rezeda – Oldal 218

Jelentés a pöcegödör aljáról

Tegnap úgy összesűrűsödött a kurvamagyar élet, hogy ember legyen a talpán, aki illendő szavakkal tud mesélni róla, miközben elönti az undor. Úgy figyeli, ahogyan végképp kiiratkoztunk már nemcsak Európából, hanem általában a kultúrnemzetek sorából is, és megérkeztünk Ázsia végtelen tájaira, ahová OVM kicsi szíve annyira vágyott.

Gruevszki elvtárs megkapta a menekülti státust. S mivelhogy nagy valószínűséggel ettől a hírtől zuhant önmagába a Facebook, ezen túl máma mindenki erről fog mesélni a szakmában, én úgy döntöttem, hogy ennek a folyományait figyelem ki, hogy mit vált ki az események ilyetén alakulása a fidesztaknyokból, és nem is kellett csalódnom ünnepi várakozásomban. – Gyurcsány, perszehogy.

Hollik elvtárs megint domborított egyet, mint az akárhány kommunikációs fidesztakony, mindenféle igazgatók és alvezérek, akik naponta játszanak az ember zilált idegrendszerével. Miközben Gruevszkitől bűzlött minden, mint egy jobbfajta pöcegödör, ez a Hollik fölszólította Gyurcsányt, tisztázza magát, milyen kapcsolat fűzi egy Cvetan Vaszilev nevű bolgár bűnözőhöz.

Ez a balkáni ember is lopott, és a fidesztaknyok arra kíváncsiak, jutott-e abból a pénzből Magyarországra is. A fidesztakony azt követeli, Gyurcsány “számoljon be arról, a DK kapott-e pénzt abból, amit ez a bolgár ellopott”. Ebből megint Czeglédy-féle vádaskodás lesz, ő is minden pénzét elpolitizálta szerintük, és annyiféle érdekességet állítottak róla, hogy most meg nem győznek helyreigazítani és bocsánatot kérni.

Mint ahogyan Rezsiszilárd is. Ő régebben az Eötvös Károly Intézetnek ment neki sorosilag, és mit ád Isten, hazudott. Bírósági ítélet kötelezte őt kártérítésre és bocsánatkérésre, ez a rezsis azonban szart az egészre, egészen tegnapig. Mert két napja már végrehajtást rendeltek el ellene, így mégiscsak kéri azt a bocsánatot és kifizeti a sérelemdíjat és a perköltséget is.

Ebből is kietszik, milyen viszonyban vannak ezek a törvénnyel, hogy szarnak rá egészen addig, míg személyükben fenyegetve nem érzik magukat. A gruevszkis döntéssel is fölrúgtak mindenféle írott és íratlan szabályt, sőt, a saját Stopsorosukat is, szembeköpték a jogot, az erköcsöt, a jó ízlést, a megvezetett választóikat és saját magukat is. Ott csorog a csula a képükön, és jól érzik magukat, sőt, nagy a pofájuk.

Az Állami Számvevőszék például már most befenyegette a DK-t, hogy nagyon sajnálja, ha a párt minden papírja elégett ebben a bizonytalan tűzben, ennek ellenére ő azokat kérni fogja. És, idézem “a politikai pártok döntő mértékben közpénzekből gazdálkodnak és működnek, így a kár közvetve közvagyont is érintett”. Az ember pofája leszakad, ahogyan látja, már dörgölik a mocskos mancsukat, hogyan szívathatják Gyurcsányt nemlétező papírok követelésével.

Ennek a Gyurcsány-féle Cvetan Vaszilevnek egyébként, ha lenne egy csöpp esze, menekülti státuszért folyamodna Orbánhoz, hogy őt a Soros üldözi és a kommunisták vegzálják. Hogy mi lenne akkor? Mert a hvg.hu egy olvasója karakán következtetést vont le a tegnapi trágyából: “Ez, bazmeg, olyan erős precedens, hogy a világ összes, aljas bűnözőjének csak azt kell mondania, rettegek, üldöznek, szeretetre vágyom, és a fideszparasztok idetaxizzák.”

Ebből is kitetszik, hogy a NER kezd önmaga paródiájába fordulni, ennek ellenére mégis erősen tarja magát. Ebben a Szent Korona Tan siet a segítségére, ahová Kásler miniszter a tízparancsolattól tegnap eljutott: “A Szent Korona eszme máig nemzetösszetartó erő, amelynek értelmében az ország és a hatalom nem az uralkodóé, hanem a koronáé, amelynek része az uralkodó és a nemzet, ketten együtt alkotnak egy egészet.” – Jelentette ki az onkológus fősámán.

Nincs mitől félnünk, ha ilyen emberek vezetnek minket, ha mást nem is, a végítéletkor a bűnbocsánatot biztosan elnyerjük, és az sem semmi. Sírunk, ahová elsüllyedünk, tökéletes lesz, mert tegnap azt is megtudtuk, hogy a V4 nemcsak OVM nagy barátja, hanem sírásóversenyeket is rendeznek benne. A hódmezővásárhelyi csapat Trencsénben bronzérmes lett, és állítólag nagyon jó hangulatú volt a viadal.

Ezt nem Örkénytől, hanem a delmagyar.hu-tól tudhattuk meg, megkoronázva mintegy az elmúlt huszonnégy órát, amely arra volt jó, hogy kies hazánk örvénylő mozgásban, szuttyogó hangokat hallatva szivárogjon alá a pöcegödör aljára, ahonnan most ezeket a sorokat írom. Innen az látszik, hogy Kásler baszhatja a tanait, Isten ugyanis nincs. Meg sem született, ha pedig volt, már nagyon régen meghalt. Magunkra maradtunk szükségünkben.

Homeless Cup

Ült a trottyos gatyájában, nyakában még mindig ott volt a sál, szája sarkára szotyihéjak ragadtak a megszáradt nyálba, és olyan üveges volt a szeme, hogy csilingelt rajta a napsugár, zörgött és hangoskodott. Nem lehetett volna mondani, hogy magánál volt, mert a gyógyszer kiment belőle, a mai dózist pedig még nem kapta meg. Így olyan illetlenül nézett ki, mint egy másnapos pávián,de mégis élet és halál ura volt, nem véletlen tehát, hogy Árpi suttogva járt mellette, és lábujjhegyen szólította meg.

– Főnök, főnök! – így ébresztgette ez az Árpi, pedig nem is aludt. Azt azonban elérte, hogy az üveges szeme csörömpölve összetörött, a földre hullt, alóla pedig előbukkant a másik, az opálos, véreres, vizenyős, és kijött a fejéből, ami benne volt.

– Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! – ezt ordította bele a nagyvilágba, mert igazából azt sem tudta, hol van, ezt azonban minden helyzetben megfelelőnek tartotta, mióta elment az esze. Gyöngéden szólt hát hozzá ez az Árpi, kerek-gömbölyűen, simogatóan.

– Jó hírem van, főnök. – mondta reszketegen ez az Árpi – A futballistáink harmadikok lettek a világbajnokságon. – láthatóan letaglózta ez a mondat a trottyost, látszott rajta, hogy erősen keresi magában a valóságot, és, amikor megtalálta meg is mutatta.

– De hát, tegnap voltunk meccsen.

– Voltunk. – zümmögte ez az Árpi, mint egy levél seduxen.

– Nem is repülővel mentünk. – világosodott a sötét elméje a trottyosnak, igaz, nehezen.

– Nem voltunk ott, főnök. – indult el az iszamos lápvidékre ez az Árpi, és kezdett reszketni.

– Hát hol voltunk? – nézett ki az opál a trottyosból.

– Meccsen voltunk. – szűkítette a kört ez az Árpi.

– Akkor milyen meccs volt az, ahol harmadikok lettünk, és én nem voltam ott? – értetlenkedett a trottyos.

– Világbajnokság, Mexicóban. – vetette el végleg a sulykot ez az Árpi, aki nem tudhatta, mi következik, mert a trottyos fölvonyított, mint egy kivert kutya.

– Irapuatooo…- elnyújtotta a végén az o-t, mint egy spanyol szpíker. Ez az Árpi viszont még mélyebbre ásta magát az iszapba, amikor így szólt.

– Mexikóváros, és hajléktalanok futball világbajnoksága. Ott lettünk harmadikak. – suttogott már ez az Árpi, és várta a halált, mert a trottyos újólag kivert kutyát és spanyol szpíkert alakított egy személyben.

– Mi vaaan? – Ordította, ezúttal az “a” betűt tisztelve meg hosszan a szájával. – Mi vaaan?

– Ez, főnök. – remegett ez az Árpi.

– Nálunk nincsenek hajléktalanok. – jelentette ki határozottan – Betiltottam őket. – tette hozzá.

– És mégis, főnök. – esett apátiába már ez az Árpi.

– Kitiltottam őket a terekről, az aluljárókból, a városokból, a padokról, az egész világból. – ezt ordította a trottyos, de már nem kutyaként vonyítva, hanem kappanhangon és be-berekedve.

– A hegyekbe meg az erdőkbe menekültek, ragaszkodnak a szaros életükhöz, úgy látszik. – így igyekezett jól kijönni a buliból ez az Árpi, aztán elcseszte – Nem köszöntöd őket a fészbúkon, ahogy a többit is szoktad? – de ezt nagyon nem kellett volna.

– Barom. – ordított már bájosan a trottyos – Elég baj, hogy a nagyvilág megtudta, hogy itt is vannak. Még a nép is? Még a nép is? – és már csapkodott, de ez az Árpi nem bírt hallgatni.

– Már kiadta az MTI. – mondta – Annyit sem teszel hozzá, hogy na, ugye? – érdeklődött naivan, mert ez is hülye volt.

– Nem, barom. – becézgette bájosan ezt az Árpit – Vonják vissza, ha nem megy, írják át cserkészre vagy mozdonyvezetőre, nekem mindegy. Csak ez a hajléktalan duma tűnjön el nekem, még hülyének néznek.

– Már megvan…- harapta el ez az Árpi.

– Mi van?

– Csak köhögtem – mentette a bűnt a vétkes.

– Ki fizette ezt az egészet? – jött ki a lényeg a trottyosból.

– Nem tudom, főnök. – válaszolta ez az Árpi kilátástalanul.

– Biztos a Soros. – vélekedett a trottyos szokása szerint.

– Akkor mi legyen? – tipródott ez az Árpi.

– Mi lenne, barom! Kiadja az MTI, hogy a mozdonyvezetők futball világbajnokságán lettünk harmadikok. Én meleg hangú levélben gratuláltam nekik, rámutatva a futball akadémiák hasznosságára, és visszautasítva, hogy a Soros által pénzelt baloldal rárontott a nemzetre, lejáratva a hazát, hogy itt hajléktalanság még egyáltalán létezik. Brüsszel nem diktál nekünk, megvédjük a magyarokat a migránsok hordáitól. – mondta elégedetten.

– Ez így jó lesz? – akart kis értelmet vinni a tébolyba ez az Árpi, mert kétkedő volt a hangja.

– Ezeknek? Hát persze. – zárta rövidre a trottyos – És még ja, ezeket a hajléktalan futballistákat ne engedjék be az országba. Szégyent hoztak ránk, meg még etetni is kellene őket… Mi lesz a reggeli? – így felejtett el rögtön minden gondot, és üveges lett a szeme újra. Ez pedig azt jelezte ennek az Árpinak, hogy az audiencia véget ért, menjen békével. És tényleg, még áldást is intett utána a trottyos, elmerülve újra a szaros világában, nagyon mélyre.

Neria perverz bája

Államtitkárból és ezek helyetteséből mostanában már annyi van, mint hercegkisasszony a Burgban, hogy Svejk számolási módszertanát alkalmazzuk. Konkrétabban: százasával szaladgálnak ilyenek szerte a NER épületeiben, és akkor tudunk róluk valamit, ha sajtótajtékoznak mindenféle rózsaszínű és hagymázas őrületet, vagy azt, hogy Soros. Illetve, ha fölemelik a fizetésüket, mint most is, havi háromszázezerrel.

Ez épp annyi, mint amennyi az átlagfizetés a statisztikák szerint, amivel élő ember még nem találkozott az én környékemen, csak álmodozik róla. Viszont kijön esetleg, ha figyelembe vesszük, hogy van nekünk is felső tízezrünk, és ebbe hipp-hopp, be lehet kerülni, ha az embernek van háromszáz-háromszázötven millió körüli vagyona. Ezen túl egy felmérés szerint kábé kétszáz olyan család lehet az országban, amelyeknek nyolcmilliárdnál is több van a párnacihában, és további kétezerötszáznak meg csak szaros egymilliárdja.

Viszont így is rohadt sokan vannak a gazdagok és szépek egy fingnyi országban, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy rohamosan növekszik a dolgozói szegénység, azaz, az olyan proletár, aki nyolc órában dolgozik, és mégis nélkülöznie kell. Ilyenkor az ember eszébe jut a Heaven Street Seven, hogy aszondja, “Fiam, maga kifogta Dél- Amerikát”, és valóban. Szétszakadt elátkozott nemzetünk, atomjaira hullott, és Isten nincs, aki összeragassza, de senki nem is akarja igazán. Főleg nem a köpcös, az olyan liberális volna.

Illenék most itt és ezen a ponton elsiratni az éhezőket, a hajléktalanokat, a kilakoltatottakat és minden megalázottat és megnyomorítottat, ilyet viszont nem teszek. Mert egyrészt már százszor megvolt ez a kajla örömöm, másrészt pediglen értelme sincsen, mert nem az hallja meg, akinek kellene, Ez nem egy forradalmi álláspont, viszont realista, ráadásul máma nem is a sajnálkozás és a fölhorgadás volt a fogalmazás célja, hanem Neria végtelen aljas-sunyiságának leföstése trombitaszóra.

Nem is dramaturgiailag, mintegy a drámai hatás növelése miatt térek vissza még egy csöppet a magyar gazdagokra, csak úgy miheztartás végett, hogy ezt is tudjuk. Mint már említettem, olyan háromszáz millió kell a mi elit körünkbe jutáshoz, amihez éves harminc-harmincöt milliós jövedelem passzol. Ez az alsó határ, állítólag a felső plafon ismeretlen, ezerszeres eltérések is lehetnek a klubban, csak, hogy jó legyen nekünk.

Nem akarok én populista lázító lenni, csak eszembe jutnak a röpcsik, és Vajnáné homokos segge valamelyik szigeten ilyenkor, amikor az őshazában csendben hull a hó. Ilyen felgondolások közt ugrik be a legújabb konzultáció a nagy nemzeti toszásról, aminek a végeredménye úgyis ismeretes – mármint a levelezésé -, és úgysem az lesz, hogy a milliomosoknak eszük ágában sincs szaporodni, a panelproli meg, ha kedve lenne is hozzá, azért nem fog, mert nem futja rá.

Nem kell ehhez levelezni, most viszont, mint győzelmi jelentés, és a NER odafordulása a népekhez, úgy olvasható, hogy megteremtik a lehetőségét annak, a vakok és gyengénlátók is konzultálhassanak, akik több, mint nyolcvanezren élnek Neriában, és ezt Nyitrai Zsolt miniszteri meghízott közölte, mint Orbán Viktor humánumának bizonyítékát. Csak hát, eszükbe sem jutott alapesetben, állítólag úgy kérték tőlük, hogy ők is, ők is.

Mindebből az derül ki, hogy Neriában úgy különben egészen egyszerűen megfeledkeznek a társadalom egy rétegéről, mintha nem is lennének, és föl kell tenni a kezüket kiabálva, hogy, hé, én is itt vagyok. A mindennapokban meg is mutatkozik ez az odafigyelő gondoskodás, úgy általában le vannak szarva a vakok és gyengénlátók – is -, most pedig a pofánkba dörgölik a szívbéli jóságukat, hogy majd pótlólag legyártják a braille írásos leveleket nekik. Hogy örüljenek, azé’.

Én, ha vak és gyengénlátó lennék, akkor szolidan, csendben de nagyon határozottan mondanám, hogy elmentek ti a picsába. Mert az államtitkárok fizetésemelése evidencia volt, de, hogy rajtuk kívül más is él ebben a retek országban, arra külön figyelmeztetni kell őket. S ha ehhez hozzáveszem a perverzül gazdagok pénzét, ami arra alkalmas, hogy kilegyen az átlag, és úgy tűnjön, az éhező is kalácsot zabál, akkor végleg tele lesz a tököm az egésszel. Dél-Amerika, igen, de ott nem hazudják szét az ember agyát. Meg még meleg is van.

Őrült és közveszélyes

Én nagyon tisztelem Pető Ivánt még abból az időből, amikor úgy tűnt, ezzel a reménytelen országgal lehet kezdeni valamit. Ma viszont ott tartunk, azon kell vitatkoznom vele, hogy az ország jelenlegi első embere normális, avagy sem. Ide jutottunk. Pető Iván ugyanis sok egyéb mellett arra ragadtatta magát, hogy vitatkozik azokkal, akik Orbánt elmebeteg, pszichésen súlyosan sérült emberként jellemzik. Szerinte tudatos, de erkölcstelen politikusról van szó, s lám és ím, velem is hadban áll emiatt.

Már első országlása idején is, amikor messze volt a mai tébolyult formájától, az akkori főnököm elalélt a vélt okosságától. Nem győztem ellent mondani neki, s hogy jó volt a szimatom, állítólag már akkor le is fasisztáztam. Erre nem is emlékeztem a mai vérzivatarban, egy ismerősöm mesélte a minap vihogva. Ez nem érdem, hanem végtelen szomorúság forrása. Különben is, most Orbán Viktor elmebéli állapota a kérdés, nem pedig az elcseszett világnézete, pedig az is megérne egy misét.

Köztudomásúlag a hülyeségnek három fokozata van orvosilag, amelyet súlyosbodó sorrendben imbecillis, debilis és idióta névvel illet a szakirodalom. A legutolsó már ilyen taknya-nyála folyós szint, Orbán Viktornak viszont nem ilyen értelemben ment el az esze, hanem a gonoszság vitte el nagyon messze. Vagy azért lett gonosz, mert a személyisége meghasadt, ezt én nem tudhatom, viszont mesélni tudok róla, és ez kötelességem is, ha már ilyen betűvetőnek szegődtem a holocén korban.

Hogy egy emberi lény nem passzol a környezetéhez agyilag, azt a szavaiból és a cselekedeteiből tudjuk lemérni. Orbán Viktor is azt hangsúlyozza minduntalan, hogy ezeket figyeljük, illetve, hogy az egyiket ne, azt ne, amit mond, csak azt, amit tesz, mint az közismert a szenvedő magyarok köreiben. Ennek ellenére be nem áll a szája, s bár ezt jól megfontolt politikai érdekből teszi, mégsem mindegy kórtanilag, hogy miket delirál össze. Ha orvos volnék, ami nem vagyok, föl tudnám állítani belőle a diagnózist.

Igaz, egyszerű paraszti ésszel is, ami van nekem, megállapíthatom a sarki ivó stílusában de mégis karakánul és hibátlanul, hogy hülye ez, vazze. Mert az. Túllépve most a kényszeres testi tüneteken, gondoljunk csak a dakota korszakára, amikor mindent a lovon fordítva ülve látott, és kommunistázott veszettül. Ezek is kényszerek voltak, mint a mai keresztényezés, ez az út, ahogyan borul rá a sötétség. Mert, míg fénykorában még azért volt értelme annak, amit beszélt, sok esetben most már az sincs.

“Most itt állunk, azon a helyszínen, ahonnan szétsugárzott, szerteáradt a mágikus energia, amely felvillanyozta és nagyszerű nemzetté formálta a magyarokat. Ha van szakrális lépcső a magyar történelemben, ez minden bizonnyal az. Miképpen az is bizonyos, hogyha van szakrális momentuma, főnix pillanata a magyar lélek újjászületésének, az a pillanat 1848. március 15-e. Ez a magyar élet, ez a magyar történelem páros vezércsillaga. Vérvonal, cél, értelem és mérce. Zsinórmérték.”

Ezt Orbán Viktor mondta, ő maga, a saját szájával, mint ünnepi beszéd. Tessenek elgondolkozni rajta, és levonni a következtetést, hülye ez vagy nem. Nem sértően, hanem orvosi értelemben, hogy a szavak, mondatok, amiket megformál, azok mit takarnak, így egymás mellé rakva mit jelentenek. Érteni vélem a célját, a mondandóját, hogy mit akart mondani a költő, csak nem sikerült adekvátan kifejezni a fejében gomolygó ködöket. Mint a szomszéd Józsi, amikor tök részeg, ettől elveszíti a valóságot, és ismeretlen vidékeken jár az agya.

Az orbáni dumáról többet nem is érdemes, mindenkinek megvan a maga kis színese, ugorgyunk hát a teteleire. Ezekből rohadt sok van, a magam részéről most csupán a külhoni magyarokkal való ténykedését nézem meg, ez is elég. Szórja a pénzt veszettül a határon túlra, s mindenki azt hiszi, hogy vegye a szavazatokat, azért. Is. De elsősorban revizionista célzattal, úgy kezeli már azokat a vidékeket, mint birodalmának részeit. Kitetszik, hogy újabb Bécsi döntésekre vár, amelyek majd Moszkvában születnek azonban.

Ettől mentsen meg minket a jóisten, és ez is mutatja, hogy elment az esze. Einsteinnek tulajdonítják azt a kijelentést, hogy az az őrület, ha rendre mindig ugyanazt csináljuk, és más eredményt várunk tőle. Orbán Horthy-féle új nemzetegyesítő óhajt lenni, ez az elvetélt és elvetemült álma. Erre akkor döbbentem rá végleg, amikor tegnap a Duna Televízióban a székelyek szabadságáért való küzdelemre szólítottak fel. Ennek a fele sem tréfa, ha ez így megy tovább, égésbe taszítja az országot és Európát is.

Beláthatjuk tehát – minden tisztelettel Pető Iván iránt -, azon lehet vitatkozni, hogy őrült-e a manus – szerintem az -, de mindenképpen közveszélyes. És még csak tudatosnak sem nevezném a hajdani szabad demokrata ellenében, mert, ha az volna, látná a katasztrofális végét annak, amit csinál. De erre képtelen, következésképp mégis maradnék annál a konklúziónál, hogy őrült, pszichésen súlyosan sérült, nem tudatos és még erkölcstelen is. Ő tehát Orbán Viktor, a magyarok miniszterelnöke.

Ui: A dühöngő fázis is eljő, nem kellene kivárni.

Az egyes számú menekült

– Fogja, Béla – mondta Erős tizedes a recsegő magaslesen a kollégájának – azt a csípőfogót. Vágunk egy kis lukat a határőrizeti célú ideiglenes kerítésen, magyarul gyorstelepítésű gyorsakadályon, még egyszerűbben gyodán, szóval ezen a szaron ott lent, mert vendégünk jön.

– Nekünk? – értetlenkedett Béla – Utoljára azt az óvodás csoportot láttam, még az enszesek se jöhettek ide. – szúrt oda kicsit, de tényleg csak egy csöppet.

– Ne pofázzon, másszon. Nem hozzánk jön, csak be kell engedni. – magyarázott Erős tizedes.

– Akkor meg ki a rossebhez jön? – értetlenkedett Béla, s amikor a tizedes csak intett egyet felfelé a fejével válaszul, teljesen elcsodálkozott, és nagy gonoszan kérdezte.

– A jóistenhez? – tette fel a képtelenséget, vihogott, de nem tudta zavarba hozni a tizedest, aki csak kitartóan mutogatott a fejével felfelé.

– Még nála is feljebb? – csodálkozott már el Béla, és igenlő bólintást kapott, amire érthetetlen okból kifolyólag úgy elkezdett káromkodni, ahogyan csak az anyósától hallotta, ha nem lett kellően szalagos a fánk.

– Most meg mi baja? Ő nem fogadhat vendéget? – így mondta, ki sem merte ejteni a nevet, csak utalgatott, mint hajdan az elvakultak Jehovára.

– Egy hónapja ülök azon a szaron. Lefagy a tököm, az asszony elhagyott, rohad a lábam, de egy kibaszott embert nem láttam errefelé, se ki, se be. Még a madarak is elkerülnek minket, most meg lukat vágjak, mert így jön hozzá – és fölfelé intett – valaki? Így?

– Konspiráció van. – felelte a tizedes – Minden kilométeren vágnak egy lukat a kollégák, senki nem tudja, melyiken érkezik az egyes számú menekült.

– Milyen egyes számú menekült? Mi ez a baromság? – akadt ki Béla teljesen.

– Így írták a napiparancsban, de nem tudom biztosan, sifrírozva volt. – védekezett a tizedes.

– És még mi a szart sifríroztak? – akadt ki Béla már teljesen.

– Hogy bolgárul fog beszélni, arról ismerjük meg. – válaszolta a tizedes.

– És honnan az anyám valagából tudom, hogy bolgár, orosz vagy másfajta?

– Megadtak egy számot, hogy hívjuk fel azt, azzal beszéljen ez az egyes számú, az majd megérti. – suttogott már a tizedes, de nem lehetett tudni, miért.

– Kié az a szám? – vált érdeklődővé Béla. A tizedes pedig körülnézett a ködökben, az avarban, és utána még halkabban mondta, úgy préselve ki a szavakat az ajkai közt.

– A Dobrev Kláráé. – és körülnézett nagy óvatosan.

– Azé? – intett a fejével Béla, feledve a dühét, mert ez már izgalmas volt nagyon.

– Azé. – suttogta a tizedes – Ha aztán beszél vele, akkor kompromittálva lesz, és az egészet a Fletóra lehet kenni. Mindent, a kerítés átvágását, a migráncsszöktetést, mindent, aztán a stopsorossal lecsukhatják végre.

– Hát, ez kurva jó. – vette suttogóra már Béla is – Perfekt. – mondta, de, hogy miért, azt nem tudta volna megmondani – Aztán honnan ismerjük fel, ha jön? – oktalankodott azért.

– Nem maga mondta, hogy nem jár erre senki sem? – vágott vissza a tizedes.

– Igaz, igaz. – nyugodott meg Béla, de azért értetlenkedett kicsit még – de ha mégis, véletlenül rossz embernek vágjuk azt a lukat?

– Ne izguljon. – sutyorogta a tizedes – Nem lehet eltéveszteni, női ruhában lesz.

– És? – akadt fönn Béla ezen – Mi ebben az érdekes?

– Mert férfi lesz, maga barom. – vált elégedetlenné a tizedes.

– És ezt honnan tudjuk meg ebben a genderes világban? Megfogjuk a tökeit? – gonoszkodott Béla.

– Ne őrüljön meg. Ha jön egy mélyhangú nő, aki bolgárul beszél és szőrös a lába, az lesz az.

– A bolgár nőknek amúgy is szőrös a lába, nyaraltam ott eleget fiatalon. – sóhajtott Béla, és elérzékenyült.

– Maga szerint menekülne ide máma egy bolgár nő? – vitte be a végső érvet a tizedes.

– Igaz. – nyugodott meg Béla – Hát, akkor vágjuk azt a lukat. – de nem bírta ki, és még odaszúrt egyet a felesége miatt, a lefagyott tökei miatt meg a rohadó lába miatt is – Jöhetne ürgebőrve kötve, hogy biztosak lehessünk. – de a tizedes ezt már elengedte a füle mellett.

Dolgoztak, szuszogtak, káromkodtak, tépték a vasat, mígnem elkészült a be-, és kijárat. Végezvén fölmásztak a magaslesre, ami majdnem összedőlt alattuk, így várták az egyes számú menekültet, amikor megcsörrent a vonalas telefon. A tizedes fölvette, vigyázzba vágta magát, úgy hallgatta, és élénken bólogatott, meg értemezett, majd letette a kagylót.

– Na, mi van? – érdeklődött Béla, csak úgy csillogtak a szemei a várakozástól.

– Autóval hozták be. – felelte csalódottan a tizedes, Béla pedig úgy káromkodott, mint az anyósa, de nem úgy, mint amikor nem kellően szalagos a fánk, hanem, ha a csupasz bütykével belerúg a budi sarkába. Úgy.

– Ezzel a lukkal meg mi lesz? – kérdezte aztán, amikor elnyugodott.

– Nem mindegy? – zuhant apátiába a tizedes – Majd benövi a gaz. – és ebben maradtak.

Harrach stílusa

Itt van nekünk ez a Harrach Péter elvtárs, és mi is lenne velünk, ha nem lenne. Oda volna a mosoly, a móka és a kacagás, így viszont, hogy társunk a küzdelemben, velünk van a vidámság. Most is, midőn sajtótájékozott, hogy lelkének gyümölcseit közkinccsé tegye, és a sorosista médiatúlsúly megkérdezte tőle, mit szól az általuk is ki-, és pórázon tartott Ripost nevű nyomdaipari termék gyalázatához, amellyel a hajléktalan polgártársak ellen uszított, az volt a válasza, hogy “Mindenkinek megvan a maga stílusa, ez nem a mi stílusunk”.

Ez a rövidke kijelentés több elmélkedést is generál az emberben. Egyrészt, feltűnik, hogy nem küldi el ezt a Ripostot a kurvaannyába – vagy más, cizelláltabb, egyházfis módon -, másrészt a többes szám első személy használata, amely vagy a pártjára utal, vagy pedig királyi szóhasználatban saját magára. Mindkettőnek megvan a maga bukéja, és meg is vizsgáljuk, hogy ne szenvedjünk hiányt az örömökben. Ahogyan maga Harrach elvtárs sem, miként az ábrázata is mutatja, mert fejtetőre kell állítani a képét, hogy előjöjjön a bűvös mosolya, mint Örkénynél a groteszk.

Ajkainak erről a fittyedéséről ugyan nem tehet, vethetnék a szememre, én pedig azt mondanám, dehogynem. Ez hosszú évek, sőt, évtizedek kitartó munkájának eredménye, edzésé és gyakorlásé, ahogyan örült az életnek, és végül úgy is maradt. Emiatt én nem bántom őt, mert nincs is jogom, de mondhatnánk, hogy az arcára van írva az emlékezetes pörformansz, amikor erre az állításra: “A gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”, az volt a válasza: “Gondolom, ez életforma kérdése.” – Mint emlékezhetünk.

Ez is egy stílus, az alja fajtából, ugyanis ölni nem csak nehéztüzérséggel lehet, hanem mérges gázokkal is. Így arra is emlékezhetünk, amikor teológus elvtárs ezt az életformát azzal is támogatta, hogy 2015-ben a gyermekéhezés felszámolását célzó Nemzeti Minimum Program tárgysorozatba vételét azért nem szavazta meg az Országgyűlés népjóléti bizottságában, mert nem kívántak baloldali kampányt támogatni. Csak ne lenne az a kurva internet, ugye, aztán mégis van. Bár még az is előfordulhat, hogy mindezt teológus elvtárs etikusnak tartja, és akkor nagyobb a baj, mint gondoltuk volna.

Így lehet ez, mert az éhezők mellett a menekülők is hidegen hagyják az ő keresztényi szívét. Ugyanis 2016-ban, a kvóta-népszavazás körüli vita során kijelentette, hogy Ferenc pápa „menekültügyről vallott gondolatai nem képezik a hivatalos egyházi tanítás részét, vagyis nem jelentenek a hívő katolikusok számára lelkiismeretben kötelező azonosulást”. – És ezekkel a cukiságokkal hagyjuk is oda Harrach elvtársat magát, mert ő csak az egyik – és nem is a legnagyobb – szája a pártjának, ennek a KDNP-nek, amelyet tényleg ki kellene találni, ha nem volna.

Arról már beszélgettünk pár napja, hogy a másik mókamester, Semjén elvtárs kifejtette, nekik nem kell szavazat, ők anélkül párt, ergo nem azok. Hanem most a stílusról volna szó, amit nehéz megragadni, mert csak ájtatos pofákat lát az ember, és rögtön eszébe jut róluk Jeremy Bentham közismert megállapítása, hogy: “Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.” És igen, itt lehet megragadni a Fidesz csendestársának leglényegét, a dögvész egészen helytálló kifejezés rájuk, nem véletlenül született meg a népi folklórban a baszódjál meg KDNP kezdetű versike és nóta.

Mégpedig azért, mert voltaképp azt a szerepet játsszák, hogy sorra nyújtogatják be az aljas törvényjavaslataikat mindenféle felelősség és kockázat nélkül, ők a Fidesz sötétből uszító aljas része. Kifutófiúk a gyalázatban, ez a stílusuk. Mert ne feledjük azt sem, hogy midőn Harrach elvtárs most azon finnyáskodik, hogy nem az ő stílusa a náci Riposté, hogy ez megtörténhessen, annak ő és a pártja ágyazott meg a megszavazott törvényével. Ha most fintorog is, mégiscsak ő a fő bűnös, aljas és kártékony uszító, aki mossa a mancsát. Az ilyeneket a gyilkosok is kilökik maguk közül, csak nem a Magyar nemköztársaságban. Erre épül az egész: csalásra és sunyi hazugságra, mondhatni, ez a stílusa.

Soros üldözi Gruevszkit – azé’

Egyszerű ez, mint a faék, és, mint Hidvéghi Balázs, aki Pártunk kommunikációs igazgatója volna. De volt ő már magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettes is, valamint erdőben a vadnyom. Időnkét megnyilvánul igazgató elvtárs, olyankor kifolyik a száján Orbán Viktor maga, trottyos gatyástól és stadionostól együtt.

Tegnap is volt ilyen szeánsz az önsorsrontó brüsszeli elitről, színészetet tanuló (sic!) migráncsokról és közbevetőleg a kies hazánkban héderező tolvajról, Nikola Gruevszki volt Macedón miniszterelnökről. És egészen érdekes dolgok derültek ki az éppen aktuális címlapsztoriról.

Ezek arra engednek következtetni, igazgató elvtárs elkezdett megágyazni annak a gyalázatnak, hogy az égre-földre keresett tolvajt befogadjuk, menedéket és kacsalábon forgó otthont nyújtsunk neki, ha már annyit szenvedett inaltában. Erre abból juthatunk, hogy igazgató elvtárs a lopás tényállását nagyvonalúan feledve a következőket adta elő:

“Magyarországon egy olyan politikus kért menedéket, akit egy baloldali kormány – amely mögött Soros György befolyása nyilvánvalóan kimutatható – e pillanatban üldöz és fenyeget. Vannak olyan, szintén szocialisták vezette országok az Európai Unióban, például Málta, ahol újságírókat gyilkolnak meg. Más országokban csak fenyegetőznek és politikai riválisokat üldöznek.”

Csak a hülye nem látja, hogy ebben kőkeményen benne van a politikai menedékjog lebegtetése, mert, mint a logika azt megmutatja nekünk, a volt miniszterelnököt nem azért akarják rács mögé dugni, mert lopott, hanem, mert Soros. Nos, ez a duma megint csak a szavazótábornak szól, a külvilágnak elég soványka, viszont, ha megtörténik a befogadás aktusa, akkor végleg lemegyünk a térképről.

Mert, amíg a tenyeres-talpas Fidesz-szavazónak fingja sincs arról, hogy ez a Gruevszki egyáltalán a világon van, Orbán elvtárs viszont most cezúrához érkezett, sőt Rubikonhoz, amit, ha átlép, már nincsen visszaút. Most dől el, hogy van-e önálló akarata, vagy azt végleg a Kremlben hagyta, vagy valami félre eső dácsában a félig rágott pirog melett.

Ha ugyanis menedéket ad ennek a tolvajnak, akkor azt bizonyítja, fontosabb neki a Balkán fellazítása és Európától való távoltartása, mint annak az országnak az érdeke, amelyért beosztásánál fogva felelős. Látja majd ezt az Unió is és a Néppárt is, aztán a pár szavazatért cserébe elfordítják a fejüket, mert ez egy ilyen játszma. Tényleg a vesztébe rohan az egész nyüves világ.

Hogy aztán ez a Gruevszki hogyan jutott át a határon, anyókának öltözve, vagy atlétaként átmászva a kerítésen, megcsúfolva dicső hadseregünket és egyenesen Rezsibambát és a belügyért, az is tök mindegy. Szerintem különgéppel jött. Ez a nem is kormánygép azt, és oda visz, ahová csak akar, és ahová nem szégyellik. Aranyat Svájcba, tolvajt Budapestre, teljesen mindegy.

Meg sem tudhatjuk soha, ennek Demeter elvtársnő a megmondhatója, akit épp készül kerékbe törni a rezsim. Visszatérve azért még erre a Gruevszkire, hogy ebből is sorosozás lett, azt mutatja, hogy más mondanivalójuk már tényleg nincsen. Lassan úgy néz ki ez az egész, mint egy Bosch festmény, vagy egy utolsó, tébolyult tangó, mielőtt összedől a világ.

Gyakorta vannak nekem rossz érzéseim, ezek azonban mostanában kezdenek összesűrűsödni. Nem azért, mert most épp szarabb volna, mint tegnap, hanem töményebb. Olyan monolit bazaltot kezd képezni a gyalázat, amely a jelek szerint csak földtörténeti ritmusban bomlik el, vagy, mint a sugárzó rádium. Tehát emberi léptékkel sohasem, viszont addig százszor bele lehet halni.

Az egyes számú fogoly

Már több mint egy éve volt itt ez a fogoly. Bár nem is volt igazi fogolynak nevezhető, mert előzetesben ült, és ilyet sem látott még soha Dezső, a foglár, ilyen hosszú előzetest, pláne, hogy igazából nem is lehetett tudni, mi a bűne neki. Ki nem hallgatták, semmit sem csináltak vele, csak volt itt, foglalta a helyet, és egyfolytában figyelni kellett, ez volt a direktíva, és ez az agyára ment Dezső, a foglárnak. És igaza volt abban, ha nem is tartotta igazi fogolynak.

Egy hibátlan, tankönyvi rab az csíkosban van vagy tábori szürkében, cigarettát kunyerál és várja a beszélőt. Ez meg fehér ingben urizált itt neki, nem bagózott és választékosan beszélt, hallatlan. Ehhöz senki nem jöhetett az ügyvédjén kívül, azzal pusmorogtak, különben meg csak olvasott a fehér ingjében reggeltől estig. Mi a szart lehet olvasni annyit, annyi betű nincs is a világban, amennyit ez elolvasott. Így vélekedett Dezső, a foglár, és innentől érthető, ha növekedtek benne az indulatok az egyes számú fogollyal szemben.

Mert csak így nevezte már, ennyi hosszú idő után, és tele volt ellenszenvvel iránta. Ez nem emberi gyengeség volt, hanem inkább szakmai indulatnak lehetett nevezni, mert, lássuk be, nem mindennapi történet volt ez, és Dezső, a foglár kínosan volt, ha valami nem a napi rutin szerint alakult. Elmúlt tőle a komfortérzete, fölfúvódott a gyomra és szorított az öve, sőt, valami miatt viszketni is kezdett a legváratlanabb helyeken, és vakarózni volt kénytelen, ami kínos volt a többi fogoly és a főnökei előtt.

Egyik nap, kedd volt, azt hiszem, nappalos volt Dezső, a foglár. Jól bereggelizett, pörköltöt, hogy bírja a műszakot, beült az irodájába, és nekilátott a figyelésnek. Nézte a monitorján az egyes számú foglyot, aki ott olvasott neki a fehér ingjében zavartalan nyugalomban. Hat óra is alig múlt, amikor Dezső, a foglár megint fölfúvódott, ettől fészkalódni kezdett, és látta, hogy az meg csak olvas. Nem tudta, miért, de kiment, odament a zárka ajtajához, és a kémlelőn nézte. Olvasott.

Aztán nem bírta tovább, elővette a kulcsokat, és berontott. Már az is baj volt, hogy az egyes számú fogoly lassan és nehezen vágta vigyázzba magát, és azt a kurva könyvet még mindig, eközben is szorongatta. Makulátlan volt a fehér ingje neki, meg, mintha most jött volna a fodrásztól. Köszöntött, és nézett az ártatlan, bánatos szemeivel, ami még pláne ingerlő volt. Dezső, a foglár körülnézett, és poklokat látott, meg Szodomát. Halomban álltak a könyvei.

Nekilátott számolni, hogy aszongya, egy, kettő. Kis szünet, és fölsóhajtott, elcsodálkozott: mennyi! Mennyi sok könyv. Látta, hogy itt szabály van sértve, ebből jegyzőkönyv lesz, szabálysértés, fegyelmi, ilyenek. Vette a tollát kéjes vigyorral, a na, most megvagy mosolyával, és csodák csodája, egyből elmúlt a puffadása. Így fedezte fel bajai okát, ezért szakmai indulata, rendféltő fölhorgadása kiteljesedett, és egy jól irányzott kérdésben csúcsosodott ki.

– Hány könyve van magának? – ezt sikerült összehozni.

– Nem tudom. – felelte a fogoly, ami kihozta a béketűrésből a foglárt, és fölcsattant.

– Ne pimaszkodjon itt nekem, számolja meg!

A fogoly rakosgatta a könyveket, a foglár megint nekilátott, egy, kettő, mennyi, és itt elakadt. Idegesítette magát nagyon, míg a másik a végére ért a számolásnak, dobolt az ujjaival, és újra kérdezett.

– Mennyi?

– Harminckilenc. – mondta a fogoly, és Dezső, a foglár már nyeregben érezte magát, érezte mintegy, a vérszagot, és innentől nem volt megállás.

– Szabályellenes. – elégült ki először a foglár, de még rárántott.

– Maga borostás is. – szúrta oda – Ez is szabályellenes.

– Három napos. – próbálkozott a fogoly, ám a foglár közbevágott.

– Ne feleseljen, ne felsőbbrendűsködjön itt. Kirágja itt nekem magát a falon, aztán senki föl sem ismeri. – így mókázott – Jegyzőkönyvezzük.

– Már ne haragudjon…- így kísérletezett a fogoly, de ezzel magára hozta a foglár egy év alatt fölgyülemlett összes szakmai indulatát.

– Fogja be a pofáját! Szőrös, sok a könyve, és a párnája is hogyan áll. – emelte négyzetre a dolgokat Dezső, a foglár.

– Hogyan? – értetlenkedett a fogoly, de már elszabadult minden.

– Szemtelenkedik. Jegyzőkönyvezzük. Kajla a füle. Fölírjuk. Nem tetszik a szeme színe. Megjegyezzük. Értse már meg, maga barom, azt csinálok magával, amit csak akarok. Érti? – ült bele a nyeregbe a foglár teljesen.

– Nem. – válaszolt a fogoly, de fölöslegesen teljesen, szavak itt már nem játszottak ugyanis, csak a pőre, kegyetlen élet.

– Na, ügyvéd úr…- mondta gúnyosan a foglár – kiszórja a könyveit, nekiáll klozettot súrolni, megborotválkozik és befogja a pofáját. Jó lesz így? – ömlött el a szadista lelke Dezsőnek, a foglárnak, de a fogolynak szeme sem rebbent.

– Nem. – csak ennyit mondott lakonikusan, és Dezső, a foglár érezte, hogy megint puffad, viszket a háta, guvad a szeme és mindjárt elájul.

– Na, majd a fegyelmi tárgyaláson, s aztán. – ennyit préselt még ki magából, kitántorgott a zárkából és hasra esett a folyosóra szórt könyvekben. Káromkodott, valahogyan bejutott az irodába, és remegő kézzel nekilátott jegyzőkönyvet írni a kihágásokról. Folyt róla a víz, és látta ám a monitoron, hogy az egyes számú fogoly áll a cella közepén a fehér ingjében, és fütyörészik.

– Rohadék. – ennyit préselt ki magából Dezső, a foglár, és elöntötte a tehetetlen fölöslegesség iszonytató érzése.

Az egyes számú ápolt

Mostanában egyre jobban látszódtak az elhülyülés jelei a vezéren – aki immár az egyes számú ápolt nevet viselte, s joggal -, ami abban mutatkozott meg, hogy általában nem tudta, hol van, embereket kevert össze, és mindig eltévedt az időben. Már hetek óta nem borotválkozott, nem nyiratkozott, szakállas lett, ősz haja a vállát verdeste, és láthatólag úgy érezte, azt hitte, fiatal megint, és erejének teljében készül frissen meghódítani, leigázni a világot. Egyfolytában futballmezeket cibált magára, de mindig felsült, mert mérhetetlen étvágya miatt annyira elhízott, hogy nem mentek rá a dresszek.

Ilyenkor vagy sírdogált, vagy pedig ordítozott, attól függően, milyen napja volt, de egy kis friss kolbász mindig megnyugtatta, valahogyan a fokhagyma illata lelohasztotta az indulatait. Az ápolók ezért úgy döntöttek, egy füzérrel a nyakába akasztanak, sőt, csináltattak neki egy extra méretű, XXXXL-es 2Rule mezt is, ebben láthatóan nagyon otthonosan érezte magát. Akkor volt a legboldogabb, amikor egy kis szotyolát tettek elé, és felvételről labda pufogását, és elnyújtott, a kurva anyád kiáltásokat hallgathatott, ilyenkor azt hitte, meccsen van, és elégedett volt nagyon, böfögött is sokat.

Amúgy kiállhatatlan beteg volt, teljesen szeszélyes, egyszerűen nem lehetett eldönteni, mit akar. Egyik nap például papot óhajtott, gyónni szeretett volna, de, amikor meglátta a plébánost, ráordított, hogy térdre, imához, mit képzel, hol van, ez itt kereszténydemokrácia, tehát tényleg teljes volt a káosz a fejében. Aztán Soros Györggyel akart találkozni, hogy egy kis pénzt kérjen tőle oxfordi utazásra, de az ápolók megmutatták neki az óriásplakátot, amelyet két nappal azelőtt követelt a falára, s amelyen az állt, nehogy már Soros nevessen a végén. Ettől összeomlott, sírdogált, és már a fokhagyma sem használt.

Új taktikaként az egyik ápoló kockás ingben demizsont hozott be a szobába, egy kis házi főzésű kisüstit? – kérdéssel. Kellett neki, így adták be a gyógyszerét, hogy elaludjon végre, mert amúgy meg túlmozgásos volt, jártak a lábai ültében is, az ajkait nyalogatta és billegette a fejét. Nem aludt sokat, sőt, amikor fölébredt, papírt és tollat követelt, hogy beszédet ír, hangosan mondta – a száját nyalogatva -, amit körmölt, elolvasni úgysem lehetett volna. Azt vették ki a szavaiból, hogy Nagy Imrét temeti, az oroszokat zavarja haza, pár sorral alább Paks kettőről motyogott, és Dózsa Lászlóról. Úgy ugrált az időben és az eszmékben, mint egy hibbant szöcske.

Az orvosok megállapították, hogy a személyisége nem is kettőbe szakadt, hanem hétrét vált, meg azt is, hogy ilyet ők még nem láttak, és természetesen fogalmuk sem volt a szükséges és lehetséges gyógymódról. Hidegvizes fürdővel és elektrosokkal bombázták, meséket olvastak neki kőbányákról, épülő stadionokról, képeket vetítettek a múltjából, hogy megtalálják a baj forrását, ahonnan minden elindult. Egyik alkalommal elővettek egy Gyurcsány képet véletlenül, és a hatás elementáris volt. Sikított az ápolt, a sarokba bújt, csak azt hajtogatta, lárifári, miniszterelnök úr, lárifári, miniszterelnök úr, és folytak a könnyei.

A kezébe nyomtak egy pöttyös labdát, csak ezzel lehetett megnyugtatni, bár még sokáig remegve ült a sarokban, és mindent, fokhagymát, kolbászt, szotyolát be kellett vetni, hogy életet leheljenek bele. Akkor nyugodott meg teljesen, amikor azt mondták neki, mindjárt jön a repülője, megyünk meccsre, és ráadásként egy játéktankot is kapott. Ezzel elberregett a sarokban, de el kellett dönteni, mi legyen vele, úgy vélték, így nem mehet emberek közé. Pedig át kellett volna adnia egy stadiont Lajosmizsén, és előadást tartani a “Neked szülünk, nem ellened” konferencián, amelyet a nyugdíjas fiatal demokrata nagymamák szerveztek Schmidt Mária mennybemenetele alkalmából.

Ki kellett találni valamit, és Kásler főorvosápoló azt javasolta, először mossanak kezet, utána pedig végezzenek ördögűzést. Ez abból állt, hogy zümmögték vég nélkül a liberális szót, és felváltva Soros, Sargentini, Gyurcsány meg migráncsos képeket mutogattak neki. Egy perc alatt elájult. – Kár érte, nagyon jó ügynök volt. – jegyezte meg az egyik ápoló, mert nem tudta, hol van. Kásler főorvosápoló adott is neki egy maflást, és tíz miatyánkra ítélte, de ettől a beteg még nem ébredt fel. Akkor tért magához, amikor egy malacperselyt rázogattak a füle mellett. – Soros. – Ez volt az első szava. Ebből látszott, hogy meg ugyan nem gyógyult, de legalább azon a szinten van, mint amikor bekerült a zárt osztályra.

– Mossátok meg a kezét, aztán mehet. Ezeknek így is jó lesz. – Ezt mondta Kásler főorvosápoló. Rendbe tették valahogyan, és most viszik.

Buzik és hazafiak

Azt hittem, én hülye, hogy ez a hétvége lájtos lesz, senki nem váltja meg a világot és nem is lesz vége, se nem eleje éppen. Szóval, hogy mélán heverészve írok egy mesét valami soha nem is volt hétfejű szódaszifonról és az ő kalandjairól a sarki kocsmában, egy rövidke verset hexameterben, vagy egy zeneművet kávéscsészére és kiskanalakra hangszerelve, esetleg egy népszínművet, de cseszhetem az egészet.

A nerfiak ugyanis szerterajzanak hétvégenként az országban és a kerek világban, ott vannak minden kilométerkőnél, az utolsó tanyasi bölcsődében is, és hirdetik a megrontó, mocskos igét. Mindenféle médiumokról meg ne is essék szó, azok vannak csak tele igazán velük. Így esett, hogy máma se lehet abbafejezni, amit elkezdtem, és be kell számolni a ganajságokról, de ez az ember sorsa, és megadja magát neki.

Bele is gondoltam, hogy amióta elkezdtem írni a NER krónikáját, már közel az ezerötszázadik dolgozat jön elő belőlem. És, úgy kábé darabja átlagosan négyezer karakter, ez pedig össszeszorozva már hatmillió körül van, és ennyiszer gondoltam hivatásszerűen – a többi nem érdekes – OVM jó édesanyjára elátkozva őt. Hát mi ez, ha nem szerelem? Már csak az esedékes konzultáció miatt is.

De nézzünk valami vidám képet, és lám, itt van nekünk a nemzetileg megújult Hír Tv-ben Gajdics Ottó és G. Fodor Gábor, és ez a kettő már garantálja a sikert, mint majd alább kitetszik most is. Rokonlélek írástudók már annyiféle illetlen jelzővel illették ezeket, hogy magam most ettől eltekintek, és mindenkinek a saját végtelen képzeletére bízom az átkokat, mert azok lesznek, azért kezeskedem.

G. Fodor szellemi tarisznyájából ez alkalommal az került elő, hogy az “aberrált liberális” ellentéte az értelmes ember. (Ekkor mélyen a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle: télleg, vazze, télleg, csak nem hallotta technikai okok miatt). Viszont most kösd fel a gatyádat, nyájas olvasó, mert olyan jön, amit még nem hallottál, s itt, se Fokföldön se Ázsiába’.

Aszondja ez a G. meg ez a Fodor, hogy “Van egy identitás, amit a liberálisok előresorolnak, ez lehet egy genderprobléma, hogy ők magukat homoszexuálisnak, leszbikusnak, vagy transzszexuálisnak tartják. Ez az esetükben megelőz egy, a számunkra sokkal fontosabb, vagy politikai értelemben értelmesebb identitást, a nemzeti elkötelezettséget.” – Ekkor följebb toltam az orromon a szemüvegem, és nekiláttam ábrándozni a’la G. és Fodor.

Elibém ugrott a kép, midőn – mondjuk – Gyurcsány áll anyaszülten, nézegeti a bránert, és azon tűnődik, hogy ő fiú-e vagy lány. Ellenben Orbán ugyanígy talpig bőrben és férfiasságának lehengerlő tudatával rohangászik, hogy csak úgy leffeg a gyomra, kezében rongyos zászló és a Boldogasszony anyánkat énekli. – Nem kérek elnézést, nem én látom így a világot, hanem ez a G. Fodor, akire ráférne egy elmeorvosi vizsgálat, de egy pszichiáter mindenképp. Vagy egy maflás, de ez csak önös ábránd.

Itt tartunk, polgártársak, sőt, ott is, hogy kiderült ebből az adásból, mi a hazafiság itt, Neriában, mi a nagy titok. Mert szintén a századvéges tolvaj mocskos szájából hangzott el, hogy akkor nem sérül a nemzeti szuverenitás, ha a magyar hazafiak halászlevet esznek, cigányzenét hallgatnak és disznót ölnek. És most nem viccelek, viszont egészen sajnálatos módon ő is komolyan beszélt. A liberalizmus ellentéte a disznóölés. Ide jutottunk.

És akkor csodálkoznunk, ha az ember kényszeresen irkál ezekről? Ugye, hogy nem. Pláne, ha hozzá tesszük, amint ugyanekkor Novák államtitkár assszonyelvtárs a dinnye nagyságú Fidesz-fülbevalójával a nemzeti konzultációról mint műfajról értekezik, akkor, már nincs mitől félni. A világ kerekké válik, és ekkor lesz teljesen egyértelmű, hogy ezek nyomorult kretének, viszont a gonosz fajtából, és megvan bennük a butaság összes bátorsága is.

El vagyunk veszve, azt hiszem, ha a talpig férfi G. Fodor, meg a teknőcszemű munkásőr vagy ifjú gárdista – már nem emlékszek, de lényegtelen is – a halászlevet teszik meg a hazafias férfiasság mértékegységének. Akkor Baja és Szeged könyékén kihúzhatják magukat a proletárok. Ellenben mi, belgák, akiknek se disznó, se ponty, se egy nyamvadt cimbalom nem jutott, mi hová álljunk a bizonytalan nemi identitásunkkal? Ez itt a kérdés, és nem is kevés.

Szabadság vs töltött káposzta – asztakurvaéletbe.