Kategória: orbán viktor

Kis magyar fekete luk

Orbán Viktor Mihály költő, fizikus és sámán egy ugyanazon pufi testbe bújtatva, mert a megváltók és a próféták mindig rejtekeznek. Elég csak Brianra utalnunk, aki után ugyan iramodtak a tömegek, de ő mindezt fölöttébb terhesnek érezte, egészen annyira, hogy udvariasan megkérte a bamba követőket, menjenek már a picsába.

Ámde sohasem olyan egyszerűek a dolgok, mint amilyennek mutatják magukat. Elég csak Platon káprázataira utalnunk, és máris megértjük, miért vált egyszerre tanácstalanná a Brian után nyomuló massza, hogy fennhangon meg is kérdezte, hogyan menjünk a picsába, mester? Egyértelmű ez a fejlemény, ha már kitartóan követték az ő tökét.

Orbán Viktor Mihály a reciproka ennek az egész cirkusznak, ő szíve minden melegével vágyja a bamba híveket, és nem is küldi őket a nuniba. Ellenben nem kevésbé varázslatos dolgokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, amely halmaz egyetlen célja, hogy érette vigyázállásban hugyozzon. Enélkül nincs értelme semminek sem.

Csoda, ha Orbán Viktor Mihály szellemileg eltunyul mintegy, és ellenőrizetlen tartalmak buzognak elő az ő szájából pörküttmaradékkal vegyest? Az ilyesmi egyáltalán nem szokatlan, sőt, amióta azt véli, úgy ér véget a redves élete, hogy a trónjáról fordul le majd kétszázhuszonhárom évesen, tehát április nyolcadika óta, semmi gátja sincs a ködök gomolygásának a tokája mögött.

Odáig jutott nagy önbizalmában, hogy minden napra szolgál unikummal, most például egy székházavatón jelentette ki, hogy: „Akkor járunk el helyesen, ha a saját észjárásunknak megfelelően – a magunk akarata szerint – a valóságot is képesek vagyunk hajlítani.”

Ha az ember nem alél el már a jól szabott öltönyének sugárzó látványától is, akkor hajlamos elmerengeni azon, miket is delirál össze ez az alak. A valóság hajlítása, ez olyan népies műdalba kívánkozó kép, mint a lábak egymásra lépése is volt. Ezért mondom, hogy költő. Ugyanakkor sámán, mert ezen a ponton ájulnak a lába elé a kézcsókos boszorkák.

Ugyanakkor fizikus is lehet, mert a valóságot, amely a téridő maga, a gravitáció képes hajlítani meg görbíteni, a fekete lyukak meg rohadtul. Ezekről tudható – és nem csak Sheldon óta -, hogy a téridő olyan tartományai, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni. Azonban a fekete lyukban – az eseményhorizont mögött – nincs valódi égitest: a fekete lyuknak nincs belső szerkezete, kifelé pedig csak a tömege, töltése és perdülete nyilvánul meg, ez az úgynevezett kopaszsági elv.

Anélkül, hogy a fekete lyukak egyéb tulajdonságaiban elmerülnék, a föntiekből is kitűnik, hogy maga Orbán Viktor Mihály a mi kis magyar fekete lukunk. A tömege megvan hozzá, sőt egyéb tulajdonságai is. Belső szerkezete nincsen, perdülete viszont hatalmas, és ő maga a megtestesült szingularitás.

Erről az utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy ebben a pontban bizonyos fizikai mennyiségek (sűrűség, téridőgörbület) végtelenné válnak. A szingularitást körülvevő térrészben a gravitáció olyan erős, hogy semmit el nem ereszt, s e térrész határfelülete az eseményhorizont, az ezen belülre kerülő anyag pedig belezuhan a szingularitásba.

Tévedtem az elébb, Orbán Viktor Mihály nem fizikus, hanem maga a fizika megtestesülése. Az élő bizonyíték Einstein zsenijére a végtelen tömegével, a mindent beszippantásával, ahogy képes fölfalni nem csak a pörküttet két pofára, hanem a rajongókat, hívőket, mindent elnyel, s megemészt. Ebből fakadóan tartózkodni kell a közelségétől.

Viszont nem gondolt ő ilyen bonyolultságokra, midőn a valóság hajlításáról, mintegy transzformációjáról mesélt, hanem nagy ravaszon azt tette közzé, azt csinálok, amit csak akarok. Mert voltaképp egyszerű lélek ő, Felcsút bozontos gyermeke, aki legalább annyira szertelen már, mint osztrák festő kollégája volt, amikor azt hitte, az ölébe hullott a nagyvilág. Az ilyenek szoktak csúnya, füstölgő véget érni az álmoskönyvek szerint.

Delej

Tegnap kiderült, hogy Orbán Viktor Mihály, következésképp a kormány hagyományai, világlátása és gondolkodásmódja most meg a cserkészekével fakad egy tőről, mert a céljaik közösek. Olyan fiatalokat akarnak nevelni ezek ketten, „Akik hisznek a magyarságot ezer éve megtartó értékekben, és a jég hátán is megélnek. Nekünk természetes, hogy családban, hazában és az egymásért kiálló bajtársias szövetségben gondolkodunk. Hiszünk a magyarok határokon átívelő összetartozásában, valljuk, hogy a nemzet nem kitaláció, hanem egy élő közösség”. – Ilyeneket delirált ez az Orbán.

A fiatalok katonás nevelése cserkészileg rendben van, kormányprogramnak viszont bajos, de mit lehessen tenni. Miniszterügynök et. egyébként semmit sem mondott szokás szerint ilyen jég hátán is megél humbugokkal, bár erről a létformáról mesélhetne neki az a tömeg, amelyik gulyásért áll sorban félnapokat, illetve a megfagyottak sokasága. Esetükben nem volt eredményes a kiképzés ezek szerint, nem hogy a jég hátán, még a fűtetlen lakásban sem tudnak megélni, micsoda dolog ez, hová lett a cserkészbecsület, kérdezhetnénk, de nem tesszük, mert debilekkel fölösleges szóba elegyedni.

Szót sem érne ez a tartalmatlan és értelmetlen szófosás, ha nem rejtene azért némi nóvumot is, mégpedig azt, hogy mindenféle XXI. századi gondolat veszélyes már a rekatolizáló országban Sőt, egyáltalán maga a gondolkodás-tépelődés is libsi passzió, és veszélybe sodorja a sokat szenvedő hazát, “ha hagyjuk, a modern idők és az új kordivatok folyamatosan alááshatják azokat a kulturális alapokat, amelyek a cserkészeket cserkészekké, Magyarországot pedig magyar országgá teszik. Ezért nekünk ma jól felvert sátrak kellenek, amelyek a legerősebb viharoknak is ellent tudnak állni”. – Így nyomja a feszületet a delikvens arcába Orbán et. a megégetés előtt.

Íme, hölgyeim és uraim Magyarország miniszterelnöke a sátrában, amint dacol az elemekkel népe védése közben. Ezeket már megszokhattuk, ebben semmi unikum nincsen, ilyen gyönyöröket naponta százat is tud. Viszont megfigyelhető, hogy ebben az új uralkodásában mégis szintet lépett, ha nem is ő, mert azt már nem lehet, hanem a kiszolgáló személyzete. A beszédet egyre jobban eluralja a misztikum és a gomolygó ködök, amelyből olykor előtűnik egy-egy keresztes vitéz, mint például Kásler Miklós, aki spirituálisan akar magyarságkutató intézetet gründolni magának, hogy élhessen a régi mániájának, megvalósítva ifjúkori álmait, mint a cserkészek.

Lehetne ezen göcögni is akár, de egyáltalán nem érdemes, mert a folyamat, amelynek tanúi és részesei vagyunk, egyszer már lezajlott. Himmler is megépítette a maga Wewlsburgját, ahol a náci lovagok merültek el a hajdanvolt germán dicsőségben, majd így megerősödve lelkükben indultak gyilkolászni és embereket égetni kemencékben. Nem véletlen, hogy Schmidt Mária nagyasszony is neonáci alakokat hív meg konferenciázni, ők is ilyen gomolygó ködökkel vannak tele, mert úgy tűnik, a kereszténydemokrácia szakralitása ezt kívánja, viszont ez veszedelmesebb, mint az eddigi harci kürtök. Így süllyedünk vissza a középkorba.

Ez valami fertő lehet egyébként, vagy a vezér delejez meg mindenkit, aki a közelébe kerül, mert az is megfigyelhető, hogy aki meg ebből a gravitációból szabadul, egyből megvilágosodik. Mint Lázár János is tegnap, aki hirtelen rádöbbent, hogy szar a kormány oktatáspolitikája. Azt mondta, a gyerekeket most mindenekelőtt tanulni kell megtanítani, hiszen a hasznos élethez szükséges ismeretanyag és tudás gyorsabban változik, mint amivel a hagyományos iskolarendszer lépést tud tartani. Sőt: a kormány által erőltetett és lebutított szakképzés pont ezt a képességet nem adja meg a diákoknak, akik ennek hiányában nem tudják majd egy új gép kezelését sem megtanulni.

Hát nem csudálatos ez a megvilágosodás? Dehogynem, polgártársak, de nem egyedi. Például Navracsics et. is akkor kezdett normálisabb lenni, amikor Brüsszelből kezdte nézni, mit is művelt addig itt, és még számosan vannak ilyenek. Az ilyesmi kitisztult tudat nem azt jelenti, hogy egy csapásra haverek lettek ezek az alakok, Lázár is ugyanúgy irtandó állatfajta, mint eddig, csak mókás nézni, ahogyan kiderül, tudja ez, hogy egy nagy trágyahalom, amit művelnek, de csak akkor nyitja ki a pofáját, amikor elkezd zuhanni le a mélybe. Ami mégis egy ábránddá teszi ezt a Lázárt is, hogy azért neki volt esze. Ennek az új eresztésnek már az sincs. És lesz rosszabb is.

Energia a zagyba

Ez a Kásler miniszter, ez alig került bele a brancsba, de már olyan otthonos benne, mintha világ életében ebben szüttyögött-tocsogott volna. Rá lett találva nagyon, az már igaz. És olyannyira meg akar felelni a lebutított elvárásoknak, hogy még szerencsétlen volt diáktársait is meg akarja téríteni, mint a misszionárius a kókuszdiók országában a Péntekeket, olyan buzgalommal.

A sárvári Tinódi Gimnázium biztosan rohadt büszke hajdanvolt diákjára, hogy mennyire fölvitte az Isten az ő dolgát, viszont mi nem vagyunk eltelve a produktumtól. Mert milyen ember már az, aki egy érettségi találkozón nem arra emlékezik, hogyan szopatták meg a tanár urat nagy huncutul, hanem pártpropagandát folytat. Pedig ez a Kásler ez ezt tette, fújtak a seggéből a böjti szelek még most is, még ekkor is.

Viszont van egy világképe ennek a manusnak, azt meg kell hagyni. Kicsit zavaros, kicsit eccerű, de az övé. A tízparancsolat gyógyító erejébe vetett hite az egy dolog, ez nóvum ugyan, de akármelyik degenerált zarándok képes ilyenre. Sőt, aki a zangyal sugallata miatt új gumit kapott a tolószékére, mert kihussant belőle a gonosz, az is van ennyire debil Isten segedelmével.

Ellenben neki nem adott hatalmat a zorbán élők és holtak fölött ítélni, mint ennek a Káslernek, aki ezzel az erővel él, sőt visszaél. Gyermekeinket spirituálisan és szakrálisan óhajtja idomítani, ami egy dolog, ellenben avíttas. Sőt, a panelproli nem azért járatja oskolába a kölkét, hogy kis táltos legyen belőle, hanem, hogy bírja a szorzótáblát, meg, hogy eligazodjon a zengő ABC zegzugaiban.

Visszatérve azonban erre az érettségi találkozóra, ez a Kásler elmesélte hajdani diáktársainak a Fidesz oktatásról kiadott dekrétumait, hogy mennyire fasza már minden. És plánesőt, hogy még milyen tökélyek jönnek majd a birodalomban, de nem mondta neki a valahai padtársa, hogy Miklós, most komolyan. Sőt, cirkuszi mutatvány lesz ez a Kásler, hogy az oskola milyen kivételes és egyedi példányt adott a hazának.

Így tátott szájjal, és lehet, elalélva hallgatták ezt a bohócot, belereszketve a gyönyörbe, hogy egy levegőt szíhatnak vele, sőt, hajdan, sok évvel ezelőtt látták a csupasz seggét tornaóra előtt. S lám, most ott ül már az Atyának jobbján, mégis itt van közöttük, és mutatja az egy igaz utat. Vannak ilyen öregdiákok, őket utálta annak idején a legjobban mindenki, mégis ők érnek el ilyen sikereket, ilyen hivatalokat, ebbe döglik bele a zország úgyis.

Orbán Viktor negyedik eljövetele után valami különös oknál fogva előtérbe került az alattvalók zűrös nemi élete, az ebből fakadó szaporulat, és az új zombik kitenyésztése. Ezt a hármas szentséget ez a Kásler egységben kezelte, midőn hajdani diáktársainak az érettségi találkozón így ábrándozott:

“Van jövője annak a nemzetnek, amely egyre több energiát fektet a gyermekekbe, meggyőződésünk, hogy a magyar nemzetnek csak a magyar gyermekekkel lehet jövője.”

Ha én hajdani padtárs lettem volna, akkor hátbatoszom ezt a zembert, és megkérdem tőle: tényleg, Miki? Tényleg? És elmesélem, hogy a kölkekbe nem energiát köll fektetni, hanem tudást, s pláne, ha az az energia a Paks kettőből átsugárzott spiritualizmus, meg hasonló cukiságok. Sőt, azt is elmondtam volna, baszmeg Miki, hagyjátok inkább azokat a kisdedeket, semmi hittanóra meg nuku lövészet, ilyenek.

De ez a Miki cseszett volna rám, és nem is volt ilyen padtárs, sőt, még a média is hírül adta, hogy ez a Kásler mit üzent nem egykori iskolájába, hanem onnan kifelé. Például, hogy a magyar nemzetnek magyar gyermekekkel van jövője. Én sem ebihalakra gondoltam, viszont, ha azt a jövőt a Kásler által vázolt úton érjük el, akkor Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

Egy zsák labda

Orbán Viktor Mihály, mint az szokás vagy késztetés a bűnözőknél, visszatért a tett helyszínére. Míg március utolsó és április első napjaiban szavazatszerzési, most köszönetnyilvánítási szándékkal járja a kerek világot, s úgy vélte, az elhíresült óvodai látogatás ért neki annyit, hogy ezúttal egy zsák labdával meg focikapukkal fejezze ki háláját a kis hugyosoknak a kétharmadért.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Sarjadzás

Orbán Viktor Mihály kijelölte a saját és az ő nemzetének útját az elkövetkező dolgos hétköznapokra, amiből az tetszik ki első blikkre, hogy lesz itt móka és kacagás. Ha képes az ember kellő cinizmussal szemlélni a világot, ez elengedhetetlen az életben maradáshoz.

Azt találta mondani ez az átkunk minekünk, hogy kormányát az új korszak feltételeihez és szellemi kihívásaihoz igazította. Ez annyira sikerült neki, hogy a friss húsok közül kettő, akiknek a seggén még ott van a tojáshéj, már elborzasztotta a népeket, a többi egyelőre nem szólalt meg.

Az agráros mókus eldobott szendvicsekről ábrándozott, amelyeket disznók zabáltak föl. Ismerjük a sztorit, nem érdemel újabb szót. Mint ahogyan az emberekért felelős tízparancsolatos gyógyító szándéka is, amellyel az új korszakban a mi miniszterünk megérkezett a XXI. század kebelére és mélyére is egyben.

Most, hogy elmeséltem az életüket, és éppen annyit belőle, amennyit érnek, nézzük ezt az Orbán Viktor Mihályt, akit ugyan ismerünk már kívül és belül, és mégis képes újdonságokra, de meglepetésekre nem. Az őrület, amely lobog benne, az biztos pont, azzal a világot ki lehet billenteni a sarkaiból.

Miniszterügynök úrnak mindig voltak fixációi, mániái úgymond, jelen stádiumában a kereszténységnél tart. Olvasatában ez a gyógymód a világ összes bajára a takonytól az atombombáig, de ez is elmúlik egyszer. Ha olyan lesz a környülállás, tűz ő még csontot is az orrába, és vacsorál misszionáriust.

Régebben is volt a dakota korszaka, akkor ilyen rézbőrű szemszögből értelmezte a világot, most a tömjéntől vannak víziói. Ezért tarja feladatának most, hogy védelmezze a kereszténységből kisarjadzó gondolkodást, ami máma azoknak is fontos, akik már eltávolodtak a vallástól.

Nem a manitu a nyerő momentán, hanem a keresztény kultúra. Komolyan mondom, ha egyszer valaki ezek közül elmagyarázza, ez mit jelent az ő olvasatukban, akkor én annyira hálás leszek, hogy ezzel a túláradó érzéssel az idők végezetéig üldözni fogom.

Agrárminiszteri megközelítésben szendvicseket, a Balog utódéban tömjénnel füstölést. Ilyenek sarjadzanak nekünk a kereszténységből, és nem véletlenül emlegetem ezt a sarjadzást már megint, mert miniszterügynök úr is így használta a ráolvasást a migráncshordák ellen. Ez a szó valami újnak a születését hivatott szimbolizálni, és ez már itt is van.

Ha emlékszünk rá, és mért ne emlékeznénk, a migráncsok fő fenyegetése a plakátok és a M1- megatöbbi – olvasatában az volt, hogy elveszik a munkánkat, széttosszák az asszonyainkat, és minden utcasarkon robbantanak egy csöppet. Ezt verték a bamba népek tudatába, mégpedig nagy sikerrel.

Ebből az a keresztény kultúra sarjadzott ki, hogy kiránduló csoportokra hívtak rendőrt, a fodrásztól kendőben távozó asszonyra, meg ilyen cukiságok. Be van szarva a magyar paraszt, ez a keresztényi kultúra, ez sarjadzik belőle, meg a fogak vicsorgatása. Ellenben még egy szonett vagy szonáta sem született keresztényileg, nem sarjadzott ki úgymond a magyar néplélekből.

S ha most azt kérdezed tőlem, drágám, hogy nincs-e nekem ettől az egész ótvartól hányási ingerem, akkor vidáman rikkantom bele a világba, dehogynem, cseszmeg.

Sőt, úgy vagyok vele, mint a Family Guy degenerált családfője Peter, aki az idegenek burjánzása miatti végső kétségbeesésében így fakadt ki asszonyának: Lois, a Részeges Kagylót elözönlötte egy csapat semmirekellő, teaszürcsölő, retkes, nyüves angol. Belőle meg ez sarjadzott keresztényileg.

Isztambulova néni boldogtalansága

A százhuszonkilencedik szülinapja lesz mindjárt az orosz Koku Isztambulovának, bár ez nem biztos egészen. A második csecsen háború alatt minden irata megsemmisült ugyanis, ám az újakban az áll, hogy 1889. június elsején született. Mindenesetre arra emlékszik, hogy túlélte az orosz polgárháborút, bujkált a németek elől, volt száműzetésben és látott két csecsen háborút is.

Ilyen jeles alkalmakkor, amikor ennyire különösen vén lesz az ember, felidézik a hosszú élet titkát. Isztambulova néni azonban azt mondja, fingja sincs arról, miért él még mindig. Sőt, arról sem szól a híradás, hogy hány tucat unoka, hányszáz déd-, ük, vagy az ő esetében ükük üli körbe a lábait elandalodva.

Inkább arról mesélnek a lapok, hogy a matróna nagyon bölcsen és karakán őszintén kijelentette: „Már biztos vagyok benne, hogy az életem nem volt boldog.” Sőt: „Fáradt vagyok. A hosszú élet számomra egyáltalán nem isten ajándéka, hanem büntetés. Visszanézve szomorú életemre azt kívánom, bárcsak fiatalon meghaltam volna.”

Ezen a ponton jövünk rá, hogy a néni valójában költő, csak nem tud róla. Például egészen biztos, hogy nem pallérozódott Füst Milánon, aztán mégis ugyanazt mondja, csak szűkebben. Milán bácsi mindezt a kiábrándultságot, ami Isztambulova néni lelkét megüli, a következőképpen öltötte formába a Hábi Szádiban:

„…– De továbbá: Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsúlok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyoritások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem. – Amire a kalifa kíséretéhez, illetve Dzsáfárhoz fordúlt és így szólt: – Látod-e, oh Dzsáfár, nekem bőségesen van történetem, mert hiszen hazudtam eleget, de meg is csaltak, szép lányokat is csábítottam fiatal koromban és a végén én se fogom tudni, hogy minek éltem…”

Innen látszik, nem kell ahhoz százhuszonkilenc évet lehúzni Csecsenföldön, hogy az ember kiábránduljon az életből. Sőt, magyar írónak sem muszáj lenni, elég, ha szövőnő volt az ember Kádár idejében, máma meg Orbán-nyugdíjas. Ez a két szakma bármivel helyettesíthető, ki fog derülni, hogy a magyar nénik, bácsik, már hetven évesen is elmondhatják ugyanazt, mint Isztambulova ott messze, hogy az életük nem volt boldog.

Ehhez csak őszintének kell lenni. Sőt, a fiatalabbak sem dicsekedhetnek valami nagy-nagy haligalival. Elég csak körülnézni, mi folyik ebben az országban a rendszerváltás óta, de az sem semmi, ami előtte volt még a mi életünkben. Sőt, ha visszaidézzük Mária országának ezer éves históriáját, az is kiderül, hogy egyáltalán nincs oka örömre az embernek ezen az anyaföldön.

Ebből az következik, hogy vagy az ország van elátkozva, vagy az emberi faj. Ez utóbbi felé hajlok, és igazolásul megint csak Füst bácsihoz fordulok, és elsősorban azért, mert nagy tanítómester ő, s ilyképp mindig igaza van. Másodsorban meg, mert ez a heppem:

„…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:

– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!

– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!

– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!

– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Mindezek után egyáltalán nem véletlen, hogy százféle vallás és ezerféle filozófia mind másban látja a boldogság forrását és a boldogságot magát is eltérően definiálja. Senki nem tudja megfogni az igazi lényegét. Még maga Orbán Viktor sem, sőt ő leginkább nem. Mert, ha belegondolunk jelenlegi világunkba, nem igazán különbözik az űzött vad Isztambulova néniétől, pedig ő csecsen, mi meg magyarok vagyunk. Állítólag.

Pertu

Tordai Bence, a Párbeszéd mókuskája vagy illetlen ember, vagy pedig nem, mindenesetre letegezte nagyméltóságú Orbán Viktor Mihályt, és emiatt most sokan fel akarják négyelni vagy karóba húzni, ő pedig saját magát faszagyerek forradalmárnak képzeli.

Mindkét opció baromság. Mert ugyan lehet, hogy párszáz évvel ezelőtt egy ilyenért tényleg a vérpadon végezte volna, máma viszont csak bunkónak tartják. Emellett pedig Orbán Viktor Mihályt naponta százak és ezrek tegezik le ebben az országban, sőt, ennél cifrább dolgok is történnek vele verbálisan, és mégsem hiszi egyik mosdatlan szájú sem, hogy ettől a gesztustól ő hős partizán lenne.

Ami miatt ez a Tordai most azt képzeli, hogy mesebeli alak lett, az ez: „Botrányhős semmiképpen nem akarok lenni, de érdemes erős eszközöket használni ahhoz, hogy lebontsuk azokat a hatalmi kulisszákat, amik sokak szemében sebezhetetlenné és támadhatatlanná teszik a miniszterelnököt.”

Az ilyesmiken már rég túl vagyunk. Milliók tegezik Orbán Viktor Mihályt, akik pedig nem, azok kezet csókolnak neki, és földhöz verik magukat alélásukban, ha a lába nyomát nyalogathatják. Ők akkor sem tegeznék le az istenüket, ha migráncsok potyognának az égből, mert vannak a világon örök dolgok, s számukra ez a szaralak az.

Tordai mókus gesztusa, hogy a tegezéssel üt rést a monolit Orbán szobron, tehát úgy hülyeség, ahogy van. Ha már ellenzéki képviselő az ember, és így része a NER gépezetének, akkor más dolgokkal is foglalkozhatna, mint állítólag felszabadító hatású nyelvhasználattal. Az égő házból ugyanis nem a plüsskutyát hozzuk ki elsőként, hanem az igazit.

Viszont érdekes dolog ez a tegezés-magázás dichotómia. Kies hazánkban is akkor ütötte fel a fejét a magázás a XVI. században, amikor a társadalom végképp kettészakadt eltartókra és eltartottakra, ami ilyen utóbbi ez az Orbán Viktor Mihály is, és azokat kellett a tisztelet jeléül magázni, akik élősködők voltak.

A hőskorban tényleg veszélyes játék volt, amit ma űz ez a Tordai Bence, ugyanis, ha akkoriban volt illetlen, az alacsonyabb rangút ki is végezhették. Az uborkafán azonos ágon himbálózók viszont csak párbajoztak egymással, ha rosszul használták a nyelvet. Viszont az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás egyáltalán nem járt retorzióval, mint ahogyan most sem.

Erre pakolódott rá még Széchenyinek köszönhetően az önözés kínja, amely tovább nehezíti az őszinte kommunikációt. Milyen egyszerű azt mondani, elmész te a nuniba, még az is megy, hogy elmegy maga a redvesbe. Mindez úgy viszont már mókás, hogy elmegy ön a büdös jóniba. Milyenmá’ ez így, semmi zamata sincsen.

Ettől a magázás dologtól meghülyülnek az emberek egyébként is. Heigl osztályfőnök úr például a gimnázium harmadik osztályától a lányokat magázta például, így adva hamis tiszteletet nekik, míg minket viszont még negyedikben is tegezett, amiből az következhet, hogy semmire sem tartott.

Orbán Viktor Mihályt az álmoskönyvek szerint meg azért kellene magázni, mert közjogi méltóság. Ezt az ellentmondást oldotta fel egy kommentelő a maga őszinte módján:

„Ha Orbán ugyanolyan ember lenne, mint a szomszéd, akkor semmi gond nélkül lehetne tegezni, csakhogy a csúti teknővájó tolvaj egy beképzelt, arrogáns, kisebbségi komplexussal küzdő pszichopata. Emiatt azt gondolja, hogy a magázás, neadjisten az önözés neki magától értetődően jár. Kurvára téved, mert részemről még a “te tetű” megszólítást sem várhatná el.”

Ez nagyon bájos, ellenben bizonyság arra, hogy Tordai Bence mókus felszabadító akciója miért is röhejes. Az istenadta rég messzebb jár – ahogyan példánk is mutatja -, mint azt ő akár képzelhetné, így csak a szart paskolgatja, és ettől boldog. Lelke rajta.

Viszont Orbánt tényleg érdekli, hogy tegezik vagy magázzák. A régi időkben, amikor még futballoztam vele meg ellene, az interjúk során is per tu volt a manus, egyszer azonban, amikor kezdett kinyílni a csipája nagyon, azt mondta a képembe a kávéházi asztalnál, hogy mostantól magázódunk csakis. Jóvanbaszdmeg, ezt gondoltam magamban akkor, és láthatjuk is mivé lett ez az ember.

Göncz Árpád viszont, amikor köztársasági elnökként először volt módom vele találkozni, és vártunk rá az operatőrrel, amint megérkezett, és berontott a szobába, csilingelő hangon és vigyorgó szemekkel már az ajtóból kiabálta: szevasztok, sokat vártatok? Tessék választani. Illetve hát és sajnos, már nem lehet.

A muglik révülete

Kásler emberminiszter tegnap fölskiccelte, hogy a magyarságot miként óhajtja visszavezetni a szőrén megült ló, a jurták és a zamatos kumisz világába. Ha olyan korú kölkem lenne, akire ráteheti a mancsát, sikítva rohannék bele a végtelen vakvilágba.

Ki gondolta volna, hogy Balog tiszteletest visszasírja a panelproli, és ezt is megértük. A balneológiával, mint a bálnákkal foglalkozó tudománnyal kokettáló Pokorni már maga a megtestesült mennyország a távoli, fényes jövőben, és ez a Fidesz és vezére kognitív képességeinek megzuhanását is szomorúan tárja elibénk.

Ne illedelmeskedjünk, hülyülnek, na.

Egyenesen masíroznak a szakadékba, maguk előtt tolva a választópolgárt, akitől hovatovább tényleg elég lesz a Göring által megfogalmazott alattvalói idea, miszerint annyi kell, hogy le tudja írni a nevét, tudjon számolni tízig, és közben dolgozni. Nekik.

Nem vagyunk ettől túl messze. Minderről három férfi győzött meg a kávézóban szintén tegnap, amint ordítva adták elő a világról való ismereteiket, és magabiztosan, de nagyon. Inkább nem részletezném, nekem is van lelkem ugyanis, és röhögni sem lehet mindenen.

Ez a Kásler, akiről pedig azt hitték, akik ismerték, normális ember, most, hogy a fény közelébe ért reptében, vagy megszédült, mint a részeges muslica, vagy előjött belőle a gondosan titkolt debil énje. De legyen így vagy úgy, akkorát virított, hogy fényességébe belevakul a zember.

Ha a kezei közé kerül a magyar aprónép, akkor ő a magyarság spirituális és szakrális értékeit fogja oktatni nekik, feltehetőleg azért, hogy ellen tudjanak állni a gonosznak, mert varázstalan muglik ők. Természetesen csak addig, míg el nem végzik Kásler varázslóképző szakiskoláját a Roxforttá váló országban.

A gonosz szellemekkel való küzdelem Füst Milánt is megihlette, aki Hábi Szádijában így ábrázolta az aktust:

„…Az elmés Naszreddin Hodzsa a következő tréfát eszelte ki erre vonatkozólag, annélkül persze, hogy tudta volna, mennyire fején találta a szöget: Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam…”

A mi világunk azonban nem ennyire mókás, mert az ostobákat mindig is vonzották a rejtélyes dolgok. Én például, még Kádár apánk idejében félrészegen tartottam nagyhangú előadást egy csehóban a buddhizmusról, mondván, még ez a legklafább vallás, mert ebben a legkevesebb a szakralitás.

Ez az utolsó szó megütötte egy ott ücsörgő spion fülét, és megkért, hogy meséljek még neki ilyeneket. Így visszanézve az idők kezdetére, úgy hiszem, Orbán külseje volt neki, viszont semmit sem tudott kezdeni az infókkal, mert képtelen volt eldönteni, hogy vele vagy ellene vagyok.

Hogy ez a Kásler mért vonzódik ilyesmikhez, azt tudja a rosseb. A spiritualitás meg a szakralitás nem tréfadolog, és még azt sem tudhatni az előbbi hogyan illik bele a kereszténydemokrácia elképzelt álomvilágába. A spiritualitás ugyanis nem templomba való járás, hanem egy magasabb rendű cél és értelem elismerése, ahol a dolgok ok-okozati összefüggésben történnek, s ennek végső neve a karma, ami viszont sehogyan sem passzol Szűz Mária országához.

Ez a Kásler egyébként össze-vissza hadovál mindent, illetve azt sem tudja, mit beszél. A szakralitás ugyanis, amit szintén a kiscserkészek fejébe óhajt kalapálni, a transzcendenciához fűződő viszony másik alapformája. Ez a tanok szerint mindenkire vonatkozó kollektív kötelezettség, míg a spiritualitás individuális lehetőség.

Ilyenekre nem gondol ez a Kásler, amikor azt hiszi, hogy kurva okos, holott csak olyan szavakat használ tudatlanul, amelyek tán a tartótisztje szívének kedvesek. De így tudja lenullázni a zember egy mondatban a saját agyát, így lesz tehát kiváló emberminiszter belőle szempillantás alatt.

Abba bele sem gondolok, hogy a magyarság szakralitásáról beszélve az etalon kereszténységnél ősibb hitvilágot óhajt a tananyagba csempészni, a szőrén ló idejéből, de ezt meg totemizmusnak hívják.

Ez a hülyeség azon fajtája, amelyben a zemberek egy másik természeti lénnyel hozzák rituális kapcsolatba magukat, mintegy attól származtatva a nagyapjukat. Így van a magyar ember a turullal, ami hit a születésekor azt jelentette, hogy a magyar uralkodóház hatalma a mítoszok homályába veszik ugyan, de a fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az ég akaratából uralkodik.

És máris előttünk áll Orbán Viktor Mihály maga, Káslerrel a jobbján. Ilyen messzire ható gondolkodást azonban erről az alakról nem feltételezek. Beledurrantott valamit a levegőégbe, amiről azt hitte, okosság, aztán meg mégsem az. Az viszont egyértelműen levonható, hogy a magyar gyerekeket valamiféle kába révületbe vezetné az oktatásával, és ez, hogy hűek legyünk Peresztegi tanár úrhoz, már sok a többnél.

Viszont iszonytató.

Mi, belgák

Rétvári et. valahogyan, mint a KDNP-nek dobott konc hozadéka, ott maradt a spiccen már megint. Ez persze nem azt jelenti, hogy megjött volna az esze, sőt, de ettől nekünk nem lesz jobb, illetve egészen rossz lesz, ha még lehet ilyen, mert belengi a levegőeget a tömjénszagú imbecillis vigyorgás. Tőle szokatlanul most nem termelési-győzelmi jelentést tett közzé, hanem búsult az egyszerű lélek.

Hiszen egy I. világháborús megemlékezés kapcsán mi más juthatott volna eszébe a szentfazéknak, mint az ukrán nyelvtörvény, mert ez úgy adja magát ebben a témakörben és kontextusban. A vezírnek meg kell felelni azonban. Momentán a Cinege utcán át a Kremlig kúsznak a szálak, s ha Ukrajnát köll basztatni, akkor ezt egy váci ünnepen is abszolváljuk töketlenül ugyan, de strammul.

Így gondolkozik a degenerált csinovnyik, és tetézi a baromságait azzal, hogy azt mondja bele a friss tavaszi szélbe, Ukrajna másodrendűnek tekinti egyes állampolgárait, ami kijelentést Rétvári szájából Kijevben le sem szarnak, engemet azonban például szíven ütött, mert kiderült, rám is gondolt – ha nem akart is -, meg tereád is én nyájasom.

Már ezzel a gesztussal is, hogy ez a bagázs szíve minden melegével, ha van olyan neki, határon túli véreink felé fordul, ami nemzeti színekbe bújtatott szavazatvásárlás csupán, és nem egyéb. Mint hírlik, az ukránok, akik Szabolcsba járnak szavazni, annyira lesznek másodrendű állampolgárok, hogyha a z’Orbán még sokáig veri a farkukkal a csalánt, akkor már egyáltalán állampolgárok sem lesznek, mert Kijevben is van kurázsi, viszont a Cinege utcában ilyen csak belső használatra akad.

Mindezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére odáig jutottunk, hogy törődésben, gondoskodásban a mi helyi kormányzó erőink elsőrendű állampolgárai a még mindig Trianontól sújtott külhoni népek, amit ők nem éreznek annyira, mint a határainkon belül rekedt mélymagyarok, akik részegen a Székely Himnuszt ordítják, és tele van nagymagyar matricával az összes BMW-jük. Ha ebbe őrültek bele, hát ebbe.

Belső használatra azonban elsőrendű még a NER számára az elkábított szavazógép, a kézcsókra járuló bambák, a savazó, rikító, esernyővel kardozó hadsereg, hétmillió magyar meg nincsen is. Ez a hétszer egymillió, ez másodrendű állampolgár, hogy Rétvári et. definíciójával éljünk, olyannyira, hogy például az ötös számú tagkönyv ezt az elkorcsosult tömeget vasvellával űzné ki Szűz Mária országából.

Pedig szerzett joguk, mint az ukránoknak az anyanyelvi oktatás, nekik, következésképp, mert a két halmaz ugyanaz, nekünk is van. Elsőrendűen az, hogy normális országban éljünk, ezt azonban nagyon régen elvették, sőt, ha J. A. fájó tömörítését használjuk zsinórmértékként, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, nos, azt is, összefoglalva tehát mindent.

Így ülünk itt a soha nem is volt kereszténydemokrácia álcája mögé bújtatott illiberalizmus – leánykori nevén diktatúra – kellős közepén, körülöttünk az igazmagyarokkal határon belül és kívül, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mi magunk vagyunk a belgák, akikről a történelem vérzivatarában szándékosan feledkeztek meg, mert minden tele van flamandokkal meg vallonokkal.

Azt nem gondolta volna a ‘zember, hogy a kommunizmus ellen folytatott harminc évnyi kitartó küzdelem ide torkollik, hogy a többség, aki belga, sorosista-kommunista lesz a saját hazájában, üldözendő csökevény, sőt, intellektuális és morális csőd, hogy Kövér et. szavait idézzük. Nem az ukránmagyarok a másodrendűek a saját hazájukban, nekik ott több joguk van, mint a nemfideszesnek idebent, ha már ehhez ragaszkodunk.

Sőt, hogy teljes és Rétvárinak tetsző legyen a diagnózis, az itteni hétmilliónak is elvették a nyelvét. Mert bármily furcsa is lehet a bájgúnárnak, a vezény-, és jelszavak böfögése nem Arany nyelve egyáltalán, de ilyen szemiotikai nyalánkságokat hiába is mondanánk a flamandoknak és a vallonoknak, mert ők csupán saját kínaiul tudnak, és azt is rosszul.

Katonadolgok

Szívem soha el nem múló gyönyörével nézegetem már két napja, hogy miket ígért rajongó népének Orbán Viktor Mihály, hogy mi minden vezet el bennünket a Kánaánba abban a pár évtizedben, amíg gondoskodni óhajt rólunk, holott nem is akarjuk igazán.

Sok mindent delirált, amiket félre teszek, és későbben szedem inkább cafatokra, mára legyen elég egy, amely ez: regionálisan komolyan vehető honvédségünk lesz nekünk. Alakul tehát a Fekete Sereg 2.0, amelynek élén Németh Szilárd nyargalászik majd, szőrén ülve meg a lovát.

Én nem tehetek róla, ha elvetemült pacifista vagyok, és utálom a katonákat, mint a száraz szart, ami miatt férfitársaim java lenézően tekint rám. Azok persze elsősorban, akik andalodva emlékeznek az ordító zupás őrmesterükre, mert azt hiszik, de jó volt is az, pedig csak a fiatalságukat siratják.

S most, hogy így kihívtam magam ellen a kajla sorsot, azt is bevallom a tekintetes bíróságnak, hogy nékem ilyen témakörben Svejk játszik csakis, legszívesebben az egészet ide idézném, most elégedjünk meg egy apró szelettel a hülye lengyel tábornokról, mert ilyesmi a honvédségünk nekünk is:

„…Ausztria győzelme latrinákból mászott elő.

A tábornok úr rendkívül egyszerűnek látott mindent. A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.

A generálmajor elgondolkozott, rágyújtott egy Operas-szivarra, és sokáig, sokáig nézte a mennyezetet. Azon törte a fejét, mit mondjon még, ha már itt van, mire oktassa a transzport tisztjeit.

– Az önök zászlóaljának a magva egészséges – mondta hirtelen, holott mindenki arra számított, hogy most már örökké ilyen hallgatagon fogja bámulni a plafont -, az önök állománya tökéletesen rendben van. Az a katona, akivel beszéltem, őszinteségével és katonás tartásával a legszebb reményekre jogosít az egész zászlóalját illetően, mely kétségkívül az utolsó csepp véréig fog harcolni.

Elhallgatott, és hátradőlve a székén, ismét felnézett a plafonra, majd ebben a tartásban, melyet csak a szolgalelkű Dub hadnagy utánozott, így folytatta:

– Az önök zászlóaljának azonban szüksége van arra, hogy tettei ne merüljenek feledésbe. Az önök dandárjába tartozó zászlóaljaknak már megvan a maguk története, melyet az önök zászlóaljának folytatnia kell. Önöknek egy olyan emberre van szükségük, aki pontos feljegyzéseket vezetne és megírná a zászlóalj történetét. Hozzá kell összefutnia minden szálnak, minden adatnak az egyes századok tetteiről. Intelligens ember legyen, nem egy marha, nem egy tehén. Kapitány úr, önnek ki kell neveznie a zászlóaljnál egy bataillonsgeschichtsschreibert…”

Így valahogy. Másképpen nem lehet, ha például Hende et. bekupakolt gukkerjére gondolunk, most pedig Németh et. velős pacaljára, amelyek garantálják Orbán honvédségének szakmaiságát, pedig csak a kontraszelekció dolgozik keményen.

Ez a Németh például majd Soros-ügynököket keres a seregben is, meg a rezsit csökkenti, amitől a szomszéd országok katonasága összeszarja magát, és farkát behúzva menekül. Kérdés persze, hogy a NATO kebelében mi a radai rossebnek akar izmozni ez az Orbán. Van olyan opció is, hogy onnan is, akárcsak az Unióból, kihussanunk, és odasomfordálunk megint a medve karmai közé.

Orbán maga egyébkén örömmel emlékezhet a saját katonaidejére, amikor bátran jelenthetett, és ezzel is csak annyi lehetett a baja, mint Kádár rendszerével, hogy nem ő csücsül a tetején. Viszont ekkor alakult ki benne az olyan felállásokhoz való vonzódás, mint a katonaság, amelyet a szociológia mechanikus szervezetnek nevez.

Ennek jellemzője, hogy: szinte minden munkatevékenységre részletes és szigorú szabályok vonatkoznak; a vezetői és a végrehajtói feladatok élesen el vannak választva egymástól; a vezetők és beosztottak között nagy a távolság; a rangok, beosztások hangsúlyos szerepet kapnak; be kell tartani a szolgálati utat; a kommunikációs csatornák kötöttek, fontosnak tartják az írásbeliséget; a szervezet úgy működik, mint egy gondosan megtervezett gép.

Máris előttünk áll a Fidesz maga, mint hadsereg, ám, ami lehangolóbb, az a társadalom is, amelyet Orbán Viktor Mihály építeni szeretne az eljövendő hosszú évek alatt, s ami az elborzasztó, hogy nem is áll távol a nagy mű elkészültétől.

Fentebb már említettem, milyen hányás közeli érzésekkel viseltetek az ilyen katonás őrületekkel és őrültekkel szemben, most akkor csodálkozunk, ha Orbán rendszere, sőt ő maga is megöklendeztet? Ne csodálkozzunk polgártársak, egyáltalán. Olyan ez, mint a súlytalanság. Abban is permanensen hányingere van az űrhajósnak, mert nem arra tervezte az Isten, vagy a Darwin, gusztus kérdése csupán.