a szaporodásra buzdító férfiakra, és hányinger keletkezik zaklatott gyomrunkban, jófajta émelygés és undor.

De most már mindegy. A baj megtörtént, a konferencia lezajlott, s voltaképp nem volt más, mint haverok és elvtársak a gonoszságban közös seggnyalása, mert mindenhol lesznek egyszer választások, kell hozzájuk a publikáció, mint a doktorihoz is. Az derült ki elsődlegesen, hogy a gyerek az új isten, és a család az ő prófétája, valamint, hogy Orbán Viktor nemcsak a történelemhez ostoba, hanem a jelen világhoz is, így meg is szenvedjük alaposan, hogy van nekünk, illetőleg, hogy kizárólagosan és alternatíva nélkül van. Látszik az ország egén a borulat menthetetlenül most már.

Új dolgot hallottunk tőle, egy egészen nagy történészi nóvumot, ami szerint a II. Világháború európai polgárháború lett volna, amelyért az államok a felelősek. Az iszonyatos emberveszteségért is az államok tehetők felelőssé, így most az ő kötelességük az emberhiány pótlása is. Ezzel indokolja, hogy ő, kormánya és a pártja mostanában büfi meg kakiszagú, és pelenkába van csavarva a feje. A nyolcvan év, ami azóta már eltelt, két és fél emberöltő szinte, a hiány rég pótlódott, felesleges tehát tenyészteleppé változtatni az országot. Olybá tűnik, mintha Novák nacsasszonynak az Ivo Dzsima-i halottak fájnának, s mintha a doni kétszázezer is most hiányozna az egyenletből.

Nem igazán, de ezeknek beszélhet az ember. Amit a köpcös ez ügyben összedelirál, érdektelen ökörség, ám, mint ilyen, mégis tankönyvi anyag lesz, ha az ország, vagy a világ pusztul is bele. Isteni szerencse, hogy hatásköre Záhonytól Nemesmedvesig terjed csupán, különben már ember nem élne a Föld nevű bolygón, néhány zombit kivéve. “Engem is csak a napokban vágott mellbe. Hogy lehet úgy gondolkodni a gyerekekről és az életről, hogy azt szembeállítjuk a természettel és azt mondjuk, hogy a Föld akkor járna jobban, ha kevesebb gyermek születne.” – Ezt mondta a kedves vezető.

Ha ebbe belegondolunk, akkor tiszta elmével meglátjuk, Orbán elvtárs valami varázsburokban él, amelynek a pereme a felcsúti budi ajtaja, és képtelen belátni, hogy ezzel nem Kis Jánosnét buzdítják abortuszra, hanem az az aggodalom mutatkozik meg az ideában, hogy az emberi faj civilizációja fölzabálja a bolygót. S ha értené, aggódna azért az unokájáért, akinek a szaros pelenkáját a kedves lánya ajándékba adta Horvátország népének. De idáig el nem jut, csak a következő választást akarja megnyerni, amiért, mint már tudhatjuk, semmi sem drága. Az állam ad pénzt, ha szaporodsz, az állam jó. Itt tarunk.

S mindezt az alvezérei töltik meg igazi aljassággal. Mert Novák nacsasszony kijelentette, hogy a családalapítás érték- és kulturális kérdés, következésképp aki nem szül, untermensch, illetve bizonyos Dömötör Csaba – ő is valamilyen államtitkár – ebben a kérdésben félre akarja tenni a politikai korrektséget, ami egyet jelent a melegek, szinglik etc. basztatására való burkolt felszólítással. S ha innen nézzük, ezek már nagyon veszélyes vizek. Ez a demográfiai konferencia hozadéka, és ez nem kevés. Így hát az feltételezhető, hogy akinek az elkövetkezőkben nem lesz gyerekszaga, ne számítson semmi jóra. Ezt üzenik nekünk a képen ülő morcos férfiak, akik falloszok és vaginák urainak képzelik magukat. Annak is.

Antiszemitának lenni vagy annak látszani

Szobrot kapott a Fidesztől Kornis Gyula, a Horthy korszak filozófusa, tanára, országgyűlési képviselője, kultúrpolitikusa, akinek munkássága, eszméi eléggé elítélhető módon szennyezettek. Igaz, a háború után az alatta és előtte végzett tevékenységét népbírósági feddéssel megúszta, mai szemmel nézve a keresztény kurzus számára annyi érdeme volt, hogy gyűlölte a szovjetet és a liberálisokat. S mint kitetszik, ennyi a maiaknak elég is egy szoborhoz meg egy látványos avatáshoz papsággal, Schmidt Máriával és Rétvári Bencével együtt.

Ebből persze cirkusz kerekedik. Az MSZP szerint “A Fidesz nem hajlandó leállni a Horthy-kultusz ápolásával és továbbra is folytatja az egykori kormányzót támogató antiszemita politikusok rehabilitálását”, és a Mazsihisz sem boldog, szerintük “Kornis antiszemitizmusa felvállalt és közismert volt. Szobrát társadalmi egyeztetés nélkül állították fel”. A summázat pedig szintén MSZP szemszögből: „A gyűlöletpolitika terjesztésével és Horthy-kultusz ápolásával a Fidesz nemcsak a holokauszt áldozatainak emlékét tiporja sárba, de ismét szégyenbe hozza az egész magyarságot.”

Aztán Rétvári Bence védi a védhetetlent, és beleszalad a késbe, mert ez a terület nem örömhír, aminek az avatott hordozója ő, se nem zsák krumpli, amit osztogatni lehet. Ha Rétvárinak lenne esze, ami nincs, akkor tudná, ahová Schmidt Mária a történelem kapcsán beteszi a lábát, ott hamisság keletkezik óhatatlanul (Dózsa László 1942-). De már az is maga a leleplezés, ahogyan a Mandineren tegnap gyorsan-gyorsan meg is született bizonyos Trombitás Kristóf tollából a dolgozat, amelyben Kornis Orbán szellemi előfutárává válik.

Számos érdemét taglalja a szerző a friss szobornak, van benne munka alapú társadalom, nemzeti és keresztény gondolat, bolsevisták megátkozása, mintha Orbán zsebszótárából dolgozna a szerző. S amikor Kornis érdemeit sorolva Trombitás elvtárs odáig jut, hogy azok olyan megállapítások, amelyeket a jelenlegi kormányerők is jól láttak meg és okosan hasznosítottak. Meg, hogy “Nemzeti, erős, technikailag fejlett, modern tudásokban felvértezett hadsereg kell, amiként erről írtam is pár hete”, akkor ez a Trombitás érdektelenné válik.

Erre futja Kornis érdemeit bizonyítandó, s ha valaki így zárja: “Megtanulhatnák már, hogy nem 2010 előtt élünk, amikor egy Népszava-hasábtól mindenki vigyázzba vágta magát. Azzal is tisztában kéne lenniük, hogy komoly gondolkodók szavait nem az alapján ítéljük meg, hogy azokról miként nyilatkoznak a kommunisták elvi örökösei; és nem vonulunk vissza, ha a réges-rég elkoptatott gyalázkodásokat újra előveszik. Legyünk csak büszkék a magyar szellemiség olyan képviselőire, mint Kornis Gyula.“, azzal nem lehet vitatkozni, mert minek.

Kornis Gyulával nem az a baj, hogy NER szemmel nézve milyen fess magyar férfi, hanem, hogy antiszemita volt. Az MSZP és a Mazsihisz is elfelejti igazolni ezt az állítást, így előadásukban Kornis nem antiszemita, csak annak látszik. Segítek, hogy a kép kiteljesedjen: „A zsidóság Keletről szabadon beözönölve, békésen először elhódította a magyarság anyagi, majd szellemi kultúráját…Fajával veleszületett radikalizmusa és utilitarizmusa egy félszázad alatt a magyarság szellemét megrontotta…Úgyszólván teljesen átengedte egy idegen fajnak, mely aztán így szerzett vagyona és függetlensége alapján a nemzet érdekeivel éppen össze nem hangzó aránytalan hatalomra és kultúrára tett szert.”

Ezt a megszoborolt Kornis Gyula írta “Kultúrpolitikánk irányelvei. Budapest: A magyar középiskolai tanárok nemzeti szövetsége, 1921.” című művében. Innentől lehet mondani akármit is, a bizonyítvány kész. Rétvári hiába vinnyogja, hogy „A balliberális oldal politikája abban merül ki, hogy antiszemitizmust kiáltanak, és nácinak nevezik, aki az erős és szuverén magyar nemzetben hisz”, Trombitás meg mászik bele tövig Orbán seggébe igazolandó Kornis, Orbán, és nem utolsó sorban a saját zsenialitását, a szobor eredetije nem csak antiszemitának látszik, az is volt.

Hogy aztán a jelenlegi rezsim szellemi restségből, számításból, aljas érdekből vagy eszmei közösség okán állít szobrot, az a vizsgálat tárgya, és nem Kornis minősítése. Az már régóta készen van. Persze a többi újólag felmelegített egykori eszementé is, mint Wass Albert vagy Tormay Cécile, például, akik most Takaró Mihállyal manifesztálódnak újra, míg Kornis Schmidt Mária és ilyen Trombitások segítségével. A tendencia – meg ami még látszik belőle – egyértelmű, oda iramlunk, illetve sok tekintetben már ott is tartunk, mint a két háború között, ami rendszert sok mindennek lehet nevezni, csak liberális demokráciának nem. Nem nóvum, kimondatott, hogy nem is azt akarják.

Illiberálisat és keresztényit óhajtanak, azaz, lépünk bele ugyanabba a folyóba megint. És ismét elbukunk.

A kismalac hasmenése

Nemrégiben Budapestet megülte a szarszag. Beterítette a bűnös várost oly titkos eredettel, hogy mindenki mindent képzelt, a legmerészebbek odáig jutottak, hogy a kedves vezető csinált be, vagy a budijából leng a penetráncia a parlamentig egészen, mert sok volt a tejszínhabos babgulyás házi kisüstivel. Ilyen népmesei elemek. Pedig akkor még meg sem jött a meghívó a messzi, imperialista Brüsszelből, ahol be kell számolni a hazai fasizmusról, s pláne nem klakőrök és krumplival lefizetett nyomorultak előtt. Az ilyesmi magában hordozza a baj előfordulását.

Szeptember tizenhatodikán lesz a tetemre hívás, s nem azért, mert a soros (nem Soros) elnök finnek berágtak volna a kedves vezetőre, amiért őméltósága Tusványoson illetlen szavakat használt róluk, hanem, mert Helsinki az már nyugat. Oda kell battyogni a szaros gumicsizmában, és elmesélni az MTA-t, CEU-t, a KESMA nevű gólemet, bíróságokat, és sok mindent Mészárosig bezárólag, hogy aztán eldönthessék, méltó-e Orbán a klubtagságira. Az igen képzett, óriási tapasztalattal rendelkező igazságügyisünk, ez a Varga Judit odáig ment a rinyában, hogy egyenesen Timmermansnál érdeklődött, mi lesz most?

Mi lenne – válaszolhatta volna a sorosi, démoni szintre emelt Timmermans -, átharapjuk a torkotokat. De ilyet ő nem mondott, mert úriember, hanem udvariasan közölte, majd a szeánszon minden kiderül. Most akkor Orbán rághatja a koszos körmét, mert még az is lehet, hogy a brüsszeliták azt mondják neki, fasisztáknak nem adunk pénzt. És akkor fejre állna a kurva nagy magyar siker seperc alatt, és odalennének a vetések meg a hatalom is. Ilyen szerencsénk azonban nekünk nincsen egyáltalán, viszont az emberben azért annyi gonosz lakik, hogy jó neki, ha ezek be vannak szarva. Mert be vannak, nem véletlenül érdeklődött az amúgy ordenáré nagyarcú Varga – bírósági fogalmazó -, vigyenek-e magukkal fogkefét és borotvát az útra.

Brüsszelbe menni kell, az OLAF vezetője meg jön. Alighogy Isten nevében megnyitottuk a tanévet, a szeptember olyan nyüzsgést hozott, hogy ihaj. Megjelent a legfrissebb OLAF jelentés is, lesújtó eredménnyel, megmutatva, hogy az országban súlyosan lopnak. Az OLAF vezető is azért érkezik, hogy Poltnál érdeklődjön, miért nem történik semmi, amikor ők bebizonyították, hogy a burgenlandi traktorista adóját Tiborcz lopja el, és ez nem komilfó. Bár épp ez a tizenhárom milliárd kikerült a vizsgálati körből, hogy a kormányzó család jó híre ne sérüljön, az osztrák – német, holland – paraszt ellopott pénzét pedig a magyar fizette be, és így minden rendben lévőnek mutatkozik Orbán szerint. Szerintünk meg nem.

Viszont, ahogyan a szarszag sem Orbán budijából jött, kiderült, a tavaly ellopott pénzekért is a szocik meg a Demszky a felelős, legalábbis Deutsch szerint, akire mindezek után sem szakad rá a mennybolt. Sőt, valami elképesztő módon az EP Költségvetési Ellenőrzési Bizottságának alelnöke, s mint látjuk, ebbéli minőségében sem átall hazudni, de természete ez már a fideszembernek. Mindez azonban nem vigasz, csak annak a bizonyítéka, hogy az EP nem tökéletes, sőt, nagyon tökéletlen, sokat remélni tőle naivság, a kevés meg nem érdekes. Ezek a csillagot is letagadják az égről, vagy ráfogják Gyurcsányra. Innen nézve nemcsak Varga nacsasszony kérdezheti aggódóan, mi következik a heréléskor, hanem mi is.

Mi, a magunk erejéből, hogy mi lesz velünk Timmrermans bácsi, segítetek-e a gonosz tökeire lépni, mert a mi csülkünk ehhez láthatólag kicsi. Valami lesz, mert végül aztán kiderült – legalábbis ezt mondják -, hogy a budapesti szarszagot az Óbaroki Kerti Vasút Kft. okozta a földjein végzett trágyázással, ez eredményezte a kellemetlen “szaghatást”. Ma már ott tartunk a világ hitelességében, hogy hiszem, ha akarom. Még az is lehet, hogy Orbán dögletes lehelete volt, vagy egy kismalacnak ment a hasa. Ha ennek az ellenkezőjét egy kormányhivatal állítja, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van. A világ is annyira relatív, hogy például Tiborcz bukszáját is Gyurcsány tömi, a térkő fa, az őserdő bozótos, és Kósa is okos.

Magyari világunk annyira szürreális már, hogy Unió legyen a talpán, ha eligazodik benne. Most majd kiderül, sikerül-e neki, bár eddig sem ment.

Keserves keresztény sors

“A kereszténydemokrácia külső és belső támadás alatt áll.” – Jelentette ki bájos-álságosan bizonyos Menczer Tamás, aki állítólag Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkár (hogy ez milyen funkció, azt én nem tudom, de szép neve van). Ez már az a szint, amikor támadtak az imperialisták, a nemzetközi helyzet fokozódott, az volt a gyanús, ami nem gyanús, és az ellenség befurakodott pártba is, beszivárgott a soraiba. Ez maga a paranoia volna, ha nem lenne kiszámított aljasság. De épp, hogy az.

Olybá tűnik Menczer elvtárs kijelentése, mintha állnának a vérzivatarban körülvéve csupa Nérókkal, akik az oroszlánok elé hajigálják a hívőket, Orbán Viktor vértanúságot szenved mindeközben, de előtte katakombákban élt bogyókon és patkányszaron. Pedig épp szövik össze az egyházat és az államot, Menczer elvtárs tehát előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel, nyereségvágyból hazudik. Épp fordítva, a kereszténydemokrácia támadja a külső és belső ellenséget pénzt, paripát és fegyvert nem kímélve és nem spórolva vele.

Magyarországon momentán megszűnőben van a szekuláris állam ezer ködös évre, kultúrára és a hívő sokaságra hivatkozva, holott a legutóbbi felmérés szerint a lakosságnak alig a fele vallja magát egyáltalán kereszténynek (2011), és az is látszik, hogy a számuk szignifikánsan csökken. A fiatalok hatvanhét százaléka hitetlennek tarja magát, így kies hazánkban ha úgy tetszik, keresztény terror van, rekatolizáció és hittérítés állami vezérléssel. Pláne a hitetlenek adójából, amit ők nem tömjénre és miseborra adtak, mégis arra költik el.

A legbicskanyitogatóbb az egészben, hogy mindez a hatalmi játszma része, és nevezhetnénk zseniális húzásnak is, ha nem lenne ocsmányul visszataszító. A nagy ötlet az, hogy mindent: államot, családot, oktatást, ünnepeket – meg ami belefér – a hit bűbájos mázával vonnak be, így téve tabuvá a dolgokat. Mégpedig arra a téves, de sajnálatos módon élő meggyőződésre alapozva, hogy a hittel nem viccelünk, az a legbensőbb dolog, azt meg nem kérdőjelezzük, tiszteljük és suttogva beszélünk róla, körülötte pedig lábujjhegyen közlekedünk.

Ez be is vált, az ellenzék is minden miatt ordít, de a hit és a vallás ügyét valami téves ösztön miatt nem meri tematizálni, mert attól tart, hogy eretneknek, hitetlennek nevezik, és kiközösítik. Pedig lehet – ha már itt tartunk -, több szavazatot nyernének, ha karakánul lépnének fel a rekatolizáció ellen, de nem. A Fidesz pedig – és a csatolmányai – ki is használják, a decemberi tüntetéseket például az advent megszentségtelenítésének nevezték már, a szánkókból is kegytárgy lett. Akár egy degenerált kolostor, olyan az ország.

És valami téves, rosszul értelmezett szemérem miatt mindenki kussol, amikor itt keresztényeznek, sőt, azt is elfeledik, hogy kikérjék maguknak, holott a más felekezetűeknek, a hitetleneknek és az ateistáknak is annyi joguk kellene legyen, mint a térdre csuhásoknak, és mégsincs nekik. Ezek meg hallgatnak, sőt, beállnak elsőáldozónak, hogy szó ne érje a ház elejét, ilyképp ugyanúgy hazudnak, és a hatalomért hazudnak a hitről, mint a Fidesz. Így kormányozza a keresztény retorika hazugságspirálba az országot.

Valamint a középkorba bele és vissza. Itt tartunk, senkinek nincs mersze kimondani, hogy a kereszténység vagy akármely vallás konvenció, ahogy a templom is csak azért szakrális hely, mert annak nevezik, pedig csak ugyanúgy tégla és malter, mint a kupleráj, a zászló is csak bot és vászon, de mindenki fél józan lenni. Ha a hit a legszentebb magánügy, akkor a négy fal között tessenek űzni, ne vonulgassanak utcákon, mert megrontják a látvánnyal a gyerekeket, mint a Coca-Cola. Így is lehet, csak mindenki gyáva.

Ha nekem olykor szükségem van istenre, akkor megtalálom magamban, és nem kötöm a szomszéd orrára. Ez ilyen egyszerű, de telhetetlen vagyok. Épp ezért nézzünk vissza kicsit Menczer elvtárshoz, mert volt még a tarsolyában hülyeség. A külső támadás a migráncsok – de mit s várhattunk mást -, a belső veszedelem viszont a liberálisok, amely eszme “semmilyen más értéket nem tűr meg maga mellett”, és kiszorított meg kiszorít minden más értékrendet – ezt állítja. Most nem mondom, hogy ez a Menczer hazudik, mert lehet, ez a meggyőződése. Akkor viszont beteg.

Az azonban baj. Nagy baj. Nem töltöm most itt az időt és a teret azzal, hogy elmagyarázzam a liberalizmus mibenlétét, ami a szöges ellentéte annak, amit Menczer elvtárs – meg a Fidesz – állít és hazudik róla a tudatlanoknak, ördögnek kiáltva ki, és ráadásul úgy állítva be, mintha őt, őket ez fenyegetné. Tulajdonképp ez a svédcsavar indokolja a támadásukat, ez a nagy ötlet, hogy okát adják a keresztény terrornak, amely tényleg nem tűr meg más eszmét maga mellett. Sőt, mint emlékezhetünk, ezt vérrel és tűzzel szokta nyomatékosítani, és újra itt tartunk.

“…Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát…”

Én meg ennyit teszek hozzá J. A. szavaival. Meg a kérdést, hogy akkor most mi van?