Kategória: ner

Ecce homo

Manapság a kulináriák mennek, meg az Ottó. A Tóth Ottó. A nemzeth még meg sem emésztette a tücsköket, amelyeket Soros Gyuri bácsi tolt le a torkán, mint a libákat tömni szokás, erőnek erejével, máris itt van neki Németh Szilárd csirkeszárnya.

A rezsi őre, a nemzetbiztonság harcosa, a Szélberniölő momentán fakanállal mutatja a beléje ájult egyedeknek, hogy nem robot ő, hanem húsos, véres organizmus, ugyanúgy megverve az éhség mardosó érzésével valamint a szarás gyönyörével és keservével, mint akármelyik csonthéjú nyugdíjas.

A Csepeli Hírmondó című nyomdaipari termékben, amely fogantatásától a komcsik basztatására és egyetlenünk csodatételeire alapozva írja a sajtótörténet rongyos lapjait, ámde arany pennával, állandó rovata van Németh Szilárdnak, „Így főzök én” címmel.

Az e heti számban csirkeszárnyból varázsol, vonszol elő mintegy elmondhatatlan kéjeket, alapozva arra, hogy ez a madárvégtag a lábával együtt a nyugdíjasok steakje. Ez az ő mannájuk a szürke köznapokon, amikor nem olvashatni és láthatni Németh Szilárdot, bár az ilyenek viszonylag ritkák, sőt, voltaképp nincsenek is.

A mesterséf ott követi el a hibát, hogy libazsírral operál, ezzel buktatva le magát, mert ilyet nyugdíjas sohasem látott, és keveri a gépolajjal. „Mivel a szárny viszonylag zsírtalan és rövid ideig főtt a levesben, libazsírral oldom meg, hogy az ízek, zamatok, vitaminok kioldódjanak.” – így az ínyesmester, és csak csettinthetünk.

Vannak még Michelin csillagos ötletei, már tavaly ősszel is egy füstölt nyelves pacallal vágott vissza a menzareformról kérdező „sznob és cinikus libsi sajtónak”. A pacalról akkor elmondta, „ha még kerül bele egy kis velő, akkor az isteni és mennyei tud lenni, és szerintem egészséges is”.

Ezen lehetne vitatkozni, de az vesse rá az első követ. Ellenben azon merenghetünk csöppet, hogy itt a disznó agyának élvezetére buzdít, amely bizonyos kultúrkörökben legalább annyira bizarr, mint Fazekasnak a szöcske, tehát voltaképp nincs miről beszélni.

Továbbá, ha ezt az egészet a filozófia-fizika-kémia elefántcsont tornyából nézzük, akkor érdektelen is. Még Sheldon, tőle szokatlanul totál máttósan tette fel a kérdést hallgatóságának, hogy mi a világegyetem, és természetesen választ nem várva ritmikusan elkezdte sorolni a periódusos rendszer elemeit, és milyen igaza volt.

Ilyen szupernova robbanások után az űrben szétszóródott anyagból áll minden, az egész nyüves életünk. A rohangászó elemek pedig teljesen váratlan molekulákat adnak ki, az egyikből szöcske lesz például, a másikból meg Németh Szilárd. És ez is érv a kreacionizmus ellen, hiszen a teremtő akkorát nem hibázhatott, hogy ilyet alkosson, hacsaknem sok tablettással hűsítette magát.

Az étrendre visszatérve még: nem véletlen, hogy a rezsidémon rajong a velőért, a rozsomák is ezt teszi. A menyétfélék e legnagyobbikának olyan erős a fogazata és a harapása, hogy a csontot is kettéroppantja, és idevezülten hörböli a velőt, míg például a bamba medvék korgó gyomorral hajkurásszák a jávorszarvasokat.

Más szemszögből azt is tudjuk, hogy az emberré válásban is nagy szerepe volt a másik élőlény agya megzabálásának, hiszen a fehérjében és zsírban gazdag velő segítette a cro magnonit, hogy az ő diónyi agya is növekedjék.

Viszont, ha ebbe belegondolunk, az elkövetkező pár millió évben jó esély mutatkozik arra, hogy a velőzabáló rozsomákból is ember legyen. És lehet, már meg is történt, ahogyan Németh Szilárdra tekintünk, midőn fakanállal a kezében mosolyog. Képüknek ezt a címet is adhatjuk: „Ecce homo”.

És tényleg, a NER által kitermelt organizmusok ilyenek, akik létük lényegét kolbásztöltésben, pálinkázásban, szotyolázásban, gumicsizmában flangálásban, malacólak meglátogatásában vélik megtalálni, így óhajtva demonstrálni, hogy ők is a nép eccerű gyermekei.

Valóban azok, megrekedve az ugaron, a malmok alján. Ilyen tenyeres-talpas manusok ők gyűrött zakóban, akik a magyar néplelket velőzabálással őrizgetik Sorostól, eközben pedig megfeledkeznek arról, hogyan hajigálják a szart a saját propellerjükbe.

Ugyanis, ha emlékezetem nem csal, nemzeti nagylétünket a muszlimoktól óvjuk, akik nemhogy tücsköt-bogarat, még csak mangalicát sem esznek. A csúszómászók és ízeltlábúak élvezete a sárga bőrű, vágott szemű emberek sajátja, velük viszont már csak a seggünkön meglévő piros pötty miatt is egyek vagyunk, ha nem tévedek.

Érti most már ezt az egészet a rosseb.

Postáskisasszony

Heréd polgármesterének, egy bizonyos Kómár Józsefnek az egyik atyafija elmerült a kampányos, szavazós és savazós cirkuszban, de szügyig. Egy Fidesz-es mikkamakkának gyűjtögetett volna a postán, ami nem tetszett a postáskisasszonynak.

Nem esztétikai okokból, lehet, hogy föss ember volt ez az atyafi, de még az is lehet, hogy nem. Ez tök mindegy, a postán nem lehet aláírást gyűjtögetni. A postán sok mindent lehet, kaparászni, agyvérzést kapni, de ezt és most, ezt a gyűjtögetést ezt nem lehet.

A postáskisasszony tökös volt nagyon, ha ez a jelző épp az ő esetében megengedett, de ez sem érdekel igazán. Szólt ennek az atyafinak, hogy ne má’. Jobb helyeken ilyenkor azt mondják a legények, hogy oppardon kisasszony, és hazamennek.

A vadnyugaton meg előkapják a hatlövetűt, és hunyorogva lőnek a fekete kalapjukban. Magyarhon se nem jobb hely, se nem a vadnyugat. Magyarhon ilyen sajátos, komcsifeudál-fasiszta kóceráj. Ezért ez a polgármester sértve érezte magát, holott ott sem volt.

Ilyen hármas áttételen keresztül, mikkamakka–atyafi-pm.elvtárs is fájt neki, hogy a fatornyosában ilyen postáskisasszonyok ellenállnak az akaratnak. Elbattyogott tehát polgármester elvtárs a postára, és lebaszta a postáskisasszonyt, hogy mit képzel magában, trallalla-trallala, vagy hogyan van az a nóta a királyfival.

Ennyi az egész voltaképp, és szót sem érdemelne, ha nem lett volna ez az én madeleinem tegnap, ahogyan szuttyog a teában. És máris láttam magam fiatalon, delin, amint az idők hajnalán hordom az újságot, és egészen furcsa dolgok történnek velem, akárha postáskisasszony lennék.

Ez annyira Orbán előtt volt, hogy még javában Kádár alatt, így végül is, akárha most. Egyelőre még úgy tűnik azonban, hogy az idő leginkább lineárisan telik, egyezzünk meg tehát abban, hogy kurva régen történt, hogy belenéztek a szemembe.

A körzetemben lakott a megyei lap főszerkesztő elvtársa is, aki a nehéz napok estéin a sarki késdobálóban pihente ki a fáradalmakat. Ez volt a közelben elterülő szovjet laktanya tisztjeinek törzshelye is, klafa kis hely volt tehát, én meg újságpénzt szedtem a bizarr nap estéjén, és szintén megpihentem főszerkesztő elvtárs második otthonában.

Úgy adta ki magát a dolog, hogy pont egy asztalnál dülleszkedtünk csöndesen, amikor főszerkesztő úr fixírozni kezdett nagyon a malac szemeivel, és kérdések özönével bombázott, ki vagyok, mit csinálok, minek élek, ilyenek. Akkor sem beszéltem túl sokat, nem válaszoltam neki. Nem szóltam egy rohadt szót sem.

Ebbe ő egyre jobban belehergelte magát, és a végén megkérdezte, tudom-e ki ő, meg kijelentette, vigyázzak, mert nagyon sokat tud ártani nekem. Így habzott a nyála, aztán csöndben ott hagytam az anyjában főni.

(Így zárójelben teljesítem ki a mesét: egy óra múlva, amint az újságpénz szedését bevégeztem, visszafelé haladtomban látom ám, hogy a kocsmától húsz méterre egy alak úszó mozdulatokat végez a flaszteron hasmánt, a kalapját meg fújja a szél, s az gurul. Perszehogy főszerkesztő elvtárs tempózott ott. Jó úttörő vagyok, hazacipeltem és nekitámasztottam az ajtónak.)

Ez a főszerkesztő elvtárs ilyen kommunista-dzsentri volt, mint a herédi polgármester elvtárs. Ez egy embertípus, amelyet megfelelő gének esetén a rendszer kitermel magából. Nem mindenütt fordul elő a világban, nálunk viszont bőven tenyészik.

’89 után volt rá esély, hogy kihaljon, de ez sajnálatos módon elmaradt. Most pedig már túlszaporodtak, burjánzanak élőhelyükön, amely a NER, és ennek sűrű és büdös levegője egyre nagyobbra növeszti az összeset. Onnan ismerhetni meg őket, hogy önálló vegyértékük nincs, rangjuk van, meg címük. Polgármester, képviselő, ilyenek, és nem tudják, hogy ez csak egy állapot, mindenféle érdem nélkül.

Viszont ezt a kommunista-dzsentri fogalmat nem csak azért találtam ki, mert oly jól hangzik, meg igaz. Hanem mert, ha a mi hülyéink szerint már van sorosista embertípus, akkor játsszuk így a játékot, és illesszük be a Brehmbe őket is, mint felettébb kártékony fajtát.

De megint csak száguldozik a képzeletem, hiszen voltaképp a postáskisasszonyról akartam mesélni, és hiszed vagy sem, de azt tettem. Becsületre méltó a merészsége, amellyel szembeszállt egy kommunista-dzsentrivel, mert ezek bosszúálló fajta, meg pitiáner is, persze. Lehet, a postáskisasszony és a rokonsága az incidens után kezdheti keresgélni a ládafiában a munkanélküliek kiskönyvét.

De más baj is eshet, ha nem vigyáz. Mert tegnap olvastam azt is, hogy vezérünk meghirdette a totális háborút, amelyben szerinte óhatatlanul elcsattan egy-két pofon. Így fogalmazott, hát, akkor nézzük!

Az ember hőt sugároz

A Ripost című tudományos szaklap és pornóújság saccperkábé kétnaponta olyan címekkel sokkolja a Józsikat, akik házi főzésű kisüstiben őrzik a keresztényi kultúrát, hogy a déli határon elképesztő állapotok uralkodnak. Meg tarthatatlan, meg félelmetes. Elég szűkös a jelző-repertoárjuk, ami van nekik.

Aztán megtudjuk, hogy mámegin’ nyolcan ostromolták a milliárdos védműveket, viszont a rendőrség állja a sarat, még bírja a nyomást, ha olykor kósza kisrepülők bele nem kavarnak az idillbe. Ez az egész annyira sokkolja Lázár Jánost, aki ezek szerint a Ripostban nézegeti a menekülőket meg a csöcsöket, hogy az űrtechnikából visszamaradt hőkamerák felvételeit is vizsgálná.

Meg minden bizonnyal a Ripost (illetve bármely más ribanc lap) rendelkezésére is bocsátaná, hogy a Józsik gyűlöletét még jobban, mintegy tudományosan megalapozza, mint annak idején a szeminárium Lékai bíboros hitét.

A hőkamera nagyon fáintos szerkezet, azon alapszik a működése, hogy az ember, mint bármely más szén alapú organizmus, működése során hőt termel és sugároz. Hülye krimikben is nagyon klafán lehet használni a tátott szájú Józsik nyűgözésére, ha meg nem vakultak még az metilakoholtól, ami a házi üstökből kikerül.

A hőkamera olyan képet sugároz, mintha szellemek imbolyognának valahol. Platon például leborult volna előtte, mert olyan szerkezetet látott volna benne, amely igazolja elfuserált elméletét, hogy egész szétkúrt életünk nem egyéb, mint árnykép a falon. Ha Lázár János járt volna marxista esti egyetemre, akkor filozófiából a szubjektív idealizmus stúdium során találkozott volna vele.

Ám ő ilyenekre nem fecsérelte a drágalátos idejét, és okos is, nagyon. De ugorgyunk. A hőkamera majdnem olyan jó mindenféle tudás megszerzésére, mint az ultrahang, amely képét meredve bámulja a leendő apuka, és nem tudja, hogy raptort vagy kiskutyát lát, de az orvos mondja neki, hogy mégis ott van az első szülött kölke térgye kalácsa.

Viszont mindenképpen mutatja a hőkamera azt, hogyan áll azzal a rohadt hővel a vizsgált alany. A hidegebb részek kékek, így, az idei, amúgy enyhe télen eddig már száztizennégy honfitársunk mutatott volna rajta egészen sötétlila körvonalakat, lévén, egy Celsius nem sok, annyi sem hagyta már el a porhüvelyüket, mivelhogy meglátogatta őket a kegyes fagyhalál.

Legtöbben a szabad ég alatt találkoztak a teremtőjükkel közülük, de olyan is volt, aki a saját ágyában adott le megengedhetetlenül sok hőt, hogy már kikelni sem bírt belőle Úgy kellett pléhdobozban elvinni, és esetleg megérhette volna a kikeletet, ha Lázár János nem a menekülők, hanem a panelprolik hőháztartásával lenne elfoglalva,

De ilyenekre már nem futja a drága idejéből, és a Ripost sem visítozik, hogy magyar testvéreink csonttá fagyva fordulnak le a parki padról, mert oda száműzte őket a NER. A Magyar Szociális Fórum (MSZF) arról tájékoztatott ugyanis, hogy tavaly háromezerhatszáz kilakoltatás nyomán olyan tízezer honfitársunk került utcára.

Őket sem keresi a hőkamerájával Lázár János, mert lehet, nem is hallott róluk a permanens győzelmi mámor közepette. Másrészt meg, ez az MSZF, ez egy sorosista civil bagázs, amely számolatlanul importálja a potenciális binládeneket, sőt, a Rogán et. lakásának ismeretlen mélységeiben ad nekik harci kiképzést.

A tökeire is lesz lépve, hogy Hitler nyelvének csodás szerkezetével fejezzem ki azt az indulatomat, amely így, az éji homályban generálódott bennem az összes Lázárral meg az egész fasiszta csürhével szemben. És, mivel fegyelmezett manus vagyok, a monitort sem verem szét. Csak lefejelem.

SGYP, avagy a bambaság dicsérete

Nincs ezen mit farigcsálni-szépítgetni meg lacafacázni, a magyar proletárok kétharmada szerint a nyakunkon lévő választásnak nevezett színi előadáson Soros György pártja, az SGYP is elindul. Az öntudatosabbak szerint esélye sincs a győzelemre, a leghülyébb és leginkább beszaratott két százalék szerint viszont akár kormányra is kerülhetnek.

Ezt mutatja egy felmérés, és egyben azt is, hogy a büszke magyarok nagy többsége a fantompárt nevét lerövidítve egyszerűen gyp-s, ha tetszenek érteni a pedagógiai szakszót. Viszont ennél azért összetettebb a képlet. Sivalkodik itt mindenki, hogy lám, ide vezetett az agymosás, de csalódást kell okoznom, még ennél is rosszabb a helyzet, lánglelkű népünk jelentős része tényleg ótvaros gyökér, de ez nem rendszerspecifikus.

Hülyék mindenhol, miden időben vannak, voltak és lesznek, természete ez már a szerencsétlen embernek. A NER csupán katalizátor ahhoz, hogy a téboly a maga teljességében kibontakozzon, sőt, ez az a formáció, amelyik el is várja az alattvalótól a kellő mélységű és mennyiségű debilitást, hogy passzoljanak egymáshoz.

Mert gondoljunk csak bele Kósa et. kupakolásába, mint a legnevezetesebb pörformanszra, amit tőle láthattunk, hallhattunk, midőn agyának likacsos tartalma kibukott belőle. Németh Sz. et. pedig egész lényével sugározza a csodát, ő a sötétben is világít, és beragyogja a NER és a hívők tajtékos egét. Orbán et. annyit erősített rá a genetikusan meglévő bambaságra, hogy hitté emelte a sötétséget.

Emlékezhetünk Virág et. örökbecsű szavaira: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”. Ezzel ő – igaz kicsit göcsörtösebben – a József Attila által fölvetett igaz-valódi dichotómia problémakörére utalt. Viszont ezt az egészet az agymenőkben Penny sokkal érthetőbben fogalmazta meg, amikor Leonardot ekképp tette helyre igazság dolgában: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak, te meg látsz meg hallasz, és nem azt, amit én mondok?

Így megy ez Orbán et. esetében is. Igaz, az egyatábor tudatában már szakralizálva mintegy, meghintve némi tömjénnel, hogy kijöjjön Tertullianus paradoxona: „Credo, quia absurdum est” (Hiszem, mert képtelenség). És hogy szúrjak azért Semjénkdnp-be is, az hétszentség, hogy még ő sem tudja, hogy ez sem igaz, mivel az inkriminált mondat valójában így szólt: „Certum est, quia impossibile” (Ez bizonyos, mivel lehetetlen). Megkérném, mondjuk a krumpliguru, ájtatos manó Rétvári et. bájos mosolyát, hogy erre varrjon gombot.

Ezt nem azért böktem ide, hogy arról meséljek, mekkora helikopter vagyok, csak úgy játszásiból. Sőt, hogy még elidőzzünk a mi keresztényi kultúránk legfőbb őrizőinél, arra is inteném őket, legalább a honlapjuk szlogenjét „Több fényt!” – ugye, vegyék figyelembe áldatlan fungálásuk közben, de ez csak édes álom. Így lehet, hogy ezek, a NER urai és szolgálói teljesen egyívásúak, egymásból nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, ha szabad Radnótit így meggyaláznom.

A végeredmény sem így, sem úgy nem derűsebb. Arra kell jutnunk, hogy a magyar választópolgár archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi a jómunkásemberével meg az ojjektumával, és én kérek elnézést az emlékétől, de naponta jut eszembe, ahogyan poroszkálok az utcán, boltba megyek, és minden olyan helyen, ahol a NER nyomán az értelem kivirágzott.

És itt veszem elő a féltve őrzött idézetemet, amelyet már évekkel ezelőtt tettem dunsztos üvegbe egy kommentelőtől, aki erős felindultságában igen plasztikusan mutatta be azt az eszenciát, amely rendre győzelemre vezeti Orbán et. egyre inkább szétfolyó tokáját:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

Hát, így valahogy.

Függöny mögül

Rékasi Károly fiát – Rékasi Zsigmondot – elkezdte a NER piszkálni, basztatni mintegy. Elvitték neki a számítógépét, mert minden bizonnyal benne van a Soros-terv végrehajtásának forgatókönyve, meg még nyolc migráncs a klaviatúrában.

(Egyébként nem értem én, hogy miért, mint valakinek a fiát kell meghatározni a gyereket, aki önálló entitás, már rajta van a listán, mint bimbózó forradalmár. Németh Szilárd sem az apukájához viszonyítva olyan, amilyen, hanem saját erőből és saját jogon. De ez most mindegy.)

Négy rendőr kellett a számológép elcipeléséhez, akik kivárták, hogy a veszélyes alak ne legyen otthon, csak a mamája, és akkor foganatosították az izmozást. Majdnem az egész tegnap ráment arra, hogy mi bántja számítógépileg a hatalmat, amikor a Zsigmond szemtől-szembe küldte el őket az anyjukba, nem e-mailben.

Délutánra az is kiderült, nem a diáktüntetés miatt (dehogynem), hanem valami ködbe vesző graffitizés okán nyomoznak a kölök ellen, mégpedig október eleje óta, de az a rohadt gép épp most vált érdekessé. És reggel kellett menni érte, ez a divat, nem az éjszakai elhurcolás.

Mindeközben pedig Orbán Viktor nem ment el Davosba, a Világgazdasági Fórumra. A külügyesét küldte maga helyett, a kiskakast, feladva annak a lehetőségét is, hogy Trumppal szelfizhessen egyet, ahogyan az nála szokásban van, ha nagyszerűségét és fontosságát óhajtja demonstrálni.

Azt hihetnéd, drága olvasó, hogy ennek a kettőnek az ég egy világon semmi köze nincs egymáshoz, pedig de. A közös nevező pedig a szaros gatya, és a gyávaság minősített esete. Most még gondolkodok, hogy paranoiás diktátor vagy beszari kókler-e Viktorunk, szerintem a kettő gusztustalan elegye, de a végső döntést meghagyom neked, drága olvasó.

Davosban ott volt a Sátán, tehát Soros is. Összefuthattak volna ezek ketten, és a mi vezérünk nem azért maradt itthon, mert attól félt, hogy az ősellenséget a végvári vitézek vehemenciájával aprítja miszlikbe a messzi hegyek között, lószart. Előfordulhatott volna, hogy esetleg a szemébe kell néznie annak az embernek, akinek a jóvoltából nőtt ilyen szép nagy hülyévé.

Ez, ugye nem megy, ilyenhez gerincet rendelt az orvos, olyan jószág meg sajnálatos módon nincsen hősünk birtokában. 2015-ben is a függöny mögül kukkolta az ország házában, hogy ellenzéki képviselők őt szólongatják.

Szóba nem áll senkivel, aki esetleg a fejében gomolygó ködökön kívüli valóságra emlékeztetné. Remeg ott, ahol nincs burok, kezet csókoló tömeg, és „Szeretünk Viktor” táblákat limbáló mókusok. A Cinege utca zárva, golyóálló az ing alatt, újságíró odébbtolva, kényes ügyek titkosítva, elhallgatva, emberek kitiltva, etc. Ez az alak oda nem merészkedik, ahol nem ő szabja a szabályokat, megvan az érinthetetlen burka (nem olyan), és innentől tényleg indifferens, mit beszél.

Lényegtelen hagymáz csupán a reszketés birodalmából, és itt érkezünk el megint a Zsiga gyerekhez, vagy Gulyás Márton festékhajigálásához, meg a Kétfarkúak járdapingálásához is. Ezek kívül esnek Orbán komfortzónáján, tehetetlen velük szemben a hazudozással, persze, hogy rájuk küldi a fogdmegeket.

A Rékasi gyerek is ilyesmit fogalmazott meg, amikor ezt mondta: „Mi nem csak valami ellen adunk hangot, hanem igyekszünk összehozni az embereket, és csökkenteni az apátiát. A diáktüntetésen is pont erről beszéltem. Nem tudom, miért minket tartanak a legvadabb célpontnak, de mi decemberben például adománygyűjtést szerveztünk, én a saját pénzemen mostam ki a kismackókat.”

Ez a mackómosás, ez aranyos, és azt is jól mutatja, mitől bújik függöny mögé a mi kezdő diktátorunk nagy beszarásában, viszont ettől nekünk egyáltalán nem lesz jobb, sőt, egyre rosszabb lesz. Mert a paranoiák késztetik aztán az eszementeket vérengzésekre, mint azt a történelem már számos esetben megmutatta. Akkor most mi legyen?

Csemegepult a szívbe

A mi soha vissza nem térő klasszikusunkban az akkori és ottani párt úgy határozott, hogy legyen magyar narancs, és lett. Mint ahogyan falvédős, zűrös éjszakákon azt is el lehetett suttogni, eldönthető, hányat fialjon a disznó, ha ezt vele előtte alaposan áttárgyalják. Addig volt mód ezen göcögni, míg el nem vitte a Pobjeda a kulákot. Így vagyunk most is.

A mai sötét középkor Bástya elvtársa, akit ólommellény és páncélozott, guruló erődítmény véd attól, hogy a népek le ne sprickolják, úgy határozott egy delíres hajnalon, hogy legyen a magyar kiskereskedelem fele magyar kézben És ezért most beszéli meg a disznókkal, hogy mi a teendő, ha tetszenek emlékezni Lenin et. pamfletjére. Bár ez nem feltétlen előírás a forradalomhoz momentán.

Viszont a mi saját bejáratú mindenhatónk nem valami nemzeti hevülettől gerjedve üldözi a multikat, meg nem is azért, hogy dolgozó népének jó legyen. Azért csupán, hogy a cimboráinak legyen jó, rajtuk keresztül pedig természetszerűleg saját magának, valamint saját lábra nehezedő ivadékainak, azok ágyasainak, meg olyanoknak, akiket hatalma sakktábláján fontosnak gondol.

Most, január elsejétől ezért úgy igyekezett csapást mérni a mocskos kapitalista bolthálózatokra, hogy kitiltotta volna őket az úgynevezett világörökségi területekről. Ezt olyan szesszel vélte kivitelezhetőnek, hogy bezáratná azokat a négyszáz négyzetméternél nagyobb üzleteket ezekben a körzetekben, amelyek nem rendelkeznek a „friss hús, húskészítmény és tejtermék” kimérésére szolgáló pulttal.

A mocskos kapitalisták pedig röhögtek egyet, és elkezdték telepakolni csemegepultokkal a boltjaikat, és innentől egyetlenünk földughatja magának a rendeletét. Viszont ez a hamvába holt próbálkozás is azt mutatja, hogy ártunk és ormányunk, és mindkettő csúcsán, az ormain mintegy, O. V. et. ostoba, pitiáner, de legfőképpen aljas egy mókus. Most viszont megtapasztalhatta Virág et. igazát is, miszerint: „Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.”

Kétségünk ne legyen, kitalál majd más mókát, hogy ezeket a láncokat szívassa, amelyek azonban úgy rázzák le magukról a próbálkozásokat, mint vak komondor a mocskos vizet. Fölöttük van ugyanis az Unió védőernyője, mint az már kiderült például néhány rájuk kivetni tervezett extrasarc okán. Tehát nem lehet velük mindent megtenni, és ez bassza egyetlenünk csőrét, de nagyon.

És nemcsak ez, hanem minden, ami valamely számára érthetetlen okból kikerül a fennhatósága alól. Európával ez a baj, és nem a migráncsok, hogy képes gátat szabni még a féktelen tombolásnak. Mert minden, ami nem kapcsolódik valamely módon a kerítésen túli világhoz, akkor rohad szét, amikor csak akarja. Mint például a Jobbik, akiért nem azért morzsolok könnyet, mert rajonganék érte, hanem, mert nem a porondon tépték szét, inkább sunyi méregkeveréssel múlatják ki.

A csemegepultos mókához visszatérve még: úgy tűnik, a piac ellen – ahol van még – semmiféle NER, rendelet és handabanda nem tehet semmit. Pénzt lehet ugyanis faszolni közbeszerzéseken, vásárlót viszont így nem osztanak. A baráti áruházláncok, a nemzetiek ennek megfelelően haladnak a tönkremenetel biztos útján, olyannyira, hogy az egyik már passzolja is le a boltokat az ellenségnek.

Mindebből kitetszik, hogy a minálunk regnáló baráti kapitalizmus lószart sem ér. Most is szíven lehetett szúrni pár csemegepulttal, és ez így lesz minden más ágazatban is, ahol a verseny csírája megmarad, csak idő kérdése. Meg az is, hogy ettől az egész unortodoxiától mikor áll fejre az ország. Feltehetően akkor, amikor elkopik az Unió pénze.

Addig viszont Orbán et. lubickol a saját posványában, és látszik, hogy nem véletlenül zárkózik be, akárha jól fejlett, gőgicsélő diktátorok. A végső cél nem gazdasági ugyanis, hanem, hogy az utolsó pedellus kinevezésébe is belepofázhasson. Nem véletlenül jelentette ki Kövér et., még legalább két ciklus kell nekik, hogy teljesen elkészüljön a nagy mű. Ebből egyet a tavaszon minden bizonnyal abszolválnak, az utolsó órában vagyunk tehát.

Pecsét a rablásra

Megnyugodhatunk és fellélegezhetünk, mint a vádlott, akire kimondják a bűnösségét, és megszűnik a hosszú bizonytalanság, mert eldőlt végre, hogy föl fogják kötni. 2010 óta várják a hajdani magánnyugdíj-pénztári tagok, hogy legyen valami az egyéni számlákból, ami halvány reményt adhatott volna arra, hogy visszakapják az elrablott pénzt. Most végre megtudták, hogy lószerszám a seggükbe, bár ezt eddig is lehetett sejteni.

Mert voltaképp nem is lopás volt ez, hanem rablás, a cool kis fenyegetésekkel, hogy add ide a manit, vagy vénségedre éhen döglesz. Egyébként így is, de ez mostani történetünk szempontjából érdektelen. Ám vissza a kályhához: nem vagyok egy büntetőjogász, annyit azonban tudok a tényállásról, ha kényszerítéssel veszik el tőled, ami a tiéd – volt -, annak rablás a neve, és a büntetési tétele is magasabb.

Matolcsy végre kimondta, amit eddig is tudtunk, hogy az MNB egy jelentésében megjelent ugyan egy 2826 milliárd forintos tétel, amely a nyugdíjpénztári átlépések miatti tartozásokból ered, de a jegybankelnök mindenkit megnyugtatott: mindez csak statisztika, tartalmi szempontból, jogi, számviteli és költségvetési értelemben nincs jelentősége az összegnek. Lehet elfáradni a halálsorra szépen.

Kiderült hát, hogy miniszterügynök úr füllentett akkor, amikor felelőtlenül nyilatkozott a lóvéról. Füllentett máskor is, sőt, egyfolytában, ám ettől neki nem az orra, hanem a hasa növekszik, mint az látható, ezzel sújtotta őt a saját bejáratú Dzsepettója. Más politimókusok ezt úgy fogalmazták meg, hazudtunk éjjel-nappal. S míg ez utóbbiból patás ördög vált, miniszterügynök úr momentán útban van a mennyekbe.

Egyébként is nehéz kimondani, hogy hazudnak, mert kényesek a becsületükre. Hadházy Ákos LMP-társelnök például nem átallott olyan kijelentést tenni, hogy az egész nyüves sorosos-konzultáció kamu, és ezzel megsértette a fiúk érzékeny lelkét. Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatalának bűntette miatt nyomozás indult ellene, amiből a fentiek tükrében ez a becsület csorbulása érdekes egy felvetés.

Lassan nyolc év telt el a rablás óta, mire végre kimondatott a verdikt. Végül is, a Guinness rekordok hitelesítéséhez is idő kell, meg a jó munkához természetszerűleg, és ez a rablás is az a maga nemében. Viszont ilyen ország még egy nincs, ahol trombitaszóra és hallelujázás közepette lopnak el háromezer milliárdot, ezt deklarálják, és a leghangosabb történés eközben, hogy diákok mennek tüntetni a térre, mert szar a tananyag, meg sok is.

Ez egy ilyen ország. Meg olyan is, hogy Konrád György, a galamblelkű író bácsi arról ábrándozott a minap, hogy ha így folytatja, Orbán Ceasusescu sorsára juthat, ami a fentiek tükrében merész elképzelés. Ennél érdekesebb azonban, hogy amikor emiatt ekézték, egy kommentelő enyit fűzött hozzá, (betűhíven idézem): „Nem tudom, ki lehet ez a ficsur, de az abrazata sokat elarul a zaklatott eleterol, amiben nagy szerepet jatszhatott a gyulolet, a felszaporodott gondok, sot az alkohol, vagy a drog sem kimeli a hasznalojat. Miert nem marad csendben, ha jot nem tud”

És itt élünk mi, polgártársak, nem épp sehol.

Szülőtartás

Muszáj vagyok a priori elnézést kérni Bacskó Kati nénitől – Kósa mama -, hogy alább pár keresetlen mondat erejéig karikatúra módján ábrázolom őt, föstöm le mintegy a pennámmal, de ezt kívánja a meggondolás, a mérhetetlen tapasztalat, meg a genya lelkem nem utolsó sorban.

Pedig én tisztelem őtet teljes szívemmel és a lelkemmel is, mert a drágalátos fiacskája kínos helyzetbe kormányozta – ilyen ez a Lali gyerek -, mégis áll a vártán keményen. C’est la vie, ahogyan a túlművelt panelproli mondaná gyónás után.

Mert milyen jó már, hogy valaki nyolcvan fölött érez olthatatlan késztetést, hogy ganajozzon, ezért föltépi a párnacihát, előveszi a kuporgatott kincseket, egy élet munkájának gyümölcsét, és disznótelepet vesz. Ilyesmi akárkivel megeshet, ha nem figyel oda.

Aztán hirtelen-váratlan olyan jól beüt a bót, hogy uniós és NER-es úgynevezett sertésjóléti támogatás – ez is milyen már – nyomán a malacok már az első évben harminc milliós tiszta profitot fialnak. Sőt, ezt megfejeli állam bácsi százhúsz millió soha vissza nem térítendő apanázzsal is.

Egy szót nem szólhatunk azonban, mert nem ő nyerte a legtöbbet, mint azt követendő sormintaként bizonyos szőlők kapcsán O. V. felállította, ha tetszenek emlékezni a mókára, már nagyon régről. Ez is csak arra utal, hogy O. V. nem most gecült meg, viszont még mindig itt van nekünk, mindannyiunk legnagyobb örömére. Meg hát, ez a Kósa is, meg az összes többi ugyanúgy.

Másról nem lehet szó viszont – hiszen szent életűek ezek -, mint hogy a Lali gyerek foganatosította a szülőtartást, amelyet azért foglaltak törvénybe egyébként, hogy lepasszolják – állami szinten – a szaros, hugyos, nyomorgó öregekkel való törődést a keresztényi szellem nevében.

Lali csak a törvény betűjét tartotta be, amikor odahatott, ha nem is ustorral, de a tekintetével mindenképp, hogy csurranjon-cseppenjen a mamának valami, nehogy szűkölködnie kelljen a rideg világban. Tiszteletre méltó ez a gyermeki szeretet és gondoskodás, amely egyébként a fijúk legbensőbb sajátja. Az összesnek.

Emlékezhetünk, még törvény sem volt róla, de O. V. már jó példát mutatott, midőn csak suhintott a varázspálcájával, és lám, a székház ára máris kőbányává szublimálódott a drága papa javára, hogy ő se nélkülözzön a továbbiakban, ha már párttitkárként megszokott egy nívót. Hogy ne következzen be törés a kis lelkében, semmi másért.

Lázár Jánosnak meg már a kisdobos korban lévő fiacskája gondoskodott az apukájáról, amikor vett egy százhúsz négyzetméteres svábhegyi lakást, meg szőlőbirtokot Mádon. Megható ez a gyermeki előrelátás, bár az apukája azt mondta, hogy családi összefogásból költekezett ki a gyerek.

Egyébként megfigyelhető, hogy a hatalom birtoklása, amelyet a sorosista köznyelv csak a zsírosbödönhöz való előnyös viszonyulásként értelmez, milyen példátlan módon virágoztatja föl a családi kötelékeket. Nem lehet véletlen, hogy 2018 a családok éve – azt hiszem -, van mit ünnepelni.

Más szülők most gondoskodnak arról, hogy későbben majd a gyerek jól tartsa őket. Ilyen volt példának okáért Szijjártó papa, aki egy giccses és gusztustalan palotát vett a gyereknek. De legalább megvan ez is, és kész az alap ahhoz, hogy egyszer majd, ha izmai nagyon lazulnak, kérjen valamit a fiától. Így megy ez, viszont tovább nem sorolnám a fideszes gyermeki törődések ilyen látványos megnyilvánulásait, pedig lenne mit.

Hanem azon tűnődök csak lassan, ha az apám élne, mit adhatnék neki. Maximum a kertjét áshatnám fel, anyámnak meg a cekkerét cipelhetném a boltból, de már nem lehet. Viszont malacjóléti támogatást eszembe se jutna utaltatni neki, mert mindenki csak röhögne rajta, szegényen.

Gulyás et. a mi Malevicsünk

Kazimir Szeverinovics Malevics a maga idejében eljutott odáig a festészetben, ahonnan már nem lehetett tovább haladni, de visszafelé sem volt út. Bele is halt Sztálin apánkba, illetve abba, hogy jókedélyűen betiltották.

Ez a jóember a múlt század elején végigfestette a naiv, posztimpresszionista, divizionista, expresszionista, kubista és futurista irányzatokat, hogy elérkezzen a saját hangig, amelyet szuprematizmusnak nevezett el, végterméke pedig, a fokozhatatlan, a non plus ultra, a „Fehér alapon fehér négyzet” című kompozíció.

És akkor jön itt Gulyás frakcióvezető et. nekem a színekkel. Ez még az ünnepcunami alatt-közben böfögődött ki belőle, ahogyan védte a hazát csak úgy laza ujjgyakorlatként, megállapítva, hogy a német sajtó őszinte és leplezetlen gyűlölettel tekint az ő – megafidesz – értékeire.

Ezek, mint azt minden nagycsoportos tudja, a keresztény gyökerek, a nemzetállam dicsősége (magyar élettérrel terhesen), meg a család fideszista eszménye, amelyben jelzálog eltörléséért szülnek a nők a vak komondor árnyékában.

A ’zemberről az ilyenek már leperegnek, hiszen viaszkos vászonná vált a lelkünk a vérzivatarban. Viszont mindig akad olyan momentum, egy kis firnájsz, ami miatt érdemes azért horkantani egyet, amikor fecseg a felszín.

Gulyás et. úgy véli, vagy azt mondták neki, vélje úgy, hogy azért gyűlölik őket leplezetlenül, mert azok balosok meg zöldek, és nem azért, mert amúgy tenyérbe mászós pofájuk van. Ezt nem képesek fölfogni, rúgkapálnak meg evickélnek, és a nagy igyekezetben mindig alámerülnek a ganyéba.

Gulyás et. az őket ért bántásokat annak tudja be, hogy (sic) „a német sajtó nem olyan sokszínű, mint a magyar, ez a szomorú helyzet”. Ekkor jutott eszembe ez a Malevics, aki azért tagadta meg a színeket, meg festett össze-vissza lebegő tárgyakat, mert azt érezte, mint mindenki azon a századelőn, hogy minden egész eltörött.

Ilyeneket okoz a NER is, és ennek a lenyomata, hogy Gulyás et. a szürke valamelyik árnyalatát gondolja szivárványnak, miközben a több néven megjelenő Völkischer Beobachterükről beszél.

Most már egészen komolyan el kell gondolkozni azon, ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak csinálják a fesztivált? Végül is, egyik sem jobb a másiknál, annyi megengedés van a delírben, ha valóban debilek, akkor egy kis szánalom kijár a megvetés mellé, ha csak jól megfontolt, előre eltervezett gyilkosság zajlik, akkor a büntetési tételnek is ennek megfelelőnek kell lenni.

Ez a Gulyás is úgy néz ki a szemüvegében, mint egy okostojás, aztán mégis hülyeségeket beszél. Az ilyen kósáknémetszilárdok nem tételek ebben a játékban, ők a zsinórmérték, a kérdés az, hogy az összes egytálétel-e.

Viszont attól nekünk egyáltalán nem lesz jobb, hogy értelmet keresünk ott, ahol olyasmi nincsen. És ez, drága polgártársak, még fokozódni fog áprilisig, vagy addig, amilyen időpontra a halak nagy barátja majd datálja nekünk a választásnak csúfolt újabb színjátékot.

Gulyás et. eme delikát megnyilvánulása arra int minket azonban, hogy legfőbb feladatunk a tavaszt várván a józan ész megőrzése és ápolgatása, mert a téboly olyan töménysége várható, amelyet nehéz lesz higgadt elmével átvészelni.

Nekem megvan a stratégiám: majd káromkodok, meg fütyörészek.

Elhúzódó rettegés, vagy valami más

Ha nem lenne kínos-vigyorgósan pitiáner – amely tulajdonság fideszünk legfőbb sajátja -, bízvást nevezhetnénk aljasnak is, és mért ne tennénk. Mivelhogy az a drága Emmi (úgymint Balogminisztérium) körlevelet, mintegy Befehlt intézett az iskolákhoz, és pláne óvodákhoz a barom, hogy terrorveszély van potenciálisan, azért. (És a bölcsődék már le is vannak szarva, a bölcsődéseket már senki meg sem akarja gyilkolni? Kérdezzük Bástya et. buzgalmával.)

Befehlnek azért nevezhetjük Svejk nyomán az irományt teljes bizalommal, mert ez voltaképp parancs, amely arra utasít, hogy fél éven belül az összes ilyen minilaktanya dolgozza ki a HIT-et, azaz, a Honvédelmi Intézkedési Tervet. Ebben még azt is számba kell venni, hogy mennyi kréta van az oskolában (semennyi, ha a Lalika jó édesapja nem küld, de ez most mindegy), így készülve fel az „esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”.

Ez a különleges jogrend a Befehl szerint lehet terrorveszély-helyzet, rendkívüli állapot, szükségállapot, vagy váratlan támadás. Nem tudom, hogy vagy vele, drága olvasó, de terrorveszély-helyzet vagy váratlan támadás csupán Orbán Viktor beteg agyában létezik, a rendkívüli állapotot és a szükségállapotot viszont meg az elmaradt forró ősz után kiprovokálandó bugyborékoló tavasz indokolja majd, hogy mondjuk, ne nagyon kelljen választásokat tartani.

Az iskola-, és óvodavezetők úgy lehetnek ezzel, mint drága apám annak idején, aki otthon, a konyhában tervezgette térkép fölé hajolva, vonalzóval és körzővel a kezében az atomvillanás utáni teendőket, és szidta az összes ökör jó édesanyját, aki ezt az egészet kitalálta. Ez rohadt régen volt, viszont a rendszer ugyanaz, azzal az evolúciós kiegészítéssel, hogy ez a mostani sokkal magasabb szintre emelte a tébolyt.

Már mindent elmondtak előttem arról, mit érdemel az a bűnös, aki mesterségesen tartja permanens rettegésben az amúgy is szénné manipulált, csökkent képességű választói tudatokat. Arról kevesebb szó esett, hogy mit érdemel az, aki még oly rengeteg csalás mellett sem látja biztosnak hatalma megtartását, s ezért szükségállapotot vezet be, meg ilyenek.

Nem vagyok én egy rettegős és permanensen világvégét deliráló állatfajta, de ezek a jelek már bennem is megfordítják annak a lehetőségét, hogy ezeket ebben az országban fülkékben és kósza fények között legyőzni nem lehet, csakis tényleges és véres forradalommal, és bár ne legyen igazam. És ezért fohászkodok nem az ő istenükhöz, hanem az enyémhez, legyen az bármilyen fajta, százkarú vagy mélán ücsörgő, ez még eldöntendő, komoly dolog.

Tehát, BÚÉK, polgártársak, ha van ilyen. Mert tervezhetem itt, hogy papírtrombitálok csákóval a fejemen, mint az újévi malac, konfettit okádok és petárdákat lődözök a seggemből, ahogyan ez már szokásban van, ha az év fordul, amikor ilyeneket tolnak a pofámba, csesszék meg a NER-jüket, ami van nekik. Nem akartam volna ünneprontó lenni, feledjétek el most reggelig, igyatok, egyetek, holnap új erővel folytatjuk, vagy –tatom. Egésség, bódottá!