rezeda – Oldal 271

Legyen velünk a nevetés

Most hajnalban gyors szemlét tartva a Fidesz-médiákok között, azt lehet tapasztalni, ezek a drágák annyira ledöbbentek, hogy nem találják a szavukat a tegnapi kétfarkú pörformansz után. Ha komolykodó, izzadságszagú tüntetés lett volna, már ömlene a mocsok minden mennyiségben, ám azzal, ha pofánröhögik az embert, nehéz bármit is kezdeni.

Kitetszik, hogy ezzel a jelenséggel képtelenek megbirkózni, se megrágni, se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudják, így hát hallgatnak. Mert mit is lehetne kezdeni azzal, ha a tömeg azt szajkózza széles vigyorral a száján, amit maga a diktatúra is mondana. Tagadni a somolygó népek állításait nem lehet, hiszen akkor saját maguknak mondanának ellent, ordítani miatta viszont szintén ilyen okok miatt zsenánt.

Ezzel a szaltó mortáléval a kutyások olyan spirálba irányították a közbeszédet, amiből a nemzethy oldal jól kikeveredni nem tud. Kénytelen mosolyogva tűrni, ahogy pofán köpik, és a langyos csula csorog le az orcáján, hogy ilyen csodás képzavarral mutassam meg a helyzet felemelő abszurditását. Még a híradó.hu is meghasonlott egyetlen tudósító Orbán-orgánumként, és nagy kínok között tényszerűen leírta a történéseket.

„A magasba tartott táblákon olyan jelmondatok szerepeltek, mint “Tiltsuk be a tömegrendezvényeket”, “Le a szólásszabadsággal”, “Nem akarunk nyugdíjat”, “Viktor, haza, család”, “Ne engedjük, hogy a Soros pénzelte provokátorok megzavarják a békemenetet”. A hangoztatott jelszavak között szerepelt, hogy “Nem kell több választás!”, “Vesszenek a civilek!”, illetve “Magyar földre orosz tankot! A – végig ironikus hangvételű – tüntetés végén a szervezők hivatalosan is hadat üzentek Brüsszelnek.”

Nem lennék most sem a tudósító, sem a szerkesztő helyében, mert hétfőn ebből még baj lesz, csak azt nem tudni, hogyan. Sorosozni, mint kitetszik nem lehet, sőt, semmit sem lehet, viszont hogy Orbán Viktor, ha érti még – de ez korántsem biztos -, nagy valószínűséggel kényszerzubbonyban toporzékolva csap majd szét közöttük, az is nagyon valószínű.

És akkor is minden hiába lesz. Ez a tegnapi dili a rendszer velejét, a pátoszos magyarkodást tette röhejessé, a komolykodó beszédeket és az izzadság szagú váteszeket, politológusokat, ellenzéki pártokat, meg a szélsőjobbos hülyéket, amit még a sors is jól mintázott, midőn a Nyugatinál összegyűlő Betyár Sereg, a Magyar Gárda és a Szkíta Motorosok csak arra jutottak: „Minek ide ez a retkes egyetem?”, és a pódiumjuk nemes egyszerűséggel összeomlott a molinó súlya alatt.

Mindezek után, amikor derűs lélekkel nyugtázható, hogy sikerült fogást találni a tébolyon, miközben az ember szétröhögte magát, az a rossz érzés motoszkál benne mégis, hogy tán minden hiába. Hiszen az a sokaság, aki a fülkékben megdönthetné a rezsimet, nagy valószínűséggel semmit sem fog fel az egészből, mint az egészen valószínű.

Viszont jólesik, ha a rezsimből bohócot csinálhatunk, mert netalán olyan folyományai lehetnek, hogy a despota, miközben fogai kihullanak a folytonos csikorgatástól, desszertként még szélütést is kap tehetetlen dühében. A hamut is mamunak mondja majd, mint sormintája, Kádár et. a végső napokban, igazolva Kierkegaardot, aki így foglalta össze, mit is kér az élettől:

„Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”

Hányinger

M. József tegnap este megünnepelte a kocsmában, hogy eltelt a hét, meg a nap, és jön a hétvége, aminek amúgy semmi jelentősége nem volt, hiszen szombaton és vasárnap csak úgy nem dolgozott, mint hétfőn vagy pénteken. Amióta összeveszett a polgármesterrel, közmunkát sem kapott, és tulajdonképpen hálás volt neki, mert így alkalma nyílt arra, hogy heti egyszer-kétszer elmenjen feketézni, és sokkal többet keresett vele, mint a közös árok-kaparászással.

A péntek este mégis karácsony volt minden héten, hiszen ekkor a haverjai őszintén örültek az eljövendő két napnak, amikor nem csörög hajnalban a vekker, nem ordibál a főnök, és szakad le a kezük a robotban. A péntek este a szabadság volt maga, ellazulás, nők és futball megtárgyalása ordibálva, valamint az Orbán kurva anyjának szidása nagy hangon és teljesen értelmetlenül, viszont következetesen, ezt meg kell hagyni.

Tegnap azonban valami ismeretlen erő miatt túlzásokba estek a nagy lazulásban és a hűsik kortyolgatásában, aminek következményeit M. József most reggel a párnái között nyögte. A másnaposság hullámzott benne a fejétől a talpáig, a homlokát hideg verejtékbe borította, lábai görcsbe rándultak, és az ingamozgás közepén, amikor a gyomránál járt az expressz, olyan öklendezések szállták meg, hogy majdnem kiszakadt a belseje. Ezen csodálkozott, és ez ellen küzdött, kamaszkora óta nem hányt ugyanis, amire nagyon büszke volt.

Vaskos tapasztalatból azt is tudta, ha a hét végét nem akarja ágyban és párnák közt átszenvedni, akkor fojtást kell tenni a gyalázatosra, ezért, amikor a rigók jelezték, hogy mindjárt pitymallik, átvonszolódott az ivóba, és szombat lévén nem is az első volt, nagy hanggal már ott ültek a haverjai olajtól iszamos kézzel, ahogy mindig, mint az ország ideális alattvalói. Lesték a tévét, amiben a tegnap estét ismételték. M. József letelepedett, markolászta a fröccsét, amikor a képernyőn föltűnt a nemzet gázszerelője.

Midőn a riporter megkérdezte tőle, hogy is van a dolog Balaton fölvásárlásával, ez a gázszerelő valahová a messzeségbe nézett, úgy mondta: „Nem tudom, én nem vásároltam be semmit.” A kocsma népe egyszerre visított fel és dübörgött, de M. József hallgatott. Az első korty teljesen megkavarta, émelygést érzett, böfögni próbált, de nem sikerült. A riporter rámutatott egy plakátra, amelyen a gázszerelő állott Orbán Viktor társaságában, és rajta a felirat: „Ti dolgoztok, ők lopnak.”

A gázszerelő kijelentette: „Ez hányinger.” A tőmondat mintha startpisztoly lett volna, mozgásba hozta M. József hasi izmait, és bár hősiesen küzdött, nyeldekelt, semmit sem tudott tenni, gyomrának mai, tegnapi és sok éves tartalma óriási sugárban lövellt ki a kocsma légterébe, csattant a padlón, és a közönség tagjai miután kecsesen kitértek a mindent letaroló sugár elől, nem ordítottak, hogy te barom, hanem ovációban törtek ki, mert megdőlt M. József rigmusa, amit részegen mindig szavalt, hogy rókamentes móka ’93-óta.

A kocsmáros is röhögött, miközben a bűnös a klozettból előszedte a fölmosórongyot, és nekilátott szétkenegetni a tócsát, a sarokban meg a nyeszlett tudálékos előadásba kezdett, hogy gyakorlatilag bárki hányhat, kortól és nemtől függetlenül. A nők és a kisgyerekek könnyebben hánynak, meg azok is, akik refluxosok. Itt tartott, amikor a többség leordította a fejét, és kollaboránsnak nevezte M. Józsefet, aki szimpátia-hányást hajtott végre, valamint magára vette a gázszerelő bűneit.

Így vihogtak, de közös döntéssel átkapcsolták a tévét, hogy ne legyen újra baj, de ez a másik adó sem volt jobb, ezen meg valami Tuzson nevű ökör értekezett arról, hogy most következik a végső összecsapás Brüsszellel. Ettől a kocsma közönsége egyként hülyült meg, és kórusban, mintha futballmeccsen lettek volna, úgy kántálták, hogy hányinger, hányinger. Viszont M. József az általános hangzavarban valami időtlen múltba csúszott, amikor még volt esze, és látta a Bouville-i naplementét, a szaros papírdarabot, meg a tintatartót.

Ekkor újra elöntötte az émelygés, de ez már nem az okádás előszele volt, hanem a mesterfok, az undor, amitől nem lehetett egy gáláns sprickolással megszabadulni, mert az oka és indoka nem az elfogyasztott maligánokban, hanem a Tuzsonokban és Mészárosokban rejlett. Ezek tették végleg tönkre az életét, gondolta M. József. Ránézett a kocsmárosra, akin lila ing és rózsaszín nadrágtartó volt, émelygéséből szólt kifelé neki Roquentin úrként: Egy calvadost, gyermekem. A kocsma népe megállapította, hogy na, már megint máttós, pedig soha nem volt józanabb.

Vérszag

„Aggálytalan bizonyossággal” állapította meg a bíróság, hogy Nyakó István nem sértettje az emlékezetes, NVI-nél történt kopaszok, kontra MSZP ügynek, amikor is a jámbor Kubatov-legények szerény ténykedésükkel a mi drága Erdősinénket állították a startvonalra az ő népszavazási kezdeményezésével, mint az tudvalévő.

Az ítélet előzménye az volt, hogy Pintér et. rendőrsége nemcsak a népszavazás rendje elleni bűncselekmény, de a hivatali visszaélés, a garázdaság és a kényszerítés bűntette miatt indult nyomozásokat is vádemelés nélkül szüntette meg, mert a tények ellenére nem tudták eldönteni, hogy az ominózus hajnalon J. Lőrinc vagy valamelyik társa volt-e az, aki Nyakót megakadályozta az időbélyegző elsőkénti használatában.

Olyan ez, mint amikor a családon belüli erőszak témakörében a szerv addig nem avatkozik be, míg nem sprickol a vér, aztán meg hümmög, hogy mért nem szóltak neki előbb. Viszont azóta a kopaszok rátelepedtek a mindennapokra, egészen váratlanul, de jól kiszámítható módon mindenhol feltűnnek, ahol Orbán hazáját meg kell védeni a kozmopolita csürhe ellen.

Volt már ilyen a történelemben, bizonyos Ernst Röhm még a múlt század húszas éveinek elején hozott létre „teremvédő” csapatot, akik az NSDAP rendezvényeit biztosították. Ezek az elsőáldozók aztán 1921. november 4-én a „Sturmabteilung”, magyarul SA nevet kapták a keresztségben, és ez a véres szájú mókus őrs sajátos fejlődése során a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé vált. Olyannyira, hogy beépült a bajor kormány mozgósítási terveibe is.

Van tehát minta és vitézségből forma, amelyből a mi jámboraink szelleme táplálkozhat. Voltaképp determinisztikus ez az egész, a hét éve szakadatlan tartó háború, amelyet Orbán folytat, kitermeli magából ez erős embereket, van hozzá elég degenerált alak, s ha Kubatov et. még noszogatja is őket a listái alapján, akkor készen áll a recept az eljövendő pogromokhoz.

Lehet, hogy túl sokat nem is kell várni rá, hiszen elátkozott miniszterelnökünk keresztényi tenyere már viszketni kezdett, mint azt volt szíves hívei tudomására hozni. Meg is lett az eredménye, egy tüntetőt hazafelé haladtában pár ilyen mókás fiú betuszakolt egy kapualjba, és alaposan elverték, pedig történelemkönyvet sem olvastak, csak Bayert. Onnan lehet a buzgalom.

A meggyakott férfi beszámolója szerint „Tüntetgetsz? Miért tüntetsz?”, valamint „A CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!” magyarázat után kapott a pofájába, világossá téve, hogy nem testvéri szeretetből, hanem nevelési célzattal ruházták meg, miheztartás végett. Pintér et. rendőrei pedig – a beszámolók szerint – még azt sem hagyták neki, hogy normálisan elmesélje a történteket.

A vége az lesz, hogy mindez meg sem történt, vagy maximum az ufók voltak a bűnösök. Ennél szomorúbb azonban, hogy a jelek szerint minőségi szintet ugrott Magyarország közélete, és életbe lépett az ököljog. Orbánt és Bayert felbujtásért lehetne beárulni, de ennek ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mintha ezt 2006-ban tettük volna, amikor a most pofozkodók tankokkal furikáztak, és autókat gyújtogattak, tudjukki által logisztikázva.

A helyzet most annyiban komolyabb azért, hogy már Kövér magánhadserege is felfegyverkezett, és nem azért, mint mondják, hogy eltévedt drónokra vadásszanak, hanem sokkal inkább a Kossuth téri ricsajozók ellen, akik esetleg felhorgadásukban behatolnának a Parlamentbe. Ez teljességgel biztos, mint ahogyan az is, hogy immár kétségeink nem lehetnek, ezek készülnek a csatára. A legfélelmetesebb viszont az, hogy az SA-ként működő kopaszaikkal ezt ki is akarják provokálni.

Nem lesz ennek jó vége. Már érződik a vér édeskés szaga, és te tetted ezt, király.

Hungória Conanjai

Békés Márton a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, akinek a szívét vérzésig megsebezte, hogy szeretett intézményének falát összefestékezték. A megrendülés mértékét mutatja, hogy szinte már egy hét is eltelt a hallatlan atrocitás óta, de csak nem tud napirendre térni a történtek fölött.

Tegnap öntötte ki lelkének éjfekete tartalmát a nagyvilág, és elsősorban a leendő választók előtt, hogy hitükben őket tudományosan megerősítse. Könnyeivel küszködve, szüpögve, taknyát nyelegetve adta elő a megfelelő orgánumnak az örök igazat: “Ne legyenek kétségeink, a támadás a hősök és az áldozatok ellen ment.” (sic)

Ezen kívül barbárságnak nevezte a dolgot, amely megállapítás engemet sűrű továbbgondolásokra kényszerített, mert ez már minősített eset. Az ókori görögök barbarosz (βάρβαρος) kifejezéssel illették a nem görögöket, ebben a kontextusban tehát igazgató úr megállapítása egybecseng a nagyfőnökével, miszerint a rajtuk kívül álló elemek nem tekinthetők magyarnak.

Más megközelítésben a bárdolatlan népelemeket tekintették a rózsaszín lelkű hellének barbárnak, de a perzsa háborúk után a szónak megvető értelme is volt, jelezve a durvaságot, kegyetlenséget és műveletlenséget. Nem véletlen, hogy az újkorban a nácikat szokás barbároknak nevezni, meg Móricz pásztorait, akik birkákért gyilkolásztak.

Ha tehát igazgató úr a barbár morfémával illeti a jámbor föstékes alakokat, akkor azt kell tételeznünk, hogy a leendő választóknak üzen csalafinta módon azt sugallva, hogy ezektől óvakodni kell, nincsen előttük se Isten, se ember, ezek újszülött kisdedjeinket fogják elmajszolni früstökre, miután szétkúrták asszonyainkat.

Más megközelítésben a barbár megjelölés a görögöknél civilizációs eltérésekre is utalt, és be kell látnunk, hogy tényleg, a ma kormányzó erők, a kormányhoz közel álló kiszolgáló személyzet, az oligarchák és a hívők, valamint a velük szemben elhelyezkedő immár a festékszórás alapján megkülönböztethető sokaság között leginkább kulturális különbség van.

Nem arról van szó elsősorban, hogy a fideszbirka olvasta-e, mondjuk, a Tulajdonságok nélküli embert, vagy létezni sem bír Wagner nélkül. A kultúra ebben az esetben az egész személyiséget jelöli, amely az egyik esetben européer, a másik oldalon pedig a természeti népek felé hajlik, ily módon kettejük között antagonisztikus az ellentét.

A Fidesz és nyája erősen hajlamos arra, hogy totemeket alkosson, amelyeket és akiket vallásosan lehet tisztelni, s egyúttal félni is tőle, mint például Orbán Viktort, aki egyben tévedhetetlen is. Totemizálnak ezek mindent, mint most a terror otthonát, amikor is szakrálissá tettek egy nyüves múzeumot, amit pedig csak azért hoztak létre, hogy a főnökük beteges kommunista fóbiáját kielégítsék.

A szakralizált tárgyakról és dolgokról, úgymint és többek között szent jobb, szent korona, himnusz, meg ilyenek, csak suttogva lehet beszélni, minden más megnyilvánulás istenkáromlás, ami a libsibolsik védjegye. A Fidesz éra így röpít vissza a középkorba, és még azon is túl, megférni ezek semmiféle szabadabb elmével nem tudnak.

Innen nézve világos az is, hogy amint vezérünk egyre inkább elsötétül, úgy veszi őt körbe az egydimenziós emberek tömege, és aki egy kicsit is képes az összetett, elvont gondolkodásra, menekül előle, ahogy csak bír. Így válnak mértékadó emberré a Németh Szilárdok meg a Kósa Lajosok, akik determinisztikusan nem értik a paintballozókat.

Ők – szerintük – rombolnak, ricsajoznak, hangoskodnak, istentelenek, ügynökök, etc. Így van az, hogy ezek a mókusok fölépítették maguknak a saját Hybóriájukat, amely esetünkben inkább Hungória, amelyre az erőtől duzzadó harcosok és a sötétség a jellemző. Csak ebben a mi hard fantasynkban nem a snájdig Schwarzenegger küzd tébolyult szemekkel ellenük, hanem nyeszlett bölcsészek.

Conan-Schwarzenegger egyedül kaszabol és nyiszatol, hogy végül király váljék belőle, itt, a mi délibábunkban sok, és egyre több a harcos ellenálló, akik csak úgy nem ismernek félelmet és látszólag fájdalmat sem, mint a kimmériai barbár. Hogy emiatt totyakos vezérünk és hű szolgái be vannak szarva? Perszehogy, mivel váratlan zavar keletkezett az erőben, és roskadófélben van a ház. Eljött tehát a Conanok ideje a csillagok állása szerint.

Színek és évek

Momentán ott tart lángoktól ölelt kis országunk, mint Ildi néni középső csoportja a sarki óvodában szuszogós szivárvány-rajzolás közben, miszerint a színek tobzódása határozza meg a mindennapokat, sőt, már a világnézetet is.

Az egyik fél a csukaszürkére esküszik, amin csodálkozni nincs mit, hiszen, mint tábornokunktól tudjuk, permanens a háború, az ellenállás egyre szélesülő körei viszont a prizma csodás hatásában bíznak, és lehet, hogy igazuk van.

Ez az a jószág, amely, amint azt Newton bácsitól tudjuk, szétbontja a mafla fénysugarat cuki kis csíkokká. Viszont itt és most nem fizikai, hanem sokkal inkább néplélektani kísérlet zajlik, hogy az agresszív sötétlő bambaság, vagy a friss tavaszi szellő kerekedik-e felül a Kárpátok alatti ringben, és ez egyáltalán nem mindegy.

A kimenetel hatással van ugyanis a választópolgár testi és lelki egészségére is, egyszerűbben leföstve, vagy megdöglünk az új középkorban, vagy szabad lesz megint lufit eregetni.

Itt vannak mindjárt a jámbor kétfarkúak, akik valami isteni sugallattól vezérelve a járdákat föstögetik szerte az országban, amitől olyan elviselhető lesz az áporodott magyar ájer, hogy egyből kivirul a kikelet, meg leveles lesz a liget.

Orbán mindenféle helytartói, meg a házmesterek ezt pedig nem szívelhetik, tenni ellene viszont eleddig nemigen tudtak, csak toporzékoltak a kipingált járdák fölött, és súrolták azokat gyökérkefével, ami voltaképp leglényegük, ugye.

Szita Károly, aki pincsiként Kaposvár életét keseríti meg időtlen évek óta, viszont semmit sem bíz a véletlenre. Kihasználja, hogy a rábízott várossal csakúgy megtehet bármit, mint a nagytestvér az országgal, így rendeletben tiltaná meg a járdafestést.

“Aki járda, vagy közút felületén, valamint a közterületen elhelyezett eszközökön, dísztárgyakon a tulajdonos vagy vagyonkezelő hozzájárulása nélkül festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más anyaggal létrehozott képi, grafikus, vagy szöveges, nem vízoldékony felületbevonatot hoz létre, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges, közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el.”

Így szól a tervezet, és ki nem szarja le az egészet, viszont az indokolás, hogy a járda kifestő könyvnek való használata megsérti a közösségi együttélés alapvető szabályait, az már delikát.

Legalább annyira, mint amikor Gulyás Mártont és b. társát azért ítélték közmunkára, mert, amikor a Sándor-palotát vették célba festékes flakonbombákkal, akkor riadalmat keltettek a tüntető tömegben – legalábbis a csinovnyik bíró szerint -, holott az egybegyűltek szívük szerint a bajuszos patkány nyakát tekerték volna ki.

Ilyen színes ricsajok vannak ma kies hazánkban, amit akár fél évvel ezelőtt sejteni sem lehetett. Hogy a rendszer eresztékei nem füst-, hanem festékbombák miatt kezdenek el recsegni és ropogni, és végül is, van benne valami. Hiszen, ha az ország kiszínezése hatványozódik, bedugul a mechanizmus, mert lehetetlen mindenkit közmunkára ítélni. Nincs annyi gereblye az országban.

Így a magam részéről üdvözlöm a paintball által halálba indulókat, hiszen ők száz év múlva leporolhatják a drága Kaffka Margit – akitől a címet einstandoltam – látomását, mert Pórtelky Magda őnála arra a következtetésre jut, hogy ennek az anakronisztikus, az ember kibontakozását gátló feudális dzsentrivilágnak pusztulnia kell! Körbeértünk, polgártársak.

Nem miden Orbán, nem minden Putyin

Ezért megint le leszek kommunistázva, de egye rosseb. Úgy tűnik, nem csak Balog tiszteletes képes túltolni a biciklit, hanem tudatlan zsenge ifjúságunk is, aki lányos zavarában és túlzott buzgalmában most a butaság bátorságával a Szabadság téri szovjet emlékművet föstötte le víz alapú narancssárga festéket tartalmazó lufibombákkal, ami meglátásom szerint nem igazán komilfó cselekedet.

Komáromy Gergőnek hívják a megtévedettet, akit bűncselekmény gyanúja miatt elvittek a rendőrök, és ettől ő most bizonyára boldog, hősnek érzi magát, holott csak egy tudatlan nímand, aki szégyent hoz a tüntetőkre és nem védekezhet azzal tettét indokolva, hogy hát, kérem, itt a tavasz. Másrészt pedig virtuálisan kezet foghat a náci söpredékkel, mert ez a pörformansz hozzájuk teszi hasonlatossá őt is.

Egészen egyszerűen magyarázom el. Az a Kolja, Iván, vagy akárki, akinek az emlékét őrzi ez az építmény, nem azonos Putyinnal, sem Sztálinnal, de még Rákosival sem. Orbánnal meg pláne, és nem tehet arról, hogy a röpke szabadság, amiért ő fenségesen megmurdelt, Jalta okán egészen más irányokat vett. Ilyen megfontolásokból lehetne föstékezni Churchillt is, meg Rooseveltet, akik ketten együtt sem voltak elég erősek a grúz barom tébolya ellen.

Az a Kolja, Iván, vagy akárki azért adta a nyomorult életét, hogy 1945 tavaszán itt minálunk is föl lehessen jönni a pincékből, ki lehessen tárni a betört ablakokat, és más cuki dolgok, egészen a kékcédulás választásokig, ami testvérek között is 1947-ben volt, ilyképp a kommunista tombolás beköszöntéhez ezeknek a szovjet katonáknak annyi köze volt, mint például Puskinnak, vagy a végül megzakkant Tolsztoj Leónak, azaz, semmi.

Szovjet hősi emlékművet festékkel bombázni olyan tudatlanságra vall, mint a Heineken vörös csillagját betiltani, így mindkét oldal számára az a javaslatom lehetne, hogy tessenek tanulmányozni poros könyveket, de idő hiányában elég lehet egy is, mondjuk Williem Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című dolgozatát, amely mű elég testes, de ebből fakadóan alapos is. Mindjárt másképpen néz tőle az ember az ilyen emlékművekre.

Csak csöndben mutatnék rá arra, hogy zavaros világunk nem fehér és fekete, s aki így észleli, semmiben sem különbözik Orbántól, aki hatalomtechnikai okok miatt látja és láttatja annak. Szovjet hősi emlékműveket hajigálódni arra alkalmas, hogy a lakájmédia majd harsoghassa, milyen elvetemültek ezek a sorososok, Istent, embert nem ismernek, amikor pedig voltaképp tapsolni volna kedvük, mert valójában, szívük szerint ők meg buldózerrel mennének neki.

Tessék lenyugodni tehát szépen, aztán kitisztult elmével körbenézni újra a világban, s ha már a mi friss forradalmunk szimbólumává vált ez a festékezés, akkor a lufi-támadások céljait alaposabban kijelölni szükséges. Javasolhatnám a stadionokat mondjuk, amelyek sokkal inkább jelképei az orbáni diktatúrának, mint egy ványadt szovjet emlékmű, és még számos más, alaposabb indokkal gyűlölhető objektum létezik kies hazánkban.

Mindazonáltal ez a dobálózás is azt bizonyítja, milyen nagy bajban van minálunk az oktatás, és még azt is, hogy tényleg ideje lenne szembe nézni a múltunkkal, ami ezidáig elmaradt. Ebből, illetőleg ennek hiányából fakadón terjednek ordas-, és debil eszmék is egyaránt, zavart képezve az erőben, a választópolgár tudatában pedig még inkább.

Ehhöz a kívánatos lenyugváshoz meg egészen különös olvasni valót ajánlanék. Szerb Antal – akit, ha ezek a szovjetek előbb jönnek be, tán nem vernek agyon – „A világirodalom története” című munkájának orosz irodalomról szóló fejezetét, amely gyönyörű plasztikussággal ábrázolja a végtelen sztyeppék néplelket alakító andalító ritmusát.

Ricsaj és borzalmas dolgok

Már J. A. idejében is ez volt a baj – „A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre, s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.” -, viszont, hogy Orbánnak mikor ment el az esze, azt nem lehet megállapítani teljes bizonyossággal.

Úgy vagyunk ezzel, mint amikor Leonard azon tűnődött, honnan datálja a Pennnyvel zakatoló szerelmét, mert annyiszor szakítottak, és oly sokszor kezdték újra, hogy fix időpontot megadni egyáltalán nem lehetett.

Ilyképp Orbán et. megzakkanásának kezdete is bizonytalan. Már Nagy Imre újratemetésén különös, tébolyult fények tündököltek a szemében, aztán voltak más mérföldkövek is, de a totális leépülés dátuma teljesen biztos az annalesek számára, és ez a 2017-es, nagy, húsvéti interjú, amellyel az összelopott médiája telefosta az egész országot.

Hogy ebben miket delirált össze sorosilag és migráncsilag e leépült szellemi állapot következtében, nos, az voltaképp teljesen érdektelen, két momentumra – nem a nagybetűsre – viszont nem árt odafigyelni, s ezek közül az egyik, hogy: „Idén a politika felkavarta a nagypéntek csendességét, és ricsajjal töltötte meg a nagyhetet.”

Újsütetű és régi vágású diktátorok el nem hanyagolható tulajdonsága, hogy fingjuk sincs a valóságról, és arról, mi kavaroghat „szeretett” népük lelkében, ami tartalmak csak a végső tetemre híváskor szoktak fájdalmasan kiderülni. Ezt a veszélyt hordozza magában a burokban élés.

Orbán et., amióta Gyurcsánypatás megkóstoltatta vele az anyaföldet felmosórongy formájában, kizökkent az időből, és ellenvéleménnyel nem igazán találkozik immár uszkve egy évtizede. Ráadásul csicskái és a saját médiapincsijei mutatják meg neki a világot, ami óhatatlanul torzulást eredményez.

Az egész héten szinte permanensen zajló tüntetésekről az derült ki a házi készítésű hírekből, hogy vagy nem jött össze a kritikus tömeg (by: Origo), vagy egyáltalán nem történt semmi sem, lásd Mészáros et. megyei lapjai. Így válik a közel százezres tüntetésből ricsaj.

Prime zakkant miniszterünk lelkének másik fájdalma, hogy a ricsajozók “borzalmas dolgokat skandálnak”. Nem tudja tehát, mi az a borzalom, hiszen a „hazaáruló”, „putyinbérenc” meg ilyenek, kamaszlányok emlékkönyvébe valók ahhoz képest mondjuk, hogy „lámpavasra vele”, de ha így megy tovább, még ez is bekerülhet a szótárba.

Viszont ebben nem vagyok teljesen biztos, hiszen a mostani elégedetlenek nem a szovjet érában szocializálódtak, mint Bayer ötös számú tagkönyv, sőt, miniszterelnök úr/elvtrás maga is, hanem Európában, és az fáj nekik, hogy onnan akarják őket eltávolítani.

Ezt Orbán et. tulajdonképpen nem értheti, hiszen elmesélte már nekünk azt is, hogy az előző rendszerrel nem az volt a baja, hogy olyan volt, amilyen, hanem, hogy nem megfelelő emberek, tehát nem ő maga dirigált benne. S mit ád Isten, mire újjáépítette saját használatra, akkor meg szar kerül a propellerbe, mert a semmiből előkerül sok-sok megvilágosodott fiatal, akik kiröhögik őt, meg a helytartóit is.

Illetve legutóbb már programot is adtak a választási rendszer átalakításának meghirdetésével, ami szép idea, csak nem kivitelezhető. Volt szerencsém ugyanis olvashatni e tárgyban egy bérkommentelő gúnyolódását, miszerint ehhez először kétharmaddal kellene nyerni, majd akkor sikerül.

Hiába szerettem volna megfojtani csak úgy virtuálisan, mégis be kellett látnom, hogy ennek a baromnak igaza van. Azért is legfőképp, mert miközben Budapesten reng a föld, itt, minálunk, az ország peremén langymeleg vizeken vitorláznak a népek.

Ilyen bódult és leszadált állapotban lesznek egy év múlva is bizonyosan szerte a vidéken a panelprolik és a keményen dolgozó kisemberek, következésképp a NER megbuktatása a fülkékből nem igazán várható. Éppen ezért nem látható a forgatókönyv, mert olyan Ceausescu-félét bár szívesen néznék, mégsem óhajtom igazán.

Így bármily hazaáruló gondolat is, abban bízhat az ember, hogy az EU megvonja kies hazánktól a pénzügyi támogatást, mert legyen ettől bármilyen szar is a polgártársaknak, jelenleg ez látszik egyedül életképes forgatókönyvnek a diktátor bukásához. Aztán majd minden kiderül.

Kampec dolores XLVII. – Eszmélet

Béla ugyan a szájával befejezte az innen-onnan előrángatott verssorok skandálását, de a szemén látszott, hogy nem hagyta abba. Nem is tehette, ez volt az egyetlen fegyvere a harangzúgás ellen, a pajzs, amit a kongás és zilált tudata közé állíthatott, hogy ne őrüljön meg még jobban, mint amennyire sikerült neki, amióta rájött, hogy a világ és ő sehogyan sem passzolnak össze.

Ezt a felismerést már régebben is megtehette volna, így az ő bűne volt valójában, hogy erre csak most, vénségére döbbent rá, amikor már semmit sem tehetett, esetleg kiülhetett volna a kocsma kertjében álló cseresznyefa csúcsára, abban reménykedve, hogy a fröccsök ura néha fölnyújt neki egy marék rizst, persze borocskával együtt, hogy azért meg tudja őrizni a döglött valósággal összekötő köldökzsinórját.

Amikor rádöbbent, hogy ez volna jó, ott legbelül egészen élénken kezdte szidni a saját jó édesanyját, aki mindenféle kényszerek miatt úgy nevelte, hogy neki is egyedül a harangzúgás tessen, és felnőve ne Béla, hanem Józsi legyen, fogatlan és hulló hajú szerencsétlen, mint a faluban a korabéli hajdani hímek, akiket úgy legyalult az élet, és annyira elbutultak, hogy más már elő sem fordult elgőzölt agyukban, mint a disznó etetése, meg a rántott hús utáni böfögés.

– Van egy létrád? – Fordult a kocsmároshoz, végleg eldöntve a fára költözés alig fölbukkanó ötletét. A fröccsök ura most már végképp nem tudta követni barátja csapongásait, és megadóan csak kimutatott a kertbe, ahol a kerítésnek támasztva ott állott fenségesen a lajtorja, középen kis foghíjjal, de alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Bélát három méterrel közelebb juttassa a mennyek országához, ahová meg nem is vágyott igazán.

Kiballagott hát a kertbe, odaszuszogott a mászó készséghez, és a cseresznyefához húzgálta, amelyen épp pattantak a rügyek, mert április volt, ezt el ne feledjük. Alig is haladt fölfelé két fokot, amikor megint belegyalogolt a csapdába, s tíz éves kantáros suttyó vált belőle, aki a nagyanyja fájára mászott, mert az öregek mindig óhajtották a cseresznyét, és naponta hívták őt apjával együtt röpke szüretre, amitől Béla nemzője kifakadt, ekképp: – Ó, hogy szakannának bele a cseresnyevésbe!

Ettől az ízes mondattól Béla fölröhögött, mert rájött, hogy az apja is forradalmár volt a maga módján, csak ezt a buzgalmat a végletekig konform anyja lefejezte, ezért úgy halt meg az öreg váratlanul, hogy egyszer sem ordíthatta bele a világba büszkén: a kurva anyátokat. A fröccsök ura nézte a nyitott ablakon át, hallotta a nyerítést, és amint Béla a fa göcsörtös törzsét bámulva vihogott, biztos volt benne, hogy percek kérdése csak, és végleg megőrül.

Nem tudta, mert honnan is tudhatta volna, hogy barátja nem csak akkor lubickol a múltjában, amikor a kocsma koszos falára vetíti élete filmjét, hanem most is pont arra jár, az eltűnt idő nyomában, de most épp a másik nagyapja kertjében hajszolja a bozontos pulit, miközben a budi mellett gólyák kelepelnek, mert tavasz van. Béla már csaknem hanyatt esett merengései közben, hogy úgy végezze, mint Urbino doktor, de megfogta a tíz éves suttyó haját, egy mozdulattal kiemelte a filmből, maga mellé állította, és a rend helyre is állott, amint eggyé olvadtak, mint avítt hősök rossz mesefilmekben.

Haladt hát tovább az ismeretlen magasságokba, mígnem talált egy ideális helyet, ahol három ág találkozott a feneke számára adva pihenő zugot, az egyik pedig hátának szolgált támaszul. Itt rendezkedett be, párnát hozott, hogy a fa ne törje fel a seggét, takarót a hideg ellen, kosarat kötéllel, amellyel az ellátmányát húzhatta fel, és egy csöngőt, amivel a fröccsök urának jelezhette, ha óhaja támadt. A kilátás, is ideális volt, a kocsma teteje fölött belátta az egész falut, szemközt még az ivó tévéjére is ránézhetett volna, ha akarja. De ilyen késztetései nem voltak egyáltalán.

A fröccsök ura megadóan vette tudomásul barátja újabb hóbortját, gondolta, pár óra múlva úgyis lemászik, és ebből derült ki, hogy mégsem ismeri igazán, fogalma sincs, mekkora elszánások vannak benne, ha akarja, és most igazán szerette volna az új létformát, hogy kiderítse, hol a rossebben is él valójában. Így kezdtek el lépegetni a napok, és Béla egyáltalán nem örült annak, amit a földtől elemelkedve tapasztalhatott.

A falu végén, ahol az út balra, a kukoricás felé fordult, ott állt egy bazi nagy kék plakát, és csak annyit lehetett olvasni rajta fölül: „Állítsuk meg Brüsszelt!”, alatta viszont naponta változtak a feliratok, annyiszor ragasztották át, hogy már egy kis domb keletkezett a papírcsíkokból. A sok forradalmár meg, aki ettől remélte a megváltást, egyáltalán nem vette észre buzgalma hiábavalóságát, mert nem láthatták, amint a falu apraja meg a nagyja le sem szarja az egészet, mert az idő és a tér teljesen másképp determinálja az életüket, ami folyamatból a kék plakátok olvasgatása teljesen kimarad.

Ugyanis a föntről jól meghatározható útvonalak minden házból más evilági célok felé vezettek, úgymint a templom, a vegyesbolt, a kocsma, olykor meg a községháza. Ettől csak a harsány műanyag dömperesek tértek el olykor, meg a traktoros legények, akik olajos hajukkal büszkén pöfögtek ki a földekre. A duplagyűrűsök, a szenvedő tekintetű melegítős fiatalasszonyok és a fogatlan nagypapák tartották katonás vonulásukban az örökös és megváltoztathatatlan rendet.

Ugyanígy az idő is egy ritmusra járt, reggel, délben és este meghatározva az útvonalak irányát, amitől az egész falu egy nagy hangyabolyhoz vált hasonlatossá, megmutatva a benne élők rovarszerű életét, amit csak néha szakított meg a rohadt templom hülye harangja, kibillentve a megszokott monoton ritmust. Meg a két közmunkás nem illett még a képbe, akik szinte szoborszerűen dülleszkedtek a gereblyéjükön a poros téren, emlékművet alkotva mintegy, amely a rendszer áldozatait dícséri.

Béla olykor késztetést érzett, hogy egy szál virágot tegyen a lábuk elé, de olyan jól berendezkedett a magasban, annyira flottul ment minden csöngőjének irányításával, hogy esze ágában sem volt megmozdulni, mert belátta, hogy ami alatta történik élet címen, az teljesen értelmetlen és kilátástalan dolog, még akkor is, ha a duplagyűrűsök kis kosárkáikban kaláccsal és sonkával a templomba indulnak szenteltetni, mert mindjárt itt a húsvét hazugsága, amikor az olajos hajúak kölnit locsolnak, a műanyag dömperesek szerencsétlen nyulakat hajkurásznak a fűben, a bádogbános pedig feltámadásról mesél a bamba híveknek.

De elmúlik majd ez is, hogy visszatérjen a hangyaszerű lét monotóniája. Így látta meg Béla, hogy az emberiség végleg menthetetlen, és amikor a kék plakátokon az átragasztások miatt növekvő domborulat szinte eltakarta az utat, hogy a traktorokkal úgy kellett kerülgetni, de még akkor sem néztek rá, nos, akkor Béla a rigók felé fordult teljes figyelemmel, akik megszokták már a furcsa madárijesztőt, és közvetlenül a füle mellett ordibáltak.

Itt várták, hogy megérjen a korai cseresznye, hogy aztán degeszre zabálhassák magukat, és ők voltak Béla órái is, mert észrevette, hogy pirkadat előtt hatvan perccel, pontosan hatvan perccel látnak neki a zajongásnak, és emiatt a remete megkedvelte őket, mert mindig ők adták a reményt, hogy hamarosan elmúlik az éjszaka kínja. Így történt azon a napon is, amikor Béla kalandja röhejes véget ért. A rigók nekikezdtek, nemsokára világosodni kezdett, és ahogyan az ég előbb sötétlilára, szürkére majd kékre változott, Bélában kinyílt a verseskötet, és nekilátott.

Fölállt meggondolatlanul, úgy mondta: – „Földtől eloldja az eget a hajnal…” Ekkor az egyik rigó épp a füle mellet látott neki dicsérni a teremtőt, amitől hősünk megijedt, megcsúszott, és a gravitáció dicstelen pattogásba kényszerítette, csak a legalsó ág állította meg. Ott feküdt hason, karjai, lábai himbálóztak, a fröccsök ura meg kilépett az udvarra kezében itallal, mert Béla még mindig szorongatta a csöngőjét, és éktelen zajt csapott. Ott lafogott, és amikor a kocsmáros leszedte az ágról, hogy biztonságba helyezze, ennyit hallott még: „Én könyöklök, és hallgatok…”

A szavaló csak ezután ájult el, a fröccsök ura így vonszolta be a kocsmába, nem tudta, és nem is akarta tudni mi történt, csak a székére ültette, életre pofozta, belediktált egy józanító vodkát, amikor a sekrestyés megrángatta a harang kötelét, és a búgás-kongás kitöltötte az ismert Univerzum minden szegletét, jelezve a hülyeség dicsőségét, És amikor a duplagyűrűsök raja a templom felé csoszogni indult, Béla lapozott egyet magában, és újra elkezdte: „ Le vagyok győzve, győzelem, ha van..” A kocsmáros belátta, hogy ennek soha nem lesz vége, és amikor bejött egy olajos hajú, hagyma szagú traktoros, Béla a múlt tapasztalatai miatt azt hitte, hogy az Isten ugrott be egy felesre. – Szerbusz uram! – így kiáltott fel a deliráló, a traktoros meg keresztet vetett, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

A tanítás

A KDNP frakcióvezető helyettese, bizonyos Vejkey Imre, akinek eddig a hírét sem hallottuk, ami nem lehet véletlen. Viszont most igen tanulságosan és messze mutatóan nyilatkozott meg húsvét kapcsán. A „politikus” arról beszélt, kérdésként merült fel, hogy végül nagypénteket vagy december 24-ét, vagyis a karácsonyi szentestét nyilvánítsák munkaszüneti nappá.

“Ebből a szempontból teológiai vitát nem akarunk lefolytatni, és nem is akartunk, hogy melyik a nagyobb ünnep, hiszen egyik nincs a másik nélkül, de úgy gondoltuk, hogy négy egybefüggő nap az mindenképpen egy olyan lelki épülést tud szolgálni magyar honfitársainkban, ami nagyobb jelentőséggel bír bárminél. Nem lehet csak vasárnap, a templomban egy órára kereszténynek lenni, hanem a tanításnak a mindennapi életet is át kell hatnia.” – mondta.

Énnekem azonban teológiai és másfajta vitám is képződött lelkemben a képviselő úrral, nemlétező pártjával meg az egyházával is, és nem vagyok rest, hogy ebbéli tusakodásomat közre is adjam. Íme.

A KDNP tulajdonképpen nem egyéb, mint a Fidesz egyik csápja, a farizeus énje, ami arra szolgál, hogy Orbán et. alkalomadtán az ő farkukkal verdesse a csalánt. De kiindulhatunk onnan, hogy a KDNP eredendő bűne a kereszténység alapizébe való belekényszerítése, ami avíttsága mellett jogtalan is. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint ugyanis Mária országában a legjobb esetben is csak a lakosság fele mondja magát római katolikusnak, ami hókuszpók nevében az összes galádságot elkövetik.

Olyan katolikus ez a kábé ötmillió ember, mint én. Engemet ugyanis öntudatlan kisdedként megkereszteltek, aztán a bigott nagyanyám miatt anyám rám kényszerítette az elsőáldozást meg a bérmálkozást is. „Jogilag” tehát katolikus volnék, de semmi sem áll távolabb tőlem, meghasonlásomat pedig a drágalátos egyház böszme papjai okozták.

Momentán sokkal inkább vonzódok bizonyos Sziddharha Gótama Sákja gondolatisága felé, aki mindenféle földöntúli örömök helyett csak annyit kínál, hogy nem kell újjászületnem, ha jól teszem itt a dolgomat. Viszont így, vagy hasonló módon jön össze egyházunknak az a nyüves ötmillió, hogy legyen mire verni a szentséges mellüket.

A buzgó hívők azok, akik adójuk egy százalékát is felajánlják, annyira magukénak érzik a kuplerájt, nos, ők nincsenek többen, mint a lakosság tizenkét százaléka, és most lehet osztani meg szorozni.

Bizonyos Füst Milán gondolkozott úgy, hogy: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.”, és milyen igaza volt a jóembernek. Ebből a szemszögből vizsgálva a mi drágalátos keresztény pártunkat kiderül, hogy a tételmondat egyik eleme sem igaz rájuk. Földi jutalmukat a Fidesz-hez való csatlakozás okán nyerték el, nagyon jól fizet – forintban – ez a felállás. Mondhatnám azt is, hogy naponta kapják meg a júdáspénzüket, de nem teszem, mert a kariótiról meg szintén hazudnak nekünk, hogy a mese kerek legyen.

2006-ban került a nagyközönség elé Júdás evangéliuma, az egyház minden tiltakozása ellenére, amely szerint ez az elátkozott apostol értette meg egyedül Jézust, midőn fülébe súgta, tudom ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Júdás tehát „árulásával” hozzásegítette Jézust ahhoz, hogy lelke kiszabadulhasson az „eleve rossz test” fogságából.

Nem véletlen, hogy evangéliuma szerint ő állt legközelebb Jézushoz, a következők miatt: Amikor a szellem elhagyja a testet, a test elpusztul, léte véget ér. Akik az emberi világba tartoznak, azoknak a lelkük is megsemmisül. Ha azonban az emberben megvan az isteni szikra, azaz a fenti birodalomhoz (a szent nemzedékhez) tartozik, a lélek a test halála után tovább él, és a mennyországba kerül. Júdás ezek közé tartozik, míg a több tanítvány azok közé, akiknek halálával véget ér létük.

Ciki. „Jézus megváltó halála a gyász és a fájdalom mélysége, de az isteni szeretet túláradása is.” – Ilyeneket mondott Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek a húsvét kapcsán, amit szintén át kéne értékelni Júdás okán, valamint az egész katolikus egyház és a KDNP áldatlan tevékenységét is. Onnantól megszólalniuk sem lenne szabad, hogy egyik templomuk falára kikerült a felirat az alábbi szöveggel:

„A templom békéje és tisztelete érdekében…kérjük a koldulni kényszerülő szegény Testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk Híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket. Köszönjük.” Ez, aztán meg, hogy januárban a mínusz húszok elől sem lehetett a templomjaik fala mögé húzódni, és a menekülőkhöz való áldatlan, politikai célú viszonyulás megmutatta, hogy néhány emberséges partizán kivételével miféle egyház és miféle párt ez a kettő.

Ilyen, hogy visszatérjünk csöppet Vejkey úr dumájához. Ájtatos köcsögök gyülekezete, akik Orbán valagából kilógva még nyalintanak is egyet a fenséges ánuszba, hogy a gazdasági teljesítmény tette lehetővé a nagypénteki henyélést. Meg még: „Nem lehet csak vasárnap, a templomban egy órára kereszténynek lenni, hanem a tanításnak a mindennapi életet is át kell hatnia.”

Éppen ez nem megy a mi kirakat-keresztényeinknek, mint a föntiekből kitetszik. Visszakanyarodva Milán bácsi tételmondatához, maradna a túlvilági jutalom reménye, ami ugye, a mennyország volna. Rossz híreim vannak, a földivel ellentétben az nem lesz meg. Ha túllépünk Sheldon tételmondatán, miszerint ez az egész csak „Post mortem hallucigén állapot, amelyet tévesen mennyországnak neveznek.”, akkor sem. És itt teologizáljunk csöppet.

Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem más, mint részesedés az ő dicsőségében. Ezért a mennyországot nem lehet úgy fölfogni, mint külön helyet vagy mint egészen más állapotot, hanem mint az embereknek Istennel való életközösségét.

Ezért amikor „felsőbb” világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell érteni, ezt jelzi a Szentírás az új ég és új föld kifejezéssel. Végül a mennyország egyúttal a jelen élet eszkatologikus ígérete és állapota. De amíg a földi üdvtörténet tart, addig az is állandó bontakozásban van, végleges alakját csak Krisztus második eljövetelekor éri el, illetve az egyetemes ítéleten. Ott lezáródik a történelem, és minden személy, minden mozgalom vagy eszme megkapja végleges értékelését és helyét. Ez a KDNP nem fog hangszórót kapni, ebben biztos vagyok.

De vizsgálhatjuk a másik két ábrahámita vallást, akkor sem. A Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib – ergo Mohamed – által alapított muszlimban sem, ott is van Paradicsom (Dzsanna) és Pokol (Nár), és Mohamed annyiban megengedőbb, hogy akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Ez se fog menni, a KDNP katonák nem hisznek, ők csak ájtatos manók.

A júdaizmus szerint meg, amikor a lélek elhagyja a testet, akkor egy Mennyei Bíróság elé kerül, ez a bíróság azonban csak számbaveszi az illető életét, az elbírálás részét maga a lélek tudja végrehajtani. Megszabadulva a fizikai korlátoktól már látja az Isteniséget, s vissza tud nézni saját életére, s annak tudja látni, amilyen valójában volt. A mitzvák által közvetített Isteniségért cserébe a lélek megtapasztalhatja az Édenkert különleges élvezetét, a rombolásért pedig, amit botlásaival és az Isteni szabályok megszegésével okozott, a Gehenom (Purgatórium) szinte elviselhetetlen fájdalma jár.

A Gehenom spirituális fájdalma azonban meggyógyítja, megtisztítja a lelket mindattól a kosztól, amit rossz cselekedetei ragasztottak rá, s megtisztulva már képes teljes egészében élvezni a végtelen jóságot, amit élete hozott létre, s gondtalanul tud fürdeni az Isteni ragyogásban, amit ő közvetített a világ felé.

A fentiekből is kitetszik, hogy az ábrahámita vallások Istene – ha van – egy és ugyanaz, csak a halandók értelmezik másként, hogy legyen alap és hivatkozás egymás gyilkolászására. Ezért a KDNP Fidesz-katonáinak azt a javaslatot tenném, hogy válasszanak gusztusuk szerint az elkárhozás módozatai közül, az igazi hívőket meg hagyják békén. Ők el tudják intézni a dolgot Istenükkel pártsegítség, de még papok nélkül is, maradjunk ennyiben.

Nyelvészek a Pártban

Azzal egyáltalán nem mondok semmilyen újdonságot, ha kijelentem, ezek a mi mostani nagyjaink egészen bensőséges viszonyt ápolnak az ő édes anyanyelvükkel, és ez akkor lesz elborzasztó, ha tudjuk, a nyelv és a gondolkodás között nagyon szoros kapcsolat van.

Ilyképp, ami a szájukon kifolyik, jól mutatja likacsos agyuk tartalmát, valamint azt is, hogy miféle latin-görög kultúrát őrizgetnek itt nekünk, és nem utolsó sorban jelzi, honnan fakad a zsigeri gyűlölet azokkal szemben, akik képesek megalkotni egy összetett mondatot.

Origónk Kósa et. örökzöldje, a kupakokról szóló esszé, amely azért bugyogott ki belőle, mert nem volt fölkészülve kellőképpen arra a kérdésre, hogy az új adójogszabályok hogyan befolyásolják a keményen dolgozó kisember – akiért élnek és halnak – mindennapjait. A választ már röhögve őrzi a történelem, de azért nem árt feleleveníteni:

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Ilyen erős kezdés után egészen meglepő, hogy Kósa et. mostanában szemantikával is foglalkozik, amikor így elmélkedik: „Az állítsuk meg Brüsszelt magyar nyelven nem jelent többet, mint hogy Brüsszel bizonyos szándékait állítsuk meg, hiszen ha úgy általában támadnánk Brüsszelt, akkor olyanokat írnánk a plakátra, hogy „le vele!”, vagy, hogy „elegünk volt Brüsszelből”, de az, hogy állítsuk meg, nem ezt jelenti. ”

Igaz, a jelentéstannal a főnöke is birkózott annak idején, amikor a magyarok életteréről szőtt omladozó álmokat, és nem volt képes felfogni, hogy a hanyatló nyugat miért azonosítja ezt a szépemlékű Lebensraummal. Magyarázattal is szolgált rá a maga eccerű módján: “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Egyetlenünk így oldotta fel a kavargó ellentmondást.

Ám ebből is kitetszik, úgy általában véve halovány fingja sincs arról, amiket permanensen, de legfőképp nagy nemzeti ünnepek alkalmával ordítva összederilál nekünk. Amikor a nagy árvíz fenyegette nemzetünket, és ő óvta a gátakat, pedig nem is volt egy Pelikán Jószef, akkor is felemelő beszélgetést folytatott Bakondi mittudomén mivel, aki most a fő migrációs szakértő, valamint tanácsadó a veszedelmek ellen. Akkoriban így diskuráltak:

„Öblözet – mondja Orbán Viktor
“Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.”

Szalacsi Sanyi bácsi kutyafasza ezekhez képest, az igazi baj azonban akkor mutatkozik meg, amikor ez a nívó emelkedett formaruhát kap, mint Semjén et. előadásában, aki szükségét érezte, hogy okos legyen nagyon, aztán ez sült ki belőle: „Ez nem befolyásolja és nem is befolyásolhatja a magyar törvényalkotást. A magyar törvény ésszerű, sőt evidentikus.”

Hát, evidentikus, hogy meglehetősen nagy ökör az ájtatos lovász, viszont megnyugtató az a tudat, hogy ezzel egyáltalán nincsen egyedül. Németh Szilárd is megmutatta, még a „segébe is feje van”, így: „A sajtótudósítások egyértelművé tették, hogy a tüntetők többen, többféle idegen nyelvet beszéltek, ez egyértelművé tette, hogy honnan szervezik ezeknek egy jelentős részét.”

Ilyen felvezetésnél csodálkozunk még azon, hogy Szombathelyen a helyi erők nehéznek érzik az Ivanovot? Egyáltalán nem, viszont majd ők jelölnek ki maguknak színházigazgatót, a jelek szerint teljes joggal és megalapozott bölcsességgel. Egyúttal az is kiderül, hogy ezek mért irtóznak az egyetemistáktól, ezen belül is legfőképp a bölcsészektől. Más az ő elkényeztetett világuk, viszont ha valaki azt feltételezi, a fentiekkel az volt a szándékom, hogy azt sugalljam, ezek bunkók, akkor nem tévedett sokat.