Kategória: Egyéb

Buddha és a lányok

Nem tudom, mennyire közkeletű az anekdota a magasztosról, mindenesetre előadom, hogy ennek fényében szemléljük aztán, amit majd bemutatok kies hazánkról. Nos, Gautama Sziddhartha herceg, amikor még aranyifjú volt, Ferrarival csapatta hóna alatt a Gucci táskával, nem sokat gondolkodott a világ dolgai felől, hanem élte a részeges bölcsészek sorosista életét. Amikor pediglen egy éhezésből és gondolgondolból kifolyólag még nem világosodott meg teljesen, csak a bölcsesség előszobájában volt (bódhiszattva), és a haverjai kurvázni hívták, mi több, elébe hozták a világ leggyönyörűbb teremtését, csak lemondóan legyintett.

Kijelentette – a haverjai legnagyobb ámulatára –, hogy még ha olyan szépséges is a lány, hogy megfordulnak tőle a csillagok és összeomlanak az aranypaloták, akkor sem kell neki, mert ugyanis a cifraság alatt ő is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, mint akármely göthes, leprás, fogatlan koldus. Ezzel két dologra utalt az akkor még nem magasztos, de már majdnem, hogy minden ótvaros teremtés egyforma, legyen akármilyen a bőre színe, és legyen bármennyi pénz az alatt, másrészről, hogy a csillogás, a forma mit sem ér, mert a lényeg másutt van. Ezen ismeretek birtokában nézzük akkor, amit kies hazánk elitjéről most előadok.

Nem, mintha ez változtatna a dolgok menetén, hanem, mert netán megvilágosodunk magunk is, és társadalomfilozófiailag eljutunk a bódhiszattvaság reményteli és kívánatos állapotába, ha már Buddhák nem lehetünk, pedig milyen jó is volna az. Azt föstöm le most, hogy a NER-ben fogságban tartott Magyarország, illetve a tévedéseket kerülendő, annak úgynevezett elitje miért nyakig húggyal és szarral telített cukibaba, sajnálatosan azonban ezt mindenki tudja róla, kivéve önmagát. Megszólalt ugyanis a nagyvilág felé újólag a két főokosunk, úgymint Kovács nemzetközi levelező és Varga igazságügyis dekázóbajnok. Mindenkinek a kurvannya, elnézés meg tisztelet.

Ez volt mondandójuk lényege. Kovács az Európai Bizottság alelnökét, bizonyos Vera Jourovát oktatta ki, hogy ne pofázzon bele a nagyok dolgába, Varga pedig odáig ment, hogy a koronavírus-válság idején az Európai Parlament nem a megoldás, hanem a probléma része volt. Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, szoktunk utalni a butaság ilyen bátorsággal történő megnyilvánulására, amit ezek permanensen előadnak. Látókörünk most annyival gazdagszik, jó, ha azt is tudjuk, azok, akiknek ezek az okádások szólnak, pontosan tudják, ki ezek, hogy tele vannak húggyal és szarral, hiába illegetik magukat, mint valami hibátlan primadonna.

De ez nem ütötte volna át az ingerenciámat, ezt hallani reggeltől estig, hogy nincs az a magasztaló jelző, amivel őket illetni lehetne, a becsület, tisztesség, erkölcsi jóság és vallásos buzgalom olyan bajnokai ők, amire hovatovább szavak sincsenek. Ki nem szarja le, legyinthetünk lemondóan, s legyintünk is, tegnap azonban szintet lépés történt a tökéletességben. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) készített egy előrejelzést, milyen folyamatok várhatók a gazdaságban a járvány következtében, és mostantól nekik is az annyuk valaga. Összevissza beszélnek mindent, jelentette ki Gion Gábor pénzügyekért felelős államtitkár.

Dobálózott mindenféle számokkal és százalékokkal, majd odavetette, hogy miért hülye az OECD. A magyar gazdaság erős fundamentumokkal rendelkezik – szögezte le Gion Gábor, megemlítve a stabil költségvetési politikát és a csökkenő államadósság-pályát, valamint a kedvező munkaerőpiaci mutatókat. Most tessenek körülnézni, összevetni a valóságot államtitkár elvtárs állításaival, és legott beláthatjuk, itt nem szimpla hazugságról van szó, hanem a tökéletesség szobrának farigcsálásáról, amin semmiféle apró csorbulat nem található. Aki ilyet állít, kozmopolita sorosbűnöző. Holott csak hozzá tesszük Sziddhartha herceg meglátásait szépségről, vizeletről meg ürülékről. És helyben is vagyunk.

Aranyozott lószerszám

Vágtat az infláció, döglődik a forint, csúcson a munkanélküliség, vonaglik a gazdaság. Az MNB-nek más dolga sincs, mint hatszázhatvanhét millió forintokból négy méteres medvéket meg ezüst pénzfelhőből kiugró kilenc arany oroszlánt rendelni szoborilag, ami nívójában az, miszerint abból a piros bőrkötéses könyvből kérnék egy métert, a zöldből meg hetven centit. Ihletésében pedig, hogy megszorult a cimbora, nosza, kínáljuk meg egy megrendeléssel, kikötve, hogy a közbeszerzést csak ő nyerheti, mert ilyen szépet csak ő tud gyártani egyedül a világon.

És mindez abban a hangzavarban, ami körülölel minket, úgy elveszik, mit a lówelness, Rogán valahai pulzáló lakása vagy Lázár pár éves kölkének lakásvásárlása, meg a többi. Hogy Matolcsy miért viselkedik Mediciként, arról leginkább a bíróság előtt kellene számot adnia, mivelhogy a pöttyös seggű nem a sajátját, hanem Terka néni vérrel keresett pénzét osztogatja, amit közpénznek neveznek. Ez a fogalom azonban a NER-ből hovatovább kiveszik, jelentés nélküli hangalakká válik, ahogyan a köztársaság vedlik át király nélküli királysággá a szolgahadakkal.

Úgy is viselkednek. Bayer tagkönyv például azt mondta Nagy Blankáról – mint emlékezhetünk –, hogy ő egy „kretén, barom állat, nyomorult, ócska kis proli”. Ez pedig a bíróság szerint rendben van, és most nem is szegény Blankát siratni vagyok itt, hanem levonni a következtetéseket ebből az egészből. Bayer tagkönyv – és elvtársai – így tekintenek a magyar jómunkásemberre, ócska kis proliként, barom állatként, amiben benne van annak a lenézése, aki akár egy kilométer piros bőrkötésű könyvet is vehetne, és Bayer tagkönyv, csakúgy, mint Matolcsy, Terka néni pénzéből öklendezik.

Terka néni pénzéből lehet venni aranyozott lószerszámot, ő pedig van annyira hülye, hogy egy zsák krumpliért rájuk is szavaz, ez ellen nincs mit tenni, a világ csurig van ostoba Terka nénikkel. Ők a fundamentuma Matolcsynak és Bayernek. A tagkönyv okádásából azonban más is fakad, ez pedig a hangnem, ami ezek szerint komilfó. Lehet a proletárt annyapicsázni, ami habitus a radikálisabb Orbán-orgánumoké, mint amilyen a prostisrácok is. Nem véletlen jutott az eszembe épp ez a képződmény, mert ugyanis kezdenek kivirulni, mint a bazsarózsa.

Ezek nincsenek benne a KESMA-ban, amely több száz médiumot foglal magában, s mint ilyen, rosszul teljesít. A példányszám, nézettség, hallgatottság zuhan, a közönség nem vevő a szalonbuzizásra és komcsizásra, s mindez elgondolkoztatta a Fidesz kommunikációs moguljait, akik arra jutottak, az ordenáré hangot kell erősíteni. Pénz, paripa, fegyver dögivel, mint Matolcsynak is aranyozott szarokra, és most a Hír Tv-től ment erősítés a prostikhoz, ahol indulhat az ereszd el a hajam. A KESMA orgánumai a konszolidált központi bizottsági lapok, a prostisrácok már Völkischer Beobachter.

Ez a támogatandó új irány, az ő hangjuk Bayer „kretén, barom állat, nyomorult, ócska kis proli” hangja, amire a bíróság is rábólintott. Nem újság ez, csak kristályosabban látszik nem is az, hová tartunk, hanem, hogy hová jutottunk. Mindeközben a nem is kormánygépek annyit szállították a kedves vezetőt a világ fellelhető összes diktátorához cimbizni, hogy elfogyott az üzemeltetésére ütemezett sok milliárd, így újabb sokat kell rá előirányozni, és ehhez képest a százmilliós ezüstfelhőből laffogó arany oroszlánok ára maga a szolid tízóraipénz, a tyúkláb ára vagy farháté.

Így ránézvést újra, az vonható le tanulságul, ahogyan egyre pofátlanabbak, a hangjuk úgy lesz mind agresszívebb, az egész kezd hasonlítani Néró működésére. A bortól megrészegült, ólomtól elhülyült tombolásra, aminek a végén lángba borítjuk Rómát. Nem vagyok egy Ésaiás, mégis tisztán látom ugyanazt itt, mint ő a maga idejében. S ez, hogy felidézzük, Isten tiszteletének megsértése a bálványkultusz, az erkölcstelen élet, a formális vallásosság, a szociális igazságtalanságok. S mivelhogy nem vagyok ő, nem profétálom, mert nem is hiszem az isteni ítéletet, hanem csak a sajátomat. De az rosszabb.

Mammográfia

Tök mindegy, mikor fedezik fel az organizmusban a rákos burjánzást. Ezt jelentette ki a valahai onkológus Kásler sámán, aki Orbán népének egészségéért felel, és mindezek után van képe azt állítani, azért nem csípik a búráját, mert magyar és hívő. Ebben a két momentumban, hogy úgy ne mondjuk, aktusban benne van az egész, nagy, kerek nervilág, s még hét nap. Ilyen gondolatok Kásler sámánban vagy a wc-n elmélkedve, vagy kormányülésen születhetnek.

Mindkét helyszín arra készteti az embert, azt tegye, ahogyan Kásler sámán kezdte félresikerült miniszterologiai pályáját, mikor is kiáltványt tett közzé, és plakátokat állíttatott, miszerint az orvosok mossanak sokat kezet, és akkor nem döglünk meg. Dehogynem, hogyha mindeközben fölzabál minket a rák, de Kásler sámán csak legyint, mondván, jóvanazúgy. Eltelten másra gondolni nem is lehet, ha tele van az ember gyomra, megszállja őtet a sztoá.

Ez a jól lakottság nem csak azért játszik most szerepet, mert az ember miniszterügynök elvtárs alkatára gondol, hanem, mert az is kiderült, hogy míg eddig évi huszonöt millióért szállított a Gundel finomságokat a kormányülésekre, most már harmincért teszi ugyanezt. Ez nem tétel, hanem ennek szimbólum-értéke van, miszerint ezek kaviárt meg lazacot zabálva döntenek arról, hogyan sanyargassák szeretett népüket. Ez már-már népmesei elem, és mindent elmond a romlottságukról.

Régi mániám Schopenhauerrel példálózni, akiben volt annyi erkölcsi érzék, hogy legalább kijelentse, nem illendő ürücombot zabálva az emberi szenvedésről elmélkedni, hogy Sziddhartha hercegről ne is beszéljek. Ő, még mielőtt Buddhává vált volna, már rájött a vágyak, azok kielégítése, újra fakadása és így tovább miatt keletkező permanens boldogtalanság megoldására, ami a lemondás, de voltaképp az ő Jézusuk is erről mesélt néhány tiszta pillanatában.

És itt érkezünk el ahhoz, hogy újólag föltegyük a kérdést, miszerint azért nem komáljuk-e vajon Kásler sámánt, mert hisz, vagy pediglen azért, mert szaralak. Ez utóbbi, és a minősítése nem légből kapott, hanem miniszteriális cselekedetei meg mondatai indokolják, és azért sem pikkelünk rá, mint ő feltételezi, mert magyar. Mi is azok volnánk, s hogy magunkat is utáljuk sokszor, nem azért van, mert magyarok volnánk, hanem, mert posteriori vagyunk, és erre jutottunk.

Míg viszont Kásler sámán a priori, tehát mindenféle biztos tudás nélkül csupáncsak érzi a feléje áradó gyűlöletet, s nem gondolkozik el, vagy képtelen elgondolkozni annak igazi okán. Ez az állapot jellemző a NER nagyjaira, akik azt hiszik, mind az összes világ azért tartja köpedelemnek őket, mert magyarok és hisznek. Leveleznek, bocsánatkérést követelnek a terített asztalú kormányülésükön, két pofára tömve magukat habrolóval gázolnak bele az emberekbe, s nem értik, mi a baj.

Vagy csak nem akarják. S bár a két eredő közt a különbség nagy – az egyik ostobaság, a másik gonoszság –, a végeredmény egy és ugyanaz. Ha nagyon akarnám, megvilágíthatnám ezt a a következmény-, és szándéketika felől is, de eszembe ötlik Németh Szilárd sudár alakja, midőn a kondérban kavargatja a velőspacalt, és lemondóan legyintek inkább. Ő is a duci, zsíros ujjaival vetné a keresztet, miközben magyar volna, és ki is merülnének létének okai, indokai és összes jellemzői.

És ezen a ponton jutunk el megint Máraihoz, aki meghatározta azt a fajtát, amit Kásler is magára nézve mérvadónak, egyetlen feltételnek, értéknek és gyalázatnak szabott, hogy ő keresztény és magyar: “Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar vagy úriember.”

Felteszem, a nyájas olvasó oda és vissza ismeri már ezt a passzust meg a folytatását is, úgyhogy annak ismételt közzé tételétől el is tekintek. A telhetetlen olvasó azonban az írás végén megoldást, jövőbe vivő biztos utat, hogy ne mondjuk, mintegy katarzist követelne, sajnálattal közlöm azonban, hogy ilyen nincsen. Kies hazának jelenlegi halmazállapotában ugyanis Arany Jani úri lócsiszárhoz való viszonya az egyetlen mérvadó gesztus, mármint, hogy félre álltam, letöröltem. Mindenkinek önmagának kell a saját papja lenni ugyanis.

Cien años de soledad

Eléggé lehangoló, látni és hallani, hogy miniszterügynök elvtárs nem olvas, csak beszél. Egyre többet, s pláne még miket. Ha most kellene a beszédeiből összeállítani egy kötetet, ilyen harcászati kézikönyv kerekedne belőle zupás őrmesterek számára, az ő szókincsükkel, nívójukon és habitusukkal. Mint tegnap is, amikor turulszobrot avatott a trianoni ünnepkör utójátékaként, mint nemzeti politika. Nem idézném, csak szavakat belőle, az is épp elég megismerhetni azt a végtelent, ami benne leledzik: csapás, támadás, csatatér, golyó, kardvas, vérveszteség, katonák, döntő ütközet, vérveszteség, győzelem.

Mindez keresztény maszlaggal leöntve, amitől olyan lett az egész, mint amikor Svejk ministrált a tábori misén a fontra induló katonáknak. Ezen túl, mint tapasztalhattuk, gondjai akadnak az idézetekkel. Szerelmes verssel komcsizik, Wass Albertet delirál mindenhová, ilyenek. Tegnap nem idézett, csak utalt, de ezt se nagyon kellett volna, s nem azért, mert zokon veszem, hogy a mocskos mancsával Marquez mesterhez ért, hanem, mert ebből is szarul jön ki. „A száz év magány korszaka véget ért, ismét vannak szövetségeseink, jó szomszédaink, akikkel együtt készülhetünk a jövőre.” – mondta miniszterügynök elvtárs, s nekem más dolgom nem akadt, mint tiszta forrásból megmutatni, hogyan is ér véget a száz év magány. Tessék, gyerekek:

„…Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi. Most Aureliano e leleménytől elbűvölve, hangosan, kihagyások nélkül olvasta az enciklikákat, amelyeket maga Melchiades kántált el Arcadiónak, s amelyek valójában a kivégzését jövendölték, és rátalált arra a jóslatra is, hogy meg fog születni a világszép leány, aki testestül-lelkestül felszáll az égbe, és elolvasta a két meghalt ikertestvér származását, akik lemondtak a pergamenek megfejtéséről, nemcsak tehetetlenségből és állhatatlanságból, hanem azért, mert korai volt a próbálkozásuk. De Aurelianót itt már cserben hagyta a türelem, alig várta, hogy a saját eredetéhez érjen, és átugrott egy részt. Ekkor támadt fel a szél, lágyan és langyosan, és múltbeli hangokat hozott, ősi gerániumok suttogását, a legszívósabb nosztalgiáknál is régebbi csalódások sóhajait. Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhaság a délibábos sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt, és aztán sohase tegye boldoggá. Aureliano felismerte, majd tovább haladt származásának titkos útjain, és rátalált arra a pillanatra, amikor skorpiók és sárga pillangók közt megfogant az alkonyi fürdőben, ahol egy kétkezi munkás csillapította kéjvágyát a szeretőjével, akit a lázadás hajtott a karjaiba. Úgy elmerült az olvasásban, hogy nem is érezte a szél második rohamát, amelynek cikloni ereje kitépte az ajtókat és az ablakokat, lesodorta a ház keleti szárnyának tetejét, és elszaggatta az alapzat gyökereit. Csak ekkor tudta meg, hogy Amaranta Ursula nem a nővére volt, hanem a nagynénje, és Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák azt a mitológiai állatot, amely majd véget vet a nemzetségnek. Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon…”

Nos hát, ennyi.

Nemzetológia

Kövér bácsi megint kiszabadult a palackból, és azt hitte, mond valamit. Olykor korbácsos tanító bácsi ő, a szertelen képviselő pajtásokat rendszabályozza, máskor pedig filozopter, amit nem nagyon kéne, mert az ország nem kollégium, ahol böfögve lehet álmodozni, aztán meg úgy tűnik, mégis de. Kövér bácsi a filozopter énjét vette elő a Magyar Művészeti Akadémia emlékülésén, és azzal nyitott, hogy a “tanuljunk meg önmagunk lenni, és a merjünk nagyot álmodni gondolatát teszi a közösségi cselekvés vezérfonalává”.

Az ilyen dumák, amiknek az ég egy világon semmi értelmük nincs a lózungok pufogtatásán kívül, az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársaként tapadhattak rá. Önmagunk lenni, nagyot álmodni, közösségi cselekedni, vezérfonal: KISZ taggyűlés nagyjából, de ezt csak azért említettem, hogy látszódjék ennek fényében a kontraszt, miszerint kies hazánkban “soha ne lehessen többé mást, mint nemzeti politikát folytatni”. Hogy ez mi, azt konkrétan nem tudom, de ezt is ő mondta a KISZ-es duma mellett.

Az, hogy disznóólba bejelentett, magyarul sem tudó ukrán nyugdíjasok szavaznak ránk, vagy, hogy futballakadémiát csinálunk Szerbiában, netán a Csiki sör tulajdonosát tömjük közpénzzel, Tusványoson szidjuk a Gyurcsány kurvaannyát, vagy talpaink egymásra lépvén zokogunk a Nélküledet hallgatva, hogy ez-e az önmagunk levés és a nemzeti politika, azt én nem tudom, mert nem is tudhatom. Csak annyit látok, hogy fideszista nagyjainknak elkezdett gőzölögni a feje, és ilyen nemzeti kijövések szállnak elő belőle. A dolgot Antall József kezdte egyébként, mint emlékezhetünk.

Köszönjük neki a mai kuplerájt, mert ugyanis ő lett először tizenötmillió magyar miniszterelnöke, ami közben a néhai Fidesz kivonult a parlamentből. Látta azonban Orbán Viktor, hogy ez a zsigeri politizálás hatalmat ér, így ma ő az Univerzum minden szegletében megbúvó magyaroknak nem is a miniszterelnöke, hanem istene és papja egy személyben. Szóval az a gőz, ami most Kövér elvtárs szájából sípol elő, Antall idejében sűrűsödött össze, csak, hogy lássuk a folytonosságot a történelemben. Az ő idejében kerültek elő a szekrényből a bocskais bohócok.

“Trianon óta nemcsak a nemzet egyharmada van kisebbségben a külhonban, hanem Magyarországon még mindig kisebbségben van a nemzeti politika is”. – ezt megint Kövér elvtárs hangoztatta, ami megint nettó hülyeség, és idézni csak azért volt szükséges, hogy lássuk – és gondolom, nem tévedek nagyot – mostantól ez lesz, nemzet, nemzet hátán, a szügye alatt meg a felhőben. Mert ugyanis eddig is az volt, látva a nemzeti dohányboltot meg a nemzeti kutyaszart, ám a nemzet fogalmát most, a Trianon 100 projekt kapcsán adta meg Gulyás elvtárs.

Valami ég és föld között lebegő bigyó lett a nemzetből, egy spirituális izé túl minden érthető köznapi dolgon, amelyet – és ezt a NAT egyik kártékony atyja, a borzalmas Takaró Mihály próbálta megfogalmazni – a magyarságon keresztül lehet abszolválni, ami szerinte erkölcsi fogalom és érzelmi erőfeszítés. Értem én, hogy lebegni igyekszünk, hadonászunk a nagy szavakkal, aztán belehullunk a semmibe, és nem marad ott más, mint az üres pátosz. A magyar és a nemzet ilyen félig már vallási köntösbe öltöztetett lufi, ami előtt le kell borulni, mert csak.

Mezővárosok és vármegyék világa kérlek alássan nagyságos úr, bő gatya, fokos, perzekútor, no meg a deres. Ez a nemzeti politika, ami a XXI. században nem csak anakronizmus, hanem a halál maga. Most már tényleg megérkeztünk a Horthy világba, ami nem csak embertelensége és tévútja miatt volt tragikus már akkor, és még mennyire az száz év után, hanem szellemi restsége okán is, amikor a teljesítmény vagy a gondolat helyett elég volt annyi: magyar, nemzet, mint ahogyan elég most is, csak épp ez nem vezet sehová.

A NER gazdasági, társadalmi, szellemi, erkölcsi csőd. Zsákutcás, sehová nem vivő kísérlet, amely, ha valami módon nem lehet megfékezni, tragédiához vezet. Nem afféléhez, hogy éhen halnak benne az emberek – ahhoz is –, hanem, hogy olyan álomvilágot delirálnak az ilyen Kövér félék, aminek a végén pogózó agytörzsi lények már csak annyit bírnak majd kinyögni, magyar, a román paraszt meg, amikor felfogadja őket idénymunkára, annyit mond neki, nem értem, és a kezébe nyomja a kapát, hogy saraboljon, ahogyan Horthy gazdatisztjétől tanulta.

Popzene

Hála a jó és kegyelmes Istennek, elkészült, valamint közkinccsé is vált rögvest a Nélküled című fidesznemzeti himnusz angol nyelvű változata. Épp tegnap történt meg a csoda, amikor hajnaltól késő éjszakáig vagy még azon is túl Trianont nyáladzott minden és mindenki. Az új, angol nyelvű opus igaz, hogy felcsúti akcentussal készült, de ettől van meg neki az a diszkrét bája, hogyha egy jóravaló amerikai tehénpásztor vagy angol földműves meghallja, legalább halálra röhögi magát. Olyan mucsai ez is, mint a Fidesz, és voltaképp, mint a NER. Azt mondják róla, ez az összetartozás dala.

Tegnap reggeltől estig tartozott össze mindenki, viszont erről nem ártana tudni azoknak, akik szerint a fideszista kétmillión kívül nincsen más a nemzetben. A helyzet, ha nem is reménytelen, de legalább teljesen kilátástalan, mert ugyanis Trianon ma, mint olyan, szélsőjobboldali tálalásban ismerhető meg csupán, ilyen ismeretei lehetnek róla a nemzetnek. Mind az egész hatalmasnak. Ebben pedig minden kórság és nyomor Kun Béla és Károlyi műve, viszont az ő egyenes ágú leszármazottjuk Gyurcsány meg az összes többi, aki, illetve akik azóta is egyfolytában rontanak rá a nemzetre.

Nos, ehhez képest állította meg Karácsony tegnap egy percre a buszokat, itt, az én városomban pedig akkora összeborulás volt a pártok fölötti ünnepben, hogy az embert elöntötte a hányinger, mint Roquentin urat Bouville-ben. Bár ahhoz neki egy szaros papírdarabra vagy lila nadrágtartóra volt szüksége, míg itt, minálunk elég csak elmerengve körülnézni. S hogy a sorosisták jól viselték magukat a tegnapi hazugságözönben, sőt, még be is álltak a sorba, megkapták a kedves vezető vállveregetését, meg is érdemelték, most biztosan szélesen mosolyog a szájuk.

Emelték az álságos ünnep fényét, és öntöttek pár vödör betont Orbán lebonthatatlan talapzatába. Bírom én ezeket a fiúkat, csak nem tudják, mit cselekszenek, vagy nekik sincsenek elveik. Mert azért megmutatnám, mihez adta jóváhagyólag a képét a gazsuláló ellenzék. Gulyás miniszter kijelentette, hogy a nemzet az más, mint az állam, amivel nem mondott hülyeséget, ezt minden óvodás tudja. Viszont és ellenben a nemzet fogalmát elemelte, szakralizálta mintegy, ami felfogás a fundamentuma a fasiszta nacionalizmusnak és sovinizmusnak, meg sok minden másnak.

No most, ha egy Orbán-vállveregetésért ebbe megéri beleállni, akkor nem vagyunk egymáshoz valók, mert nem kellene egy bizonyos szint alá süllyedni. Ezt a szintet pedig – hogy visszatérjünk kiinduló tételünkhöz – a Nélküled képviseli, amely műalkotás arról szól, hogy adjuk át magunkat a szenvelgésnek, hallgassunk lassú, nyújtott hangon elszenvedett dalokat arról, hogy nyakig a szarban vagyunk, fejjel lefelé, de ez mind más hibája. Ez a dalocska vagy mi a rosseb egy tőről fakad a nemzetállam ideájával, ami, hiába hajtogatja maga Orbán elfehérült szájjal, maga az anakronizmus.

Épp abban a korban, amikor már nemcsak ez elavult, hanem maga az állampolgárság fogalma is okafogyottá válik lassan. Ilyen közegben óbégatni az elvesztett tartományról, ráadásul száz év távolából, nos, ez mindennek nevezhető, de felemelőnek semmiképp. Félreértés ne essék, ami tegnap történt az összes médiumban, meg a kismaci farkában is, a Fidesz és csatolmányai előadásában egyáltalán nem meglepő. Ami elgondolkozásra késztet az az úgynevezett ellenzék simulása, akik ezek szerint nem elég tökösek, vagy nincs meg a kellő tudásuk ahhoz, hogy kijelentsék, ők ebben nem vesznek részt.

Tegnap az egész ország alámerült Orbán traumatizált pöcegödrébe, közösen megvizsgálták a köldöküket, és megállapították, kellőképp szöszös és dohos. Ennek az esszenciája pedig a Nélküled, pláne tájnyelvi angolul, ami kábé egy szinten van Kovács Kati – amúgy Tompa Mihály – szívet cseréljen, aki hazát cserél nyáladzásával, mert minden egyformán popzene. Arra a kádári népek és elvtársak aléltak el, erre meg az orbániak, az a diktatúra is olyan falvédős nívójú pitiáner volt, mint ez, és mind a kettőben van olyan, aki jól érzi, érezte magát. Sőt, olyan is, aki egyszerre. Ők a leghangosabb keresztények ma.

Timpanon

Mára, mivelhogy van ez az ünnep, vagy gyász vagy gyászos ünnep, egy mesével akartam megörvendeztetni magamat, s ha úgy alakul, és egy húron pendülünk, illetve egy srófra jár az agyunk, a nyájas olvasót is. Szegénylegény és királyfi szerepelt volna benne meg Hetedhét ország elveszett tartománya, vagy óvodások vágyakozása egy soha nem látott, nem ismert ősi homokozóba. Esetleg – és tán ez lett volna a befutó – mesés keleti környezetben beszélgettek volna benne nagyszakállú arabok, ilyen Ali babás díszlet Füst Milán Hábi Szádijába ojtva, veretes és mélabús nyelvezettel. Érezni lehetett volna a vízipipa illatát a mesében, ezeregyéjszaka.

A nagyszakállú arabok előadást tartottak volna egymásnak a mi lett volna, ha lett volna elcseszett dialektikájáról. És tanmeséket, amelyek a logika szabályaival mutatták volna meg azt a képtelen helyzetet, amelyben a jámbor és együgyű szereplők zokogtak volna egy valaha volt nagyság után, olyan tájakért és emberekért, ahol soha nem jártak, akiket soha nem ismeretek, és nem is fognak soha. Egymás szavába vágva beszéltek volna a nagy szakállú arabok a mesebeli vidékről, amit a szomszédjuk mutatott be nekik egy olyan ember beszámolója szerint, aki már majdnem járt ott, viszont közösen tépték volna a szakállukat gyászukban, hogy mindez, amiről azt sem tudják, micsoda, elveszett.

Szép mese lett volna, olyan kész mondatok álltak sorban a fejemben, hogy holnap hajnalban jött volna értem a nagy fekete autó. Az élet azonban nem habostorta, és mindazt a nagy elszánást, ami bennem lobogott, hogy micsoda csudavilágot teremtek én máma reggel, egy perc alatt furkósbotozta le a szomszéd Józsi, aki tegnap este föltette a kérdést, hogy tudom-e, milyen ünnep lesz máma. Mindig így fitogtatja a mérhetetlen bölcsességét, hogy vizsgáztat, tudom-e, amit ő, mindazt a sokat. Ilyenkor választ sem vár, hanem kiböki, ami benne bugyog, de annyira, hogy magában se bírja tartani, mint ahogyan most is ilyen letaglózó mellbe vágóan.

Azt mondta a Józsi, hogy máma a Timpanonnak lesz a száz éves évfordulója. Ezt olyan határozottan közölte, olyan kőbalta biztonsággal, hogy a mondataim az én mesebeli keleti világomról csörömpölve hullottak darabokra, és Ady Bandi panaszolkodott föl az én bensőmben: „…De ha a piszkos, gatyás, bamba/ Társakra s a csordára nézett,/ Eltemette rögtön a nótát:/ Káromkodott vagy fütyörészett…” – És eszembe jutott a töklámpások közlési módszertana, amelyekben nem az anyag, hanem annak a hiánya hordozza a mondanivalót. Így jártunk máma én nyájasom, így kaptál ma a csudás mese helyett egyperces töklámpást. Ejj, mocskosélet.

Megrovás

Örvendünk nagyon, hogy elindult a magyar láblabdázás bajnoksága, teljesen szürke volt az életünk nélküle ugyanis. Sőt, már nézők is mehetnek a rengeteg stadionokba, igaz, tisztes távolságra a másiktól, nem úgy, mint a Deák téren, ahol egymás hegyén-hátán cigányoztak. Pedig a két halmaz, úgymint Deák téri jámborak és a futball szerelmesei közt van metszet, ha Venn-diagramon mutatnánk meg, ők volnának a kopaszok, tetkósak, bőrszerkósak és hangosak. Más ismérvük is lenne, de azt nem írom ide, mert azt mondják, hogy sorosista vagyok.

Mint tudjuk, ez a halmaz galamblelkű egyedekből áll, és vannak neki jól behatárolható érzékenységei. Minden olyanok, amelyek sértik az übermensch létet, így óvni kell az egójukat, amit a magyar futball és politikai közeg meg is tesz. Ugyanezek voltak, akik még Dávid Ibolya igazságügyi miniszterségekor indul a vonatoztak, s amikor a miniszter asszonyt megkérdezték, hogyan vélekedik erről, az volt a válasza, hogy ő nem ért a focihoz. És még ilyen állapotában is mérföldekkel jobb volt a jelenleginél, aki arra büszke, hogy tud dekázni, ergo, a lelkében ő is a futballtársadalom tagja.

Másképp ez nem is megy, mert, mint a kedves vezetőtől a minap megtudhattuk, a magyari láblabda az művészet, történelem, tudomány és sors, maga az élet, s ilyképp vallás aminek ő a papja. A hívek meg a Deák téri jámborak, akik ott cigányoztak, a stadionokban huhogni szoktak, banánozni meg majmozni az ellenfél színes bőrű játékosainak. Hogy mire gondolnak, amikor a sajátjukra néznek, az nem tudható, de a lelkük meghasadhat, vagy az én kommunistám jó kommunista mintájára az én négerem jó néger lehet az öntudat alapja, bár nem tudhatom igazán, a sötét lelkek mindig titkosak.

Ezt így cakumpakk a Magyar Labdarúgó Szövetség dirigálja és felügyeli, s mint felépítmény, nem különbözik az alapoktól, tehát rohadt. Ezt tegnap is megmutatta, amikor a Ferencváros dél-szudáni származású játékosát, Tokmac Nguen Cholt megrovásban részesítette, mert tiltott feliratot viselt a pólóján. Ez akkor látszott meg, amikor gólt lőtt a kedves vezető budicsapatának, a Felcsútnak, és a mezét felhúzva előtűnt alóla a tiltott dolog. Ez: „Justice for George Floyd”. Magyarán, igazságot vagy igazságszolgáltatást ennek a szegény Floydnak.

Mint ismeretes, ő az a szerencsés néger ember, akinek a nyakán térdelt egy fehér rendőr a nagy és bamba Amerikában, amibe direkt belehalt, s emiatt most egészen pofás felfordulás van a nagy vízen túl. Annyit mondani vagy írni a pólóra, hogy igazságot Floydnak, emberi gesztus. Ez a Tokmac nem azt mondta, hogy halál a fehérekre, nem rázta az öklét és őrjöngött, hanem csendesen felhúzta a mezét, ami alatt a pólóján ott állt a tiltott felirat „Justice for George Floyd”. Ezért pénzbüntetést is kaphatott volna, el is tilthatták volna, egyebek, csak egy dolog van itt, hogy miért?

Amiért a dudálókat szarrá büntetik, a kutyásokat csesztetik, vagy bigott rendmánia miatt, amit úgy lehetne eldönteni, ha valamely irodalmár magyari láblabdás egy Wass Albert idézetet villantana gólörömében. Ha az is tiltva volna, akkor sem lennének rendben a dolgok, csak arra lenne bizonyság, hogy a futball, benne is a magyar, de az különösen, olyan távol került az élettől, hogy visszarángatni már nem is lehet. Külön univerzum az amúgy végóráit élő Föld nevű bolygón, de nevezhetnénk furunkulusnak is, nem véletlen, hogy a NER-ben vallássá lett. Passzolnak egymáshoz.

Viszont ez a Tokmac is megtanulta, milyen országban keresi a kenyerét. A szerencsétlen, aki eddig élt Kubatov burkában, és most egyszer csak szembe jött a valóság, ez az MLSZ, mint a jog bajnoka. Mert, ha hivatkozásában arra utal, hogy ez a felirat tiltott, akkor arra van egy paragrafus is, amiben ezek szerint az szerepel, hogy egy meggyilkolt embernek nem lehet igazságot követelni. Szép egy paragrafus lehet az, de meglepőnek nem nevezhető, mert, mint mondottam volt, az MLSZ csak a rohadt alapra épült tályog, úgy büdös az egész, ahogyan van. Kies hazánk.

Ereszkedj le kutyába

Tegnap a kutyások megint festettek, ezúttal egy metrószellőzőt, és megint nyektették őket a rendőrök. Be ugyan nem vittek senkit, de meggondolva a dolgot hajnalban akárkit elzsuppolhatnak, mindenkinek megvan a kartotékja, okot pedig akármikor lehet találni, ha J. A.-ra tetszenek gondolni, akinek a szobra is büdös volt ezeknek. Hogy a rendszer jogilag instabil, az mutatja, nem lehet előre tudni, miképp reagál majd egy járdafestésre, dudálásra vagy rasszista cigányozásra, leginkább úgy tűnik, attól függ, milyen napja van, hogyan ébredt.

Persze, ahol alkotmányként funkcionáló alaptörvényt lehet hetente módosítani, visszamenőleges vagy személyre szabott törvényeket lehet hozni, ott az ilyesmin csodálkozni nem kell. Hogy egy járdafestés, buszváró-állítás, dudálás bűncselekmény lehet, illetve nem lehet gusztus vagy hangulat szerint, ott az a hatalom ki nem mondott szándéka, hogy az alattvaló mindentől féljen. S erre két egészséges reakció van, csengőfrászban él a manus, tényleg mindentől retteg, vagy pedig már semmitől sem, ami a hatalomra nézvést járhat nagyon kellemetlen következményekkel.

A forradalmak azonban ritkák, és hiába az utólagos tudományos magyarázatok ezekre, hogy régi módon élni meg kormányozni, mennyiség, illetve minőség, ezek csak a fideszistáknak valók a marxista esti egyetemen. A dologban mindig a spontaneitás a lényeg, úgy, mint a Camus által megénekelt öngyilkosságban. „Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Ha emlékszünk az internetes tüntetésre, ami a legnagyobb volt az Orbán uralom alatt, ki gondolta volna, hogy épp akkor és amiatt szakad át valami, mint ahogyan Antallt is meglepetésként érte annak idején a taxisok elementáris erejű felháborodása. Az ilyeneket kiszámolni és modellezni nem lehet, csak utólag elemezni a semmi tudású politológusoknak, akik képesek mindent és annak az ellenkezőjét is kiolvasni a társadalmi folyamatokból, ilyképp nem különbek egy tenyérből jósoló cigányasszonynál. Ne higgyünk a politológusoknak és elemzőknek, de ne higgyünk nekem se.

Csak annyit lássunk, hogy mit visel nehezen a hatalom. Alapvetően az orbáni diktatúra a pitiánerség diktatúrája, a velőspacalé és az erkélyen iddogálásé, mást nem akarnak, mint lopni, és ehhez találták ki a kereszténységet meg a nemzeti lózungos pátoszt. Sajnálatosan minden olyan készség, ami ezt őrizni hivatott, pénz, paripa, fegyver, rendőrség, katonaság, és minden a világon megingathatatlanul a kezükben van, így más mód nincs, mint karcolásokat ejteni a hatalom monolit struktúráján, és ez a dudálás meg a járdaföstögetés.

Illetve még sok minden, ami nem fér bele az operettes világukba, a rózsaszín haj, meg mindenféle illetlen zenék, amelyekkel annyit lehet elérni, hogy ne adják rá az emberre a tábori szürkéjüket, tulajdonképpen a szabadság lázadása a porosz egy ütemre lépés ellen. Minden olyan, ami megőrzi az ember identitását, ha az pár színes paca a betonon, akkor az, ha egy koncert, ahol nem, vetítenek előtte Orbán kisfilmet, akkor az, de legfőképp a törekvés arra, ha már nekünk mindegy, arra ügyeljünk, hogy a gyerekeink agyát ne darálják le vagy ne főzzék bele a pacalba.

Elég szar ügy kimondani, hogy ennyi maradt tíz év orbánság után, de, ha ezzel szembenézünk, már megtettük az első lépést a szabadulás felé. Így tehát, menjünk le kutyába. Ám figyelembe véve a speciális körülményeket, ne a Petőfi által megénekelt oldalba lőtt módon, és ne is Hobó módján, hogy „ereszkedj le kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája” – mint emlékezhetünk, hanem kétfarkú mintára, pingálni a szürke diktatúrát. Ez a lázadás aeterno modo, avagy sub specie aeternitatis, ahogyan a művelt kipcsak mondja.

Egy óvodás naplója 14. – Pümkösd

A mútt héten véget ért a karantémum, és lehetett jönni a zoviba. Éppen ideje vót, má aszt se tuttam, micsinyájjak, má majdnem megtanútam olvasni. Ígyhogy irni tudok, olvasni meg nem, eszt sokan nem értik, énse. De anyit beszétek a tévébe valami Vasabértról, hogy mennyi sokszép verset írt a nemzetrő, hazáró, hogy gondótam, megtanulom az olvasást. De akkor monta a Cili néni a tévébe, hogy lehet menni a zoviba má, de csak óvatossan. Mentem is, csak a zapu meg az anyu nem ment a dógozóba valami miatt, sokat sutyorogtak a konyhába, a zanyu sirtis sokat, hogy mi lesz velünk nagymama, pedig a nagyi ott se vót, montam má, hogy meghat a szepszisbe a kórházba.

Mentünk a zutcán a zoviba, mindenkin ijen maksz vót, rajtam is, hogy alig kaptam a levegőt, de asztán odaértünk és lelehetett venni, jó vót. Örűt az Ibojnéni is, a dadus is, a Pityu is meg a Kisböske is, monta az Ibojnéni, hogy meséjjünk, micsinyátunk a karantémumba, de senki semmit se tudott mondani, micsinyátunk vóna, unatkosztunk. Montam neki, hogy majnem megtanútam olvasni, hogy tuggyak olvasni Vasabértot, örűt az Ibojnéni ennek nagyon, és aszonta, ha télleg megtanulok, ad nekem Vasabért könyvet, mer neki van nagyon sok. Asztán monta, hogy na kinek lessz a születése napja, de nem tuttuk, és monta, hogy kis buták, háta a minielnök bácsinak.

Hogy mijen jó is most, hogy vége a karantémumnak is, a minielnök bácsi születése napja is lesz, meg pláne pümkösd. Kérdeszte, tuggyuk-e, mi az a pümkösd, de senki se tutta, erre monta, hogy a szenlélek megy a mennybe akkor, mire a Pityu kérdeszte, hogy mi az a szenlélek, lufi vagy röpülő, és má mehetett is a sarokba. Rendbe jött az Ibojnéni. Amikó utojjára láttuk, habzott neki a szája, ahogy vitte el őtet a mentő, mostmeg csak vihogott, pont úgy, minda Kisböske, valamit csinyáhattak vele a doktor bácsik a karantémum alatt, de mindeggy. Monta most, hogy rajzolunk a minielnök bácsi születése napjára, asztán eküggyük neki, majda a képviselő bácsi eviszi neki.

Az, amejik a pöttyös labdát meg a zimakönyvet is atta nekünk, meg evitt miket a migráncsnézőbe a kerittéshöz. Adott az Ibojnéni pappirt meg ceruzát, hogy rajzojjuk le, mit adott nekünk a minielnök bácsi. A Kisböske csak űt ott, meg nézett, és kérdeszte az Ibojnéni, micsinyál, mér nem rajzol semmit se, mire monta neki, hogy ő nem kapott semmit a minielnök bácsitó, nem tud mit rajzóni. Monta az Ibojnéni, hogy akkor rajzojjon virágot, az is jó lessz. A Pityu tankot rajzót, mer mindig aszt rajzol, de az Ibojnéni most nem szitta megezér mind máskor, sőt, aszonta, hogy annak bisztos örűni fog a minielnök bácsi nagyon, mert a tankot aszt szereti.

Én se kaptam semmit a minielnök bácsitól, nem is gondótam róla semmit se, amikor legutóbb a tévébe láttam, úgy nézett ki, mind egy ürhajós a fehér ruhájába meg a makszáva, úgyhogy rajzótam egy ürhajót, és az is jó vót. Amikor ekészűtünk, az Ibojnéni összeszette a pappirokat, összerakta, átkötötte nemezeti színü szalagga, meg masnit is rakott rá, hogy így küggyük el a minielnök bácsinak majd. Hogy ügyessek vagyunk, eszt is monta, és vigyorgott furcsán akkor is, és bevett egy gyóccert. Pont ekkor jött meg a papbácsi a szoknyájába, hogy akkó most beszégetünk a pümkösdrő, és a Pityu monta is egybő, hogy ő tuggya, mer az, amikó a szenlélek ürhajós lesz.

Elilút az Ibojnéni feje ekkor, nem is vigyorgott má furán, és bevett még egy gyóccert, hogy monta is neki a dadus, pihenny le, Ibojám, így monta neki, meg aszt, hogy lélegezzen nagyon. Gondótam, na, csak az kéne, hogy megin evigye a mentő, de a papbácsi is lenyugtatta, hogy nincsen bajj. Nem is vót, csak ekezdett meséni Jézusró, atyáró, fiúró, hogy megzavart teljessen, a Kisböske is úgy etátotta a száját, hogy kifojt a nyála, a Pityu se bírta tovább, hogy vihogott, a papbácsi meg véletlenű ráburitotta a kávéját a rajzokra, amit a minielnök bácsinak készittettünk, hogy az Ibojéni most má sikittott és leesett a székrű. Na mondok, akkó mindeggy, engemet vár a dömperemmegyek.