Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Ilyenek a tehenek?

Orbán Viktor Mihály, Magyarfölde miniszterügynök elvtársa kirándulást tett az övéihez Kirgizisztánba a kereszténység védelmezése okán. Csak a reptéri kapu besípolt, mert fémből volt a nyakán lógó feszület, meg az oldalán lógó kardja is, azt sem csatolta le a hülyéje. Így gyöngéden ugyan, de elvették tőle, hogy majd távozáskor visszakapja, ha még akarja egyáltalán, és nem cseréli le ezeket a kellékeket egy hordozható zsebmecsetre és felfújható müezzinre.

Nomád világjátékokra érkezett meg a kedves vezető, a megnyitón olyan baráti, és legfőképp az ő nagysága és tökéletessége előtt mindenképp leboruló országok vezetőivel fényképezkedhetett, mint Kazahsztán, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és mindenek felett Törökország. Ők adnak a NER-nek emberségből példát, vitézségből pedig formát, de az út arra is alkalmas volt, hogy megkérdezze a törököket, Rodostó üzemel-e még, és ha igen, van-e bőséggel ott levélpapír.

Tizenhat magyar vitéz nyomát követve érkezett meg a messzi távolba Orbán Viktor Mihály, akik íjászatban, szkanderben, szumóban, sambóban és bothúzásban mérik össze erejüket a sztyeppék többi harcosával. A bothúzás érdekelte elsősorban, mert a Habony figyelmeztette, hogy a Toldinál is volt valami pálca, ezt nézze meg, hogy is van, aztán a Kálomistával rendeztetnek egy rajzfilmoperát belőle bölcsődések számára hazafiassági szempontok alapján.

Orbán Viktor Mihály népes kíséretének tagja volt Szijjártó külügyes és bekérető bajnok, aki arról a mérhetetlen megtiszteltetésről számolt be az MTI-nek egyenest, hogy Magyarföldét megfigyelői státusszal felvették a Nemzetközi Türk Akadémiára. Meg is kérdezte a főnökét, hogy ezeket is megszopatjuk-e, mint az otthoniakat, de azt válaszolta neki az ura, hogy majd, ha visszaadják a kardját, akkor ő egyedül rohammal beveszi az egész kócerájt.

Ez a Szijjártó egyébként nem tudta, fingja sem volt róla, hogy mi a rosseb ez a Nemzetközi Türk Akadémia, de elmagyarázták neki: ez a türk nyelvű országok tudományos kutatásait és kulturális életét hangolja össze. Utaltak rá, hogy a türk nyelvekre jellemző a magánhangzó harmónia, a toldalékolás és a nyelvtani nem hiánya, ennek alapján az ural-altáji nyelvcsaládba besorolták a magyart is, mint annak színe virágát.

Ebből az egészből ez a Szijjártó semmit sem értett, kérdezte a főnökét, de az sem. Mondta neki, beszéljen a Káslerral az nagyon okos. Kásler boldog volt nagyon, hogy ugye, tudta ő, hogy mind a Szíriuszról jöttünk és pöttyös a seggünk. Elő is készített egy orvoscsoportot, hogy vizsgáljon meg minél több kirgiz birkapásztort, és mutassa meg úgy génileg, ezek se finnugorok, viszont szeretik a medvetalpat. Sőt, ősi irataikban, amelyeket lovaik patáira karcoltak, utalások vannak egy távoli jövőben megjelenő prófétára, akik kiköpött O. V., mert futball labda van a feje helyén.

Az orvoscsoport azonban nem tudott útrakelni, mert vagy fölmondtak, vagy a Kásler rúgta ki őket, csak nem emlékezett rá. A maradék pedig korongecsettel föstögette a vonatozó Orbánt, hogy ne zavarja a magyari betegeket a gyógyulásban. De azoknak már mindegy volt, mondta is ez egyik, eridjen csak, doktor úr, iramodjon, két év vagy három arra a röntgenre várva már oly mindegy, csak hozzon nekem törökszegfűt, pirosat.

S ha már így megzavarták ezt a Káslert az ájtatosságban, Orbán Viktor Mihály megkérdezte tőle, te olyan okos vagy, drága Miklós, mivel kedveskedjek ezeknek a derék embereknek a díszvacsorán? Ez a miniszter meg kisakkozta, hogy mondja el a törököt meg a tehenet nekik, baráti is, mókás is, és egyben megmutatja a magyar lélek keménységét. Elküldte a szövegkönyvet fénypostával, ami meg is érkezett, csak betört egy ablakot, de baj ebből nem volt egyáltalán.

Majd letartóztatunk pár újságírót. – Így nyugtatgatták Orbán Viktor Mihályt, aki az ötödik kumisz után fölállt, és a nagy bendőjével fölolvasta a nambervant, ezt a mehemedet, mert mindent fölolvasott, amit leírtak neki. Ott tartott, hogy “Én vagyok a mehemed, mi vagyunk a tehenek”, ami nagyon tetszett a vendéglátóinak, részegen csapkodták a hátát, és mutogattak rá meg ismételgették: tehenek, tehenek. Csudajó volt, és ekkor csúsztatták a zsebébe a felfújható müezzint, de reggel nem emlékezett rá, hogyan került oda.

Csókolom, náci vagyok

A vérmesebb nagypofájúak, mint amilyen magam is vagyok Isten segedelmével, már száz éve hajtogatjuk, visítjuk, hogy vezérlő csillagunk, egyetlen örömünk, maga első Orbán Viktor egy fasiszta mókus, mivelhogy ilyen rendszer kialakításán buzgólkodik nagy szuszogva. A lágyabb szívűek, megengedőbbek később kezdték el mondogatni ugyanezt, de most már egészen pofás összefoglalók és elemzések is születtek a mi szörny államunkról meg annak eltorzult tudatú uráról, és ott tartunk immár, hogy teljes a konszenzus a gondolkodó egyedek körében: Orbán Viktor egy fasiszta, barnainges rágcsáló.

Aki azt sem tudja, mi fán terem az ilyesmi, mert a világ boldogabbik végiben látta meg az Isten torz egét, már az is értesülhetett róla, mert Roger Waters kivetítőn tette közzé koncertjein a tényt. Ez nem történészi alaposságú elemzés eredménye, de Kásler szintű mindenképp, és Waters bácsiról tudjuk, hogy akkor is érzékeny volt a diktatúrákra, amikor utálatának mostani tárgya, azaz Orbán Viktor, még csak álmodozott arról, hogyha nagy lesz, vagy futballista válik belőle, vagy pediglen megzakkant Führer. Ez a két vágya volt neki, az egyik bejött, így újólag érvényes a The Wall, és az ábrázolására segítségül hívott 1984.

Senki, Waters sem, az elemzők pláne, magam pedig sőt, nem a kisujjunkból szoptuk, amit állítunk. A szakirodalom, közte azonban kiemelkedően Umberto Eco – akit még nem talált meg a fülkeforradalom kultúrharca, de majd mindenképp – címszavakba foglalta a fasizmus jellemzőit, amit szíves tanulmányozásra, ím, közzéteszek, de alaposan átnézni, mert kikérdezem:

– hagyománykultusz, visszatérés az aranykorba, a dicső múltba nézés, mindehhez a modernizmus, a liberalizmus és felvilágosodás elvetése szükséges;
– a vallás vagy legalábbis valamilyen okkultista pótlék beemelése a nemzeti politikába;
– a cselekvés kultusza – mindegy, hogy mit lép a politikus, de ne látsszon döntésképtelennek;
– az egyet nem értés megbélyegzése, az ellenzék általános hazaárulónak minősítése, ezzel a nemzetfogalom kisajátítása;
– félelmek generálása, általában az idegengyűlölet tudatos erősítése;
– az ellenzék idegenszívűnek minősítése és minden ellenzéki kísérlet államrenddel szembeni fellépésnek titulálása;
– a külső és belső ellenség szerepének, hatalmának és céljainak felnagyítása, torzítása, amiket általában összeesküvés-elméletekkel oldanak meg, ám a kijelölt ellenség mindig kevés reális veszélyt jelent, különben fennáll a veszély, hogy visszaüt;
– „a küzdelemért él és nem az életért küzd”, a lényeg a háborús hangulat, a mozgósítás, amivel a híveket ugrásra készen lehet tartani;
– „tömegelitizmus”, azaz populista és elitista egyszerre, élen a Vezérrel;
– a hősiesség kultusza;
– szexizmus, a fasiszta rendszer hangsúlyozza a „férfiasságát”, miközben a nők szerepe a családra redukálódik;
– közösségelvűség akár az egyéni szabadságjogok teljes elvetésével, ám a közösség érdekeit egy szűk kör nyilatkoztatja ki;
– a fasiszta rendszer mindig a többség akaratára hivatkozik, minden ellenérvet erővel söpör le az asztalról;
– a parlamentarizmus elvetése, mivel a többség akaratának érvényesítéséhez elegendő egy szűk uralkodó réteg, amely ismeri a tömegigényeket és ki is elégíti azokat.

Ugyehogy?

Szomorú dolog ez a Magyarország nevű szarhalom, amivé tette egyetlen vezénylő csillagunk. Az ő busa feje azonban nem rendszerekben gondolkozik, hanem csak úgy, a legváratlanabb helyeken és időkben bukik elő lelkének éjfekete tartalma. És ilyenkor az is megmutatkozik, hogy még mélyebbre süllyedt a mocsokba, így voltaképp ő nem fasiszta, hanem annak minősített esete, amit náciként köp ki magából az érző szívű és gondolkodó ember. Már 2002-ben is elszólta magát, ami meggondolatlanság egészen a The Washington Postig vetett hullámokat, és már akkor is hörgős magyarázkodás lett a vége, pedig Szijjártó még a színen sem volt. Isteni, ezért ideidézem Váncsa kollégát tizenöt év távolából, hogy értsük:

„Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal. Itt van ez a Lebensraum-ügy. Valamennyi hadra fogható szóvivőnktől tudjuk, hogy PMVO ilyet nem mondott sohasem. A közelmúltban viszont azt hallhattuk a legilletékesebb helyről, hogy a PMVO által használt (illetve ma már nem használt) “élettér” fogalom teljesen szalonképes, hiszen jóval Hitler előtt jelent meg a köztudatban, és ez speciel igaz is, magát a szót állítólag egy Rudolf Kjeflen nevű svéd jogász találta ki 1916-ban, tőle vette át Karl Haushofer, míg viszont Hitler csak 1933. február harmadikán iktatta be hivatalosan a saját szótárába, és tette oly igen népszerűvé, hogy 1945 óta senki finom úriember a szájára nem veszi. Hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott.”

Ugyehogy.

Hogy viszont Orbán Viktor Mihály kusza agyába, és országunk nyomorába még jobban belelássunk, nézzük meg, a fasizmust mi teszi nácizmussá, hogy tudjuk, hol is élünk:

– élettérelmélet
– antiliberalizmus
– a vezetőben való feltétlen hit (Führerprinzip)
– a demokrácia korlátozása, ennek következményeként a nem együttműködő politikai pártok, szakszervezetek és sajtótermékek megszüntetése
– szociáldarwinizmus (Az emberi társadalomban is a legalkalmasabb csoportok, fajták, változatok tudnak fennmaradni, életben maradni, szelektálódni.)
– rasszizmus: az emberi rasszok közötti különbségek hangsúlyozása
– eugenika (a szociáldarwinizmusban megfogalmazott fajfejlődés „elősegítése”, az akadályozó tényezők „kiiktatása”)
– homofóbia
– a vallásszabadság korlátozása

Ugyehogy?

Amit itt föntebb megmutattam, kies hazánk eszenciája is egyben, és bár ezt is régen tudtam, most azért horgadott föl bennem újólag, mert Orbán Viktor Kerényi elv-, és harcostársának temetésén krokodilkönnyeket hullatva megint csak előadott egy fajelméletes pörformanszt:

“Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol. Olyan nyelven beszélsz, olyan rugóra jár az agyad, olyan észjárás igazságai és törvényei szerint rendezed be az életed immár ezer éve ugyanazon a helyen, amely csak ránk jellemző. A magyar kivételes, de mivel ritka egyede az emberi fajnak, hát szükségszerűen veszélyeztetett is. Ezért ha magyarnak születtél, kötelességeid vannak. Több kötelességed, mint a sok tíz- és százmilliós nemzetek fiainak szokott lenni. Nem mindenki ismeri, nem mindenki érti, és nem mindenki vállalja a felelősséget, a felelősségnek ezt a sajátosan magyar válfaját.”

Ugyehogy.

Ami viszont itt az egyértelműségek mellett aggaszt engemet, hogy ez az ember nem igazán tudja, miket beszél. Vagy túlságosan is igen, viszont akkor a baj sokkal nagyobb, mint gondoltuk volna.

Hungarotorna

Kovács tanár úr akkorát fújt a fütyülőjébe, mint még soha. A lányok haja az égnek meredt tőle, a sminkjük lepergett és berepedt a műkörmük. A fiúkról meg jobb nem is beszélni, ezeknek összekeveredtek a csámpás lábaik, a kis Tomikának pedig a homlokára csúszott a szemüvege, sőt, a választék is elborzolódott a hajában.

– Sorakozó, nyamvadt bagázs! – ezt ordította Kovács tanár úr, aki alig is látszott ki a földből, de a szemei villogtak a lebarnult bőréből kifelé, a deres hajából tűntek elő, nem csoda, hogy Zsuzsa néni – a másik tornatanár – állva hugyozott érte, és a szertárban éppen emiatt sűrűn rendezték a medicinlabdákat zárt ajtók mögött. Fess ember volt ez a Kovács tanár úr a suhogósában, néha tévesztett egy kicsit a toaletten, amikor makkos cipőt húzott fehér zoknival, de akkor is olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő.

– Gyorsabban, szarháziak! – kiabált a tornatanár, ami váratlan volt tőle, mert nem szokott ő ilyen kiképző őrmester stílusban működni, de máma valahogyan elment az esze.

Ott állt előtte a 3. C. Ez ilyen hagyományos gimnázium volt még, nem vonták össze az óvodával, és traktoristákat sem képeztek benne, mintha kiesett volna az időből, olyan volt. Irodalmi színpaddal, sőt, kémiai laborral meg kis költők társaságával, nem volt benne semmi korszerűen kaszárnyás. Még a Párt helyi prominense sem cipelt ide pöttyös labdákat, sőt, nem terelték ki az egész iskolát a határra migráncsnézőbe sem, egyáltalán az univerzum ezen apró szeglete olyan emberi formát mutatott, mintha nem is ebben az országban lett volna, még nevettek is benne, hallatlan.

Felsorakozott hát a 3. C, már amennyire telt tőlük, ott imbolyogtak Kovács tanár úr előtt, mint a szélfútta nádas, úgy, csak nem olyan rendezetten. Mindenféle kölkek voltak ebben a 3. C-ben, kicsik, nagyok, dagik és soványak, szőkék és barnák, sőt, egy kis vöröske is, a Cili, aki emellett úgy nézett ki, mint egy másnapos egér. Katonai szemmel őrület volt az egész, senkinek nem csattogott a foga, nem volt acélos a tekintete, olyan bölcsésznek nézett ki az összes. Pedig a Pityu például olyan matekos volt, hogy csodájára jártak, az Éva meg biológia versenyt nyert, és mégsem volt jó hazafi egyik sem.

– Na, népek – mondta Kovács tanár úr -, az idei évtől új módon neveljük azt a nyamvadt testeteket, még kettest sem kaphat senki, aki nem tudja rendesen a jobbra át-ot, balra át-ot, nem tud düllesztett mellű vigyázzban állni, miközben látszik a szemein, hogy imádja a hazáját és kész érte halni is a csatamezőn. Ennek megfelelően alaki gyakorlatokat tartunk, túlélő technikákat ismerünk meg, terepen tájékozódunk, menedéket építünk, megtanulunk tisztelegni, és minden olyat, amire egy harcos hazafinak szüksége lehet a mindennapokban. Hadtörténelmet tanulunk, lövünk és hadifoglyokat ejtünk, hogy legyenek. Sőt, közelharc is lesz, hogy baszná meg.

Ezt az utolsó félmondatot elharapva mondta a foga között, mert tornatanár volt ő és nem világháborús őrvezető, de a gyerekek mégis meghallották, felröhögtek, és villogtatták a fogszabályzójukat. A Pityu, a matekos félénken jelentkezett szólásra, és engedélyt kapva kérdezte:

– Kosarazni mikor fogunk? – mert, bár kőkemény kocka volt, ezt a kosárlabdát valami érthetetlen okból szerette, igaz, nem ment neki, de a szerelem öröknek tűnt mégis.

– Felejtsd el. – felelte Kovács tanár úr, és az őrmesteres arca szokatlanul meglágyult, de csak kicsit, hiszen mégis csak ő volt a tornatanár, vagy mi a rosseb. Mert most komoly zavarba került, mi is ő, milyen játékszere a hatalomnak, milyen bábja és rongybabája. És ahogyan hirtelen ez elhatolt a tudatáig, hogy megszűnt tornatanárnak lenni, és valami arctalan gép vált belőle, undorral vegyes téboly ülte meg, hogy már minden mindegy, és immár hangosan, jól hallhatóan is kimondta:

– Hogy baszná meg. – az osztály egy arcként nézett, rá, nem viháncolt, az irodalmi színpad érzékenységével fogták föl, hogy itt dráma van születőben, tragédia, mert az ajtó felől kulcscsörgés hallatszott, ami Zsuzsa néni egyezményes hívó jele volt, hogy Kovács tanár úr iramodjon a szertárba medicinlabdát szortírozni. De nem ő lépett be, hanem egy ismeretlen, sasorrú és vékony ajkú alak, oldalán egy köpcös tizedessel, aki szuronyos puskát és szablyát szorongatott, sőt, lovagló ostort is.

– Jó napot. – ezt harsogta bele a porszagú tornaterembe, majd, amikor csak a csönd felelt neki, nagyot biccentve folytatta – Erről beszéltem. Ha azt mondom, jó napot, maguk visszaordítják, hogy erőt, egészséget, és haptákba állnak, mint a zászlórúd. Horvát úr vagyok a tankerületről, ő itt Markó tizedes, mától ő tartja a testnevelés órákat. Feltétlen engedelmességgel tartoznak neki, rend lesz itt, nem ilyen érzelgős nyavalygás, értve vagyok? – befejezte, a gyerekek néztek nagy szemekkel, a Tomikának visszacsúszott az orrára a szemüvege, csak úgy csattant.

– Velem mi lesz? – kérdezte Kovács tanár úr alig hallhatóan.

– Maga velem jön. – felelte ez a tankerületes.

– Miért? – értetlenkedett a tanár.

– Átnéztük a Facebook profilját, legyen elég ennyi. – ezt mondta, s indult, Kovács tanár úr pedig, mint valami kivert kutya utána. A gyerekek tátott szájjal nézték, ahogyan kioldalog a harminc évig birodalmából, a poros tornateremből. Markó tizedes pedig csattintott, suhintott egyet az ostorával, és elbődült:

– Na, csürhe, viiigyááázzz! – így kezdődött el az új tanév első, mindent átható tornaórája. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Darwin még tartja magát

Kásler miniszter lekapcsolta a villanyt, és most sugároz. Az MMA csudásan giccses, ámde milliárdos épülete feletti örömében mesélte el, hogy “…A reneszánsz azt a nevetséges hazugságot próbálta eladni nekünk, hogy, a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése…” – No, drága pofáim, erre varrjatok gombot! Persze mondott más okost is, de kályhának ez éppen elég, és ne legyünk telhetetlenek.

Amióta miniszter lett ez a bácsi, mindenki csak tátott szájjal figyeli az új és még újabb csodákat, amik kifolynak belőle. Ki úgy, hogy elalél a világban való jártasságán, mert mindenhez ért a maga módján, mások pedig azon kapják magukat, abba a bűnbe esnek, hogy Balog minisztert sírják vissza szinte, mert ugyan ő sem volt piskóta, de, amiket ez a friss hús összedelirál, apám! Szinte híja az ember a szomszédot, gyere Józsi, cseszmeg, ilyet még nem hallottál. És nem is.

Viszont ő felel a fiaink eszéért és lelkéért, ezt el ne feledjük. Sőt, azért is, hogy ne dögöljön meg az ember időnek előtte. S miután a gyógyításban a tízparancsolat útmutatásait tartja kívánatosnak, és azt is megtudtuk plakátokról, ha mindenki permanensen mossa a mancsait, akkor örök életű lesz, azóta nincs mitől félni, hacsak tőle magától nem. Bár, ha Isten velünk, ki ellenünk? – Ugye.

De nem. Már a hét elején eláradt bennem valami savanyú, rossz érzés, amikor kiderült, a mi megváltónk óhajtása, hogy az általános iskolában szűnjön meg a fizika, kémia, biológia oktatása, s helyette valami egyveleget gyömködjenek a kölkek fejébe. Akkor még menteni lehetett a dolgot, hogy ebből még valami jó is kisülhet, az MMA-béli elszólása után viszont már nincs erre mód egy csöpp sem.

Kásler fejében valami egészen zavaros katyvasz lötyög a világról, aminek a mozaikjait összerakva egy középkori, féleszű szerzetes, a falu bolondja, és az aranycsináló alkimista elegye bukik elő, ha nem figyel oda. Hogy hangokat hall, és azok irányítják, az már minisztersége előtt is tudható volt, mert már akkor is ilyeneket mondott: “Az Einstein-féle tömeg-energia ekvivalencia képletet (E=mc²) már megcáfolták.”

Ha így gondolja, legyen, de akkor oda kellene hatnia – ha már -, hogy Paks2-őt állítsa le a kinevezője és haverja, akivel együtt nótáztak két napja egy vén Horthysta szülinapján, mint valami degenerált dalárda. Szóval, ha nem érvényes az emmcénégyzet, akkor nincs mi alapján kiszámolni, hogy abból a kurva uránból mennyi energia szabadul fel a hasadáskor, és az ilyesmi beláthatatlan következményekkel is járhat, amin nem segít a kézmosás és sem a tízparancsolat.

Hacsaknem az ima, mint minden bajok orvoslója. Egyébként Max Planck mondta a Kásler által kétségbe vont einsteini képletről (is): „Merészségében felülmúl mindent, amit eddig ember alkotott. Ez az elmélet olyan gyökeresen alakította fizikai felfogásunkat, mint amilyen mély változást okozott a világegyetemről alkotott nézeteinkben annak felismerése, hogy a Föld nem a világmindenség középpontja.”

Ha és tehát igazán belegondolunk Kásler fejébe, azt látjuk, hogy Planck alapján ő még a geocentrikus világképnél akadt el, Brunot megégetné, és Galileit sem engedné katedrához. Székfoglalójában keresztényi és nemzeti értékekről mesélt, amelyekkel a NER útmutatása nélkül nem találkozhatott, most viszont már, mint látható, igen. Ugyanis – mint szintén tőle tudható – sorsfordító időket élünk, egy új világrend formálódik.

Ebben pedig: „Önök eldönthetik azt, hogy akarnak élni, és lehet élni szépen is, csak meg kell hallgatniuk, hogy lehet szépen élni, fel kell ismerni, hogy mi a szép élet. És ezt otthon, ha nem kapja meg valaki, és még az iskolában sem kapja meg valaki, akkor van nehéz helyzetben, de akkor még mindig támaszkodhat az egyházra.” – Itt tartunk káslerilag, voltaképp egy miniszter irányításával folyik misszionárius munka az országban.

Azt is tőle tudhatjuk, hogy az ősrobbanás spekuláció, s ha ehhez hozzávesszük, hazugság az, hogy a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése, hogy nincs szükség fizikára, kémiára, biológiára, hogy alaptörvényben rögzített a keresztény értékek védelme – ami lám, mit jelent -, akkor egy lépésre vagyunk az államvallássá nyilvánítástól, a kreacionizmus oktatásának bevezetésétől, és Darwin is megy a lecsóba a libsi tanaival.

Valamelyik lökött sorozatban volt hallható, mennyivel könnyebb az élet az iskolában, mióta a teremtéstan is játszik. A rossz tanuló azt mondta, ha valamit nem tud, miért van úgy, csak rávágja, Isten akarta így, és ez ellen nincs apelláta. Egy bírósági tárgyalást pedig Füst Milánnal mutatok: “…– Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam…”

Íme, hölgyeim és uraim, az új középkor foglalata, amelyben nekünk élni adatik. Ejj, a búbánatos, retkes, köpcös életbe, abba. – Mondta az ember, és tehetetlenül széttárta a karjait.

Édes hazánk

Vészesen gyorsul az idő. Ahogyan kinéz az ember az ablakon, röpködnek a percek, az órák, a napok, mindjárt ősz van, és a tél is közelít. A NER, ez a tébolyult, részeg és debilis őrmester felvette ezt a ritmust, és úgy tűnik, mindent el akar végezni, mire leesik az első hó.

Azt írja az újság, hogy felpörögtek a kilakoltatások, a második negyedévben 1355 ilyen cuki kis színes történt a bulvárok címlapjaira kívánkozva, de még ők sem bírják az iramot.

Gondoljunk csak bele, egy negyedév az kilencven nap, osztunk és szorzunk duci vagy szálkás, göcsörtös ujjainkon a hátunk megett, és azt adja ki a művelet, hogy átlagosan naponta tizenöt családot szórtak ki az utcára. De nem kerülhet mindenki bele az újságba, nem mindenki lesz híres, Warhol is cseszheti a bölcsességét, na, ugye.

Meg különben is, az átlag csalfa egy dolog, mert eszerint minden egyes magyarnak, a csecsemőkig bezárólag van négymillió megtakarítása. Így a hajléktalanná vált négytagú családnak van tizenhat misije, csupán titkolják, ott van a hónuk alatt, csak fejre állítva meg kéne őket rázni. De ezek direkt rakatják ki magukat az utca kövére, hogy rossz színben tüntessék fel a rendszert, áskálódnak, hazaáruló libsi bitangok, sorosbérencek, akik megérdemlik a sorsot, amelyet számukra a király kínál.

Viszont ez egyáltalán nem ilyen mókás. Sőt, egyenesen tragikus és gyalázatos, főleg, ha belegondolunk abba, még hányan várnak ilyen életre. Hogy az utcára hajigálódó ipar nem bírja az iramot, abból is kitűnik, az Origo nagy örömökkel számolt be arról, harminc új bírósági végrehajtót nevezett ki a miniszter, akik 27-én letették az esküt.

Ebből is látszik, hogy a hatalom nem szarozik, nem cicózik, nála van a slukker, és nem fél használni. Ám megnyugodhatunk, hiszen az új hóhérok magasan képzettek, és prominens vendégek részvétele mellett fogadtak hűséget, csak utána indultak vadászatra. Így nem hagyja az út szélén az alattvalókat az állam, ez a válasza a bajokra, hogy buldogokat nevez még ki a vérontáshoz.

Viszont, ha belegondolunk, a maga módján a kilakoltatottakkal még kegyes is. Egy metszéssel vágja át a torkukat, egyértelművé téve, hogy megfeledkezett róluk, sőt, eztán üldözni is fogja az utcára került állampolgárait. Ahogy eljön az ősz ugyanis, élesedik a hajléktalanokat vegzáló törvény. Mehet mindenki a levesbe tehát, illetve a fogdára, vagy Sopronkőhidára gusztus szerint, vagy, ahol még nincs teltház.

Mindenesetre, az a pár tíz- vagy százezer ember, aki utcára kerül, már minden reményét elveszti. Megszűnik a bizonytalanság tehát, mint amikor a gyilkos is megnyugszik, ha kimondják a halálos ítéletet. A görög tragédiák tempója ez, vagy Shakespeare-é. De vannak itt másféle alakok is, akik meg Ibsen után kiáltanak a permanens szenvedésükkel. Ártunk és ormányunk ugyan nincs nagyon otthon a drámairodalomban, mégis a lehető legváltozatosabb módon, szakmányban gyártja a színpad számára a tragikus hősöket.

Magyarországon 2017-ben a lakosság harminc százaléka élt olyan háztartásban, ahol a családi jövedelem nem érte el a létminimum szintjét, de létminimum alatt élőnek számított a gyermeket nevelő családokban élők negyvenkét százaléka. – Ezt is az újság írja. – Ez kétmillió ember, hétszázezer gyerek.

Ők kapták meg most a mézesmadzagot, amikor a Novák nevű államtitkár, mint valami jótéteményt, adta elő, hogy ezen a héten kézhez vehetik a családi pótlékot. Nagy ügy, szeptemberen meg nem kapnak, és az újság azt is írja, hogy ez a kétmilliós réteg az, aki most színes ceruzákra költi a pénzt, szeptemberben emiatt meg enni nem tud. Ördögi kör ez és gyalázatos.

Nem tudom, a nyájas olvasó leledzett-e már olyan igazi pénzhiányban, kilátások nélkül, remegve. Az ilyen létállapot megeszi a lelket, beszűkíti a tudatot, és persze, hogy jótevőként néz így arra, aki odalök neki egy zsák krumplit. Az emberhez méltatlan élet emberhez nem méltó tudatokat gyárt, és kész is a szavazóbázis, még csak különösebben hülyíteni sem kell. A hajléktalanná tett százezrek meg lakcím híján nem szavazhatnak. Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom foglalata kifulladásig.

Eddig tán hihettük azt nagy naivan, hogy nincs idő és erő odafigyelésre, hogy a rendszer nem eredendően gonosz, de látható, hogy de, bizony, az, ez egy ördögi terv része. A határon lévők éheztetése is mutatja, hogy ezekben irgalom nincsen, még a szikrája sem, és módszeresen, semmit nem kímélve építik maguknak a birodalmat, egyelőre még passzív eutanáziával, de, ha kell, előkerül a macsete is, efelől ne legyen kétségünk.

Új szakaszba léptünk tehát, a hatalom belakta magát, és a tisztogatás aprómunkáját végzi. Innentől életre-halálra mennek a dolgok, és, csak idő kérdése, hogy mikor vágják át a te torkodat is. – Íme, polgártársak, ezzé lett édes, magyar hazánk, szeressük őt tehát nagyon.

Mit hoz neked a búvár?

Az EMMI boszorkánykonyhájában már megint kotyvasztanak, szülnek valamit, és esetleg fogvájó lesz belőle, ha el nem basszák. Nyakunkon az új tanév, amely reám nézve olyan következményekkel jár, hogy újra várható csivitelő gyerekhordák elvonulása az ablakom alatt, előtt, de hogy ezekkel a kölkekkel és kölkekből mi lesz, azt senki sem tudja. Talán söprögető közmunkás, ha nagyon odafigyelnek.

Van nekünk ez a friss és ropogós Káslerminiszterünk, aki szügyig merült az okkultizmusba, s így nem elég, hogy nem szép, még csak nem is okos, és ezzel a felszereltséggel, de hatalmas lendülettel mégis készülődik tönkrevágni néhány korosztály életét. Akár egy visszafogott lobotómiát is végezhetne rajtuk, az sem lenne lehangolóbb eredményű, mint az iskolája, amit kifundált bele, ám még titkolja.

De milyen szép is lesz az, amikor a központi tanévnyitón fölvázolja az új Nemzeti Alaptanterv főbb vonásait, és kiderül az a kormányzati igyekezet, hogy az az iskolarendszer, amely – tisztesség ne essék szólván – ma is ontja magából a félhülye analfabétákat, ebbéli minőségében még jobban megizmosodjon Másra nincsen is szüksége a nemzetnek: képes legyen megfogni az a gyerek a kapa végit, ezen kívül elég annyi, hogy tudja, hová kell tenni az ikszet.

Mint a küszöbök alatt kiszivárgott, az új Nemzeti Alaptanterv azt tartalmazza majd, és ezt jelenti be a tízparancsolatos, hogy a hetedik-nyolcadik osztályban összevonják a biológiát, kémiát és fizikát természettudományok tantárgy néven. Ötödikben és hatodikban már úgyis természetismeretet tanulnak, meg a szakképzésben is, így csak a hülyeség ívét tennék teljessé mintegy.

Nem lenne ez ördögtől való, ha nem lenne Káslertől eredő. Mivelhogy a kajla világban minden mindennel összefügg, így egy almát, azon kívül, hogy jó-e az íze, meg lehet vizsgálni a szempontból, hogy miért jó, mitől jó, milyen anyagokból áll, miért esik a fejünkre, miért piros a színe, és miért borogatják a gazdák a trágyadombra. Egy almában benne van az egész világ Newtontól Radnótiig. Sőt, még Isten arcát is felfedezhetjük benne, ha jól odafigyelünk.

Csak nem minálunk. Már most látszik, hogy nincs ahhoz elég reneszánsz ember ebben az országban, hogy ilyen csudálatosan ismertesse meg az Univerzum titkait a hitoktatással leszedált, testneveléssel és lövöldözéssel idomított, danászással uniformizált felnövekvő nemzedékkel, főleg olyan iskolákban, ahol párttitkárok ücsörögnek az iskolák élén.

Így, egészen sajnálatos módon nem csak azt nem fogják tudni – pedig tudhatnák akár -, hogy az örök anyag milyen törvények alapján létezik a szűnni nem akaró időben, s lesz belőle ennek megfelelően egyik alkalommal kiskutya, máskor meg gőzmozdony. Hanem egyáltalán semmit sem fognak tudni, még a kétszer kettő józanságát sem, ahogyan az kinéz.

Ilyenkor, amikor rohadtul plasztikus óhajtok lenni, és rájövök arra, hogy közlendőmet más már sokkal jobban előadta egyszer, akkor idézek, mint most is Marquezt. Ő ugyan az alváshiány következményeit mutatta be, de következtetései bízvást megállnak, ha a NER oktatásának kimenetelét vizsgáljuk, íme:

“…De az indián lány megmagyarázta, hogy az álmatlansági kórban nem az a legszörnyűbb, hogy az ember képtelen aludni, hiszen a test nem érez semmilyen fáradtságot, hanem egy ennél még súlyosabb tünet, amely előbb-utóbb kérlelhetetlenül jelentkezik: a feledés. Tudniillik, amikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed…”

Kezdődik hát az új tanév, s ha már elandalított ez a Gabriel Garcia, tovább zuhanok Kosztolányiig, hogy vele mutassam meg, hová jutottunk most épp oktatásilag: “Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból.” – Ez annyira klafa, hogy magam sem mondhattam volna szebben. Kirielejszon.

Meghalni szépen

Egy esős vasárnapon K. József épülettisztasági menedzser és operátor úgy délután tájt arra lett figyelmes, hogy szúr a tüdeje, zihál, alig kap levegőt, ömlik róla az izzadság, össze-vissza ver a szíve és forró a feje. Közkeletűbben ezt úgy mondják, hogy rohadt szarul volt K. József, de annyira, hogy lelkében épp halni készült, és kalapkúrán gondolkozott, hogy ezt a végső, mindent lezáró megoldást azért még elodázza kicsit.

Ekkor kopogott be hozzá J. Erzsébet, magyarán Bözsi egy kis sóért, mint jó szomszédhoz, de elég volt csak ránéznie K. Józsefre, hogy jöttének okát elfeledje, és előbújjon belőle a gondoskodó anyatigris.

– Maga meg hogy néz ki? – ilyen közvetlenül szegezte neki az érdeklődését K. Józsefnek, mert az tényleg ramaty formában volt. Csapzott hajával, beesett, láztól csillogó és karikás szemeivel, a sípoló légzésével látszott, hogy nem tréfadolog ez ember, és J. Erzsébet, magyarán Bözsi épp ezekkel a szavakkal összegezte, amit látott, állította fel a diagnózist, majd zavarta el egy kosszal K. Józsefet az ügyeletre, és ezzel kezdődött el minden.

Az ügyelet úgy nézett ki, mint a szarrá vert 2. Magyar Hadsereg a Donnál. Sóhajtozó, átvérzett kötésű, felkötött karú, mankós és tolószékes népek töltötték meg a várót, a termet megülte a halál édeskés bűze, ezen kívül izzadság, némi szar-, és fokhagymaszag terjengett. Ez utóbbiról nem lehetett megállapítani, kiből-miből árad, de ott lebegett. K. Józsefnek mázlija volt, és talált ülőhelyet egy leharcolt széken, csak arra kellett vigyáznia, hogy szálka ne menjen a seggébe, egyébként minden rendben lévőnek mutatkozott.

Így telt ez idő, de, hogy mennyi, azt nem lehetett tudni, odakint néhányszor elvirágzott a fa és le is hullott a lombja, K. József mindösszesen háromszor esett ájultan a földre vagy a betegség vagy az éhség miatt, de ez mindegy is volt, mert jótét lelkek mindig visszatuszkolták a székre. Sőt, ki is támasztották jobbról egy húgyszagú torzonborzzal, balról pedig egy szétrúzsozott, dagadt nénivel. Úgy néztek ki, mint a szentháromság, később kicsit, mint a Laokoón csoport, amikor K. József már sorra is került.

– Mi a panasza? – ezt kérdezte a doktor, pedig csak rá kellett volna néznie K. Józsefre, akibe tényleg már csak hálni járt a lélek. Betegünk azonban valami elképesztő lelkierőről téve tanúbizonyságot módszeresen előadta a szúrást, a szívét meg az izzadását. Ezt nem is kellett volna, mert kis tócsa gyűlt össze alatta, sőt, miközben beszélt, úgy sípolt, mint egy gumikacsa a játékos, habos fürdővízben.

– Láza van? – érdeklődött kedvesen a doktor, de most sem nézett rá K. Józsefre, csak a papírjaira, és onnan dirigált.

– Nem tudom. – felelt K. József, mert érezte ugyan, de nem tudta, így válasza megfelelt a formállogika követelményeinek, ez azonban az orvost nem hatotta meg egyáltalán.

– Hozott magával lázmérőt? – ezt tudakolta K. Józseftől, akinek beesett szeme ettől elkerekedett, és sípolt egy nagyot a száján át a mellkasa. Viszont a doktor szenvtelenül folytatta.

– A mi utolsó lázmérőnk két hete törött el, egy részeg vasutas izmozott vele, de, gondolom, ez magát nem érdekli. Viszont anélkül, hogy tudnám, mennyi a láza pontosan, mit kezdjek magával? – idáig jutott az elmélkedésben, amikor a folyosóról futkosás hallatszott, sikítozás, szörnyülködés, egy kéz föltépte az ajtót, és kétségbe esve hívták az orvost, aki kirohant az asszisztenssel együtt, csak egy hosszú légvonatot hagytak maguk után.

A felfordulás elnyugodott aztán, de K. József ugyanolyan rosszul volt, mint eddig, kis idő után nem is bírta tovább, és ájultan fordult le a székről. Arra ébredt, hogy az asszisztens csöcsei az arcába lógnak, és pofozgatja őt ez a jótét lélek, így akarta visszaverni belé az életet, ami aztán sikerült. Közös erővel valahogyan visszamászott K. József a székre, és azt látta, hogy az orvos mosakszik, mert csupa festékfröcsek a keze, az arca, meg mindene.

– Valami hülye megint idefestette a bejárathoz a kisvonatozó Orbánt, tudja, le kellett mázolni, hogyha például maga megy kifelé, el ne vonja a figyelmét a gyógyulástól. Hol is tartottunk? Ja, a lázánál. – megfogta K. József homlokát, de felszisszenve elrántotta.

– Maga éget, nem kell az a hőmérő. Szerintem tüdőgyulladása van, de a bizonyossághoz kellene egy mellkasi röntgen. – Nézegette a papírjait, hümmögött, és írt, majd K. József kezébe nyomta a cetlit.

– Három hét múlva, reggel nyolcra várom, viszontlátásra, de addig csillapítani kellene azt a lázat valahogyan. Gyógyszerünk nincs, legjobb lesz, ha itt, a patakban megmerítkezik egy kicsit. Viszlát, és vigyázzon magára.

Ezzel kipenderítette K. Józsefet, és el is bődült, hogy kéri a következőt. A betegnek erősen pisálnia kellett már, ezért betámolygott a WC-be, s ahogy könnyített magán, úgy rogyott össze, aközben méltatlanul, már lehunyta a szemeit és ott feküdt a földön, de még mindig bugyogott belőle a nafta.

J. Erzsébet, magyarán Bözsi talált rá három nap múlva, mert megint elfelejtett sót venni. Kölcsönkérni indult hát, de K. Józsefet nem találta sehol, és a lakás is ugyanúgy nézett ki, mint amikor elzavarta az ügyeletre. Ezért J. Erzsébet, magyarán Bözsi elindult felkutatni őt feledve megint a sót, és meg is találta ott, az ügyelet WC-jében, ahogy nem lázas volt már, hanem egészen hideg, és meg is szépült. Nézegette volna, ha nem lett volna húgyszaga, így azonban már semmire sem mehetett vele, ilyen holtan. Hívni akart valakit, hogy akkor most mi legyen, de mindenki festékes vödrökkel és korongecsetekkel rohangált, az összes orvos és ápoló, mert az az alak már megint ott vonatozott a falon, zavarva a betegeket a gyógyulásban.

Pelenkán át a világ

Orbán Ráhel eldobott szaros pelenkája akkora hullámokat kavart, mintha nem egy horvát országút tövébe, a kiégett fűre esett volna, hanem a faluszéli budi fedetlen derítőjébe, és most a fölcsapott massza mindent betakar, aztán folyik, csöpög lefelé a népek csodálkozó orcáján. Volt itt már minden, olyan is, hogy nem is úgy volt, meg az ellentettje, a migráncsok szarának szedegetése, mintha Ráhel valami Irgalmas Szent Zsófia volna. Holott az egyértelmű, ilyen veszély nem fenyegeti őtet egyáltalán.

Az érzelmek és indulatok ilyen túláradása mutatja, hogy kies hazánkban pattanásig feszültek az idegek, és talán nem sok kell, hogy el is pattanjanak. Ám ez nem igazán fog bekövetkezni, mert a közvélemény túlnyomó része ilyen szaros pelenkák miatt hörög ugyan, de az életbe lépett bevándorlási különadó miatt, aminek következtében már most lehúzta a rolót pár civil szervezet, meg egyáltalán nem. Pedig ez a fekáliás történet is messzebb mutat, mint hihettük volna, és ez akkor derült ki, amikor Bayer et. is beszállt a budiba.

Az ötös számú tagkönyv bőséges teret szentelt a szarnak, megállapítva, hogy a sajtó nyilvános kivégzést rendezett a védtelen anya kárára. Itt mindenki, még a Janus arcú TGM is az anyasággal, annak szentségével van elfoglalva, s jogosan, elfeledve azt, hogy ez a Ráhel már régóta nem anya és feleség a történetben, hanem az elnyomás, kivagyiság és minden elszenvedett megaláztatások szimbóluma az apja – és saját – ténykedése miatt. A megvetés tehát nem az anyának szól, hanem a gonosznak.

De ha már az anyaság miszticizálásánál tartunk, arra varrjon gombot nekem valaki, és magyarázza el, hogy amikor Dobrev Klárát ugyane minőségében sokkal aljasabbul támadták, és azzal is foglalkozott a sajtó (képem is van róla, rendelésre prezentálom), mért kussolt mindenki, mint akárha a szar a fűben. Ugyanis ilyen föliratok jelentek meg a romlott Budapest utcáin: “Bukott Gyurcsány kurvája kiszarta a fattyút” – ilyen keresztényi jóságok, viszont nem is erről akarok beszélni igazán, csak elragadott a közlés ellenállhatatlan kényszere.

Az ötös számú tagkönyv ugyanis – tőle megszokottan – új szintre emelte a szarozást, a fény felé tartotta a teli pelenkát, és megtalálta benne a tutit. Aki, illetve akik a szentté avatni óhajtott nagyasszonyt szarozás közben lefényképezték, az ő megközelítésében “nyilas-ávós házmester párocska”, amely jellemzéssel a lovagkeresztes szövegszerkesztő több legyet is óhajtott agyoncsapni egyszerre lehengerlő módon. A feljelentgetés aljasságára utalt, mintha a szaros pelenka ügye akkora súllyal bírna, mint amikor keresztény középosztálybéli cimborái zsidókat dobtak oda a magyar náciknak fölfalásra.

Sajátos egy árukapcsolás ez, de az asszociáció lehetőségei végtelenek, mint tudjuk. Másrészt viszont, s ez az érdekesebb, ezzel a kötőjeles megoldással egyszerre le is kommunistázta őket, hogy azért csereszabatos legyen a NER eszmeiségével. És még csak ez sem ingerelt volna irkálásra, ha éppen nem most ünnepelné kilencvenedik születésnapját mindannyiunk közkedvelt hóbaglya, azaz Boros Péter, a drága, aki méltatlanul hosszú életének eszenciáját abban adta meg ez ünnepi alkalommal, hogy ő akkor is horthysta volt, amikor kommunista, és ez már döfi.

Nem kevesebbet állított ezzel, mint, hogy szaralak, de ez úgyis tudható volt róla, másképpen nem készített volna vele interjút a magyaridők. Az érdekes ebben csak annyi, drága Hóbaglyunk éppen a saját szájával adja elő, hogy ő a nyilas-ávós mókus, mint ahogyan a fideszbagázs éltesebb tagjai általában. Lájtosabb formában pedig maga a fővezér, de ezzel sem mondtam semmi szenzációsat, csak azt élvezem, ahogyan önként és dalolva lődözik ezek tökön magukat. Ez gonosz dolog a részemről, de feloldozom magam Semjén helyett.

Ez pedig, ez a gyönyörökkel terhes igazságom akkor ért a csúcsra, amikor a másik csodában, a porstisrácokban bizonyos Máté T. nevezetű bárcás adta tanúbizonyságát annak, hogy nemcsak aljas, hanem ostoba is de rohadtul, amikor így sóhajtozik:“…Csuhások! Térdre, imához! Remélem, a Kereszténydemokraták tapsolnak. Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!” Ezt Vadai Ágnes DK-s valaminek sikerült elmondania. Mit lehet erre reagálni? Én nem találok ilyesmire szavakat. Azt gondolom, erre nincsenek…”

Így sóhajtozik ez a Mátékurva, mert még az iróniát sem érzékeli. Igaz, ehhöz összetettebb agyi folyamatok szükségesek, s ha az Isten ilyet nem adott, akkor nincsen mit tenni. De kiegészíti őt az olvasója komment formájában, így: “…A vezényszó akkor elhangzott, emlékszem én is. De! Helyezzük a kiszólást a korba! Az akkori komenista ateista agymosott, KISZ-képzős fiatalok milyen ismeretekkel rendelkeztek és ugyan kitől kaphattak felvilágosítást és vallási ismereteket?…” – értetlenkedik a prostik okosa.

Én pedig hátradőlök, és megvakarom a fülem tövét. Köszönjük, Emese, vagy még kárörvendőbben, mint a diadalittas ügyész, nincs több kérdésem. A rend helyreállott.

A lelkünkkel hálni

Egyszer csak megjelent Szilvásváradon a koronás, fából faragott Orbán, mint vásárfia. Kép formátumban már találkoztunk vele, fröccsöntve is, bohócsipkában úgyszintén, ilyennel és így még nem. Ezért hát meg is szólalt a bennem lakozó dagadt, szemüveges óvodás, és elnyújtott birkahangon azt mondta: anya, már csak ez hiányzott.

Mindeközben pedig zajlik a kultúrharc egészen alpári módon, és úgy tűnik, a birodalom kiépítésének az a szakasza érkezett el, amikor kánonba foglalják a csökött agyú alattvalók számára, mit kívánatos látniuk, hallgatniuk, olvasniuk, ha szükséges ilyesmi a munka alapú társadalomban egyáltalán. Bár a munkadalok oldják a szalag melletti összeszerelés monotóniáját már a barlangrajzok kora óta, az ilyesmi tehát hasznos lehet csakis.

Vannak ebben a tébolydában nemkívánatos személyek. De most ne olyanokra tessenek gondolni, akik kiállnak az utca kövére, és egy lángoló karácsonyfával az égre írják a szívük óhajtását, hogy Orbán takaroggy. Vagy nem is pörformanszoznak részegen, mint a bukott pénztáros, és firkálnak hülyeségeket hirdető oszlopokra, hogy Orbán egy geci. Extrém sportokat kevesen űznek, mert a lábak törékenyek.

De és például itt van nekünk a végeken egy Jordánunk, akinél jámborabb embert nem nagyon cipelt a hátán a Föld nevű bolygó, ám mégis szálka ő a narancsbagázs szemében olyannyira, hogy már nem is bigázhat. Ilyen római harci szekéren szokott ő Claudius császárnak öltözve integetni a Savaria Karnevál népének már az idők kezdete óta, most már annak is büdös. Vagy rosszul áll a szeme neki.

A mi dadogós polgármesterünknek ugyan annyi esze nincs, de még az is lehet, hogy Claudius császár, aki ezt a szarhalmot megalapította, amit máma Szombathelynek hívnak, nem fér bele a keresztényi irányba. Orbán még ki sem mondta igazán, de itt, minálunk már az utcaköveket is Szent Márton szarta, a fideszhülyék szeme ájtatosan fönnakadt, és csak vetik a keresztet, meg fújja a seggük a böjti szeleket.

Ilyen tömjénszagú városban persze, hogy nem fér meg például Alföldy, akit ez a Jordán mindig rendezni hív, az irány ellenére. Hogy ebből olyan előadások születnek, mint az elmúlt évadban a Salemi boszorkányok, amitől mindenki állva hugyozott, és minden bizonnyal megkapja az év legjobb előadása díjat a kritikusoktól, az az orbánharcosokat nem igazán zavarja. Sőt.

Azoknak az ilyesmi túl nehéz, mint volt szerencséjük kifejteni, ezért egy dupladoktoros tanácsnok asszony a színházban folyó munka szakmaiságát óhajtotta ellenőrizni és felügyelni. Ebből is látszik, hogy nem a magyaridők hülyült meg teljesen, csak ez a szar vállalta a feladatot, hogy rendszerbe foglalja a delíriumot, így a szórványos és helyi érdekű taplóság rendszerszintűvé emelkedhetik.

Olyannyira, hogy szinte nem is lehet belőle kimaradni, mert igyekszik vagy stigmatizálni a szereplőket, vagy a keblére ölelni és jutalmazni kéretlenül is olykor. Így járt ezen a hét végén Tóth Vera, akit maguk közé valónak ábrázolt a magyaridők, ő viszont ezt kikérte magának, s nem azért, mert ellenoldali lenne, hanem, mert sehová nem akar tartozni.

Dicséretes ez a durca és önállóság, viszont, ha most emiatt valami különös ok következtében sorra mondják le a fellépéseit, és majd készül éhen halni, vagy csomagol a kilakoltatás miatt, akkor is tökös lány lesz-e, ez a kérdés. Mert előbb-utóbb mindenki leborul. Aki meg nem, az úgy jár, mint Jordán, hogy elveszik a bigáját is. Mert a totális eluralásban nem elégszenek meg a combunkkal meg a májunkkal, a lelkünket is akarják.

Itt tartunk most, és nem épp sehol.

Kampec dolores LXXXI. – Dömper

Ott ücsörgött hát Béla a kocsma udvarán barátságosan lapogatva a plüssmedve hátát, olyan titkokat tudva meg tőle, mint még soha senki, és örök barátságot kötve persze, amitől viszont a rigók, a macska és a patkányok is fölhúzták az orrukat. Bár ez a madaraknak nehézkes volt, de megoldották mégis, látszódjon, nehezen veszik, hogy a cimborájuk odahagyta őket egy mahomet szőrmókért, hogy azt ölelgeti, sutyorog vele, megminden. Mert sem a rigók, sem a macska, de a patkányok sem tudták, ezek a csatornalakók is csak sejtették, mert okosak voltak nagyon, hogy Bélát foglyul ejtette az idő, nem ereszti, és dobálja ide meg oda, akárha száraz falevelet az orkán, s valljuk meg, olyan is volt. Eres, meg sárga és piros, valamint eléggé aszott is, mert nem volt már mai gyerek egyáltalán, ahogyan azt már tudhatjuk.

Ilyen anzikszot rajzolt az élet ide, az udvarra, és az Isten, aki most perszehogy elődugta a mocskos pofáját, de nem a templom tornyából, á, egyáltalán, hanem egy cafatos felhő mögül, és felsóhajtott, hogy de szép, aztán elindult az íróasztalához, hogy hozza a gépet megörökíteni ezt a csodát, hogy máshol is alkothasson ilyet, mert nem volt képzelőereje neki egy csöpp sem, magunk közt szólván. Úgy vélte ezért, hogy majd Nyújorkban is, vagy Csikágóban, a füstölgő utcákon egy nagy néger kezébe is rak egy még nagyobb medvét, részegen persze, s ettől ez a nagydarab néger majd dicséri őtet, így hitte. Ebből is látszott, hogy ez az Isten nemhogy tehetségtelen, hanem még hülye is, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a bádogbános azt képzelte, mert ő nem találkozott vele soha, a Béla viszont többször is, sőt, pertu, meg cimboraság.

Ezért mondhatta neki most is meghitt barátsággal, hogy na, húzzál már a francba, és az Isten még csak meg sem sértődött, mert hány ilyet, sőt, sokkal durvábbat kapott a világ összes nyelvén minden percében a végtelen életének. És ebből sem jött rá, hogy őt voltaképp nem szeretik, nem is félik, de ez sem érdekelte, mert mondom, egy kicsit debil volt. Amikor Béla elhajtotta őt illetlenül, el is oldalgott, amit onnan lehetett tudni, hogy a háromszögletű szeme a felhők közül eltűnt, és egy kószát dörrent az ég, de csak egy kicsit, tényleg csak egy csöppet. Béla azt hitte tehát, és ezt közölte is a medvével, hogy teljes a szabadság, ám, ha nem lett volna részeg, tudta volna, rájött volna, hogy az Istent ugyan elzavarhatja, de az idő fölött nem rendelkezhetik, és ez a mókamester azt tesz vele, amit csak akar, és amikor csak óhajtja.

Most azt vágyta éppen, hogy Béla gyerek legyen újra, és ez ellen nem lehetett mit tenni senkinek sem, csak az ihletet kereste hozzá ez a kegyetlen idő, a könyörtelen gyilkos és teremtő erő. És meg is találta, ahogyan a kocsmába lépett egy olajos hajú traktorista, jobbján a kísérő seregével, az utóddal, három éves kölkével, akit máris dresszírozott az életre és a folytatásra. Mert ez a gyerek a foltos gatyájában, a lenszőke és pókhálószerű hajával, a beesett szemeivel és kajla füleivel egy műanyag dömperen toszogatta be magát az ivóba olyan surranásokat kiadva, olyan műanyag morgásokat és sikolyokat, hogy Béla szíve beleremegett a medve karjai között, egy tölcséren keresztül pedig lefolyt, mint a szappanos víz, a mélységes múltba, és ott állt kantáros rövidnadrágban máris az anyja udvarában az égig érő kaktusz alatt négy évesen és vágyaktól gyötörve.

Dömpert akart a kölök Béla, arra epekedett szíve minden fellelhető akarásával és összes szerelmével. Látta magát, ahogy a kaktusz alatt tekeri azt a dömpert, homokot szállít a platóján, elkerül a lugasok alatt, eljut a meggyfa tövibe, és az apja lába elé borítja azt a nyüves homokot és teker új fordulóra. Béla haja lobogott a képzeletében a dömper kormányánál ülve, füstölgött a szájában a Románc, akárha a hátranyalt fejű apja, de azért a kormány mellett minden eshetőségre ott volt az Inota szelet, sőt, a Korfu is csatos bambival elegyest. Így múltak el az évszakok a kölök Béla mellett pörögve, de ő csak haladt a dömperrel, akárha a szerelmes Hugh Grant a hülye filmjében, röpködtek a levelek a szélben és szitált az eső. Ilyen nyálas film lett a Bélából, amikor megszólalt az anyja hangja, hogy vacsora, és az álomban álló kölök Béla fölocsúdott, fölnézett az égig érő kaktuszra, és úgy érezte sírni volna jó, aztán persze bömbölt is, mert mit tehetett volna mást.

Hüppögött és visított a dömperért, de soha nem kapta meg, csak egy fölfújható zsiráfot, amelynek a foltjai is azt vigyorogták rá, dömper, dömper. És az idő ott hagyta benne a hiányt, amit észre se vett, és ezért nem tudta azt sem, miért olyan kedves neki, amikor a pelenkás, ámde büszke népség körülötte nagy arccal surrog a műanyag motorokkal, autókkal és pláne dömperekkel, és úgy lökik és tekerik magukat a világban, mint majd később a béjemvéjükkel, olyan arccal és üres szívvel szenvtelenül, mert soha nem is akartak homokot borítani az apjuk lába elé, csak l’art pour l’art dömpereztek, jobb híján, mintegy. Ebből is kitetszik, hogy az élet egyáltalán nem igazságos, sőt, baromira szemét. Ilyen ráismerésekkel tért vissza a világ kebelébe Béla azzal a balesettel, hogy az anyjának indított hiszti most a jelenben a medvének szólt, neki kesergett vénségére, hogy a traktorista kölke megvetően mérte végig, majd pöckösen elgurult a templom felé, hogy ő se találkozhasson soha Istennel, mert az csak a kiválasztottaknak dukál, mint amilyen Béla is. Csak ezt senki se tudja.