Kategória: Egyéb

A pitiáner szervilizmus rongyai

Van nekünk itt – illetve nekik – ez a kettő rúle, mint a takony, olyan nyúlósan, úgy nemzeti, hogy az angollal kurválkodva – 2rule – adja ki az ősmadarat, másrészt meg ki nem szarja le ezeknek a nyomorát. Hogy ez is mi, azt én nem tudom, de igyekezek megfejteni a kajla agyammal, azon vagyok éppen, mert a királyi láblabda ligából már három mókás egyesület is Tatabánya csúcsaiba öltözött. Ott ül az összes nyomoronc a hegy tetején, néz alá az ősmagyar világra, amint zúgnak a géperejű járművek a szürke szalagon, és azért búsong mind csupán, mert elfogyott a kumisza neki.

Ilyen ez a kettő rúle, valamint dohos és tömjénszagú, mint a kötelező hittan. Hogy mi vett rá felnőtt embereket arra, hogy a csapatukat ilyen szarba öltöztessék az tudjuk. Azt viszont nem igazán, hogy miért csinálnak bohócot magukból, hogy ez mért jó nekik. Itt van mindjárt az én városom csapata, ez a Haladás, amely megkapta a stadionját, hogy beledöglik a kongásba, és az elsők között öltözött a nemzeti rongyokba, de mégsem egészen. A Király nevű kapusunk világhíres a szürke macijáról, ebből szombaton nem volt ilyen rulettes, de más se nagyon. Úgy is néztek ki.

Ömlött baromira az eső a felemelő mérkőzésen, ellene Adidas dzsekibe bújt a Haladás, így úgy föstött a társulat, mint valami szedett-vedett vándorcirkusz. Rulettes mez meg gatya, a kapuson saját márkás maci, és megint más típusú dzseki, mert az ősmagyar-madaras cucc, hogy szar-e, azt még nem tudjuk, ellenben nincsen készen egyáltalán. Egy futballcsapat öltözete az nem a trikó meg a klottos, na jó, a libalegelőn igen, de ez a százmilliárdokkal felpumpált nemzeti liga vagy mi a rosseb. Inkább a rosseb, efelé hajlok, ennek az összes kajánságával elegyest.

Mészárosuknak erre a szarra szüksége semmi nem volt, lehet, azt se tudja, hogy van neki. Miheztartás végett azonban Virág elvtárs mondandóját tessenek átfordítani ilyen rulettesre, és mindjárt világos lesz minden: “Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

Így lett a rulett is. Kicsit gányolt, kicsit undorító, de a miénk. De hogy mért, az a baj. Rátelepüléses elfoglalásilag, ahogyan újraírták az egész országot, most épp a felépítményen dolgoznak, mint tudomány és művészet, de a legkisebb, legeldugottabb luk sem maradhat szárazon, hogy mindent megüljön a belőlük szivárgó szag. Ez pedig átitatja a hegyeket, a városokat meg réteket, pállott és verejték-ízű, hogy elhervadnak tőle a virágok, kipusztulnak a fák és lekonyulnak a csillagok. És semmi sincsen készen, mint a Bazárjuk, meg ez a rulett is, mert hogyan is lehetne.

Egy sportcucc az évtizedekig épített brand, abban munka van meg gondolat, nem olyan, hogy gyere cipó, hamm bekaplak. Ezek olyan villámléptekkel építik az új világukat, a rettenthetetlen rencert, hogy semmi sincs készen. Hirtelen vesznek birtokba mindent, és ilyen ótvar a vége, mint egyetlenünk trottyos gatyája. Látszik, hogy nem volt gyerekszobájuk, se gyökereik, azt keresik most égen földön Szent Pistában meg a kormányzó úrban, hogy igazolást találjanak a létezésükre. Ez mind benne van ebben a rulettes mókában, mint Proust teájában az egész nyüves Combray, bár tudjuk, az nem irodalom. Irodalom az, amit a Magyar Idők annak tart, s amely olyan, mint a mi Királyunk szürke gatyája. Szaros.

Az audiencia elmarad

Orbán Viktor Mihály, akárha kiskutya az ugatásba, annyira belemelegedett a rongyrázásba, hogy már hétköznapi halandóval szóba nem is áll, csakis királyokkal, hercegekkel meg grófokkal. Néhány szultán, és ismeretlen okból ilyen köztársaságis államfő-muki még belefér, és röpköd is hozzájuk, mint valami megszédült veréb a “Hungarian Air Force” nevű kicsi gépével. Már csak a “One” fölirat hibádzik, és máris olyan mókás frizurája lenne, mint a másik baromnak, ennek a Trumpnak.

A mi egyetlenünk azonban inkább a rogyasztott gatyájával kápráztatja el a világot, azt sugallva tán, ez van, ezt kell szeretni. De nékem ez a magyar légierő ez bassza a csőrömet, hogy három helikopter meg két Gripen az van-e olyan klafa, mint a Luftwaffe. Igaz, O. V. M. külseje már hasonlatos a feledhetetlen marsalléhoz, a Göringéhez, akkora a gyomra legalább, de a régebbi nácinak volt olyan tamburmajoros botja is, amivel szaladgált, és vadászni is imádott. Ő volt az ősapja a Semjénnek, és ezek szerint akár Orbánnak is.

Hogy miként nem áll szóba senkivel sem ez a mi zsebcirkálónk, az is már toposz, őstörténet úgymond. Hiszen Marquez, aki mindent tudott az életről és az egész univerzumról, így személyesen ismerte O. V. M.-et, és meg is írta már ötven éve. Mint azt tudhatjuk, Aureliano Buendia ezredes is beleőrült a hatalomba, és uralkodásának ormain botjával egy három méter sugarú kört húzott a tyúkszaros udvar porába, amibe emberfia be nem léphetett. Még Ursula sem, ahogy ismeretes.

Varga-Damm Andrea, a Jobbik színeiben pompázó képviselő asszony sem közelítheti meg a királyt, sőt, választ sem kap a kérdéseire, amelyeket látszólag a panelprolik érdekében tett föl kilakoltatásokról és ápolási díjakról. Ámde a mogult olyannyira nem érdekli a népek kínja, hogy le sem szarja magunk közt szólván, ebből fakadólag nem válaszol még ennek a Varga-Dammnak sem. Ő pedig vagy felháborodott, vagy csak szereti a cirkuszt, ezért a vezér dolgozójának ajtaja elé telepedett.

O. V. M. udvarias embernek szimulálja magát, így, midőn átlépett rajta, köszönt neki, és úgy távozott. Ez a Varga-Damm Andrea azóta kisebb kitérőkkel ott táborozik. Azt mondja, míg választ nem kap, szerintem meg, amíg Kövér fogdmegjei a hajánál fogva el nem cibálják az ajtó elől. Nem osztottak lapot ennek az Andreának, nem rendelték oda ad audiendum verbum negrum, magyarán, az audiencia elmarad, Varga-Damm le van szarva egyszerűbben szólván.

Mint ahogyan a hvg.hu is – így legfőképpen annak olvasói -, amely orgánum munkatársa szintén kérdéssel illette a fényes tekintetűt, ami illetlen dolog. Még jól is jött ki a buliból, hogy azt vágta a képibe a magyarok istene, gyűjtögesse a hülyeségeit egész évben, s majd karácsonykor választ kap rájuk – vagy nem -. Mindezzel ez a mi egyetlenünk azt az üzenetet manifesztizálta, miszerint mindenki bekaphatja, és azt csinálok, amit csak akarok.

A hvg-s jóember még örülhet is, hogy nem hurcolták el a fogdmegek a királyi tömlöcbe, ahogyan ez a feudalizmusban szokásban van, mert például Simicska már menekül. Egyik reggel bizonyosan véres lófejet talált a dunnája alatt, amitől megvilágosodva minden birtokát és javát kékszegélyű kistányéron rakta az ura elé, majd mindjárt elindul világot látni, hogy vissza se forduljon. De tudjuk, hogy már csak egy nagy falu a mi bazi nagy sárgolyónk, így, hogy biztonságban érezhesse magát az esőerdőben, még letétbe helyezett valami videót is.

Szegény, nem tudja, hogy a videó őrizőjét is meg lehet venni, mint ahogyan mindent ezen a világon annak, akinek hatalma és pénze végtelen, mint most már O. V. M.-nek is. Ember nem áll meg előtte, max Putyin és Erdogan anító és atyamesterek, de még ez sem egészen biztos. Mert, ahogyan példáink is mutatják, itt, minálunk, Neriában a feudalizmus keveredik a mindenható maffiával, s ha ez a két sötétség elegyet alkot, az már tényleg az éji homály.

Valami szép

Egyszer csak kopogtak a vidéki folyóirat szerkesztőségének ajtaján. De nem is kopogás volt ez, sokkal inkább kaparászás, amilyet kölyökmacskák tudnak kartondobozuk oldalán, mint ahogyan a szerkesztőség sem nyüzsgő hely volt szaladgáló slapajokkal, hanem egy paneltorony földszinti lakása. És az íróasztal végiben ott ücsörgött egymagában a főszerkesztő hatalmasan, zsíros hajjal, valamint világot megváltó aljas malacszemekkel egy kézirathalom közepén, amint éppen pasziánszozott a számítógépével.

– Tess… – Ennyi jött elő belőle nagy kegyesen, csak úgy a torka közepéről, hogy alig is lehetett hallani, ezért kapartak újra az ajtón.

– Gyere be! – Váltott most már kettes hangerőre a fölkent irodalmár, sőt a szemével is az ajtó felé nézett, amely nyikorogva kitárult. A huzat fölkapott pár papírt az asztalról, és lengtek ezek a szoba közepén, akárha valami szellem, így fogadva az érkezőt. Úgy lépett be, ahogyan kopogott. Az egész lénye elnézést kért a létezésért, és látszott, hogy bűnösnek érzi magát, mert egy levegőt mer szívni a főszerkesztővel, élet és halál urával, ha arról volt szó, ki jelenhet meg, és kit feled el végleg a történelem. Bár ez voltaképp mindegy is volt, hiszen az emberek egyszerűen nem olvastak, de alanyi költők és merengő novellisták mégis útra akartak kelni a halhatatlanságba meg a Parnasszus felé, mert az ember jámbor álmodozó mégiscsak.

Kortalan egy lány volt ez, aki belépett a porszagú szentélybe. Ugyanúgy lehetett volna tizennyolc is, mint ahogyan nem, huszonkilenc vagy tizenkettő, mert csak a méretes szemüvege virított, meg az, hogy átdereng rajta a hűtőszekrény kontúrja, és az is látszott, ahogy csinos pofija mögött betűk kerengtek a fejében össze-vissza és rendetlenül. Alig is mert belépni, ott reszketett az ajtóban a megtiszteltetéstől, meg a bátorságától is persze, hogy meg merte tenni, bejutott, mert már háromszor fordult vissza az ajtóból kétségbe esve és csatakosan a félelem verejtékétől.

– Mi tetszik? – Kérdezte a főszerkesztő, és bár maga is furcsának találta, de a hangjában fel lehetett lelni a nyomát némi kedvességnek. Szuszogott, mert kövér volt nagyon, s csak ekkor vette ki a cigarettát a szájából, amely végig ott figyegett, az asztal közepén álló csikkhalomra hajította, aminek az alján tán hamutartó lehetett, de ez egyáltalán nem volt biztos.

– Verseket hoztam. – Ezt suttogta a lány, inas kezeivel a táskája mélyén kaparászott hosszan, hogy majdnem elveszett benne. Kitartó küzdelem után elővett egy köteg papírt, lógatta maga mellett, tanácstalanul és reménykedve nézve erre az alakra, aki dobolt a duci ujjaival, és hosszan, nagyon hosszan sóhajtott, majd ennek a végén, mintegy ezzel együtt préselte ki magából a józanító pofont.

– Ó, kedveském, versre momentán nincsen szükségünk, versünk az annyi van, mint a pelyva, száz évre is el vagyunk látva versekkel. – Így akarta volna rutinból félresöpörni ezt a szerencsétlent, akinek azonban a térdéig görbült a szája, és látszott, hogy mindjárt előtör belőle a sírás, hogy a könnyeivel okozzon mindent megsemmisítő cunamit. Így inkább elővigyázatosságból mint irgalom miatt megszólalt nagy kegyesen ennek a gyereknek a fölkent irodalmár, meg, hogy megelőzze a bajt.

– No, adja ide. – A lány odareszkette a kezével a papírjait, a főszerkesztő a homlokáról az orrára csapta a szemüvegét, és hümmögve olvasni kezdett. Aztán a hümmögés abbamaradt, zizegtek a papírok a kezében, ahogyan olvasott, egyiket a másik után, és olyan kerek lett a szeme, mint egy túlfújt strandlabda.

– Maga drogozik? – Ezt szegezte neki, a lány pedig eltátotta a száját, válaszolási vagy sírási szándékkal, de egyik sem következett el, mert a dagadt folytatta.

– Ezek a képek, amiket használ itt a csillagokról, tengerekről meg a jámbor elefántokról, a képzettársításai főzelékről meg falvakról elég mellbevágóak. Én se értem, más se fogja, nem ilyenekre van most szükségünk. – Így józanította a reszketőt, aki teljesen összement ezidő alatt, és a választ is alig tudta kinyögni a kérdésre, hogy hol tanulta ezt a szemetet.

– A Szent Benedek Gimnáziumban…- Ennyi fért ki a lány száján, de folytatni nem tudta, mert a dagadt fölcsattant, egycsapásra tűnt el belőle minden nyájasság.

– Kovács tanár úr mi? Meg a szakköre. Mikor érettségizett?

– Tavaly.

– Jellemző. Felejtse el azt a fertőt, amit magába pumpáltak.

– De hát, Kovács tanár úr…- Próbálkozott volna a lány, ámde feleslegesen.

– Hagyja már azt a sorosbérenc Kovácsot a nyugatmajmolásával. Kovács ott van, ahová való. Közmunkában söprögeti a szart az utcán, örüljön, hogy luk van a seggén. – Így hengerelte le a fölkent irodalmár a szerencsétlen lányt, aki összement még fél métert, hogy már alig is látszott ki két pormacska közül. A dagadt szeme ettől a diadaltól kiélesedett, mert meglátta, hogy ezt még lehet formálni, nem olyan menthetetlenül elvetemült, mint a többi, akik mind valami esztétikáról papoltak, és nem értették az új idők új szeleit.

– Próbálkozott már prózával? – Készítette elő a végső csapást.

– Nem. – Jött az őszinte válasz, amitől a dagadt már nyeregben érezte magát.

– Nézze! Van magában spiritusz, látszik, hogy ért a szavakhoz, csak rosszakat használ. – Így kezdte puhítani a lányt, akinek a szeme most már a kétségbeesés helyett őrületet kezdett sugározni, és a fölkent irodalmár ettől már ülte a győzelmet.

– Kisebb novellára bármikor vevő vagyok megfelelő témakörben. – S mivel a lány köpni, nyelni nem tudott, fojtatta a puhítást.

– Három szóval leírhatom magának a kívánatos témákat. Isten, haza, család. De látom, hogy nem érti, és még valami lányregénnyel jön majd nekem. Itt egy szótár, amely tartalmazza a megfelelő szavakat. Vannak benne alkalmas jelzők, főnevek, igék, ezek segítségével bármikor összeüt egy forradalmi kisprózát. Azt már holnap megveszem, és maga egy óra alatt össze is tud rakni egy ilyet. – Kis, narancssárga füzetkét nyújtott át a lánynak ezzel a címmel “Irodalmi szójegyzék novellisták számára – Jóváhagyta a Párt agitációs és propaganda osztálya”.

– Vegye csak el. – Így biztatta, s mivel a lány nem volt már sem élő, sem holt, és a szemei is elfátyolosodtak, a táskájába csúsztatta a brosúrát, de látszott, hogy nincs egészen magánál.

– Van magának fiúja? – Tette fel az értelmetlennek tűnő kérdést a dagadt. A lány csak bólintott.

– Helyes, nem homokos, ez lényeges. Menjen hozzá, szüljön neki gyorsan és sokat, meglátja, ettől egyből rájön, hogyan és mit kell írni. Isten, haza, család, tudja. Zúgjon az az élet abban a rohadt írásban, Trianon meg a bércek, tudja. Esetleg Szent István.

A lány már egyáltalán nem volt magánál, úgy hátrált az ajtó felé, s ahogy nyitotta ki, ez a fölkent nagy vidáman utánaordított, tudja-e, mi a szépség. Választ nem várt, de nem is kaphatott volna, az ajtó éppen záródott, amikor újraértelmezte az egész nyüves esztétikát.

– Szép az, ami érdekből tetszik, kisanyám. – Ezt ordította még bele a kattanó ajtóba, rágyújtott, és azon gondolkozott, hová tegye azt a kurva hetest, hogy kijöjjön a sor.

Csak egészség legyen

Bár a TASZ kiperelte, az Emmi nem hajlandó kiadni az adatokat a kies hazánkban szapora halált okozó kórházi fertőzésekről. Első indokként azért, mert a kért információk személyes adatnak minősíthetők – mondják. Az én anyám szintén az ő szíves közreműködésükkel halt meg, és ezt a boncolási jegyzőkönyv is bizonyítja a bájos “szepszis” szóval, amit, ha kifordítok, és ha be, akkor is azt jelenti, hogy elcseszték. És nem hiszem, hogy angyalom erősen tiltakozna holta után, ha a TASZ megtudná, hogy őt is megölték.

Sokkal közelebb áll a valósághoz – bár lányos zavarukban bizonyára nem tudták, mit beszélnek – az az indok, miszerint az adatok kiadása “nem releváns, helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő lenne”. Ez egy csudálatos félmondat, és benne van, hogy az új, okkultista emberminiszter miért javasolja az imát és a tízparancsolatot abban az esetben, ha a magyar szavazópolgár a lerohadt, ámde világszínvonalú egészségügy karmai közé kerül. Ez a négy jelző: helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő, mutatja azt is, hogy az új koncepció legerősebb bástyája miért az utcai plakátokkal való ráolvasás.

Ennyit tudnak. Brüsszelt és Sorost is megállították a papírokkal, bizonyára így lesz a baktériumokkal is, más okot és indokot nem lelek a sámánisztikus elemek használatára. S bár abban a korban, amikor a főpap tánca esőt hozott és eltántorította a gonoszt, az volt az elfogadott halotti jelentés, hogy Isten adta, Isten elvette. Most meg, amikor már megtudhatjuk azt is, hogy a főorvos úr szaros keze volt a bűnös, azt tartaná célravezetőnek az egészségügyi kormányzat, ha mindenki befogná a pofáját, mert, ha kiderülne az igazság, még elborulna a népek agya. Az iránymutatás tehát ennyi: kuss!

Így is lehet, sőt, ez már divat is. Két nappal azelőtt, hogy az Emmi csak semmi pánik felkiáltással tagadta meg az adatok kiadását arról, hogy hány ember hal meg szíves közreműködésükkel, a mi Parlamentünkben a Bangóné névre hallgató komcsi nőstényördög az iránt érdeklődött, hogy a kormányzat miért titkolta a rákkeltő gyógyszerek ügyét. Soltész államtitkár pedig nem magyarázta el tanáros hűvösséggel, hanem odasétált Bangónéhoz, és Csernobilt emlegetve leordította a fejét. Ebből több érdekesség is fakad. Ha ők sunnyognak, akkor már nem csak az eemút nyóc, hanem a hajdani negyven a hibás, valamint, hogy Soltész államtitkár egy kőbunkó organizmus is, de ez nem újság.

Továbbá, s leglényegesebben, hogy a NER-kormányzás lényege, a központi vezérlő eszméje úgymond, ha valami nem illik bele a vaníliaszagú, rózsaszín világba, és nem lehet előtte átvágni a nemzeti színű szalagot, az nincs is. Ha meg igen, az Soros-ármány, de minimum a komcsik bűne. Ők tehát folttalanok, csak az a zavaró az egészben, hogy mindeközben miért kell úgy megnyilvánulni a Parlamentben, mint mondjuk a Stauffenberg-ügy náci vérbírái, akik a kivégzés előtt még megalázni is igyekeztek a kezük közé került áldozatot. Aztán persze henteskampóra is fellógatták a delikvenst, lefilmezték a vonaglását, hogy a Führer zaklatott lelke ettől nyerjen békét.

Ilyen habitusok vannak most Neriában, és a győzelmi jelentések is olyanok, mint amilyeneket a bajuszos Sztálingrád után kapott. A végeredmény ismeretes már. Hogy ez a mi sorsunk hová lukad ki, az még ingoványos, de az már most tudható, hogy a hagyományos nyugdíjas-köszöntés, miszerint “Csak egészség legyen”, soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban. És pláne azért, mert ez most nem a betegség hiányát, hanem a biztos halál karmai közül való menekvést jelenti. Mert, mint az Emmi filozófiája is mutatja, amiről nem beszélünk, az nincs is, a fertőzésekről nyilatkozni pánikhoz vezet, s a vége az lesz, ha igazat szól az ember, akkor sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár válik belőle. Illetve már az is, csak még nem reszket.

Kényszerzubbony is kapható

A végén majd csak egy elnyújtott, hosszú, artikulálatlan üvöltés hallatszik a hangszóróból, aztán sercegés és néma csend lesz, az egyazászló pedig kókadtan csüng majd, mint a disznó hasa, és senki nem találja az injekciós tűt, mert azt is ellopták.

Pedig voltaképp szépen indult a nap a birodalomban. Olyan kerek volt a világ, a bamba madarak danásztak, Lőrinc barát barna csuhában megvette a fák mögött megbúvó kiskutya redves farkát is, az ennek tövében rejtőző bolha fingja még nem volt az övé, de elégedetten sóhajtott fel a jachtján: meglesz az is, mert a kemény munkának mindig megvan a jutalma. Főleg a kétkezinek.

Reggel nyolc óra volt, amikor kiderült, hogy a zUnijó aszonta, hogy eddig és ne tovább, mert tele lett a töke neki az illiberális álmokkal. És még aszt is onta, hogy bíróság elé citálja az egész redves bagázst. Igaz – mert olyan neki az ügymenete -, majd csupán a vezér saját lábán ácsorgó kisunokája kap intést száz év után, hogy ugye, kicseréled majd a nagytata szaros pelenkáját, és ő rávágja majd, perszepityu, és most jó? És a zUnijónak jó lesz, de nagyon.

Ennyire nem lát előre azonban a rencer, és mondta is legott – miközben habzott neki a kicsi szája – a Halászjani, a pecás, akit azért hagytak életben, hogy jártassa a száját de mindig, hogy a Sorosmegin. Hogy az egész nyüves világ aztat védi, sőt, a zUnijó meg egyenest az ezer éves bütykeit nyalogatja, mert ez a mániája neki, hogy vénembereket gyömöszöl, hogy a kedvükre tegyen, és persze, hogy a nagyvezírt meg bosszantsa, ezt a mienkét. Azzal cukkolódnak minduntalan, mert a világon még nem született olyan, aki értené a zsenijét, ahogy ő látja a világot, olyan magának valóan egyedi módon.

A vendégségből épp távozó szlovák nagykövet is – valami Kácer, a neve is má’ milyen – ezt ordította vissza az ajtóból, hogy hülyék ezek meg aljasok, a királyukon bohócsipka van, és megváltónak hiszi magát, pedig csak egy nyomorult féreg. Sőt, azt is visszaüvöltötte, hülye az, aki egy vénembert démonizál, akibe hálni jár a lélek, így búcsúzott el a díszes kompániától ez a Kácer.

Ott ücsörgött persze a sarokban egy srác, aki prosti volt, és hozzávágta volna a távozóhoz a cipőjét, de olyanja nem volt, nehogy kárt tegyen magában. Tehát cselekedet helyett szóval hadakozott, és a Kácer után sercintett, hogy a falon folyt a takonnyal elegyes nyál, hogy hülye, aki mondja. Volt ilyen monomániája ennek a prostisrácnak, hogy a vezérét a népek választották ki a feladatra, hogy vezesse ki őket a pusztaságból, s egyrészt ez nem így volt, másrészt nem is vezetett ez sehová sem, csak a Lőrinc baráttal sutyorgott a sarokban egyfolytában, és csörgették az aprót a zsebükben.

Fél tizenegy volt talán ebben az idillben, amikor a tarajos, de nem a sül, szólásra emelkedett, nézett ki a szemüvege lukán, és, mint, aki meglelte a bölcsek kövét, azzal a bizonyossággal adta elő, hogy a ‘zország kiiramodik az ENSZ-bűl, messzire tőle, a globális csomagból, mert attól van veszélybe’ a haza.

Lett is öröm, a vezír kibújt a Lőrinc barát seggéből, égnek hajigálta a csörgős sipkáját, és ordított, minta a fába szorult pondró és akárha, hogy kilépni, az egész univerzumból kilépni, én vagyok a ‘zisten csakis. Éljeneztek neki, megminden, a plafon leszakadt, de nem esett le, csak himbálózott, mint a hajnali nyál, mert gumiból volt.

És az ápoló benézett az ajtó lukán, de nem röhögött, csak elsírta magát. Kiegyenesítette a táblát, melyen ez állt: Magyarország, zárt osztály. – Filctollal még odasrejbintotta, hogy kényszerzubbony kapható, és lekapcsolta a villanyt nagy kegyesen.

NER-útikalauz csókosoknak

Orbán Viktor Mihály mostanság utazgat, rohangál, mint egy mérgezett egér vagy lökött nyúl. Úgy is mondhatnánk, hogy rángatják a drótját neki, ő pedig ennek megfelelően mozgatja a végtagjait, de legfőképpen az ajkait. Oroszba’ is vót, és eltátotta a száját, hogy jé, valamint örült is nagyon, hogy “az európai civilizáció két ékkövében” – úgymint Moszkva és Szentpétervár, magyarul Leningrád – eltölthetett kis időt az Anikó meg a Gáspár nélkül méla boldog-magányban.

Putyin cibálta oda egyébként, a rosseb se tudja miért. Egészen biztosan nem azért, hogy mint elvetélt Neymart köszöntse őtet – a habitusa ennek a nyikhajnak felel meg leginkább -, bár kapott egy udvarlást a KGB-stől, “mindannyian tudjuk, mennyire szereti a futballt, jó futballistaként ismerjük”. De, hogy ki az a mi, hány hacker, vagy az egész végtelen lelkű orosz nép, arra nem derült fény, de ez mindegy is. A lényegesebb, hogy mi a súlya az alaknak, nem kilóban gondolva természetszerűleg.

A mi vezénylő csillagunk védjegye a világban, hogy jó futballista volt. Nos, ez is annyira igaz, mint, hogy forradalmár lett volna, viszont azt mindenki láthatja, hogy most micsoda is. Egyeseknek isteni természetű megváltó, a többségnek patás patkány, de mindenképp egy szétfolyt, orálisan fixált, gyenge jellemű és nulla akaraterejű bábu, akit a gyógyszerei még összetartanak úgy-ahogy, de, ha az egyszer ez szétfolyik, medveanyám, mi lesz itt.

De máma nem erről beszélgetünk igencsak kedélyesen, hanem, hogy elöntötte a kultúra a csillagunkat, és megrótta az ő NER-i népét, hogy mért nem jár hetente Moszkvába operába. Pedig ő sem ott volt – pedig lehetett volna -, hanem meccsen volt a drága elvtárs. De aszonta az ő NER-i népének mintegy megrovón, “nem is érti azokat a magyarokat, akik elmennek a bécsi operába, de nem akarják megnézni a moszkvai Nagyszínházat.”

Ezt most hogy, akad fönn az ember szeme, mert ő ugyan ott volt, mégse ment bele a Bolsojba, akkor meg rajtam mér kéri számon, hogy büdös bunkó vagyok, ugye. Nem áll össze a dolog sehogyan. Azt még Lázár képes bécsi beszámolója után megérti az ember, hogy a bécsi opera az mért mellékszál, de azt nem, mért épp az opera jut az eszébe Oroszba’, s nem mondjuk a Tretyjakov Galéria, vagy akármi egyéb.

Sőt, és főleg, mint a kereszténység fénylő és óvó csillaga, mért nem a Megváltó Krisztus Székesegyházat ajánlja bámulásra, amelyet – úgy emlékezek – az ő moszkvai ura és parancsolója újíttatott fel. Akkor melléje tehette volna a bécsi Stephansdomot, rámutatva arra, hogy ez utóbbinak nincsen is hagymakupolája, s a magyarok, ahogy oda sem járnak misére, miért Moszkvába nem mennek inkább. Csapnivaló egy idegenvezető ez az alak.

Törökbe’ is vót, pláne a Gazsi gyerekkel párban, szultánavatáson. Hogy a Jézusokkal táncoló gyerek mit keresett ott, az egy nagy és örök rejtély, senkise érti. Tán a Hagia Szophiát akarta volna újraszentelni ezerötszáz év és Menas pátriárka után, vagy én nem tudom. De erről az útról szót sem ejtett a hívek épülésére, csak befalt egy tál baklavát, és már indult is, pláne vizes hajjal. Most meg Izraelbe ette el a rosseb, és aléló szívvel várom az ajánlatokat, mit érdemes látni, ha arra vetődök épp.

Mindenesetre tanulságos utazások ezek, mielőtt a facén összeáll az a kurva vakáció fölirat. Reszkető szívű népünk bizakodva tudósul arról a mindennapi örömhírekből, a’la emmeggy, hogy fénylő csillagunk, miközben elhozza a világbékét, elsimítja a Föld nevű bolygó összes gondját is, sőt, arra is van érkezése, hogy operát ajánljon miheztartás végett Moszkvából. Hogy ő sem járt ott, az nem baj. A baj az, hogy döglenek a nyulak.

Félelmek és reszketések

Londonban – amely város a bűn és fertő tanyája, mint az tudvalévő – egy becsületes, jódógos asszony felébredvén ólmos álmából arra figyelmezett, hogy házának földszintjén valaki vagy valakik nagy zajjal, csörömpöléssel kutakodnak, hol lehet a családi ezüst és a dédmama gyémánt fülbevalója, vagy valami ilyen. A jódógos valamint jómunkásasszony ontológiailag beszart, vagy mondjuk azt, hogy zsigerből befosott, és hívta a rendfenntartó erőket, akik kiérkezvén nem turbános embert, hanem egy nagyfarkú mókust találtak a szalonban, s mindenki jót nevetett, pedig nem kellett volna, mert közelít a tél.

A néni a pongyolájában félt, mert mindenki reszket valamitől. A magyar jómunkásember már a légytől is be van szarva, a zümmögés is harci sziréna neki, erre neveli és dresszírozza őtet a birodalom. Így egyáltalán nem csoda, ha Ferihegyen egy imádkozó muszlim miatt kiürítik az épületet, vagy, hogy fénylő csillagunk talpig golyóállóban csókoltatja a kezeit a nyugdíjasokkal. Még mindig jobb, mintha lovagi páncélban közlekedne, az majd a paranoia következő lépcsőfoka lesz, amely a gumiszobába vezet. Ez nem egyedi dolog, midőn Virág elvtárs Pelikánnál volt látogatóban, és a kölkek eldurrantották azt a rohadt staniclit, csípőből lőtték szét az egész házat a fogdmegek, mert így megy ez.

A Németh Szilárd által fölfedezett, kereszténységbe ojtott görög-római kultúrában nagy hagyományai vannak a beszarásnak. Nekünk ilyen gonosz istenünk van, aki ugyanúgy a tudatlan fosásra építi a birodalmát, mint földi helytartója, az Orbán. Kierkegaard épp “Félelem és reszketés” címmel írta meg ezt a paradoxont. Az ő egyedi gondolkodásában a létezés harmadik szintje az esztétikai és etikai után a vallási stádium, amelyet megelőz a végtelen rezignáció állapota. Azt hihetnéd, hogy az épülő és szépülő keresztény-demokráciában ez igen komilfó gondolat lehet, de a rossebeket. Ilyeneket csak sorosista, részeges valamint liberális bölcsész-köcsögök olvasnak, sőt, szomorúan azt is megállapíthatjuk, a mindenféle pártkatonáknak esélyük sincs semmi jóra.

Még az esztétikai létállapothoz sem értek el, az etikai pedig megmászhatatlan orom számukra, és így isteneznek itt, ami illetlen, de legfőképp hazug dolog. Ilyesmit már úttörő korukban sem volt helyes cselekedni, hiába voltak olyan vidámak, mintamókus fennafán. Most, hogy meg mindenkiből – kivéve a romák – cserkész lett, már késő. De, mivel visszakanyarodtunk a mókusokhoz, jut eszembe, hogy a londoni proletárasszony akkor farag rá igazán, ha szibériai csíkoshoz volt szerencséje, akinek huszonnégy órára terjed a memóriája. Ebből fakadólag el fogja feledni, hogy ott nem talált semmit, és mindig visszatér majd kutakodni. Olyan őrizet kell majd ellene, mint minálunk a Cinege utcában, ahová még egy madár sem röpülhet be, annyira vigyázzák miniszterügynök úr, csatakos álmát.

Ő is fél, ezt tudjuk, pedig nem kellene. A magyar választópolgár ugyanis, akárha a csíkosmókus, kurvára feledékeny, mindig kiesik a likacsos agyából, hogy őt átbaszta a rezsim, és zászlót lengetve tapsol neki. Ennek ellenére nem árt a biztonság – gondolta Czunyiné fideszzsoldos, és törvényt módosítana, börtönnel fenyegetve a politimókusok zaklatását. Eddig sem válaszoltak semmire, most majd kérdezni sem lehet őket. Hermetikusan lesznek elzárva a népek elől, hogy a kényes orrukkal ne érezzék a szagukat. Oroszországban ez már flottul megy, a Pussy Riot tagjai például a VB döntőn szaladtak be a gyöpre, így tiltakozva tehetetlenségükben, ami szép dolog, ámde értelmetlen is. Pláne, hogy mehetnek miatta vissza majd a messzi Szibériába.

Lám, milyen messzeségekbe röpít bennünket egy mókus éhsége, amely megmutatja a fortélyos félelem uralta és igazgatta világot, s egyben bizonyság arra is, hogy a mókus és a patkány közt tényleg annyi csak a különbség, hogy az előbbinek jobb a sajtója. De ezt már tudtuk az idők kezdete óta.

Keresztényi futball

Mélységes mély a Hollik kútja, és ép ésszel fölfoghatatlan dolgokat lelhetni benne. A fiatalember vén és reszkető szívvel kihullott a rostán, immár nem képviselő bácsi, viszont a tűz ugyanúgy lobog benne. A szervilizmus aljassága fűti őtet, vagy csak gyárilag hibás, elkúrták a nevelését, illetőleg kicsorbult az egyik génje sarka, s ettől lekonyult a füle, nem tudhatni. Mindegy is, itt van nekünk, örüljünk neki, és nézegessük az agya velejét, akárha Amy és Agymenők.

Az ilyen organizmusokban az az elrémisztő, ahogyan működnek. A gazda kimondta az éccát, hogy Horvátország mostantól mi vagyunk, s ez összetorlódva az utóbbi évek kék plakátjaival összegzést generál benne, ami ez: „A foci persze arról szól, hogyan küzd két csapat a pályán. De a foci ennél mindig sokkal többről szól. A világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal. Már csak ezért is hajrá Horvátország.”

Én nem tudom, mit vétettünk Isten előtt, hogy ennyire ver, de nagy dolog lehet. Holliki értelemben tehát tegnap délután a Luzsnyikiban Európa elesett, és a kereszténység is csorbát szenvedett, ebből fakadóan a Soros kurvaannyát. A bevándorlófattya Mbappe viszont ennek ellenére adott emberségből példát, és kiderült, hogy azért van valamilyen nexusa a hazájával. Sok pénzt kap ezért az aranyért, kurva sokat, amiért megdolgozott, mindenesetre többet, mint ez a Hollik egész életében.

És ez a pogány azt mondta, ha az ember a hazájáért futballozik, azért nem jár fizetség, és a tengernyi pénzt, amit kap, egy mozgássérült embernek ajánlotta fel. Vagy többnek, ezt nem tudom, és lényegtelen is. Az azonban biztos, hogy ő nem pakol utcára embereket a kereszténység jegyében, és nem lopja el a szerencsétlenek pénzét – vörösiszap -, amit a Soros is fizetett, a Hollik viszont nem, se a gazdája. Őnekik a kereszténységük van érdemül, amely erényről én például Máraival értek egyet nagyon is.

“…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól..”

Ez a Hollik, meg az összes többi ilyen baksisért veri itt a nyálát, ilyenekből áll össze aztán a fideszhorda, amely a liberális kukacok (by: 888.hu) ellen küzd: “Amikor a liberális kukac szipogva, szemüvegét igazgatva nyomorgatta tamagocsiját, egy-egy osztálytársa néha hátbaverte, hogy törölje meg már az orrát, mert csöpög.” – Ilyeneket gondolnak a hollikok például rólam, hogy elmeséltem ezt a Mbappét, akit egyrészt majomnak tartanak, másrészt viszont soha nem is volt tamagocsim, csak a lányomnak. Akkor most mi van?

De, hogy ne csak ilyen mohamedán ördögökről essék szó, meséljünk a horvát Rebicről is. Nem azért, mert keresztény (még az sem biztos), hanem, mert ember, s ebbéli minőségében szülőfaluja összes szerencsétlenjének visszafizette mindenféle banki hitelét. A keresztény Dzsudzsáknak ilyenek nem jutottak eszébe a milliárdjaiból, igaz, nem is játszott VB döntőt, és nem is fog soha. Mint ahogyan mi sem leszünk Horvátország, sajnos, ahol például a devizahitelesek adósságát is elengedték bíróságilag, míg nálunk annak a hasznából veszeget Matolcsy palotákat. Bonyolult egy világ ez.

Visszakanyarodva azonban a futballhoz, mintegy összegzésként, Mbappe és Rebic példáját tanulsággá emelve megemlítem a spanyol Iniestát is azért. Újszülöttek kedvéért: ő spanyol bajnok, spanyol kupagyőztes, spanyol szuperkupa győztes, BL győztes, európai szuperkupa győztes, klubvilágbajnok, Európa bajnok és világbajnok, ezen felül keresztény is. Mégsem ezekre veri a nyálát és veti a keresztet, hanem, amikor Barcelonában a nyár elején elbúcsúztatták, azt mondta, ez mind lényegtelen. Az a fontos, hogy amikor befejezi a futballt milyen emberként teszi azt. – Hát, nem egy Hollik, azt meg kell hagyni. De nem is magyar.

Dzsúszi a szmúti

Valamint nagyon nyami. Itt tartunk, ebből pedig megérti az ember, hogy Trump miért elnök, továbbá Kis Grófó nézésében meg a járásában fölfedezi a szellemvilág mögöttes tartalmait, és a költő zaklatott gyerekkoráról kezd el gondolkozni. Sőt, Kósa Lajos kupakjai mintegy üveggyöngyjáték részeivé válnak. Ez egy reklám csattanója egyébként – ez a címbéli vaker -, és ital fogyasztására buzdít mintegy ontológiailag, mert ettől megnyílik a lét egyetemes horizontja.

Az nem tudható, hogy ez a priori, oder éppen posteriori tétel, de ne merüljünk el a latin-görög kultúrában, mert szembe jön velünk Németh Szilárd, és kihullik tőle a hajunk. Meg különben is kultúrharc van, a kasza pedig egyenes. Viszont azon mélázik az ember, hogy ezzel mért nem, s mindeközben például Esterházyval meg mért igen van baja a Magyar Idők felkent kultúrpapjainak, szidva a Harry Potter kurvaannyát, mert nem borong Trianon felett permanensen az ifjú varázsló.

És rájön, hogy a reklámok ezen világa, amelyben az ifjak ütemesen ugrálnak a napon, és száz foggal bárgyún mosolyognak a kamerába meredve, befogadni óhajtván a jégkrémtől az okostelefonig minden létezőt a szájukba, ez a talpaik egymásra lépnek ringása voltaképp. Továbbá, hogy hiába mondják: “a liberálisok ránk akarják erőszakolni a nyugati trendeket”, nem ezzel van bajuk, hanem, ha valaki kilóg a csordából, mert van neki arca.

Innen nyer értelmet, hogy a kétfarkúak jámbor járdapingálódása miért üldözendő hivatalból, hogy mért vágnak ki minden fát, és tosznak tele minden teret füstszínű térkövekkel Továbbá hogy az egyre hivatalosabbá váló kultúrpolitika a nemzeti nagylét fölötti borongást preferálja, s nem az afölötti elmélkedést, hogy mivégre vagyunk ezen a furcsa világon. És azért is sűrűsödik össze a rikoltás ezen a megveszekedett nyáron, mert eddig is tudható volt, mi szúrja a szemüket, viszont most áll össze rendszerré, egységes egésszé a NER eszmei fölépítménye, s így kijelölődnek azok is, akiknek ebben hely nem jut.

Most mondják ki az eddig kimondatlant, rámutatnak az üldözendő elfajzottakra, miközben az országot megüli a nemzeti trutymó. Megvan ennek a bejáratott ügymenete. A prostisrácok és magyarkurvák töltőtollas toprongyai kimondják az ítéletet a kijelöltek fölött, a párt ebben felfedezi a nép hangját, és arra kéri a kormányt, hogy intézkedjék. Így születnek meg majd a könyvégető törvények, miközben pár ellenzéki képviselő véletlenül igent nyom.

Már megkezdődött egyébként a homogén nemzeti kultúra kiépítése, amelybe sajátos módon nagyon jól passzol a dzsúszi meg a szmúti is, mert ennyi trendiség belefér a nemzeti modernitásba, hiszen a XXI. század ez, vagy mi a rosseb, ugye. Sajátos elegy lesz ez, illetve már van. Most is, reggel ötkor a piacra menvén lehetett találkozni bájos magyar fiatalokkal, akik az átszórakozott éjszaka után ebben a szellemben okádták és ordították tele az utcát, ami belefér a városképbe, a hajléktalanok meg nem.

Minden mindennel összefügg. Így tűnnek el a szenvedések és bonyolultságok a birodalomból, talpaink egymásra lépnek, miközben látom a szomszéd Józsi agytörzsi, troglodita szemeit, amelyből kilafog a fokos, a szájával meg egyetlenünk dicsőségét zengi. Egyébként szarul érzi magát, siratja az elivott íkúját, aminek viszont a kommunisták az okai, esetleg a Gyurcsány. Olyan spirálba került ez az ország, amelynek alja sincs, csak a végtelen, nagy zuhanás a nemzeti színű dzsúsziban. Így döglünk meg heteken belül.

Selejt

Ezen a különös júliuson négy nemzeti láblabdacsapatunk kilépve a nagyvilágba, és találkozva luxemburgi meg mindenféle gólemekkel egyet sem bírt nyerni, egy nyüves meccset sem. Jó esély mutatkozik arra tehát, hogy, mire Medárd átka tovaúszik a szürke fellegekkel, már egy sem lesz a piacon, na, ugye. Ezeket a nemzeti csoportosulásokat, amelyek kicsik és savanyúak, meg nem is a miénkek, már a nyár közepén, a selejtezőkben kiselejtezik, ez az évek óta mutatkozó általános tapasztalat.

Tulajdonképpen ezért kellenek a selejtezők, hogy a selejtet kiselejtezzék. Ez egy igazságos, darwini rendszer, s bár, ha belegondolunk, lehet, épp ez a baj vele, hogy immunis a miatyánkra meg az üdvözlégyre. Ilyképp azt is mondhatnánk, hogy selejtes az az áru, amelyet miniszterügynök elvtárs előállít szeretett népe és a saját szórakoztatására az imádott nép ellopott pénzéből, ezt el ne feledjük. Férges az egész, hiányoznak belőle a csavarok és rohad az ereszték.

Ámde miniszterügynök elvtársat is bízvást nevezhetnénk selejtnek, illethetnénk a selejtes ugyan bájos, de mégis illetlennek tűnő jelzővel, ami mégis találó lenne. Ám ettől ő, meg az udvartartása minden bizonnyal fölhúzná azt a pömszli orrát, pedig semmi joga nem lenne hozzá. Mert ezek a népek nehezen viselik az igazat. Amikor, még e század elején a helyi járatú televízióban úgy jellemeztem Orbán elvtársat, hogy ő a csőcselék vezére, micsoda zivatar lett egyből.

Mekkora országos visítás meg szörnyülködés, hogy már rakták a máglyát, azon megtisztítandó beteg és bűnös lelkemet, csak nem tudtak alágyújtani, mert megeredt az eső. Addig se nagyon szerettük egymást a helyi elvtársakkal, azóta meg pláne. Visszatérve azonban kiinduló tételünkhöz, ami a láblabda lenne, azt nem tudhatjuk meg sohasem, hogyha miniszterügynök úr hagymázas agyában a horvát futballsiker a miénk is, ebbe a képbe hogyan illik a belsőbb haza csapatainak gyalázata.

Most biztosan fölkaptad a fejedet, hogy mi a rosseb az a belsőbb haza, mert ilyet eddig nem hallottál, megnyugtathatlak, én sem. Most szoptam a göcsörtös ujjamból, midőn eszembe jutott miniszterügynök elvtárs náci alapvetése a magyar haza életterének kiterjesztéséről. Ilyenekről Tusnádfürdőn ábrándozott az illiberalizmussal együtt, ez utóbbi már múkodik, az élettér gyarapításához meg nyőleszti a haderőt. Tán annektálja Croatiát az arrafelé nyaraló ezernyi magyarra hivatkozva.

Miheztartás végett azonban nem ártana megjegyezni, hogy ezeknek a horvátoknak nagyobb a harci tapasztalatuk. Azidőtájt lettek függetlenek, amikor miniszterügynök elvtárs a téren Nagy Imrével kurválkodott bohó ifjúságában, és milyen az élet, az ő szobrát is el óhajtja cipelni a helyéről, leselejtezi úgymond, hogy zavartalanul írathassa át a történelemkönyveket, kiemelve abban Óceánia örök győzelmeit, és farigcsálva önmaga szaros szobrát.

Az ilyenekkel azonban csínján kell bánni, ezt mutatja a tapasztalat. Vigyázó szemeit miniszterügynök elvtárs vethetné akár Mugabe bácsira és az ő sorsára, őt tavaly novemberben zavarták el a susnyásba Zimbabwében, mint ahogyan minden diktátort eltakarítanak egyszer. Erre figyelmezhetne a mi fénylő csillagunk, de neki ilyenhez nincsen érkezése, mert ő is selejtes a maga módján. Az az érdekes dolog történt azonban Afrika mélyén, hogy ott maradt a raktáron ötmillió olyan póló, amelyen Mugabe bácsi vigyorog, és ezzel most nem tudnak mit kezdeni.

Ezt csak azok kedvéért jegyeztem meg, akik most, a konjunktúra idején Orbán arcképek előállításából kívánnak meggazdagodni. Csak óvatosan, mert hamarosan sok lesz a remittenda, amivel csak a seggüket törölgethetik. Mindez tehát, a teljes összeomlás megelőzhető azzal, ha már most a megfelelő célra használjuk a selejtes árut. Sokmillió kósza magyar van így ezzel, így számukra Mugabe bácsi fölemlegetése nemcsak azért történt, hogy a fölösleges pólók vásárlásától óvjuk a tárcájukat, hanem példameseként. Most gondoljanak bele, de őszintén. Na, ugye.