Kategória: ner

Tűzifatangó

Egy nagycsaládos nő február végén húszezer forint értékű akácfát vágott ki. A büntetlen előéletű, hat általános iskolai osztályt végzett közhasznú munkás elmondta, hogy két-három napig járt ki az erdőbe, a kivágott fát pedig fűtésre használta. A nyomozás során az erdőben tizenkét csonkot észleltek, a fa egy részét az elkövetőnél megtalálták, így az alacsony elkövetési értékű kár egy része meg is térült. A vádlott tettét elismerte és megbánta.

A bíróság szabálysértési értékre, jogellenes fakivágással elkövetett lopás vétségében mondta ki a vádlott bűnösségét, akit egy évre próbára bocsátott, és rendelkezett a bűncselekmény elkövetéséül szolgáló eszköz elkobzásáról, valamint kirendelt védői díjat állapított meg. Az ítélet jogerős. Másutt volt olyan férfi, akit negyven kiló gallyfával fogtak el, és hamar a rendőrőrsön találta magát. Nem véletlenül, hiszen az öt centiméter átmérőjűnél vékonyabb rőzse gyűjtéséhez is hatósági engedély kell. (Munkácsy már fösteni se tudna ilyen rőzsehordó nőket máma.)

Efféle tudósításokból annyit őriz a net, hogy nem győz válogatni és szemezgetni belőle az ember, és igaz, hogy most fulladozik a napsugártól, illetve Afrika leheletétől, de közelít a tél, és baj van. Hiány van tűzifából, ráadásul drága is. Tavaly körülbelül kétezerhatszáz forint volt egy mázsa akácfa beszerzési ára a fakitermelőknél, most négyezer, a vegyes és a keményfa olcsóbb, de annak is felment az ára, és hiány van abból is. Korábban szokás volt, hogy legkésőbb augusztusban megvették az emberek a jövő évi tüzelőt, de ma már nem tehetik meg, és vizesvébé ide meg oda, valahol a huszadik század elején van az ország jó része. (Vagy Mohács korában.)

Tűzifát általában kisebb városokban, falvakban élő emberek használnak, a társadalom azon rétegei, akiket leginkább sújt a munkanélküliség és a szegénység. Nekik nagyon nem mindegy, hogy mennyiért kénytelenek télen fűteni: egy hónapban a pénzük felét, vagy csak a harmadát kell arra költeniük, hogy ne fagyjanak meg éjszaka a házukban. A tűzifa az egyetlen rezsitétel, amelynek az árát nem próbálta meg szabályozni a kormány. Igaz, egyszer már megtették, a 2014-2015. évi fűtési szezonban, viszont azóta sem. Rezsiszilárd annyira belefeledkezett a sorosozásba, hogy ez teljesen kiment a fejéből.

S miközben a rezsicsökkentett vízzel feltöltött, rezsicsökkentett gázzal fölfűtött medencéjében ejtőzik a rossz érzésű nermagyar, ilyen gondok és gondolatok őt egyáltalán nem zaklatják a nyugalmában. Mint ahogyan kormányunkat sem, amely ganajulat ebben a pillanatban a szent jobba, Szűz Máriába és a soha nem volt tűzijátékba alél bele épp, s ha lesz a baj, amikor tutul a szél és hordja a havat, Pintér belügyes majd küld egy sms-t a fagyhalálra készülőknek, hogy üljenek át másik viskóba. Ez nehézségekbe ütközik ugyan, mert nincsen okostelefonjuk, de kicsire nem adunk, ezért a kiválasztottak mindenféle hangos szó nélkül fagynak meg, utolsó hallucinációjukban pálmafákat és ugrándozó delfineket nézegetve.

Dickens egyébiránt munkába állhatna minálunk, csak csettintgetne, és bólogatna elégedetten a bőséges nyersanyagot látva, amiből születhetne magyar Twist Olivér is, akit úgy hívnának, hogy Kovács János.

Sineár földje, vagyis Epepe

Volt nekem egy bájos rokonom, akinek meg volt egy még tündéribb, Svájcba szakadt oldalága, a Kálmán, ottani feleséggel, és hazalátogatással, tacskóstul. Ez a Hédi, ez a külhoni feleség egyik látogatós délelőttön kereste a tündéribb férjét, de nem lelte sehol. Se a spájzban, se az ágy alatt, se a befőttes üvegben.

Bájos rokonom sietett a segítségére, hogy bele ne szakadjon a kutatásba, és leföstötte, hová tűnt ez a Kálmán. – Kálmán spacíren, városba, kutyával. – Ilyen információkat kapott a Hédi, egyre hangosabban, a végén már ordítva, hogy biztosan megértse, de nem sikerült neki, nem fogta föl, mert debil svájci volt. A bájos rokon meg nyugtázta, hogy hülye ez a Hédi, amikor ilyen világosan van a fülébe ordítva a tuti, és ebben maradtak.

Mózes első könyvének tizenegyedik fejezetében Noé apánk decens utódai Sineár földjére mentek. Az összes magyarul beszélt, és egy égig érő stadiont akartak építeni, de nem számoltak Istennel, aki, ha lehet ilyen, még Orbánnál is nagyobb úr, és persze ő is Simicska folyadék. Összezavarta hát a nyelvüket nagy elbizakodottságukban, ezért szanaszét takarodtak szörnyű bánatosan a Föld nevű bolygón. Ezért van tele az univerzum magyarokkal, és nem, mert emlékezőn és okádva.

Karinthy Ferenc sokadik könyvében, amely az Epepe nevet kapta a keresztségben, a főhős egy ismeretlen helyre vetődik, és képtelen megértetni magát, ugyanis a helyiek egyáltalán nem ismernek semmilyen nyelvet a magukén kívül. Meg különben is, mogorva egy népség lakik ott, tisztára Magyarhon, magyar ecsettel, meg a Juhász Gyuszi a degenerált álmodozásával.

Tíz tolmáccsal megszakította tavaly az együttműködést a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal, mert szerintük “helyzetükkel visszaélve megpróbáltak segítséget nyújtani az eljárás alá vont migránsoknak”. Ha már Epepe akarunk lenni, akkor azért semmi ganajság nem kevés. Nehogy már a szent, hungarikum nyelvünk elfertőződjön, ha már úgyis megerőszakolták az összes magyar lyányt, meg elvették Németh Szilárd görög-latin műveltségét, ami erősen meg is látszik rajta, és egyre jobban.

Egy magyar anya és feleség kies fővárosunk poklában hagyta idegenszívű férjét és gyermekeit, hogy buszozzanak haza, Bécsbe. Állítólag a kiskölköknek gyerekülés kellett volna, de ez soha nem derült ki, mert a magyar alkalmazottak csak ordítottak, hogy Kálmán spacíren, városba, kutyával, és ennek folyományaként az egész család valami rendőrőrsön kötött ki, mert már elmúlt a vizesvébé, és újra lehet igazi magyarnak lenni. Jönnek a plakátok is mindjárt, meg különben is ezek az utazók untermensch színesek voltak, terroristák tehát, örüljenek, hogy Pintér nem küldött nekik sms-t, hogy szálljanak át egy másik buszra.

Ha most azt hiszed nagy önbizalommal én nyájasom, hogy arról óhajtok panaszolkodni, a magyar panelproli nem beszél külföldiül, akkor nagyon tévedsz. Ez is benne van a csomagban oldalágon, mégis, a felskiccelt történetek arra adnak bizonyságot, hogy a piros pöttyös seggű ázsiai fajtánk egyrészt bunkó, másrészt pedig még gonosz is, igazi egyazászló.

Ennek a kettőnek – tapló meg aljas – a sajátos elegye a NER, amely igazi hungarikum, és egyben megoldása annak a rejtélynek, mért fog jövőre győzni megint a z’Orbán. Készen van a rajongó, és egyben kellőképpen elvetemült fülkemassza. Még pár kiló krumpli és lehet tálalni az ebédet, amely Gyurcsány lesz, szájában almával, jól kisütve, és Csíki sörrel locsolgatva bőségesen, hogy ropogósan piros legyen a bürkéje neki.

A magam részéről már indulok is spacíren, városba, kutyával.

Vizelettartás

Cserépfalun felújítják a református templomot, és vécét is terveznek bele. Nem a szentségek mellé persze, hanem hogy legyen, ha szólít a szükség. Mindenre elszánt idős asszonyoknak, akik beszakadt körömmel védik a lengedező szakralitást, ez annyira nem tetszik, hogy petíciót nyújtottak be háromszáz aláírással a skandalum ellen, amit meg a lelkipásztor nem akar átvenni.

Azt mondta Isten szolgája, hogy a beruházás hamarosan elkezdődik, és azt ember már nem állíthatja meg. Nem lesz ennek jó vége, a mai zivataros időkben még valami istennyila égeti porrá a műintézményt, mert a matrónák szerint megszentségtelenítik a templomot, sőt: „ha száz évig senkinek nem volt ilyen gondja, miért éppen most lenne”. És még csodálkozunk ilyen Balog minisztereken, holott nincs mit.

Ősi ösztön és ősi tudat ez az öregasszonyos. Füst Milán óta ugyanis tudjuk, hogy az ősembereknek előbb voltak bálványaik, tehát isteneik, mint szerszámaik, tehát előbb voltak filozófusok, mint gazdák. Ez a XXI. századi magyar, falusi gondolatkísérlet mégis furcsa azért, mert Milán bácsi azt is elmesélte nekünk, hogy: „…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt…”

Így alakulnak totemek és tabuk, amelyek áldozata volt például Székhelyi József, aki Orbánt elhajtandó a jó büdös francba, a Himnuszt szövegezte át, és ettől lett eretnek. Számos dolog van még a NER-ben, amit ember nem vehet a szájára, mert hazaáruló lesz, s amelyek olyan nívójú tiltások, mint, hogy a templomban nem lehet pisálni, még vécében sem, mert az Úr kényes orrát zavarja tán az ammónia szúrós gőze.

Nem tudom, hogyan voltak ezzel a problémával azok, akik éltek hajdan a templomi menedékjoggal. Mint az tudható, V. Bonifác pápa egyik legfontosabb döntése volt még a VII. század mocskában ennek bevezetése. A templomi menedékjog értelmében a bűnös, akármit követett el, Isten házában menedéket lelhet, és amíg ott van, a világi hatalmak nem rendelkezhetnek fölötte. Ez több évszázadon át fennmaradt, és a világi törvény legtöbbször tiszteletben is tartotta.

Bayeri aggyal Bonifác is egy liberális barom lehetett, mert a Liber Pontificalis az emberek között a legszelídebbnek nevezte. „…Az istenség pedig, ha van, nem lehet annyira hiú, mint az ember, hogy megsértődne, ha nem Allahnak nevezik őt, nem Sívának, Jehovának vagy Krisztusnak. Az a szegény ember ugyanis, ha az aranyborjú előtt borúl is le, őt akarja imádni benne, ez a lényeg. Vagyis kit? Akitől félnie kell…” Ez is Füst, és ez is a Hábi Szádi, mégsem öncélúan citálgatok itt, hanem, hogy megmutassam, az öregasszonyok mért vonakodnak hugyozni a templom vécéjében.

Láttam én már lányokat és asszonyokat egészen különös módon könnyíteni magukon. Például vén cigány nénik a poros úton mezítláb, kis terpeszben állva verettek a földig érő szoknya alatt, hogy csak úgy zubogott. Vagy egy fiatal atlétalány a Spartathlonon, a Peloponészosz közepén, az egyik frissítő állomáson a tornagatyán keresztül, hogy csorgott a combjain a nafta, akárha csermely vagy patak. Ezt aztán letörölte a szivaccsal, amelyet visszahajított a lavórba, hogy az utána érkező az arcát hűtse vele, és örüljön nagyon a mennyei folyadéknak.

Többféle kimenetele lehet a vizelési ingernek tehát. Hülye reklámokban az inkontinenciában élvezkedő néni fehér farmerban pattan motorra, és száguldozik a pasijával a végtelenben. A nénik Cserépfalun sokat néznek tán tévét, és ők is kedvet kaptak, mert milyen jó is lehet zsoltáréneklés közben meglazítani a záróizmokat, miközben a templom szentsége mégsem szenved csorbát.

Mindezt az egészet egyáltalán nem az élcelődés aljas szándékával meséltem el, hanem, hogy lefössem kies hazánk szellemi állapotját, hogy a kedves vezető, ha nem is maga teremtette a sötétséget, viszont az összes érdeke az, hogy fennmaradjon. Ilyen nívó mellett elég csak migráncsot kiáltani, és az összes öregasszony tennalédiben, botját eldobva iramlik a fülkébe megvédeni a templomot, és őt magát. Ezelől pedig nincsen menedék.

A tótágas életérzés

OV kicsi kis álommanói megint szorgosak voltak, és azt fészkelték a fejecskéjébe, hogy amely idő alatt a nemzet apraja testnevel, nyög, izzad és halni készül, mindeközben szállja meg őt a haza letaglózó szeretete, hogy másra se bírjon gondolni, ha békaüget, kötélmász, kislabdát hajít vagy lóg a szeren, mint az alélásra a honért.

Ez nehézségeket okoz a rendszer csálé fogaskerekeiben. A kedves vezető ugyanis csak fölskicceli a gondolatait, mit is óhajtana, hogy az istenadta permanensen fejlődjön az ő jellemében és szellemiségében, aztán a csicskáknak ezt az egészet működőképessé kell tenni, ami viszont nem megy, és lányos zavarukban hülyeségeket beszélnek. Olykor kupakokat is.

Maruzsa Zoltánnak magas hivatala van, amihez minden bizonnyal eszet is csomagoltak neki a tízórai mellé. Ő a köznevelési helyettes államtitkár, aki magára vette a terhet, hogy kiszínezi az orbáni vázlatot, és bár ne tette volna, mindenkinek jobb lett volna úgy. Rövidre zárta a problémakört, és kijelentette, hogy a testnevelés alatti hazaszeretet az egy életérzés, akárha dolce vita.

Vagy la bella vita, netán united colors of benetton. Ezekről tudjuk, hogyan érzik az életet, a dekadens olaszok hedonizmusa ölt testet az egyikben, a benettonost meg el se merem mesélni, az tisztára gender. Beleborzong a talpai egymásra lépős magyar fiatal, Harrach vigyori pedig meghasonlik hallatán. Ne is beszéljünk róla, de még akkor is itt marad nekünk ez a hazaszeretet, mint életérzés, amely minden bércet és ürgelukat teljesen kitölt.

Ezzel kell valamit kezdeni, meg kell tudnunk, mire gondol egyetlenünk, amikor hazaszeretetről hadovál. Az ő gusztusának megfelelő körülírást a Pallas Nagy Lexikonjában találhatjuk:

„A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején.”

Sínen vagyunk, ez kell a kedves vezető avítt és avas lelkének, ebben benne van a nemzetre leselkedő veszedelmektől, megpróbáltatásoktól kezdve minden, amire a NER-nek szüksége lehet. Éppen csak a Soros nem. Viszont az a gubanc vele, hogy ez olyan romantikus duma a nagyságos Millennium idejéből a múlt század végéből, mutatva a drága haza porosságát már akkor is.

Ebből a pallasos szócikkből maga Jókai mosolyog ránk, a drága ember, aki akkor merült nyakig a romantikába, és mesélt nekünk aranyemberekről, amikor a bűnös nyugaton Balzac már évek óta körmölte az Emberi színjátékot, Dickens meg rég halott volt, túl a Twist Olivéren. A mi irodalmunk csak úgy fáziskésésben volt, mint az egész ország és annak népei. Ezt a gátat szakította át először Ady, aki száz éve még mindig a feudalizmus ellen irkált, meg is utálták ezért, és meg is kapta a nyakába a maga Szabolcska Mihályát, mint mi most a penészes Orbánt.

Mégis sorsszerű ez az egész, igazolása mintegy annak, hogy miért leledzünk még mindig a múlt század harmincas éveiben. Aki pedig nem komálja a darutollat, hazaáruló. Sok Ady van máma, sokakat gyűlölnek is cefetül a hazát szeretők. Mindezt az adys lázadozást óhajtja csírájában elfojtani a NER, midőn futkosás közben magyarkodik a gyermekekkel, és ezt a pedofíliát a te csemetéddel teszi, nyájas olvasó. Neki ad puskát a kezébe, őt óhajtja lehülyíteni, hogy nemzeti színű legyen még a szeme szivárványa is. Így óhajt nacionalista pockokat tenyészteni a maga képére és hasonlatosságára, aztán majd kiderül, mire megy, amikor Istennek képzeli magát.

Direktor úr a darálóban

„ – Démoszthenész, hát hiszesz te Istent?
– Hiszek.
– És mi a bizonyságod reá?
– Tulajdon engem vert meg, de nagyon.
– Jól megmutattad.”

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett, meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt, sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.

A NER lassan leszivárog

Balog miniszter – illetve a tartótisztje – újólag formában van, ebből fakadóan pedig aláírt egy dokumentumot, amely arról rendelkezik, hogy az évek óta hivatalban lévő kórházigazgatók csak három hónapos próbaidővel folytathatják vezetői munkájukat. Aztán majd keresnek a helyekre Pelikánokat, akiktől egyszer majd kérnek valamit.

Az új szerződésből nem derül ki egyértelműen, pontosan mennyi ideig tölthetik majd be posztjukat az érintett vezetők. A munkaszerződésben az van ugyanis, hogy „a megbízás a főigazgatói pályázatok kiírásának eredményes lezárásáig vagy legfeljebb öt évre” szól. Csakhogy azt senkivel nem közölték, kinek a posztját kívánják megpályáztatni, és kiét nem.

A papír aláírásával pedig lényegében tudomásul veszik, hogy a kórházfenntartó bármikor kiírhat a posztra pályázatot. Az egyik érintett úgy véli: a főigazgatói pályázatok lebegtetése aligha tekinthető másnak, mint a kórházvezetők zsarolásának. „Aki jól viselkedik, maradhat, a többinek mennie kell, aki pedig nem értene a szép szóból, annak három hónapos próbaidőt is szabtak a meghunyászkodásra.”

Úgy tűnik, arra törekszenek, hogy valamennyi főigazgatói és gazdasági igazgatói pozícióra minél hamarabb kiírják a pályázatot. Az egészségügy, amellett, hogy szétrohad, ideológiailag szűz terület lehet, mert nem mindegy a rezsim szerint, hogy az appendictis elleni küzdelemben jobbról vagy balról metsszük-e fel szikével a delikvenst. Valami ilyen lehet a vezérlő eszme, mi más?

Török Gábor, aki hajdan egész jó kapus volt a kispályás focicsapatban, ahogyan megnőtt, hajlamos hülyeségeket beszélni. Most is belenézett a varázsgömbjébe, és kijelentette, hogy a Fidesz nyer ugyan 2018-ban, de a NER megszűnik. Énnekem ezzel igen élénk vitám van, és csak Gyurcsány örökzöldjével tudok reagálni a hóbortos állításra, amely ez: lófaszt mama.

Orbán már nagyon régen, még az őrület felé vezető útjának az elején azt jelentette ki, hogy hatalomra kerülvén első dolga lesz átírni a telefonkönyvet, amivel arra utalt ez a drága, hogy a felsőbb szinteken lecseréli a manusokat, s valóban. Első országlása legelején meg is tette.

Most viszont a második delírium nyolcadik évében ücsörgünk, és mindenütt az ó strómanjai ülnek, iskolák, egyetemek, múzeumok, színházak meg a többi élén. Ezek az üzemi párttitkárok pedig maguk alá a sajátjaikat vitték, leszivárogtatva a NER-t a legalsóbb szintekig, egészen a takarítónőig és a ványadt közmunkásig. Így függ az ország összes polgára áttételeken keresztül – mert mindenre azért ő sem figyelhet – a kedves vezetőtől.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Beállsz a sorba, vagy éhen döglesz. Ezeket a túlélési alternatívákat kínálja a rezsim, ebből fakadóan a NER ott van minden kilométerkőnél és az összes zsigerben. Generációváltás kellene ahhoz, hogy a téboly kimosódjon az idegpályákról, ebből fakadóan, ha valami csoda folytán nyerne is az ellenzék, a rossz szellem akkor is itt marad. Ki van ez találva nagyon.

Hitleri időszámítás szerint most 1940-ben vagyunk, Európa térden, az ellenség épp a csatornán át menekül, Sztálingrád meg még sehol. Bármily hazafiatlannak, sőt, egyenesen hazaárulónak tűnhet is, valami ilyesmire lenne szükség, amely a jelenlegi helyzetben egy lehet, valami módon elzáródik az uniós pénzcsap.

Akkor egy szempillantás alatt omlik össze minden, a NER embereiből partizánok lesznek egycsapásra, a patkányok pedig visítva hagyják el a hajót, aranyrudakkal teli bőröndöket húzgálva maguk után. Helyi erőből itt – Botkára nézve fejcsóvál – sosem lesz változás. Viszont a friss levegőt én már nem érem meg, ötvenhat vagyok. Itt hagyom hát nektek a testamentumot: szerettelek titeket.

Órák

Juhász Péter azon rugózik, hogy Rogánné Cilikének milyen óra lafog a csuklóján. Szerinte ez hasonlít ahhoz, amely Botkát díszíti, s ami miatt meg a Fidesz hülyéi verték a nyálukat. Erre Rogán aszondja, hogy Juhász többet költ jointra, mint amennyit keres. Tisztára, mint valami tébolyult, dedós óvoda, de mi választottuk magunknak őket.

Juhász ezen kívül divatguru is lehet, mert tudja, és ezt is tudja, hogy a nőn valami Valentino cipő van, ami ötszázhúsz ajrót kóstál, igaz, tavalyi modell, és még sokszázezres táskája is van neki. Az állítólagos drogos fölteszi a kérdést: „mibü” – tán ezzel a népies fordulattal óhajtja meghódítani az V. kerületiek szívét -, én meg hozzáteszem, ki nem szarja le?

Ilyen apatikus állapotban van például a szombathelyi MSZP is. Vezérünk itt építi nekünk a kacsalábon forgó fedett sportlétesítményt, amelynek tegnap készen kellett volna lennie, de nem lett. Valami ganyéság van körülötte, és arról sajtótájékoztak a szocik a verőfényben, hogy baj van, viszont nem fognak feljelentést tenni, mert nem érdemes.

Megkérdezhetném akkor, hogy mit érdemes, de már azt sem érdemes. Ennek az egésznek így annyi értelme van, mint a Cili órájának, tehát, semmi. Ott tartunk a zsarnokság hetedik évében, hogy időnként kiállnak az ellenzékiek, mondanak valamit, mert az úgy illendő, és megy tovább a NER a maga jól kitaposott útján. A másikak sem különbek, és ez a pofázás elfedi a mélyben megbúvó mocskot.

Róna Péter viszont elmesélte nekünk a tutit: „Van az országban olyan száz-kétszázezer ember, aki ennek az új uralkodó osztálynak a része. Van további ötszázezer, aki jól él, mert kapcsolódik valamilyen szinten hozzájuk. Van egymillió ember, aki elvan, és akkor ott marad nyolcmillió, aki nyomorog, leszakad, küszködik. A kormánynak az alapvető feladata, hogy ezt a hét-nyolcmillió embert becsapja.”

Úgy vélem, az ellenzéknek meg az lenne a feladata, hogy ezt a nyolcmillió polgártársat kiemelje az anyagi és lelki mocsokból. Nem most, hanem ha valami csoda folytán győzne jövőre – amire alig van esély -, és leginkább erről kéne mesélni, nem órákról meg stadionok csúszó átadásáról, meg hogy épp ki mennyit lop. Majd aztán. Később lehet számon kérni.

De addig munka van. Ezt például nem úgy képzeli az ember, hogy balos pártmuftik diákok testére föstögetnek, sőt, vörös csillagot, mert juj, az olyan izgi, hiszen tilos. Ilyenkor tényleg azt hiszi a választópolgár, hogy a középső csoportban van, és mindjárt hozzák ebédre a finomfőzeléket, ami megfelel egy jókora hányásnak, így pont illik a képbe.

Nézegetem én ezt a világot már jó ideje, és azt tapasztalom, hogy a NER beszivárgott a legrejtettebb zugokba is, ott ücsörög az agyak homályában, és eltorzítja embertársaink ábrázatát. Itt, a bő szomszédságban nem találhatni egyetlen manust sem, aki ne hülyült volna el teljesen, s holott küszködik és nyögi a mindennapokat, mégis dicséri az Orbán formájú urat.

Ez voltaképp felfoghatatlan, az azonban teljesen bizonyos, hogy őket ilyen Rolexes históriákkal nem lehet megvilágosítani, mert nem tudják, mi az. Hallgatják a Sokoljukon a Kossuthot, s miközben egy kis apróért kuncsorognak, hogy kilegyen a napi fröccs, úgy vélik, hogy most nekik jó nagyon. Ilyenkor én meredten nézem ezt az abszurd drámát, és imbolygok, akárha Vladimir vagy Estragon.

Mivelhogy csupán krónikás vagyok és nem elvetemült politikus, agyon is nyom a tehetetlenség. Ha nem lennék már ennyire vén, választhatnám az antalli taktikát, hogy alámerülök, és kibekkelem őket, de erre már egyáltalán nincs időm. Annyi marad hát, hogy szomorúan mérleget vonok, és megállapítom, hogy teljesen szétcseszték a nyamvadt életemet, és, mint jó indián, ezért soha nem bocsátok meg. Aztán az egésszel kitörölhetem az Arschomat.

Apák és fiúk

Rékasi Zsigmond tizenhét éves, és rácsodálkozott a világra. Olyannyira, hogy ligetet véd, és kormányváltásról vizionál. A fiatalember Rékasi Károly és Détár Enikő fia, a papa pedig köztudottan konzervatív figura, így nem boldog a kölök ugrálásától, de nem is pofozza fel.

Eddig ez egy családi történet, ami elkezdett beleágyazódni a történelembe úgymond, mert ez Magyarország. Rékasi kábé két éve motorral törte magát cafatokra, és térne már vissza a színpadra, ami szándékot most már nem a mankók, hanem a manusok akadályoznak meg.

Úgy hírlik, hogy a kis Rékasi buzgólkodását nem nézik jó szemmel a nagyobbik munkahelyén, s emiatt a papa szerepektől esik el, és tulajdonképpen ez az ok, ami miatt a bulvárhírrel elkezdtem foglalkozni, meg természetesen, mert nekilátott gyötörni a hányinger.

1990-ben a posztfasiszta Csurka István tett közzé egy dolgozatot „Apák és fiúk” címmel, amelyben az SZDSZ vezérkarának felmenőivel foglalkozott, hogy azok milyen komcsik má’, s hogy emiatt a kölkök is fogják be a pofájukat. Ez a tempó nem igazán tetszett a népeknek akkor, s joggal.

Elvetemült alakok és elvetemült rendszerek listáznak származás és rokonság kapcsán, de míg harminc éve Csurka magányos jelenség volt, ma már rendszerszintű a mocsok. Akkor a fiúk feleltek az apák bűneiért, ma az apákat vonják kínpadra fiaik miatt.

Rékasi esete ugyanis nem magában áll. Volt egy diáktüntetés nem is oly régen, amelyből akkor Kövér házelnök azt a következtetést vonta le, hogy aki tanulók azon részt vettek, azoknak a szülei csakis kommunista funkcik lehettek. Ilyen egyszerű a világ kövéri olvasatban.

Ebből a kifordított logikából Rékasi esete azt mutatja, hogy mivel a fia liberális vadhajtás, maga Rékasi is kommunista funkci, ezért nem kaphat meg bizonyos szerepeket. Kövért ismerjük, amit művel, az a legprimitívebb antikommunizmus és politikai rasszizmus.

Ám, amint kitetszik, hülyeségében, gonoszságában egyáltalán nincs egyedül, sőt, azt mondhatnánk inkább, hogy rengetegen vannak hasonszőrűek. Erre épül a rendszer, mondhatni. Aki nincs velünk az ellenünk van, aki nem fideszes, nem magyar, és dögöljön meg.

Rékasi egyébként egyáltalán nem a szívem szottya, azért álltam neki foglalkozni a kínjával, mert azt is példázza, mi folyik a mélyrétegekben. Lehetetlen már fölmérni, hogy az apja, fia, menye, húga etc. miatt hány ember nem kapott munkát, vagy hányat rúgtak ki.

S ha már rosszkedvünk okát materializálni kell, akkor legfőképpen ez az, hogy az értelmes élet lehetőségét veszi el a népektől a NER-rezsim, minden más mocska mellett persze. Aki nem tapsol ütemesen, halálra van ítélve. Nem kivégzik, csak kiéheztetik.

Csoda, ha menekül innen ki merre lát? Csurka böfögése után volt egy kis szünet, amikor azt hihette az ember gyereke, hogy kisüt a Nap. Nem így történt, bár nem volt ez szükségszerű. Ki hitte volna akkor, hogy a kollégisták ennyire elvadulnak, és a rossz emlékű III/III-asnál is mélyebbre süllyednek? És még nincs vége.

Ahogyan a NER elterül az országban, és beszivárog a legrejtettebb zugokba is, a lelkek és a bugyogók mélyire, úgy hisz egyre kevésbé a reménytelenségbe zuhanó polgártárs Turgenyev Bazarovjának, aki azt hitte: „Az ember jó, a körülmények rosszak.” Nem igaz, nagymama, a rossz körülmények ganaj embereket produkálnak. Így megyünk tönkre teljesen.

Maratoni nyár

A ’zember, midőn kiterítve fekszik Reviczky módján, békén, és, mert nem ügyel kellőképpen, belekavarodik a tévézésbe. A barma. Nyomkolódik az irányítón, mint akárha vakegér, és tébolygásai közepette megérkezik egy röpke pillanatra a Dunához, mint csatorna, amely a keményen dolgozó kisember szórakoztatására szolgál, és, aztán csodát lát, nem is akármilyet. A kisember, aki soha a francos életben el nem tud menni nyaralni, most a csatorna révén és módján a világ összes csodáját a képibe kapja, csak úgy cuffan. (puffan, ömlik, toccsan, megazisten) Képzeld el, drága olvasó, hogy van egy bazi nagy móló, rámpa, vagy mittudomén, amely stúdióként fungál, és a kamera a partról veszi a bulit. A kép előterében ott ücsörög egy kádári strandlabda piros fehér kékben, aztán a műsor vezetői, meg valami vendég, aki a hóttszuper épp, és a végiben az idillnek, a móló végén egy csökött pálmafa. Meg a túlbéli partok. Az volt az összes Magyarország, ami van minekünk. Mind az egész, a teljes reménytelenségével. Itt, az elején a lufi, a hetvenes évek szimbólumával, a háttérben meg a hazugság omló álmai, hogy jobban teljesít. Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.