A pezsgő pihen

Hódmezővásárhely után a második rendszerváltásban reménykedő közösség euforikus hangulatba került, ami teljesen érthető, viszont felelőtlen lélekállapot. Elvonja ugyanis a figyelmet arról, hogy az embernek még mindig hasogat a háta. Ezért azt követeli a megfontolás, hogy gyömöszköljük vissza a pezsgő dugaszát, akármilyen kellemesen hangzót pukkant is.

Április messzire van, és már tegnap is feltűnt, hogy az a média, amelyből kies hazánk lakosságának zöme kizárólagosan tájékozódik, milyen sokat mondóan hallgat arról, hogy a gazdája kapott egy méretes maflást. Egészen kora délutánig tartott a kábult állapot, utána viszont maga a megváltó jelölte ki a követendő sormintát, és még több munkát vizionált, ami tudjuk, mit jelent őnála.

Kampány címszó alatt a mi szalonfasisztáink eddig sem voltak másra képesek, mint, hogy gátlástalanul folyt belőlük a takony, ez pedig már nem fog megváltozni a hátralévő néhány hétben. Következésképp a téboly turbó fokozatba kapcsolódik, és a Fidesz-től megszokott gátak nélküli és parttalan őrjöngés bájos ideje jön el.

Több szempontból is kívánatos tehát, hogy a forradalmárok megőrizzék a józan eszüket. Mindjárt az elején például nem ártana egy felmérés, vagy legalább belegondolás abba, hogy a falvakban élő polgártársak legalább hallottak-e arról, hogy Hódmezővásárhelyen esetleg történt is valami, és most egyáltalán nem viccelek. Nem az informálódás restsége miatt, hanem, mert hiányzik hozzá a forrásuk.

Ha mindezt fölmértük, mindjárt nem olyan Barbie-ízű a fagyos keddünk, és az az akadály, ami ez ügyben a rendszerváltók előtt tornyosodik, szinte leküzdhetetlennek tűnik. Sok évnyi munkát nem lehet pár nap alatt pótolni, viszont a baj attól még ott van. Az egész ország, de különösen a kistelepülések környéke megszállt területként funkcionál, és lehet, úgy is kéne kezelni.

Én például arról is álmodtam, mi lenne, ha például röpcsiről röplapokat szórnánk a népek közé. Vagy ilyen cirkuszi hangszórós kocsival is lehetne téríteni a polgárokat. Nem hiszem, hogy akármelyik eszköz is törvénybe ütköző volna, ellenben kellően váratlan és szokatlan ahhoz, hogy hatásos legyen. De most annak ellenére, hogy már biztosan nálam van a bölcsek köve, az ujjam mégis csak belelóg a bilibe.

Közvetlenebb a veszedelem viszont, ha arra figyelmezünk, a CÖF már megint gyalogolni készül. Egyenest bele az ellenzék képibe, és félő, a túlfokozott hangulatban módját ejtik annak, hogy rendkívüli, szükség vagy akármilyen állapotot léptessenek életbe valami inzultus miatt. Mindenre képesek, mint az 2006-ban is kiderült, és ezen kívül is számos veszély mutatkozik, hogy ne legyen ennek jó vége.

Különben sem habostorta az élet, mert ugyan Hódmezővásárhely megmutatta a győzelem egyetlen lehetséges receptjét, és a kezdeti lelkesedésben úgy is tűnt, végre megjön a pártok esze, így együttműködési készség kezdett kirajzolódni, délutánra már megint jöttek a hangok, hogy ki kivel nem és sohasem. Ebből már nem tudunk kikecmeregni sehogy, és itt állunk megint magunkban.

Én kérek elnézést, hogy kekeckedek, de tegnap egész nap ezen morfondíroztam, hogy akkor most jó nekünk, vagy sem. Abból a szempontból mindenképp, hogy valami fény megpislant a végtelen alagút végén. Ámde, amint a szomszéd Józsi egyszerű és jámbor arcába belenéztem, aki megint azzal volt elfoglalva, hogyan teljen neki az aznapi fröccsre, és minden más történés kívül esett a világán, mindjárt előttem volt a valóság. Ez pedig mélyebben szar, mint gondolnánk.

Öröm a zene tehetségkutató néhány pillanata

2018-ban új helyszínen, az Agora MSH-ban zajlott szinte egész nap az Öröm a zene tehetségkutató.

A helyszín jól vizsgázott, tágas, kényelmes, technikailag teljesen megfelel az igényeknek.
További fotók ide kattintva láthatók.


Február 24-én szombaton már reggel óta nagy nyüzsgés volt a házban. Érkeztek sorban a csapatok szám szerint 14 nevező, hogy beálljanak, cseppet próbáljanak, és felkészüljenek a délután zajló megmérettetésre, zenés produkcióikat bemutassák a zsűri, és a közönség előtt. Köztük többen már korábban is neveztek.

Azóta fejlődtek, gyakoroltak, igyekeztek hogy idén jobb eredményt tudjanak elérni. A háromtagú zsűrinek idén sem volt könnyű feladata, de dönteni, választani mindenképpen kellett, így a végén az eredmény a következőképpen alakult:A tehetségkutatót a Gargantua nyerte, ők jutottak tovább az országos döntőbe.

Második helyen a Smoking Frog, a harmadikon a Kedveskovács végzett. A legjobb hangszeres zenésznek járó Újfalusi Gábor díjat idén Kecskés Tamás, a Smoking Frog dobosa kapta.

A meghallgatások nagyon frappánsan rugalmasan zajlottak. Az eredményhirdetés után a győztes csapat adott egy rövid, négy dalból álló koncertet, amitől igazán az egész nap egyben egy kis minifesztivál hatását keltette.

Ide kattintva további fotók láthatók.

BARÁTSÁGOS EMBEREK VI – a nemzet nagymamája

Száztízedik születésnapja alkalmából írok a Nemzet Nagymamájáról.

Igen, arról a drága nagyanyóról, aki alig egy évtizede még velünk ünnepelhetett, s a tortáján lobogó száz gyertya fényében még megcsodálhattuk jóságos lelkét.

Jászai Jolán – Jászai Mari színművésznő unokahúga – száztíz esztendővel ezelőtt, a szűkebb pátriánkhoz közeli Rábatamásiban született.

Viszonylag későn, 1985-ben fedezte fel őt a színházi, filmes világ. Csak nyugdíjazása után 1984-ben egy Jászai Mari tiszteletére rendezett ünnepségen hallotta szavalni őt az akkori győri színházigazgató, Bor József, és rögtön színpadi szerepet ajánlott neki Ödön von Horváth, Mesél a bécsi erdő című darabjában. Jászai Joli számos filmben is bizonyított: a Szerelem első vérig a Szerelem második vérig, a Csók, anyu, az Édes Emma, drága Böbe, a Napló apámnak, anyámnak, a Hetedik szoba és a Sztracsatella című alkotásokban…

Jászai Joli színművésznő tehát igazándiból 78 évesen született! Előtte, szülei akaratának engedelmeskedve a Győri Állami Tanítónőképzőbe járt, majd miután 1929-ben megkapta képesítését, Rábatamásiban – szeretett szülőfalujában – tanított.

Jászai ház Rábatamásiban

A második világháború után, férjével Pécsett telepedtek le, és újra csak tanítani kezdett. Jászai Jolán tanítónő öt gyermeket nevelt fel. Férje elvesztése után még a nyugdíjazása napjáig napközi vezetőként tevékenykedett.

Csak kevesen tudják, de a „művésznő” csodálatos verseket is írt, melyek a mai, felfordult világban sokan csak egy legyintéssel intéznek el.
Valódi lélekkel, valódi egyszerűségben formálta sorait, hogy a versei képesek legyenek a valódi öröm közvetítésére…
Az ezer kötődéssel Vas megyéhez is mindvégig hűséges Jászai Joli nagymamára emlékezni jó, derűje örök érvényű, s talán egyszer majd megértjük, miért is volt képes mindhalálig derűvel szemlélni az életet…

Szórd a Szeretetet!

Ne kérdezz senkit, ki vagy és mi leszel,
A fontos, hogy Szívedből mindig hitelezel.
Ha nem süt a Nap, Te legyél a sugára,
Ragyogjon a szemed mások mosolyára!
Akit bánat bénít, melegen vigasztald
Simogató szóval, ne küldd el, marasztald!
Öregnek, gyereknek mondj mesét ha kérik,
A szíved mondja halkan, legjobban így értik.
Szórd a Szeretetet, mint a Nap a sugarát
így leszel boldog majd itt és Odaát!

Kiröhögve

A Kr. utáni. 1938-ik év kajla őszén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök Münchenből megérkezvén kiszállt a repülőjéből, és egy gyűrött papírdarabot lobogtatva büszkén jelentette ki ott, mindjárt Hestonban, hogy Németország és Anglia között most már soha a büdös életben nem lehet háború. Egy év múlva potyogtak a bombák Londonra, és semmit sem ért, hogy lenyelték az Anschlusst, de még az sem, hogy Csehszlovákiát odadobták a Sátán karmai közé.

Mindezzel nem azt akarom demonstrálni, hogy milyen baromira túlművelt vagyok Hitlerből – nem is -, sokkal inkább, hogy megmutassam, a demokráciák úgy nagy általánosságban lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek.

Ezeket a sajátosságokat kitartóan őrzik az ilyen Orbán-félék legnagyobb gyönyörűségére, mert ezek azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Elbuknak aztán mindig, de ez a jelen pillanatban kevés vigasz az éppen alatta szenvedőknek. És mégis azt a következtetést vonom le ebből az egészből, hogy legyen velünk a nevetés, mert Kierkegaardtól is lehet tanulni azért valamit.

A végén még majd azt is elmondom, miért jó vigyorogni.

Itt van nekünk mindjárt ez az Unió, mint a demokrácia sánta állatorvosi lova. A föntebb odavetett tulajdonságok mindegyikével hatványozottan rendelkezik, olyan mennyiségben, hogy közel áll a totális működésképtelenséghez.

Tele van kretén alakokkal és renitens országokkal – köztük az élen a mi fatornyos, karikás ustoros hazánkkal -, amely kicsapongók csupán fejőstehénnek alkalmazzák, különben meg ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Sőt, még Gerébek is, akik Putyinhoz szaladgálnak azzal a nyüves zászlóval.

Azt sem bánnák, ha a grund elveszne, de most kimászok ebből a metaforából, mert sehová sem vezet. Mondjuk ki nyíltan, ganaj egy ország vagyunk európai szemmel nézve, és ezek képtelenek bármit is tenni, bár legyek emiatt hazaáruló (úgyis rég az vagyok).

Most például Merkel mamának lett tele a nemlétező töke mivelünk (is), és fenyegetőzik, hogy azok az országok részesülnének EU-támogatásban csupán, amelyek betartják a jogállamiságot és az EU-alapelveit. Nyolc éve hallgatjuk már ezt. Merkel is, meg az összes többi Chamberlain a nyüves papírdarabját lobogtatja, hogy aztán kitörölhesse vele a seggét.

Ha tényleg megtették volna – amit egyébként soha nem fognak, mert lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek – amit csak ígérgetnek, amikor rothadásnak indult a hazánk, akkor már rég túl lennénk mindenen, mert uniós pénz nélkül két hét alatt roskadt volna – roskadna – össze a rezsim.

Hogy megszenvednénk, az ziher, viszont ennél rosszabb úgysem nagyon lehetne. Mégsem reménykedhet az ember abban, hogy akármilyen apró kis segítség érkezik. ’56-ban sem érkeztek a testvéri usákos tankok Hegyeshalomra.

Sőt, tegnap az is kiderült, hogy a rendszer belülről is – illetve csak belülről – legyőzhető, ha vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Hódmezővásárhelyre vetjük.

Addig azonban, amíg mindez országos szinten is jellemzővé válik, tessenek jóízűen vigyorogni. Elsősorban is azért, mert így hétfő hajnaltájt úgy tűnik, ez a falat úgy megakadt a rendszer torkán, hogy még hírt is alig bírnak felböfögni róla, a hátország pedig, a kommenthadsereg átkozódva hörög, miközben fröcsög a nyála.

Nincs megalázóbb egy handabandázó mókus számára, mint ha jóindulatúan mosolygunk rajta. A jelek szerint ezt már a nagyságos Európa is kezdi észrevenni, mert például Macron, amikor kiderült, hogy a konzultációjában csak és kizárólag a mi hazánk nem vesz részt, csak vigyorgott ironikusan, míg hallgatósága pedig hangosan nevetett a lehangoló poénján.

Viszont ezzel az egy gesztussal oda tette Orbánt, ahová való, a történelem szemétdombjára, mert diktátorokon már csak akkor szoktak röhögni, amikor a delejük megszűnt. Ezért mondom, hogy mosolyogjunk mi magunk is rajtuk, míg el nem fehérül a szájuk, akárha Lázár falujában.

Kampec dolores LXXIV. – Iglu

Ott állt tehát Béla a hóesésben azzal a cáfolhatatlan igazsággal, hogy már a bakelit „B” oldalát koptatja, sőt, a tű is ugrál, de egyáltalán nem zavarta ez, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy a sapkáját, amely hóból képződve takarta a fejét, megőrizze valahogyan az utókornak. Summázva hát, gyerek lett újra, csak a fűzfasípját nem találta már megint, mint ahogyan sohasem. Viszont két perc alatt lett óvoda a kocsma udvara, ahogyan vigasztalhatatlanul szakadt a hó, mégsem látott neki nyüszögni senki, hogy énédesistenem, mi lesz velünk nagymama, mert azt hitték, karácsony van, a bolondok.

A rigók, akik nyáron a falról csorgó hőség és a bugyborékoló Nap zsarolása elől ugráltak fejest a vödör pállott vizébe, de jó volt úgy is, most sorban álltak ugyanott, hogy a sunyi fehérségben merüljenek el. Még azzal sem törődtek, hogy a macska, aki két napja gyilkolta le egyiküket, és alvadt vér barnállott a bajsza szélén, hogy ez a macska is ott ólálkodik, mert ki nem szarja le, ha esik a hó. Igazuk is volt persze, hiszen a bűnös képeslappá változott, és olyan jámborul prüszkölt, mintha valami családi kedvenc lenne, pedig soha nem volt az. Sőt, egy csavargó tróger volt magunk közt szólván, de nem tehetett róla, az anyja ivott, az apja meg állandóan meccsre járt, és zabálta a pirított tücsköt. Nem volt gyerekszobája, na.

De azért döbörgött a vigalom, és az idill azzal lett teljes, hogy a sarokból apró, kósza füst szállt fel egy kesztyűből, amely ott hevert már időtlen idők óta, de senki nem figyelt rá, mert minek. Most viszont a rigók azt suttogták, hogy valami sün és egy rövidlátó hangya lakik benne, meg még hárman mások, de arról nem tudtak, kik lehetnek a betolakodók. Sunyiban költöztek be ugyanis, átkelve minden drótakadályon. A leghülyébb rigó azt sutyorogta, hogy azok ott a kesztyűben elveszik a munkáját, és megerőszakolják a ropogós rigólányokat, de a többség „hülye vagy te vazze” fölkiáltással hallgattatta el. Erre ő megsértődött, és a fal felé fordulva duzzogott, de senki nem foglalkozott vele, ott sikongott az összes rigó a vödör körül.

És csak hullt a hó, amikor Béla arra döbbent rá, hogy már öt éve esik szünet nélkül. A falut, a templomot, a közmunkásokat, a bádogbánost, az összes duplagyűrűst, minden olajos hajút és bánatos szemű asszonyaikat rég belepte már, és ahol régebben nyugdíjasok döcögtek, most hóemberek vették át a helyüket pirosló orral, és szénszemükben is csak annyi volt az élet, mint azokéban. Sőt, olyik a göcsörtös piszkakezében utalványokat szorongatott, amit már sehol nem lehetett beváltani. Így, ebben a hószakadásban azt sem lehetett tudni, hogy a nyugdíjasok változtak hóemberré, hogy meg ne fagyjanak, vagy már megtörtént minden, és az egész falunak ez volt a karmája, hogy fehér gömbhasúként élje a nyüves életét, míg el nem jön a második halál, a tavasz.

Abadonna azonban, aki még a rigógyilkosság idején vette le a szemüvegét, és nézett bele az egyik cingár lábú szemébe, hogy a macska át tudja harapni a torkát, most fenséges lustaságában úgy vélte, hogy egyben és egyszerre nyuvasztja meg az egész mocskos mindenséget, mert elvesztette a humorérzékét. Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és nem Isten háromszögletű szeme nyílt meg satírozott sugarakkal, hanem fagyból álló harang indult meg a mennyekből, hogy beborítsa a világot. Csikorogva ereszkedett alá, és még annyi hallatszott a kocsmából, hogy a telekép orrhangon zümmögi: „sarkvidéki hideg…”, de többet nem lehetett már hallani, a búra alászállt teljesen, az oldaláról a „v” betű visszapattant, és lándzsaként szúródott a hóba.

Ott belül azonban, a harang gyomrában elszabadult a pokol. Nem kénköves, hanem jégcsapos módon, a rigók lába úgy megmerevedett, hogy vigyázzlépésben tudtak csak közlekedni, mint valami hadsereg, Béla orrát pedig belülről szúrta a belefagyott takony, és úgy érezte magát, mintha újságot hordana Sztálingrádnál. Hogy közelít a kegyes fagyhalál, onnan is lehetett tudni, hogy Béla már strandlabdák pufogását hallotta meg bikinis lányok visítozását, a rigók túlérett cseresznyéket láttak a hólepte fán, a macska pedig odagömbölyödött a vödör mellé, és dorombolt, mert halotta a tűz pattogását. Így, kajlán mosolyogva merevedtek volna bele a nemlétbe, amikor fölborult a vödör, és mögötte ott állt a tettes szürkén, piszmogó orral, és csak ennyit mondott: – Barmok.

Egy patkány volt az, aki nem azért volt képes az örökös túlélésre, mert annyit bámulta a natgeót, hanem, mert évezredes tudás volt a génjeiben. Hogy mért érkezett most, mint felmentő sereg, azt senki nem tudta. Voltaképp nem is azért, hogy jó sajtója legyen, hanem, mert igazából patkányságos volt ő, és ahol tudott, segített. Megigazította a vörös nyakkendőjét, majd harsányan kijelentette, mintha duplagyűrűs lenne, hogy a télnek nincs szép ruhája. Az egész udvar csörömpölve tért vissza az életbe, ahogyan leszakadt róluk a jégburok, de csak Bélában volt annyi visszatérő lélek, hogy megkérdezze a havat szeletelő és fűrészelő patkányt, mi a francot csinál, amire ő elég nagyképűen a bajsza hegyéről csak annyit felelt: – Iglu, elvtársam, iglu.

Teljesen megbambult mindenki, a halálból visszatérő rigók, a macska és Béla is, míg a patkány akkurátusan dolgozott, és közben előadást tartott az ük-ük-ük-ükapjáról, aki halszagú vikingekkel jutott el az eszkimók földjére, és ott szerezte meg a tudást, hogy visszatérve az utódokra hagyományozza. Ezek pedig oly jól megőrizték, hogy túléltek minden jégkorszakot, s míg a teremtés koronája alig is élte túl a fagyokat, ők sokasodtak és szaporodtak. Innen volt a nagy arca, már ott tartott épp, hogy az egész mesét őrzik a holt pincebeli tekercsek, amikor a kert sarkában szuszogva feltűnt egy mahomet jegesmedve szimatolva, és a patkány ordítozott, hogy befelé elvtársak. Ott ültek hát az igluban mind. Béla, a rigók, a macska és a jótét lélek patkány.

Ekkor nyikorogva kinyílt a kocsma ajtaja, előtűnt belőle a fröccsök ura, akinek képzelőereje csökevényes volt, ezért nem látta sem az iglut, sem a rigókat, sem a patkányt, de még a macskát sem, a jegesmedvét meg pláne. A kocsmáros csak annyit látott, hogy a barátja ott gubbaszt a cseresznyefa alatt, már majdnem teljesen belepi a hó, és fehér sapkája alól a jóltáplált óvodások bizakodásával néz ki a fejéből. Meg kellett kérdeznie tehát, hogy mi a jó francot csinál ott, amire Béla őszinte, csodálkozó felháborodással felelt: – Mit, mit. Várom a tavaszt. – És ennyi volt az egész.

Ecce homo

Manapság a kulináriák mennek, meg az Ottó. A Tóth Ottó. A nemzeth még meg sem emésztette a tücsköket, amelyeket Soros Gyuri bácsi tolt le a torkán, mint a libákat tömni szokás, erőnek erejével, máris itt van neki Németh Szilárd csirkeszárnya.

A rezsi őre, a nemzetbiztonság harcosa, a Szélberniölő momentán fakanállal mutatja a beléje ájult egyedeknek, hogy nem robot ő, hanem húsos, véres organizmus, ugyanúgy megverve az éhség mardosó érzésével valamint a szarás gyönyörével és keservével, mint akármelyik csonthéjú nyugdíjas.

A Csepeli Hírmondó című nyomdaipari termékben, amely fogantatásától a komcsik basztatására és egyetlenünk csodatételeire alapozva írja a sajtótörténet rongyos lapjait, ámde arany pennával, állandó rovata van Németh Szilárdnak, „Így főzök én” címmel.

Az e heti számban csirkeszárnyból varázsol, vonszol elő mintegy elmondhatatlan kéjeket, alapozva arra, hogy ez a madárvégtag a lábával együtt a nyugdíjasok steakje. Ez az ő mannájuk a szürke köznapokon, amikor nem olvashatni és láthatni Németh Szilárdot, bár az ilyenek viszonylag ritkák, sőt, voltaképp nincsenek is.

A mesterséf ott követi el a hibát, hogy libazsírral operál, ezzel buktatva le magát, mert ilyet nyugdíjas sohasem látott, és keveri a gépolajjal. „Mivel a szárny viszonylag zsírtalan és rövid ideig főtt a levesben, libazsírral oldom meg, hogy az ízek, zamatok, vitaminok kioldódjanak.” – így az ínyesmester, és csak csettinthetünk.

Vannak még Michelin csillagos ötletei, már tavaly ősszel is egy füstölt nyelves pacallal vágott vissza a menzareformról kérdező „sznob és cinikus libsi sajtónak”. A pacalról akkor elmondta, „ha még kerül bele egy kis velő, akkor az isteni és mennyei tud lenni, és szerintem egészséges is”.

Ezen lehetne vitatkozni, de az vesse rá az első követ. Ellenben azon merenghetünk csöppet, hogy itt a disznó agyának élvezetére buzdít, amely bizonyos kultúrkörökben legalább annyira bizarr, mint Fazekasnak a szöcske, tehát voltaképp nincs miről beszélni.

Továbbá, ha ezt az egészet a filozófia-fizika-kémia elefántcsont tornyából nézzük, akkor érdektelen is. Még Sheldon, tőle szokatlanul totál máttósan tette fel a kérdést hallgatóságának, hogy mi a világegyetem, és természetesen választ nem várva ritmikusan elkezdte sorolni a periódusos rendszer elemeit, és milyen igaza volt.

Ilyen szupernova robbanások után az űrben szétszóródott anyagból áll minden, az egész nyüves életünk. A rohangászó elemek pedig teljesen váratlan molekulákat adnak ki, az egyikből szöcske lesz például, a másikból meg Németh Szilárd. És ez is érv a kreacionizmus ellen, hiszen a teremtő akkorát nem hibázhatott, hogy ilyet alkosson, hacsaknem sok tablettással hűsítette magát.

Az étrendre visszatérve még: nem véletlen, hogy a rezsidémon rajong a velőért, a rozsomák is ezt teszi. A menyétfélék e legnagyobbikának olyan erős a fogazata és a harapása, hogy a csontot is kettéroppantja, és idevezülten hörböli a velőt, míg például a bamba medvék korgó gyomorral hajkurásszák a jávorszarvasokat.

Más szemszögből azt is tudjuk, hogy az emberré válásban is nagy szerepe volt a másik élőlény agya megzabálásának, hiszen a fehérjében és zsírban gazdag velő segítette a cro magnonit, hogy az ő diónyi agya is növekedjék.

Viszont, ha ebbe belegondolunk, az elkövetkező pár millió évben jó esély mutatkozik arra, hogy a velőzabáló rozsomákból is ember legyen. És lehet, már meg is történt, ahogyan Németh Szilárdra tekintünk, midőn fakanállal a kezében mosolyog. Képüknek ezt a címet is adhatjuk: „Ecce homo”.

És tényleg, a NER által kitermelt organizmusok ilyenek, akik létük lényegét kolbásztöltésben, pálinkázásban, szotyolázásban, gumicsizmában flangálásban, malacólak meglátogatásában vélik megtalálni, így óhajtva demonstrálni, hogy ők is a nép eccerű gyermekei.

Valóban azok, megrekedve az ugaron, a malmok alján. Ilyen tenyeres-talpas manusok ők gyűrött zakóban, akik a magyar néplelket velőzabálással őrizgetik Sorostól, eközben pedig megfeledkeznek arról, hogyan hajigálják a szart a saját propellerjükbe.

Ugyanis, ha emlékezetem nem csal, nemzeti nagylétünket a muszlimoktól óvjuk, akik nemhogy tücsköt-bogarat, még csak mangalicát sem esznek. A csúszómászók és ízeltlábúak élvezete a sárga bőrű, vágott szemű emberek sajátja, velük viszont már csak a seggünkön meglévő piros pötty miatt is egyek vagyunk, ha nem tévedek.

Érti most már ezt az egészet a rosseb.

Postáskisasszony

Heréd polgármesterének, egy bizonyos Kómár Józsefnek az egyik atyafija elmerült a kampányos, szavazós és savazós cirkuszban, de szügyig. Egy Fidesz-es mikkamakkának gyűjtögetett volna a postán, ami nem tetszett a postáskisasszonynak.

Nem esztétikai okokból, lehet, hogy föss ember volt ez az atyafi, de még az is lehet, hogy nem. Ez tök mindegy, a postán nem lehet aláírást gyűjtögetni. A postán sok mindent lehet, kaparászni, agyvérzést kapni, de ezt és most, ezt a gyűjtögetést ezt nem lehet.

A postáskisasszony tökös volt nagyon, ha ez a jelző épp az ő esetében megengedett, de ez sem érdekel igazán. Szólt ennek az atyafinak, hogy ne má’. Jobb helyeken ilyenkor azt mondják a legények, hogy oppardon kisasszony, és hazamennek.

A vadnyugaton meg előkapják a hatlövetűt, és hunyorogva lőnek a fekete kalapjukban. Magyarhon se nem jobb hely, se nem a vadnyugat. Magyarhon ilyen sajátos, komcsifeudál-fasiszta kóceráj. Ezért ez a polgármester sértve érezte magát, holott ott sem volt.

Ilyen hármas áttételen keresztül, mikkamakka–atyafi-pm.elvtárs is fájt neki, hogy a fatornyosában ilyen postáskisasszonyok ellenállnak az akaratnak. Elbattyogott tehát polgármester elvtárs a postára, és lebaszta a postáskisasszonyt, hogy mit képzel magában, trallalla-trallala, vagy hogyan van az a nóta a királyfival.

Ennyi az egész voltaképp, és szót sem érdemelne, ha nem lett volna ez az én madeleinem tegnap, ahogyan szuttyog a teában. És máris láttam magam fiatalon, delin, amint az idők hajnalán hordom az újságot, és egészen furcsa dolgok történnek velem, akárha postáskisasszony lennék.

Ez annyira Orbán előtt volt, hogy még javában Kádár alatt, így végül is, akárha most. Egyelőre még úgy tűnik azonban, hogy az idő leginkább lineárisan telik, egyezzünk meg tehát abban, hogy kurva régen történt, hogy belenéztek a szemembe.

A körzetemben lakott a megyei lap főszerkesztő elvtársa is, aki a nehéz napok estéin a sarki késdobálóban pihente ki a fáradalmakat. Ez volt a közelben elterülő szovjet laktanya tisztjeinek törzshelye is, klafa kis hely volt tehát, én meg újságpénzt szedtem a bizarr nap estéjén, és szintén megpihentem főszerkesztő elvtárs második otthonában.

Úgy adta ki magát a dolog, hogy pont egy asztalnál dülleszkedtünk csöndesen, amikor főszerkesztő úr fixírozni kezdett nagyon a malac szemeivel, és kérdések özönével bombázott, ki vagyok, mit csinálok, minek élek, ilyenek. Akkor sem beszéltem túl sokat, nem válaszoltam neki. Nem szóltam egy rohadt szót sem.

Ebbe ő egyre jobban belehergelte magát, és a végén megkérdezte, tudom-e ki ő, meg kijelentette, vigyázzak, mert nagyon sokat tud ártani nekem. Így habzott a nyála, aztán csöndben ott hagytam az anyjában főni.

(Így zárójelben teljesítem ki a mesét: egy óra múlva, amint az újságpénz szedését bevégeztem, visszafelé haladtomban látom ám, hogy a kocsmától húsz méterre egy alak úszó mozdulatokat végez a flaszteron hasmánt, a kalapját meg fújja a szél, s az gurul. Perszehogy főszerkesztő elvtárs tempózott ott. Jó úttörő vagyok, hazacipeltem és nekitámasztottam az ajtónak.)

Ez a főszerkesztő elvtárs ilyen kommunista-dzsentri volt, mint a herédi polgármester elvtárs. Ez egy embertípus, amelyet megfelelő gének esetén a rendszer kitermel magából. Nem mindenütt fordul elő a világban, nálunk viszont bőven tenyészik.

’89 után volt rá esély, hogy kihaljon, de ez sajnálatos módon elmaradt. Most pedig már túlszaporodtak, burjánzanak élőhelyükön, amely a NER, és ennek sűrű és büdös levegője egyre nagyobbra növeszti az összeset. Onnan ismerhetni meg őket, hogy önálló vegyértékük nincs, rangjuk van, meg címük. Polgármester, képviselő, ilyenek, és nem tudják, hogy ez csak egy állapot, mindenféle érdem nélkül.

Viszont ezt a kommunista-dzsentri fogalmat nem csak azért találtam ki, mert oly jól hangzik, meg igaz. Hanem mert, ha a mi hülyéink szerint már van sorosista embertípus, akkor játsszuk így a játékot, és illesszük be a Brehmbe őket is, mint felettébb kártékony fajtát.

De megint csak száguldozik a képzeletem, hiszen voltaképp a postáskisasszonyról akartam mesélni, és hiszed vagy sem, de azt tettem. Becsületre méltó a merészsége, amellyel szembeszállt egy kommunista-dzsentrivel, mert ezek bosszúálló fajta, meg pitiáner is, persze. Lehet, a postáskisasszony és a rokonsága az incidens után kezdheti keresgélni a ládafiában a munkanélküliek kiskönyvét.

De más baj is eshet, ha nem vigyáz. Mert tegnap olvastam azt is, hogy vezérünk meghirdette a totális háborút, amelyben szerinte óhatatlanul elcsattan egy-két pofon. Így fogalmazott, hát, akkor nézzük!

BARÁTSÁGOS EMBEREK V. – akik megjárták a háború poklát…

A régi írások felidézésével folytatjuk sorozatunkat, míg a betegágy nem engedi, hogy újabbak szülessenek…

Beszélgettünk már sokat, sok mindenről. Az élet dolgai, a gondok, valahogy mindig előbbre valók voltak, és lesznek, mint az emlékezés. Pedig egy ideje már tudtam, az a nap mindkettőnknek fontos. Az elmúlás, a búcsú dátuma, amiért írok…

„Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet… Emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk.”      Luis Bunuel

Gyertyákkal a zsebünkben indultunk a szombathelyi temetőbe, a sírjaik felé – ő és én. Nem tudva egymás útjáról, céljáról. Vitt a lábunk, meg a lelkiismeretünk. A gyufaskatulya zörgése, a lélekharang kongása kísér mindkettőnket, próbáltuk felidézni az arcvonásaikat, szavaikat, gondjaikat, gondolataikat. Öregapám harminc évnél is régebb óta, nagyapja tizenegynéhány éve már, hogy az égi hadak útjára lépett. Ők, akik valaha együtt indultak a nagy háborúba. Úgy bizony, hiszen szinte egy faluból valók voltak, talán még a vagon is közös volt… mindketten a tavaszt hagyták maguk mögött…

002

Az én öregem után alig maradt emlékezet, az övé szinte mindent megörökített. Ha fölütöm – számomra képzelet béli, az internetnek köszönhetően mégis elérhető – könyveit, naplóit, feljegyzéseit, egy kicsit, mintha mindazt átélhetném, amit az én jóságos nagyapám is megérhetett… Magyarok voltak ők, egy ideig legalább magyar katonák, a világháború harcosai, hősei, akik megjárva a Don poklát, hazatértek építeni, családot, szeretetet adni a szűkebb pátriának.

( Jó volna elmesélni, elmesélnünk ennek a bomlott tudatú országnak, mi volt a háborúban, mit éltek meg a magyarok, a magyar katonák, mielőtt a Szabadság téri emlékműnek engedelmeskedve átírják az összes történelemkönyveinket… amíg még nem késő, mert nagyapáink emléke erre is kötelez! )

„Szeretünk bolyongani a történelemnek romjai felett, meg-meg állunk, behunyom a testi szemeimet, mereven nézek belülről kifelé… „mi az ami a kétes távolba vezet?”… merengeni mit ér?… mégis úgy érzem, hogy a jelen a múlton épül és emlékezem…

…Valahogyan ilyen… az élet. Hordoz magában örömet, bút, bánatot, reményt, kacagást, könnyet, s ki tudja még mennyi mindent, amit egy embernek el kell viselni. Hordozni kell, mint Jézus hordozta a nehéz keresztet, s a nagy súly alatt, ha földre roskadt is, újra és újra felegyenesedett, vállára emelte a durván faragott nehéz bitófáját, és indult felfelé a Golgota magaslatara… Szóval az élet tele van golgotai úttal, hol könnyedén hordozzuk az élet keresztjét, hol már úgy érezzük elesünk alatta, a fáradtság földre súlyt,… de, nem lehet összetörni, kínzó fájdalmak mellett újra és újra talpra kell állni, gondjaink, bújaink, könnyeink áradata mellett kell az élet útján csoszogni. ÉS EZ AZ EMBER, amikor nem marad a földön siránkozó, könnyekkel áztatott arccal, erős lélekkel, hittel, akarattal föl kell állni, s tovább botorkálni a reményteljes jövő felé…

001

…Amikor valaki megszületik, akkor mindenki megkapja a maga élet csomagját… /predestináció, felfogás/ amikor a Mikulás átadja az ajándékcsomagot a gyereknek, aki reszketve nyúl feléje, de óriási örömmel fogja a kezébe ezt a mikulási csomagot… vajon mi is lehet benne? Nagy kérdőjel előtt áll, és epedve várja azt a pillanatot, amikor már külsőleg teljesen végigpásztázta, leste, forgatta az ajándéknak tűnő adományt, nézzük meg mi van belülről… Boncolgatás közben rezdülnek meg benne az érzelmeknek ideghúrjai, amik a boldogságnak, a szeretetnek harmóniáját rezegtetik meg benne a kis kíváncsiság emberében…

Tehát mindenki kap egy csomagot születésének a pillanatában,.. ezt a csomagot kezdi bontogatni élet éveinek sorában, ki-ki meddig bontogathatja ez a titok, van aki csak pár évig… van aki évtizedekig bontogatja és mindig jön elő a csomagból olyam valami, aki ezideig titokzatos volt számára, és ez a csomag emberenként mindenkinél mást és mást tartalmaz.

Nincsen egyforma életcsomag, nincs egyensúlyban a javak, örömök, bánatok, ahogyan nincsen egyforma levél a fán, nem egyformák az ujjaink, úgy mindenkinek a csomagja más és más lelki testi érzelmekkel van megrakva…

Ez a jövő titka, mert senki sem tudja, mit is hoz a holnap… mi lesz az, amivel meg kell harcolni, elviselni, vagy orvosolni,… főleg ha már az ember családos, gyermekei vannak, akkor pedig a csomag tartalma nagyon is változatos lehet,… erre a biblia is felkészíti az embert. Sok fájdalmad lesz gyermekeiddel… de ez sem egyenlőképpen van elosztva… ha a történelem lapjait olvasgatjuk, hányszor kellet egy- egy szülőnek édesanyának a kereszt, vagy a bitófa tövében összeroskadni, látva fiának vért verejtékező fájdalmait… Valahogyan úgy képzelem el, hogy ha válogatás nélkül gyűjtünk, azaz már valaki által gyűjtött magvakat igyekszünk termőtalajra szórni,… ki tudja előre melyik magból résünkre hasznos vagy káros növény csirázik és nő meg.

Ilyenkor eszembe jut egy igen kedves, de ellenben érdekes történet… Sík Sándor papköltőhöz fűződik ez a megfigyelés, aki a vonaton utazik, és vele szemben ül egy boldog állapotban, szépen domborodó hassal egy nő… és Sík Sándorban ekkor fellobban a találgatásnak az ismeretlenje, ugyan mit is rejteget ez has, mi lesz ebből a magzatból? Lángoló talentum? Vagy világot felgyújtó forradalmár?… vagy az emberiség megváltója?… földi jóság, vagy akasztófavirág? Így kergeti agyában a gondolatokat a költő, persze ő maga sem tudja a jövőt, mert ha tudnánk, mint ahogyan az elültetett magvakból felismerjük a gazt, a jót, a nemest,… ki tudja előre mi domborodik ki az anyai szív alatt,… majd tán s születés után évek, évtizedek adják meg rá a választ…”

003

„Az első fiúgyermekünk születése előtt 1940-ben nősültem semminemű nagy megpróbáltatás az életemben, tán egyedül amikor 1942-ben Kőszegről elindultam egy puskásszázaddal, az orosz honba Don kanyarba, a 7. hadosztályhoz… ez nov-dec. havát jelentette… Brianski erdő rémes partizán támadásai, vonatok felrobbantása, majd vagy háromszáz km gyaloglás Bjelgorogdtól ki a 7. hadosztályhoz nyári ruházatban,… Fegyenceket kísértem vagy 160-at. Éles lövedékkel felszerelve mindegyik, hát bizony ez az út nem volt nászút… de tudva, hogy a végállomást elérve indulhatok vissza, haza… ez valamiképpen elviselhetőbbé tette az akkori nyomorúságos helyzetemet… láttam a véget, az alagútnak a végét, … habár egy ilyen menetszázad kíséretének ideje alatt is nagyon sokan elvesztek egy-egy vonatrobbantáskor sok lett a sebesült a halott.

005

…………………………………………………………………………………………………

004

Ezt az erőltetett és főleg „TÉL” tábornok /kegyetlensége engem is megostromolt, így ízelítőt kaptam az orosz télnek kegyetlenségéből, s a vele járó élet pusztító hatásáról. Hajszálon múlott, hogy nem lettem örökre foglya a Brianszki erdőnek,… épen-egészségben megúsztam ezt a kirándulást, tele tapasztalattal.”

Nagyapám tíz évvel volt fiatalabb, mégis hússzal elébb távozott. Sem ideje, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy elmesélje, mit éltek át, együtt a nagy háborúban. /Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet…/ Éppen ezért az ő nevében is azt kérem, ha gond lehet rá… ha szólítja a nagyapját, mondja el neki, hogy köszönjük a rengeteg igaz történetet!

Jó volna végre olvasni a nagyszerű néptanító visszaemlékezéseit, úgy, ahogy szólt az ígéret…

„Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi “énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit “tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”   Polcz Alaine

Hello, röfi!

– Büszke legyen az a légy! – Ezt mondta a karvezető bácsi-elvtárs, midőn a szombathelyi 498-as számú úttörőcsapat – soraiban velem – bamba kóristái nem engedték ki kellően a hangjukat, készülvén a Daloló Ifjúság nevű pörformanszra, amelyen évi rendszerességgel tekintettünk bizakodva a jövőbe.

Azon az esztendőn, amely most eszembe jutott, Fehér Klára néni-elvtársnő „Úttörőinduló” című fergeteges hip-hopjával szerettük volna tudatni az elvtárs-bácsikkal, hogy ránk lehet számítani a munka frontján, ha nagyok leszünk, és az imperializmus elleni küzdelemben is, persze.

“…Büszke név az úttörő. Viharban edzett drága név. Ha hallod a szót: úttörő, nevedre százszor büszke légy!…” – Így szóltak az első taktusok, és a karvezető bácsi-elvtárs erre a mondat végi légyre mondta, hogy legyen büszke. Összehugyozta magát gyönyörűségében, és huncutul kacsintott, milyen kurvára humoros egy bácsi ő.

Tele volt a tököm az egésszel, viszont életkori sajátosságok miatt ezt nem tudtam ilyen karakteresen kifejezni. Csak nyüszögtem magamban annak jeleként, mennyire kontraproduktív a nevelés e sajátos válfaja, meg azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kéne úgy büszkének lenni, hogy az megfeleljen az elvtárs-bácsiknak.

Ellenben a Fidesz tudja a titkot. Kiadták azt a sorvezetőt (is), ha összegyűjtötték a nyüves ötszáz aláírásukat, amely azt bizonyítja, hogy a népek mennyire imádják őket – meg a Viktorot -, akkor arra hogyan kell verni a nyálukat, hogy bizonyítsák a bambáknak: egy az Isten. Meg, hogy cukkolják az ellenséget. Azért.

Nem mindegy azonban, hogyan. A Facebookon kell dicsekedni az alábbi módon: „Vizuális eleme lehet a bejegyzésnek egy kép a képviselőjelöltről, amint gyűjti vagy tartja az aláírásokat, vagy mellette áll csapatával, vagy, hogy épp leadja (büszke hangulat uralkodjon a képen)”. Tisztára a Daloló Ifjúság légköre ez, és legalább annyira infantilis is.

És ezek fognak kormányozni minket. A tragédia azonban, amely megüli Magyarország homokos, vizes partjait, hogy a panelprolit ennyire tartják, és csak még nagyobb, hogy jogosan. Ilyen debil játékokkal férkőznek az egybites népek kajla tudatába, és meg is ragadnak benne visszavonhatatlanul.

Orbán karvezető-elvtárs sem bíz semmit a véletlenre, járja az országot. Tegnap épp Egerben sompolygott a ravaszdi, és ide-oda becsöngetett, mint a postás. Szíve joga, mielőtt nekem ugrana mindenki, hogy a Fletó is csöngethetne, sőt, a Vona is. De még a kiskutya vérveres fasza is rákönyökölhetne a csöngőre (ezt a vásznat levédetem), szóval nem ezért fáj.

Hanem a hülyének nézés. Hogy debil óvodásnak, jobb esetben dagadt úttörő-kóristának nézik az embert, és ebben a szartengerben dagonyáznak. Ugyanúgy nyüszögő-ótvar érzésem van, mint amikor a karvezető-bácsi-elvtárs kacsintott rám, hogy legyek büszke, mint valami leharcolt, pedofil sekrestyés. De hát, kit érdeklek én, és kit érdekel az a pár millió, aki emiatt a színjáték miatt szintén szégyelli magát?

Senkit sem, zakatol a gép. De láthatóan Orbán bácsi-elvtársat sem izgatja, merre jár, ha tudja egyáltalán, hol van. Isteni szerencse, hogy nem ugrik be neki egy emlék, és az ajtót nyitó, jól kiválasztott, leszedált és lobotómián átesett polgártársat nem úgy üdvözli: hello, röfi! Darab-darab, ugye.

Ha én lehetnék az előadás rendezője, akkor spontánul dobnám fel egy jelenettel, amelyben egyetlenünk rátenyerelne a csöngőre, majd a bokorban megbújva kilesné, ahogyan a választópolgár ajtót nyit, és nem a csínytevő gyerekek kurva anyját szidná, hanem elővenné a méhében megbúvó József Attilát, és könnyes szemekkel szavalna:

„…Kinek a szeme omló könnyü,/ elmenni annak ilyen könnyü?/ Mért bántsz? Én nem bántottalak!/ Versed csengése mért pereg?/ Ugy tettél, mint a kisgyerek/ ki becsöngetett s elszaladt…”

Ennek végeztével aztán Viktorunk előugrana rejtekéből, és azt mondaná, buncili, kuccs, mint a játékos kedvű nagyanyám, aki azt hitte, hülye vagyok, és ezzel szórakoztatott, miután elvette a feje elől a párnát, és meglett. Azt a kurva életbe, ha tetszenek érteni, mire is gondolhatok.

Ennek oly jó része lenni

A valahai színész, Balázs Péter feloldódott Orbán Viktorban. Az aktus akkor történt meg, amikor egy kampányvideóban megtette a címmé emelt vallomást, és írjuk le még egyszer, hogy el ne feledjük, azért: „Ennek oly jó része lenni”. S emellett pláne, amikor kiejtette a száján a szakrális szót, fénnyé emelve mintegy: „kormány” – még hajlongott is, mint valami csámpás gésa.

Ekkor történt meg az, ami a Szellemirtókban kudarcot vallott. Ha emlékezünk, ott a kalimpáló kisded testébe igyekezett beköltözni a gonosz, hogy eggyé váljon vele s új életet nyerjen. A filmben perszehogy győzött a jó, és aztán boldogan éltek az idők végezetéig. Balázs Péternek viszont nem volt ilyen szelleműző stukkerje, így elveszítette azt, amit Enhéduanna négy és félezer évvel ezelőtt megszerzett: a személyiségét.

Ez az Enhéduanna akkád hercegnő volt, emellett Nanna holdisten főpapnője Ur városában, és sumér nyelven írt himnuszokat. A kultúrtörténet azért tartja őt számon, mert egyrészt költeményei a világirodalom legkorábbi fennmaradt emlékei, de ennél lényegesebb, hogy ő volt az első, aki aláírta azokat. Ez volt az a pillanat széplelkek szerint, amelyben az ember kiemelkedett az arctalan tömegből, és bátran szembenézett a veszedelemmel, amit úgy hívnak: én.

Erről a kiváltságról mondott le Balázs Péter, és massza lett belőle. A folyamat már 2002-ben elkezdődött, amikor az istenség veresége feletti csalódásában a polgári körök akolmelegében keresett védelmet, és bevallása szerint meg is találta. Viszont ez itt nem a „Szeszélyes évszakok”, hogy egyfolytában ő szerepeljen, csupán egy kiindulási tétel, más néven állatorvosi ló.

Rajta azt lehet vizsgálni, hogy az emlegetett főpapnő után – akit bízvást nevezhetünk az első liberálisnak, sőt, ha nem vigyáz, még sorosista is lesz ezzel a túlhangsúlyozott egóval – az emberi faj törzsfejlődése hogyan torpan meg kies hazánkban, sőt, egyenesen vissza is fordul. Az orbánizmus ideje alatt ugyanis azt tapasztalhatni, hogy az ego megszűnik létezni, és csordaszellemé változik.

Ennek élő bizonyítéka Balázs direktor, s innentől, mivel írásunkban betöltötte a neki szánt szerepet, felejtsük el, mert nincs is igazán. Ennél érdekesebb, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik az a trutymó, amelyben föloldódik kétmillió honfitársunkkal együtt. Ez ugyanis a rendszer leglényege, értük és belőlük van, mert ha jól megrázzuk és elkeverjük, akkor például kibukik belőle a putnoki polgármester, mint zsinórmérték.

Ez a Tamás Barnabás például így ábrándozott a széles közönség előtt: „Gyurcsányt a seggem egyik felére, Vonát meg a másik felére rajzoltatom és hagyom, hogy rugdossák. Maximum fájni fog, de megéri, mert oda valók. A Fidesz nyer, mert azzal azért tisztában vagytok, hogy nyer, és ha nem fideszes lesz a képviselőnk, akkor bizony szopni fogunk. Lófaszt fognak adni olyan területre, ahol nem fideszes a képviselő.”

Tavaly ősszel meg egy ünnepinek szánt beszédben akasztatni óhajtott, és ezzel voltaképp hallgatóságának legbensőbb óhajait és vágyait öntötte kéretlen szavakba. Hiszen nekik viszket a gombás tenyerük, ők fenik az esernyőiket és ők vágnának rendet a káoszban savat öntve a mai Endéhuannák képibe. Ezzel csupán azt föstöttem le, mi az, aminek oly jó része lenni.

A katyvasz másik, de kellőképpen el nem hanyagolható része a vallásos révületbe dermedt egyedek összessége, akik most már megint imaláncot indítottak, amelyet egészen április nyolcadikáig fognak csörgetni. Felhívásukból megtudhatjuk, hogy minden nap este nyolckor kell könyörögni Orbán Viktor miniszterelnökünkért, hogy a jó Istenük segítse szolgálataiban, amelyet a magyarságért vállalt.

Voltaképp ez törvényszerű. Ha belegondolunk, Hitler bácsinak is elég volt hat év hatalmon, hogy az összes germánból kihozza az állatot. Ehhez képest a mi Führerünk már nyolc plusz négy éve uralkodik, és minden jel szerint folytatja is. Ám mindebben csupán az a lehangoló, hogyha te is, drága olvasó, nem alélsz el, hogy oly jó ennek része lenni, akkor ki fognak csinálni teljesen, mert ezt követeli a diktatúra szerves fejlődése.

Mégis úgy vélem, tiéd a gyár, magadnak építed. És most engedd szabadon a képzeleted.