Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.

ELEFÁNTFÜL PANAMA – Garancsi soha, senkinek nem fizetett az oszlopreklámok után!?

Hja, ismét nagyon nagy a felháborodás – a szokás szerinti műbalhé!
Tarlós látványosan verdes, rikácsol, mert Orbán Viktor egyik kebelbarátja – naná, hogy már megint a Garancsi – elfelejtett fizetni a művei után. Vagy csak egyszerűen nem akart fizetni, inkább kimagyarázta a dolgot, majd leginkább a cége a saját honlapján szokás szerint perrel fenyegette a mást állítókat! Ahogy azt számtalan lap jó hangosan megírta – „A fővárosi közgyűlés elé kerül egy előterjesztés, amiben felvetik, hogy most már pénzt kéne szedni az ESMA nevű cégtől, hiszen két éve nem fizet a villanyoszlopokra kihelyezett reklámok után…”

Na igen, ez aztán az érzékenység!
Fővárosunk – melynek főpolgármestere nyilván nem holmi szoci és nem piti jobbikos! – nehezményezi, hogy a másik narancsos figura csak zsebel, de valahogy elfelejtette leosztani a lét! „Járni jár, de nem jut” alapon úgy érezte Garancsi István, hogy az ő becses elefántfülei a közjót szolgálják, így akár ingyen is felterülhetnek az ostornyelekre!

Nyilván nem tévedett!
A haveri alku erről szólhatott…
Zsebekbe jutott egy kevés, a java pedig szokás szerint valahol Felcsút mezején keresendő…

De nézzük, mi is történt ezekkel az elhíresült elefántfülekkel!
Az ESMA története érzékletesen mutatja be a sokat szidott magyar viszonyokat, maga a korrupció példaképe! Az ESMA, az eredetileg spanyol szálakkal indult – magyar céget – aminek abban az időben még a baloldalhoz erősen kötődő tulajdonosi háttere volt Bleuer István személyében – tönkretette az állam, amikor törvényt hoztak a villanyoszlopokra szerelhető reklámok betiltásáról. A dolog rém egyszerű volt, a többséggel uralkodó állam-brigádok eldöntötték, hogy az adott céget el kell venni a baloldaltól, hiszen láthatóan remekül termi a pénzt, így a működő céget gallyra tették! Ez állítólag akkor még Simicska Lajos érdekei szerint történt, – aki akkor még Orbán Viktor puszi pajtása volt – mert neki volt még jelentős köztéri hirdetésekkel foglalkozó cége és idegesítette a konkurencia. Simicska szólt, döntöttek, az ESMA bekrepált!

Amikor viszont Orbán Viktor és Simicska Lajos összevesztek, akkor Garancsi István néhány társával megvette – valamennyi múltból magával cipelt adósságával együtt felcsíphette – az addigra becsődölt, így fillérekért kínált ESMA-t, és egy laza parlamenti szavazással ismét engedélyezték, hogy villanyoszlopokon lehessen hirdetni. Elefántfüleken! Annyi a különbség, hogy a mostani hirdetéseknek a tájékozódást kell segíteniük, vagyis nyilat vagy kis térképet kell tenni rájuk. Az ESMA rögtön ki is rakott ilyen hirdetéseket. Persze, később már nem voltak fontosak a nyilacskák!

A kormány azóta rendre kitalálta a legocsmányabb propaganda képecskéket, tacepaokat az éppen aktuális „ne kockáztassunk” szövegekkel, de most már nem csak a fővárosi, nagyvárosi utcákat lepték el a szellők szárnyán lobogó elefántfülek! A legutolsó és legkisebb falvak apró utcáira is jutott belőlük – persze jó sok pénzért!

Tuti, hogy azokért az oszlopokért sem tejelt Garancsi!
Vagy fizetett, csak ezt most mindenki elfelejtette nagy hirtelen?
Kár, hogy a megrendelők felé minden árszabásban pontos összeggel jelölik meg a kihelyezés után az áramszolgáltatónak, meg a településeknek fizetendő pénzt, így gyakorlatilag nem csak fizetni felejtenek el, de megrendelőiket is csúnyán átvágják!

Hja, hogy ez sem a települések vezetőit, sem Garancsit, sem Orbánt nem zavarja! Ugyan, miért is volna probléma! Ők nem Magyarországért, hanem Magyarországból élnek, s ez így van rendjén Budapesten, Kazincbarcikán, Tófejen és persze Váton is… így sorolhatjuk fel az ország összes települését!

Az elefántfül panama prímán üzemel!
Ez is „piszkosul jól sikerült” üzlet, hogy valamit a klasszikussá vált puskási szövegekből is felmutassunk!
Soha, semmi sehol nem fog kiderülni, ugye?

Garancsi István fizetett. Mindent. Ez van!

Jolika, Jolikáink

P. Jolánnak személyesen fáj a történelem, és nem tud vele mit kezdeni. Jó magyar emberhez méltón beleállt a múltba, ettől pedig nem látja a jelent. P. Jolán a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány tagjaként úgy vélte, mivel édesanyja és édesapja is megélte Sztálin vendéglátását, Bayer Zsolt megérdemel egy plecsnit.

Ezért az alapítvány elnökének megkerülésével terjesztette fel kitüntetésre a mocskolódó és okádó tagkönyvet, pártunk pedig meghallotta a neki kedves nép, a jó civilek unszolását, így ő meg is kapta azt a nyüves kitüntetést. Stark Tamás történész pedig, aki addig elnöke volt a gulagosonak, lemondott, mert érdemtelennek tartotta Zsótit a babérkoszorúra

Pár évvel ezelőtt Jolikát mindenki ismerte az újpesti piacon, ahol lacikonyhája volt, és nehezen tanulta meg a lángossütést. Ma már ő a Gulag alapítvány elnöke, és hogy, hogysem, augusztus huszadika alkalmából át is vehette a Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozata kitüntetést. Ezzel nem is lenne baj, ha azért kapta volna, mert olyan jó lángost süt, hogy egész Újpestet elborítja a tejföl.

Vélhetően nem ez volt az oka a magas elismerésnek, hanem a pártnak tett szolgálat, amely alkalmat adott arra, hogy Bayert annyira bevezesse a magas körökbe, hogy máma már lassacskán kötelező olvasmány lesz, miközben szegény Kosztolányi kínosan szöszmötöl és forgolódik összkomfortos sírjában, és az összes többi íróember is, akik így lettek megszentségtelenítve.

Viszont ez itt nem irodalomtörténet, hanem maga a mocskos élet, és arról mesél nekünk, miért fog egészen biztosan nyerni ez az Orbán jövőre is. Még akkor is, ha megjelenik egy fotó róla, midőn kolbásztöltés közben, pálinkát szopogatva Putyinnal fajtalanodik, ráadásként pedig kisdedek torkát szorongatja. Itt másfél milliónyian annyira elalélt állapotban leledzenek, hogy minden megtörténhet.

Orbánra rámerevedett az újratemetésen magára vett harcos antikommunista rugdalózó, aminek amúgy semmi értelme, ám, a világ folyásáról mit sem sejtő polgártársak vele fújják, mint Jolika is, aki ugyanis Bayer kapcsán kifejtette, hogy bár cselekedete morálisan helytelen volt, de nincs lelkiismeret-furdalása, „mert aki beszél a Gulagról és ráirányítja a figyelmet az ott történt sorstragédiákra, borzalmakra, az számomra mindennél többet ér”.

Az ilyenekkel nincs mit kezdeni, tele van az ország feloldatlan emlékekkel és indulatokkal, meg feldolgozatlanokkal, átbeszéletlenekkel is. Egy üszkös seb az egész nyomorult magyar nép, telve vicsorgással, és ezeken paripázik a kedves vezető. Így olthatatlan bűne az, hogy önös hatalmi érdekből hergeli az országot, hogy soha ne legyen nyugalom az elhúzódó feudálfasizmusban.

A Jolánkák pedig kezet csókolnak neki, a függöny mögül lesve meg rendőrt hívnak a járdát festő, kocsmát nyitó – Fogadó az ingyen sörhöz, ez jó – kutyapártosokra, mert az fáj nekik, hogy ezeknek semmi se fáj. Störr kapitány apjának egyetlen intelme az volt fiához – Füst M. tolmácsolásában -, légy nagyvonalú! Ilyen minálunk nincsen, de még csobbanok egyet a Feleségem történetében, ahol is ez az apa így is szólt: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Amennyire megfontolandó az öreg karakán helyzetértékelése, a mese lezárásával magamra nézvést még várnék csöppet. Ugyanis, miután tisztázódott, hogy Störr apuka unja a világot, Füst ekképp fejezte be az idilli képet: „Mondta, és csendesen elhunyt.” A kétfarkúak azonban megtették az egyetlen normális kampányígéretet az örök életről és az ingyen sörről, tehát ezt a magam észéről még kivárom.

De ha már idekeveredtem Füsthöz, annyit kiegészítésként és mellékszálként véssünk még az eszünkbe, hogy őt annak idején Nobel-díjra jelölték az irkálásáért, következésképp a Kerényi csicsás könyvárában helye nincs, ellenben Bayernek igen. A Jolikák pedig csettintenek, hogy jól van ez így, de, hogy ne csak a női nemet csesztessem, nézzük a keménytökű férfiakat is, akiknek Orbán látens ereje szintén imponál.

Tegnap például Botkáról írtam, megfűszerezve egy saját sztorival, hogy ne csak csatadal legyen a mese. Arról szólt a mellékszál, hogy nem volt kedvem Kádár hadseregében klozettet pucolni, és már rám is esett a mennybolt, miszerint csaló vagyok, aki kibújt a haza védelmének szent feladata alól, és férfiimitátor is egyben.

Ahogyan Jolánkáink, úgy ezek a hímek is potenciális Orbán fanok, akiknek az a férfi, aki kalasnyikovot szorongat, és vér csöpög a bajuszáról. Nekik a medve nem játék, az asszony pedig nem ember, így a XXI. század maga a szivárványszínű pokol, a káosz, az entrópia tombolása, ami elől az atyuska óvó karjai védenek meg csupán. Íme, hölgyeim és uraim, nemzetünk éthoszának foglalata.

Igazából nem is tudom, évek óta mért srejbolok napra-nap monomániásan, amikor az olvasó közönség nagy hányada nem is olvas igazán, maximum a leadet. Így történhetett, hogy pár napja a nyugdíjasok sorsán aggódtam, bemutatva egyszersmind a rendőrkutyák hozzájuk képest haligali életét. Volt, akinek az egészből annyi jött le, hogy milyen édes az illusztrációként odabiggyesztett kölyök eb.

Innentől fogva megértem az Orbán-féle Ripost működését is, amely betűkkel foglalatoskodó izé két napja így írt: „Migránsroham a magyar határnál, elképesztő állapotok. Tömegesen próbálnak Magyarország területére hatolni.” Aztán később kiderült, hogy tizennyolc szerencsétlent kaptak el. Viszont a népeknek ennyi elég is. Már, ha a címet elolvassák, mert, ha hozzátesszük azt a félmilliót, aki még erre sem képes, mert analfabéta, akkor olyan stabil szavazóbázisa van a sötétségnek, ami ellen semmi nem véd meg. Ez a helyzet, hölgyek és urak.

Esetleg szakszolgálatos

Amikor én is partizán voltam, és erősen harcoltam a kommunizmus ellen, mindenféle furmányokkal elértem, hogy ne kelljen a Néphadseregben a haza védelme címszó alatt fogkefével klozettot sikálnom, így egyszersmind azt is, hogy ezzel a lendülettel ne váljon belőlem sem spicli, sem KISZ titkár, mint az más nagyokkal meg előfordult. Ebből fakadóan máma én kommunista vagyok, ők meg tisztalelkű atyaúristenek.

Soha nem feledem azt az édes érzést, amikor Kiss őrnagy majdnem sztrókot kapva ordított, hogy elkapom én még magát, de hát, tehetetlen volt szegény, mert ott lapult a kezemben gyűrötten a mindenható zárójelentés, miszerint annak tulajdonosa neurosis depressivában szenved, erős suicid késztetésekkel. A másodfokú sorozóbizottság is arra jutott, hogy nem lehet fegyvert adni a kezembe, így született meg az ítélet: békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatos.

Ez az egész móka azért jutott eszembe, mert Kovács László – aki akkor volt pártelnök, amikor az MSZP még MSZP volt, és akkor külügyminiszter, amikor a külügy még külügy -, egyébként megfeddhető módon a pártrádiónak nyilatkozva Botkáról is mesélt. Azt kérdezték tőle, jó miniszterelnök-jelöltnek tartja-e Botkát, erre ő lakonikus tömörséggel annyit felelt csak: „alkalmasnak tartom”.

Valami csekély sértettség mocoroghat benne, hiszen arról is szó esett, hogy Kovács szerint a szegedi rendezvény célja a Botka László mögé való felsorakozás volt, amire várta a meghívást, ám az nem érkezett meg. Mint elmondta: demokratákat és értelmiségieket hívtak meg elsősorban, akik a jelenlegi kormány leváltásában érdekeltek, ezért a jelek szerint ő egyik kategória alá sem sorolható be.

Az az MSZP nyomora, hogy így működik, Kovács megállapítása viszont, hogy Botka „alkalmas”, erős továbbgondolásra készteti az embert. A magam részéről még annyit csöndben megkérdeznék, mire? Hogy mire alkalmas ez az ember. Esetleg krumplit pucolni a konyhán. Mert úgy tűnik, fegyvert az ő kezébe sem lehet adni, mert lányos zavarában még az övéit kaszabolná le. Egyébként éppen ezt teszi, mert még nem döntötte el igazán, ki a fő ellenség, Gyurcsány-e, vagy Orbán.

Mire ezt kideríti, a mozi véget is ér, és hazamennek a legények. Ha már itt hadseregezünk egyébként, maradjunk is ebben a kultúrkörben, mert úgyis permanens háború van, a másik oldalon nehézfegyverzettel, megspékelve Putyin tengeralattjáróival. Botkának meg kardja van, ha egyáltalán, lova viszont egy darab sincsen, és sem azt nem tudja harsánykodni: előre, sem pedig, hogy utánam. Mint a véráztatta lengyel mezőkön ’39 őszén, olyasforma végkimenetellel kecsegtetve.

Ha én most másodfokú sorozóbizottság volnék, rá is kimondanám a verdiktet, miszerint alkalmatlan, esetleg szakszolgálatra jó. De ez is az MSZP belügye, meg az is, hogy nem látják, Botka jelenlegi ámokfutásával mennyi potenciális szavazót veszítenek, akik nem tudni, hol kötnek ki a végén. De hát, annyi mindent elcsesztek már, mért pont ez lenne a kivétel, ugye. Még szeptember sincs, de már eldőlni látszik április is, mert ilyen töketlenekkel semmire sem lehet menni. Isten legyen irgalmas tehát árva lelkeinknek, és Kiss őrnagy mosolyog.

Vén Európa

Már a III/III-as Varga Miklós is vonyítozott a vén Európáról, hogy mindenki elalélt, sőt, állva pisált a gyönyörűségtől, ám nem igazán azért, mert tágabb hazájáról halott csicsás sorokat. Csakis – holott nem is tudott róla – Lukács Gyuri 5. b. osztályos tanuló esztétikájának dőlt be nagy naivan, amely a szántóvető homo számára amúgy érthetetlen, hogy aszondja, a zene meghatározatlan tárgyiasság.

Midőn a proletár andalodott, Európát hallotta, de a sarki kocsma Mici nevű csaposára emlékezett forró felgondolásokkal. Európa már a spion korában sem jelentett sokat, sőt, szinte semmit sem annak a választópolgárnak, aki még hajdan szakszervezeti beutalóval ette a lángost Badacsonyban, máma meg a határbéli kukoricásnál messzebb nem jut, sem a világa. Európai értékek, röhej. Ezzel akar most mindenki választást nyerni a gonosz ellen.

Nem fog menni. Fletó is nyolc hetes kampányt indított „Orbán vagy Európa? Válassz!” címmel, aminek így az ég egy világon semmi értelme nincsen. Józsi bácsi Európát nem tudja megfogni, nézegetni és hallgatni, ellenben Orbánt meg folyományait reggeltől estig. S mivelhogy az ember veleszületett ösztöne az újtól való félelem, persze, hogy a potrohost választja, mert eszméket nem ismer, hacsaknem az Üdvözlégy Máriát, amikor a kántor előénekli neki két migráncsozás között.

A Momentum pedig Európát meg Putyint teszi ellentétpárba, ahol a Vlagyimir egy föss férfi, aki meztelen felsőtesttel nyargalászik a lovon, meg még tankja is van. Különben is, a szovjet megszállásból annyi maradt meg, hogy a Koljákkal milyen jót lehetett seftelni, amikor az ember fiatal volt, és még felállt a farka. A választópolgár úgy van ezzel, mint amit az őrvezető tanított a bakának, hogy meg ne bolonduljon. Nem a leszerelést köll várni. A takarodót köll várni, a reggelit meg az ebédet, aztán egyszer majd eljön az obsit ideje is.

Mindezzel csak arra utalok bánatos szívvel, hogy megint töketlenek vagyunk, és a pesti kávéházak mélyiből előbukkanó megváltók azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, és olyan eszményekről hadoválnak, amelyek a nép egyszerű gyermekét egyáltalán nem érdeklik, sőt, még csak nem is hallottak róla. Sajtószabadság, fékek-ellensúlyok, sőt – horribile dictu – demokrácia. Ezek halott dolgok, a krumpli meg a fröccs viszont megfogható és lenyelhető, az Erzsébet utalvány beváltható, Mészáros Lőrinc pedig egy mesebeli alak, aki nincsen is.

Ha most az a vád érne galádul, hogy lenézem a választópolgárt, akkor protestálnom kell, nem én voltam az, hanem a Viktor. Ő alakította úgy országát és annak népét, hogy csak a végtelenül egyszerű dolgokat értse meg, visszatérve a krumplileves az legyen krumplileves örök igazságához, amelyet mesterétől lesett el, de már túl is tett rajta. Én csak realista volnék, szemben a pártokba ájult álmodozókkal, akik azt hiszik, itt még bárminek is van értelme a kétszer kettő egyszerűségén kívül. Nincsen. Ilyen európázással most alapozzák meg a kétharmadot, és a választás másnapján csatakos hajjal állnak majd a kamerák előtt, és nem értik, mi történhetett. Pedig most történik épp.

VERES A TÁVOLBÓL IS VÉRCIKI – lassan megszámlálhatná, ki áll mellette!

Az az ember – aki korábban a Szombathelyi Egyházmegyét is vezette – úgy tűnik, végleg kiírta magát a könyveinkből. Magára haragította a fél országot – még szerencse, hogy a másik fele nem vette észre miről papolt; miről füstölgött e derék püspök – mivel nem volt türelme várni a gyermeknapig – Szent István ünnepén!

Gy.k.: „Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis egy fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben…” Veres András győri megyéspüspök szerint nem helyes dolog részt venni a lombikprogramban. Elképesztő lavinát indított el a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Veres azzal, hogy kijelentette: a Katolikus Egyház számára nem elfogadható a mesterséges megtermékenyítés. A püspök a kormányt is kritizálta: nem ért egyet azzal, hogy a kabinet megnövelte a lombikbébiprogram támogatását. (sajtóhír a konkrét mondatokkal)

Beindult a lavina, felhorkantak a hírességek, celebek – különösen azok, akik maguk is részesei voltak a lombikbébiprogramoknak. Nemtetszését fejezte ki Ördög Nóra, aki elmondta, hogy hazánkban minden harmadik nő meddőségi problémával küzd, szerinte a program csodálatos! Ördög Nóra több száz hölgynek adott reményt azzal, hogy kiállt a nyilvánosság elé, és elmondta kálváriáját, amely happy enddel végződött. A lombikprogramnak köszönheti első gyermekét, Micit.

De ugyanígy vállalta boldogsága történetét Sági Szilárd, Kaszás Géza, akik soha nem lehettek volna édesapák, ugyanígy örül Béres Alexandra és még rengetegen.

Csak a győri megyéspüspök hajthatatlan. Most éppen nagyon egyetért az évszázados dogmákkal, pápák kinyilatkoztatásaival, így szerinte minden ember aki részt vesz hasonló programokban – gyilkos!
Gyilkosok az apák, az anyák, meg persze az orvosok is!
Na, ebből lett elege pár nappal ezelőtt Kiss Noéminek, ma pedig Dr. Kőrösi Tamásnak, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatójának.

Felesleges volna idézetekkel terhelni olvasóinkat – íme a két megnyilatkozás:

Kiss Noémi: Istent játszik az embriófejekkel (hvg.hu)

Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak.
Vélemény.

Emlékszem, mielőtt a gyerekeink megfogantak, hetente mentem be imádkozni valamelyik templomba, Bécsben voltam ösztöndíjas, kongott az ürességtől délben az Augarten mellett Isten háza, várta a híveket, a múltból és a jövőből, de már senki sem lépett be. Pedig rajtam segített az úr, örök hálám, hogy sosem fogom elhagyni. Mátyásföldön is folytattam, látogattam őt szorgalmasan, a sziklakápolnában Miskolc-Tapolcán vagy egy-egy oltárnál Bukovinában, pléhkrisztus mellett a hágókon a Kárpátokban – mindig mindenhol ugyanazt kértem tőle, hogy lehessen, így-úgy, most már mindegy hogy hogyan, akár egy műtőasztalon bekapva a legyet, de szülessen már meg az a gyerek. Meghallgatott.

Tudom, hogy benne van a keze, hogy az úr rakott fel a klinika műtőasztalára, amikor leszívták a petesejtjeim, magamtól én oda soha nem feküdtem volna fel anyaszült meztelenül. Már a tű látványa is maratoni futásra késztetett. Az úr fogta a kezem, amikor visszarakták a hasamba a sejteket, embriók voltak, én halálboldog, most épp iskolások, én nem megyek templomba többé. Nem fájt, mert volt úr. Az orvos, a kémcső, a klinika csak szolga.

Veres András püspök szavai nem fájnak, mert van Isten.

Biztos vagyok benne, hogy azok a modern kitartó, szívós anyák, akiknek szeplőtlen fogantatással született lombikbabájuk, és netán még hívők is, igen elkerekedett a szemük, sebtében befogták édes gyerekeik fülét, amikor augusztus 20-án, Szent István napján meghallották Veres András győri megyéspüspököt beszélni. Szédültek a hívők a rideg márványfalak előtt, keresték a kapaszkodókat (főleg lányok, anyák, nagymamák); ilyen sarkosan, hadállásból támadóan, árkot ásva még sosem fakadt ki egyház a meddőség orvosi kezelése ellen. A püspök falfehér arca nem rándult, régóta készült, a meddőktől ő csak „a társadalom egészségét és a boldog házasságot félti”. Nem kell lombik ebbe az országba, belső métely foga rág elég.

„Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopózik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben….” Így rágott Veres András foga, mozgott a szája.

Temploma nem dőlt össze, mert a valódi világ nem a kő és a külső vár, hanem a belső, a lélek, amely viszont összevissza cikázott, a hívek szív majd kiesett.

Volt köztük abortusz, lombik és egyedülálló anya, házasságon kívül született, árva, meg kócos, mosdatlan, szegény és félkegyelmű is. Mégis, nekem abban a pillanatban maga a püspök és szája esett legtávolabb attól, amit hitnek megéltem eddig.

Másnap több keresztény blog egyházi kórusban helyeselte Veres kinyilatkoztatásait, védte és ostorozta a kezelésen átesett nőket, és a lombikgyerekeket. Eszerint a lombikprogram figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, és örömhírként fogad ma bármilyen hadüzentet. A család varázsige, amire nyugodtan lehet dobálni a téteket. Ki ért hozzá, hogy lesz a gyerek, mi a jó házasság és ki mondja meg. Szüljenek a diplomások, mindenki legyen azonnal anya! Aztán dől a lé, jönnek like-ok. Na, azért nem, Veres András szavait még a katolikus fórumokon is páratlan szitkok kísérték.

Nagyon kevés férfi papnak és keresztény blogírónak jutott eszébe, hogy megértse, a Bazilikában ülő hívek között minden ötödik fiatal nőnek és leendő (meddő) apának összekoccantak a fogai. Lesütött szemmel forgatták fejüket, minek hallgatják ők az ilyen beszédeket. Sziszegve tartották összefonva kezüket a pad alatt, titokban imádkoztak a püspök hallgatásáért. Hisz nem akartak olyan Isten előtt térdelni, aki Veres Andrást pottyantotta ki az oltárhoz. Inkább felrepülnek, ki, el ebből a templomból, ahol ennyi kuruzsló őrültség jut felszínre. Se misebor, se ostya, pénzdobálás perselybe, nehéz feledtetni a püspök úr szavait. Lekezelő, durva morgása még napokig dolgozta a katolikus hívők amúgy sem túl széles táborát, és azokat, akiknek még van saját istenük, így vagy úgy hívőknek számítanak, de fél lábujjukat sem teszik be az öregszagú tömjénezett misékre.

Veres Andrásnak fogalma sincs, mi ma a Krisztus-ábrázolás.

Szentbeszédében különben nem mondott volna ilyeneket. Mi ma az az anyaság. A másik, az olyan, ahol nem jön a gyerek. Mert hát mitől is lesz a gyerek, honnan tudja ő. Ahogy nekünk gyerekeink vannak, azt ő megveti. Rágja és kiköpi. Veres Andrást akkor mi, szeplőtlen anyák arra kérjük, építsen egy templomot, ahol csak saját Krisztusának értékrendje vésődik fel a falakra. Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak, a szeplőtlen fogantatás az én Krisztusom számára igen nagy dobás volt.

A műtőasztalon is ott van Isten, a méh falához ő tapasztja az embriót, az orvos kezét ő mozgatja, és a tűben, a petefészekben, az ambuláns nővér kezelés utáni teájában is benne lakik a kis isten. A gyerekek között a világon semmi különbség nincsen.

Nincs valóságos ok, de a katolikus egyház most jó sokat talál sebtében. Lajstromokat állít, mi a meddő párok bűne, mi az orvosok bűne, mi a kémcső hibája, miért lelketlen a lombikban fogant gyerek. Bűnnek tartja a lombikeljárást, mert beavatkozik a teremtés rendjébe és az abban részt vevő anyát, az abból született gyereket lelki sérültnek tételezi (Gőbel Orsolya a Károlyi Gáspár Egyetem perinatális pszichológusa már tanítja is a fagyott embriók kezelését). Az egyházban évtizedek óta jelentős hallgatás vette körül a témát, születtek teológiai dolgozatok, vannak puhább, bioetikával foglalkozó enciklikák, biztatóbb, megértőbb, a lombikkezelés eljárását feltehetően ismerő lelki segítők, de a katolikus egyház most újra komoly morális aggályokat fogalmaz meg a meddő társadalom számára.

Ezeket az aggályokat semmilyen kutatás nem támasztja alá, de ez nem is érdekli őket. A pápa gyalázása, a migránsok és menekültek kipécézése és az abortusz betiltása mellé új témát találtak – ami nem volt váratlan, hiszen évek óta látni, hogyan nőnek ki a gyökértelen földből azok a mozgalmak és családalapítást segítő alapítványok, akik nem fogadják el a lombikkezelést, érdekes, éppen ők azok – a kormány által is jól fizetett körök –, akik az abortusz ellenében védik az életet. A lombikban születő gyermek már nem szorul rá az ő védelmükre, sem a meddő pár. Ott éppen az ellenkezőjét teszik, elhajtják, degradálják az életet. Nem ismerik el, hogy a lombikkezelés gyógyír és segítség, támogatandó orvosi kezelés a hívő családok körében, s ha ez nem elég, akkor az egész társadalomra kiterjesztik a negatív teológiát.

Az egyház ne örülne a megszületett gyerekeknek? Másodlagos létező volna az így fogant élet? Foroghat a szemünk, de igen, ez az új tan alapja, nem kell minden gyerek, és nem kell minden áron a gyerek, csak bizonyos gyerekek kellenek. Ennyire szemérmetlenül régen billent ki a katolikus világ egyensúlyából.

Csakhogy, aki részt vesz lombikeljárásban, tudja, hogy nem avatkoznak bele a teremtés rendjébe, hisz az in vitro eljárásban is véletlen a fogantatás, illetve pár sejtes, fagyasztott embrió nem tekinthető önálló életnek, és nem is ölik meg. A pár, akinek életben marad embriója, és nem kerül vissza a méhbe, adományozhat más meddő családoknak. Vagy egy következő eljárásban megkaphatja a fagyasztott sejteket.

Üljenek be a hátsó sorba a lombikgyerekek!

Az egyedül álló anyák tegyék fel a kezüket!

Akik abortuszon voltak, fáradjanak ki a forgóajtón!

Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti karácsonyi misére, ahonnan kirepültem. Ahová együtt mentünk el a párommal és a gyerekekkel. Mária és a fogantatás volt a szent beszéd fókusza, hogy fogy a nyáj, kevés a fiatal, pedig Krisztus számára milyen fontosak a gyerekek, Mária mennyi áldozattal követi őt, ó szent anyaság, aztán jött a kijelentés, a család anya, apa és gyerekek. Mert azon a karácsonyi misén végleg felreppent üres lelkem. A szent beszéd kikanyarodott, az egyedülálló anyákat ekézte, a meddőséget el nem fogadó párokat erőszakos, természettel szembemenő híveknek nevezte a kijáró plébános. S ahogy szépen repültem felfelé, kitisztult a ködös, karácsonyi falu, és már csak kívülről láttam, ahogy unott, szürke kabátokban, lélektelenül és fejbevágottan szivárogtak el az emberek Isten házából.

Nem kell megijedni, a templomokból kirepkedő lelkek csak Veres Andrást hagyják el, az úrhoz sietnek. Péterhez, Pálhoz.

Szóval az igazság az, hogy ma a katolikus nők igenis elmennek a kezelésre, mert ez az esélyük. Élnek vele, erről önállóan vagy párjukkal együtt döntenek, a tébé támogat öt kezelést. Tavaly 1200 lombikbébi született Magyarországon, ha a kormány növeli a támogatott beültetések számát, ez a szám elérheti a 3500 megszületett babát (és 12000 kezelést) évente, a várólisták pedig végtelenek. Azt hangoztatni ma hívők között, hogy az orvosi kezelés súlyosan erkölcstelen, a társadalom mételye, és ez sérti a gyerekek, az apák jogát és a boldog házasság szentségét, csak úgy tudnám ábrázolni, hogy kevés boldogtalanabb szeretkezést képzelek el a hívő családban, mint ahol már évek óta nem jött meg a várva várt baba.
Nincs kizárólagos joga Veres András püspöknek, hogy eljátssza a Jóistent, kijátssza a támogató szavait, ott morogjon, önző módon, kapálózva hadovázzon Krisztus öléből a meddő hívek felé. Krisztus ölébe végtelen lombikfej befér.

Az írást azóta számtalan oldalon olvashatjuk – végtelen hála és köszönet, hogy mi is közzé tehetjük! A másik írás egy pannonhalmi bencés öregdiák levele. Dr. Kőrösi Tamás, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatója meglehetősen magasra emelte a mércét, csak reménykedhetünk, hogy Győrben már akad derék szakfordító, aki a püspök úr segítségére siet, ha szövegértési nehézségei támadnának!

Veres András győri megyés püspök szerint a lombikprogram minden formája bűn, így bűnösök az abban részt vevő párok is. Napok óta téma ez minden fórumon. Az orvosszakma nem szólalt meg. (Kisalföld.hu)
Eddig.

Dr. Kőrösi Tamás, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatója megtöri a csendet.

Dr. Kőrösi Tamás, a Kaáli Intézet orvos igazgatója, pannonhalmi bencés öregdiák levelét teljes egészében közöljük. Mottója így szól: Quidquid agis, prudenter agas et respice finem. (Bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége.)

Napok óta hangos a média Veres András győri püspök úr augusztus huszadikai beszédében elhangzott, azóta bűnössé nyilvánított lombikbébiprogramról mondottakkal. Sokan megszólaltak már ebben az ügyben, a szakma még alig hallatta szavát. Tisztában vagyok vele, minden vitát úgy a legkönnyebb megnyerni, ha el sem kezdi az ember, de a világon eleddig megszületett 6,5 millió, és a hazai több tízezres lombikbébi-közösség nevében nem tehetem meg, hogy ne írjak pár mondatot a pőre valóról. Remélem, Püspök úr, nem fog haragudni, de tudnia kell: aki felakaszt egy keretet a falra, az soha ne csodálkozzék, ha mások belerajzolnak.

A negatív népszaporulat súlyos történelmi gond, aminek terhét 1980 óta, közel negyven éve cipeljük magunkkal. A regnáló kormány megszámlálhatatlan intézkedést hozott, hogy a teljes termékenységi mutatót felemelje, a demográfusok Titanic-szerű nemzetfogyást vizionáló jóslataitól megszabadítsa az országot. Ennek részeként a lombikbébi-beavatkozások esetszámának emelésével és a gyógyszerek támogatásával alighanem a világ legkedvezőbb programját kívánják létrehozni. Bűnös, tudatlan, Istentől elrugaszkodottak építenének itt a közeljövőben sátortábort, kijárat az egyház szerint csak a pokol felé lesz majd lehetséges.

„Ha pokolra jutsz, a legmélyebbre térj: / Az már a menny. Mert minden körbeér.” Gondolom, ismerősek Weöres Sándor sorai.

A meddőség betegség

Hazánkban közel 200 ezer meddő pár van (egyesek szerint ennek a duplája), ami egyértelműen a népbetegség kategóriájába sodorja a gyermektelenséget. Mert a meddőség betegség, 1988-ban a WHO annak nyilvánította. Újra leírnám, immáron lassan és határtalan türelemmel: a gyermektelenség nem tünet, betegség. Természetesen nem igényli mindenki a lombikkezelést, sőt! De a meddő párok egytizedének igenis csak ezzel a módszerrel születhet gyermeke.

Veres püspök úr által kinyilatkoztatottak alapján tehát az oki kezelést kellene megtagadnunk a pároktól, nekünk, a gyógyításra felesküdött orvosoknak. Kérdem én, létezik-e olyan pap, aki ne adná fel az utolsó kenetet egy szenvedő haldoklónak? Kerényi Lajos piarista atya, sziklaszilárd hitről és keresztényi alázatról tanúbizonyságot téve, a Mindszenty bíborost elítélő, s halálos ágyán bűnbánó egykori vérbírót is ebben szentségben részesítette. Püspök úr, ön is megtette volna?
Más mást mondott

Húsvéthétfőn este, 2015. április 6-án elhunyt Somfai Béla jezsuita szerzetes, halála pótolhatatlan űrt (most még inkább érzem) hagyott maga után a bioetika területén. Nem sokkal halála előtt a testen kívül létrehozott embriók méltóságáról a következőket írta:
Nincs szükség etikai konszenzus kialakulására a testen kívül létrehozott embriók emberi méltóságának elvi kérdésében. Az eljárás ugyanis nem sérti a létrehozott embriók emberi méltóságát, ha
1.: házastársak között történik;
2.: ha hatékonysága megközelíti a természetes folyamatát, azaz nem jár ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat;
3.: nem használnak adományozott ivarsejteket;
4.: a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét;
5.: nem hagynak vissza embriókat kísérletezés céljából.
Magam is vitatkoznék magammal a hármas és négyes pontot illetően, de ezek elenyésző számok, s bár emlékezetem (egyelőre) fiatalosan messzire pásztáz, nem rémlik, hogy az egyházi illetékesek Fekete Gyula Véreim, magyar kannibálok munkája után recenzió gyanánt akár egy kóbor harangot is félrevertek volna.

Sárba döngölik őket

Bármennyire is nem szeretném, de egy pár perces biológiai stúdiumot kell tartanom, hogy világosan lássunk valamit az elmúlt évek történéseiből, muszáj rekapitulálni a korábban megszerzett tudásunk jelentős részét, hogy a harmadik pont állítását szembesíteni lehessen a jelennel, a reprodukciós beavatkozások örvendetesen javuló hatásfokával. Sajnos az egyház, úgy érzem, ezt nem tette meg, 20–30 évvel ezelőtti enciklikákra hivatkozva döngölik sárba a nőket, a gyermektelen párokat, akik az élet továbbadásának méltóságáért szeretnének és kívánnak is küzdeni. Foggal-körömmel, erejüket és pénzüket nem kímélve harcolnak, mert minden nőben megvan az anya lehetősége, minden férfiban az apáé. Soha, senki ne akarja ezt elvenni tőlük. Ahogy Edwards professzortól sem a lombikbébi-kezelés kidolgozásáért 2010-ben kapott Nobel-díjat.

Kezdődjék hát a rögtönzött óra.

Az elmúlt évtizedekben világossá vált, hogy egy kilökődött, érett petesejt létrejöttéhez a petefészek ezer (nem tévedés: ezer) tüszőkezdeményt indít érésnek, majd körülbelül 200 nap alatt – részleteiben még nem ismert szabályozással – kiválasztja az aktuális „jelöltet” és átadja a megtermékenyülés „otthoni” folyamatának. Ha a sejt megtermékenyül, akkor 30 százalék valószínűséggel ágyazódik be és sír fel kilenc hónap múlva az élet a szülőágyon.

Összegezve: háromezer kezdeményből egy egészséges újszülött. Ha a megtermékenyült és beágyazódott embriók arányát nézem, akkor 70 százalék „rejtett” vetélési rátával lehet számolni. Ágyban, párnák között.

Mitől rossz ez?

A lombikbébiprogram a stimuláció, a többszörös tüszőérlelés miatt olyan petesejtekkel dolgozik, amik egy kivétellel soha nem jöttek volna a világra, soha nem termékenyültek volna meg, cserébe közel minden második sejtben nem látható (részben önkorrigáló) genetikai eltérést hordozhatnak. A jól működő programok – és a győri ilyen – 35 éves kor alatt 40–60 százalék hazavitt gyermeket produkálnak és adják meg a családi boldogságot a párok ezreinek.

A korszerű, 89–91 százalékos túlélési aránnyal bíró fagyasztott – felmelegített előébrények visszaültetésével tovább lehet emelni a kumulatív várandóssági rátát. Kérdem én: mitől rossz ez a hatásfok, végiggondolta már ezt valaki ép ésszel a bírálók közül? Nem pusztítunk el semmit, ezt egyszer s mindenkorra tudomásul kellene venni az ellenzőknek: minden idegszálunkkal az életre koncentrálunk. Nem játszunk Istent: nem, nem, soha! Ellenben sokszor érezzük a Teremtő leheletét az arcunkon, bátorító kezét a vállunkon. Kicsengettek, vége az órának.

Történelmi példák

A gyermektelenség nem úri huncutság, nem valami lomha kaland, és bizony végigkíséri az emberiség történetét. Mózes első könyvében (Genezis) három generáción keresztül láthatjuk az „ősanyák”, Sára (Száraj, Sárai; 1Móz 16.1, 18:10, 21:2), Rebeka (1Móz 25:20) és Ráhel (1Móz 30:1) fájdalmát és agóniáját gyermektelenségük miatt. A Biblia Erzsébetet Sára és Anna mellett olyan asszonyként mutatja be, akinek nagy bánatára nem lehet gyermeke. Férje, Zakariás, az angyallal való találkozás óta néma, akinek imái meghallgatásra találtak és a felesége fiút fog majd szülni. „Ezt tette velem az Úr azokban a napokban, amikor rám tekintett, hogy elvegye a gyalázatomat az emberek előtt.” (Lk, 1.25)

Olvashatjuk Anna (Sámuel 1:2–20) és Erzsébet történetét is (Lukács 1:5). Anna, akire az Úrnak a hosszú gyermektelensége után „gondja volt rá”, és megszülte Sámuelt. Annának a „bezárt méhe” miatt sok csúfságot kellett elviselnie. A bírák könyvében olvashatjuk Mánóah történetét, akinek a felesége meddő nő volt, nem szült (A bírák könyve 13:1–23). „Mostantól fogva vigyázz, hogy bort vagy részegítő italt ne igyál, és semmiféle tisztátalant ne egyél.” A jóslat hamarosan valóra vált, és a párnak fiúgyermeke születik, akit Sámsonnak neveztek el. Elevenítsük fel Ráhel történetét is. „Megemlékezett az Isten Ráhelről is, meghallgatta Isten, és megnyitotta méhét. Teherbe esett, fiút szült, és azt mondta: »Elvette Isten a gyalázatomat«. Elnevezte Józsefnek, és ezt mondta: »Adjon nekem az Úr még másik fiút is« (1Mózes 30, 22–24)”. Nem volt azonban mindenki ily szerencsés, Sámuel második könyvében (2Sámuel 6:23) ír Mikalról, Saul lányáról, akinek holta napjáig nem lett gyermeke korábbi „magamutogató” viselkedése miatt. Sorstársai milliószámra voltak.

Az ószövetségi korban a meddő nő társadalmi megítélése közvetlenül a leprások után következett. Talán bárki számára kedvesebb, hogy mint Ráhel a férjét, Jákobot cselédlányai szobájába küldte be utódokért? Ez morálisabb, elfogadhatóbb, keresztényibb? Nem gondolnám.

Ők hívők lesznek!

Püspök úr szerint ennek megoldása az örökbefogadás és az adoptált gyermek érkezése utáni saját gyermek születésének szinte törvényszerű bekövetkezte. „Az látszik, hogy a gyermek gondozása által felszabadult egy belső gát, amely lehetővé teszi, hogy gyermekük születhessen.” Nem tagadom, előfordul ilyen is, de gyakrabban az az eset, amikor az első lombikbébi megszületése után a második gyermek már spontán fogan. Sokkal, de sokkal gyakrabban.

Van itt még valami, ami teljesen összezavar hívőt és nem hívőt, beteget és egészségest, gyógyító orvost és nem orvost egyaránt, s mi tagadás, engem is, aki a pokol billegő tornácán fél lábon egyensúlyozó pannonhalmi bencés öregdiák, volt bencés diák vagyok: a megszületett gyermekek döntő többsége, akiket a szülők Isten ajándékának és az isteni gondviselés bekövetkezett csodájának tekintenek, meg van keresztelve! Hívő emberek lettek, vagy hitem szerint azzá fognak válni. Kevés kivétellel, mind a több tízezren. Ez a nyáj vajon miért nem kell az egyháznak? Talán túlságosan hívők lesznek, túlságosan keresztények, vadul hisznek a gondviselés életet adó isteni erejében? Veszélyesek lennének szilárduló hitük miatt, mint a középkori egyház számára az írni és olvasni tudó ember? (Vö. Márai Sándor Az erősítő című könyvében olvashatókkal.) Megjegyzem, ha vasárnap mindannyian egyszerre indulnának el a reggeli misére, bizony sehol sem kellene új templomi padokba beruházni.
Nem szívesen írom ide az utolsó gondolatomat, de elemi erővel kívánkozik ki belőlem, ujjaim szinte maguktól rohangálnak a gépem klaviatúráján. Karl Marx lesz a segítségemre még 1845-ből, amikor megírta Tézisek Feuerbachról című munkáját. „Tehát miután például feltételeztük, hogy a földi család a szent család titka, mármost az előbbit magát kell elméletileg és gyakorlatilag megsemmisítenünk.”

Püspök úr, tényleg ezt szeretnénk?

Eddig a két idézet. Dr. Kőrösi Tamás Úrnak is tisztelettel megköszönjük a közlés lehetőségét!

Nem szeretnénk semmit hozzá tenni, nincs miért okfejtésekbe bocsátkozni. Csak egy rövid válasz volna szükséges, Veres András részéről.

Amit vasi rajongói is megérdemelnének. Azok is, akik a lombikprogramnak köszönhetően születtek meg! Így, a mi megkeresztelt gyermekeink is!

(Hja, és mielőtt azt gondolná bárki, hogy a több lájk érdekében torzítottunk a nyitófotón – íme, az eredeti kép:

No comment!)

Lánglelkű költő

Kora délután volt, amikor megnyikordult a pártiroda ajtaja, és belépett rajta egy vézna, szemüveges alak. A szemén látszott, hogy távoli tájakról érkezett vissza, ahol sárkányokkal és más démonokkal csatázott, és mégis, még mindig él.

– Jó napot kívánok. – Rebegte félénken.

– Jó napot, mit óhajt? – Fogadta őt illően a titkárnő, más nem is volt a kék plakátokkal zsúfolt szobában.

– Írtam egy verset, ha valakinek megmutathatnám. – Mondta a szemüveges, és törölgette az izzadságát, amely patakokban zuhogott róla, és kis tócsát alakított a lába tövénél, mintha összehugyozta volna magát, és lehet, hogy így is volt.

– Megmutathatnám valakinek? – Alig jött ki a hang belőle. A titkárnő, mert azért valahol nagyon mélyen szíve is volt neki, megsajnálta ezt az alakot, és lágyan búgta.

– Csak én vagyok itt jelenleg, de, ha gondolja, előadhatja. Nem kér egy kis vizet?

– Nem, köszönöm. – Éledezett ez az ember, és a zsebéből elővett egy gyűrött fecnit, amelyen látszott, hogy alaposan dolgoztak vele, javítások és firkálások tarkították, mutatva az alkotás minden kínját.

– Akkor mondhatom?

– Halljuk! – Türelmeskedett a nő, olyan kérdő féle hangsúllyal. A szemüveges keze remegett, és elcsukló hangon olvasni kezdett.

– Vona. Vona, Vona, vonagyurcsány. Gyurcsány. Gyurcsány, Gyurcsány, gyurcsánysoros. Soros. Soros, Soros, sorossosrezsi. Rezsi. Rezsi, rezsi, rezsieu. Eu. Eu, Eu, eumigráncs. Migráncs. Migráncs, migráncs, migráncsterror. Terror. Terror terror, terror, terrorbotka. Botka. Botka, Botka, Botkanyugdíj. Nyugdíj. Nyugdíj, nyugdíj, nyugdíjvona. Vona. Vona, Vona, Vona.

A nő leesett állal nézett, a férfi pedig beleájulni készült az alatta háborgó pocsolyába, lába rogyadozott.

– Mit gondol? – Kérdezte a szemüveges.

– El vagyok ragadtatva, le vagyok nyűgözve. Ez a tökéletes eszmei mondanivaló, a szavak mesteri egymásba fűzése, és ez a ritmika, ősi nyelvünk csilingelése, tökéletes. Nem gondolt zenei kíséretre?

– De, igen, dobokat képzeltem.

A nő teljesen megveszett, különös fények kezdtek szikrázni a szemében.

– Hármat?

– Pontosan, olyan kongákat, azokkal lehetne kísérni.

– Középen tűz égne, így képzelem. – A nő szeme kifordult.

– Tűz, igen. A szavaló meg körülötte keringve mondaná.

– Remek, remek! Az orrában csontokkal, arca kifestve. – Álmodta meg a jelmezt a titkárnő, és már kiabált. – És mi a cím?

– He? – Lepődött meg a lánglelkű.

– Mi a címe neki?

– Ja, Nemzeti dal.

– Fenomenális – Lelkendezett a nő. – Adja ide a kéziratot.

– Ilyen gyűrötten. – Próbált szabadkozni a poéta.

– Uram, hagyja csak, iktatjuk, lefűzzük, továbbítjuk illetékes helyre. A honort hová küldjük?

– Honort?

– Persze, a pénzt. Csak nem gondolja, hogy nem fizetünk? Fizetünk, utalunk, támogatunk. Azt hiszi, hogy az út szélén hagyjuk, uram? Á, dehogy.

– Azt semmiképp. Itt a cím. – Másik papírt csúsztatott az asztalra. – És mire várható?

– A héten mindenképp. És ha még lenne ilyenje, hozza. Nagy szükségünk van a józan, tisztán látó emberekre, a buzdító, igaz, magyar szavakra.

A költő bólintott. Elköszönt, kilépett a zúgó életbe, és kereste a témát. Legközelebb eposzt ír, így gondolta, és most megy.

Álmaimban rendőrkutya

Per pillanat nincs a kert végiben fügefa, de kicsire nem adunk, ezért kerekded hasammal a cseresznyefa alá vonultam elmélkedni egy forró napon, lótuszülésben csakis. A rigók, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, ezért az egész zöld területet hűbérbirtokuknak tekintik, pedig nem is árverésen vették bagóért. Mégis élénken óvják a nyüves fájukat, seregestül, bár nincs rajta egy szem se, de csak azért is.

Igyekeztek rémisztően ordibálni, de nem ment, ezért seggüket a fejem fölé fordítva bombáztak serényen, röpködtek a srapnelek, de engemet nem lehetett megfutamítani. Szilárd elmével eltökéltem, hogy addig elő nem bújok, amíg hátra lévő pár nyomorult évemnek értelmet nem találok, igaz, nem per definitionem, hanem, hogy legyen mit zabálni. És úgy lettem bódhiszattva, hogy arra jöttem rá, rendőrkutyának kell állanom, ami maga a mennyország.

Úgy szakadt rám a felismerés, mint mázsás, szörnyű mennybolt. Magamba néztem, és azt láttam, ötvenhat múltam, ami szép, alkotással teli kor, csak nem minálunk. Egész eddigi életem során szem előtt tartottam a proletár diktátor intését, miszerint учиться, учиться и учиться, de erre a mai tyúkszaros, gumicsizmás vezér magasról tesz, mert semmit nem tanult, és ráadásul mindent el is felejtett. Nem véletlenül degenerált annyira, de ez most mellékes is.

Erősen gondolkoztam tehát, hogyan érem el a nyugdíjas kor véget nem érő boldogságát, de arra jutottam, már sehogyan se. Most épp hatvankét és fél év a határ. Mire annyi leszek, már hatvanöt, mire meg hatvanöt, akkor meg ki tudja, mennyi, csak loholhatok utána véget nem érőn. S ha valami csoda folytán egyszer csak utolérem, mert nem fordulok fel mindenki örömére, akkor meg megkapom a havi huszonnyolc ezret, mert ellopták a háromezer milliárdot.

A kétségbeesés végtelen tengerében alámerülni készültem épp, amikor a teremtő, a karma, vagy Soros György elébem görgetett egy nyomtatott sajtóipari terméket, amelyben a rendőrkutyákról értekeztek. Egyből kijegecesedett a cél likacsos agyamban, hogy rendőrkutya leszek, akárki meglássa. Olyan perspektíva és kényeztetés, ami kinézett az írásból, mindenki szívét megdobogtatta volna, pedig nem is volt álláshirdetés.

A rendőrkutyáknak épp most szállították le a nyugdíjkorhatárát. Korábban kilenc év volt, most addig dolgoznak, amíg egészségi állapotuk ezt megengedi. Embernél ilyen szóba sem jöhet. Ha élvezik a nyugdíjas éveket, a postást sem azért kell várniuk, hogy hozza a nyavalyás huszonnyócat, maximum, hogy a seggébe harapjanak. Egy rendőrkutyának, ha a füle már lekonyul, semmire sincs gondja, sorban állnak érte, hogy házi kedvenc lehessen élete végéig.

Koszt, kvártély alanyi jogon jár, azt sem nézik, hogy magyar fajta-e vagy migráncs, minden korcsból lehet sheriff, nincs se rasszizmus, se nacionalizmus, bónuszként jár a pöttyös labda, az apportírozó bot, karácsonyra meg gumicsont. Ennél többet vénségére ember nem óhajthat. Tárcsáztam a rendőröket. Amikor csöngettek, négykézláb nyitottam ajtót, csóváltam a farkamat, és nyalogattam az őrmester arcát, de semmit sem értett. Beleszólt a vókitókijába, kis idő múlva pedig már hallottam a mentő sivítását. Gyöngéden adták be az ápoló bácsik az injekciót, és olyan jó lett hirtelen. Ringó tengerek, madárdal.

TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!

Haragszom az adományvonalakra!
Utálom, amikor üres tenyerüket az égnek fordító, láthatóan strapabíró emberek várják el, hogy jobb belátásra térjek – általuk!
Az agresszív, ha úgy tetszik, hivatásos segélyszervezetek miatt váltam elutasítóvá, miközben magam is, rendszeresen koldulok „másoknak-másokért” alamizsnáért!
De véletlenül sem kampányból, azért mert húsvét, karácsony közeleg, vagy, mert indul az iskola!

A legnyomorultabbak tudják jól, mikor közelítenek a megpróbáltatások! Szükségtelen újra, meg újra az orruk alá dörgölni, hogy ebbe bizony bele fognak dögleni!

Még jó, hogy lehet hívni az adományvonalakat lehet számítani a még nagyobb perselyek zörgetésére! Humbug! Ez a valódi humbug, amitől Ebenezer Scrooge annyira visított!

Mert nem hiszem el az egészet! A hadseregnyi gyűjtögetőt és osztót, a hősként dörgölőző jóságosékat, akik annyira szeretnek együtt lakomázni a szegényekkel… asztalukhoz engedve a tisztes távolba leszottyantható nyomorultakat! Na persze! Ők a kiválasztottak, akik adhatnak, tetszeleghetnek a szerepükben – mintha bizony volna valami közük a kuporgatáshoz, a gyűjtögetéshez, a kolduláshoz – alamizsnáért!

Csak gyűlölni vagyok képes azokat, akik kezükben ollóval rohangálnak, avatnak és átadnak, van úgy, hogy többször, egymás után, s közben fogalmuk sincs arról, mi a nyomor, s a féktelen pazarlás világa közti szakadék! Mert nem a magukéból vesznek el ahhoz, hogy az a kevés attól a pillanattól a másé lehessen – ráadásul képtelenek elfogadni, hogy adni csak névtelenül érdemes!

Még jó, hogy volt kitől tanulnom!
És csak reménykedem, hogy vehetek még újabb leckéket!
Attól az Embertől, aki meglátta, vagy elvárta, hogy helyette lássam meg a gondot, a nehézséget!

Aki tudta és érezte mit jelent a lehetőség közelébe kerülni mégis csak egyetlen öröm mozgatta – ha más is elérhetett valamit a jóból!

Még jó, hogy volt kitől ellesnem, mit kell tennem, ha közelít a tanévkezdés! Többet, hatékonyabban dolgozom, hogy több jusson nekem, amiből magam is többet adhatok. Mert adni – nem valami kényszeredett cselekmény, sajnálkozva és fogvacogva, vajon képes leszek-e pótolni a veszteségemet!
Ezt is tőle tanultam – úgy adni, mintha a testvéremnek adnék! A tesómnak, aki szeretetből fogadja el, mert tudja, hogy az örömöt viszonozni illik…

Hetek óta gyűjtök, füzeteket, írószereket, apróságokat, amiktől könnyebb lehet a tanévkezdet – valaki másnak! Várom a pillanatot, hogy célba juttathassam az adományaimat – észrevétlenül! Nem fontos a köz felé a cím, nincsenek megfontolásaim, rászorultsági alapon, meg egyéb hivatkozásokkal…

Mert adni jó! Ezt tanultam a barátomtól!

A legszörnyűbb, hogy a megszerzett tudásommal kicsit magamra maradtam. Egy éve még közösen tervezgettünk, segítettem, hogy segíthessen. És segített – sokaknak!

Hetek óta azt sem tudhatom, mi van a tanítómmal.
Bűvösék eltüntették!
Mert útban volt a szalagvágások útjában állt.
Zavarta a tékozlásban a hatalmasságokat!

Tényként közlik róla a válogatott gazemberségeket, én pedig semmit nem tehetek ellenük. Csak írok, írok a blog sufnijába, fiókjába, és tűnődöm, hányan merik majd elolvasni. Hiszen a gondolat-rendőrség húzza az igát… a beszari megélhetési bürokraták pedig falaznak. Miközben félnek, rettenetesen!

Még szerencse, hogy a legfontosabb mondatát megtanulhattam – örökre: TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!

Szaga van

„…Ám iszonyú lett volna e les – hisz a tengeri fókák
förtelmes szaga orrunkat kínozva facsarta –
tengeri szörnyetegek mellé ki feküdne örömmel? –,
megmentett mégis, kieszelt egy nagyszerü szert is:
mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,
édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék…”
(Odüsszeia)

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.