Kategória: lázár jános

A Finkelstein utáni űr

Lázár miniszter, hogy a hódmezővásárhelyi maflást gyógyítgassa, kampánycéllal apátfalvi gazdákkal pálinkázott kicsit. S mivel nem volt mellette senki, aki foghatta volna a kezét, lányos zavarában visszatért a már jól ismert kályhához, és komcsizott kicsit.

Úgy vélte, ezzel nem lehet túl nagy baj, és ez jött ki belőle: „Ha visszajönnek Gyurcsányék, meg a komcsik, akkor ezek a gazdák mindent elveszítenek, földet, támogatást.” Nem lett baj, a gazdák engedelmes pincsiként követték őtet a nihilbe, és vasvellájukra támaszkodva megnyugtatták a minisztert, hogy ők olyat nem engednek soha.

Ebből az egészből az süt, hogy Lázár miniszternek egyáltalán nincsen semmilyen sütnivalója, sem önálló gondolata. Még szerencse, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásáról nem tartott kiselőadást, mint annak idején a Rákositól rettegő kulákok, de úgy tűnik, a házi főzésű jótékony fedésében ez is megteszi.

Elvannak ezek egymással, mindegyik tudja a másikról, hogy hazudik, de minimum nem mond igazat, és az így megteremtett akolmelegben lapogatják a másik hátát. Lázárnak ahhoz sincs képzelőereje, hogy magától találjon ki valamit, amit gyűlölni lehet, előveszi hát a termelési regényt.

Viszont, amit Apátfalván előadott, az még matinénak is gyenge. Innen látszik, hogy meghalt a gurujuk, Arthur Jay Finkelstein, aki a migráncsozásban, a kerítésezésben és sorosozásban még gazdagon benne volt. Most viszont, hogy ezeknek Hódmezővásárhelyen kitelt a becsülete, nincs egy ember, aki egy tökös célt kijelölne.

Habony ehhez kevés, de még maga Orbán Viktor sem elég, mert a guruja nélkül nála is megrekedt a tű, és csak egy kis cigányozásra futotta. Látják, hogy a népek megcsömölltek, mint Pelikán kölke a Dezső töpörtyűjétől, de képtelenek tovább lépni, és ez nem is fog már megváltozni a nevezetes április nyolcadikáig.

Ez a Finkelstein egyszer vallott a kampány-filozófiájáról: „Ha arról beszélsz, hogy ebben a hét pontban akarom megreformálni a nyugdíjrendszert, soha nem fogsz nyerni, viszont ha azzal kampányolsz, hogy ezt vagy azt a csoportot kidobod az országból, inkább lehet esélyed.”

Látszik, még mindig látszik, hogy valahol mélyen hat ez az aljasság, viszont kevésnek mutatkozik. És, hogy a Fidesz-ből mennyire hiányzik a gondolat, de még az ihlet is, jól mutatja Lázár primitív komcsizása, amely valahol a múlt század ötvenes éveiből böfög elő, holott ő ott sem volt.

Kellene tehát ez a Finkelstein nekik nagyon, viszont még mindig veszélyes. Egy nagyon régi amerikai „munkájáról” mesélt így: „Teljesen összezavartuk őket. Letartóztattuk a vezetőiket, feloszlattuk a gyűléseiket, becsméreltük őket a hírekben estéről estére. Hogy tudtuk-e, hogy hazudunk? Persze hogy tudtuk.”

S ha túllépünk Lázár óvodás attitűdjén, azt láthatjuk, hogy a második citátum elemei mennyire jól működnek még most is. Ezt olyan alaposan megjegyezte a Fidesz, hogy, mint Czeglédy esete is mutatja, egy életre bevésték, és nem félnek használni. A cizelláltságból viszont csak a puszta erő maradt, és ennek az ideje következik most. Imádkozzunk.

Fogkrém

A teremtő megrázta Orbán Viktor fejét, hogy megtudja, mit tett bele az emlékezetes aktus során, amikor megalkotta őt. Mert csak arra emlékezett, hogy pont akkor, amikor ez megtörtént, éppen hótt koki volt – tisztesség ne essék szólván -, mert az egyik arkangyallal ünnepelték, hogy új fazonra vágatta a szárnyát.

Sok volt a whisky, így sóhajtott fel a szakállas, de már nem volt mit tenni, a baj megtörtént. Rázogatta a busa fejet, amely kotyogott, meg zörgött, mint a rumbatök, mert csak szotyi jutott bele. Hagyta hát a fenébe az egészet, és ivócimborát keresett, mert nagyon csetlett a béle. Visszacsavarozta a fejet a hájas törzsre, de akkor váratlanul, kéretlenül annak szájából legott ömleni kezdett a földöntúli okosság, hogy beleremegtek a csillagok is.

Fogkrémek jutottak az eszébe, és ezekkel mondta el eddigi élete minden bölcsességét, amelyet kitartó kísérletezéssel és nem kevés tapasztalattal összegyűjtött. Úgy jelentette ki, mint aki megtalálta a bölcsek kövét: – Elvtársak, ha a fogkrémet kinyomjuk a tubusból, abba visszagyömöszölni már sohasem lehet.

Fölkapta a fejét a teremtő ekkor, hogy nem megy innen ő sehová, mert a buli itt van, csakis. Benyúlt hát a hóna alá, és elővette a vésztartalékot, a gravírozott laposüveget. Jól megszopta, és belenézett a varázsgömbbe, hogy lássa, mi folyik itt, mit cseszett el már megint, amikor a világnak ezt a szeletét kirázta az ujjaiból, amelyet aztán később Magyarországnak neveztek el.

Egészen elképedt a pörformanszon, amit összedeliráltak neki ezek a magyarok. Látta, ahogyan az Orbán nevű a rumbatökös fejével nyomkodja a fogkrémeket, duci ujjaival gyömöszköli, kiskanállal tuszkolja, és szuszog: nem megy, elvtársak nem sikerül.

A bokor mögül nézte ezt Einstein az egész nyüves Manhattan-tervvel karöltve, és magyarázott. – Íme, kollégák, a hülyeség és őrület klasszikus esete, midőn a kísérleti alany egyre csak ugyanazt teszi, és mindig más eredményt vár tőle. Ez itt, ez a példány különösen menthetetlennek mutatkozik. Észben kissé gyönge, akárki meglássa, vezér lesz belőle.

Röhögött a teremtő nagyon, és föltűnt neki a háttérben egy nagy orrú egyed, aki azt magyarázta, hogy csak azért nem hugyozza szét az egész világot, mert túlzottan világos van. Ebből a szakállas arra következtetett, ha sötét lenne, az egész ország úszna a vizeletben, és ez, aki Lázárnak nevezte magát, sűrűen tapsolna, hogy íme, itt a bizonyíték minden kétséget kizáróan, hogy a vej bűntelen. Ezt mondta ez a Lázár, és elcsomagolta a farkát.

Kissé odébb egy gyáravató zajlott, ahol is, valami Pócs János szájából bugyogott elő a szervilis majom, és azt mondta a helyi polgármester asszonynak: – Drága Mártika, ötvennégy éves vagyok, de még senki nem dolgoztatott meg úgy, mint maga, ez férfimunka volt. – Mindenki lesett, hogy hol tosztak ezek, de kiderült, hogy ez a Pócs, ez se normális, és mindenféle kontroll nélkül jönnek ki belőle a szavak.

Ez akkor lett teljesen nyilvánvaló, amikor kijelentette: Jézus Krisztus is jász volt, mert jászolban született. A teremtő ekkor elhatározta, nem megy innen ő sehová, mert már teljesen kész volt. Ekkor Dali a kackiás bajuszával vállon veregette, azt mondta neki: fösd le cimbora, én már nem bírom. Aztán együtt ittak tovább.

Az öreg odakészítette a vásznat, és nézte a nyersanyagot. Ott állt a dagadt, nyomogatta a fogkrémes tubusokat, tiszta fehér szar volt az egész ember. A másik hunyorgott, hogy kapcsolják le a villanyt, mert most már tényleg behugyozik. Időnként átrohant a színen egy tébolyult, és vagy azt ordította, Soros, vagy, hogy migráncs, csak úgy csattogott a protkója.

– Azt a kurva életbe. Azt a rohadt, kurva életbe, ezt nagyon elbasztam. – Így sóhajtozott az öreg, és azt gondolta, nézzünk valami vidám helyet, és hopp, imhol egy temetés, lett boldog nagyon. – Merre folyjon a koporsó? – Kérdezte a peckes bajuszost, aki lemondóan legyintett: – Tök mindegy ezeknek. Csak adj egy slukkot. – Így nézték tovább a zárt osztályt a gémeskút töviben, mert ilyet még ők sem láttak soha a nagy büdös életben.

Kiröhögve

A Kr. utáni. 1938-ik év kajla őszén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök Münchenből megérkezvén kiszállt a repülőjéből, és egy gyűrött papírdarabot lobogtatva büszkén jelentette ki ott, mindjárt Hestonban, hogy Németország és Anglia között most már soha a büdös életben nem lehet háború. Egy év múlva potyogtak a bombák Londonra, és semmit sem ért, hogy lenyelték az Anschlusst, de még az sem, hogy Csehszlovákiát odadobták a Sátán karmai közé.

Mindezzel nem azt akarom demonstrálni, hogy milyen baromira túlművelt vagyok Hitlerből – nem is -, sokkal inkább, hogy megmutassam, a demokráciák úgy nagy általánosságban lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek.

Ezeket a sajátosságokat kitartóan őrzik az ilyen Orbán-félék legnagyobb gyönyörűségére, mert ezek azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Elbuknak aztán mindig, de ez a jelen pillanatban kevés vigasz az éppen alatta szenvedőknek. És mégis azt a következtetést vonom le ebből az egészből, hogy legyen velünk a nevetés, mert Kierkegaardtól is lehet tanulni azért valamit.

A végén még majd azt is elmondom, miért jó vigyorogni.

Itt van nekünk mindjárt ez az Unió, mint a demokrácia sánta állatorvosi lova. A föntebb odavetett tulajdonságok mindegyikével hatványozottan rendelkezik, olyan mennyiségben, hogy közel áll a totális működésképtelenséghez.

Tele van kretén alakokkal és renitens országokkal – köztük az élen a mi fatornyos, karikás ustoros hazánkkal -, amely kicsapongók csupán fejőstehénnek alkalmazzák, különben meg ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Sőt, még Gerébek is, akik Putyinhoz szaladgálnak azzal a nyüves zászlóval.

Azt sem bánnák, ha a grund elveszne, de most kimászok ebből a metaforából, mert sehová sem vezet. Mondjuk ki nyíltan, ganaj egy ország vagyunk európai szemmel nézve, és ezek képtelenek bármit is tenni, bár legyek emiatt hazaáruló (úgyis rég az vagyok).

Most például Merkel mamának lett tele a nemlétező töke mivelünk (is), és fenyegetőzik, hogy azok az országok részesülnének EU-támogatásban csupán, amelyek betartják a jogállamiságot és az EU-alapelveit. Nyolc éve hallgatjuk már ezt. Merkel is, meg az összes többi Chamberlain a nyüves papírdarabját lobogtatja, hogy aztán kitörölhesse vele a seggét.

Ha tényleg megtették volna – amit egyébként soha nem fognak, mert lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek – amit csak ígérgetnek, amikor rothadásnak indult a hazánk, akkor már rég túl lennénk mindenen, mert uniós pénz nélkül két hét alatt roskadt volna – roskadna – össze a rezsim.

Hogy megszenvednénk, az ziher, viszont ennél rosszabb úgysem nagyon lehetne. Mégsem reménykedhet az ember abban, hogy akármilyen apró kis segítség érkezik. ’56-ban sem érkeztek a testvéri usákos tankok Hegyeshalomra.

Sőt, tegnap az is kiderült, hogy a rendszer belülről is – illetve csak belülről – legyőzhető, ha vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Hódmezővásárhelyre vetjük.

Addig azonban, amíg mindez országos szinten is jellemzővé válik, tessenek jóízűen vigyorogni. Elsősorban is azért, mert így hétfő hajnaltájt úgy tűnik, ez a falat úgy megakadt a rendszer torkán, hogy még hírt is alig bírnak felböfögni róla, a hátország pedig, a kommenthadsereg átkozódva hörög, miközben fröcsög a nyála.

Nincs megalázóbb egy handabandázó mókus számára, mint ha jóindulatúan mosolygunk rajta. A jelek szerint ezt már a nagyságos Európa is kezdi észrevenni, mert például Macron, amikor kiderült, hogy a konzultációjában csak és kizárólag a mi hazánk nem vesz részt, csak vigyorgott ironikusan, míg hallgatósága pedig hangosan nevetett a lehangoló poénján.

Viszont ezzel az egy gesztussal oda tette Orbánt, ahová való, a történelem szemétdombjára, mert diktátorokon már csak akkor szoktak röhögni, amikor a delejük megszűnt. Ezért mondom, hogy mosolyogjunk mi magunk is rajtuk, míg el nem fehérül a szájuk, akárha Lázár falujában.

Egy darabka föld

A mi drága überminiszterünk – a Lázár névre hallgató – beleállt a saját kampányába, mert annyira szeretne tenni és dolgozni még picinyt elgyötört népéért, hogy aztán jó legyen nekik nagyon. Ezek szerint most nem az. De ez csak a vaslogika folyománya, a rideg észé, és nem a szívé, amely fölöttem csattog és ver.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.

Az ember hőt sugároz

A Ripost című tudományos szaklap és pornóújság saccperkábé kétnaponta olyan címekkel sokkolja a Józsikat, akik házi főzésű kisüstiben őrzik a keresztényi kultúrát, hogy a déli határon elképesztő állapotok uralkodnak. Meg tarthatatlan, meg félelmetes. Elég szűkös a jelző-repertoárjuk, ami van nekik.

Aztán megtudjuk, hogy mámegin’ nyolcan ostromolták a milliárdos védműveket, viszont a rendőrség állja a sarat, még bírja a nyomást, ha olykor kósza kisrepülők bele nem kavarnak az idillbe. Ez az egész annyira sokkolja Lázár Jánost, aki ezek szerint a Ripostban nézegeti a menekülőket meg a csöcsöket, hogy az űrtechnikából visszamaradt hőkamerák felvételeit is vizsgálná.

Meg minden bizonnyal a Ripost (illetve bármely más ribanc lap) rendelkezésére is bocsátaná, hogy a Józsik gyűlöletét még jobban, mintegy tudományosan megalapozza, mint annak idején a szeminárium Lékai bíboros hitét.

A hőkamera nagyon fáintos szerkezet, azon alapszik a működése, hogy az ember, mint bármely más szén alapú organizmus, működése során hőt termel és sugároz. Hülye krimikben is nagyon klafán lehet használni a tátott szájú Józsik nyűgözésére, ha meg nem vakultak még az metilakoholtól, ami a házi üstökből kikerül.

A hőkamera olyan képet sugároz, mintha szellemek imbolyognának valahol. Platon például leborult volna előtte, mert olyan szerkezetet látott volna benne, amely igazolja elfuserált elméletét, hogy egész szétkúrt életünk nem egyéb, mint árnykép a falon. Ha Lázár János járt volna marxista esti egyetemre, akkor filozófiából a szubjektív idealizmus stúdium során találkozott volna vele.

Ám ő ilyenekre nem fecsérelte a drágalátos idejét, és okos is, nagyon. De ugorgyunk. A hőkamera majdnem olyan jó mindenféle tudás megszerzésére, mint az ultrahang, amely képét meredve bámulja a leendő apuka, és nem tudja, hogy raptort vagy kiskutyát lát, de az orvos mondja neki, hogy mégis ott van az első szülött kölke térgye kalácsa.

Viszont mindenképpen mutatja a hőkamera azt, hogyan áll azzal a rohadt hővel a vizsgált alany. A hidegebb részek kékek, így, az idei, amúgy enyhe télen eddig már száztizennégy honfitársunk mutatott volna rajta egészen sötétlila körvonalakat, lévén, egy Celsius nem sok, annyi sem hagyta már el a porhüvelyüket, mivelhogy meglátogatta őket a kegyes fagyhalál.

Legtöbben a szabad ég alatt találkoztak a teremtőjükkel közülük, de olyan is volt, aki a saját ágyában adott le megengedhetetlenül sok hőt, hogy már kikelni sem bírt belőle Úgy kellett pléhdobozban elvinni, és esetleg megérhette volna a kikeletet, ha Lázár János nem a menekülők, hanem a panelprolik hőháztartásával lenne elfoglalva,

De ilyenekre már nem futja a drága idejéből, és a Ripost sem visítozik, hogy magyar testvéreink csonttá fagyva fordulnak le a parki padról, mert oda száműzte őket a NER. A Magyar Szociális Fórum (MSZF) arról tájékoztatott ugyanis, hogy tavaly háromezerhatszáz kilakoltatás nyomán olyan tízezer honfitársunk került utcára.

Őket sem keresi a hőkamerájával Lázár János, mert lehet, nem is hallott róluk a permanens győzelmi mámor közepette. Másrészt meg, ez az MSZF, ez egy sorosista civil bagázs, amely számolatlanul importálja a potenciális binládeneket, sőt, a Rogán et. lakásának ismeretlen mélységeiben ad nekik harci kiképzést.

A tökeire is lesz lépve, hogy Hitler nyelvének csodás szerkezetével fejezzem ki azt az indulatomat, amely így, az éji homályban generálódott bennem az összes Lázárral meg az egész fasiszta csürhével szemben. És, mivel fegyelmezett manus vagyok, a monitort sem verem szét. Csak lefejelem.

Közmunkatábor

Lázár János valaha volt fatornyosában kampányolt. Elment, hogy a pártközpont igéit hirdesse annak érdekében, hogy a hozzá hasonló tenyeres-talpas legyen a gauleiter, élet és halál ura Hódmezővásárhelyen. Polgármestert választanak arrafelé ugyanis.

Valahogyan úgy érezte, hogy a NER világraszóló eredményei közt meg kell említenie a közmunka és a közbiztonság egymásra gyakorolt jótékony hatását. Jobban teljesítenek, mint az tudvalévő, így a meredten és kábán figyelő hallgatóság megtudhatta, hogy azért jó neki, mert többen ülnek börtönben, viszont nem elegen.

De még a közmunka is abban segít, hogy ne vágják át a hódmezővásárhelyi polgár torkát, és ezt valami egészen egyedi gondolatmenettel támasztotta alá az annyit is ér filozófiájának megalkotója. Érdemes ezt betűhíven megtekinteni, mert eszonta ő maga a saját szájával, aki erősen tudja, mit kell beszélnie, hogy a nép imádja az egész csürhéjét:

„Százhetven-száznyolcvanezer ember van közmunkában. Akinek reggel hatkor el kell mennie melózni, és mondjuk Hegedűs Laci dolgoztatja itt, a hódmezővásárhelyi városházán, annak délután háromkor már nem sok kedve marad, hogy elmenjen lopni. Beszéljünk világosan és egyértelműen. Ráadásul egy idő után rájön arra, hogy hatvan-hetvenezret kap úgy, hogy dolgozik reggel hattól délután kettőig, akkor minek akkora kockázatot vállalni.”

Hegedűs Laci dolgoztatja a városházán a proletárt, olyannyira, hogy elmenjen a kedve a lopástól. Ennek olyan munkatábor, olyan közmunkatábor szaga van, nem tudom, érezzük-e a kijelentés pikáns, náci bukéját. Nem tudható, hogy Hegedűs Laci karikás ustorral veszi-e el az emberek kedvét attól, hogy teaidőben lopjanak, vagy csupán diót töret velük, mint a szabolcsi szerencsétlenekkel, hogy teljesen belekábuljanak, ez végül is tökmindegy.

Mindemellett kábé kétszázezer ember lelkébe gázolt bele, mert a logikájából az jön ki, hogy közmunkás=tolvaj. Semmi más. Ezt az egész delírt kiegészíthetjük az év eleji kijelentésével is, amikor arról értekezett, hogy nevelési céllal nem emelik a közmunkások bérét, holott tehetnék, és ez megint csak a szögesdróttal beszegett vad, tölgykerítés barakk képzetét erősíti az emberben.

És még inkább, ha abba is belegondolunk, hogy Orbán et. a Parragh nevű pincsijével (MKIK) összeszerelő üzemnek álmodják az országot, ami nem sokban különbözik a városházán való diótöréstől, és ehhez a mutatványhoz gyártják az oktatási rendszerükkel a megfelelő alanyokat.

Ha most bulvármocsok lennék, vagy ellenzéki párt, akkor azzal szórakoznék, hogy legjobb lenne, ha maga a Párt és annak összes tagja menne közmunkára, hogy elmenjen a kedve a lopástól, ilyenhez azonban nincsen sem kedvem sem érkezésem egyáltalán.

Mert mit mondhatna az ember, amikor újólag kiderült, hogy mire tartják ezek a választópolgárt. Hát, semmire se. Így látta ezt Komjáthi Imre, a „Munkát, Kenyeret, Tisztességes Béreket” (MKBT) elnöke is, aki azt tudatta a nagyvilággal, óhajuk ezek után az, hogy Lázár tűnjön el a politikából, mondjon le a miniszterségről és kérjen bocsánatot. Sőt, desszertként közölte, feljelentést tesznek Lázár ellen közösség elleni izgatásért.

Szép ez így, de Lázár nem mond le és nem tűnik el, a feljelentés pedig poltilag lesz kezelve, és úgyis tudja mindenki ez mit jelent, ha ilyen eufemisztikusan fogalmazok, akkor is.

Főleg úgy, hogy délutánra az is kiderült, hogy ezért az egészért a kommunisták, az örök nyuszik a felelősek, ki más. A Miniszterelnökségi Sajtóiroda ugyanis délutánra előállt egy közleménnyel, miszerint Lázár “természetesen nem a tisztességesen és becsületesen dolgozó közmunkásokra gondolt, hanem azokra, akiket korábban a szocialista kormány belekényszerített a megélhetési bűnözésbe, és a segélyt bűncselekményekkel egészítették ki.”

Mondjuk, ez is megérne egy feljelenést, de, mint az közismert, ez értelmetlen időtöltés. Másképpen kell tehát odahatni, hogy Lázár tényleg eltakarodjon. Meg az egész bandája is, persze.

Szülőtartás

Muszáj vagyok a priori elnézést kérni Bacskó Kati nénitől – Kósa mama -, hogy alább pár keresetlen mondat erejéig karikatúra módján ábrázolom őt, föstöm le mintegy a pennámmal, de ezt kívánja a meggondolás, a mérhetetlen tapasztalat, meg a genya lelkem nem utolsó sorban.

Pedig én tisztelem őtet teljes szívemmel és a lelkemmel is, mert a drágalátos fiacskája kínos helyzetbe kormányozta – ilyen ez a Lali gyerek -, mégis áll a vártán keményen. C’est la vie, ahogyan a túlművelt panelproli mondaná gyónás után.

Mert milyen jó már, hogy valaki nyolcvan fölött érez olthatatlan késztetést, hogy ganajozzon, ezért föltépi a párnacihát, előveszi a kuporgatott kincseket, egy élet munkájának gyümölcsét, és disznótelepet vesz. Ilyesmi akárkivel megeshet, ha nem figyel oda.

Aztán hirtelen-váratlan olyan jól beüt a bót, hogy uniós és NER-es úgynevezett sertésjóléti támogatás – ez is milyen már – nyomán a malacok már az első évben harminc milliós tiszta profitot fialnak. Sőt, ezt megfejeli állam bácsi százhúsz millió soha vissza nem térítendő apanázzsal is.

Egy szót nem szólhatunk azonban, mert nem ő nyerte a legtöbbet, mint azt követendő sormintaként bizonyos szőlők kapcsán O. V. felállította, ha tetszenek emlékezni a mókára, már nagyon régről. Ez is csak arra utal, hogy O. V. nem most gecült meg, viszont még mindig itt van nekünk, mindannyiunk legnagyobb örömére. Meg hát, ez a Kósa is, meg az összes többi ugyanúgy.

Másról nem lehet szó viszont – hiszen szent életűek ezek -, mint hogy a Lali gyerek foganatosította a szülőtartást, amelyet azért foglaltak törvénybe egyébként, hogy lepasszolják – állami szinten – a szaros, hugyos, nyomorgó öregekkel való törődést a keresztényi szellem nevében.

Lali csak a törvény betűjét tartotta be, amikor odahatott, ha nem is ustorral, de a tekintetével mindenképp, hogy csurranjon-cseppenjen a mamának valami, nehogy szűkölködnie kelljen a rideg világban. Tiszteletre méltó ez a gyermeki szeretet és gondoskodás, amely egyébként a fijúk legbensőbb sajátja. Az összesnek.

Emlékezhetünk, még törvény sem volt róla, de O. V. már jó példát mutatott, midőn csak suhintott a varázspálcájával, és lám, a székház ára máris kőbányává szublimálódott a drága papa javára, hogy ő se nélkülözzön a továbbiakban, ha már párttitkárként megszokott egy nívót. Hogy ne következzen be törés a kis lelkében, semmi másért.

Lázár Jánosnak meg már a kisdobos korban lévő fiacskája gondoskodott az apukájáról, amikor vett egy százhúsz négyzetméteres svábhegyi lakást, meg szőlőbirtokot Mádon. Megható ez a gyermeki előrelátás, bár az apukája azt mondta, hogy családi összefogásból költekezett ki a gyerek.

Egyébként megfigyelhető, hogy a hatalom birtoklása, amelyet a sorosista köznyelv csak a zsírosbödönhöz való előnyös viszonyulásként értelmez, milyen példátlan módon virágoztatja föl a családi kötelékeket. Nem lehet véletlen, hogy 2018 a családok éve – azt hiszem -, van mit ünnepelni.

Más szülők most gondoskodnak arról, hogy későbben majd a gyerek jól tartsa őket. Ilyen volt példának okáért Szijjártó papa, aki egy giccses és gusztustalan palotát vett a gyereknek. De legalább megvan ez is, és kész az alap ahhoz, hogy egyszer majd, ha izmai nagyon lazulnak, kérjen valamit a fiától. Így megy ez, viszont tovább nem sorolnám a fideszes gyermeki törődések ilyen látványos megnyilvánulásait, pedig lenne mit.

Hanem azon tűnődök csak lassan, ha az apám élne, mit adhatnék neki. Maximum a kertjét áshatnám fel, anyámnak meg a cekkerét cipelhetném a boltból, de már nem lehet. Viszont malacjóléti támogatást eszembe se jutna utaltatni neki, mert mindenki csak röhögne rajta, szegényen.

Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.

Hángérien Empájer

Meleg sem volt már annyira, valami mégis megszúrta Lázár Jánost, s miközben a napi esedékes átadási ceremóniát vezényelte a Hajdúságban, nekilátott körmöt reszelgetni és hülyeségeket beszélni, mint Fejes Endre nyuszija.

“Debrecen legyen az ország második fővárosa. Az elcsatolt területek fővárosa, és annak a vidéknek a fővárosa, amelyet Magyarországnak, a Kárpát-medence keleti területeinek nevezünk.” – ezt mondta a fényes tekintetű, amivel csak gondolkodásra ihlet, és ebből mindig csak a baj van.

Ez a Kárpát-medence ez marha nagy, ha a sufniból nézi az ember, olyan országok osztoznak rajta, amilyenekről az írástudatlan Fidesz-hívő lehet, nem is hallott. Ezek, ugye: Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Románia, Szerbia és Ukrajna.

Háromszázharmincezer négyzetkilométer, hódmezővásárhelyi léptékkel egy beláthatatlan kontinens, ebből is fakadhat, hogy ebben a rengetegben a kancelláriaminiszter eltéved kissé, midőn a földgömböt forgatja mosdatlan ujjaival, és álmodozik.

Azt mondja ez az ábrándos lélek, hogy Magyarország a Kárpát-medence keleti területe, amely megállapítás szerint most én itt, Szombathelyen nem Hunniában ülök, ugyanakkor meg a Partium meg benne van a pakliban, azaz, indulhat a hatalmi harc Nagyváraddal megint.

A lázári gondolatkísérleten merészen tovább haladva, az itteni részek fővárosa Szombathely legyen, mert ő úgyis a Nyugat Királynője ha szakadozott is a ruhája, aztán kis idő múlva nyögheti Bécsnek büszke vára a helyi panelprolit. A déli vidékekre meg Pécs primátusát lehet javasolni, mert mér ne.

Ilyen fölállás mellett, ha kormányzó úr beköltözik a várba, mi maradhat neki? Csak a fakockáktól sújtott Budapest, amelyről köztudott, hogy nem igazán szívelheti őt, mert a kedves vezető a vályogfalú falvakban van igazán honn, ott az ő világa. Így máris kész a gebasz.

Most pedig, hogy az ujjaimat kihúztam a csillogó éjjeli edényből, belehelyezkedek mintegy a lázári agyba, vagy a helyére, a hiányába, és a mélységes homályban az találom, hogy nagy a baj. Igaz, hogy a térképen kicsit eltévedve, de az Antalli ideát fejleszti ő tovább.

Az ország első számú szétkúrója lélekben képzelte magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, ez a mostani meg már a gyakorlatban is. Ez az álmodozás jól jöhet a Trianonba ájult szavazótábornak, kárvallottjai azonban lehetnek a jelenlegi határokon kívül és belül is szép számmal.

Ez is egy jelzés a kettős állampolgároknak, hogy kire érdemes szavazni, és ők addig-addig szavazgatnak, erdélykednek, mígnem az az ország, amelynek amúgy az állampolgárai, ezt a játszadozást meg nem unja. Minekünk, libsibolsiknak sem az igazi, homelessek már vagyunk, de, hogy a határon túlról szögeljék a koporsónkat az mégse komilfó.

Mert hát, erre megy ki az egész, jó fasiszta módján megfejelve némi kakastollas nacionalizmussal. Igaz, hogy kicsit hibás, kicsit elmeroggyant, de a miénk. Viszont addig nagyfiúskodnak ezek, míg a szomszédok meg az Unió be nem mutatja a középső ujját, mint már emelgeti is.

Haveri ország a szögesdrót közvetlen túlfelén már úgysincs, csak lengyel véreink osztoznak a tébolyban, meg úgy másfél millió talpas a fülkékből. És mégis folytatják, míg el nem fehérül a száj is. Lélekben építik a Hángérien Empájert, a földgömb meg huss, elszáll a magasba, a’la Chaplin.

Clash

Vasárnap, a kíméletlen örök vasárnap csillagsugarak csöpögtek alá az égből, mint a higany, vagy petróleum, bepatakzottak a függönyök mögé, át a redőnyök résein hömbölögtek a padlóra, fénytócsákkal, fényfolyamokkal üldözték a macskákat, akik holtra válva, fatutajon eveztek a szürke sarokba a pókok mellé, és minden cseppfolyóssá vált. Aztán megdördült az ég, a szél emberfejekkel játszott, és a Józsik térdig tapodtak az olvadó aszfaltban, amely, mint valami meleghengermű okádta vissza az eső gőzeit. Mondom, valami nagy ünnep volt, és a hívek templomokba mentek. A torony csálé keresztjébe villám csapott Zeusz ujjain át, az elektronyosság lekúszott a földbe, a jámbor alattvalók vihogva, gumicsizmában tapodtak a frissen támadt cunamiban, és Terus néni, a drága Terus néni egy pillanatra találkozott az izgága Jézussal, mert nem a játszós, hanem az ünneplős kalucsnit öltötte magára, hogy abban imádja az urat, s amint a lábbeli lukas talpán átiramodva a töltés elérte ritkás haját, az is égnek meredt, ágaskodott a teremtő felé dicsérni azt, és a földöntúli erőktől műanyag, pállott ízű fogsora a pocsolyába toccsant, de még ott is, a szájüreg menedéke nélkül is csak mondta az összes tartalmakat, amit gazdájától tanult, hogy uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz. Ott csattogott a sárban, más igéje nem akadt.

A bakelit elakadva surrogott a Sokol típusú rádióban, és mert vasárnap volt, motyogta az irányító torony tartalmait, hogy család, migráns, Soros, Brüsszel, civilek, megazisten, és ahogyan Terus néni elszabadult protkója ütemre mozgott, már abból jöttek Óceánia hangjai, a szovjet harsonát már ki is kapcsolták a Józsik, a fogsor ordított a Führer hangján rekedten, és Terus néni ősz haja lobogott a szélben, időtlenül, mert semmi nem változott negyven év alatt, vagy ugyanoda tért vissza, ezt nem lehetett megállapítani a hangzavarban. Aztán egy újabb, minden eddiginél nagyobb istennyila a fogsorban ütött lukat, amely a millió voltoktól a hetvenes évekbe pattant, és, mert nem is volt igazán magyar, nem a „Fekete Bárányok” koncertjét szürcsögte át az iszonytató nyíláson, á, nem, mert azok nyakig tele voltak III/III-asokkal, mint Óceánia mai hangjai, de nem is a kósjánost, hogyne.

Londonba evezett ez a lázadó fogsor, ahol ma bombák robbannak és emberhúsok fröcsögnek a furgonok kerekei alatt, a vért magyarok mosogatják az utca kövéről, és méteres szempillás Ariana Grandék fertőzik az ifjak tudatát, de akkor, amikor mostani kínjaink oka és okozója még fess, suttogó katona volt, majd Oxfordból nem látta azt sem, hogy a Temze mellett az Antikrisztus Johnny Rotten szúrt ziherejsztűt az orra likába, meg a Queen likacsos agyába, de mégsem ő volt az Isten, hanem Joe Strummer, az utcai harcos, aki apokaliptikus zenével indult harcba a sötétség ellen, és nem az Armageddonra, csak a következő csatára hívott fel. Most már üvöltött a protkóból a „Magnificent seven”, a templom tornya rezgett a dobtól, a sárból pedig lemezborító materializálódott, „Sandinista” fölirattal, és veres csillagok voltak rajta. Kikelt a sár habjaiból hát Lázár János hazát védni, de mellényúlt megint, és egy keresztet az orra elé tartva, mint valami ördögűző indult a kommunisták ellen a hülyéje. Aztán már hívta volna emberes szorultságában a tankokat, de a Józsik felröhögtek, és a képébe borítottak egy Heinekent, amitől János sistergő tócsává változott, és ekkor állt el az eső, a templom harangja pedig megkondult, és minden visszazuhant a jól ismert reménytelenségbe. Mondom, vasárnap volt.